Porcelán baba

1

Amikor először láttam azt a házat kinn a hegyközség szélén, ahol a gazdák szőlői beborítják a dombokat, megálltam előtte, s hosszan nézegettem. Öreg épület volt; elhanyagolt, mégis figyelmet keltő. A hegy bazaltkövei alatt erdő húzódott; egészen a ház udvaráig terjedt a bozót; némelyik csenevész fa már benn, az udvar talaján eresztett gyökeret; másfelől szőlősorok futották be a környéket; a ház – egy keskeny út partján – magányosan állt. A mésztufából emelt alapzat réseibe kókadó pipitércsomók kapaszkodtak. Lelakatolt vasajtó rozsdásodott a homlokzati fal földszintjén; fenn pedig, a padlás szellőzőablakai alatt egy évszámot láttam: 1857, és öt betűt, lelkes VIVÁT-ot – immár nemigen illett e felirat a néma házhoz. Az első V betű után egy borospalackot, a második V után pedig egy üvegserleget mintázó ábra díszelgett. A valaha fehérre meszelt szürke, mohás falakat nádtető fedte, a helyi szokás szerint; a nád itt-ott megrohadt, besüppedt és csaknem megfeketedett már. Az épület emeletesnek tetszett, legalábbis az oromzati részén, de hátrább földszintessé alacsonyodott a domb emelkedése miatt.

Ősz volt, november eleje. A fák lombja már lehullott, csupán a bükkök őrizték sárguló-barnuló leveleiket; sűrű avar fedte az udvar földjét, a ház bejáratához szolgáló lépcsőfokokat. Láthatóan senki sem lakta az épületet, s ez a kietlenség, a ház szomorú magányossága állított meg naponta sétám során. Döbbenetes a házak magánya. Az épületek lakóikért vannak, hogy falaik közt élet legyen, amit védelmeznek. A mihaszna, kihalt házak viszolygást ébresztenek. Háborút járt emberek mesélik, hogy olykor lakatlan városokba, falvakba vetődtek, elviselhetetlen volt a némaság, az üres szobák, konyhák, udvarok gazdátlansága, szörnyű álomhoz hasonlították az élményt; menekültek onnan, ha tehették.

Két hetet töltöttem azon a tájon; kedvemre volt az ősz; bejártam a vidéket: a szőlődombokat, az erdőt; de az utakat mindig úgy választottam, hogy végül a magányos házhoz érjek.

Noha némi tartózkodással szemlélgettem, a kíváncsiság is sarkallt. Mindig felfedeztem rajta valami új látnivalót. Az ajtókat fenyődeszkából készítették, a fa megszáradt; festetlen volt, s most – idők múltán – egészen betöppedtek a gyenge rostok az időállóbb erezetek közé. Szürkeségük csaknem egybeolvadt a falak színével. Ráleltem egy szabad ablaknyílásra, a délutáni fényben derengve tűnt elő a pince homályából néhány korhadt hordó körvonala; a széthulló dongák csontvázra emlékeztettek. Egy napon az udvarba merészkedtem. Eleinte azt hittem, a deszkakapu zárva van, de alig értem hozzá, megmozdult. A sarokvasak már nem nagyon tartották; amint nyitni akartam, reccsenve roskadt fél szárnya a földre, s megrekedt, de a nyílott résen át befértem.

A kopár udvaron a fedetlen kút rozsdás lánca a káva mellett a földre csüngött, veder nélkül. Hátul, a bedőlt kőfalnál a sarkot valaha elkeríthették a baromfinak, de csak négy-öt porladó oszlop jelezte; a dróthálót leszerelték. Dudva nőtte be a ház tövét, egykor itt virágok nyílhattak. Az ablakokat zsalu fedte, de az egyiknek fél szárnya kiakadt, csakhogy az ablakok ezen a részen magasan voltak, nem értem el, hogy benézzek a szabaddá lett üvegen a házba. Semmi sem mutatta, mióta gazdátlan a porta, egy, tíz vagy ötven éve? Felmentem a lépcsőn – az avar eltakarta a grádicsokat –, gondoltam, hátha enged a bejárati ajtó. A kovácsolt vaskilincs megmozdult, de az ajtót – felfedeztem – beszögelték. Pedig szerettem volna látni, milyen benn ez az épület. Bútorok vannak-e? Vagy valami jel, amiből megsejthetném, ki élt itt, mikor és hogyan? Ki járt-kelt ezeken a lépcsőkön?

Amikor otthagytam az ajtót, a sűrű gazban valamiben megbotlottam. Cipőm orrával odább rúgtam az akadékot: egy esőtől, hótól megfeketedett, málladozó kosár bukkant elő a dudva közül; vesszőlábakon állhatott valaha, de mintha rátiportak volna, szétroncsolódott. Végre valami tárgy. És nem is akármi: egy mózeskosár. Kisgyermek fekhetett ebben, pólyás. Kicsit megbillentettem az oldalát – majdnem felkiáltottam. A kosár alján, néhány elrongyolódott vászondarab közt parányi kezet láttam. Aztán ostoba döbbenetemet restellve elnevettem magam. Porcelán baba keze volt, a csuklónál egy kis gumiszalag maradványa fityegett. Gallyal túrtam a rongyokba – játékpólyának néztem –, még néhány porcelán cserepet találtam, más semmit.

Az egészet visszarugdaltam a házfal tövébe.

2

Másnap, amikor megint arra sétáltam, egy kerékpárt láttam a ház falának döntve. De az ajtók, ablakok most is zárva voltak, s az udvaron sem fedeztem fel senkit. Csupán néhány perces pihenőt akartam tartani a kapaszkodó után; zavart a kerékpár, megsértette az épület magányát. A szelíd szőlősorok, s fentebb az erdő, a bazaltkövek, a csend illő környezetet adott a különös épületnek. A kerékpár megbontotta a hangulatot. Indulni akartam, de nesztelenül egy kutya termett a lábamnál, körülszaglászott – kicsit meg is ijedtem.

– Nem bánt – szólt valaki mögöttem. Meglepetten fordultam arra. Egy idős ember jött a szőlősorok közül; barna posztóruhát viselt, nadrágját bokavédő szorította bakancsa szárába. Nem volt munkában, csak nézelődött. – Nem bánt – ismételte meg, amikor a közelembe ért. – Eridj onnan! – Az eb hallgatott a szavára. – Szelíd kutya. Mindig eljön velem. Jó napot kívánok!

Köszöntöttem, s már mentem volna, de láttam, mondani akar valamit. Rám tekintett, aztán a házra, majd elém állt.

– Tegnap látták, hogy itt járt a háznál. Hogy nézegette. Aztán szóltak nekem.

Sértődötten feleltem; észrevehette.

– Nem tettem kárt itt semmiben.

– Hiszen nem is azért – mosolyodott el restelkedve. Barátságos arcú ember volt; különösen most, hogy zavartan mosolygott – szeme sarkában a kis ráncok és az állán kiütköző fekete szakálltüskék ellenére –, tekintete gyermeki szelídséget sugárzott. – Tessék csak, nézelődjön. Azért szóltak nekem, mert rám van bízva, hogy ha vevő akad…

– Ó, nincs nekem erre pénzem. – Elnevettem magam. – Éppen csak érdekel. Mindig megállok itt.

– Igen – mondta az idős ember –, igen. – Nagyon kurtára sikerült a dolga, nem tudta, mit mondjon. – Van hozzá egy kis szőlő is, én művelem. Én műveltem azelőtt is, amikor még az az asszony élt…

– A tulajdonos?

– Hát igen, a tulajdonos. Maga nem ismerős errefelé?

– Most járok ezen a vidéken először. Lenn lakom a tónál, abban az üdülőben.

Bólintott. Tétlenül álldogált, aztán a kerékpárjáért indult a házhoz. – Gondoltam, hogy nem vevő, de azért kijöttem ide. Nem lehet tudni.

– Mióta árulja?

– Három éve.

– Aztán sokért?

– Hát, nem olyan sokért. – Megfordult, kérdőn nézett rám. – A szőlő a drágább, nem a ház. Öreg ház. Meg aztán… falubeli nem veszi meg. Idegen meg azt mondja, sokat kell rákölteni. – Elakadt, gondolkodva tette hozzá:

– Csakugyan nem érdekli?

– Á, nem tudok én házat venni.

– Mert nem akarom lebeszélni.

A kerékpárja még ott volt a házfalnál. Kora délutáni fényben álltak a dombok. Csak a fonnyadt szőlőlevelek, a kopasz mandulafák mutatták az őszt. Meg néhány vörösbegy. Az út partjára szálltak, ugráltak, csőrükkel böködték a mandulafák alatt az avart. A kutya csaholva iramodott ellenük, a vörösbegyek felröppentek. Az ember füttyögetett a kutyának.

– Maga rokona volt a tulajdonosnak? – kérdeztem.

Hevesen tiltakozott.

– Én? Nem, én nem! Nem bizony. Csak műveltem a szőlejét. Merthogy egyedül élt. Aztán amikor meghalt, jelentkeztek a rokonok. Egyszeriben itt voltak. Nem a temetésre jöttek, csak másnap. Az örökség miatt. A temetésen nem voltak ott. Meg azelőtt sem jöttek azok ide, soha. Nem tartották a kapcsolatot Johannával…

– Hogy hívták?

– Johanna.

– Családos volt?

Mintha elmosolyodott volna. Lassan rázta a fejét.

– Egymaga volt. Mint az ujjam.

– Azért kérdezem, mert találtam az udvaron egy csecsemőkosarat. Meg egy porcelán babának a cserepeit.

Az ember csodálkozva pillantott rám, majd a kapuhoz lépett, s kutatón nézte az udvart. Magyarázkodtam: – Kicsit körülnéztem odabenn. Véletlenül botlottam bele. A dudva között.

Nem figyelt, csak az udvart nézte, a ház tövében a magas paréjdzsungelt. Hitetlenkedve kérdezte: – A dudva között? Azt mondja? Pedig egyszer már betettem a szín alá. Kutyák cibálhatták elő… kóbor ebek… – Felém fordult, eljött a kaputól. – Az a baba, az egészen más. Hiszen nagy csetepaté volt miatta. A temetés után.

– Egy porcelán baba miatt?

Hosszan hallgatott: azt hittem, nem is érti, mit kérdeztem. Végre kelletlenül bólintott. Úgy tett, mintha menni akarna, de szándéka elég határozatlan volt. Cigarettával kínáltam, elfogadta.

– Nicsak! – nézett körül. – A kutya meg hová lett? Elcsatangolt.

– Majd visszajön – mondtam.

– Vissza hát.

Szívtuk a cigarettát. A ház sarkánál néhány, a lábazatról leomlott, likacsos kő hevert a fűben; rátelepedtem az egyikre. Tartóztatni akartam az embert. Észrevette; gonddal figyelt, láttam, szívesen beszélne.

– Azt mondja, veszekedés volt a temetés után?

– Ha nem is veszekedés, de kavarodás. Idejöttek azok a rokonok, valahonnan Somogyból. Egy vénasszony a lányaival meg a két vejével. Nemigen láttuk itt őket azelőtt. A nagyon öregek közül egyik-másik mégis emlékezett a vénasszonyra. Ő azt mondta: a Johanna apjának a húga. Az öregek is így mondták. Elég régen költözött el innen, s nem járt a vidékünkön vagy harminc éve. Johanna már a földben volt, ezek ki sem mentek a temetőbe, csak mindjárt megszállták a házat. Kutattak, osztoztak. Meglelték azt a porcelán babát is. Még a tanácshoz is elmentek miatta. Úgy bizony.

Látta, hogy nem értem a dolgot, élvezte kicsit; lesett, kérdezem-e. Odább gurított egy követ a ház tövéből, de még nem ült le.

– A holmit, amit találtak, elvitték teherautón – mondta. – Beszéltek velem, hogy áruljam a házat. Mert nekik nem kell, csak az ára. Én meg azóta várom: ki veszi meg? De nem kell senkinek.

– Mi bajuk lehetett azzal a babával? – kérdeztem.

Töprengett, miként magyarázza. – Sok minden történt itt, ebben a házban – mondta. Az udvarra tekintett ismét, szórakozottan. – Hm. Tehát a dudva közt botlott bele? Hm…

3

Várt egy kicsit, aztán folytatta.

– Leginkább az emberek beszélték. Ez a Johanna, aki itt élt, lánykorában nagyon szép volt. Azt mondják, az anyjára hasonlított, de az anyját én nem ismertem, meghalt, amikor a lánya született. Az apja húga nevelte őt, talán négyéves koráig, de aztán férjhez ment – oda Somogyba –, s attól kezdve ketten éltek. Merczelt már ismertem, a Johanna apját. Gyermekkoromban eleget dolgoztam apámmal a szőlejében. Morc ember volt. Nem beszélt az senkivel. Sokat ivott, reggel kezdte, estére mindig részeg volt, de nem nagyon látszott rajta. Hogy elképzelje: erős, testes ember volt, az arca piros, a haja meg egészen ősz lett már negyvenéves korára. A szeme állandóan könnyezett, mintha sírt volna. A bortól ilyen az ember szeme, a sok ivástól. Gyűlölte a lányát – legalábbis mindenki úgy vélte. Akadék volt neki, gondolhatja, egy férfiembernek. A felesége elpusztítóját látta benne. Azt mondják, ilyen esetben a férfi vagy nagyon szereti a gyermekét, vagy nagyon gyűlöli. Merczel keményen bánt vele, de Johanna nem vette zokon, hisz’ alig ismerte az asszonyi gyengédséget. Dolgos, szófogadó lány lett. Művelte a szőlőt az apjával, ellátta a házat, a jószágot már süldő korában. Az iskolából hamar kimaradt, talán három vagy négy osztályt végzett. Az apja miatt.

De nem törte meg a munka, sem az apja szigorúsága. Emlékszem rá magam is: vasárnap a templomban mindig nézegettem, mint afféle kisfiú, aki már lesi a lányokat. Két esztendővel lehetett idősebb nálam. Szőke, fehér bőrű, lassú járású, igen szép tartású lány volt. Még idősebb korára is megőrizte azt a finom járást, lépdelt, mint a vízimadarak, kicsit nyújtott nyakkal, könnyedén. Arcában két apró gödröcske támadt, ha nevetett. De csak akkor láttam nevetni, ha egyedül volt. Az apja mellett lesütötte a szemét, és engedelmesen várta a parancsot.

Nem barátkozott a falubeli lányokkal. Senkivel. Csak a templomba járt meg a szőlőbe. Otthon volt a helye, a házban.

Akkoriban beszélték, hogy Merczel megnősül. De nem volt igaz a hír, sosem vitt többé asszonyt a házba.

Hogyan él, nem tudta senki. Mondogatták, hogy jóban van az uradalmi intéző szakácsnőjével. Ez alighanem igaz volt. Látták is őket együtt, egy vásáron. De később ez a szakácsnő elkerült a vidékünkről.

Távol van a falutól ez a ház – láthatja. Merczel és Johanna magányosan éltek itt. Nem ismerhette az életüket senki.

Egyszer a szőlejüket kapáltuk az apámmal. Azon az esztendőn Johanna tizenhat éves lehetett. Merczel is velünk dolgozott, ahogy szokása volt, szótlanul. Megszomjaztam, s mondtam, bemegyek az udvarra friss vízért. Erre sem mondott semmit.

A kútlánc csörgésére Johanna kijött a házból. – Te vagy az? – kérdezte. Én meg, szégyenlős siheder, elvörösödtem. Ha szembe kerültem vele, akadozott a nyelvem, ha nézett, sután mozogtam; restelkedtem emiatt, de nagyon tetszett nekem Johanna, féltem: látja ezt rajtam, s majd kinevet. – Vizet viszek – mondtam –, megszomjaztunk. – Ott állt a lépcső felső fokán, fehér lábára alig vetett árnyékot a szoknya, nekivetette hátát az ajtókeretnek, s nézett a völgybe, a tó felé, a napos délutánba. Kérdezgetett egyet-mást a faluról, de talán nem is hallgatta meg a válaszaimat. A vedret sem húztam fel, csak néztem, megeredt a nyelvem, beszéltem neki mindenről, hogy vissza ne menjen a házba.

Merczel jött fel az udvarba. Megállt közöttünk; Johanna egyszeriben megmerevedett, riadtan leste az apját. Féltem, hogy Merczel megszid, amiért elmaradtam, sebesen tekertem a kútkereket, megbuggyantottam a korsót. De nem törődött velem Merczel. A lányához lépett, s elfulladt hangon beparancsolta a házba. Felém se fordult, csak az ajtót nézte mindaddig, míg én, korsóval a kezemben, eliramodtam.

Később visszajött a szőlőbe, de akkor sem szidott meg.

Évek múlva, amikor az a szerencsétlenség bekövetkezett, amire majd rátérek, sok mindent megtudtunk; olyat is, amire senki sem gondolt, s nem is gondolhatott.

Akkor még Johanna sem tudta, nem is sejthette, mi él az apjában. De még talán az a szerencsétlen ember, Merczel gazda sem hihette, mi lappang a lelkében.

Télidőben egy napon Johanna a padláson haszontalan lomok között keresett zsákfoltnak valót, amikor egy pántos ládára bukkant. A láda az ócska holmik alól került elő, mindaddig Johanna sosem látta. Elfogta a kíváncsiság, hogy megnézze, mi lehet benne. A ládát lakat zárta. Csalódottan hagyta ott, de dolga végeztével újra megpróbálta, csakugyan zár-e a lakat. A lakattal semmire sem jutott, hanem a láda igen kiszáradhatott, mert amikor megfeszítette, a kallantyú engedett, kifordult a porladó fából. Felemelte a tetejét, s elámult: női kendő, ingváll, szoknya, harisnya, selyem volt a ládában. Izgatottan beletúrt, keze valami kemény tárgyba ütközött. Szétdobálta a kelméket, s íme egy szép, nagy fehér pólyába kötött porcelán baba került elő a láda mélyéből. Szívdobogva fordította a padlásablak világossága felé, megrendítette a titok. Vajon kié lehetett? S a ruhák? Miért vannak ládába zártan a padláson?

Az utóbbi időben az apja – ha maguk között voltak – szelídebben bánt vele, mint azelőtt; Johanna ezt a változást azzal magyarázta, hogy már nagyobbacska lévén, az apja felhagyott a gyermeknek járó leckéztetéssel; elég bátorságot érzett, hogy a babát, néhány ruhadarabbal együtt, levigye a házba, s megkérdezze, miként kerültek a padlásra.

Mindezeket Johanna mondta el akkoriban, amikor erről faggatták. De vegyük sorjába.

Az apja igen megütközött, amikor Johanna megmutatta neki a babát és a ruhákat. Mintha valami szörnyűséget látna: elsápadt, majd dühbe gurult, rikácsolva kiabálta, hogy mert Johanna a ládában kutatni; de aztán hangja elakadt, erőtlenül támaszkodott öklével a konyhaasztalra. A lány a váratlan kitöréstől megrémült, nem volt se eleven, se holt. Végül Merczel csendesedve szólt, hangja Johannát mélyen megrendítette. Apja szavaiból megtudta, hogy a ruhanemű az anyjáé volt, a porcelán babát pedig nem sokkal Johanna születése előtt vették a búcsúban; az anya a megszületendő gyermeknek szánta játékszerül. A temetés után Merczel, hogy semmi se emlékeztesse a fájdalomra, mindent abba a ládába zárt, odafenn a padláson. Johannát meghatották ezek a szavak, az apja különös hangja; a máskor oly kemény férfi szánalomra méltó lett; beszéd közben el-elhallgatott; válla meggörnyedt. A lány döbbenten nézte a porcelán babát; az anyja, akit nem tudott elképzelni eddig (egyetlen fénykép sem maradt róla, hiszen akkoriban még nem dívott a fényképezgetés) – az anyja egyszeriben ott állt előtte, fiatalon, szőkén, megtestesülve. Miként ő mondta később, amikor a szerencsétlenség után kihallgatták: először hitte el igazán, hogy volt anyja; ez a porcelán baba, ez a valóságos tárgy, az anyja iránta érzett szeretetének bizonyítéka kötötte össze a nemlétezővel, az elhunyttal. Percekig nézte, míg végre felszakadt belőle a sírás, felkapta, s magához ölelte a babát, lekuporodott és sírt, sírt hangtalanul. A szeretet formálódott benne; s mert lépten-nyomon azt hallotta, hogy rendkívüli módon hasonlít az anyjára: önmagát képzelte az elhunyt képébe, karján a porcelán baba a csepp Johanna volt, a megszületendő, a gyermek.

Amikor feltekintett, apja már nem volt a konyhában; a szobában sem lelte. Szólongatta az udvaron is – már sötét volt, téli este –, senki sem válaszolt. Nem félt a magánytól, hiszen sokszor volt egyedül a házban, de most szorongás fogta el, kendőt terített a vállára, s az apját kereste kinn mindenütt. Nem találta.

Merczel éjfél felé jött meg (Johanna a kályha tüzénél kuporgott), italos volt, megállt a konyha közepén, és zavaros szemmel bámulta a lányát. A lány kedves szóval akarta fogadni, de vad tekintet parancsolta hallgatásra. Merczel percekig állt így mozdulatlanul; Johanna szűkölve leste, nem merte lekapni róla pillantását. Sokáig, sokáig maradtak így – vallotta később az emlék hatására is reszketve Johanna –, végre az apja megmozdult, a székről felmarkolt néhányat a padlásról lehozott ruhadarabokból, a lánya ölébe hajította, s rárivallt, hogy azonnal öltözzön azokba. Johanna lilás, reszkető ajakkal tiltakozni próbált, de akkor az apja felrántotta, előbb kiáltva, majd rekedtes, rossz hangon ismételgette parancsát. A lány erejét vesztve csak a fejét rázta hevesen, de Merczel megszorította a csuklóját, Johanna fájdalmában felsikoltott; aztán ügyetlenkedve, eszét vesztve felkapkodott magára néhány ruhadarabot az anyja holmijából. Leejtett karral, tágra meredt szemmel állt; a ruhák illettek rá. Merczel hátrált, majd felüvöltött, s megütötte a lányát. Johanna zokogva borult a földre, sikoltozott rémületében, pedig – mint a vallatásnál mondta – akkor még nem értette, mi történt köztük. Merczel visszanyerte józan eszét, felemelte őt a földről, s a kannafedőből vízzel itatta. Johanna hideglelősen reszketett.

Reggelre sem a ruhákat, sem a porcelán babát nem találta. Egyszer – később – a padláson új zárral látta a ládát, sejtette, hogy az apja ismét elrejtette a holmikat, de nem kérdezősködött.

Csak a porcelán babát sajnálta; nem láthatta többé.

Ahogy Johanna vallotta, az apja ezek után hol gyengéd, hol szigorú volt hozzá. A történteket az apja részegségének tulajdonította, s noha gyanakvás szállta meg olykor, ha visszagondolt arra az estére, tudatlansága, egyszerű gondolkodása más magyarázatra nem vezette.

