Föld alatti üregek

A hétvégét mindig nagyon várták, a szombat-vasárnap szabadságát. Különösen nyáron, de ősz derekán is szép volt a kert; fél éve éltek ebben a kedves házban, még lankadatlanul örvendeztek, ha a kertkapuhoz értek; csodálták. Albérlet, albérletek – s végre a szerencse, ez a kis házikó, kinn, a város szélén, potom áron, haláleset miatt. Egyetlen szoba, zárt veranda, konyha; és háromszázas telek, gyümölcsfákkal, öregedő szőlőlugassal a kapuhoz vezető keskeny betonutacska két oldalán, veteményesnek való ágyások és ribizlibokrok. Ötéves házasok voltak, végigélték az albérletek kellemetlenségeit, de most otthonra lelhettek; csend, a táj és a kert békéje fogadta őket a napi munka után; immár gyermekről is álmodhattak. Kálmán a vasiparban dolgozott, a kőbányai gyárak egyikében, Elza meg számlákat és leveleket gépelt egy kereskedelmi vállalatnál a belvárosban. Vicinálissal jártak munkába – sajnos nem egy időben: Kálmánnak már az öt óra tízes helyiérdekűvel kellett mennie, Elza ráért később is, a hat-negyvennyolcassal. Délután sem várhatták meg egymást; csak ha közös programot csináltak, moziba mentek, vagy vásárolni akartak valami ruhaneműt; de ez igen ritkán adódott, mert takarékosan éltek, azonkívül fáradtak is voltak hétköznap, szívesebben töltötték otthonukban szabad idejüket.

A szombat különbözött a többi naptól, ilyenkor együtt érkeztek haza; találkoztak a tizenhárom-negyvenes vonatnál; Elza már bevásárolt, tömött szatyrokkal utaztak, hogy bezárkózhassanak gondtalanul hétfő reggelig.

A szombat a legszebb nap volt, magányuk kezdetének, a szabadság lehetőségének a napja; s hogy minél több meghitt órát biztosíthassanak maguknak, kora délután nekiláttak a szükséges házimunkáknak, közösen, ügyes rendbe osztva a tennivalókat. Kálmán a lakást takarította; Elza a konyhán serénykedett – megfőzte az aznapi és a vasárnapi kosztot –, s mindezt víg kedéllyel, gyakran énekszóval végezték, egymással heccelődve, gyerekesen – noha már nem voltak éppenséggel gyerekek. De amióta a saját házukban laktak, mondhatni: újrakezdték életüket, házasságukat; a táj, a környezet újjászülte őket. Minden bizonnyal boldogok voltak, vagy legalábbis elégedettek. Fél esztendő teltével is megesett, hogy akár Elza, akár Kálmán váratlanul megtorpant cselekvés közben, elmerengett, s ha ilyenkor kérdezték egymást, válaszuk mindig ugyanaz volt: „El sem hiszem, hogy végre a mienk… Hogy nem zaklat senki…” Meghatottan összeölelkeztek, vagy bolondos játékba fogtak; harsogva nevettek, tréfásan kiáltoztak, és felerősítették a rádiót (a hangszórót fedő textil rezgett a bömböléstől) – élvezték a szabadságot.

Ama nevezetes szombat délután is így kezdődött – Kálmán porszívózott, és ki-kiszólt a konyhába Elzának, aki velőscsontokból bőségesen zöldségelt, erős húslevest főzött, s közben kis fakalapáccsal puhítgatta a rántani való disznóhússzeleteket. Buja ételillatok úsztak a lakásban; zümmögött a porszívó masinája, és a felforgatott bútorok között Kálmán vidáman fütyörészett.

Gyönyörű ősz volt; a szőlők körül darazsak dongtak, érett almák pottyantak a földre. Az esős hét után kitisztult az ég, a napfény felüdítette a haldokló kertet; a közeli töltésről időnként hallani lehetett a vicinális csattogását, aztán újra csend lett; madarak neszeztek a kopaszodó diófán; amikor Kálmán kikapcsolta a porszívót, a csend hirtelenjében oly mélységes lett, hogy akár egy erdő közepén hihették volna magukat.

– Elza! – kiáltott ki Kálmán a konyhába. – Feltetted már a mosófazékba a vizet forralni?

– Jaj istenem! – kiáltott vissza Elza. – Hát már kész vagy?

Kálmán nevetett, még a port törölgeti le a bútorokról, mondta, de aztán fürödni akar, s minden bizonnyal Elza is.

