Porcelán baba

Amikor először láttam azt a házat kinn a hegyközség szélén, ahol a gazdák szőlői beborítják a dombokat, megálltam előtte, s hosszan nézegettem. Öreg épület volt; elhanyagolt, mégis figyelmet keltő. A hegy bazaltkövei alatt erdő húzódott; egészen a ház udvaráig terjedt a bozót; némelyik csenevész fa már benn, az udvar talaján eresztett gyökeret; másfelől szőlősorok futották be a környéket; a ház – egy keskeny út partján – magányosan állt. A mésztufából emelt alapzat réseibe kókadó pipitércsomók kapaszkodtak. Lelakatolt vasajtó rozsdásodott a homlokzati fal földszintjén; fenn pedig, a padlás szellőzőablakai alatt egy évszámot láttam: 1857, és öt betűt, lelkes VIVÁT-ot – immár nemigen illett e felirat a néma házhoz. Az első V betű után egy borospalackot, a második V után pedig egy üvegserleget mintázó ábra díszelgett. A valaha fehérre meszelt szürke, mohás falakat nádtető fedte, a helyi szokás szerint; a nád itt-ott megrohadt, besüppedt és csaknem megfeketedett már. Az épület emeletesnek tetszett, legalábbis az oromzati részén, de hátrább földszintessé alacsonyodott a domb emelkedése miatt.

Ősz volt, november eleje. A fák lombja már lehullott, csupán a bükkök őrizték sárguló-barnuló leveleiket; sűrű avar fedte az udvar földjét, a ház bejáratához szolgáló lépcsőfokokat. Láthatóan senki sem lakta az épületet, s ez a kietlenség, a ház szomorú magányossága állított meg naponta sétám során. Döbbenetes a házak magánya. Az épületek lakóikért vannak, hogy falaik közt élet legyen, amit védelmeznek. A mihaszna, kihalt házak viszolygást ébresztenek. Háborút járt emberek mesélik, hogy olykor lakatlan városokba, falvakba vetődtek, elviselhetetlen volt a némaság, az üres szobák, konyhák, udvarok gazdátlansága, szörnyű álomhoz hasonlították az élményt; menekültek onnan, ha tehették.

Két hetet töltöttem azon a tájon; kedvemre volt az ősz; bejártam a vidéket: a szőlődombokat, az erdőt; de az utakat mindig úgy választottam, hogy végül a magányos házhoz érjek.

Noha némi tartózkodással szemlélgettem, a kíváncsiság is sarkallt. Mindig felfedeztem rajta valami új látnivalót. Az ajtókat fenyődeszkából készítették, a fa megszáradt; festetlen volt, s most – idők múltán – egészen betöppedtek a gyenge rostok az időállóbb erezetek közé. Szürkeségük csaknem egybeolvadt a falak színével. Ráleltem egy szabad ablaknyílásra, a délutáni fényben derengve tűnt elő a pince homályából néhány korhadt hordó körvonala; a széthulló dongák csontvázra emlékeztettek. Egy napon az udvarba merészkedtem. Eleinte azt hittem, a deszkakapu zárva van, de alig értem hozzá, megmozdult. A sarokvasak már nem nagyon tartották; amint nyitni akartam, reccsenve roskadt fél szárnya a földre, s megrekedt, de a nyílott résen át befértem.

A kopár udvaron a fedetlen kút rozsdás lánca a káva mellett a földre csüngött, veder nélkül. Hátul, a bedőlt kőfalnál a sarkot valaha elkeríthették a baromfinak, de csak négy-öt porladó oszlop jelezte; a dróthálót leszerelték. Dudva nőtte be a ház tövét, egykor itt virágok nyílhattak. Az ablakokat zsalu fedte, de az egyiknek fél szárnya kiakadt, csakhogy az ablakok ezen a részen magasan voltak, nem értem el, hogy benézzek a szabaddá lett üvegen a házba. Semmi sem mutatta, mióta gazdátlan a porta, egy, tíz vagy ötven éve? Felmentem a lépcsőn – az avar eltakarta a grádicsokat –, gondoltam, hátha enged a bejárati ajtó. A kovácsolt vaskilincs megmozdult, de az ajtót – felfedeztem – beszögelték. Pedig szerettem volna látni, milyen benn ez az épület. Bútorok vannak-e? Vagy valami jel, amiből megsejthetném, ki élt itt, mikor és hogyan? Ki járt-kelt ezeken a lépcsőkön?

Amikor otthagytam az ajtót, a sűrű gazban valamiben megbotlottam. Cipőm orrával odább rúgtam az akadékot: egy esőtől, hótól megfeketedett, málladozó kosár bukkant elő a dudva közül; vesszőlábakon állhatott valaha, de mintha rátiportak volna, szétroncsolódott. Végre valami tárgy. És nem is akármi: egy mózeskosár. Kisgyermek fekhetett ebben, pólyás. Kicsit megbillentettem az oldalát – majdnem felkiáltottam. A kosár alján, néhány elrongyolódott vászondarab közt parányi kezet láttam. Aztán ostoba döbbenetemet restellve elnevettem magam. Porcelán baba keze volt, a csuklónál egy kis gumiszalag maradványa fityegett. Gallyal túrtam a rongyokba – játékpólyának néztem –, még néhány porcelán cserepet találtam, más semmit.

Az egészet visszarugdaltam a házfal tövébe.

Másnap, amikor megint arra sétáltam, egy kerékpárt láttam a ház falának döntve. De az ajtók, ablakok most is zárva voltak, s az udvaron sem fedeztem fel senkit. Csupán néhány perces pihenőt akartam tartani a kapaszkodó után; zavart a kerékpár, megsértette az épület magányát. A szelíd szőlősorok, s fentebb az erdő, a bazaltkövek, a csend illő környezetet adott a különös épületnek. A kerékpár megbontotta a hangulatot. Indulni akartam, de nesztelenül egy kutya termett a lábamnál, körülszaglászott – kicsit meg is ijedtem.

– Nem bánt – szólt valaki mögöttem. Meglepetten fordultam arra. Egy idős ember jött a szőlősorok közül; barna posztóruhát viselt, nadrágját bokavédő szorította bakancsa szárába. Nem volt munkában, csak nézelődött. – Nem bánt – ismételte meg, amikor a közelembe ért. – Eridj onnan! – Az eb hallgatott a szavára. – Szelíd kutya. Mindig eljön velem. Jó napot kívánok!

Köszöntöttem, s már mentem volna, de láttam, mondani akar valamit. Rám tekintett, aztán a házra, majd elém állt.

– Tegnap látták, hogy itt járt a háznál. Hogy nézegette. Aztán szóltak nekem.

Sértődötten feleltem; észrevehette.

– Nem tettem kárt itt semmiben.

– Hiszen nem is azért – mosolyodott el restelkedve. Barátságos arcú ember volt; különösen most, hogy zavartan mosolygott – szeme sarkában a kis ráncok és az állán kiütköző fekete szakálltüskék ellenére –, tekintete gyermeki szelídséget sugárzott. – Tessék csak, nézelődjön. Azért szóltak nekem, mert rám van bízva, hogy ha vevő akad…

– Ó, nincs nekem erre pénzem. – Elnevettem magam. – Éppen csak érdekel. Mindig megállok itt.

– Igen – mondta az idős ember –, igen. – Nagyon kurtára sikerült a dolga, nem tudta, mit mondjon. – Van hozzá egy kis szőlő is, én művelem. Én műveltem azelőtt is, amikor még az az asszony élt…

– A tulajdonos?

– Hát igen, a tulajdonos. Maga nem ismerős errefelé?

– Most járok ezen a vidéken először. Lenn lakom a tónál, abban az üdülőben.

Bólintott. Tétlenül álldogált, aztán a kerékpárjáért indult a házhoz. – Gondoltam, hogy nem vevő, de azért kijöttem ide. Nem lehet tudni.

– Mióta árulja?

– Három éve.