Igyekezett kifürkészni, hogy miféle cselekedetei késztetik apját ilyen vagy olyan viselkedésre, de Merczel kiszámíthatatlan volt. Sokszor, étkezés közben – már amennyire Merczeltől tellett – kedélyesen beszélgettek a gazdaságról vagy más egyébről; közben Johanna felállt, hogy új étket hozzon a tűzről, s amint megfordult, apja tekintetét érezte magán; Merczel magafeledten nézte mozgását, majd váratlanul utasította, hogy tegye le az ételt, és menjen, nézze meg a tehenet az istállóban. Ha Johanna értetlenkedett, dühösen az asztalra csapott, felugrott, s ő rohant ki a házból; eltelt egy óra is, amíg visszatért.

Gyakran történt ilyen, vagy ehhez hasonló furcsaság; Johanna kétségbeesetten kutatta a különös események okát. A szerencsétlenség után úgy vélte, apja ez időben sokat szenvedhetett hajlamai miatt. De akkoriban még nem sejtett semmit.

Csak jóval később, talán egy esztendő múltán döbbent rá, hogy apja szeszélyeit mi vezérli.

Egy este, amikor Merczel már aludni tért, Johanna a konyhában, a földre állított dézsában fürdött. Abban a tudatban, hogy egymaga van, bátran mosta testét, de amint a törülközőért nyúlt, összerezzent: apját látta az ajtórésnél. Merczel azon nyomban eltűnt, de a lány tudta már, hogy őt nézte. Magára kapkodta ruháit, megalázottan és háborogva kucorgott a zsámolyon, nem mert bemenni a szobába; tekintetét fel-felkapta, attól tartott, hogy apja ismét megjelenik, utálkozva idézte fel iménti figyelő arcát; szerette volna hinni, hogy tévedett, de riadt gondolatai feltámasztották a már korábban átélt különös jelenetek emlékét is – megérezte a bűnt, a szörnyűséget. Szorongva figyelte, apja alszik-e? Félelme nőttön-nőtt. Megrezzent a neszekre, mint az állat. Magára maradt, segítséget senkitől sem várhatott. (De ha várhatott volna is: kinek mondhatná el a legrettenetesebb szégyen nélkül, hogy mitől fél?)

Fáradtságában elnyomta az álom, a zsámolyon ébredt hajnalban. Az apja már etetett, hallotta kintről a köhögését. Hogy látta őt a zsámolyon, és nem ébresztette fel, csak bizonyság volt vétkére. Johanna reggelit készített, találkoztak. Merczel nem szólt semmit. De napközben Johanna szerét ejtette, hogy megmondja, ezentúl a konyhában alszik a dikón. Azzal magyarázta, hogy nem akarja kora hajnalon zavarni az apját, ha felkel tüzet rakni.

E naptól apa és lánya kerülték egymást. Johanna résen volt, védekezésre készen. De hónapok teltek el úgy, hogy nem tapasztalt semmi rosszat. Ezek a csendes napok már-már visszatérítették a szülői tisztelethez. Ám egy éjszaka felriadt a dikón; kezeket érzett a testén; megmerevedett, torkán akadt a kiáltás. Borzongva ugrott ki az ágyból, Merczel utána kapott, magához rántotta, de a hadakozó kezek végül is kijózanították.

Kezdődött minden újra, s bizony rosszabbul, kegyetlenebbül. Merczel egész napra eltűnt a házból. Johanna sírt, összeszedte holmiját, hogy nekivág a világnak, de nem volt mersze. Mihez kezdjen idegenben? Félt a közelgő estétől is, azt kívánta, bárcsak veszne el valahol az apja, de megijedt a gondolattól, fohászkodott, hogy hagyják el bűnös gondolatai. A vacsorát az asztalra készítette, s az istállóban, a szalmán vetett magának fekhelyet. Miként a kihallgatáson mondta, utálkozva gondolt arra, hogy egy fedél alatt háljon azzal az emberrel. Merczel eleinte restelkedett, ha találkoztak a napi munkában, érezte lánya megvetését, alázatoskodott, és igen kedvesen beszélt vele. De leginkább részeg volt, s ilyenkor káromkodva kiáltozta, hogy ő apja és parancsolója Johannának, a lánynak meg kötelessége az engedelem.

A faluban minderről nem tudtak semmit. Johanna nem panaszkodott, a gyónási titkot pedig – ha ugyan meggyónta ezeket a lány – nem szeghette meg a pap.

A faluban csak azt tudták, hogy egy szomszéd községbeli legény, bizonyos Fóris Menyhért kiszemelte magának Johannát. A templom előtt találkoztak egyik vasárnap. Menyhért valamilyen atyafiságát jött meglátogatni, akkor találkoztak. A fiatalok meg a gazdák mindig időztek egy kicsit mise után a templom előtti terecskén. Csoportokba verődtek, beszélgettek. A férfiak aztán a kocsmába tértek, a lányok meg hazaballagtak. Johanna egyedül járt templomba, s a Himnusz után sietett kifelé, de azon az ünnepen egyik iskolai lánypajtása feltartóztatta. A trécselők közé keveredett, legények is akadtak, velük Fóris Menyhért. Váltottak is néhány szót. Később amint már a szőlőhegynek tartott Johanna, a falu alatt elébe került Menyhért. Kísérgette szótlanul, a lány nem kergette el, de a dűlőnél, amely a házukhoz vezetett, megállt, azt mondta, innen már egyedül kell tovább mennie. A legény búcsúzáskor még megígértette vele, hogy újra találkoznak. Johanna bizonyára ellenkezett volna, ha nem jár az eszében már régen a szabadulásnak ez az egyetlen lehetősége.

Eleinte könnyen titkolták kapcsolatukat. Merczel egész nap csatangolt valamerre, a lány szabadon találkozhatott Menyhérttel a szőlődombok között. A legény kerékpárral járt át a szomszéd faluból; itt-ott látták őket az emberek; híresztelték. Merczel is megneszelte. Kérdőre vonta, s fenyegette Johannát. Majd keres ő neki férjet, ha itt lesz az ideje. Szitkozódott, csapdosta az ajtókat, részegen fogadkozott, hogy leveri a derekát annak a mihasznának. Johanna türtőztette magát. De amikor látta, hogy nem csillapodik, sőt kész rázárni a házat, bátorságra kapott, hiszen már volt támasza, s noha eddig nem merte megtenni – felhánytorgatta apja viselkedését, ami miatt kénytelen elhagyni otthonát.

Merczel megriadt, hogy elveszti Johannát. Színlelve méltatlankodott, nem érti – mondta, miről beszél a lánya. Majd sírva kérlelte, ne hagyja egyedül öreg korára, csak nem kívánja a pusztulását? A lány undorodva nézte a megalázkodást, de maradt még lelkében annyi engedelem, hogy az apja iránti kötelességtudat megfékezze. Azt mondta, nem hagyja magára, de engedje akarata szerint cselekedni.

Hogy Johanna érezze nélkülözhetetlenségét, Merczel egészen ráhagyatkozott a gazdaságban. Szelíden járt-kelt a házban, még italosan sem volt durva. Jó szándékát fitogtatta azzal is, hogy maga kérte, Johanna hívja el Menyhértet, hadd ismerje meg. A lány húzódozott, féltette apjától a legényt. Mindamellett megtette volna, hiszen Menyhért is mondogatta, illő lenne már leendő apósa előtt mutatkoznia. Johanna vonakodása láttán Merczel betegnek tettette magát, siránkozott, hogy közeleg az utolsó órája. S ezután is, mindig fondorlatoskodott, a lányt egészen megzavarta.

Különösen az a mód, ahogy Menyhértet fogadta és vendégelte, igen megtévesztő volt. Johannában némi hálát is ébresztett: nem riasztotta el a legényt, sőt atyailag megbeszélte vele a házasság feltételeit, a gazdaság jövendő gondjait; azt mondta, örül a lánya választottjának; siettette az esküvőt.

Menyhértnek tetszett a ház, a szőlő, a kis majorság. Kapott otthonról egy kevéske örökséget, megegyeztek.

Merczel mintha valóban megváltozott volna. Olykor vidám volt, néha beszédes, megszólított egy-egy falubelit. Itt is, ott is mesélt a közelgő esküvőről. A lány furcsállta apja viselkedését, de ha gyanakodott is, kezdett megnyugodni. Szívesen feledte volna a gyötrő emlékeket.

Vallomásában azt mondta – akkoriban az apja talán megpróbálta legyőzni magában a rosszat, abban reménykedhetett, hogy lánya házassága véget vet bűnös vágyainak. De az is lehet, tette hozzá, hogy kedvességét is a gonosz sugallta.

Megülték a lakodalmat. A fiatalok berendezkedtek a szobában, Merczel a konyhába költözött. Igen figyelmesen bánt mindkettőjükkel, különösen Johannával; és szelíd volt. Kedves kislányom-nak, az én kis csillagom-nak szólította, megsimogatta karját, derekát, s közben Johanna anyjáról mesélt a vejének, vacsora után, borozgatva. Amikor először ért hozzá így az apja, Johanna – mint akit kígyó mart meg – odább ugrott; Menyhért értetlenül nézte, mi ütött az asszonyba? Merczel zavart lett, arcát elöntötte a szégyen, vagy a vértolulás vörössége; uralkodott magán, s igyekezett jámbor maradni továbbra is.

De ahogy teltek a hónapok, lassanként visszatért mogorvasága. Eleinte csak hallgatag lett ismét; ám szüretkor már östörgött, kifogásolta veje munkáját, ebbe is, abba is belekötött. Menyhért mindig kitért az összekoccanás elől, tisztelte apósát.

Johanna nem mesélt neki semmit a korábbi dolgokról, nem akarta férjét megbotránkoztatni. Ezért aztán Menyhért nem is érthette meg a felesége kétségbeesését egy bizonyos tél eleji estén. Már lámpaoltás után voltak, lefeküdtek; a rövid téli napon a munka nem fárasztotta ki a férjet; a sötétben ölelgette Johannát. A szeretkezések mindig nehezen indultak, az asszony meg-megborzongott, de nem a vágytól, hanem hirtelen támadt józanságában; megfeszítette testét, arcát félrekapta; majd sóhajtva és – férje oktalan megbántása miatt – bűntudattal engedelmeskedett. Hogy jóvátegye megmagyarázhatatlan ellenkezését, túlságosan belehajszolta magát az ölelkezésbe; végül kimerülten, olykor sírva hanyatlott a párnára. Menyhért már elfogadta az asszonynak ezt a szokását, ilyen – hát ilyen, gondolta. Ezen az estén is elkezdődött a küzdelem, de Johanna csakhamar csendre intette Menyhértet. Merczel még fenn járkált a konyhában; noha úgy tudták, már lefeküdt; neszeket hallottak, olyanféle zajt és csörömpölést, mint amikor valaki sötét helyiségben a tárgyakba ütközik. Menyhértet nem zavarta a nesz. Johannát akarta, de az asszony mindegyre fülelt, nyugtalanul, miként nyugtalanul járkált a konyhában Merczel, a sötétben. Aztán elült a zaj. Figyeltek mindhárman. Ők ketten s Merczel. A csend sokáig tartott; Menyhért újra kezdte a szeretkezést. Johanna, ahogy szokása volt, tűrte.

Vallomásából tudjuk, hogy Menyhérttel a testi szerelem nem okozott neki valami nagy gyönyörűséget, egy-egy magafeledkezéstől eltekintve. Amiként szerelme sem volt igazi szerelem. Házasság volt, a védettséget kereste benne. De nem undorodott Menyhérttől, inkább a kedvébe kívánt járni, szeretni akarta tisztességgel.

Engedte magát ölelni ezen az estén is. De fülelt. Kifelé fülelt, a konyhába; az ajtóra kapdosta pillantását. Élesen támadtak fel emlékezetében azok a gyűlöletes éjszakák, amikor apja megleste őt, vagy rátámadt. Ölelkezett Menyhérttel, de iszonyodva érezte, hogy félelme visszatért. Hirtelen letaszította magáról a férfit, álláig rántotta a dunnát, és meredt szemmel nézte a sötétet. – Mit akar?! – kiáltotta. Férje nem értette, bárgyún kapkodta a fejét. – Mit akar?! – üvöltötte Johanna sírva. – Mit akar?! – Menyhért zavarodottan figyelte az asszonyt, erőltette a szemét, de senkit sem látott a sötétben, akihez Johanna szólhatott volna. Johanna reszketett; dermedt csendben hallgattak egy darabig. Odakinn újra hallott a motozás, valami koppant, de lehet, hogy csak az egerek zörögtek a padláson. Menyhért magához ölelte Johannát, s faggatta, mitől rémült meg. Az asszony remegve, szorosan Menyhérthez simult, kérte, hogy szeresse, szeresse; oly’ halálraváltan kérlelte, hogy a férfi azt hitte, Johanna megbetegedett.

A következő napokban figyelte is az asszonyt, be-benézett hozzá a házba, sokszor azon kapta, hogy Johanna egy félbeszakadt mozdulattal áll a konyha közepén, s ha szólította, rebbent, mint a riasztott madár. – Ó, te vagy az? – kérdezte mosolyt erőltetve, és sebtiben valami dologhoz látott. Igen félt, hogy a férje felfed valamit titkából, pedig Menyhért nem kérdezősködött. Természetéből hiányzott a gyanakvás, jámbor ember volt, a munkához értett, meg a maga módján az asszony birtoklásához; mindig csak annyit tudott másokról, amennyit elmondtak neki. De mostanában megzavarta Johanna egyre különösebb viselkedése.

Karácsony után Menyhért az erdőre járt fát vágni. A nehéz munkától fáradtan tért haza esténként, a tűz melege elálmosította, nem volt ideje Johannával törődni. Ezekben a napokban ketten maradtak a házban: apa és lánya. Merczel, ha nem is követte mindenüvé Johannát, szemmel tartotta; a fiatalasszony akár a házban tett-vett, akár a majorságban talált munkát, mindig magán érezte az apja tekintetét. Megfordult valahol – máris ott látta Merczelt. Néhány lépésnyi távolságban foglalatoskodott valamivel. Farkasszemet néztek – a lány kegyetlen, az apa megtört űzött vad tekintettel. Mindig Merczel hátrált; lehajtotta a fejét, és elkullogott. Idegenek módján kerülgették egymást, a némaság a torkukra forrt, ha mégis beszélni kényszerültek, rekedt hangon szólaltak. Délben Johanna nem telepedett apja mellé az asztalhoz, a zsámolyon fogyasztotta el az étket, csak – ha Menyhért már otthon volt – vacsoránál ültek együtt. Ilyenkor Merczel a vejével beszélt, kurtán, lesve, hogy az eléggé tiszteli-e; érdeklődött, mire jutottak az erdőn, mennyi lesz a fajárandóság.

Lefekvés után, amikor Menyhért elaludt, Johanna még sokáig feszülten figyelte a neszeket; Merczel éjfélig is zörgött-topogott a konyhában, bizonyára ivott is, és ki tudja, mi járhatott a fejében.

Johanna legszívesebben mindent elmondott volna Menyhértnek, hogy ily módon védelmére bízza magát. De nemcsak attól félt, hogy a férfi esetleg megveti, és eltaszítja magától utálatában (hiszen oly nehéz lenne megértetni mindazt, ami eddig történt), hanem attól is tartott, hogy képzelete mostanában megcsalja, az apjától való félelme immár alaptalan, csupán a régi emlékek gyötrik. Kétségek közt vergődött: éjszakánként megfogadta magában, hogy legyőzi rettegését, úgy fog élni a házban, mint gyermekkorában, amikor még szerette és tisztelte apját. De reggelente, ha meglátta Merczelt – különösen, amikor magukra maradtak –, elhatározása szertefoszlott, éberen figyelte, merre jár az apja, s mit tesz; s bár nem akarta, gyűlölete és bizalmatlansága mindjobban növekedett.

Már azt is tisztátalannak tartotta, hogy szót váltson vele; mint vallotta: Menyhért oldalán nagyobb teher volt titka, mint lánykorában. Úgy érezte, ez az ártatlan ember is bemocskolódik házukban, s e vétekben neki is része van. Hogy Merczel csak némán nézte, még elviselhetetlenebbé váltak Johanna napjai. A bizonytalanság kínozta – így mondta kihallgatójának –, ez a bizonytalanság rosszabb volt apja régebbi zaklatásainál. E vallomása magyarázza, hogy egy napon, mosogatás közben – Merczel a konyhai dikón ült szótlanul – Johannát heves remegés fogta el, önuralmát vesztve a dézsába csapta az edényt, hirtelen apja felé fordult, és elcsukló hangon kiáltotta: – Hát mit akar tőlem?! Itt vagyok, mondja meg, mit akar tőlem?!

Merczel rátekintett, lassan felállt, és Johannához lépett. – Nem, nem! – kiáltotta a fiatalasszony, de nem tudott mozdulni. Az apja megállt előtte, torz mosollyal csendesen azt mondta: – Elérkezett az ideje.

Át akarta ölelni, de mozdulata elakadt, karját leeresztette, megfordult, s kiballagott a házból.

Amikor sötétedés után Menyhért hazaért, az istállóban bőgött a tehén, a baromfiketrecek nyitva voltak, a hízó visítva döngette az ól falát. Johannáért kiáltott, apósát szólongatta, de egyikük sem felelt. A házból nem világolt fény. Felszaladt a lépcsőkön, belökte az ajtót; gyufát lobbantott. Johanna egy széken ült, ölbe tett kézzel, mozdulatlanul. Menyhért szorongva kérdezte, mi történt, de az asszony talán nem is hallotta. Amíg meggyújtotta a petróleumlámpát, egyre faggatta, hol van Merczel, miért nem látták el az állatokat, mi ez a sötétség, s miért nem szól Johanna?

Az asszony ekkor – anélkül, hogy megmozdult volna – halkan beszélni kezdett. Elmondta férjének mindazt, amit eddig eltitkolt előle. Elmondta, mi történt aznap is, ismételte apja szavait, felfedte Merczel nyilvánvaló szándékát. Menyhért hüledezve és hitetlenkedve hallgatta, közbe-közbekiáltott, hogy nem érti – egészséges ember lévén, nem foghatta fel a történteket. De Johannában akkorra már – ahogy ő fejezte ki magát a vallatáskor –, megérlelődött a vétek, nem nagyobb, mint amilyet apja elkövetett ellene, de szörnyűséges. Hogy szándékát elérje, makacsul részletezte férjének, mit élt át kislány kora óta, miként környékezte az apja. Menyhért nyögve kérte, hogy ne mondja tovább, de ugyanakkor remegve kérdezte is, mi történt még. Johanna figyelte, feltámad-e elég gyűlölet Menyhértben az apósa ellen; kegyetlenül tért ki minden egyes mozzanatra. Végül azt mondta, mindez, különösen a legutóbbi esemény, Menyhértet is megalázza. Mint később vallotta, élesen fogott agya azon az estén; látta, hogyan keveredik férjében az undor a sajnálattal; de ő azt a gyűlöletet akarta beléplántálni, ami benne már végképp felizzott. Menyhértnek azt mondta, a gyalázat elől hozzá menekült, amikor a felesége lett, de úgy látszik, házassága sem mentheti meg. Íme, már kettőjük élete forog veszélyben. Éppen ezért azt az egyetlen lehetőséget kell választaniuk, ami maradt.

Menyhértet felkavarták Johanna szavai; teljesen megzavarodott, s noha még szűkölve keresett kiutat, elfogadta Johanna tervét: Merczel úgyis részegen jön haza, Menyhért várja a dűlőút végén, a sötétben a szőlők közül kiugorva sújtson fejére a kisfejszével. Másnap aztán kora hajnalban ők fogják riasztani a környéket, hogy nem találják apjukat. Ha mások akadnak a holttestre, elterelődik róluk a gyanú.

Emberem elhallgatott. A szőlődombokról eltűnt a fény, de a nap még fenn volt, a párás tó fölött. A kutya megunta a szaladgálást, elfeküdt köztünk, csak néha kapta fel a fejét egy-egy madár röptére, de nem csaholt, állát a földre szorította ismét. Gyenge szél támadt, elkapdosta égő cigarettánkról a pernyét.

Társam elnézett a szőlők felé:

– Emlékszem, micsoda riadalom volt. Merczelt holtan találták, szétvert koponyával. Johanna sikongatott az őrsön, hogy kerítsék kézre a gyilkost. De Menyhért alig szólt, sápadt volt, rémülten nézte a feleségét. Dadogva felelt a kérdésekre, hogy mikor ment el hazulról Merczel, mit mondott, kihez megy, gyanakszanak-e valakire? Hebegett, összevissza beszélt, csodálta Johannát, hogy milyen bátran válaszolgat. Faggatták őket, Menyhért mind ritkábban válaszolt. Aztán egyszer csak felállt a székről, és csendesen azt mondta: – Nem hazudozom tovább. Én voltam. Én, ezzel a tulajdon két kezemmel.

– Igen, hát így volt… Menyhértet a bíróság halálra ítélte, Johanna, mint felbújtó, nyolc évet kapott. Nyolc évet. A férjét felakasztották; az apját ő ölette meg – és mi volt az élete addig? … Pedig szép lány volt.

A férfi tűnődve hallgatott. Sokára szólalt meg.

– A ház itt állt beszegelt ajtókkal, ablakokkal. A hatóság lezáratta. A jószágot eladták, a pénz letétbe került. Bizony ilyen lakatlan, néma volt akkoriban is. Aki erre járt, elkerült az út túlpartjára; az asszonyok sötétedés után nem mertek a környékére sem jönni. Udvarát felverte a gaz, a tető beroggyant. Halott ház volt.

4

– Halott ház maradt – folytatta emberem. Amikor Johanna kiszabadult a börtönből, már vége volt a háborúnak. Egy napon erre jártam – hát látom: az ablakokról valaki lefeszítette a deszkákat, az ajtó tárva. Nyár lehetett, július. Füst szállt fel a kéményből. Meglepődtem, azt hittem, új gazdája van a háznak. Beleselkedtem a kapu résén; sokáig nem mutatkozott senki. Végre egy fekete ruhás nő jelent meg az ajtóban, lassan jött lefelé a lépcsőn. Talán valami öregasszony? Jött, ment, nézelődött, korsót, vagy mit tarthatott a kezében, de csak fogta, s járkált vele az udvaron. Aztán megláttam az arcát. Alig ismertem rá: Johanna volt. Nagyon megőszült, az arca vékony lett s vértelen. Zavaromban köszöntöttem, felkapta tekintetét, kutatón figyelt a kapu felé, majd besurrant a házba.

Akárhogyan történt is, ami történt, akármit is tett, megsajnáltam. Tudja, milyen az ember, restelli látni a szenvedést. Meg hát voltaképpen mindig is tetszett nekem Johanna. Ő volt az első lány, aki pirulásra késztetett ifjú koromban. Mindenkinek lehet ilyen gyermekkori emléke az első nőről, akihez pedig semmi köze sem volt.

Az emberek kerülték. Igaz, alig járt a faluba; ha valamit vásárolni akart, átballagott a harmadik községbe is. Batyukkal gyalogolt át a mezőkön. Egyszer így találkoztam vele. Keskeny úton akadtunk össze, meg kellett állnunk. Üdvözöltem szépen; biztatni akartam a megalázottat. Alig hallhatóan fogadta, s türelmesen várt, hogy útjára engedem. – Hát nem ismersz meg, Johanna? – kérdeztem. Szeme megrebbent, de mintha nem is a földön élők közé tartozna. Szelíden kezdtem beszélni hozzá; nézd, Johanna, mondtam neki, nem járja, hogy elpusztul az a ház meg a szőlő. Ha már te hagyod, hát hadd gondozzam én. Nem szólt rá semmit, csak nézett; akkor, hogy beleegyezésre bírjam, a családomra hivatkoztam, a gyerekeimre; jól jönne a szőlőművelésből a részesedés. Bólintott. Kitértem előle; könnyű járásával tovatűnt az úton.