Az asszony öt-tíz perc múlva (amikor konyhai munkája engedte) fogta a vizeskannát, és a kútra indult. A kút amolyan vidékies tákolmány volt; Elza egy kőre, a cinkcső alá állította a kannát, kiakasztotta a kútkerék láncát, nagyot csobbant a víz, aztán a kis biztosító nyelv kattogását lehetett hallani, amint egyet-egyet ugrott a henger szélére szerelt vasfogakon. Kedves zajok voltak, a vidéki magány zörejei; Kálmán a nyitott ablakon át hallgatta, birtoka neszei közé tartozott ez is. Hallotta a víz csobogását, a kanna csörrenését, majd a felesége lépteit a kavicsos utacskán. Már éppen indulni akart Elza elé, hogy segítsen cipelni a terhet, amikor valami tompa huppanás, dübörgés és ugyanakkor Elza rémes sikoltása tőrt be hozzá a kertből. Dermedten fülelt; – Elza! – kiáltotta. – Mi történt, Elza?!… – Az ablakhoz ugrott; első pillanatban nem is látta Elzát a kertben, csak szűnni nem akaró sikoltozását hallotta; aztán megpillantotta: a látvány bénává tette. Az asszony – férje nevét kiáltva – egy hirtelen támadt gödörbe csúszott egyre lejjebb; a kanna felborult; a besározódott földet karmolászta Elza kétségbeesetten, hogy kapaszkodót találjon; s e pillanatban újra felsikoltott, mert lába egy mozdulatára a föld tovább omlott tompa dübörgéssel, és egész a szőlőlugasig futott egy hosszú hasadás.

Kálmán az ablakkeretbe kapaszkodott, azt hitte, földrengés támadt, de a ház és a fundamentum szilárdan állt, a kert többi részén sem moccant semmi. Nem vesződhetett azzal, hogy az ajtókon át jusson ki, átlendítette magát a nyitott ablakon, beletaposott a virágágyásba, elérte Elzát, megragadta sáros kezét, és kirántotta a gödörből. Mindketten elestek. Elza zokogott, ráborult a férfira. Kálmán sápadtan meredt a különös gödörre; a napfény megvilágította az üreg egy részét, s az árnyék sejtette, hogy a földbarlang a felszín alatt folytatódik. Heves riadalom fogta el, megragadta Elzát, mindketten arrább gurultak az almafa alá, majd a fatörzsbe kapaszkodva, feltápászkodtak.

– Hogyan történt? – kérdezte izgatottan Kálmán.

– Én… én csak jöttem… a kannával… – dadogta hideglelősen Elza –, és egyszer csak… de hiszen látod… Úristen, hát miért?! Miért?! Mi ez?…

– Lássuk csak – mondta Kálmán; mindenképpen erőre akart kapni, ajkát kissé beharapta, hogy elmúljon ideges remegése –, lássuk csak. Ez egy földomlás. Nem nagy, de mégis… másfél méteres lehet… – S amint a gödörre bámult, iszonyodva gondolta, hogy Elzát be is temethette volna a föld – az egész rémesnek tűnt újra; hirtelen magához szorította az asszonyt, mintha e percben újabb veszély leselkedne rá. Ámbár, csakugyan! Hiszen itt, ahol most állnak, nem ugyanaz a veszély fenyegeti-e őket? S méghozzá kettős súly – ki tudja, meddig húzódik ez a föld alatti üreg? – Gyere – mondta, magával rángatva Elzát –, gyere innen, gyorsan.

Az asszony botladozva követte, elég vigyázatlanok voltak, mert futva tették meg az utat, de szerencsésen elértek a házig; a bejárat lépcsőjére kuporodtak. Innen is láthatták a földomlást – két ribizlibokor között – sunyin, titokzatosan tátongott a kert jobb felén. Felfoghatatlan volt: az imént még békés, barátságos kert, a kis utacskákkal az ágyások között, a vörösben-sárgában tündöklő őszi lombok derűjével, a kertjük, az ismert, kedves kert, íme egyszeriben idegen lett, ellenséges, csaknem Elza halálát okozta.

– Mi volt ez? – kérdezte halkan, még mindig reszketve Elza; a férje kezét szorongatta kimerülten.

– Talán… na, nézzük csak. Talán valami régi gödör, amit betemettek, de kimosta az eső… Vagy egy búvópatak… De nem. Ki tudja? – Eltűnődött; alattomosnak érezte a kertet, düh gyülemlett benne. – Hát én ezt megnézem közelről – mondta.