– Aztán sokért?

– Hát, nem olyan sokért. – Megfordult, kérdőn nézett rám. – A szőlő a drágább, nem a ház. Öreg ház. Meg aztán… falubeli nem veszi meg. Idegen meg azt mondja, sokat kell rákölteni. – Elakadt, gondolkodva tette hozzá:

– Csakugyan nem érdekli?

– Á, nem tudok én házat venni.

– Mert nem akarom lebeszélni.

A kerékpárja még ott volt a házfalnál. Kora délutáni fényben álltak a dombok. Csak a fonnyadt szőlőlevelek, a kopasz mandulafák mutatták az őszt. Meg néhány vörösbegy. Az út partjára szálltak, ugráltak, csőrükkel böködték a mandulafák alatt az avart. A kutya csaholva iramodott ellenük, a vörösbegyek felröppentek. Az ember füttyögetett a kutyának.

– Maga rokona volt a tulajdonosnak? – kérdeztem.

Hevesen tiltakozott.

– Én? Nem, én nem! Nem bizony. Csak műveltem a szőlejét. Merthogy egyedül élt. Aztán amikor meghalt, jelentkeztek a rokonok. Egyszeriben itt voltak. Nem a temetésre jöttek, csak másnap. Az örökség miatt. A temetésen nem voltak ott. Meg azelőtt sem jöttek azok ide, soha. Nem tartották a kapcsolatot Johannával…

– Hogy hívták?

– Johanna.

– Családos volt?

Mintha elmosolyodott volna. Lassan rázta a fejét.

– Egymaga volt. Mint az ujjam.

– Azért kérdezem, mert találtam az udvaron egy csecsemőkosarat. Meg egy porcelán babának a cserepeit.

Az ember csodálkozva pillantott rám, majd a kapuhoz lépett, s kutatón nézte az udvart. Magyarázkodtam: – Kicsit körülnéztem odabenn. Véletlenül botlottam bele. A dudva között.

Nem figyelt, csak az udvart nézte, a ház tövében a magas paréjdzsungelt. Hitetlenkedve kérdezte: – A dudva között? Azt mondja? Pedig egyszer már betettem a szín alá. Kutyák cibálhatták elő… kóbor ebek… – Felém fordult, eljött a kaputól. – Az a baba, az egészen más. Hiszen nagy csetepaté volt miatta. A temetés után.

– Egy porcelán baba miatt?

Hosszan hallgatott: azt hittem, nem is érti, mit kérdeztem. Végre kelletlenül bólintott. Úgy tett, mintha menni akarna, de szándéka elég határozatlan volt. Cigarettával kínáltam, elfogadta.

– Nicsak! – nézett körül. – A kutya meg hová lett? Elcsatangolt.

– Majd visszajön – mondtam.

– Vissza hát.

Szívtuk a cigarettát. A ház sarkánál néhány, a lábazatról leomlott, likacsos kő hevert a fűben; rátelepedtem az egyikre. Tartóztatni akartam az embert. Észrevette; gonddal figyelt, láttam, szívesen beszélne.

– Azt mondja, veszekedés volt a temetés után?

– Ha nem is veszekedés, de kavarodás. Idejöttek azok a rokonok, valahonnan Somogyból. Egy vénasszony a lányaival meg a két vejével. Nemigen láttuk itt őket azelőtt. A nagyon öregek közül egyik-másik mégis emlékezett a vénasszonyra. Ő azt mondta: a Johanna apjának a húga. Az öregek is így mondták. Elég régen költözött el innen, s nem járt a vidékünkön vagy harminc éve. Johanna már a földben volt, ezek ki sem mentek a temetőbe, csak mindjárt megszállták a házat. Kutattak, osztoztak. Meglelték azt a porcelán babát is. Még a tanácshoz is elmentek miatta. Úgy bizony.

Látta, hogy nem értem a dolgot, élvezte kicsit; lesett, kérdezem-e. Odább gurított egy követ a ház tövéből, de még nem ült le.

– A holmit, amit találtak, elvitték teherautón – mondta. – Beszéltek velem, hogy áruljam a házat. Mert nekik nem kell, csak az ára. Én meg azóta várom: ki veszi meg? De nem kell senkinek.

– Mi bajuk lehetett azzal a babával? – kérdeztem.

Töprengett, miként magyarázza. – Sok minden történt itt, ebben a házban – mondta. Az udvarra tekintett ismét, szórakozottan. – Hm. Tehát a dudva közt botlott bele? Hm…

Várt egy kicsit, aztán folytatta.

– Leginkább az emberek beszélték. Ez a Johanna, aki itt élt, lánykorában nagyon szép volt. Azt mondják, az anyjára hasonlított, de az anyját én nem ismertem, meghalt, amikor a lánya született. Az apja húga nevelte őt, talán négyéves koráig, de aztán férjhez ment – oda Somogyba –, s attól kezdve ketten éltek. Merczelt már ismertem, a Johanna apját. Gyermekkoromban eleget dolgoztam apámmal a szőlejében. Morc ember volt. Nem beszélt az senkivel. Sokat ivott, reggel kezdte, estére mindig részeg volt, de nem nagyon látszott rajta. Hogy elképzelje: erős, testes ember volt, az arca piros, a haja meg egészen ősz lett már negyvenéves korára. A szeme állandóan könnyezett, mintha sírt volna. A bortól ilyen az ember szeme, a sok ivástól. Gyűlölte a lányát – legalábbis mindenki úgy vélte. Akadék volt neki, gondolhatja, egy férfiembernek. A felesége elpusztítóját látta benne. Azt mondják, ilyen esetben a férfi vagy nagyon szereti a gyermekét, vagy nagyon gyűlöli. Merczel keményen bánt vele, de Johanna nem vette zokon, hisz’ alig ismerte az asszonyi gyengédséget. Dolgos, szófogadó lány lett. Művelte a szőlőt az apjával, ellátta a házat, a jószágot már süldő korában. Az iskolából hamar kimaradt, talán három vagy négy osztályt végzett. Az apja miatt.

De nem törte meg a munka, sem az apja szigorúsága. Emlékszem rá magam is: vasárnap a templomban mindig nézegettem, mint afféle kisfiú, aki már lesi a lányokat. Két esztendővel lehetett idősebb nálam. Szőke, fehér bőrű, lassú járású, igen szép tartású lány volt. Még idősebb korára is megőrizte azt a finom járást, lépdelt, mint a vízimadarak, kicsit nyújtott nyakkal, könnyedén. Arcában két apró gödröcske támadt, ha nevetett. De csak akkor láttam nevetni, ha egyedül volt. Az apja mellett lesütötte a szemét, és engedelmesen várta a parancsot.

Nem barátkozott a falubeli lányokkal. Senkivel. Csak a templomba járt meg a szőlőbe. Otthon volt a helye, a házban.

Akkoriban beszélték, hogy Merczel megnősül. De nem volt igaz a hír, sosem vitt többé asszonyt a házba.

Hogyan él, nem tudta senki. Mondogatták, hogy jóban van az uradalmi intéző szakácsnőjével. Ez alighanem igaz volt. Látták is őket együtt, egy vásáron. De később ez a szakácsnő elkerült a vidékünkről.

Távol van a falutól ez a ház – láthatja. Merczel és Johanna magányosan éltek itt. Nem ismerhette az életüket senki.

 

Egyszer a szőlejüket kapáltuk az apámmal. Azon az esztendőn Johanna tizenhat éves lehetett. Merczel is velünk dolgozott, ahogy szokása volt, szótlanul. Megszomjaztam, s mondtam, bemegyek az udvarra friss vízért. Erre sem mondott semmit.