Attól kezdve munkába fogtam a szőlejében. Dolgoztam benne eleget gyermekkoromban, ismertem. A házat, az udvart is rendbe tettem kicsit, persze, amennyire erőmből tellett. A feleségem igen jólelkű teremtés, vitt néhány baromfit Johannának, hogy újra kezdhesse a gazdálkodást. Az udvar végében elkerítettem egy kis részt a tyúkoknak; Johanna egykedvűen tűrte rendezkedésünket, nem tiltakozott; a börtönben megszokhatta az engedelmet. Istápoltuk, ha időnkből futotta. Nem zavarta jelenlétünk, noha félszeg volt; mindenre igent mondott, mint a jámbor gyermek. Előfordult, hogy más munkánk miatt napokig elmaradtunk, soha nem kérdezte, miért.

Télen ritkábban láttuk, bezárkózott a házba. Ellátta magát, igénytelen volt, egy kis levesen, kenyéren megélt hetekig. Nem járt hozzá más, csak én meg a feleségem. A rokonság kitaszította, a falubeliek húzódoztak tőle. Talán csak egy-egy idegenből jött házaló, nyúlbőrös, vagy nyáron a hegyről néhány kiránduló tévedt az udvarába.

Fél év, esztendő múlva azért már kicsit nekibátorodott, velem vagy a feleségemmel is jobban elbeszélgetett, mint az első hónapokban. De igen lassan és csendesen beszélt, ezt a szokását mindvégig megőrizte. Idővel már nekünk sem jelentett olyan nagy csodát magánya, megszoktuk, apránként természetessé vált.

Annyi minden történik a világban, háború, nehéz évek; az emberek is elfeledkeztek Johanna bajáról esztendők múltán. Nem nagyon törődtek vele. – Az az asszony, aki egyedül él a szőlőhegyen – ennyit mondtak róla. Különösen a gyerekek, azok már nem is tudtak a régi tragédiáról.

Egyszer – ez még az első évben volt – váratlanul toppantam be hozzá. Megálltam az udvaron, szólítgattam, de nem jött elő. Kerestem a konyhában, az ólaknál – hiába. El nem mehetett, hiszen minden tárva volt. Akkor aztán neszt hallottam fentről – megjelent a padlásajtóban. Nem látott engem, lábával óvatosan kitapogatta a létra fokát, féloldalasan mászott lefelé, bal kezével valamit magához szorított, nehezen tudott kapaszkodni. Nem is igen ügyeltem, mit hoz, valami fehér és rózsaszín tárgy volt, de amint szólítottam, hogy vigyázzon, megrezzent, összegörnyedt a létrán, és azt a valamit sebtiben a kötényébe burkolta. Földet érve, nem fogadta köszönésem, gyorsan befutott a házba. Csak percek múlva jött elő, kérdezte, mit akarok. Zavartan és kapkodva beszélt, ahogy pedig nem volt szokása.

Később elfeledtem ezt a jelenetet, még a feleségemnek se meséltem el.

Mondottam már, hogy Johanna idővel nem sokban különbözött más magányos asszonyoktól; s azt gondoltuk, ahogy mi, ő is egyre jobban elfelejti szörnyű múltját. Ha beszéltem vele, szót értett a majorság gondjairól, időjárásról, miegyébről. Sőt, azt mondhatnám, kezdett igen jól gazdálkodni. Szüret után az elszámoláskor hosszan böngészte a járandóságom, de alapossága soha nem csapott át zsugoriságba. Pénzecskéje szépen gyűlhetett az évek folyamán. Alig mozdult ki a házból, nem költött semmire; továbbra is igénytelen maradt, régi ruhákat viselt, egyszerűen kosztolt.

Gyermekeim iránt is érdeklődött. Olykor gyümölcsöt küldött nekik. Kérte, vigyem el őket hozzá, szeretné látni a kislányt és a kisfiút. Megtettem. Ott állt fenn, a lépcsőn, kezével intett hogy állítsam meg gyermekeimet az udvaron. Enyhült arccal, hosszan szemlélte őket, fejét félrebillentve hol egyiket, hol másikat vizsgálta, de nem ment közelebb hozzájuk, s nekik sem mondta, hogy kerüljenek beljebb. Tőlem kérdezte, melyik hány éves, mi a szokása. Gyermekeim, mint kis állatkák, megadóan és csodálkozva lesték; Johanna végül bólintott, hogy elbocsátja őket. Onnan, az ajtóból figyelte, hogyan ugrándoznak körülöttem az úton, hazafelé menet.

A kicsik talán a ház belsejét is szívesen megnézték volna, mondták is nekem otthon; de magam és a feleségem is csak a konyhába mehettünk be, a szobába soha. Többször észrevettem, hogy Johanna a szoba ajtaját zárja, valahányszor ki-be jár; a kulcsot magánál hordta. Eléggé bántott a dolog, úgy véltem, becsületességünkben kételkedik. De aztán arra gondoltam, hogy lehet más oka is.

Délután, ha kinn voltunk a szőlőben, figyelte a nap járását, időnként megkérdezte, hány óra van. Mondtam, hogy ennyi és ennyi, bólintott. De ha netán már elmúlott öt óra, vagy éppen annyi volt, a melléhez kapott – Jaj istenem! – mondta, és befutott a házba. Ahányszor csak délután együtt dolgoztunk, mindig így történt, ötkor elment; de nem tudtam, hová.

Eleinte nem furcsálltam, s talán újra és újra elfeledtem, hogy már máskor is otthagyta a munkát ebben az időben. De mert gyakorta előfordult, szerettem volna tudni, mi dolga akad ilyenkor. A következő alkalommal titokban utána lopództam. Nem tudtam meg semmit. Johanna bement a házba, magára zárta a szoba ajtaját, az ablakok zsaluit is becsukta, s csak egy óra múlva jött elő.

Máskor sem tapasztaltam többet.

Ma már tudom, hogy semmi más nem sarkallt, mint a restellni való kíváncsiság; de akkoriban hitegettem magam, kötelességem megtudni, mi történik odabenn, hátha olyat tesz, ami ártalmára válik. Kicsit az őrizőjének csaptam fel, jóllehet ebben az esetben ez csak ürügy volt.

Törtem a fejem, mi módon tudjam meg a bezárkózás okát. Növelte kíváncsiságom, hogy láttam: amikor előjön, egészen átszellemült – szeme csillog, arcán enyhe kis mosoly, mozdulatai leheletkönnyűek. Beszédesebb is lett mindig. De szavaiból nem sejthettem semmit.

Megfigyeltem, hogy az udvarra szolgáló szobaablak zsaluján az egyik lapocska megrokkant; ez adta az ötletet, hogy még jobban meglazítsam; a változást – ha ügyesen cselekszem – talán nem veszi észre.

Johanna hetenként egyszer, kora hajnalban kiment a temetőbe. Ezen az órán nem találkozott senkivel a sírok között, háborítatlanul imádkozhatott.

Egy ilyen napkelte előtt kimozdítottam a deszkácskát a helyéről. Délután figyeltem, felfedezi-e? De azon a résen mindig is belövellhetett egy fénysugár; Johannát, úgy tűnt, mesterkedésem nem zavarta. Csak hát hiába ügyeskedtem, nem mertem belesni; az ablak, láthatja, igen magasan van, féltem, hogy a világos délutánban akár ő, akár egy véletlenül erre járó falubeli rajtakap, amint a falnak támasztott létráról kémkedem.

Őszintén szólva, kicsit szégyenkeztem is magamban, amiért meglett ember létemre más dolgába ütöm az orromat. A feleségem elől titkoltam, min mesterkedem, amilyen jámbor és tisztességes asszony, igen megbotránkozott volna.

Ősz volt már, amikor mégsem állhattam ellen az ördögnek. Korán sötétedett – ilyen tájt lehetett, november elején; most is, látja, leszáll az alkony, fél óra sem kell, eltűnnek azok a vörös fények a tó felett, besötétedik… Aznap nem mutatkoztam a háznál, csak öt órakor jöttem ide. Már este volt. Johanna ekkorra bezárkózott a szobába; a zsalu résein gyenge fény szüremlett az udvarra. Körülnéztem, mint egy tolvaj; a létrát óvatosan a falnak támasztottam; minden mozdulatom után megtorpantam, füleltem a tilosban járók éberségével. Szívdobogva kúsztam fel az ablakig. A hasadék megvolt. Vigyázva, hogy arcomat ne fedje fel a bentről vetődő fény, leselkedtem. Petróleumlámpa égett odabenn. Nem láttam mindjárt Johannát, csak a bútorokat: az ágy szélét, egy szék támláját, az asztalt. Oly közel szorongtam a résnél, hogy beleheltem a deszkákra telepedett port; keservesen kuporogtam a létra hegyén; már-már azon voltam, hogy felhagyok esztelen kémlelésemmel. De végre Johanna felbukkant a szoba azon részén, amit láthattam. Ide-oda járt, lehajolt, eltűnt, majd újra előkerült. Az asztalhoz lépett, tett-vett, takarót hajtogatott, vászonkendőcskét bontott szét. Amint oldalt lépett, felfedeztem egy vesszőlábakon álló kosarat. Johanna a kosár fölé hajolt, kiemelt belőle, s az asztalra fektetett valamit. Nem akartam hinni a szememnek: egy csecsemő volt. Visszafogott lélegzettel figyeltem, de menten észbe kaptam, hogy a kisded nem lehet más, mint valami bábu, s csakugyan, amikor Johanna a fehér pólyából kibontotta, láthattam: porcelán baba; a testét fedő rózsaszín zománc megcsillant a lámpafényben. Johanna hosszan nézte, ráhajolt – nyilván csókolgatta – gyengéden érintette ujjaival; aztán fehér vásznat – pelenkát – tekert rá, s újra bepólyázta. Gondosan felemelte a babát – néhány percre eltűnt látómezőmből. Nehezen tudom megmagyarázni, mit éreztem. Szívszorító és rettenetes volt látni, mit tesz a játékbabával Johanna. Ismét feltűnt, már az ágynál, karján a pólyással, félretúrta a dunnát, a szalmazsák szélére ült, bal lábát egy kis zsámolyra helyezte; megbontotta mellén a ruháját, s emlőjét kiszabadítva – mint a szoptató anyák – a porcelán babát a melléhez szorította. Ajka mozgott, bizonyára becéző szavakat suttogott.

Szédelegve, borzadva kúsztam le a létráról. A szégyenkezés olyannyira elfogott, hogy bénán mozogtam, kezem remegett, alig volt erőm helyre vinni a létrát. Átkoztam magam kíváncsiságomért; de megfogadtam, nem mondom el titkát senkinek. Nem akartam végképp becstelen lenni. Óvatosságból még a feleségemnek sem meséltem el, mit láttam.

De azután már mindig, ha Johannával beszéltem, kerültem a tekintetét.

Társamat láthatóan megviselte a felidézett emlék. Csüggedten elhallgatott; összekulcsolt kézzel ült; s noha már alig néhány perc választotta el a délutánt az estétől, nem mozdult. Hűvös lett az idő, felálltam. A tó fölött az ég vöröse már elkeveredett az esti szürkülettel. A kutya feltápászkodott, figyelte a gazdáját, de mert az nem moccant, visszaült a ház tövébe.

– Még mindig iszonyodva gondolok vissza arra a képre – szólalt meg újra, csendesen a férfi. – Úgy ült ott az ágyon, mint egy anya. Egy igazi anya, egy valóságos csecsemővel…

Felállt ő is a kőről, begombolta nyakán az inget. Cigarettával kínált. Mindketten a házat néztük most; szürke falaival, csendjével lassan beleveszett a sötétbe.

– Amikor Johanna három évvel ezelőtt meghalt – folytatta –, még nem volt öreg asszony, az ötvenedik esztendőt sem élte meg, de már igen megtört, egyre csak fogyott, fogyott, vékony lett, akár a nád. Jószerint csak a szeme élt; egészen nagy lett a szeme a kicsiny arcban.

Hirtelen betegedett meg, egy vérrög okozta vesztét. Szerencsére éppen nála voltam, amikor összeesett. Augusztus volt, nyár, a kút mellett rogyott le, a veder csörömpölését hallottam. A konyhába fektettem, a dikóra, nem engedte, hogy a szobába vigyem. Eszembe sem jutott erőszakoskodni. Orvosért szaladtam; a doktor azt mondta, nyugodtan kell feküdnie, mozdulatlanul. Feleségem vigyázott rá, ápolta. Az első nap alig volt magánál; másnap kicsit jobban lett. Délután a feleségem azt hitte, Johanna elszunyókált – hazaugrott, hogy főzzön valamit a gyerekeknek. Nem időzött sokat. Még mondtam is neki, siess, ne hagyd magára. De mire visszatért, megtörtént a baj. Johanna a szoba ajtajánál feküdt, a kulcs a zárban, keze görcsösen markolta a kilincset; már halott volt. Képzelheti a feleségem riadalmát, a lelkére vette, hogy gondatlansága miatt történt a baj. – Ugyan mit akarhatott a szobában? – hajtogatta sírva. – Mit akarhatott, hiszen a doktor is mondta, hogy ne mozduljon! – Alig tudtam megvigasztalni, igen okolta magát.

De akkor valahogy nem tudtam neki megmondani, hogy Johanna mit akart a szobában. Talán egy esztendő múltán, igen, csak jóval később éreztem először, hogy beszélhetek róla.

– Temetés után, mint mondottam már, megérkeztek Somogyból a rokonok. Felkutatták a házat. Csakhamar egy borítékra bukkantak, amibe Johanna a maga írta végrendeletét zárta. Feltépték, ámulva olvasták. Az írásban az állt, hogy minden ingó és ingatlan vagyonát egyetlen gyermekére hagyományozza, e javakhoz senki nem nyúlhat; csakis azt az egyetlent illetik, akit ő úgy szerethetett, hogy miatta sem fájdalmat, sem csalódást nem kellett szenvednie, élhetett vele és érte szabadon, boldogan, békességben. Mert minden szeretet – írta Johanna, ki tudja, honnan vette a szavakat? – a bűnt is magában hordozza; hacsak nem adatik meg az a kegyelmi állapot, melyben nem kívánjuk szeretetünk viszonzását, de képesek vagyunk háborgás nélkül elfogadni a viszonzatlanság mélységes magányát, ám egyben végtelen békéjét is…

A rokonok értetlenül, majd felháborodva olvasták a kusza írást; hiszen tudták, hogy Johannának nincs gyermeke. De megnyugtatásul a tanácsnál is érdeklődtek. Az anyakönyvvezető nem ismert semmiféle leszármazottat. A végrendelet amúgy sem volt szabályos. A törvény megerősítette őket jogukban: a hagyaték ilyen esetben az oldalági rokonokat illeti.

Amikor az elvihető holmit összecsomagolták, a mózeskosárban meglelték a babát is. Az egyik vőt – kissé már ittas volt a Johanna pincéjében talált bortól – mulattatta a gondolat, hogy talán ezt a játékszert nevezte Johanna a gyermekének. Mindannyian mihaszna holminak vélték, kihajították az udvarra a kosárral együtt. Később a teherautó, amely a bútorokért jött, tolatás közben rátiport; az maradt belőle, amit maga talált ott a dudva között tegnap délután.

Föld alatti üregek

A hétvégét mindig nagyon várták, a szombat-vasárnap szabadságát. Különösen nyáron, de ősz derekán is szép volt a kert; fél éve éltek ebben a kedves házban, még lankadatlanul örvendeztek, ha a kertkapuhoz értek; csodálták. Albérlet, albérletek – s végre a szerencse, ez a kis házikó, kinn, a város szélén, potom áron, haláleset miatt. Egyetlen szoba, zárt veranda, konyha; és háromszázas telek, gyümölcsfákkal, öregedő szőlőlugassal a kapuhoz vezető keskeny betonutacska két oldalán, veteményesnek való ágyások és ribizlibokrok. Ötéves házasok voltak, végigélték az albérletek kellemetlenségeit, de most otthonra lelhettek; csend, a táj és a kert békéje fogadta őket a napi munka után; immár gyermekről is álmodhattak. Kálmán a vasiparban dolgozott, a kőbányai gyárak egyikében, Elza meg számlákat és leveleket gépelt egy kereskedelmi vállalatnál a belvárosban. Vicinálissal jártak munkába – sajnos nem egy időben: Kálmánnak már az öt óra tízes helyiérdekűvel kellett mennie, Elza ráért később is, a hat-negyvennyolcassal. Délután sem várhatták meg egymást; csak ha közös programot csináltak, moziba mentek, vagy vásárolni akartak valami ruhaneműt; de ez igen ritkán adódott, mert takarékosan éltek, azonkívül fáradtak is voltak hétköznap, szívesebben töltötték otthonukban szabad idejüket.

A szombat különbözött a többi naptól, ilyenkor együtt érkeztek haza; találkoztak a tizenhárom-negyvenes vonatnál; Elza már bevásárolt, tömött szatyrokkal utaztak, hogy bezárkózhassanak gondtalanul hétfő reggelig.

A szombat a legszebb nap volt, magányuk kezdetének, a szabadság lehetőségének a napja; s hogy minél több meghitt órát biztosíthassanak maguknak, kora délután nekiláttak a szükséges házimunkáknak, közösen, ügyes rendbe osztva a tennivalókat. Kálmán a lakást takarította; Elza a konyhán serénykedett – megfőzte az aznapi és a vasárnapi kosztot –, s mindezt víg kedéllyel, gyakran énekszóval végezték, egymással heccelődve, gyerekesen – noha már nem voltak éppenséggel gyerekek. De amióta a saját házukban laktak, mondhatni: újrakezdték életüket, házasságukat; a táj, a környezet újjászülte őket. Minden bizonnyal boldogok voltak, vagy legalábbis elégedettek. Fél esztendő teltével is megesett, hogy akár Elza, akár Kálmán váratlanul megtorpant cselekvés közben, elmerengett, s ha ilyenkor kérdezték egymást, válaszuk mindig ugyanaz volt: „El sem hiszem, hogy végre a mienk… Hogy nem zaklat senki…” Meghatottan összeölelkeztek, vagy bolondos játékba fogtak; harsogva nevettek, tréfásan kiáltoztak, és felerősítették a rádiót (a hangszórót fedő textil rezgett a bömböléstől) – élvezték a szabadságot.

Ama nevezetes szombat délután is így kezdődött – Kálmán porszívózott, és ki-kiszólt a konyhába Elzának, aki velőscsontokból bőségesen zöldségelt, erős húslevest főzött, s közben kis fakalapáccsal puhítgatta a rántani való disznóhússzeleteket. Buja ételillatok úsztak a lakásban; zümmögött a porszívó masinája, és a felforgatott bútorok között Kálmán vidáman fütyörészett.

Gyönyörű ősz volt; a szőlők körül darazsak dongtak, érett almák pottyantak a földre. Az esős hét után kitisztult az ég, a napfény felüdítette a haldokló kertet; a közeli töltésről időnként hallani lehetett a vicinális csattogását, aztán újra csend lett; madarak neszeztek a kopaszodó diófán; amikor Kálmán kikapcsolta a porszívót, a csend hirtelenjében oly mélységes lett, hogy akár egy erdő közepén hihették volna magukat.

– Elza! – kiáltott ki Kálmán a konyhába. – Feltetted már a mosófazékba a vizet forralni?

– Jaj istenem! – kiáltott vissza Elza. – Hát már kész vagy?

Kálmán nevetett, még a port törölgeti le a bútorokról, mondta, de aztán fürödni akar, s minden bizonnyal Elza is.

Az asszony öt-tíz perc múlva (amikor konyhai munkája engedte) fogta a vizeskannát, és a kútra indult. A kút amolyan vidékies tákolmány volt; Elza egy kőre, a cinkcső alá állította a kannát, kiakasztotta a kútkerék láncát, nagyot csobbant a víz, aztán a kis biztosító nyelv kattogását lehetett hallani, amint egyet-egyet ugrott a henger szélére szerelt vasfogakon. Kedves zajok voltak, a vidéki magány zörejei; Kálmán a nyitott ablakon át hallgatta, birtoka neszei közé tartozott ez is. Hallotta a víz csobogását, a kanna csörrenését, majd a felesége lépteit a kavicsos utacskán. Már éppen indulni akart Elza elé, hogy segítsen cipelni a terhet, amikor valami tompa huppanás, dübörgés és ugyanakkor Elza rémes sikoltása tőrt be hozzá a kertből. Dermedten fülelt; – Elza! – kiáltotta. – Mi történt, Elza?!… – Az ablakhoz ugrott; első pillanatban nem is látta Elzát a kertben, csak szűnni nem akaró sikoltozását hallotta; aztán megpillantotta: a látvány bénává tette. Az asszony – férje nevét kiáltva – egy hirtelen támadt gödörbe csúszott egyre lejjebb; a kanna felborult; a besározódott földet karmolászta Elza kétségbeesetten, hogy kapaszkodót találjon; s e pillanatban újra felsikoltott, mert lába egy mozdulatára a föld tovább omlott tompa dübörgéssel, és egész a szőlőlugasig futott egy hosszú hasadás.

Kálmán az ablakkeretbe kapaszkodott, azt hitte, földrengés támadt, de a ház és a fundamentum szilárdan állt, a kert többi részén sem moccant semmi. Nem vesződhetett azzal, hogy az ajtókon át jusson ki, átlendítette magát a nyitott ablakon, beletaposott a virágágyásba, elérte Elzát, megragadta sáros kezét, és kirántotta a gödörből. Mindketten elestek. Elza zokogott, ráborult a férfira. Kálmán sápadtan meredt a különös gödörre; a napfény megvilágította az üreg egy részét, s az árnyék sejtette, hogy a földbarlang a felszín alatt folytatódik. Heves riadalom fogta el, megragadta Elzát, mindketten arrább gurultak az almafa alá, majd a fatörzsbe kapaszkodva, feltápászkodtak.

– Hogyan történt? – kérdezte izgatottan Kálmán.

– Én… én csak jöttem… a kannával… – dadogta hideglelősen Elza –, és egyszer csak… de hiszen látod… Úristen, hát miért?! Miért?! Mi ez?…

– Lássuk csak – mondta Kálmán; mindenképpen erőre akart kapni, ajkát kissé beharapta, hogy elmúljon ideges remegése –, lássuk csak. Ez egy földomlás. Nem nagy, de mégis… másfél méteres lehet… – S amint a gödörre bámult, iszonyodva gondolta, hogy Elzát be is temethette volna a föld – az egész rémesnek tűnt újra; hirtelen magához szorította az asszonyt, mintha e percben újabb veszély leselkedne rá. Ámbár, csakugyan! Hiszen itt, ahol most állnak, nem ugyanaz a veszély fenyegeti-e őket? S méghozzá kettős súly – ki tudja, meddig húzódik ez a föld alatti üreg? – Gyere – mondta, magával rángatva Elzát –, gyere innen, gyorsan.