– Nem, ne! – kapaszkodott belé Elza riadtan. – Nem engedem! Most kis híján én, és akkor te!…

– De hát csak meg kell vizsgálnom, nem? – nézett rá Kálmán. – Elvégre ez nem egy idegen táj, amit faképnél hagyhatunk, hanem a saját kertünk! A végére kell járnom…

– Ne, még ne!– könyörgött az asszony. – Csak néhány percig várj. Hátha tovább omlik.

Türelmetlenül várakoztak, lesték az omlást, de a föld most nem mozdult. Elzának hirtelen eszébe jutott az étel, amit a tűzhelyen hagyott, felugrott, és beszaladt a házba. Kálmán ott maradt a lépcsőn, gondterhelten; bentről kihallott az edények zörgése; verébraj röppent fel a lugasból; az állomásra befutott egy vicinális, a kalauz indítófüttye élesen szállt a délutánba. Mintha nem is történt volna semmi titokzatos az imént. De az üregre pillantott, ingerült lett; Elza nem volt mellette; felállt, hogy megvizsgálja a gödröt. Óvatoskodott: a ház mögötti fáskamrából kihozta az ásót, és az omláshoz közeledve, léptei előtt alaposan megdöfködte a földet. Noha semmi jel nem mutatta, hogy a talaj veszélyes, mégsem mert azonnal az üreg közvetlen közelébe kerülni, ügyelt arra, hogy legalább egy ribizlibokor a szomszédságában legyen (mintha bizony az megmenthetné az esetleges zuhanástól!), leguggolt, és hosszan szemlélte az omlást. A talaj elég homokos volt, a porhanyós föld – két-három méteres körzetben – belepergett az üregbe, elfedve annak fenekét; egyáltalán nem lehetett megállapítani a különös földmozgás okát. Sík területen laktak, tehát arra sem gondolhatott, hogy földcsuszamlás történt, mint olykor a hegyvidékeken. Ásójával – kellő távolságból – az omladékba piszkált, de semmiféle idegen anyagot nem fedezett fel – ugyanis remélte, hogy egy régi pöcegödör vagy meszesgödör födözete szakadt be, s a titokra végre magyarázatot talál.

Közben Elza megjelent a ház lépcsőjén, aggódva pillantotta meg férjét az üregnél. – Kálmán, hát mégis?! – kiáltotta. A férfi intett, hogy legyen türelemmel; felegyenesedett, s hogy Elza pánikhangulatát eloszlassa, bátran lépdelt.

– Mit fedeztél fel? – kérdezte Elza, amikor Kálmán visszatért a házhoz.

– Semmit – mondta elgondolkozva Kálmán. – Azaz, semmi újat. Úgy van, ahogy mondtam. Egy… egy hogyishívják… meszesgödör. Vagy valami afféle lehetett, amit befödtek, elég figyelmetlenül, s most tessék!

– Ó, és mit tegyünk? – kérdezte megkönnyebbülten Elza.

– Hát, majd be kell tömni.

– Úgy érted, földdel?

– Természetesen – mondta Kálmán. A falhoz támasztotta az ásót, leverte térdéről a sarat. – Majd egy építkezéstől törmeléket hozatok, és jól ledöngölöm.

– Figyelmeztethettek volna a régi tulajdonosok – háborgott Elza –, hogy van ott egy régi gödör. Lelkiismeretlenség!

– Ami azt illeti, talán nem is tudták. Nem fáj semmid?

– Fáj? Mi fájna? Ja, a balesettől? Hála istennek, semmi, csak egy kis ijedtség… Azt hittem, elnyel a föld.

Már tudott nevetni, de Kálmán éppen csak elmosolyodott, nyugtalanul tekingetett a kertre.

– Hanem a víz! – szólt egyszer csak Elza. – Megfeledkeztünk róla.

– Persze – mondta Kálmán –, persze. De majd én.

Elindult, kis kerülőt tett, de néhány lépés után rátört a bizonytalanság, hátranézett, Elza figyeli-e? Az asszony a lépcső alján állt, kísérte tekintetével. Kellemetlen volt: Kálmán úgy érezte (noha küzdött hirtelen támadt félelme ellen), mintha egy mély folyó igen vékonyka jégrétegén lépdelne. Nem akarta, hogy Elza újra pánikba essen, bátorította magát, de kiverte a veríték, amíg elérte a kannát. Megkerült egy zöldséges ágyást, úgy közelített a kúthoz. Szorongva eresztette a mélybe a vedret, hiszen ha a kútnál is omlani kezdene a föld, a vízbe zuhanna. Sikerült telemerítenie a kannát. Elza a lépcsőnél várakozott, és drukkolt, mintha egy cirkuszi attrakciót látna. Kálmán mosolyt erőltetett, visszafelé indult az előbbi úton. – Hohó! Nézd! – kiáltotta. – Hozom a vi…!