A kútlánc csörgésére Johanna kijött a házból. – Te vagy az? – kérdezte. Én meg, szégyenlős siheder, elvörösödtem. Ha szembe kerültem vele, akadozott a nyelvem, ha nézett, sután mozogtam; restelkedtem emiatt, de nagyon tetszett nekem Johanna, féltem: látja ezt rajtam, s majd kinevet. – Vizet viszek – mondtam –, megszomjaztunk. – Ott állt a lépcső felső fokán, fehér lábára alig vetett árnyékot a szoknya, nekivetette hátát az ajtókeretnek, s nézett a völgybe, a tó felé, a napos délutánba. Kérdezgetett egyet-mást a faluról, de talán nem is hallgatta meg a válaszaimat. A vedret sem húztam fel, csak néztem, megeredt a nyelvem, beszéltem neki mindenről, hogy vissza ne menjen a házba.

Merczel jött fel az udvarba. Megállt közöttünk; Johanna egyszeriben megmerevedett, riadtan leste az apját. Féltem, hogy Merczel megszid, amiért elmaradtam, sebesen tekertem a kútkereket, megbuggyantottam a korsót. De nem törődött velem Merczel. A lányához lépett, s elfulladt hangon beparancsolta a házba. Felém se fordult, csak az ajtót nézte mindaddig, míg én, korsóval a kezemben, eliramodtam.

Később visszajött a szőlőbe, de akkor sem szidott meg.

 

Évek múlva, amikor az a szerencsétlenség bekövetkezett, amire majd rátérek, sok mindent megtudtunk; olyat is, amire senki sem gondolt, s nem is gondolhatott.

Akkor még Johanna sem tudta, nem is sejthette, mi él az apjában. De még talán az a szerencsétlen ember, Merczel gazda sem hihette, mi lappang a lelkében.

 

Télidőben egy napon Johanna a padláson haszontalan lomok között keresett zsákfoltnak valót, amikor egy pántos ládára bukkant. A láda az ócska holmik alól került elő, mindaddig Johanna sosem látta. Elfogta a kíváncsiság, hogy megnézze, mi lehet benne. A ládát lakat zárta. Csalódottan hagyta ott, de dolga végeztével újra megpróbálta, csakugyan zár-e a lakat. A lakattal semmire sem jutott, hanem a láda igen kiszáradhatott, mert amikor megfeszítette, a kallantyú engedett, kifordult a porladó fából. Felemelte a tetejét, s elámult: női kendő, ingváll, szoknya, harisnya, selyem volt a ládában. Izgatottan beletúrt, keze valami kemény tárgyba ütközött. Szétdobálta a kelméket, s íme egy szép, nagy fehér pólyába kötött porcelán baba került elő a láda mélyéből. Szívdobogva fordította a padlásablak világossága felé, megrendítette a titok. Vajon kié lehetett? S a ruhák? Miért vannak ládába zártan a padláson?

Az utóbbi időben az apja – ha maguk között voltak – szelídebben bánt vele, mint azelőtt; Johanna ezt a változást azzal magyarázta, hogy már nagyobbacska lévén, az apja felhagyott a gyermeknek járó leckéztetéssel; elég bátorságot érzett, hogy a babát, néhány ruhadarabbal együtt, levigye a házba, s megkérdezze, miként kerültek a padlásra.

Mindezeket Johanna mondta el akkoriban, amikor erről faggatták. De vegyük sorjába.

Az apja igen megütközött, amikor Johanna megmutatta neki a babát és a ruhákat. Mintha valami szörnyűséget látna: elsápadt, majd dühbe gurult, rikácsolva kiabálta, hogy mert Johanna a ládában kutatni; de aztán hangja elakadt, erőtlenül támaszkodott öklével a konyhaasztalra. A lány a váratlan kitöréstől megrémült, nem volt se eleven, se holt. Végül Merczel csendesedve szólt, hangja Johannát mélyen megrendítette. Apja szavaiból megtudta, hogy a ruhanemű az anyjáé volt, a porcelán babát pedig nem sokkal Johanna születése előtt vették a búcsúban; az anya a megszületendő gyermeknek szánta játékszerül. A temetés után Merczel, hogy semmi se emlékeztesse a fájdalomra, mindent abba a ládába zárt, odafenn a padláson. Johannát meghatották ezek a szavak, az apja különös hangja; a máskor oly kemény férfi szánalomra méltó lett; beszéd közben el-elhallgatott; válla meggörnyedt. A lány döbbenten nézte a porcelán babát; az anyja, akit nem tudott elképzelni eddig (egyetlen fénykép sem maradt róla, hiszen akkoriban még nem dívott a fényképezgetés) – az anyja egyszeriben ott állt előtte, fiatalon, szőkén, megtestesülve. Miként ő mondta később, amikor a szerencsétlenség után kihallgatták: először hitte el igazán, hogy volt anyja; ez a porcelán baba, ez a valóságos tárgy, az anyja iránta érzett szeretetének bizonyítéka kötötte össze a nemlétezővel, az elhunyttal. Percekig nézte, míg végre felszakadt belőle a sírás, felkapta, s magához ölelte a babát, lekuporodott és sírt, sírt hangtalanul. A szeretet formálódott benne; s mert lépten-nyomon azt hallotta, hogy rendkívüli módon hasonlít az anyjára: önmagát képzelte az elhunyt képébe, karján a porcelán baba a csepp Johanna volt, a megszületendő, a gyermek.

Amikor feltekintett, apja már nem volt a konyhában; a szobában sem lelte. Szólongatta az udvaron is – már sötét volt, téli este –, senki sem válaszolt. Nem félt a magánytól, hiszen sokszor volt egyedül a házban, de most szorongás fogta el, kendőt terített a vállára, s az apját kereste kinn mindenütt. Nem találta.

Merczel éjfél felé jött meg (Johanna a kályha tüzénél kuporgott), italos volt, megállt a konyha közepén, és zavaros szemmel bámulta a lányát. A lány kedves szóval akarta fogadni, de vad tekintet parancsolta hallgatásra. Merczel percekig állt így mozdulatlanul; Johanna szűkölve leste, nem merte lekapni róla pillantását. Sokáig, sokáig maradtak így – vallotta később az emlék hatására is reszketve Johanna –, végre az apja megmozdult, a székről felmarkolt néhányat a padlásról lehozott ruhadarabokból, a lánya ölébe hajította, s rárivallt, hogy azonnal öltözzön azokba. Johanna lilás, reszkető ajakkal tiltakozni próbált, de akkor az apja felrántotta, előbb kiáltva, majd rekedtes, rossz hangon ismételgette parancsát. A lány erejét vesztve csak a fejét rázta hevesen, de Merczel megszorította a csuklóját, Johanna fájdalmában felsikoltott; aztán ügyetlenkedve, eszét vesztve felkapkodott magára néhány ruhadarabot az anyja holmijából. Leejtett karral, tágra meredt szemmel állt; a ruhák illettek rá. Merczel hátrált, majd felüvöltött, s megütötte a lányát. Johanna zokogva borult a földre, sikoltozott rémületében, pedig – mint a vallatásnál mondta – akkor még nem értette, mi történt köztük. Merczel visszanyerte józan eszét, felemelte őt a földről, s a kannafedőből vízzel itatta. Johanna hideglelősen reszketett.

Reggelre sem a ruhákat, sem a porcelán babát nem találta. Egyszer – később – a padláson új zárral látta a ládát, sejtette, hogy az apja ismét elrejtette a holmikat, de nem kérdezősködött.

Csak a porcelán babát sajnálta; nem láthatta többé.

 

Ahogy Johanna vallotta, az apja ezek után hol gyengéd, hol szigorú volt hozzá. A történteket az apja részegségének tulajdonította, s noha gyanakvás szállta meg olykor, ha visszagondolt arra az estére, tudatlansága, egyszerű gondolkodása más magyarázatra nem vezette.