Az asszony botladozva követte, elég vigyázatlanok voltak, mert futva tették meg az utat, de szerencsésen elértek a házig; a bejárat lépcsőjére kuporodtak. Innen is láthatták a földomlást – két ribizlibokor között – sunyin, titokzatosan tátongott a kert jobb felén. Felfoghatatlan volt: az imént még békés, barátságos kert, a kis utacskákkal az ágyások között, a vörösben-sárgában tündöklő őszi lombok derűjével, a kertjük, az ismert, kedves kert, íme egyszeriben idegen lett, ellenséges, csaknem Elza halálát okozta.

– Mi volt ez? – kérdezte halkan, még mindig reszketve Elza; a férje kezét szorongatta kimerülten.

– Talán… na, nézzük csak. Talán valami régi gödör, amit betemettek, de kimosta az eső… Vagy egy búvópatak… De nem. Ki tudja? – Eltűnődött; alattomosnak érezte a kertet, düh gyülemlett benne. – Hát én ezt megnézem közelről – mondta.

– Nem, ne! – kapaszkodott belé Elza riadtan. – Nem engedem! Most kis híján én, és akkor te!…

– De hát csak meg kell vizsgálnom, nem? – nézett rá Kálmán. – Elvégre ez nem egy idegen táj, amit faképnél hagyhatunk, hanem a saját kertünk! A végére kell járnom…

– Ne, még ne!– könyörgött az asszony. – Csak néhány percig várj. Hátha tovább omlik.

Türelmetlenül várakoztak, lesték az omlást, de a föld most nem mozdult. Elzának hirtelen eszébe jutott az étel, amit a tűzhelyen hagyott, felugrott, és beszaladt a házba. Kálmán ott maradt a lépcsőn, gondterhelten; bentről kihallott az edények zörgése; verébraj röppent fel a lugasból; az állomásra befutott egy vicinális, a kalauz indítófüttye élesen szállt a délutánba. Mintha nem is történt volna semmi titokzatos az imént. De az üregre pillantott, ingerült lett; Elza nem volt mellette; felállt, hogy megvizsgálja a gödröt. Óvatoskodott: a ház mögötti fáskamrából kihozta az ásót, és az omláshoz közeledve, léptei előtt alaposan megdöfködte a földet. Noha semmi jel nem mutatta, hogy a talaj veszélyes, mégsem mert azonnal az üreg közvetlen közelébe kerülni, ügyelt arra, hogy legalább egy ribizlibokor a szomszédságában legyen (mintha bizony az megmenthetné az esetleges zuhanástól!), leguggolt, és hosszan szemlélte az omlást. A talaj elég homokos volt, a porhanyós föld – két-három méteres körzetben – belepergett az üregbe, elfedve annak fenekét; egyáltalán nem lehetett megállapítani a különös földmozgás okát. Sík területen laktak, tehát arra sem gondolhatott, hogy földcsuszamlás történt, mint olykor a hegyvidékeken. Ásójával – kellő távolságból – az omladékba piszkált, de semmiféle idegen anyagot nem fedezett fel – ugyanis remélte, hogy egy régi pöcegödör vagy meszesgödör födözete szakadt be, s a titokra végre magyarázatot talál.

Közben Elza megjelent a ház lépcsőjén, aggódva pillantotta meg férjét az üregnél. – Kálmán, hát mégis?! – kiáltotta. A férfi intett, hogy legyen türelemmel; felegyenesedett, s hogy Elza pánikhangulatát eloszlassa, bátran lépdelt.

– Mit fedeztél fel? – kérdezte Elza, amikor Kálmán visszatért a házhoz.

– Semmit – mondta elgondolkozva Kálmán. – Azaz, semmi újat. Úgy van, ahogy mondtam. Egy… egy hogyishívják… meszesgödör. Vagy valami afféle lehetett, amit befödtek, elég figyelmetlenül, s most tessék!

– Ó, és mit tegyünk? – kérdezte megkönnyebbülten Elza.

– Hát, majd be kell tömni.

– Úgy érted, földdel?

– Természetesen – mondta Kálmán. A falhoz támasztotta az ásót, leverte térdéről a sarat. – Majd egy építkezéstől törmeléket hozatok, és jól ledöngölöm.

– Figyelmeztethettek volna a régi tulajdonosok – háborgott Elza –, hogy van ott egy régi gödör. Lelkiismeretlenség!

– Ami azt illeti, talán nem is tudták. Nem fáj semmid?

– Fáj? Mi fájna? Ja, a balesettől? Hála istennek, semmi, csak egy kis ijedtség… Azt hittem, elnyel a föld.

Már tudott nevetni, de Kálmán éppen csak elmosolyodott, nyugtalanul tekingetett a kertre.

– Hanem a víz! – szólt egyszer csak Elza. – Megfeledkeztünk róla.

– Persze – mondta Kálmán –, persze. De majd én.

Elindult, kis kerülőt tett, de néhány lépés után rátört a bizonytalanság, hátranézett, Elza figyeli-e? Az asszony a lépcső alján állt, kísérte tekintetével. Kellemetlen volt: Kálmán úgy érezte (noha küzdött hirtelen támadt félelme ellen), mintha egy mély folyó igen vékonyka jégrétegén lépdelne. Nem akarta, hogy Elza újra pánikba essen, bátorította magát, de kiverte a veríték, amíg elérte a kannát. Megkerült egy zöldséges ágyást, úgy közelített a kúthoz. Szorongva eresztette a mélybe a vedret, hiszen ha a kútnál is omlani kezdene a föld, a vízbe zuhanna. Sikerült telemerítenie a kannát. Elza a lépcsőnél várakozott, és drukkolt, mintha egy cirkuszi attrakciót látna. Kálmán mosolyt erőltetett, visszafelé indult az előbbi úton. – Hohó! Nézd! – kiáltotta. – Hozom a vi…!

Nagy ostobaság volt. Elza kacagott (a feszültség oldódott fel benne), tapsolt, és akkor… Kálmán hanyatt vágódott, a kanna nagy ívben kirepült az ágyások közé, a föld dübögve szakadt be, a férfinak csak az égre meredő bal karja látszott ki az üregből.

– Ó, istenem, istenem! – sikoltozott Elza. – Kálmán! Jaj istenem! – Odarohant, tíz körmével kaparta Kálmánról a földet, s amikor a fejét kiszabadította, a férfi szitkozódva, földet köpködve kapaszkodott belé, de percekig tartott, amíg lihegve, küzdve kiszabadult az omlásból.

– Menjünk innen – mondta ijedten –, menjünk innen, az isten verje meg!

Kimerülten értek a házhoz. Elza a kezét tördelte, könnyein át nézte Kálmán földtől piszkos haját, ruháját; és egyre hajtogatta: – Nem értem… nem értem…

– A meszesgödör – motyogta Kálmán, utolsó reményként, hogy legalább Elzát megnyugtassa –, úgy látszik, elég nagy meszesgödör lehetett… – Elza ingatta a fejét: – Ez nem meszesgödör. Ez valami más…

– Mi más lenne? Nem a csendes-óceáni szigeteken élünk… Vagy Törökországban… Ez egy öreg, európai kert. Itt nincsenek efféle természeti katasztrófák… Vinné az ördög azt a vizet! Van legalább a lavórban, hogy lemossam az arcomat?

Elza szó nélkül indult előre, de a ház ajtajánál váratlanul megtorpant, s visszaugrott a lépcsőről. – Nem! Ne! – kiáltotta.

– Mi lelt?! – idegeskedett Kálmán.

– És ha a ház?! A ház alatt is?!

– Miről beszélsz?

– Ha egyszer csak ránk dől az egész?!

– Úristen! – türelmetlenkedett Kálmán. – Csak nem gondolod?

– De, de! Az előbb már egészen megnyugodtam, de most, hogy másodszor is, egészen máshol, újra beszakadt, azt kell hinnem, hogy a ház alatt is… ott is üregek vannak. És talán most van itt az ideje. Negyven évig semmi, de most… Nem akarok a romok alatt pusztulni!

– Ez már ostobaság! – kiáltott Kálmán. Elvesztette önuralmát, leginkább a saját félelmét akarta túlharsogni. – Nem kell hisztériázni! Egy ház nem dől össze csak úgy egyszeriben!

– Ó, és a kert? A kert beszakadhatott?

– Annak oka van.

– Oka?! – Elza felnevetett. – A meszesgödör, mi? Magad is tudod, hogy nem igaz! Te találtad ki!

– De nem!…

– Egyáltalán nem vagyunk bebiztosítva – mondta gyorsan Elza. – A ház is összedőlhet.

– Hát akkor mi a frászt csináljunk? A szabadban akarsz aludni? Ide akarsz kihurcolkodni a ház elé?!

– Nem – mondta határozottan Elza. – Elköltözünk valahová.

– Teremtőm! És hová?

– Valamelyik barátunkhoz. Vagy a nővéremékhez. Megmondjuk, hogy… – Elza elhallgatott. Kálmán nézte az asszony gyötrődő, sápadt arcát. Mi történik itt? Mi történik velük, az ördög vigye el?!

– Megmondjuk, hogy félünk, hátha összedől a házunk, mi? Azt akarod, hogy bolondnak nézzenek?

Elza már sírt: – Miért néznének bolondnak? A kertünk beszakadt, nem? Elég bizonyíték.

– A bútorokkal, mindennel, a húsleveseddel, a spájzoddal oda akarsz hurcolkodni hozzájuk? Őrültség!

– És az nem őrültség, ami itt van? Megmozdult a föld! Ránk dőlhet a ház! – Toppantott a lábával, de összerezzent, aztán újra toppantott, már óvatosabban, majd hirtelen dühödten tapodta a ház tövén a földet. Várt.

– Na? – kérdezte Kálmán.

– Miért? Azt szeretnéd, ha most mindjárt beszakadna?

– Hallgass meg – mondta szelíden Kálmán. – Magam is megzavarodtam, de azért ez csak pánik. Valamiért beomlott az a nyavalyás föld ott a kertben. De ez nem jelent semmit. Ez a ház még száz évig is itt fog állni. És ha most megtennénk azt, amit ajánlasz, kinevettetnénk magunkat a világgal.

– Kálmán! Én félek!

– Elegem van ebből! Mocskos vagyok, meg akarok mosdani. És éhes vagyok. Na! Majd betömöm azokat az átkozott gödröket, mondtam már. Engedj be!

Elza sértődötten félreállt az ajtóból. A szeme megtelt könnyel.

– Azelőtt sosem veszekedtünk.

– Most sem veszekszünk, de érts meg!

– Jó – mondta Elza –, legyen. Aztán majd késő lesz…

Kálmán nem törődött vele, bement a házba. A konyhában ledobálta magáról a ruháit, megmosdott. De a lavórban alig volt víz. Elöntötte a méreg mindazért, ami történt. Egyszeriben képtelenségnek tartotta az egész riadalmat. Felkapta az ingét, és kiment a kútra vízért. Elvégre nem maradhatnak víz nélkül. Elza a vacsorát tálalta, duzzogva, megállta, hogy ne szóljon, amikor Kálmán kiszaladt. De egy perc múlva aggodalmasan nézett utána az ablakon át. Már alkonyodott, mégis jól látta, hogy a férje a földomlás közelében nagyon óvatosan közlekedik. Megkeresi a kannát, aztán ásóval maga előtt bökdösve ér a kúthoz. Elza szívdobogva leste, mi történik. A férfi sértetlenül jutott vissza a házhoz.

– Na lám – mondta diadalmasan az asszonynak, mintha bizony ő cseppet sem félt volna délután –, pánik volt az egész.

De azért gondterhelten vacsoráztak. Odakinn leszállt az est, hűvös lett.

Nem olvastak, nem rádióztak, mint máskor, elillant a kedvük. Szótlanul jöttek-mentek, kerülgették egymást. Hamar ágyba bújtak. Feküdtek némán; Elza jóformán a mártírok türelmével. El sem köszöntek egymástól, mint más estéken. Elaludtak a fáradtságtól. De éjjel Elza felrázta Kálmánt. A férfi első álmából riadhatott, alig értette Elza suttogó szavait: – A ház! Hallod? Megreccsent!

Kálmán szitkozódni akart, de ekkor valóban hallatszott valami reccsenés, s noha arra gondolt, hogy talán a bútorok, az öreg szekrény, vagy a padláson egy vén gerenda, mégis elakadt a lélegzete, torka kiszáradt, félt. Nem akart félni, ostobaságnak tartotta, de izgatottan figyelte a neszeket. Gyermekkorának éjszakai rettegései, háborús veszélyek órái támadtak fel benne, mereven, dermedten feküdt. Elza szorosan hozzábújt: – Együtt fogunk meghalni – szipogta könnyezve az asszony.

– Eh! – nyugtatta Kálmán, de a saját hangja is megriasztotta, nyilván az éjszakai zavarodottság növelte képzelgését, a homályban úgy látta, mozognak a falak, mozog alatta az ágy, a föld.

Mégis megemberelte magát: – Semmi, semmi, hidd el – mondta Elzának, szelíden simogatta az asszony könnyes arcát. – Kis csacsi! Ha komoly lenne a veszély, a szomszédok is észrevennék. Hidd el. – Még nevetni is próbált, de – szégyenszemre – azt képzelte, hogy az erős hangrezgések elősegíthetik a katasztrófát; elhallgatott. Suttogva folytatta: – Olyan nincs, hogy egy kulturált területen… egy utcában… egy településen csupán az egyik ház… az egyik kert… hiszen érted. A földrengés, meg hogy megnyílik a föld… ez kiterjedne egy egész megyére… talán az egész országra is. Nemcsak a mi kis kertünkre. A mi kis házunkra…

De az asszony egyre csak azt motyogta: – Félek, félek… – S ő igazán nem tudta megnyugtatni; miközben beszélt, kimeredt szemmel kutatta a sötétet, ide-oda siklott a tekintete, egyáltalán nem bízott abban, hogy csupán káprázata mozgatja a falakat, bútorokat; hegyezte fülét, idejében akarta felismerni a neszek közül a veszélyt jelző reccsenést. Elzát is csitította, hogy háborítatlanul fürkészhesse az éjszakát.

Végre elfáradhattak, mert elnyomta őket az álom, csak a napkeltével eszméltek; egymásba fonódva feküdtek a gyűrött ágyneműn. Tekintetük találkozott, Elza a szokott mosollyal akarta köszönteni férjét, de menten eszébe villant a félelem, körülpillantott, bekövetkezett-e a katasztrófa? Minden nyugodt volt, mozdulatlan, a függönyön át fénynyalábok vetődtek a szobába, odakinn a hétórás helyiérdekű zötyögött el a töltésen – nem történt semmi. Kálmán jobb fele elzsibbadt a kényelmetlen fekvésben, nyújtózott, s felszisszent, amikor karjában elindult a vérkeringés. – Vasárnap van – gondolta jólesően, hanyatt dőlt, felfedező szemmel nézte Elza hálóingen áttetsző finom ívű vállát; az asszony hajlított háttal ült az ágyon, végig akarta gondolni az éjszakát meg a tegnapi délutánt, de Kálmán a hátára csúsztatta meleg tenyerét; kicsit összerezzent.

– Nono… – nevetgélt a férfi. Nem gondolt az éjszakára, noha eszébe villant; restelkedve emlékezett gyerekes félelmére, a kimerültségnek tulajdonította az egészet. Elzát akarta hirtelen, érte nyúlt, de az asszony, megértve férje vágyát, elsiklott keze alól, leszállt az ágyról, és néhány másodpercig szótlanul nézte Kálmánt. Tekintetébe visszatért a tegnapi nyugtalanság, de nem szólt róla.

– Hozom a reggelit – mondta csendesen. Köpenyt vett magára, s töprengve, lassan, a konyhába ment.

Kálmán rosszkedvűen, csalódottan lesett utána. De nem szólt ő sem. Úgy látszott, nagyjából követik megszokott, vasárnapi programjukat. Elza a konyhában kávét forralt, vékony kalácsszeletekre vajat kent, műanyag tálcára terített reggelihez. Ezalatt Kálmán belebújt háziköntösébe, hogy a kertkapuhoz menjen az újságokért. Ma is – mint máskor – futólépésben indult el a kis betonjárdán, de a lugas elején megtorpant, óvakodva körülpillantott. Az omlás, az üreg megbontotta a kora reggeli kert harmóniáját – Kálmán talán azt várta, hogy nem tátong majd ott az ágyások között, vagy legalábbis kisebbnek, jelentéktelenebbnek tetszik a vasárnapi napsütésben, egyszerű gödröcskének – a látvány nyomasztó volt, elborította kedélyét, s mi több: kezdett visszalopódzni szívébe a félelem. Mégsem akarta tudomásul venni. Csupán lassabban lépdelt, tekintetét a rücskös betonutacskára szegezte, minden régi repedés előtt megállt, próbálgatta a talajt. Felsóhajtott, amikor a postaládához ért. Belekapaszkodott, miként a kötéltáncos a sodronyt kifeszítő állványba, a Niagara fölött megtett vakmerő út végén. Ráérősen vette ki az újságokat a szekrénykéből, kitekintett az utcára – néptelen volt e kora reggelen –, felszedett néhány elgurult diót a kerítés tövéből; figyelt, hallja-e a hét-harmincas helyiérdekűt: nem bánta volna, ha valaki felbukkan az utcájukban, csak pár szót váltana vele… Miről is? Ó, persze, semmiségekről… (Nem. Sajnos, azt szerette volna tudni, nem panaszkodnak-e mások is hasonló kellemetlenségekről. – Talán a szomszéd – gondolta –, a szomszéddal beszélhetnénk.) Öt-tíz percig is elvacakolt a kapunál, pedig máskor csak idefut, s máris vissza az ágyba. De végül is, nem maradhatott a kapunál örökre. Alig mert visszafordulni, behunyta a szemét, amikor felpillantott, a betonutat úgy találta, ahogy az imént: nem szelte ketté szakadék. A száradó szőlőlevelek barátságos árnyékot vetettek, a ház homlokzata sárgán virított a korai fényben. Akárcsak jövet: óvatosan lépdelt, noha egy-egy percig valószínűtlennek tetszett a félelme. – Az ördög vigye el! – mérgelődött, amikor a lugas végére ért. – Hiszen így nem lehet élni!

Elza már várta. Nem kérdezett semmit, pedig amikor belépett a szobába, az asszonyt az ablaknál találta, a félrehúzott függöny mögül vizsgálgatta a kertet. A képesújságot Elzának adta, ő maga a napilapot nyitotta szét, s csendes kávézás közben (csak a csészék csörrentek, az újságlapok zizzentek) olvasgattak.

– Nos? – kérdezte később Elza szorongva –, mit találtál az újságodban?

Kálmán gyanakodva felpillantott. – Semmit – mondta sokára.

– Mégis… – érdeklődött makacsul Elza.

Kálmán igyekezett közömbösen felelni: – Egy kis lövöldözés, kormányválság, agyonlőttek egy minisztert… azt hiszem, Afrikában. Sztrájk, tüntetések, utaznak az elnökök…

– Más?

– Egy vonat kisiklott Angliában.

– És?

– Jobb minőségben fogják gyártani a csecsemők konzervjét.

– De más?

– Sport?

– Nem.

– Egy belga férfi megette a biciklijét.

– Ócska hír. Más?

– Mondom, hogy semmi.

– És a – Föld?

– Hogy érted?

– Hát … szóval a Föld?

Kálmán hallgatott, aztán összehajtogatta az újságot, és a tálca mellé tette. Kiválasztott egy jól megkent vajas kalácsot. Csak ezután mondta:

– Nem, erre vonatkozóan: semmi.

Ebédig – ilyenkor jó időben – szerettek kinn szöszmötölni a kertben. Elza a virágaival bajlódott, Kálmán a gyümölcsfáit járta sorra, vagy az ágyásokat gondozta; de ma, amikor felöltöztek, halogatták szokott elfoglaltságukat. Elza a fehérneműs szekrényben turkált, mintha nagyon keresne valamit. Mondogatta is: – Volt egy régi csipke, még a nagyanyámtól… egy régi csipke… – Kálmán meg a veranda kilincsével babrált – Meglazultak a csavarok – magyarázta fontoskodva –, ideje megjavítani. Már-már délre járt, a szomszédos kertekben kakasok kukorékoltak, a világ békésnek látszott. Kálmán elkészült a kilinccsel, az asszony megtalálta a csipkét (vagy felhagyott a keresésével), egyszeriben tétlenül ődöngtek a házban. Türelmetlenül kerülgették egymást. Szerencsére kinn valaki Elza nevét kiáltotta, felismerték a szomszédasszony hangját, összenéztek.

– Tiboldné akar valamit – szólt megkönnyebbülve Kálmán.

– Már megyek – mondta Elza –, igen, már megyek…

Kálmán a konyhaajtóhoz lopódzott, hogy meghallja, mit akar Tiboldné. Talán a szomszédasszony is… talán az ő kertjükben is… A hangok nem értek el hozzá; mintha valami dolga akadna odakinn, Elza után ment, távol tőlük leguggolt egy szőlőtőkénél, mímelve, hogy egy hajtás igen érdekli; fülelt. Csalódott. Tiboldné, a kőfal fölött áthajolva (nyilván a kerti létrája tetejére áll ilyenkor) babérlevelet kért Elzától a főzelékébe. Elza már vitte is neki a konyhából, de – miközben átnyújtotta – ügyetlenkedve érdeklődött: – Szép sima a kertjük, Tiboldné?

A szomszédasszony csodálkozott: – Hogy sima-e? Ó, az én uram már felásta, el is gereblyézte a hantokat, szereti, ha rendben van.

Kálmán titkon méregette, vajon Tiboldné láthatja-e az omlást, de a lugas meg a fák elfedték az üregeket. Elza tovább próbálkozott:

– Egy gödör sincs, ugye?

– Gödör? – értetlenkedett Tiboldné. – Már, hogy gödör? Még az kellene! Hát maguk? Rendben a kert?

– Á, még ráérünk az ásással… egy-két hét, ugye, amíg tart a szép idő…

Tiboldné megköszönte a babérleveleket, és eltűnt a kőfal tetejéről. Elza nem mozdult; összerezzent, amikor Kálmán mellette termett.

– Nem mertem neki megmondani – szólt halkan Elza.

– Semmi szükség, hogy elhíresztelje – mondta Kálmán. Tűnődve nézték a kőfalat, ahol Tiboldné az előbb áthajolt. – Úgy látszik, tegnap nem hallott semmit. Talán nem is voltak otthon…

– Ha náluk is történt volna hasonló, megmondta volna, nem? Jaj!…

– Mi az?! – kapta el az asszony karját Kálmán.

Elza sápadtan belékapaszkodott: – Semmi. Csak már képzelődöm. Mintha megingott volna a talaj…

Kálmán gondterhelten szemlélte a kertet. A déli fényben, ha nem tekintették a rettenetes gödröket, olyannak tetszett, mint régen. Különösen a betonutacska bal partján, ahol még háborítatlan volt a talaj. Szilvafák álltak ott, alattuk eperágyások, az utcai kerítés mentén egy csoport napraforgó; s a kőfalat befutó repkény őszies, piros levelei a szokott, kedves hangulatot idézték. Egész nyáron át milyen boldogan, a birtokosok biztonságával járták be meghitt paradicsomuk minden zugát, nem sejtették, hogy a felszín alatt… De vajon ott is? A szilvafák alatt is?! Kálmán a kitaszítottak, a megcsalatottak keserűségével szorította magához Elzát.