Nagy ostobaság volt. Elza kacagott (a feszültség oldódott fel benne), tapsolt, és akkor… Kálmán hanyatt vágódott, a kanna nagy ívben kirepült az ágyások közé, a föld dübögve szakadt be, a férfinak csak az égre meredő bal karja látszott ki az üregből.

– Ó, istenem, istenem! – sikoltozott Elza. – Kálmán! Jaj istenem! – Odarohant, tíz körmével kaparta Kálmánról a földet, s amikor a fejét kiszabadította, a férfi szitkozódva, földet köpködve kapaszkodott belé, de percekig tartott, amíg lihegve, küzdve kiszabadult az omlásból.

– Menjünk innen – mondta ijedten –, menjünk innen, az isten verje meg!

Kimerülten értek a házhoz. Elza a kezét tördelte, könnyein át nézte Kálmán földtől piszkos haját, ruháját; és egyre hajtogatta: – Nem értem… nem értem…

– A meszesgödör – motyogta Kálmán, utolsó reményként, hogy legalább Elzát megnyugtassa –, úgy látszik, elég nagy meszesgödör lehetett… – Elza ingatta a fejét: – Ez nem meszesgödör. Ez valami más…

– Mi más lenne? Nem a csendes-óceáni szigeteken élünk… Vagy Törökországban… Ez egy öreg, európai kert. Itt nincsenek efféle természeti katasztrófák… Vinné az ördög azt a vizet! Van legalább a lavórban, hogy lemossam az arcomat?

Elza szó nélkül indult előre, de a ház ajtajánál váratlanul megtorpant, s visszaugrott a lépcsőről. – Nem! Ne! – kiáltotta.

– Mi lelt?! – idegeskedett Kálmán.

– És ha a ház?! A ház alatt is?!

– Miről beszélsz?

– Ha egyszer csak ránk dől az egész?!

– Úristen! – türelmetlenkedett Kálmán. – Csak nem gondolod?

– De, de! Az előbb már egészen megnyugodtam, de most, hogy másodszor is, egészen máshol, újra beszakadt, azt kell hinnem, hogy a ház alatt is… ott is üregek vannak. És talán most van itt az ideje. Negyven évig semmi, de most… Nem akarok a romok alatt pusztulni!

– Ez már ostobaság! – kiáltott Kálmán. Elvesztette önuralmát, leginkább a saját félelmét akarta túlharsogni. – Nem kell hisztériázni! Egy ház nem dől össze csak úgy egyszeriben!

– Ó, és a kert? A kert beszakadhatott?

– Annak oka van.

– Oka?! – Elza felnevetett. – A meszesgödör, mi? Magad is tudod, hogy nem igaz! Te találtad ki!

– De nem!…

– Egyáltalán nem vagyunk bebiztosítva – mondta gyorsan Elza. – A ház is összedőlhet.

– Hát akkor mi a frászt csináljunk? A szabadban akarsz aludni? Ide akarsz kihurcolkodni a ház elé?!

– Nem – mondta határozottan Elza. – Elköltözünk valahová.

– Teremtőm! És hová?

– Valamelyik barátunkhoz. Vagy a nővéremékhez. Megmondjuk, hogy… – Elza elhallgatott. Kálmán nézte az asszony gyötrődő, sápadt arcát. Mi történik itt? Mi történik velük, az ördög vigye el?!

– Megmondjuk, hogy félünk, hátha összedől a házunk, mi? Azt akarod, hogy bolondnak nézzenek?

Elza már sírt: – Miért néznének bolondnak? A kertünk beszakadt, nem? Elég bizonyíték.

– A bútorokkal, mindennel, a húsleveseddel, a spájzoddal oda akarsz hurcolkodni hozzájuk? Őrültség!

– És az nem őrültség, ami itt van? Megmozdult a föld! Ránk dőlhet a ház! – Toppantott a lábával, de összerezzent, aztán újra toppantott, már óvatosabban, majd hirtelen dühödten tapodta a ház tövén a földet. Várt.

– Na? – kérdezte Kálmán.

– Miért? Azt szeretnéd, ha most mindjárt beszakadna?