Igyekezett kifürkészni, hogy miféle cselekedetei késztetik apját ilyen vagy olyan viselkedésre, de Merczel kiszámíthatatlan volt. Sokszor, étkezés közben – már amennyire Merczeltől tellett – kedélyesen beszélgettek a gazdaságról vagy más egyébről; közben Johanna felállt, hogy új étket hozzon a tűzről, s amint megfordult, apja tekintetét érezte magán; Merczel magafeledten nézte mozgását, majd váratlanul utasította, hogy tegye le az ételt, és menjen, nézze meg a tehenet az istállóban. Ha Johanna értetlenkedett, dühösen az asztalra csapott, felugrott, s ő rohant ki a házból; eltelt egy óra is, amíg visszatért.

Gyakran történt ilyen, vagy ehhez hasonló furcsaság; Johanna kétségbeesetten kutatta a különös események okát. A szerencsétlenség után úgy vélte, apja ez időben sokat szenvedhetett hajlamai miatt. De akkoriban még nem sejtett semmit.

Csak jóval később, talán egy esztendő múltán döbbent rá, hogy apja szeszélyeit mi vezérli.

Egy este, amikor Merczel már aludni tért, Johanna a konyhában, a földre állított dézsában fürdött. Abban a tudatban, hogy egymaga van, bátran mosta testét, de amint a törülközőért nyúlt, összerezzent: apját látta az ajtórésnél. Merczel azon nyomban eltűnt, de a lány tudta már, hogy őt nézte. Magára kapkodta ruháit, megalázottan és háborogva kucorgott a zsámolyon, nem mert bemenni a szobába; tekintetét fel-felkapta, attól tartott, hogy apja ismét megjelenik, utálkozva idézte fel iménti figyelő arcát; szerette volna hinni, hogy tévedett, de riadt gondolatai feltámasztották a már korábban átélt különös jelenetek emlékét is – megérezte a bűnt, a szörnyűséget. Szorongva figyelte, apja alszik-e? Félelme nőttön-nőtt. Megrezzent a neszekre, mint az állat. Magára maradt, segítséget senkitől sem várhatott. (De ha várhatott volna is: kinek mondhatná el a legrettenetesebb szégyen nélkül, hogy mitől fél?)

Fáradtságában elnyomta az álom, a zsámolyon ébredt hajnalban. Az apja már etetett, hallotta kintről a köhögését. Hogy látta őt a zsámolyon, és nem ébresztette fel, csak bizonyság volt vétkére. Johanna reggelit készített, találkoztak. Merczel nem szólt semmit. De napközben Johanna szerét ejtette, hogy megmondja, ezentúl a konyhában alszik a dikón. Azzal magyarázta, hogy nem akarja kora hajnalon zavarni az apját, ha felkel tüzet rakni.

E naptól apa és lánya kerülték egymást. Johanna résen volt, védekezésre készen. De hónapok teltek el úgy, hogy nem tapasztalt semmi rosszat. Ezek a csendes napok már-már visszatérítették a szülői tisztelethez. Ám egy éjszaka felriadt a dikón; kezeket érzett a testén; megmerevedett, torkán akadt a kiáltás. Borzongva ugrott ki az ágyból, Merczel utána kapott, magához rántotta, de a hadakozó kezek végül is kijózanították.

Kezdődött minden újra, s bizony rosszabbul, kegyetlenebbül. Merczel egész napra eltűnt a házból. Johanna sírt, összeszedte holmiját, hogy nekivág a világnak, de nem volt mersze. Mihez kezdjen idegenben? Félt a közelgő estétől is, azt kívánta, bárcsak veszne el valahol az apja, de megijedt a gondolattól, fohászkodott, hogy hagyják el bűnös gondolatai. A vacsorát az asztalra készítette, s az istállóban, a szalmán vetett magának fekhelyet. Miként a kihallgatáson mondta, utálkozva gondolt arra, hogy egy fedél alatt háljon azzal az emberrel. Merczel eleinte restelkedett, ha találkoztak a napi munkában, érezte lánya megvetését, alázatoskodott, és igen kedvesen beszélt vele. De leginkább részeg volt, s ilyenkor káromkodva kiáltozta, hogy ő apja és parancsolója Johannának, a lánynak meg kötelessége az engedelem.

 

A faluban minderről nem tudtak semmit. Johanna nem panaszkodott, a gyónási titkot pedig – ha ugyan meggyónta ezeket a lány – nem szeghette meg a pap.

A faluban csak azt tudták, hogy egy szomszéd községbeli legény, bizonyos Fóris Menyhért kiszemelte magának Johannát. A templom előtt találkoztak egyik vasárnap. Menyhért valamilyen atyafiságát jött meglátogatni, akkor találkoztak. A fiatalok meg a gazdák mindig időztek egy kicsit mise után a templom előtti terecskén. Csoportokba verődtek, beszélgettek. A férfiak aztán a kocsmába tértek, a lányok meg hazaballagtak. Johanna egyedül járt templomba, s a Himnusz után sietett kifelé, de azon az ünnepen egyik iskolai lánypajtása feltartóztatta. A trécselők közé keveredett, legények is akadtak, velük Fóris Menyhért. Váltottak is néhány szót. Később amint már a szőlőhegynek tartott Johanna, a falu alatt elébe került Menyhért. Kísérgette szótlanul, a lány nem kergette el, de a dűlőnél, amely a házukhoz vezetett, megállt, azt mondta, innen már egyedül kell tovább mennie. A legény búcsúzáskor még megígértette vele, hogy újra találkoznak. Johanna bizonyára ellenkezett volna, ha nem jár az eszében már régen a szabadulásnak ez az egyetlen lehetősége.

Eleinte könnyen titkolták kapcsolatukat. Merczel egész nap csatangolt valamerre, a lány szabadon találkozhatott Menyhérttel a szőlődombok között. A legény kerékpárral járt át a szomszéd faluból; itt-ott látták őket az emberek; híresztelték. Merczel is megneszelte. Kérdőre vonta, s fenyegette Johannát. Majd keres ő neki férjet, ha itt lesz az ideje. Szitkozódott, csapdosta az ajtókat, részegen fogadkozott, hogy leveri a derekát annak a mihasznának. Johanna türtőztette magát. De amikor látta, hogy nem csillapodik, sőt kész rázárni a házat, bátorságra kapott, hiszen már volt támasza, s noha eddig nem merte megtenni – felhánytorgatta apja viselkedését, ami miatt kénytelen elhagyni otthonát.

Merczel megriadt, hogy elveszti Johannát. Színlelve méltatlankodott, nem érti – mondta, miről beszél a lánya. Majd sírva kérlelte, ne hagyja egyedül öreg korára, csak nem kívánja a pusztulását? A lány undorodva nézte a megalázkodást, de maradt még lelkében annyi engedelem, hogy az apja iránti kötelességtudat megfékezze. Azt mondta, nem hagyja magára, de engedje akarata szerint cselekedni.

Hogy Johanna érezze nélkülözhetetlenségét, Merczel egészen ráhagyatkozott a gazdaságban. Szelíden járt-kelt a házban, még italosan sem volt durva. Jó szándékát fitogtatta azzal is, hogy maga kérte, Johanna hívja el Menyhértet, hadd ismerje meg. A lány húzódozott, féltette apjától a legényt. Mindamellett megtette volna, hiszen Menyhért is mondogatta, illő lenne már leendő apósa előtt mutatkoznia. Johanna vonakodása láttán Merczel betegnek tettette magát, siránkozott, hogy közeleg az utolsó órája. S ezután is, mindig fondorlatoskodott, a lányt egészen megzavarta.

Különösen az a mód, ahogy Menyhértet fogadta és vendégelte, igen megtévesztő volt. Johannában némi hálát is ébresztett: nem riasztotta el a legényt, sőt atyailag megbeszélte vele a házasság feltételeit, a gazdaság jövendő gondjait; azt mondta, örül a lánya választottjának; siettette az esküvőt.

Menyhértnek tetszett a ház, a szőlő, a kis majorság. Kapott otthonról egy kevéske örökséget, megegyeztek.