Macska futott az eperágyásokon, a kerítésen ugrott át az imént. Azon kapták magukat, hogy szívszorongva lesik. Az állat megérezhette a rá szegezett pillantásokat, megállt, feléjük fordult kíváncsian, aztán lomhán továbbsétált. Persze egy macska nagyon könnyű. De az ember? Meg kellene próbálni.

Mindketten az eperágyásokat bámulták; Kálmán teste megfeszült, a lábában érezte a mozdulatot: odamegy. Nem maradhat titokzatos a kert. Vagy beomlik ez a rész is, vagy meggyőződnek róla, hogy a szilvafák alatt biztonságos a talaj. Elmegy a fák alatt, elmegy egészen az utcai kerítésig.

– Elza? – szólt rekedten. – Én megnézem ott…

Az asszony feltekintett rá, talán nem is értette, mit mondott. Megrázta a fejét.

– De, Elza – mondta nyugodtan Kálmán –, csak a napraforgókat akarom… Elhozom azt a néhány napraforgófejet, mind kicsipegetik a verebek, és…

– Nem. Igazán nem éri meg, hogy…

– Mi nem éri meg, Elza? Nem félhetünk a saját kertünktől.

– És ha itt egészen mély üreg van? Egy hatalmas föld alatti barlang? Talán éppen itt mélyül el. Vagy egy feneketlen tó! Istenem! Ezer méter mély is lehet! – Elza kapkodva beszélt, rémeket látott: – Beszakad alattad, és végtelen mélységbe! érted! végtelen mélységbe zuhansz! Borzalom!

Eltakarta az arcát, s újra reszketett, mint tegnap.

Kálmán gyengéden simogatta. Már elszánta magát, tudta, hogy elmegy a kerítésig.

– Mégis, Elza, ez a mi kertünk. Ki kell próbálni. Nem élhetünk itt örökös félelemben.

– Legalább egy kötelet hadd kössek a derekadra. Tartom… vagy odahurkoljuk egy fához…

– Ne csacsiskodj! – mondta szelíden a férfi.

– Hát jó! Akkor hadd menjek én! Vagy menjünk együtt! Pusztuljunk el együtt!

– Nem, te csak maradj itt.

– Áhá! Tehát nem hiszed, hogy ott nincs üreg!

– Nem tudom. De meg kell néznem.

– És ha eladnánk? – kérdezte gyorsan Elza. – Befedjük azokat az üregeket, és eladjuk a kertet, a házat.

– Becsapnál másokat?! Engedj… – Kiszakította magát Elza karjából, és elindult.

– Kálmán! – kiáltotta borzadva az asszony.

A férfi nekilendült, dühödten átugrott egy virágágyást, és döngő léptekkel bejárta a szilvafák alját, egészen a kőfalig, az utcai kerítésig.

– Na?! – kiáltotta remegő hangon a napraforgók alól. – Történt valami? Semmi! Nincs itt semmi vész!

– Az úton gyere vissza! – kiáltotta Elza.

– Micsoda?

– A betonjárdán! Ott gyere! És lassan!

– Lassan? Nem, Elza, futni fogok és ugrálni! Itt, ahol jöttem. Ide nézz!

Mikor Elzához ért, harsányan nevetett, csillogott a szeme.

– Omladékot hozatok azokba a nyavalyás gödrökbe, és kész. Olyan lesz a kert, mint régen. Na, megnyugodtál?

De Elza egyáltalán nem tartott vele a lelkendezésben. Sértette fülét Kálmán harsogó nevetése, a hangoskodás. Amikor a férje át akarta ölelni, hogy felvidítsa, kitért előle. Kálmán elhallgatott. Figyelték egymást, a csöndet, a déli fényben álló kertet.

Gyalogösvény

Megint nem tudtam elviselni a várost, a szokott környezetet, nagyon is szűk körben mozogtam már jó ideje. Elutaztam hát N. faluba, akadt ott néhány ismerősöm, gondoltam: eltöltök náluk néhány hetet.

Az idő már őszbe hajlott; nem tagadom, talán ezért is utaztam szívesen. Szeretem az őszt. Egyetlen évszak sem hoz olyan rendkívüli izgalomba, mint a szeptembertől november derekáig tartó idő. Noha a száraz, napsütéses vénasszonyok nyarát kedvelem leginkább – amikor a dús lombozat, a magasra nőtt fű, a vízparti sűrű nádas színt vált, s a termőföldek sem kopaszodtak még meg teljesen (itt-ott zörgő kukoricatáblák sárgállanak; a hegyekben kezdődik a szüret), de nem idegenkedem a ködös, borús napoktól sem: a délelőttök is az alkony – vagy a hajnal? – homályában állnak, a délután meg hamar estébe szalad, és a házak ablakaiban kigyúlnak a sárga-piros fények; füstszag terjeng; melegítő pálinkával kínálják a vendéget. A mozdulatok lassúbbá válnak, az emberek szívesebben állnak meg egy kis beszélgetésre, vagy ülnek össze borozni a lámpafénynél; a kályhák most próbálják melegüket, még új, szokatlan, és ezért kedves – mint egy gyermek – a tűz; szelídebb lesz a táj, mert megérinti az elmúlás; az esős napokon jó behúzódni a sarokba; biztonságot és barátságot keres mindenki.

Ez az évszak csábított vidékre; érezni akartam a bőrömön, be akartam szippantani fanyar illatát; a frissen hullott, kesernyés dióból akartam enni; elhagytam a várost.

Ismerőseim – a szövetkezeti mezőgazdász és háza népe – szívesen fogadtak, de otthonukban nem tudtak elszállásolni – a népes család a ház minden zugát elfoglalta –, ezért a kastélyban nyittatták ki számomra a vendégszobát, egy keskeny, de nagyon barátságos kis cellát. Vendéglátóim a kastély közelében laktak, náluk étkeztem, és az estéimet is a körükben tölthettem, kedvemre elláttak, s még jobban is. Azt hitték, majd unatkozom a faluban, vendégséget szerveztek, ahol vacsora volt, bor és kártya. Maguk ők már évtizedek óta laktak a községben, a hegyek lábánál, fenn, ebben az észak-magyarországi megyében. Házuk a lejtős út partján épült, udvarukban baromfit, birkát tartottak; gyöngytyúkok, pulykák, kacsák, libák és csirkék hada rikácsolt és futkosott az eperfák alatt; az ólakban disznók röfögtek; a család minden idejét elfoglalta a házi munka: a takarmány elkészítése, az ólak tisztán tartása, az állatok ellátása; de az estéiket szabaddá tették, s noha fáradtak voltak, naponta elvárták látogatásom.

Házuktól az út dombra vitt, e dombon állt a kastély, barokk mintájú építmény, tágas, fákkal teli park közepén. A kapuhoz porladó kőhíd vezetett, a kapu is megrongálódott az idők folyamán, a kovácsoltvas szárnyak rozsdásodtak, az egyik félig kiszakadtan besüppedt a földbe, nem lehetett bezárni többé. A háború utolsó éveiben egy pesti gyáros bírta az épületet és a hozzá tartozó földeket; a háború után a község tulajdona lett, ide költöztették az iskolát; a fogadótermet meg művelődési háznak használták, s nyaranta a parkban tartották az ünnepségeket. A tiszti lakások egy részét raktárnak, más részét vendégszobának, lakásnak alakították át. Itt laktam én is; déli egy órakor szétszéledtek a gyerekek a termekből, csak egy-egy takarítóasszonyt lehetett látni a nyitott ablakokban vagy a kút körül; a kastélyra és a parkra csend ült.

Naphosszat a falut jártam, a szövetkezetet (éppen a dohányt vágták), felkerestem az ismerősöket; esténként meg savanyú bort ittam a nehéz vacsorák után.

Másod- vagy harmadnapon – a fény már délutáni narancsszínbe váltott – sétáltam először a falu határában. Elhaladtam a kastély omladozó terméskő kerítése mentén, a nagy gesztenyefák alatt; alig tettem meg száz métert, az út máris elhanyagolttá vált; esős napokon a szekerek mély nyomokat vájtak a sárba, s most az út szikkadt, poros göröngyökkel volt teli; a gyalogösvényt bozontos gaz futotta be. Kiértem a házak közül. Som- és csipkebokrok szegték a mezőt; egy darabig síkságon szaladt a tekintet, majd a szőlőhegyek kis, fehér présházait láttam, de inkább az erdőnek tartottam. Lusta bogarak dongtak; léptem nyomán a száradó füvek erjedő-nyers szagát éreztem. Hallottam egy-egy madár csattogását, kurta füttyét; bementem az erdőbe. Gombák hűvös-dohos illata szállt a fák alatt; megleltem a forrást, melyből a kertek alatt kanyargó patak táplálkozik. Egyszeriben elfeledtem a várost, otthoni dolgaimat; egy nyugalmas órát töltöttem a pirosló, őszi erdőn.

Találtam egy csapást, mely újra kivezetett a mezőre. A nap már hanyatlott – ember nem járt sehol. A földek java letaroltan feküdt a tájban; másutt fonnyadó tökindák hevertek. Ballagtam a dűlőn, s örültem, hogy magam lehetek.

De az út kanyarhoz ért, s amint előrepillantottam, megláttam egy férfit. Kerékpáron jött velem szembe. Kínlódott a göröngyöktől, huppanóktól szabdalt dűlőn. Már nem volt messze tőlem, amikor elvesztette egyensúlyát; lábát gyorsan földnek vetette, de a gép a porban kicsúszott alóla, térdre esett, bal lába a kerékpár váza alatt maradt. Futásnak eredtem, hogy segítsek, de mire odaértem, már talpon volt, halkan átkozódott, s talán meghorzsolhatta tenyerét, mert a szájához emelte sziszegve, megszívta, köpött, majd újra megszívta; csak ekkor vett észre. Kapkodva nyúlt a kerékpárért, felráncigálta – elferdült a kormány.

– Megütötte magát? – kérdeztem együttérzően.

Gyors pillantást vetett rám, mondhatnám: haragosan. Régen láttam ilyen kellemetlen küllemű arcot s ilyen gyűlölködő tekintetet. A férfi alacsony termetű volt, s kissé már pocakos; silány, gyűrött ruhát viselt. Vastag sál fedte a nyakát, mely az eséstől meglazult, és egy kanárisárga kötött mellényt engedett látni a kabát alatt. És az arca! A kis termethez egyáltalán nem illett a vékony, nagyra sikerült karvalyorr; két apró szeme az orrnyereghez közel ült; homlokát benőtte sima, dús haja; álla mereven előreugró volt és csaknem háromszög alakú, a völgyben, melyet az orr és a hegyes áll hajlata képzett, keskeny, akaratos száj vonala húzódott. Meg akartam ismételni a kérdést, de pislogó, haragos tekintete belém fojtotta a szót. Dühödten elindult, tolta-lökdöste a kerékpárját; a tákolmány csörömpölt, beleakadt a göröngyökbe; s ő maga is megbotlott, kicsúszott talpa alól egy-egy rög; újra szitkozódott, de hátra sem tekintett. Kissé felháborodva udvariatlansága miatt, és restelkedve is, hogy valakit ilyen ostoba helyzetben találtam, meggyorsítottam lépteimet, pedig, mondhatom, az alak kíváncsivá tett. Néhány lépés után hallottam, hogy megkísérli kerékpáron folytatni útját, de ezt csak feltételeztem. Nem fordultam meg én sem. Ez a férfi olyan volt, mintha E.T.A. Hoffmann egyik mesealakjával találkoztam volna, igen, emlékszem, inkább Hoffmann figuráit juttatta eszembe, hiszen közülük a legtöbb – és főként a taszító küllemű – mindig gonosz is; nem pedig Andersen mesehőseit idézte elém, a szeretetre méltó szerencsétleneket. E hangulatot az ősz fanyar illatú, csendes világa is fokozta; olyannyira hatott rám arca és tekintete, hogy megzavarta sétámat; a táj néma elhagyatottsága, mely éppen hogy vonzott eddig, most kietlennek rémlett, borzongatóan hűvösnek éreztem az időt; zavarodottan meg-megálltam; végül is a falunak vettem utamat; egyszeriben emberek közé vágytam, s visszatértem a szállásomra.

Már közelgett az este; ajtóm előtt a mezőgazdász egyik fia várt azzal az üzenettel, hogy egy óra múlva okvetlenül menjek el hozzájuk, valamilyen névnapot kell megülni; a hírt örömmel fogadtam, noha eddig inkább magányosan töltöttem volna estéimet.

Vizet hoztam a kútról, és jól megmosdottam. A fiú – kilenc, tíz éves lehetett, Bélusnak hívták – unatkozhatott, vagy túlságosan érdeklődött személyem iránt, mert ott ácsorgott a nyitott ajtóban, s önfeledten egy vadzab szárát rágcsálta. Kedvem támadt, hogy elmeséljem neki iménti találkozásomat a furcsa fickóval, de mire elkezdtem volna, már nem is tudtam, mit mondjak az esetről. Mosakodás után – amikor tiszta ingem mandzsettájával bajlódtam – már el is felejtettem az egészet. Odakinn leszállt az este; a kékes fény mind sűrűbb lett, enyhe széllel jött az éjszaka; a fényváltás hangulatomon is változtatott, akár a napszakon; gondoltam: kiülök egy kicsit a ház elé.

Keskeny tornác húzódott a ház előtt, nem fedte az eresz, csak a téglákból rakott járda jelezte a széltét; szegélyén bokrosan nőtt a pipitér, a téglák réseiben pedig – nyilván a tetőről csurgó esőlétől – mohacsomók zöldelltek. E tornácról nyíltak az ajtók: az enyémtől jobbra a szertáré, balra meg – egy ráccsal védett ablak mellett – jókora lakattal zárva, valakinek a lakásajtaja. Kitettem egy széket a ház elé, cigarettára gyújtottam, élveztem az estét. Bélus még ott volt, egy farönkön ült – sovány gyerek volt, rövidnadrágot viselt, s a lábán a nyár folyamán szétrongyolódott szandált –, egy bottal a földet kapirgálta, rám-rám pislogott; barátságosan elmosolyodtam, erre szóra kapott.

– Nincs itthon – mondta.

Ugyan kiről beszélhet? A lakattal zárt ajtóra mutatott, megismételte:

– Nincs itthon. Még nem látta?

– Lakik itt valaki? – kérdeztem.

– A tanár úr.

– Áhá. Téged is tanít?

– Nem – mondta Bélus –, ő már nem tanít.

– Olyan öreg?

Bélus nevetett, aztán rám nézett, elkomolyodott, s mintha kicsit közelebb húzódott volna a rönkön. Azt mondta csendesen:

– Valami baj történt vele.

Nem tudtam, kiről beszél, nem figyeltem hát a fiúra. Egyre sűrűbb lett az este. Két-két csillag már kigyúlt, a szél nem erősödött, de nem is csökkent, suhogtatta a fák lombját, enyhe füstszagot hozott az udvarokból. A gyerek megunta a hallgatást, felállt, láttam, hogy menni akar. Intettem neki.

– Akkor majd tessék jönni.

Megvártam a sötétet. Hűvös lett; a kastélypark megnőtt, a faluban elültek a zajok. Jól tettem, gondoltam, hogy eljöttem a városból, már olyan régen érezhettem ilyen közelről a természetet, egészen elszakadtam tőle; s most minden óra, minden napszak úgy lepett meg, mintha először ismerkednék a világgal.

Éjfél is elmúlhatott, amikor elbúcsúztam vendéglátóimtól. Marasztaltak, de láttam, hogy fáradtak ők is, házukba hívott barátaik is. Kissé kapatosan a bortól s fejfájósan a sok cigarettától lassan baktattam a sötét, néptelen utcán. Néhány vendég – a szövetkezeti elnök meg a tanító – másfelé igyekezett, hallottam fel-felhangzó nótázásukat. A kis házakban sehol nem égett fény. Köd szállhatott a völgyre, csípős, köhögtető volt a levegő. A mezőgazdászéknál jókat ettünk és ittunk – a felesége névnapját ünnepeltük –, pálinkával és borral koccintgattunk; szó esett a szövetkezeti meg falusi gondokról is, de mire a kártya előkerült, az elnök meg a házigazdám úgy vélekedett, hogy az idő mindent rendbe hoz, különben is illetlennek tartották megbontani a vígságot; kiosztottuk a lapokat; az asszonyok a díványra húzódtak, és jóízű trécselésbe fogtak, mi pedig igyekeztünk elnyerni egymás pénzét. E jókedvű társaságból kellemes hangulatban értem a kastélyba. Átvágtam a csendes parkon (a fák még ugyanúgy suhogtak, mint az este) – s már majdnem az ajtómhoz értem, amikor feltűnt, hogy a rácsos ablak mögül fény hull a tornácra. Ilyen későig még egyik este sem maradtam el, s talán azért nem láthattam egyszer sem, hogy valaki lett volna a szomszédomban. Nyomban eszembe jutottak Bélus szavai; kíváncsiságomban visszafogtam lépteimet, nesztelenül közeledtem az ablakhoz. Meddő kísérlet volt. Az üveget bentről kartonfüggöny fedte, csupán a fény hatolt át, de be nem láthattam. Csalódottan – és szégyenkezve is a leskelődésem miatt – húzódtam a falhoz, ám a fényforrás elé ekkor egy alak került, árnyéka – alig torzultan – a kartonfüggönyre esett, oldalvást állhatott, mert arcéle vetült az ablakra, s nekem egy pillanatig úgy tetszett, valahonnan ismerem ezt az arcélt. Nesz nem hallatszott; az árny mégis elmozdult, s már nem volt többé felismerhető. Egy kicsit törtem a fejem, honnan ez az ismeretség, de nagyon fáradt voltam, s jobbnak láttam, ha pihenni térek. Bementem hát a szobámba. Zajjal tudtam csak kinyitni az ajtót, s a sötétben mindjárt megbotlottam egy székben, lábszáram fájdítva az ágyra roskadtam; ügyetlenségemben tárva hagytam az ajtómat. Így ültem kis ideig, míg lábszáram sajgása elmúlt. Talán el is bóbiskolhattam (hiszen mértéktelenül fogyasztottam bort és pálinkát). Arra riadtam, hogy fázom, a köd begomolygott a szobába. Vetkőznöm is kellett, s elkészítenem fekhelyem, felálltam hát, s most már óvakodva közlekedtem a sötétben. Az ajtónál megtorpantam. Bizony egy kicsit meg is ijedtem, oly váratlanul pillantottam meg egy alig mozduló árnyalakot; menten láttam, hogy nem kutya, mert jóval nagyobb volt annál; s mert álomból riadtam, valamiféle támadni készülő embernek hittem. Rákiáltottam:

– Hé! Mit akar itt?! Hallja?!

A köd gomolygott, s az alak, szürkeségével, csaknem eltűnt benne. Mégis láttam, hogy mozdul; közelített az ajtómhoz. Nem szólt. Már azt néztem, mit ragadjak fel védőfegyverül, de csak a szék akadt kezem ügyébe. Lúdbőrös lettem, hangom rikácsolt:

– Hé! hé!… Álljon meg ott! Mit akar?! Feleljen!…

Halk nevetés volt a válasz. Nem akartam villanyt gyújtani, ha megteszem, biztos célpont vagyok. Eszembe jutott a szomszédom, s kipillantottam, látom-e ablakának fénysugarát az udvar földjén. Nem láttam, sötét volt.

– Mitől fél? – hallottam odakintről. Gúnyos hang volt. – Az éjszakától fél? A ködtől? Minek jött ide, ha fél?!

– Kicsoda maga? – kérdeztem nyugtalanul.

– Én vagyok az, aki a folyók és a patakok természetét kutatom. Tanulmányozom valamennyit. Leveleket küldök szét a világba, s választ fogok kapni valamennyire. De már így is tudom bizonyosan: a folyók és a patakok évezredek óta egyazon irányba folynak. Néha új medret vájnak maguknak, de az irányukat nem változtatják meg. Hallott már erről? Elgondolkodott már azon, hogy mennyire tudják az útjukat? Tanulmányozom őket, hogy megismerjem a törvényt.

– Kicsoda maga?! – kérdeztem egyre nyugtalanabbul.

– Én vagyok az, aki bevallottam, hogy még nem ismerem a törvényt. Én vagyok a tévedő, csakhogy szünet nélkül tanulmányozom a folyókat, s egyszer megismerem a titkot.

– Maga az, akivel délután találkoztam? – kérdeztem rekedten.

Nem válaszolt. Csend volt, a fák suhogása is elhallgatott már, némán gomolygott a köd.

– Magával találkoztam?! – kérdeztem követelőn.

– Gyűlölnek – hallottam, de most már kicsit távolabbról. – Pedig ember vagyok, mint ők.

– Várjon – szóltam –, jöjjön közelebb!

Kiléptem az éjszakába. Nem láttam sehol. – Hé! hé! Hol van? Jöjjön ide! – Kiáltoztam, de senki nem válaszolt. Megtapogattam a nyirkos falat. Hideg volt. Nem tehettem mást, visszatértem a szobámba. Bezártam az ajtót; sokáig zúgó fejjel, felindultan álltam, mozdulatlanul. Talán egy óra is beletelt, amíg végre lefeküdtem.

Későn ébredtem reggel. A nap már sütött, az ablakon át láttam a halványkék őszi eget. Pihenten s jókedvvel keltem, de amint talpra ugrottam, eszembe jutott az éjszaka. Lehet, hogy az ital hatása volt csupán? Ajtót nyitottam, friss levegőt akartam szívni. A tanítás már megkezdődött a kastély termeiben, éppen szünet lehetett, zsivajgással törtek elő a parkba a nebulók. Az ajtómból láttam, mint viháncolnak, egybegyűlnek, szétfutnak pajkosan.

S akkor megláttam őt. Egy kopott földgömbbel a kezében a gyerekek után bukdácsolt. A legtöbb ügyet sem vetett rá, de akadtak, akik körülfogták, fel-felharsanó nevetéssel hallgatták motyogását. Döbbenten figyeltem; négy-öt gyerektől kísérve közeledett felém, s már jól kivehettem szavait. Most egészen más volt az arca, mint tegnap délután, amikor találkoztunk a dűlőn. Szeme csillogott, arcvonásai – mondhatnám – barátságossá váltak. Csaknem könyörögve ismételgette:

– Nézzétek! Ó, nézzetek hát ide! Ezek a folyók… Északról délre… soha nem tévesztik el az irányt… Ó, figyeljetek rám…

Ujjai reszketve matattak a földgömbön. A gyerekek visítoztak és lökdösték.

A tanítót láttam meg a kastély bejáratánál. Észrevette a csoportot, sípot kapott elő, belefújt.

– Mindenki vissza! Vissza onnan!

A gyerekek felfigyeltek a sípszóra, engedelmesen a tanítóhoz futottak, s a háta mögött besurrantak a kastélyba. Ő ott maradt egyedül a parkban, a földgömböt bámulta és motyogott. A tanító odament hozzá, mondott neki valamit, nem értettem a szavakat, csak némi erélyt véltem kicsendülni a hangból. A tanító kicsit meg is taszította, s ő nem ellenkezett, összegörnyedt, siető léptekkel közeledett az ajtómhoz. Újra láttam az arcát. Már haragos volt megint és ijesztő. Megpillantott – akkor döbbenhetett rá, hogy én is ott vagyok. Dühödten végigmért, aztán bement a szomszédos lakásba.