– Hallgass meg – mondta szelíden Kálmán. – Magam is megzavarodtam, de azért ez csak pánik. Valamiért beomlott az a nyavalyás föld ott a kertben. De ez nem jelent semmit. Ez a ház még száz évig is itt fog állni. És ha most megtennénk azt, amit ajánlasz, kinevettetnénk magunkat a világgal.

– Kálmán! Én félek!

– Elegem van ebből! Mocskos vagyok, meg akarok mosdani. És éhes vagyok. Na! Majd betömöm azokat az átkozott gödröket, mondtam már. Engedj be!

Elza sértődötten félreállt az ajtóból. A szeme megtelt könnyel.

– Azelőtt sosem veszekedtünk.

– Most sem veszekszünk, de érts meg!

– Jó – mondta Elza –, legyen. Aztán majd késő lesz…

Kálmán nem törődött vele, bement a házba. A konyhában ledobálta magáról a ruháit, megmosdott. De a lavórban alig volt víz. Elöntötte a méreg mindazért, ami történt. Egyszeriben képtelenségnek tartotta az egész riadalmat. Felkapta az ingét, és kiment a kútra vízért. Elvégre nem maradhatnak víz nélkül. Elza a vacsorát tálalta, duzzogva, megállta, hogy ne szóljon, amikor Kálmán kiszaladt. De egy perc múlva aggodalmasan nézett utána az ablakon át. Már alkonyodott, mégis jól látta, hogy a férje a földomlás közelében nagyon óvatosan közlekedik. Megkeresi a kannát, aztán ásóval maga előtt bökdösve ér a kúthoz. Elza szívdobogva leste, mi történik. A férfi sértetlenül jutott vissza a házhoz.

– Na lám – mondta diadalmasan az asszonynak, mintha bizony ő cseppet sem félt volna délután –, pánik volt az egész.

De azért gondterhelten vacsoráztak. Odakinn leszállt az est, hűvös lett.

Nem olvastak, nem rádióztak, mint máskor, elillant a kedvük. Szótlanul jöttek-mentek, kerülgették egymást. Hamar ágyba bújtak. Feküdtek némán; Elza jóformán a mártírok türelmével. El sem köszöntek egymástól, mint más estéken. Elaludtak a fáradtságtól. De éjjel Elza felrázta Kálmánt. A férfi első álmából riadhatott, alig értette Elza suttogó szavait: – A ház! Hallod? Megreccsent!

Kálmán szitkozódni akart, de ekkor valóban hallatszott valami reccsenés, s noha arra gondolt, hogy talán a bútorok, az öreg szekrény, vagy a padláson egy vén gerenda, mégis elakadt a lélegzete, torka kiszáradt, félt. Nem akart félni, ostobaságnak tartotta, de izgatottan figyelte a neszeket. Gyermekkorának éjszakai rettegései, háborús veszélyek órái támadtak fel benne, mereven, dermedten feküdt. Elza szorosan hozzábújt: – Együtt fogunk meghalni – szipogta könnyezve az asszony.

– Eh! – nyugtatta Kálmán, de a saját hangja is megriasztotta, nyilván az éjszakai zavarodottság növelte képzelgését, a homályban úgy látta, mozognak a falak, mozog alatta az ágy, a föld.

Mégis megemberelte magát: – Semmi, semmi, hidd el – mondta Elzának, szelíden simogatta az asszony könnyes arcát. – Kis csacsi! Ha komoly lenne a veszély, a szomszédok is észrevennék. Hidd el. – Még nevetni is próbált, de – szégyenszemre – azt képzelte, hogy az erős hangrezgések elősegíthetik a katasztrófát; elhallgatott. Suttogva folytatta: – Olyan nincs, hogy egy kulturált területen… egy utcában… egy településen csupán az egyik ház… az egyik kert… hiszen érted. A földrengés, meg hogy megnyílik a föld… ez kiterjedne egy egész megyére… talán az egész országra is. Nemcsak a mi kis kertünkre. A mi kis házunkra…

De az asszony egyre csak azt motyogta: – Félek, félek… – S ő igazán nem tudta megnyugtatni; miközben beszélt, kimeredt szemmel kutatta a sötétet, ide-oda siklott a tekintete, egyáltalán nem bízott abban, hogy csupán káprázata mozgatja a falakat, bútorokat; hegyezte fülét, idejében akarta felismerni a neszek közül a veszélyt jelző reccsenést. Elzát is csitította, hogy háborítatlanul fürkészhesse az éjszakát.