Merczel mintha valóban megváltozott volna. Olykor vidám volt, néha beszédes, megszólított egy-egy falubelit. Itt is, ott is mesélt a közelgő esküvőről. A lány furcsállta apja viselkedését, de ha gyanakodott is, kezdett megnyugodni. Szívesen feledte volna a gyötrő emlékeket.

Vallomásában azt mondta – akkoriban az apja talán megpróbálta legyőzni magában a rosszat, abban reménykedhetett, hogy lánya házassága véget vet bűnös vágyainak. De az is lehet, tette hozzá, hogy kedvességét is a gonosz sugallta.

Megülték a lakodalmat. A fiatalok berendezkedtek a szobában, Merczel a konyhába költözött. Igen figyelmesen bánt mindkettőjükkel, különösen Johannával; és szelíd volt. Kedves kislányom-nak, az én kis csillagom-nak szólította, megsimogatta karját, derekát, s közben Johanna anyjáról mesélt a vejének, vacsora után, borozgatva. Amikor először ért hozzá így az apja, Johanna – mint akit kígyó mart meg – odább ugrott; Menyhért értetlenül nézte, mi ütött az asszonyba? Merczel zavart lett, arcát elöntötte a szégyen, vagy a vértolulás vörössége; uralkodott magán, s igyekezett jámbor maradni továbbra is.

De ahogy teltek a hónapok, lassanként visszatért mogorvasága. Eleinte csak hallgatag lett ismét; ám szüretkor már östörgött, kifogásolta veje munkáját, ebbe is, abba is belekötött. Menyhért mindig kitért az összekoccanás elől, tisztelte apósát.

Johanna nem mesélt neki semmit a korábbi dolgokról, nem akarta férjét megbotránkoztatni. Ezért aztán Menyhért nem is érthette meg a felesége kétségbeesését egy bizonyos tél eleji estén. Már lámpaoltás után voltak, lefeküdtek; a rövid téli napon a munka nem fárasztotta ki a férjet; a sötétben ölelgette Johannát. A szeretkezések mindig nehezen indultak, az asszony meg-megborzongott, de nem a vágytól, hanem hirtelen támadt józanságában; megfeszítette testét, arcát félrekapta; majd sóhajtva és – férje oktalan megbántása miatt – bűntudattal engedelmeskedett. Hogy jóvátegye megmagyarázhatatlan ellenkezését, túlságosan belehajszolta magát az ölelkezésbe; végül kimerülten, olykor sírva hanyatlott a párnára. Menyhért már elfogadta az asszonynak ezt a szokását, ilyen – hát ilyen, gondolta. Ezen az estén is elkezdődött a küzdelem, de Johanna csakhamar csendre intette Menyhértet. Merczel még fenn járkált a konyhában; noha úgy tudták, már lefeküdt; neszeket hallottak, olyanféle zajt és csörömpölést, mint amikor valaki sötét helyiségben a tárgyakba ütközik. Menyhértet nem zavarta a nesz. Johannát akarta, de az asszony mindegyre fülelt, nyugtalanul, miként nyugtalanul járkált a konyhában Merczel, a sötétben. Aztán elült a zaj. Figyeltek mindhárman. Ők ketten s Merczel. A csend sokáig tartott; Menyhért újra kezdte a szeretkezést. Johanna, ahogy szokása volt, tűrte.

Vallomásából tudjuk, hogy Menyhérttel a testi szerelem nem okozott neki valami nagy gyönyörűséget, egy-egy magafeledkezéstől eltekintve. Amiként szerelme sem volt igazi szerelem. Házasság volt, a védettséget kereste benne. De nem undorodott Menyhérttől, inkább a kedvébe kívánt járni, szeretni akarta tisztességgel.

Engedte magát ölelni ezen az estén is. De fülelt. Kifelé fülelt, a konyhába; az ajtóra kapdosta pillantását. Élesen támadtak fel emlékezetében azok a gyűlöletes éjszakák, amikor apja megleste őt, vagy rátámadt. Ölelkezett Menyhérttel, de iszonyodva érezte, hogy félelme visszatért. Hirtelen letaszította magáról a férfit, álláig rántotta a dunnát, és meredt szemmel nézte a sötétet. – Mit akar?! – kiáltotta. Férje nem értette, bárgyún kapkodta a fejét. – Mit akar?! – üvöltötte Johanna sírva. – Mit akar?! – Menyhért zavarodottan figyelte az asszonyt, erőltette a szemét, de senkit sem látott a sötétben, akihez Johanna szólhatott volna. Johanna reszketett; dermedt csendben hallgattak egy darabig. Odakinn újra hallott a motozás, valami koppant, de lehet, hogy csak az egerek zörögtek a padláson. Menyhért magához ölelte Johannát, s faggatta, mitől rémült meg. Az asszony remegve, szorosan Menyhérthez simult, kérte, hogy szeresse, szeresse; oly’ halálraváltan kérlelte, hogy a férfi azt hitte, Johanna megbetegedett.

A következő napokban figyelte is az asszonyt, be-benézett hozzá a házba, sokszor azon kapta, hogy Johanna egy félbeszakadt mozdulattal áll a konyha közepén, s ha szólította, rebbent, mint a riasztott madár. – Ó, te vagy az? – kérdezte mosolyt erőltetve, és sebtiben valami dologhoz látott. Igen félt, hogy a férje felfed valamit titkából, pedig Menyhért nem kérdezősködött. Természetéből hiányzott a gyanakvás, jámbor ember volt, a munkához értett, meg a maga módján az asszony birtoklásához; mindig csak annyit tudott másokról, amennyit elmondtak neki. De mostanában megzavarta Johanna egyre különösebb viselkedése.

 

Karácsony után Menyhért az erdőre járt fát vágni. A nehéz munkától fáradtan tért haza esténként, a tűz melege elálmosította, nem volt ideje Johannával törődni. Ezekben a napokban ketten maradtak a házban: apa és lánya. Merczel, ha nem is követte mindenüvé Johannát, szemmel tartotta; a fiatalasszony akár a házban tett-vett, akár a majorságban talált munkát, mindig magán érezte az apja tekintetét. Megfordult valahol – máris ott látta Merczelt. Néhány lépésnyi távolságban foglalatoskodott valamivel. Farkasszemet néztek – a lány kegyetlen, az apa megtört űzött vad tekintettel. Mindig Merczel hátrált; lehajtotta a fejét, és elkullogott. Idegenek módján kerülgették egymást, a némaság a torkukra forrt, ha mégis beszélni kényszerültek, rekedt hangon szólaltak. Délben Johanna nem telepedett apja mellé az asztalhoz, a zsámolyon fogyasztotta el az étket, csak – ha Menyhért már otthon volt – vacsoránál ültek együtt. Ilyenkor Merczel a vejével beszélt, kurtán, lesve, hogy az eléggé tiszteli-e; érdeklődött, mire jutottak az erdőn, mennyi lesz a fajárandóság.

Lefekvés után, amikor Menyhért elaludt, Johanna még sokáig feszülten figyelte a neszeket; Merczel éjfélig is zörgött-topogott a konyhában, bizonyára ivott is, és ki tudja, mi járhatott a fejében.

Johanna legszívesebben mindent elmondott volna Menyhértnek, hogy ily módon védelmére bízza magát. De nemcsak attól félt, hogy a férfi esetleg megveti, és eltaszítja magától utálatában (hiszen oly nehéz lenne megértetni mindazt, ami eddig történt), hanem attól is tartott, hogy képzelete mostanában megcsalja, az apjától való félelme immár alaptalan, csupán a régi emlékek gyötrik. Kétségek közt vergődött: éjszakánként megfogadta magában, hogy legyőzi rettegését, úgy fog élni a házban, mint gyermekkorában, amikor még szerette és tisztelte apját. De reggelente, ha meglátta Merczelt – különösen, amikor magukra maradtak –, elhatározása szertefoszlott, éberen figyelte, merre jár az apja, s mit tesz; s bár nem akarta, gyűlölete és bizalmatlansága mindjobban növekedett.