Mellettem lakott hát!

A tanító átvágott a parkon, a kezét nyújtotta. – Na, hogy aludtál? – kérdezte nyájasan. – Kiheverted a mámort? – Én még mindig a szomszédos ajtót figyeltem, észrevette. – Remélem, figyelmeztettek, hogy vigyázz vele?! Már annyiszor kértük, hogy szállítsák el… – Cigarettával kínált, de odabenn a kastélyban éppen csengettek, udvariasan sajnálkozott, hogy sietnie kell.

Mása

Utoljára Mását játszotta a Sirályban. Jó volt. Ó, nagyon jó volt. Vidéken játszott, kisvárosban, de mégis: Mását! Fekete ruhát viselt, derekához simulót, bokáig érőt. Kis, fűzős cipőt. Fekete hajkoszorú, sápadt arc, nagy barna szemek. Ez igazán ő volt. (Medvegyenkó: Kegyed miért jár mindig feketében? Mása: Gyászolom az életemet. Boldogtalan vagyok.) Nem is volt ez egészen igaz akkoriban. Legalábbis esténként boldog volt. Hát ennyi megadatott, még utoljára ennyi, gondolta. Találkozott Másával, Mása találkozott vele; nem csehovi figura volt: önmagát adta, önmagát játszotta. Írta is a megyei újság, hogy „meggyőző alakítást nyújtott”.

A férje nem jött el a premierre, később sem, a többi előadásra. Küldött egy táviratot, kicsit késve. Másnap interurbán kereste a színészházban. – Ágnesem, ne haragudj, le akartam ugrani a kocsival, de császármetszés volt, lehetett rá számítani, nem hagyhattam ott a kórházat. Milyen volt a premier? Jó? Na, örülök. Rengeteg munkám van, képzeld, Mauer doktornak van egy kis afférja, lehet, hogy én kerülök a helyére – na, de ez nem telefontéma. Majd itthon. Mikor jössz? Ha nem játszol, gyere! Nagyon hiányzol itthon! Hányszor megy ez a darab? Á, az ördög vigye el, szét lesz szórva az időd!…

– Szeretem Konsztantyint… – valami ilyesmit mondott a telefonba.

A férje elhallgatott, aztán néhány másodperc múlva:

– Nem értem. Mit mondtál?

Erre ő: – Nem tudom másként megmagyarázni. Nem Konsztantyin, ez a szerepben van, nem, nem, senki, nem személy, megmagyarázhatatlan. Gyönyörű, tudod? Ne ijedj meg, te szegény! Csak valamit megtaláltam, végre, egyszer, amit szeretek, ami jó… Jaj, istenem, egyáltalán nem tudom megmagyarázni.

– Azt hiszem, értelek – mondta töprengve a férje. – Majd itthon elmondod. De most már le kell tennem a kagylót. Ágnes? Hallod? Halló, Ágnes!

– Köszöntem. Szervusz.

– Istenem, tudod, hogy sietnem kell!

– Nincs semmi baj – mondta Ágnes. – Szervusz.

Kattanás. Tamásnak soha nem tudom megmagyarázni, gondolta. Egyedül maradok, az biztos. De most még könnyű volt, esténként még ott volt a sápadt arc, a fekete hajkoszorú – Mása.

Lehet, hogy valóban császármetszést kellett csinálnia Tamásnak, meg minden. De nemcsak amiatt nem jött el. Biztosan nem csak amiatt.

Nézd, mondta Tamás, amikor Ágnes Pesten már jó ideje nem kapott szerepet a színházban, nézd, ezt meg kellene gondolni. Így csak emészted magad. Nem biztos, hogy pikkel rád a vezetőség. Hátha benned is van hiba? – Bennem? Hogy érted? – Nekem semmi kifogásom ellene, ha jól érzed magad, csak maradj a színháznál.– De nem érzem jól magam! Mit szólnál ahhoz, ha csak be kellene járnod a kórházba, de ott nem csinálhatnál semmit? – Többek között arra is gondolnék, hogy hátha már nem tudom megoldani a rám bízott feladatokat. – Hogy miket beszélsz?! – Nem szabad haragudnod, őszintén beszélek. Éppen azért, mert szeretlek. Ez így nagyon megalázó. Itthon maradsz és kész! Hála istennek, nem panaszkodhatunk. – Itthon? De hát én színésznő vagyok! – Persze, drágám, de a feleségem is. Azt gondolom, elsősorban a feleségem… Már úgy értem, egyáltalán nem fogom fel tragikusan, ha csak a feleségem vagy…

Akkoriban Ágnes már számított erre, pontosabban azidőben, amikor Tamáshoz ment feleségül. Három-négy szezonon keresztül csak jelentéktelen feladatokat kapott, pedig az igazgató azt mondta minden szeptemberben: Türelem, türelem. Szükségünk van magára. Az idén, garantálom, keresünk olyan darabot…

Olyan darabot? Azelőtt mindig kapott szerepeket. Munkáslány, parasztlány. Később munkásasszony, parasztasszony. Persze, túlságosan megszokták, hogy ő ezt tudja. De azért néha volt más is, egy-egy Molière, egy-egy modern nyugati… Ha nem is volt soha igazán nagy sikere, amolyan kiugró, amivel meg lehet alapozni a további éveket, ha ilyen nem is volt, azért szerepeket kapott. Foglalkoztatták. De már négy-öt éve egyre kevesebbet. (Majd keresünk neked valami jót. Olyat, amiben megmutathatod, mit tudsz…) Kis epizódszerepek következtek, öt-hat mondat. A filmklubban kérdezték a kollégák: Melyik színháznál vagy? Még ott? Sosem látunk. És a film? Már nem filmezel?

– Mostanában nem hívnak.

– Nem? Na, majd beszélek egy-két emberrel, megmondom nekik, hogy itt vagy te…

Amikor Ágnes odábbment, a kollégák egymásra néztek. Nem hívják, mondták, persze. Futtatták egy darabig, aztán most itt van. Persze, mondták. De hát nem is volt nagy tehetség soha. Tucatjával hozták őket negyvennyolcban-ötvenben a főiskolára. Persze. Most meg már nem hívják a filmhez…

Ágnes eleinte csak várt. Türelem, türelem. Aztán beszélt a rendezőkkel, az igazgatóval. Mire számíthatok, kérem? Eszpresszókban randevúzott filmesekkel, néha kapott diszpót valamelyik produkcióba. Harmadik asszony az autóbuszon. Két mondat. Piactér; sikoltva átfut a tömegben. Ilyeneket. Telefonálgatott a rádióba, azelőtt hívtatok, mondta…

De ha egyszer csend lesz az ember körül, akkor csend lesz. Egyre nagyobb csend. Kemenes Vali – két éve végezte a főiskolát – esténként sóhajtozott mellette az öltözőben:

– Hulla vagyok, édesem. Reggel szinkron, délelőtt próba a színházban, délután tv, este előadás, de éjfélre már a rádióban felvétel. Rettenetes…

Ágnes is emlékezett ilyen hajszás időre. Ötvenhárom, ötvennégy… hány éven át? Attól kezdve, hogy a járási szavalóversenyen felfedezték, attól kezdve hány évig is?… (Csodálatos, mondták a zsűritagok, micsoda szép, természetes hang, természetes mozgás, micsoda őstehetség. Honnan jöttél, kislány? – Halesz. – Micsoda? – Haleszről, a tanyáról.)

– Repedt sarkú voltam, isten bizony – mesélte Tamásnak azon a szilveszter éjszakán, amikor megismerte egy házibulin.

– Maga dicsekszik – mondta Tamás. – Nem látszik meg magán. Ahogy elnézem ezeket a nagy szempillákat, a gyűrűit, a párizsi ruháját… Maga egy mesét talált ki nekem arról a tanyáról, hogy érdekesebb nő legyen…

– Majd egyszer elviszem – mondta. Csergével borított díványon ültek, nagy poharakból itták a Cinzanót. Helyesbített: – Egyszer meghívom. Megláthatja az anyámat, az öreg paraszt nénit, meg az apámat, bizony. Azt a sáros tanyát.

– Tanya – mondta Tamás –, nagyon romantikusan hangzik. Ahogy így elnézem magát. Tanya és színház… így együtt. Tudja, nekünk, civileknek a színház nagy titok. Izgalmas titok. Nekem már gimnazista koromban volt bérletem a Nemzetibe. De ma is éppúgy csodálkozom a színházon, mint gyerekkoromban. És maga ott élhet a színházban. A tanyáról jött, hipp-hopp! Tudja, mi maga? X. számú ábra a kulturális forradalomhoz.

Tamás nevetett. Igen, gondolta akkor kicsit részegen Ágnes, igen, azt gondoltuk, mienk a jövő. Kollégium, főiskola, film, szerepek, milyen szépen ment. Néhányan nagyon befutottak. Nagy művészek lettek. De én? Egy darabig vitt, sodort magával ez a nagy áradás, de aztán? Kuncogott. Csak egy ábra a kulturális forradalomhoz.

Akkor már nagyon félt. Harmincéves volt, és egyre nagyobb lett körülötte a csend. Valami hiányzik belőlem, gondolta. Talán mindig is hiányzott. Nyers erő voltam, semmi más. Nem lettem „differenciált művész”.

Az eszpresszóban, délután egy kávé mellett, még háborgott. Mentségeket keresett, olcsó magyarázatokat. (Persze, a Kemenes Vali jó test, lefekszik, kész a siker.) Már tudta, de még nem akarta beismerni, hogy nincs sok remény. Kifutotta magát.

Tamásba kapaszkodott, legalább az egzisztenciáját menthesse. Lakás, kocsi, nőgyógyász férj. Nagy baj nem lehet. Nem kell teljesen lecsúszni.

Tamás szerette. Negyvenéves volt, tetszett neki, hogy színésznő a felesége, nem nagy színésznő, éppen csak akkora, hogy társaságokban azt mondhassák: a doktor úr és a művésznő. Érezte, Ágnes belékapaszkodik, tudta, nem fogja elhagyni soha. Harmadik feleség – végre nyugalmat akart.

Az utolsó percekben menekült Ágnes a házasságba, amikor még nem volt nagyon látványos ez a menekülés. A színházba jóformán csak a gázsiért járt be, havonta ötször-hatszor volt színpadon. Tamással foglalkozott, a férje munkájával. A kórházról mindent elmeséltetett. Jó feleség akart lenni, semmi más. Ezt a szerepét próbálta.

Egy darabig ment, néhány hónapig. De aztán megijedt. Hátha nincs jogom lemondani, gondolta. Hátha küzdenem kellene? Szerepeket tanult otthon. Nem panaszkodott, de Tamás látta, hogy kínlódik. Már nem figyelt rá annyira. Hamar összezördültek: Ágnes éjszaka sírt. (Mostanában jó. Mostanában esténként azt mondja Mása: …Segítsen hát rajtam… mert másként ostobaságot követek el, csúffá teszem a saját életemet… nem bírom tovább…) Társaságba jártak, társaságot hívtak magukhoz. Sokszor Tamás nem lehetett vele, inspekciózott a kórházban. Taxival rohant haza. Addigra Ágnes már sokat ivott. És játszott. Parasztlányt, megtört asszonyt, szplínes nőt, molière-i szolgálólányt. A társaság talán észre sem vette. Nem figyeltek rá. Akkor ledobta magáról a színésznő-álarcot, a nagynő-álarcot, mezítláb állt a szőnyegen, és kifordított tenyérrel hadonászva kiabálta: – Mi az istennek pofázták, hogy tehetséges vagyok? Magam is elhittem! Disznóság!…

Zavartan bámulták, ő meg észbe kapott, behúzódott komoran egy sarokba, és nem tudta, mi lesz vele. Tamás csitítgatta. – Ne igyál. Minek iszol, látod?

– Hát igen – mondta egyik este Kemenes Vali az öltözőben –, ez borzasztó lesz. Nem mintha félnék a jövő szezontól, de akik kikerülnek az utcára… Mihez kezdjenek? A színész a színházban színész. Otthon nem színész, nem igaz?

Talán örült Tamás, amikor nem újították meg Ágnes szerződését? Egy bizonyos. Arra gondolt, hogy a kínlódásnak esetleg így vége szakad. Ágnes majd megnyugszik lassan, nem lesz fél lábbal a színházban, fél lábbal itthon. Egyértelműbb helyzet.

Ágnes sejtette, hogy nem szerződtetik a következő szezonra, mégis, amikor hivatalosan is megtudta, úgy érintette, mint egy bírósági ítélet. – Ne zavarj – mondta Tamásnak, ha az szólt hozzá –, ne zavarj, gondolkodom. – Ült a díványon, és hajtogatta magában: Vége, vége, vége.

Egy kolléga, aki ugyancsak az utcára került, felhívta telefonon. Izgatottan magyarázta, hogy egy kis színészcsoportot szervez, vidám műsorokkal járnának vidékre. – Nem tudom – mondta Ágnes –, nem tudom. Biztosan van, aki jobban rászorul.

Idegenekké váltak a kollégák, már nem érzett közösséget velük. Hallgatta háborgásukat, szitkaikat, bólogatott, de ő nem szidott senkit. – Persze – mondták Ágnesre –, neki könnyű, a férje nőgyógyász, jól keres…

Ágnes főzögetett otthon, eszpresszókban ült, vetítésekre járt a filmklubba. Néha volt egy-egy szinkron. Talán ezt is abba kellene hagyni, gondolta, így még rosszabb. Le kellene számolni az egésszel.

Október végén felhívta interurbán Lóránt, az N.-i városka színházának főrendezője, hogy egy Csehov-darabban adna neki szerepet. Vállalná-e? Megijedt. Hallgatott a telefonba. Aztán megkérdezte: – Mi lenne az? – Mását játszanád, Lovász Teri helyett. Terinek gyereke lesz, lehetetlen ráosztani a szerepet. – Persze, persze – mondta Ágnes –, ha a Terinek gyereke lesz… hát persze… Mását… persze…

Tamás nem örült, hogy elvállalta. – Újra csak feltépni a sebet, ami végre talán gyógyulgat – mondta –, nem helyeslem.

Huszonötször játszották. Vidéki előadás volt, néhány tájelőadás a falvakban. Nem számított. Fekete ruhában volt, és az arca sápadt. Mása. Én meg úgy érzem, mintha ősidők óta a világon volnék. Úgy vonszolom az életet magam után, mint valami vég nélküli uszályt… De hát ez mind csak ostobaság. Az ember megrázza magát és lepereg róla minden. Szerette volna, ha Tamás látja az előadást, látja őt, hallja a vallomását. Talán megértett volna néhány dolgot, amit nem lehet megmagyarázni. Lóránt, a rendező örült, hogy jól sikerült Ágnes játéka. („Pedig az igazgató nem bízott benned, én erősködtem, hiszen ismerlek régóta. Tudtam, hogy jól csinálod majd…”) Ágnes elfogadta a bókokat, de nem őrizte meg magában, kihullottak emlékezetéből, nem volt szüksége rájuk. Arra sem akart gondolni, hogy csak huszonöt előadás. Élni akarta Mását, amíg csak lehet. Nem érdekelte a közönség tapsa sem, nem gondolta, hogy lejöhetnének a fővárosból, megnézhetnék, mit tud, írhatna róla a színházi lap. Valamikor adott az ilyesmire, ma már nem. Csak Mása akart lenni. Várta az estéket. Fekete ruhában járt a színpadon, vodkát ivott Trigorinnal, és Konsztantyint szerette. Konsztantyinról beszélt, de nem Konsztantyinra gondolt. Azt mondta: De merszem azért van. Fogtam magam és határoztam: kitépem ezt a szerelmet a szívemből. Nem Konsztantyin Gavrilovicsra gondolt ilyenkor.

Jó lett volna Tamással beszélni minderről. Sokszor gondolta, hogy a férje olyan, mint Medvegyenkó, a tanító. Persze, ez igazságtalan volt. De azért mindig úgy érezte egy kicsit. Hogy csak szereti, szereti, de nem érti meg igazán.

Szépek voltak azok a napok. Másával élni, fekete ruhában járni, azt mondani Trigorinnak, amikor kéri, hogy küldjön neki könyvet ajánlással – Írja egyszerűen: Másának, aki nem tudja, hogyan jött a világra, és nem érzi, miért él a világon…

Lóránt rendező nagyon sajnálta a huszonötödik előadás után, hogy egyelőre nem adhat több szerepet. Majd legközelebb. Ágnes bólintott, nem nagyon hitte, hogy legközelebb… Hazautazott Pestre: Tamás háborgott, hogy elmulasztotta megnézni Ágnest a Sirályban. Ágnes csak mosolygott. – Tudod – mondta –, lehet, hogy nem is olyan fontos ez az egész…

Aztán egyszer később, télen, amikor leszaladtak az öregekhez a tanyára, azt mondta Ágnes a férjének: – Lehet, hogy jót akartak tenni velem akkoriban azok a zsűritagok, ott a szavalóversenyen. Biztosan jót akartak, de nekem még nem volt elegendő eszem, hogy tudjam, mi lenne jó nekem. Én is jót akartam, nagyot akartam… Most aztán bizony nehéz. Még mindig nehéz…

Kinn sétáltak a tanya körül, a kis Austin a meszelt falú ház előtt állt, a földek feketék voltak, nem látszott hó sehol, köd ült a tájon. Ágnes a tanya udvarán Tamásba karolt, odabenn disznótoros vacsorát készítettek, ők még sétálgattak vacsora előtt. Az én tanítóm ugyan nem találta fel a puskaport, de jó ember… És szeret engem… – Igen, ezt mondja Mása. És vodkát iszik. Szegény.

Céllövölde

Mondhatom, hogy abban a korban, amikor a gyermekek már elég sok örömet és meglepetést tudnak okozni szüleiknek leendő képességeik kibontakozásával, én, uram, csak gondot és szomorúságot teremtettem az enyéimnek. Testi és lelki fejlődésem egyaránt kétségbeejtette őket, vézna voltam, sápadt és beteges; rosszkedvű, fáradékony és közömbös. Iskolai tanulmányaimat is elhanyagoltam, nem lustaságból, hanem erőm híján – míg más kamaszokban már kezdett megszületni az elhatározás, a vágyakozás valami iránt, én naphosszat gunnyasztottam valamely sarkában a háznak, s az érdeklődő kérdésekre, noszogatásokra csak vállvonogatással feleltem. Jóllehet tudták, nem gonoszságból teszem ezt, mégis oly sokszor haragra gerjedtek ellenem: haszontalannak, semmirekellőnek tartottak. Végül is szüleimet az aggódás arra késztette, hogy beavatkozzanak az életembe; amikor látták, hogy nem jutok semmire, vidékre küldtek, a nagybátyámhoz.

Egykedvűen fogadtam a döntést.

Fülledt nyári estén érkeztem hozzájuk. Nagybátyám kocsisa várt az állomáson, a könnyű, sárga homokfutó messzire vitt a szederfákkal szegett utakon és poros dűlőkön, míg végre fenn, egy domb tetején megpillantottam a majort, ahol rokonaim éltek. Igen ritkán találkoztam velük azelőtt, de szorongásomat csakhamar feloldották: szívesen fogadtak, annál is inkább, mert gyermektelenek voltak, s már régóta kérték apámat, hadd éljek köztük egy kis ideig. Nagybátyám elég jómódú ember volt, nem okozott gondot számára jelenlétem. A falusi levegő, a tej, a méz, a bőséges zsíros koszt jótékony hatására csakugyan gyarapodtam. Nagybátyám gyakorta magával vitt a mezőre, a majorságban is tettem-vettem (fát aprítottam, megetettem a disznókat, lovakat hajtottam) testem erőre kapott, de kedélyem, egykedvűségem alig változott. Természetesen a másféle táj, a vidéki élet ideig-óráig felkeltette érdeklődésemet, kérdezősködésem és részvételem a falusi munkában már-már azt sejtette, hogy megcsillant bennem valami, de hetek, hónapok múltán új környezetem is megszokottá vált, nemsokára éppúgy nem érdekelt az, ami eleinte meglepett, mint otthoni életem, s mindaz, amit elhagytam.

Szüleim abban egyeztek meg, hogy legalább egy esztendeig vidéken maradok, ezért a nyár múltával sem tértem haza. Nagybátyám szeretett vadászni, s ha az időjárás kedvezett, elkísértem. Nem volt beszédes ember, különösen ilyenkor – vadászat közben – igen kevés szót váltottunk, társalgásunk arra az egy-két mondatra csökkent, ami a legszükségesebb volt: – „add ide a tarisznyát” – „fogd meg ezt a töltényt” – „hol a kés.” Az egész őszi vadászidényben sokat voltunk kinn a tó partján, a réteken vagy a vidéket körülölelő erdőségben. Mondhatom, apróra-cseprőre kitanulhattam volna nagybátyám mellett a fegyverhasználat, a vadászat módját, ezernyi fortélyát. Máig is meglep, hogy ez sem volt rám különösebb hatással, váltig csodálkozom azon, hogy egyetlenegyszer sem kértem, adja kezembe a puskát, hadd próbálkozzam én is. Pedig – úgy vélem – megengedte volna. Szeretett, nem volt hozzám szigorú, inkább a kedvembe járt, mindamellett ő sem ajánlotta fel soha, hogy vadásszak. Talán nem gondolt rá. Később mindenki, aki ismert, azt hitte, hogy a nagybátyámmal töltött vadászportyák befolyásolták sorsomat. Nem hiszem. Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor – abban az időben – vágyakoztam volna a fegyverre. De nem is tartottam tőle: közömbösen szemléltem, mint akármi mást. Esténként, vacsora után a nagybátyám szétszedte, hosszan és gondosan tisztogatta (fényes darabjai ott hevertek egy olajos rongyon, a konyhaasztal sarkán), s amikor összerakta, még egyszer belenézett a csövébe – olykor belefújt –, majd kiment az előszobába, és felakasztotta egy fogasra a tarisznya és vadászkabát mellé, ahol ilyenkor – vadászidényben – a helye volt.