Végre elfáradhattak, mert elnyomta őket az álom, csak a napkeltével eszméltek; egymásba fonódva feküdtek a gyűrött ágyneműn. Tekintetük találkozott, Elza a szokott mosollyal akarta köszönteni férjét, de menten eszébe villant a félelem, körülpillantott, bekövetkezett-e a katasztrófa? Minden nyugodt volt, mozdulatlan, a függönyön át fénynyalábok vetődtek a szobába, odakinn a hétórás helyiérdekű zötyögött el a töltésen – nem történt semmi. Kálmán jobb fele elzsibbadt a kényelmetlen fekvésben, nyújtózott, s felszisszent, amikor karjában elindult a vérkeringés. – Vasárnap van – gondolta jólesően, hanyatt dőlt, felfedező szemmel nézte Elza hálóingen áttetsző finom ívű vállát; az asszony hajlított háttal ült az ágyon, végig akarta gondolni az éjszakát meg a tegnapi délutánt, de Kálmán a hátára csúsztatta meleg tenyerét; kicsit összerezzent.

– Nono… – nevetgélt a férfi. Nem gondolt az éjszakára, noha eszébe villant; restelkedve emlékezett gyerekes félelmére, a kimerültségnek tulajdonította az egészet. Elzát akarta hirtelen, érte nyúlt, de az asszony, megértve férje vágyát, elsiklott keze alól, leszállt az ágyról, és néhány másodpercig szótlanul nézte Kálmánt. Tekintetébe visszatért a tegnapi nyugtalanság, de nem szólt róla.

– Hozom a reggelit – mondta csendesen. Köpenyt vett magára, s töprengve, lassan, a konyhába ment.

Kálmán rosszkedvűen, csalódottan lesett utána. De nem szólt ő sem. Úgy látszott, nagyjából követik megszokott, vasárnapi programjukat. Elza a konyhában kávét forralt, vékony kalácsszeletekre vajat kent, műanyag tálcára terített reggelihez. Ezalatt Kálmán belebújt háziköntösébe, hogy a kertkapuhoz menjen az újságokért. Ma is – mint máskor – futólépésben indult el a kis betonjárdán, de a lugas elején megtorpant, óvakodva körülpillantott. Az omlás, az üreg megbontotta a kora reggeli kert harmóniáját – Kálmán talán azt várta, hogy nem tátong majd ott az ágyások között, vagy legalábbis kisebbnek, jelentéktelenebbnek tetszik a vasárnapi napsütésben, egyszerű gödröcskének – a látvány nyomasztó volt, elborította kedélyét, s mi több: kezdett visszalopódzni szívébe a félelem. Mégsem akarta tudomásul venni. Csupán lassabban lépdelt, tekintetét a rücskös betonutacskára szegezte, minden régi repedés előtt megállt, próbálgatta a talajt. Felsóhajtott, amikor a postaládához ért. Belekapaszkodott, miként a kötéltáncos a sodronyt kifeszítő állványba, a Niagara fölött megtett vakmerő út végén. Ráérősen vette ki az újságokat a szekrénykéből, kitekintett az utcára – néptelen volt e kora reggelen –, felszedett néhány elgurult diót a kerítés tövéből; figyelt, hallja-e a hét-harmincas helyiérdekűt: nem bánta volna, ha valaki felbukkan az utcájukban, csak pár szót váltana vele… Miről is? Ó, persze, semmiségekről… (Nem. Sajnos, azt szerette volna tudni, nem panaszkodnak-e mások is hasonló kellemetlenségekről. – Talán a szomszéd – gondolta –, a szomszéddal beszélhetnénk.) Öt-tíz percig is elvacakolt a kapunál, pedig máskor csak idefut, s máris vissza az ágyba. De végül is, nem maradhatott a kapunál örökre. Alig mert visszafordulni, behunyta a szemét, amikor felpillantott, a betonutat úgy találta, ahogy az imént: nem szelte ketté szakadék. A száradó szőlőlevelek barátságos árnyékot vetettek, a ház homlokzata sárgán virított a korai fényben. Akárcsak jövet: óvatosan lépdelt, noha egy-egy percig valószínűtlennek tetszett a félelme. – Az ördög vigye el! – mérgelődött, amikor a lugas végére ért. – Hiszen így nem lehet élni!