Már azt is tisztátalannak tartotta, hogy szót váltson vele; mint vallotta: Menyhért oldalán nagyobb teher volt titka, mint lánykorában. Úgy érezte, ez az ártatlan ember is bemocskolódik házukban, s e vétekben neki is része van. Hogy Merczel csak némán nézte, még elviselhetetlenebbé váltak Johanna napjai. A bizonytalanság kínozta – így mondta kihallgatójának –, ez a bizonytalanság rosszabb volt apja régebbi zaklatásainál. E vallomása magyarázza, hogy egy napon, mosogatás közben – Merczel a konyhai dikón ült szótlanul – Johannát heves remegés fogta el, önuralmát vesztve a dézsába csapta az edényt, hirtelen apja felé fordult, és elcsukló hangon kiáltotta: – Hát mit akar tőlem?! Itt vagyok, mondja meg, mit akar tőlem?!

Merczel rátekintett, lassan felállt, és Johannához lépett. – Nem, nem! – kiáltotta a fiatalasszony, de nem tudott mozdulni. Az apja megállt előtte, torz mosollyal csendesen azt mondta: – Elérkezett az ideje.

Át akarta ölelni, de mozdulata elakadt, karját leeresztette, megfordult, s kiballagott a házból.

 

Amikor sötétedés után Menyhért hazaért, az istállóban bőgött a tehén, a baromfiketrecek nyitva voltak, a hízó visítva döngette az ól falát. Johannáért kiáltott, apósát szólongatta, de egyikük sem felelt. A házból nem világolt fény. Felszaladt a lépcsőkön, belökte az ajtót; gyufát lobbantott. Johanna egy széken ült, ölbe tett kézzel, mozdulatlanul. Menyhért szorongva kérdezte, mi történt, de az asszony talán nem is hallotta. Amíg meggyújtotta a petróleumlámpát, egyre faggatta, hol van Merczel, miért nem látták el az állatokat, mi ez a sötétség, s miért nem szól Johanna?

Az asszony ekkor – anélkül, hogy megmozdult volna – halkan beszélni kezdett. Elmondta férjének mindazt, amit eddig eltitkolt előle. Elmondta, mi történt aznap is, ismételte apja szavait, felfedte Merczel nyilvánvaló szándékát. Menyhért hüledezve és hitetlenkedve hallgatta, közbe-közbekiáltott, hogy nem érti – egészséges ember lévén, nem foghatta fel a történteket. De Johannában akkorra már – ahogy ő fejezte ki magát a vallatáskor –, megérlelődött a vétek, nem nagyobb, mint amilyet apja elkövetett ellene, de szörnyűséges. Hogy szándékát elérje, makacsul részletezte férjének, mit élt át kislány kora óta, miként környékezte az apja. Menyhért nyögve kérte, hogy ne mondja tovább, de ugyanakkor remegve kérdezte is, mi történt még. Johanna figyelte, feltámad-e elég gyűlölet Menyhértben az apósa ellen; kegyetlenül tért ki minden egyes mozzanatra. Végül azt mondta, mindez, különösen a legutóbbi esemény, Menyhértet is megalázza. Mint később vallotta, élesen fogott agya azon az estén; látta, hogyan keveredik férjében az undor a sajnálattal; de ő azt a gyűlöletet akarta beléplántálni, ami benne már végképp felizzott. Menyhértnek azt mondta, a gyalázat elől hozzá menekült, amikor a felesége lett, de úgy látszik, házassága sem mentheti meg. Íme, már kettőjük élete forog veszélyben. Éppen ezért azt az egyetlen lehetőséget kell választaniuk, ami maradt.

Menyhértet felkavarták Johanna szavai; teljesen megzavarodott, s noha még szűkölve keresett kiutat, elfogadta Johanna tervét: Merczel úgyis részegen jön haza, Menyhért várja a dűlőút végén, a sötétben a szőlők közül kiugorva sújtson fejére a kisfejszével. Másnap aztán kora hajnalban ők fogják riasztani a környéket, hogy nem találják apjukat. Ha mások akadnak a holttestre, elterelődik róluk a gyanú.

 

Emberem elhallgatott. A szőlődombokról eltűnt a fény, de a nap még fenn volt, a párás tó fölött. A kutya megunta a szaladgálást, elfeküdt köztünk, csak néha kapta fel a fejét egy-egy madár röptére, de nem csaholt, állát a földre szorította ismét. Gyenge szél támadt, elkapdosta égő cigarettánkról a pernyét.

Társam elnézett a szőlők felé:

– Emlékszem, micsoda riadalom volt. Merczelt holtan találták, szétvert koponyával. Johanna sikongatott az őrsön, hogy kerítsék kézre a gyilkost. De Menyhért alig szólt, sápadt volt, rémülten nézte a feleségét. Dadogva felelt a kérdésekre, hogy mikor ment el hazulról Merczel, mit mondott, kihez megy, gyanakszanak-e valakire? Hebegett, összevissza beszélt, csodálta Johannát, hogy milyen bátran válaszolgat. Faggatták őket, Menyhért mind ritkábban válaszolt. Aztán egyszer csak felállt a székről, és csendesen azt mondta: – Nem hazudozom tovább. Én voltam. Én, ezzel a tulajdon két kezemmel.

 

– Igen, hát így volt… Menyhértet a bíróság halálra ítélte, Johanna, mint felbújtó, nyolc évet kapott. Nyolc évet. A férjét felakasztották; az apját ő ölette meg – és mi volt az élete addig? … Pedig szép lány volt.

A férfi tűnődve hallgatott. Sokára szólalt meg.

– A ház itt állt beszegelt ajtókkal, ablakokkal. A hatóság lezáratta. A jószágot eladták, a pénz letétbe került. Bizony ilyen lakatlan, néma volt akkoriban is. Aki erre járt, elkerült az út túlpartjára; az asszonyok sötétedés után nem mertek a környékére sem jönni. Udvarát felverte a gaz, a tető beroggyant. Halott ház volt.

– Halott ház maradt – folytatta emberem. Amikor Johanna kiszabadult a börtönből, már vége volt a háborúnak. Egy napon erre jártam – hát látom: az ablakokról valaki lefeszítette a deszkákat, az ajtó tárva. Nyár lehetett, július. Füst szállt fel a kéményből. Meglepődtem, azt hittem, új gazdája van a háznak. Beleselkedtem a kapu résén; sokáig nem mutatkozott senki. Végre egy fekete ruhás nő jelent meg az ajtóban, lassan jött lefelé a lépcsőn. Talán valami öregasszony? Jött, ment, nézelődött, korsót, vagy mit tarthatott a kezében, de csak fogta, s járkált vele az udvaron. Aztán megláttam az arcát. Alig ismertem rá: Johanna volt. Nagyon megőszült, az arca vékony lett s vértelen. Zavaromban köszöntöttem, felkapta tekintetét, kutatón figyelt a kapu felé, majd besurrant a házba.

Akárhogyan történt is, ami történt, akármit is tett, megsajnáltam. Tudja, milyen az ember, restelli látni a szenvedést. Meg hát voltaképpen mindig is tetszett nekem Johanna. Ő volt az első lány, aki pirulásra késztetett ifjú koromban. Mindenkinek lehet ilyen gyermekkori emléke az első nőről, akihez pedig semmi köze sem volt.

Az emberek kerülték. Igaz, alig járt a faluba; ha valamit vásárolni akart, átballagott a harmadik községbe is. Batyukkal gyalogolt át a mezőkön. Egyszer így találkoztam vele. Keskeny úton akadtunk össze, meg kellett állnunk. Üdvözöltem szépen; biztatni akartam a megalázottat. Alig hallhatóan fogadta, s türelmesen várt, hogy útjára engedem. – Hát nem ismersz meg, Johanna? – kérdeztem. Szeme megrebbent, de mintha nem is a földön élők közé tartozna. Szelíden kezdtem beszélni hozzá; nézd, Johanna, mondtam neki, nem járja, hogy elpusztul az a ház meg a szőlő. Ha már te hagyod, hát hadd gondozzam én. Nem szólt rá semmit, csak nézett; akkor, hogy beleegyezésre bírjam, a családomra hivatkoztam, a gyerekeimre; jól jönne a szőlőművelésből a részesedés. Bólintott. Kitértem előle; könnyű járásával tovatűnt az úton.