Apám időnként hosszú levelet írt, érdeklődött hogylétem felől, s nem mulasztotta el, hogy apró célzásokkal döntésre bírjon – egyre-másra beszámolt arról, hogy hasonló korú társaim már mind mesterséget választottak, vagy olyan iskolába iratkoztak, ahol képesítést nyerhetnek valamely hivatáshoz. Valahányszor válaszoltam, kerültem e témát, mindamellett nyugtalanított, noha nem egészen értettem, mi kötelezhet döntésre. Ha közömbös voltam is, az élet ellen nem lázongtam, a hétköznapokban fel tudtam lelni annyi örömet, amennyi a létezéshez szükséges, sőt mondhatnám: igen sokszor élveztem is az életet a maga természetességében. De láttam ugyanakkor, hogy mindenki valamilyen fontosnak látszó tevékenységgel foglalkozik – még nem tudtam: jószántából, vagy szükségből-e? tehát felfoghattam, hogy ez a rend, csak éppen nem akartam, vagy nem tudtam figyelemre méltatni. Az idő azonban telt, s nagybátyám is – talán apám ösztönzésére – figyelmeztetett erre. Amint beállt a tél, s a mezei munkák alól felszabadult, egyre többet ültünk tétlenül a házban, különösen alkonyatkor, lámpagyújtás előtt a félhomályban, jött meg beszélgető kedve, s nem restellte az időt, hogy terveimről faggasson. Így hát arra fogtak, hogy gondolkodjam efelől, meg kell mondanom: nem nagy örömömre. Nagybátyám a kötelességtudatot oly fokon ecsetelte, hogy nemegyszer beleborzongtam. Éjszakánként – amikor az ember magára marad – megszállt a nyugtalanság; álmomban körülfogtak, és azonnal akarták tudni döntésem, izzadva, agyongyötörve ébredtem, hiábavalóságom, szerencsétlenségem tudatával. Később – védekezésül – hazudoztam, azt mondtam: határoztam, ez vagy az leszek, de mindig mást találtam ki (pedig már magam is komolyan töprengtem), s ez éppúgy nem elégítette ki őket, mint hallgatásom. Mindenesetre sikerült elérniök, hogy többé nem volt nyugtom, a gond annyira emésztett életem leendő hiábavalósága miatt, hogy mással sem tudtam törődni. Az idő múlását is veszedelmesnek éreztem, holott eladdig nem gondoltam vele: nem érzékeltem az elmúlást, csak a létezést. Azon kaptam magam, hogy a nap bármely szakában s bármely tevékenység közepette egyszer csak elsápadok, elönt a veríték, és heves félelem fog el: jövőm, mint egy iszonyatos szikla gördül felém, és már-már szétlapít.

Lehet, hogy ezek a körülmények okozták, de az is lehet, hogy különös sugallat ért: egy napon tekintetem megakadt a puskán.

Mondottam már, hogy a vadászszezon óta ott függött egy fogason az előszoba sarkában, naponta többször is láttam, vagy így, vagy úgy, hogy nagybátyám leakasztotta és portyára indult, tehát igen különös, hogy látása megdöbbentett. Kora délután volt, nagybátyám a községházára ment tanácskozni, nagynéném meg a hátsó szobában varrt (a varrógép zörgése átszüremlett a csukott ajtókon), magamra hagyatva töltöttem az ebéd utáni órákat. Előzőleg valami könyvet olvastam, de megfájdult a fejem, s ki akartam menni a hóba. Nagyon szerettem a tél csendjét, órákig tudtam kószálni a major körül, most is arra készültem, kabátom, sapkám vettem le a fogasról, amikor pillantásom megragadt a fegyveren. Mintha csak véletlen lett volna, talán éppen látószögembe került. De a következő mozdulatomat félbeszakította valami kényszer, ismét a puskára kellett néznem. Csodálkoztam. Egyszeriben újnak tetszett a szememben, akárha sosem láttam volna. A tusa meggyszínpirosa, a cső kékesszürke kecsessége, a závár csillogása elkápráztatott. (Megenged, uram, egy példát: bizonyára tapasztalta már, az ember megszokja a saját kezét, hiszen állandóan látja, de akad egy olyan pillanat, amikor rátekint, és a felfedezés erejével hat rá mégis. Felismeri. („Ez az én kezem – mondja ilyenkor álmélkodva –, jé, az én kezem!”) Közelebb léptem a puskához, és megérintettem. Abban a pillanatban nem tudtam – s most sem! –, hogy addig megfogtam-e már, éreztem-e ujjbegyemen a tapintását – a fát, a vasat, az acélt; simaságát, vonalainak finom ívelését; megcsapott-e enyhe olaj- és lőporszaga; felfogtam-e egyszerűségét és bonyolultságát. Puska volt. Amint hozzáértem, megbillent a fogason, nekikoccant a falnak. Máskor, ha így történik, észre sem veszem, most hirtelen és ijedten hátratekintettem, nem látta-e valaki. Egyedül voltam. A puska egy kicsit ingott a szíjon, aztán megállapodott. Bármikor – azelőtt – megfogtam volna gondolkodás nélkül (hogy nagybátyámnak nyújtsam, vagy efféle), ekkor azonban percekig nem mertem hozzányúlni ismét, noha gyomrom finom remegése jelezte, hogy feltámadt bennem a vágyakozás. Megijedtem. Nem nagyon ismertem ezt az érzést, riadtan figyeltem, mi megy végbe bennem. Torkom kiszáradt, halántékom lüktetett – majd a belső szobából kihallatszó varrógépzúgást vigyáztam: nem szakad-e meg, nem hallok-e lépteket. Tudtam, senkinek sem szabad jönnie e pillanatban. Tolvajlás közben érezheti ezt valaki. Percek múltán kezem emelkedett, tenyerem lassan rácsusszant a finom puskatusra, ujjaim remegtek, mire a ravaszhoz értem. Aztán kapkodva leakasztottam a puskát a fogasról. Súlya lehúzta karom, de vállamhoz szorítottam, és bódultan célpontot kerestem a helyiségben. Nem találtam megfelelőt. Elkapott az idegesség, jobbra-balra forogtam, és kerestem a célpontot. Ekkor már nem is tudtam szorosan tartani. Le kellett eresztenem, hogy erőre kapjak, s nem szűnt kívánságom, hogy mielőbb lőhessek vele, kipróbáljam. Tudtam, hol vannak a töltények, belopóztam a szobába (a puskát magammal cipeltem), a sublót felső fiókjában, egy nagy cipődobozban szép sorban ott voltak a söréttel, golyóval töltött patronok. Belemarkoltam a golyósba, zsebem teletömtem. Az izgalomtól alig láttam. Mégis sikerült kijutnom a házból, anélkül hogy nagynéném felneszelt volna. Odakinn futva megkerültem a házat, mint egy menekülő, messzire jutottam. Szerencsémre nem találkoztam senkivel, a béresek talán megkérdezték volna, hová megyek a fegyverrel, s akkor bizonyára visszariadok. Két vagy három kilométernyire húzódott a majortól az erdő széle: verejtékeztem, mire a magas hóban eljutottam odáig. Kimerülten dőltem egy fának (máskor nem lett volna erőm ilyen futásra), de csak éppen szusszantottam néhányat, máris remegő kézzel megtöltöttem a puskát. Sokszor láttam, nagybátyám hogyan csinálja, sikerült. Várnom kellett, mert nem szűnt remegésem, tudtam, addig képtelenség célozni. Majd váratlanul nyugalom szállt meg, vállamhoz emeltem a fegyvert, és megcéloztam egy kinyúló, karvastagságú ágat. Puha hócsík ült az ágon. Hatvan-hetven méterre lehetett tőlem. A durranás szétfutott a csendben – az ág megreccsent, a hócsík porzott: talált!

Első pillanatban úgy véltem: nem is történhetett másként. De menten eszembe jutott, hogy nagybátyám hányszor, de hányszor hibáz. Na persze, mert mozgó célra lő! Sebesen újra töltöttem a fegyvert, és türelmetlenül lestem, felbukkan-e valamilyen állat vagy madár. Alig töprenghettem, máris láttam egy kányát, a mezőről szállt a fák felé. Felkaptam a puskát, céloztam. Mintha a durranás tépte volna le a fehér égről a madarat! A hóra hullt, és nem mozdult többé.

Uram! A végtelenség birtokosának éreztem magam abban a pillanatban. Arcom tüzelt, szerettem volna kiáltani, azt akartam, mindenki tudja meg azonnal ügyességem. Mindamellett – talán jó jel – máris meginogtam hitemben:

„Ne légy oly nagyra – figyelmeztettem magam –, lehet ez véletlen is!” Bizonyságot akartam. Újra töltöttem, s előbb ismét mozdulatlan célpontra, majd egy – a fák közt iramodó – menyétre lőttem. Célzásom pontos volt. Töltöttem, lőttem, s amit csak puskavégre kaptam, golyóm átütötte.

Elég bizonyosság: nem a véletlen szeszélye játszott velem. A puska – akárha kezem nyújtottam volna ki valamire – engedelmes volt. Eldurrogattam a töltényeket, és soha nem hibáztam. Már egészen bealkonyodott, s félő volt, hogy keresnek, amellett nyilván hallották a majorban az eszeveszett lövöldözést, talán máris elindultak, hogy felkutassanak. De ha nem is: otthon mindenképpen számot kell majd adnom. Mindez átfutott eszméletemen, de nem ejtett kétségbe, cseppet sem féltem, sőt: soha nem éreztem magam nagyobb biztonságban, tudtam, bármi történjék is velem, bármi következzék is, baj nem érhet, találtam egy rést, amin kimenekülhetek a szabadságba: felismertem képességemet.

Sietség nélkül tértem vissza a majorba. Minden eddigi gyötrődésem és bizonytalanságom elszállt, testem erősnek, lelkem szabadnak éreztem. Nyugalmam végtelen volt. A világ – mely eddig, s különösen az utóbbi időben, rettegésben tartott kuszaságával – kisimult körülöttem, egyszerűvé vált, mondhatnám: hízelegve lábam elé borult, mert felfogta legyőzhetetlenségem. És furcsa volt: míg alig egy órával azelőtt dicsekedni akartam másoknak képességemmel, a majorhoz közeledve megváltozott elhatározásom, úgy véltem, senkinek sem mondom el sikeremet. Gyermeki gyöngeség ez, uram, az ember sokáig kiszolgáltatottnak érzi magát, és zavarában már-már jogosnak hiszi a szemrehányásokat; aztán ahelyett hogy bizonyítana, titkolja hirtelen támadt erényeit, mintegy a hiábavaló szidalmazókat akarja ezzel büntetni, vagy legalábbis megszégyeníteni.

Esteledett, mire a majorba értem, csupán a hó világított, de jól láttam, nagybátyám a konyhaajtónk előtt két béresével tárgyalt, elég nyugtalanul. Amint megláttak, hirtelen elhallgattak, az egyik béres felkiáltott, hogy – „itt van”! Mosolyogva közeledtem feléjük. Nagybátyám otthagyta az embereket, elém sietett, indulatosan fogadott, kikapta kezemből a fegyvert, beleszagolt a csövébe, s közben ingerülten magyarázta, hogy mennyire aggódtak miattam. Hangjából inkább szorongást, mint haragot véltem hallani. Vállára kapta a puskát, megforgatott maga előtt, végigtapogatott, hogy épen tértem-e vissza, aztán fejcsóválva, morogva terelt a házba. Sopánkodásuknak, oktató szigoruknak nem volt se vége, se hossza egész este. Ahelyett hogy megkomolyodnék – mondták –, most már, íme, csínytevésekre adom fejem, s ha így megy tovább, igazán nem mernek felelősséget vállalni érem. Történeteket meséltek fiatal fiúkról, akik végzetes tragédiákat idéztek elő meggondolatlanságukkal, s én kajánul hallgattam, amit ők – most első ízben – makacsságnak, megátalkodottságnak ítéltek.

Mindenesetre a fegyvert elzárták előlem, ami igencsak bántott, hiszen e naptól kezdve ellenállhatatlan vágyat éreztem a célba lövésre; de furcsamód mégsem szenvedtem emiatt, végtelen bizonyossággal tudtam, hogy mindennél és mindenkinél jobban értek a fegyverhez, s ha el is tiltottak tőle, az enyém volt, ha nem is lőhettem, tudtam lőni.

Ettől kezdve, persze, végképp nem törődtem semmivel, az elkövetkező időkben az oktatások, a szidalmak, az aggódó szavak leperegtek rólam, most már nem hoztak ki a sodromból. Kedélyem megváltozott, vidám, magabiztos, bátor lettem. Bárkit dicsérhettek előttem képességeit felmagasztalva: mosolyogtam, elnézően biccentettem, pedig azelőtt szégyenkeztem, vagy befogtam a fülem ilyenkor.

Az esztendő leteltével hazautaztam szüleimhez. Eleinte szórakoztatott igyekezetük, ahogy fel akarták ismerni bennem a változást. De néhány hét múlva – amikor egy véletlenül kihallgatott beszélgetésükből megtudtam, hogy még mindig mennyire nyomasztja őket a bizonytalanság sorsomat illetőleg – meghatódtam szerető aggodalmukon, s már-már ott tartottam, hogy felfedem előttük titkomat. Mégsem tettem meg. Átgondoltam, s úgy éreztem, képtelenség. Sehogy sem tudtam volna megmagyarázni, mi történt velem.

Magam igazgattam utamat, segítség nélkül.

Munkát vállaltam, mindegy volt, hogy mit, pénzkereső munkát. Bármely elfoglaltság mellékes volt számomra, ideiglenes. Tudtam, hogy nem ez a dolgom. Látszólag mindenki megnyugodott, noha nem volt kedvükre a választás hebehurgyasága. Amint megállapodtam, azonnal felkutattam városunkban egy céllövő sportkört, így aztán a heti kétszeri edzésen kiélhettem szenvedélyemet. Gondosan oktattak, de nem figyeltem szavukat, ha a tanításukra szorulok, soha nem jelentkeztem volna. Amikor először feküdtem a lőpadra, a tízes kör közepébe eresztettem a golyókat, s annyira pontosan, hogy az edző néhány percig a többi négy találat helyét kereste, talán azt hitte, hogy a táblán kívül fúródtak a falba, majd végre felfedezte, hogy az első találat széle négyfelé csipkés, mint a lóhere, a golyók csaknem ugyanazon a ponton csapódtak célba. Idős, tapasztalt férfi volt az edző, mégis amikor meglátta ezt, hitetlenkedve csóválta a fejét, hosszan nézett, vizsgálódva, én meg dobogó szívvel, de egykedvűen tekintettem rá – s a többiek is mindjárt körülfogtak, meg a céltáblát tapogatták, de úgy tettem, mintha nem törődnék velük, pedig most először éreztem a sikert, ami egészen elkábított.

Nem tagadom, némi félelemmel vártam az edző szavait. De biztonságérzetem egy pillanatra sem hagyott el. Dicséret helyett új céltáblát tetetett a sávomba, s megparancsolta, hogy újból lőjek ki öt töltényt. Örültem a próbának. A többiek fellélegeztek, megnyugtatta őket, hogy az edző nem bízik bennem. Legtöbbjük már régóta űzte ezt a sportot, de ilyen találatra nem emlékeztek. Ők maguk pedig – mint később kiderült – képtelenek voltak rá, véletlennek, egyszeri csodának tartották. Ott álltak a hátam megett, amikor megint a padra hasaltam. Lassan emeltem célzásra a fegyvert, élveztem a várakozás kínját. Végre meghúztam a ravaszt. Éreztem, hogy talált. Meg se moccant senki. Újra töltöttem, s megint. Mikor a negyedik ólmot is kilőttem, már egészen szorosan álltak mellettem, nem tudom: kíváncsiságból-e, vagy meg akartak zavarni. Elfogyott köröttem a levegő, szuszogásukat a tarkómon éreztem. Ötödször is lőttem, felemeltem a fegyvert, feltápászkodtam. Hátat fordítottam a céltáblának, megigazítottam a ruházatomat. Igazán nem akartam nagyképűsködni, de valahogy nem állhattam meg, hogy ne játsszak; szégyenletes, de akkoriban még leküzdhetetlen volt bennem az önelégültség. Elfutottak mellőlem, a céltáblát nézték mind. Nem szóltak egy szót sem. Csak arcuk sápadtságán láttam, hogy lövéseim biztonsága ámulatba ejtette őket. Az edző egyre izgatottabb lett, visszajött hozzám, megkérdezte, hogy ez-e az igazi nevem, vagy talán már más néven szerepeltem, mint versenyző? Mosolyogva válaszoltam. Töprengett, aztán – mintegy a többieknek – azt mondta: – „Nézzük a pisztolyt!” Hárman-négyen a szertárba futottak, mások új céltáblát állítottak fel. Jókora versenypisztollyal tértek vissza. Ravasz és sötét tekintettel nyújtották át, de egyik-másik szemében láttam némi tiszteletet is. Mégis: a legtöbb gyűlölködve mért végig; oly ellenséges indulatot éreztem magatartásukban, hogy megrettentem. Némán körbeálltak ismét. Egyik sem ejtett egy hangot sem, csak az edző mutatta, hová álljak. – „Nyújtott kézzel” – mondta. Megforgattam tenyeremben a fegyvert, még soha nem volt kezemben pisztoly. Furcsának tetszett a puska után. Rövid cső, könnyű, festetlen agy. – „Meg van töltve – szólt az edző –, hat lövés.” A kurta szavak s a mély csend nem volt éppen biztató. A fiúkra néztem, s átsuhant rajtam, hogy talán veszteni kellene. Talán rosszul kellene célozni, szándékosan, mert ha így folytatom, meggyűlölnek. Ha így folytatom, az ellenségeim lesznek, de ha hibázok, befogadnak, hálásak lesznek érte, mert akkor nem különbözök tőlük. Be kell vallanom: féltem. Éreztem, hogy suhint meg a magányosság rideg szele máris. És ha a pisztollyal valóban nem sikerül? Ha szándékaimtól függetlenül hibázok? Majd megláthatom arcukon a megkönnyebbülést, de a kárörvendő, gúnyos szemvillanásokat is! Nem, nem! Mi gondom velük?! A bizonytalanság egy pillanatig megingatott, pedig amint kezembe vettem a pisztolyt, ugyanaz az érzés lepett meg, mint amikor ott, az erdőben, először volt kezemben a vadászpuska. Ujjaim a pisztolyagyra fonódtak, s azon nyomban az idegen tárgy egy lett velem, testemnek, akaratomnak tartozéka. Mégis – gondolja meg, uram –, ismeretlen feladatra vállalkoztam. A céltábla ott állt mellmagasságban, ötven méterre előttem. Féloldalas terpeszbe álltam, megnéztem a célt, a kis fekete korongot a célkörök közepén. Aztán bal kezemet csípőre tettem, hogy megszilárdítsam mozdulatlanságomat, s lassan felemeltem a jobb karom. Ekkor még egyszer, utoljára, átfutott rajtam a gondolat, hogy hibáznom kellene, bárhogy árad is kezembe, ujjaimba s onnan a pisztoly holt anyagába a biztonságom. A hibát várják. De fél szemem máris becsukódott, s nem láttam mást, mint a kis céltüskét meg a fekete korong közepét. Hiába féltem a következményektől, a célzás pillanatában azonnal megfeledkeztem mindenről; amint ujjam a ravaszra feszült, már csak a találat érdekelt.

Ön azt mondja, uram, hogy a fegyverek különbözőek, az egyik így hord, a másik úgy, amíg az ember nem ad le próbalövést, nem jön rá a természetére. Elismerem. De gondolja meg: én nem a fegyvert használtam elsősorban, hanem a képességemet, magam voltam a golyó irányítója, s nem a mechanizmus. Lövés közben már nem is tudtam, mi van a kezemben, puska vagy pisztoly, mindegy volt, nem az eszköztől függött teljesítményem. Mind a hat lövés célba talált. A hallgatás egészen mély lett körülöttem, nem is akartam rájuk tekinteni. Csupán egyvalaki kiáltott fel ujjongva, de a többiek elhallgattatták. Az edző az ajkát rágta, érzéseivel küszködött, s, úgy látszik, teljes bizonyosságot akar, mert egy másik pisztolyt is kihozatott a szertárból, még mindig a véletlennek tulajdonította a sikert. Most már elszántan, gondolkodás nélkül cselekedtem. Amikor megint a korong centrumába lőttem az egész tárral, az edző abbahagyta a kísérletezést, verejtékét törölgetve behívott az irodába, s közölte velem, hogy a legközelebbi versenyen én képviselem az egyesület színeit. Udvarias volt, de beszéd közben el-elhallgatott; csaknem megfeledkezve magáról szemlélt, gyanakvása, hitetlensége fel-feltámadt, de észbe kapott, és befejezte mondókáját. Azt hiszem, nagyon természetesen fogadtam a döntést, mert megkérdezte: vajon örülök-e? Illedelmesen válaszoltam, hogy el sem képzelheti, mennyire, pedig nem mondtam igazat, öröm helyett inkább azt éreztem, hogy amire számítottam, bekövetkezett. Éppígy, ha akkor a versenyről kérdi a véleményemet, megmondtam volna neki, hogy megnyerem az aranyérmet, noha soha addig nem vettem részt semmiféle versenyen. Kérem, uram, ne ítélje ezt nagyképűségnek, csupán a sorsomat láttam tisztán, világosan attól a délutántól kezdve, hogy nagybátyám vadászpuskáját elcsentem. Ha nem adatik meg az a tulajdonságom, hogy utamat messzire belássam, talán nagyobb örömmel fogadom mindazt, amit a sors nyújtott az elkövetkező időkben. Semmi nem lepett meg, s ha van is ebben némi előny, még több a rossz; tudtam, mire számíthatok, túlságosan biztos lettem. Pedig a váratlan eseményekre igen nagy szükségünk van.

A pálya szabad volt, s én nekilendültem.

Mondanom sem kell, hogy a versenyt megnyertem, egy csapásra ismertté váltam a sportrajongók körében. Társaim, ha csodáltak is, az ellenem táplált irigységüket nem tudták palástolni; nem lepett meg, hiszen tudtam, hogy így lesz: egy-két gyenge kivételével – akik mindig hajlamosak a kiválót elismerni – a fél- vagy majdnem tehetségesek gyűlöltek. Eleinte csalónak mondtak és hirdettek, de bárki ellenőrizhette (amiként meg is tették a nagy mérkőzések előtt), hogy nevetséges ilyet állítani – majd rossz híremet költötték, igyekeztek lehetetlenné tenni. Ez sem sikerült. A legnagyobb versenyeken exponáltam magam, olimpiai érmeket nyertem, elismert a világ. Nem tudtak tönkretenni. De nem is ez a fontos, uram. Említésre sem méltó, mi történt körülöttem. Nemcsak azért, mert nem ügyeltem rá, hanem mert mindenkinek megvan a maga sorsa, sem jó szándékúak, sem gáncsoskodók nem befolyásolhatják.

Évek során át minden versenyt megnyertem, oly biztosra vettek, mint a napot, hogy felkel. Szükségük volt rám, én pedig azt tettem, azt tehettem, amihez értek. Azt mondják, ez a boldogság. Sok mindent összebeszélnek az emberek a boldogságról, egészen magasrendű elmék foglalkoznak szüntelenül a felderítésével. Nem is akarom én ezzel untatni, uram. Meg aztán reménytelen is, bizonyára sem én, sem ön nem egyeznénk meg e kérdésben. Csupán azt mondom el, amit tapasztaltam.