Elza már várta. Nem kérdezett semmit, pedig amikor belépett a szobába, az asszonyt az ablaknál találta, a félrehúzott függöny mögül vizsgálgatta a kertet. A képesújságot Elzának adta, ő maga a napilapot nyitotta szét, s csendes kávézás közben (csak a csészék csörrentek, az újságlapok zizzentek) olvasgattak.

– Nos? – kérdezte később Elza szorongva –, mit találtál az újságodban?

Kálmán gyanakodva felpillantott. – Semmit – mondta sokára.

– Mégis… – érdeklődött makacsul Elza.

Kálmán igyekezett közömbösen felelni: – Egy kis lövöldözés, kormányválság, agyonlőttek egy minisztert… azt hiszem, Afrikában. Sztrájk, tüntetések, utaznak az elnökök…

– Más?

– Egy vonat kisiklott Angliában.

– És?

– Jobb minőségben fogják gyártani a csecsemők konzervjét.

– De más?

– Sport?

– Nem.

– Egy belga férfi megette a biciklijét.

– Ócska hír. Más?

– Mondom, hogy semmi.

– És a – Föld?

– Hogy érted?

– Hát … szóval a Föld?

Kálmán hallgatott, aztán összehajtogatta az újságot, és a tálca mellé tette. Kiválasztott egy jól megkent vajas kalácsot. Csak ezután mondta:

– Nem, erre vonatkozóan: semmi.

Ebédig – ilyenkor jó időben – szerettek kinn szöszmötölni a kertben. Elza a virágaival bajlódott, Kálmán a gyümölcsfáit járta sorra, vagy az ágyásokat gondozta; de ma, amikor felöltöztek, halogatták szokott elfoglaltságukat. Elza a fehérneműs szekrényben turkált, mintha nagyon keresne valamit. Mondogatta is: – Volt egy régi csipke, még a nagyanyámtól… egy régi csipke… – Kálmán meg a veranda kilincsével babrált – Meglazultak a csavarok – magyarázta fontoskodva –, ideje megjavítani. Már-már délre járt, a szomszédos kertekben kakasok kukorékoltak, a világ békésnek látszott. Kálmán elkészült a kilinccsel, az asszony megtalálta a csipkét (vagy felhagyott a keresésével), egyszeriben tétlenül ődöngtek a házban. Türelmetlenül kerülgették egymást. Szerencsére kinn valaki Elza nevét kiáltotta, felismerték a szomszédasszony hangját, összenéztek.

– Tiboldné akar valamit – szólt megkönnyebbülve Kálmán.

– Már megyek – mondta Elza –, igen, már megyek…

Kálmán a konyhaajtóhoz lopódzott, hogy meghallja, mit akar Tiboldné. Talán a szomszédasszony is… talán az ő kertjükben is… A hangok nem értek el hozzá; mintha valami dolga akadna odakinn, Elza után ment, távol tőlük leguggolt egy szőlőtőkénél, mímelve, hogy egy hajtás igen érdekli; fülelt. Csalódott. Tiboldné, a kőfal fölött áthajolva (nyilván a kerti létrája tetejére áll ilyenkor) babérlevelet kért Elzától a főzelékébe. Elza már vitte is neki a konyhából, de – miközben átnyújtotta – ügyetlenkedve érdeklődött: – Szép sima a kertjük, Tiboldné?

A szomszédasszony csodálkozott: – Hogy sima-e? Ó, az én uram már felásta, el is gereblyézte a hantokat, szereti, ha rendben van.

Kálmán titkon méregette, vajon Tiboldné láthatja-e az omlást, de a lugas meg a fák elfedték az üregeket. Elza tovább próbálkozott:

– Egy gödör sincs, ugye?

– Gödör? – értetlenkedett Tiboldné. – Már, hogy gödör? Még az kellene! Hát maguk? Rendben a kert?

– Á, még ráérünk az ásással… egy-két hét, ugye, amíg tart a szép idő…

Tiboldné megköszönte a babérleveleket, és eltűnt a kőfal tetejéről. Elza nem mozdult; összerezzent, amikor Kálmán mellette termett.

– Nem mertem neki megmondani – szólt halkan Elza.

– Semmi szükség, hogy elhíresztelje – mondta Kálmán. Tűnődve nézték a kőfalat, ahol Tiboldné az előbb áthajolt. – Úgy látszik, tegnap nem hallott semmit. Talán nem is voltak otthon…

– Ha náluk is történt volna hasonló, megmondta volna, nem? Jaj!…

– Mi az?! – kapta el az asszony karját Kálmán.