Attól kezdve munkába fogtam a szőlejében. Dolgoztam benne eleget gyermekkoromban, ismertem. A házat, az udvart is rendbe tettem kicsit, persze, amennyire erőmből tellett. A feleségem igen jólelkű teremtés, vitt néhány baromfit Johannának, hogy újra kezdhesse a gazdálkodást. Az udvar végében elkerítettem egy kis részt a tyúkoknak; Johanna egykedvűen tűrte rendezkedésünket, nem tiltakozott; a börtönben megszokhatta az engedelmet. Istápoltuk, ha időnkből futotta. Nem zavarta jelenlétünk, noha félszeg volt; mindenre igent mondott, mint a jámbor gyermek. Előfordult, hogy más munkánk miatt napokig elmaradtunk, soha nem kérdezte, miért.

Télen ritkábban láttuk, bezárkózott a házba. Ellátta magát, igénytelen volt, egy kis levesen, kenyéren megélt hetekig. Nem járt hozzá más, csak én meg a feleségem. A rokonság kitaszította, a falubeliek húzódoztak tőle. Talán csak egy-egy idegenből jött házaló, nyúlbőrös, vagy nyáron a hegyről néhány kiránduló tévedt az udvarába.

Fél év, esztendő múlva azért már kicsit nekibátorodott, velem vagy a feleségemmel is jobban elbeszélgetett, mint az első hónapokban. De igen lassan és csendesen beszélt, ezt a szokását mindvégig megőrizte. Idővel már nekünk sem jelentett olyan nagy csodát magánya, megszoktuk, apránként természetessé vált.

Annyi minden történik a világban, háború, nehéz évek; az emberek is elfeledkeztek Johanna bajáról esztendők múltán. Nem nagyon törődtek vele. – Az az asszony, aki egyedül él a szőlőhegyen – ennyit mondtak róla. Különösen a gyerekek, azok már nem is tudtak a régi tragédiáról.

 

Egyszer – ez még az első évben volt – váratlanul toppantam be hozzá. Megálltam az udvaron, szólítgattam, de nem jött elő. Kerestem a konyhában, az ólaknál – hiába. El nem mehetett, hiszen minden tárva volt. Akkor aztán neszt hallottam fentről – megjelent a padlásajtóban. Nem látott engem, lábával óvatosan kitapogatta a létra fokát, féloldalasan mászott lefelé, bal kezével valamit magához szorított, nehezen tudott kapaszkodni. Nem is igen ügyeltem, mit hoz, valami fehér és rózsaszín tárgy volt, de amint szólítottam, hogy vigyázzon, megrezzent, összegörnyedt a létrán, és azt a valamit sebtiben a kötényébe burkolta. Földet érve, nem fogadta köszönésem, gyorsan befutott a házba. Csak percek múlva jött elő, kérdezte, mit akarok. Zavartan és kapkodva beszélt, ahogy pedig nem volt szokása.

Később elfeledtem ezt a jelenetet, még a feleségemnek se meséltem el.

 

Mondottam már, hogy Johanna idővel nem sokban különbözött más magányos asszonyoktól; s azt gondoltuk, ahogy mi, ő is egyre jobban elfelejti szörnyű múltját. Ha beszéltem vele, szót értett a majorság gondjairól, időjárásról, miegyébről. Sőt, azt mondhatnám, kezdett igen jól gazdálkodni. Szüret után az elszámoláskor hosszan böngészte a járandóságom, de alapossága soha nem csapott át zsugoriságba. Pénzecskéje szépen gyűlhetett az évek folyamán. Alig mozdult ki a házból, nem költött semmire; továbbra is igénytelen maradt, régi ruhákat viselt, egyszerűen kosztolt.

Gyermekeim iránt is érdeklődött. Olykor gyümölcsöt küldött nekik. Kérte, vigyem el őket hozzá, szeretné látni a kislányt és a kisfiút. Megtettem. Ott állt fenn, a lépcsőn, kezével intett hogy állítsam meg gyermekeimet az udvaron. Enyhült arccal, hosszan szemlélte őket, fejét félrebillentve hol egyiket, hol másikat vizsgálta, de nem ment közelebb hozzájuk, s nekik sem mondta, hogy kerüljenek beljebb. Tőlem kérdezte, melyik hány éves, mi a szokása. Gyermekeim, mint kis állatkák, megadóan és csodálkozva lesték; Johanna végül bólintott, hogy elbocsátja őket. Onnan, az ajtóból figyelte, hogyan ugrándoznak körülöttem az úton, hazafelé menet.

A kicsik talán a ház belsejét is szívesen megnézték volna, mondták is nekem otthon; de magam és a feleségem is csak a konyhába mehettünk be, a szobába soha. Többször észrevettem, hogy Johanna a szoba ajtaját zárja, valahányszor ki-be jár; a kulcsot magánál hordta. Eléggé bántott a dolog, úgy véltem, becsületességünkben kételkedik. De aztán arra gondoltam, hogy lehet más oka is.

Délután, ha kinn voltunk a szőlőben, figyelte a nap járását, időnként megkérdezte, hány óra van. Mondtam, hogy ennyi és ennyi, bólintott. De ha netán már elmúlott öt óra, vagy éppen annyi volt, a melléhez kapott – Jaj istenem! – mondta, és befutott a házba. Ahányszor csak délután együtt dolgoztunk, mindig így történt, ötkor elment; de nem tudtam, hová.

Eleinte nem furcsálltam, s talán újra és újra elfeledtem, hogy már máskor is otthagyta a munkát ebben az időben. De mert gyakorta előfordult, szerettem volna tudni, mi dolga akad ilyenkor. A következő alkalommal titokban utána lopództam. Nem tudtam meg semmit. Johanna bement a házba, magára zárta a szoba ajtaját, az ablakok zsaluit is becsukta, s csak egy óra múlva jött elő.

Máskor sem tapasztaltam többet.

Ma már tudom, hogy semmi más nem sarkallt, mint a restellni való kíváncsiság; de akkoriban hitegettem magam, kötelességem megtudni, mi történik odabenn, hátha olyat tesz, ami ártalmára válik. Kicsit az őrizőjének csaptam fel, jóllehet ebben az esetben ez csak ürügy volt.

Törtem a fejem, mi módon tudjam meg a bezárkózás okát. Növelte kíváncsiságom, hogy láttam: amikor előjön, egészen átszellemült – szeme csillog, arcán enyhe kis mosoly, mozdulatai leheletkönnyűek. Beszédesebb is lett mindig. De szavaiból nem sejthettem semmit.

Megfigyeltem, hogy az udvarra szolgáló szobaablak zsaluján az egyik lapocska megrokkant; ez adta az ötletet, hogy még jobban meglazítsam; a változást – ha ügyesen cselekszem – talán nem veszi észre.

Johanna hetenként egyszer, kora hajnalban kiment a temetőbe. Ezen az órán nem találkozott senkivel a sírok között, háborítatlanul imádkozhatott.

Egy ilyen napkelte előtt kimozdítottam a deszkácskát a helyéről. Délután figyeltem, felfedezi-e? De azon a résen mindig is belövellhetett egy fénysugár; Johannát, úgy tűnt, mesterkedésem nem zavarta. Csak hát hiába ügyeskedtem, nem mertem belesni; az ablak, láthatja, igen magasan van, féltem, hogy a világos délutánban akár ő, akár egy véletlenül erre járó falubeli rajtakap, amint a falnak támasztott létráról kémkedem.