Elza sápadtan belékapaszkodott: – Semmi. Csak már képzelődöm. Mintha megingott volna a talaj…

Kálmán gondterhelten szemlélte a kertet. A déli fényben, ha nem tekintették a rettenetes gödröket, olyannak tetszett, mint régen. Különösen a betonutacska bal partján, ahol még háborítatlan volt a talaj. Szilvafák álltak ott, alattuk eperágyások, az utcai kerítés mentén egy csoport napraforgó; s a kőfalat befutó repkény őszies, piros levelei a szokott, kedves hangulatot idézték. Egész nyáron át milyen boldogan, a birtokosok biztonságával járták be meghitt paradicsomuk minden zugát, nem sejtették, hogy a felszín alatt… De vajon ott is? A szilvafák alatt is?! Kálmán a kitaszítottak, a megcsalatottak keserűségével szorította magához Elzát.

Macska futott az eperágyásokon, a kerítésen ugrott át az imént. Azon kapták magukat, hogy szívszorongva lesik. Az állat megérezhette a rá szegezett pillantásokat, megállt, feléjük fordult kíváncsian, aztán lomhán továbbsétált. Persze egy macska nagyon könnyű. De az ember? Meg kellene próbálni.

Mindketten az eperágyásokat bámulták; Kálmán teste megfeszült, a lábában érezte a mozdulatot: odamegy. Nem maradhat titokzatos a kert. Vagy beomlik ez a rész is, vagy meggyőződnek róla, hogy a szilvafák alatt biztonságos a talaj. Elmegy a fák alatt, elmegy egészen az utcai kerítésig.

– Elza? – szólt rekedten. – Én megnézem ott…

Az asszony feltekintett rá, talán nem is értette, mit mondott. Megrázta a fejét.

– De, Elza – mondta nyugodtan Kálmán –, csak a napraforgókat akarom… Elhozom azt a néhány napraforgófejet, mind kicsipegetik a verebek, és…

– Nem. Igazán nem éri meg, hogy…

– Mi nem éri meg, Elza? Nem félhetünk a saját kertünktől.

– És ha itt egészen mély üreg van? Egy hatalmas föld alatti barlang? Talán éppen itt mélyül el. Vagy egy feneketlen tó! Istenem! Ezer méter mély is lehet! – Elza kapkodva beszélt, rémeket látott: – Beszakad alattad, és végtelen mélységbe! érted! végtelen mélységbe zuhansz! Borzalom!

Eltakarta az arcát, s újra reszketett, mint tegnap.

Kálmán gyengéden simogatta. Már elszánta magát, tudta, hogy elmegy a kerítésig.

– Mégis, Elza, ez a mi kertünk. Ki kell próbálni. Nem élhetünk itt örökös félelemben.

– Legalább egy kötelet hadd kössek a derekadra. Tartom… vagy odahurkoljuk egy fához…

– Ne csacsiskodj! – mondta szelíden a férfi.

– Hát jó! Akkor hadd menjek én! Vagy menjünk együtt! Pusztuljunk el együtt!

– Nem, te csak maradj itt.

– Áhá! Tehát nem hiszed, hogy ott nincs üreg!

– Nem tudom. De meg kell néznem.

– És ha eladnánk? – kérdezte gyorsan Elza. – Befedjük azokat az üregeket, és eladjuk a kertet, a házat.

– Becsapnál másokat?! Engedj… – Kiszakította magát Elza karjából, és elindult.

– Kálmán! – kiáltotta borzadva az asszony.

A férfi nekilendült, dühödten átugrott egy virágágyást, és döngő léptekkel bejárta a szilvafák alját, egészen a kőfalig, az utcai kerítésig.

– Na?! – kiáltotta remegő hangon a napraforgók alól. – Történt valami? Semmi! Nincs itt semmi vész!

– Az úton gyere vissza! – kiáltotta Elza.

– Micsoda?

– A betonjárdán! Ott gyere! És lassan!

– Lassan? Nem, Elza, futni fogok és ugrálni! Itt, ahol jöttem. Ide nézz!

Mikor Elzához ért, harsányan nevetett, csillogott a szeme.

– Omladékot hozatok azokba a nyavalyás gödrökbe, és kész. Olyan lesz a kert, mint régen. Na, megnyugodtál?

De Elza egyáltalán nem tartott vele a lelkendezésben. Sértette fülét Kálmán harsogó nevetése, a hangoskodás. Amikor a férje át akarta ölelni, hogy felvidítsa, kitért előle. Kálmán elhallgatott. Figyelték egymást, a csöndet, a déli fényben álló kertet.