Őszintén szólva, kicsit szégyenkeztem is magamban, amiért meglett ember létemre más dolgába ütöm az orromat. A feleségem elől titkoltam, min mesterkedem, amilyen jámbor és tisztességes asszony, igen megbotránkozott volna.

Ősz volt már, amikor mégsem állhattam ellen az ördögnek. Korán sötétedett – ilyen tájt lehetett, november elején; most is, látja, leszáll az alkony, fél óra sem kell, eltűnnek azok a vörös fények a tó felett, besötétedik… Aznap nem mutatkoztam a háznál, csak öt órakor jöttem ide. Már este volt. Johanna ekkorra bezárkózott a szobába; a zsalu résein gyenge fény szüremlett az udvarra. Körülnéztem, mint egy tolvaj; a létrát óvatosan a falnak támasztottam; minden mozdulatom után megtorpantam, füleltem a tilosban járók éberségével. Szívdobogva kúsztam fel az ablakig. A hasadék megvolt. Vigyázva, hogy arcomat ne fedje fel a bentről vetődő fény, leselkedtem. Petróleumlámpa égett odabenn. Nem láttam mindjárt Johannát, csak a bútorokat: az ágy szélét, egy szék támláját, az asztalt. Oly közel szorongtam a résnél, hogy beleheltem a deszkákra telepedett port; keservesen kuporogtam a létra hegyén; már-már azon voltam, hogy felhagyok esztelen kémlelésemmel. De végre Johanna felbukkant a szoba azon részén, amit láthattam. Ide-oda járt, lehajolt, eltűnt, majd újra előkerült. Az asztalhoz lépett, tett-vett, takarót hajtogatott, vászonkendőcskét bontott szét. Amint oldalt lépett, felfedeztem egy vesszőlábakon álló kosarat. Johanna a kosár fölé hajolt, kiemelt belőle, s az asztalra fektetett valamit. Nem akartam hinni a szememnek: egy csecsemő volt. Visszafogott lélegzettel figyeltem, de menten észbe kaptam, hogy a kisded nem lehet más, mint valami bábu, s csakugyan, amikor Johanna a fehér pólyából kibontotta, láthattam: porcelán baba; a testét fedő rózsaszín zománc megcsillant a lámpafényben. Johanna hosszan nézte, ráhajolt – nyilván csókolgatta – gyengéden érintette ujjaival; aztán fehér vásznat – pelenkát – tekert rá, s újra bepólyázta. Gondosan felemelte a babát – néhány percre eltűnt látómezőmből. Nehezen tudom megmagyarázni, mit éreztem. Szívszorító és rettenetes volt látni, mit tesz a játékbabával Johanna. Ismét feltűnt, már az ágynál, karján a pólyással, félretúrta a dunnát, a szalmazsák szélére ült, bal lábát egy kis zsámolyra helyezte; megbontotta mellén a ruháját, s emlőjét kiszabadítva – mint a szoptató anyák – a porcelán babát a melléhez szorította. Ajka mozgott, bizonyára becéző szavakat suttogott.

Szédelegve, borzadva kúsztam le a létráról. A szégyenkezés olyannyira elfogott, hogy bénán mozogtam, kezem remegett, alig volt erőm helyre vinni a létrát. Átkoztam magam kíváncsiságomért; de megfogadtam, nem mondom el titkát senkinek. Nem akartam végképp becstelen lenni. Óvatosságból még a feleségemnek sem meséltem el, mit láttam.

De azután már mindig, ha Johannával beszéltem, kerültem a tekintetét.

 

Társamat láthatóan megviselte a felidézett emlék. Csüggedten elhallgatott; összekulcsolt kézzel ült; s noha már alig néhány perc választotta el a délutánt az estétől, nem mozdult. Hűvös lett az idő, felálltam. A tó fölött az ég vöröse már elkeveredett az esti szürkülettel. A kutya feltápászkodott, figyelte a gazdáját, de mert az nem moccant, visszaült a ház tövébe.

– Még mindig iszonyodva gondolok vissza arra a képre – szólalt meg újra, csendesen a férfi. – Úgy ült ott az ágyon, mint egy anya. Egy igazi anya, egy valóságos csecsemővel…

Felállt ő is a kőről, begombolta nyakán az inget. Cigarettával kínált. Mindketten a házat néztük most; szürke falaival, csendjével lassan beleveszett a sötétbe.

– Amikor Johanna három évvel ezelőtt meghalt – folytatta –, még nem volt öreg asszony, az ötvenedik esztendőt sem élte meg, de már igen megtört, egyre csak fogyott, fogyott, vékony lett, akár a nád. Jószerint csak a szeme élt; egészen nagy lett a szeme a kicsiny arcban.

Hirtelen betegedett meg, egy vérrög okozta vesztét. Szerencsére éppen nála voltam, amikor összeesett. Augusztus volt, nyár, a kút mellett rogyott le, a veder csörömpölését hallottam. A konyhába fektettem, a dikóra, nem engedte, hogy a szobába vigyem. Eszembe sem jutott erőszakoskodni. Orvosért szaladtam; a doktor azt mondta, nyugodtan kell feküdnie, mozdulatlanul. Feleségem vigyázott rá, ápolta. Az első nap alig volt magánál; másnap kicsit jobban lett. Délután a feleségem azt hitte, Johanna elszunyókált – hazaugrott, hogy főzzön valamit a gyerekeknek. Nem időzött sokat. Még mondtam is neki, siess, ne hagyd magára. De mire visszatért, megtörtént a baj. Johanna a szoba ajtajánál feküdt, a kulcs a zárban, keze görcsösen markolta a kilincset; már halott volt. Képzelheti a feleségem riadalmát, a lelkére vette, hogy gondatlansága miatt történt a baj. – Ugyan mit akarhatott a szobában? – hajtogatta sírva. – Mit akarhatott, hiszen a doktor is mondta, hogy ne mozduljon! – Alig tudtam megvigasztalni, igen okolta magát.

De akkor valahogy nem tudtam neki megmondani, hogy Johanna mit akart a szobában. Talán egy esztendő múltán, igen, csak jóval később éreztem először, hogy beszélhetek róla.

 

– Temetés után, mint mondottam már, megérkeztek Somogyból a rokonok. Felkutatták a házat. Csakhamar egy borítékra bukkantak, amibe Johanna a maga írta végrendeletét zárta. Feltépték, ámulva olvasták. Az írásban az állt, hogy minden ingó és ingatlan vagyonát egyetlen gyermekére hagyományozza, e javakhoz senki nem nyúlhat; csakis azt az egyetlent illetik, akit ő úgy szerethetett, hogy miatta sem fájdalmat, sem csalódást nem kellett szenvednie, élhetett vele és érte szabadon, boldogan, békességben. Mert minden szeretet – írta Johanna, ki tudja, honnan vette a szavakat? – a bűnt is magában hordozza; hacsak nem adatik meg az a kegyelmi állapot, melyben nem kívánjuk szeretetünk viszonzását, de képesek vagyunk háborgás nélkül elfogadni a viszonzatlanság mélységes magányát, ám egyben végtelen békéjét is…

A rokonok értetlenül, majd felháborodva olvasták a kusza írást; hiszen tudták, hogy Johannának nincs gyermeke. De megnyugtatásul a tanácsnál is érdeklődtek. Az anyakönyvvezető nem ismert semmiféle leszármazottat. A végrendelet amúgy sem volt szabályos. A törvény megerősítette őket jogukban: a hagyaték ilyen esetben az oldalági rokonokat illeti.

Amikor az elvihető holmit összecsomagolták, a mózeskosárban meglelték a babát is. Az egyik vőt – kissé már ittas volt a Johanna pincéjében talált bortól – mulattatta a gondolat, hogy talán ezt a játékszert nevezte Johanna a gyermekének. Mindannyian mihaszna holminak vélték, kihajították az udvarra a kosárral együtt. Később a teherautó, amely a bútorokért jött, tolatás közben rátiport; az maradt belőle, amit maga talált ott a dudva között tegnap délután.