Évek múltak el, évtizedek. Egyszer, külföldi versenyutamról hazatérve, a leveleim között egy gyászjelentést találtam, nagybátyám haláláról adott hírt. Megrendülten néztem e partecédulát, eszembe jutott – s a lelkiismeretem is háborgott –, hogy kamaszkorom óta meg sem látogattam őket. A temetést már lekéstem, mégis, legalább a sírjához el kellett utaznom. Tél volt ismét, hó borította a vidéket, amikor megérkeztem. Nagynéném öreg asszony volt már, örült a látogatásomnak, büszke volt rám: – „Mindenki ismer – mondta. – A nagybátyád is, amíg élt, szegény, emlegette, hogy sikerült neked, hála isten sikerült…” Különös volt hallgatni szavait, az elismerést, s annyi év óta először, egykori gyötrődésem és magamra találásom színhelyén hasított belém, hogy el is veszhettem volna. De vajon elvesztem volna-e? Mitől menekültem meg és mivégre? Bárhogy töprengtem is, nem találtam feltett kérdéseimre választ. Pedig tudtam, hogy valamit végig kellene gondolnom, mégsem voltam rá képes. (Ma már látom: nem jött el még akkor ennek az ideje.) A vadászpuska megvolt, kicsit kopottan, rozsdásodva, szíja szétfoszlott. Ott akadtam rá nagybátyám szobájában, a szekrény tetején. Amikor lefújtam róla a port, azt hittem, elfog a régi érzés, de csak egy öreg, rozzant puska volt, s bárhogy akartam is emlékezni az egykori szorongásra, idegen tárgyként feküdt a kezemben. Nagynéném utánam tipegett, ő csak azt látta, hogy végigsimítok az öreg fegyveren, szeme könnybe lábadt, s felidézte a hajdani emlékeket. Bólogattam, s illedelemből vele tartottam, de mindez színjáték volt csupán. Mégis erőltettem; bejártam a majort, kimentem az erdőszélre, még azt a fát is igyekeztem megkeresni, aminek ága első célpontomul szolgált. Emlékszem, úgy voltam ezzel az egész zarándoklattal, mint egyszer az Uffizi képeivel, tudtam akkor is, élményt kell, hogy jelentsenek számomra a művek, nagy mesterek alkotásai előtt állhatok végre – az áhítat mégis elmaradt, türelmetlen sietséggel jártam végig a termeket. Akkor is, most is bosszantott az érzéketlenség, szégyenkeztem önmagam előtt, de hiába volt. Mire visszatértem, nagynéném becsomagolta a puskát. „Téged illet” – mondta gyengéden és szeretettel. Idegenségem miatt méltatlannak éreztem magam az ajándékra, de aztán arra gondoltam, mégis az én ereklyém, ifjúságom ereklyéje, meg kell őriznem.

Szobám falán helyeztem el a puskát, az oklevelek és sportfotók között, s a vitrinbe zárt első aranyéremtől a legutóbbi serlegekig íme, most együtt volt addigi pályafutásom minden emléke. Láttam valamennyit, és hallottam vendégeim szavait, akik jó szándékú irigykedéssel szemlélték e relikviákat, s a maguk sorsát panaszolva bizonygatták, hogy az én életem nem hiábavaló.

Valamikor én is így gondoltam, s ha jól is estek akkor ezek a szavak, egy idő után egyszer csak nem tudtam felfogni értelmüket. Úgy véltem, talán magam is megszoktam, hogy ekképp gondolkodjam: nyertem. Sikerült. Nem hiábavaló. Vittem valamire. Lettem valaki. Amióta a vadászpuska is a falon függött, néha megpróbáltam igazán kiismerni e szavak értelmét, s kétségbeestem, amikor egyre inkább azt tapasztaltam, hogy nem sikerül. Riadtan észleltem, hogy ezeknek a szavaknak nincs értelmük. Pontosabban, alig találtam mögöttük valódi jelentést, és amit találtam, hasonlatos volt egy vékony hálóhoz, ami mögött a semmi – érti, uram! a semmi – tátongott. Megrémültem. Igyekeztem elhessegetni ezt a képtelenséget, de egyre többet foglalkoztatott.

A versenyek csak bizonyos időközökben adódtak, s azt gondoltam, talán keveslem a sikert, talán többet kellene szerepelnem. Ez a hiedelem késztetett arra, hogy néhány előjegyzett versenyszereplésemmel végezve, hátat fordítsak az amatőrségnek – ami már eddig sem volt igazán az –, és profi legyek. Találtam egy menedzsert, ez az ember jobbnál jobb szerződéseket kötött a nevemben. Legfőbb mutatványom az volt, hogy a színpadon felállítottak öt bábut, baloldalt, a szív helyére, üveg céllapokat helyeztek, én pedig hátul, a nézőtér mélyén egy emelvényre állva, a közönség feje fölött pisztolyommal megcéloztam ezeket az üveglapokat. Nem voltak nagyobbak egy kártyalapnál, lövéseim nyomán csörömpölve hullottak a pódiumra. A közönség izgalmát fokozta, hogy a golyók a fejük fölött süvítettek el; amikor néhány másodperc alatt – mondanom sem kell, hogy hibátlanul – végrehajtottam a mutatványt, heves taps jutalmazott. A bravúr még hátra volt, a következő lövésekkel az üvegszilánkokat is kilőttem a keretek széléről. Ilyenkor már valósággal üvöltő lelkesedés vett körül. Újra üveglapokat helyeztek el a bábukon, a reflektor rám világított, mindenki láthatta, hogy megismétlem a mutatványt, háttal a színpadnak, tükörből célozva. Remek szám volt, beutaztam vele a világot, alig tudtam a meghívásokat teljesíteni. A munka sokáig jótékonyan lekötött, akkoriban nem is gyötört semmiféle kétség. Országról országra jártam, városról városra. S egyszer csak megfordultam már a világ minden zugában, nem volt hely, ahol ne szerepeltem volna. Nem voltam már fiatal, de még mindig jól ment minden, soha nem hibáztam. Pedig egyszer-kétszer, csak úgy a magam szórakoztatására, megpróbáltam rosszul lőni. Nem tudtam. Úgy kellett lőnöm mindig, egész életemben, ahogy legelőször: biztosan célba találva.

Amikor megöregedtem, vissza akartam vonulni, jószántamból. Lakásom kicsinek bizonyult, hogy teleaggassam sikereim jelvényeivel. Plakátok, fényképek borították el a falakat. Ott ültem közöttük, azzal a tudattal, hogy mindent megtettem. Mégis, amikor abbahagytam a munkát és megpihentem, mint valami alattomos árny, rám tört a kétség. A boldogságot akartam érezni, de sehogy sem leltem fel magamban. Amikor kezemben volt a puska vagy a pisztoly, és a cső végén felbukkant a cél, soha nem töprengtem ezen. De mihelyt magamra maradtam, bizonytalan lettem.

Ezért kényszerültem arra, hogy meglett korom ellenére újra szerepléseket vállaljak. A közönség azonban már túlságosan ismert, s bár ünnepelte tudásom, a fiatalok közül várt új céllövőre.

Elszomorított a felismerés, de inkább az, hogy lám, ez is bekövetkezett. Nem roppantam össze. Kerestem egy alkalmas helyet, és felépíttettem egy bódét – ezt a mostanit. A címfestő nagyon szép táblát csinált, láthatja, uram, kicsit kopott már, de el lehet olvasni: céllövölde. Semmi máshoz nem értek, a puskák társaságában akarom eléldegélni hátralevő időmet. Vacak kis puskák, látja, de ezekkel is célba lehet lőni. A vízsugár tetején táncoló pingponglabda, a favágó, a vadász, a nyúl, a róka… egyszóval, mind megtalálható itt is, mint más céllövöldékben. Reggel korán kinyitom a bódét, és várom az embereket. Egész nap jönnek, egy kicsit álldogálnak, tanakodnak, aztán leteszik a pénzt a töltényekért, és ráhasalnak a pultra.

Meg kell mondanom uram, hogy rettenetesen lőnek, hosszan céloznak, és semmit sem találnak. Legföljebb véletlenül. De hát az nem sokat számít. Eleinte rossz volt látnom a kínlódásukat, de már megszoktam. Soha nem avatkozom a dolgukba, hagyom, mindenki lőjön úgy, ahogy tud. Úgysem segíthetek. Esetleg megmagyarázom, hogy tartsa a puskát, hogy vegye be a célt. Többet mit tehetnék?

S ha senki sincs napközben, vagy akárcsak nyitás előtt, záróra után – én akkor sem, soha nem veszem kezembe a puskát, már legalábbis azzal a szándékkal, hogy lőjek vele. Már nem célzok és nem lövök többé. Abbahagytam. Csodálkozik ezen, uram?

Megnyugodtam. Mielőtt ezt a céllövöldét nyitottam, bevallom, nem volt könnyű lemondani mindarról, amit egész életemben tettem. De történt valami, amit éppoly nehéz megértetnem önnel, uram, mint azt a különös téli délutánt – ha emlékszik még rá –, amikor nagybátyám vadászpuskája elkápráztatott. Nos, nem sokkal azelőtt, hogy céllövöldés lettem, egy nap a szobámban üldögélve – éppúgy, mint akkor – tekintetem megakadt az öreg fegyveren. Naponta szemem előtt volt – ott függött a falon –, mégis egyszeriben a régi varázserejével hatott rám. S amit ott, a nagybátyám sírját látogatva, nem tudtam felidézni magamban, annyi idő után megrezdült bennem a múlt. Talán az öregedéssel jár, nem tudom. A sokféle tárgy, emlék, plakát, fotográfia közül hirtelen kiemelkedett; eltűnt kopottsága, újra láttam a tusa meggyszínpirosát, a cső szürkekék karcsúságát, a závár ragyogását. Vonzott. Fel kellett állnom, meg kellett érintenem. S mintha ez az ostoba jószág őrizte volna oly sok éven át, holt anyagából testembe, lelkembe szállt a múlt, s egy pillanatig boldognak éreztem magam. Izgalom fogott el, remegés, a vágyakozás csodálatos érzése. Nem tartott sokáig, de elegendő volt ahhoz, hogy megértsem: a lehetőség, a vágyakozás megszületése, melyet azon a régi téli délutánon éreztem, az volt a boldogság. Megértettem ezt, és nem háborogtam, nem gyötrődtem többé. S megértettem azt is, hogy nem jöhetett el hamarabb ez a felismerés. Mert minden, ami azt a délutánt követte, a boldogság ára volt. Végig kellett járni az utat. Egyik nincs a másik nélkül.

Ne gondolja, uram, hogy ez kevés. Hosszan és sokáig foglalkoztat bennünket, s közben eltelik az időnk.

Itt állok most a bódémban, és várom a céllövőket. Sok az ügyetlen próbálkozó, de egyszer jöhet valaki, aki gondolkodás nélkül célozza meg a legnehezebbet, amit itt talál, a vízsugár tetején ugráló labdát. Szeretném látni őt, a keze biztonságát, a pontos találatot.

Tessék a puska. Nem próbálja meg, uram?

János és Jánoska

Öt órakor Jánoska azt mondta Novák Évának.

– Te, Vica, nekem haza kell mennem. Sajnos.

Novák Éva nem nagyon értette, mit mond, mert a jégpálya hangszórói egy keringőt harsogtak. Körülsiklotta Jánoskát, korcsolyái szép ívet rajzoltak a fiú köré a jégen. Megkapaszkodott Jánoska karjába, puha, barna haja a lendülettől az arcába csapódott.

– Mondtál valamit?

– Igen, Vica. Nekem, sajnos, haza kell mennem.

– Ó, máris? És megint? Tegnap sem maradtál zárásig. Pedig csuda jó a pálya.

– Sajnos – hebegte Jánoska. – Várnak.

– Ki a csuda vár? – kérdezte Novák Éva. Ellökte magát a fiútól, csinált néhány ügyes figurát hátrafelé, aztán visszakorcsolyázott. Szép, vékony élű arca piros volt a friss téli levegőtől.

Jánoska nagyon restellte magát. – Az öregem vár. Akar valami fontosat… Vagyis mondta, hogy menjek haza fél hatra, mert akar valami hogyishívjákot… nem tudom, mit.

– Menjek én is? – kérdezte Novák Éva.

– Hát te maradhatsz… – Jánoska szeme összeszűkült. – Itt van a Bíró Gyuszi, ugye…

– Ne marháskodj – nevetett a lány. – Bíró Gyuszi! Elmegyek haza én is. Ha te nem vagy itt, úgysem ér semmit az egész korizás. De azért még futhatunk egy kört, nem?

– Persze.

– Vagy nagyon kikapsz? – A lány kuncogott, de Jánoska bosszús volt, hát abbahagyta. Megfogták keresztben egymás kezét, és ügyes lendülettel nekivágtak.

– A fene egye meg! – szitkozódott a fiú. – Legyek csak egyszer a magam ura!

Megszorította a lány csuklóját, válluk összeért. Szépen siklottak a reflektorfényben a fehér pályán. A keringő még szólt. A hideg az arcukba vágott, kerülgették a korcsolyázókat, siklottak. Jó meleg volt Novák Éva tenyere. Jánoska a kisujjával simogatta a lány csuklóját. Nagyon jó érzés volt így egymásba kapaszkodva száguldani a jégen. Időnként a lendülettől összeért az arcuk, Jánoska érezte Novák Éva hajának enyhén kölnis illatát. Nem ismerte a kölnifajtákat, de nagyon kellemes illat volt.

Visszatértek a melegedőhöz.

– Tényleg menned kell? – kérdezte kifulladva Novák Éva.

Kicsit nekidőlt a fiúnak. Párát lehelt, amint beszélt, Jánoska a fehér fogakat nézte, a kipirult lányarcot; ügyetlenkedve magához húzta, de amaz kiperdült, nevetett, megfogta a kezét, és vonszolta a kijárat felé.

– Kikapsz otthon! – kacagott Novák Éva.

– Várj! – mondta Jánoska. A lány megállt. Szemben álltak, a fiú kicsit magasabb volt, pedig egy osztályba jártak.

– Na? – kérdezte Novák Éva.

Egy otromba fickó nekiütődött, Jánoska majdnem elvágódott.

– Mégis jobb lesz, ha megyünk – mondta a lány.

Kinn, a melegedőben, lecsatolták a korcsolyákat. Furcsa volt lépni korcsolya nélkül. Együtt mentek a földalattin; Novák Éva egy megállóval előbb szállt le, mint Jánoska.

– Szia! – köszönt a lány. Szíjra fűzött korcsolyáit megemelte, a vasak összecsörrentek.

– Szia! – mondta Jánoska. Egyszer majd megcsókolom, gondolta. Majd lesz egy olyan alkalom. Talán a jégen. Amikor már kevesebben vannak. Csak ne kellene mindig hazamenni.

Otthon az anyja ezzel fogadta: – Apád már türelmetlen. Eridj be hozzá.

Fintort vágott, de az anyja rászólt.

– Meg ne lássam ezt még egyszer!

Ledobta a lemberdzsekjét, a sálját, a kesztyűjét. Az anyja szedegette fel a földről.

– Azt akarjátok, hogy megszakadjak?! Törődtök is ti vele!

– Itt van? – nézett ki János, Jánoska apja, a szobaajtón. – Na, megjöttél végre? Azt mondtam, ötre légy itthon.

– Azt mondtad, hogy ötig lehetek a jégen.

– Már megint ez a vita! – sóhajtott Jánoska anyja. Bement a konyhába, és becsukta az ajtót.

– Ötig a jégen! – mondta János. – Amikor én már ötre itthon vagyok! Amikor én sietek, felugrálok a villamosokra, hogy itthon legyek, és tovább építsem neked a vonalat.

Jánoska ott állt az ajtó előtt, fél lábra ereszkedve, unottan, lógó karral. Novák Évával korizhatnék a jégen, gondolta.

– Na, most ne állj itt, hanem gyere, gyere. Nézd meg, mire jutottam, addig is, egyedül.

Az apja kitárta a szobaajtót. Különös fények égtek a padlón a szoba homályában. Alulról világították meg a férfi borzas fejét, gyűrött ingét, amit ráncokba szorított a csíkos nadrágtartó.

– Csukd be már az ajtót! – szólt János.

A fiú cipősarkával belökte az ajtót.

– Na, nem is érdekel? – kérdezte az apja. – Csak azt ne mondd, hogy nem érdekel. Amikor neked csinálom, amikor annyira odavagy érte…

Egymásra néztek. Az apa arcán ideges mosolyba futottak a ráncok. Piros és zöld fények világítottak a földről, az egész szobát behálózó játékvasút sínei, állomásai, őrbódéi, sorompói, alagútjai mellől. Parányi szemaforok, lámpácskák fényei.

– Megépítettem a nagy viaduktot! – mondta lázas örömmel János.

A fiú zsebre tett kézzel állt, nézte az apja arcát. Ma reggel talán nem borotválkozott, az őszes szakálltüskék beborították az állát. Egyszer csak nem állta a tekintetét. Félrefordította a fejét. A tompán csillogó síneken két szerelvény vesztegelt. Személy és teher. Diesel-mozdony és gőzös. A könyvszekrény mentén a sínek szabályos, harmincöt fokos emelkedője egy merklin hídba torkollt, a híd alatt keresztbe futott egy vágány. De másutt is: a sínek összevissza tekergőztek, hirtelenjében nem is lehetett tudni, merre visz útjuk.

– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte János. Vigyázva, hogy kárt ne tegyen a bonyolult vaspályában, a viadukthoz lépdelt. – Szabályos emelkedő. Képzeld, mennyit kellett kísérletezni, amíg rájöttem, hogy hány fokos emelkedőt bír ki ez a masina. De most felfut rá, csak látnád! Ez most a pálya legveszélyesebb szakasza. Voltaképpen elég labilis, de így legalább ugyanolyan kilengése van, mint akármelyik nagy viaduktnak. Itt aztán van egy kis izgalom. Gondoltam, megvárlak a végső munkálatokkal, de… ugye… te ott a jégen…

Jánoska nekidőlt a falnak. Miért van az, töprengett, hogy a lányok olyan helyesek, kedvesek, de ha az ember kicsit magához akarja ölelni őket, mindjárt kisiklanak? Pedig én igazán, szeretlek, Vica. Én igazán szeretlek. Tőlem nem kell félned. Én szeretlek, Vica.

– Na nézd csak – mondta az apja –, na nézd, kapcsoljuk csak be a Dieselt. Mondjuk a Dieselt. Légy szíves.

Holnap nem jövök haza, gondolta Jánoska. Nem, akármi lesz itt. Ott maradunk zárásig a jégen.

– Légy szíves! – szólt János. – A hatos őrháznál vesztegel a Diesel. Látod, tilos a jelző. Légy szíves, tedd szabaddá a pályát. Most tizenhét óra ötvenhét az idő. A késést természetesen igazoljuk… hehe… Pályaépítés. Rendkívüli akadály… Légy szíves, ott a hatos őrháznál…

– Apa – szólt halkan Jánoska –, most ne.

– Nem értelek.

– Most ne. Jó?

– A hatos őrháznál…

– Ne, apa, most ne.

János, az apa, ott térdelt a viaduktnál. A szabályos emelkedőnél. Két keze tehetetlenül lógott a földre, amint térdelt. Még mosolygott.

– De hát miért? Majd meglátod…

Jánoska megfordult. Állt a csukott ajtóval szemben, égett a torka.

– Most mi van veled? – kérdezte János.

– Nincs kész az algebra.

– Nincs kész? Ó, hát tudod, hogy majd együtt megcsináljuk. Majd vacsora után.

Jánoska megfogta a kilincset. Istenem, gondolta, Vica, szeretlek. Vajon érzed-e? Tudod-e?

Nem merte kinyitni az ajtót. Sértés. Azért azt tudta, hogy sértés. Megforrósodott kezében a kilincs. Hallotta, hogy az apja feláll, valami csörrent, talán az egyik sínpár. Hallotta, hogy az apja a nadrágja térdét porolja.

– Miattad csinálom az egészet – dohogta János. – Sietek haza. Villamosokra ugrálok. Miattad építem az új vonalakat. Annyira odavagy érte. Mit gondolsz, nem lenne más dolgom? Nekem!

Miért nem kiabál? gondolta Jánoska. Ha kiabálna, jobb lenne.

Az ajtó egyszer csak kinyílt. Kinn volt az előszobában. Várt. A gázóra kattogott – anya főzött a rezsón. Kinn az udvaron égett egy lámpa, a szél lóbálta, mint a jégpálya fölött a fényeket. Vica, gondolta, istenem, Vica.

Halk zümmögést hallott. A Diesel elindult a hatos őrháztól. Kattogott a váltókon. Most a viaduktra kapaszkodhat fel, erőlködik a motorja.

Anyja résnyire nyitotta a konyhaajtót, és kikiáltott:

– Aztán majd gyertek vacsorázni!

Nyár végén a tónál

Éjfél körül Klára rosszul lett, József arra ébredt, hogy leverte a dikó mellé állított székről a vizespoharat, amit este mindig odakészített az asszony egy orvosságos fiolával együtt; a pohár élesen csörömpölt, s mintha szilánkjai sebezték volna meg, Klára feljajdult. Sötét volt a szobában, noha nem tették be a zsalut, s odakinn világított a hold, de álomból riadva József alig látott, vaktában kapott arrafelé, ahol Klárát sejtette. – Mi történt? – kérdezte kábán és bosszúsan; felesége arcát érte tenyere, érezte, nedves a könnyektől; Klára már régóta sírhatott. – Mi történt megint? – szólt József. Haragudott, hogy az asszony nem válaszol, inkább megint feltör belőle a zokogás, s egyidejűleg valami fuldoklásféle is. – De hát az istenért, mondj már valamit!

– Segíts! – nyöszörgött Klára. – Segíts, jaj, megfulladok!…

József zseblámpáért nyúlt, megkereste fényénél a villanykapcsolót; itt, ebben a házikóban soha nem ismeri ki magát a sötétben. Klára két könyöke segítségével feltápászkodott, arca eltorzult a sírástól és a fuldoklási rohamtól. A halántékához kapott, s ettől az óvatlan mozdulattól megint hátrazuhant a párnára. – Jaj, Józsi, jaj, megvakulok, megbolondulok, jaj… Itt… sötét… segíts!

Az utolsó szavak sikoltásként szakadtak ki belőle, József komolyan megijedt, bár ismerte már Klára mostanában ismétlődő rohamait, mégis mindannyiszor végső idegösszeomlástól, agyvérzéstől, vagy hirtelen ölő szívrohamtól tartott; odaugrott, igyekezett, hogy felültesse a feleségét.

– Gyógyszert – nyögte az asszony –, gyógyszert és vizet.

A Sevenal ott volt a fiolában, de a vizespohár összetört, a padlón hevertek cserepei. – Hozok vizet – mondta József, de még nem mozdult, tartotta az asszonyt a karjaiban, s közben kifelé figyelt. – Kicsit légy csendben – aggodalmaskodott –, csendesebben, kérlek, meghallja a házibácsi, és nem tudja, mi történt.

– Hozd már! – kiáltotta Klára türelmetlenül –, az Isten áldjon meg!

József kihátrált a szobából. Klára vergődött, hasra fordult, rágta a párnát.

Az udvarra kellett menni vízért. Amint József kitárta az ajtót, érezni lehetett az éjszaka hűvösségét, a tóról áramló édeskés vízszagot. József mezítláb végigment a gyepen; csörömpölve hullott a kútba a veder, összetörve az éjszaka csendjét. Csak ki ne jöjjön a házibácsi, gondolta József; nyikorgott a kútkerék; amikor beakasztotta a biztosító láncot, egy pillanatig hallgatózott, de nem kellett tartani semmitől. Ugyan mitől is félek? – töprengett. Tudta, hogy sietnie kell a vízzel, mégis sokáig bajlódott a kúttal, némi ellenszenvvel gondolt Klára rosszullétére, miért kezdi már megint? Nem azért jöttek ide, hogy itt is kezdje.

– Vigyázz, hideg a víz – mondta sután, amikor bevitte, és az asszony szája elé tartotta a poharat. De Klára alig tudott nyelni, a takaróra folyt a víz. Végre mégis lenyelte a tablettát, felült, hátát a falnak vetette, szeme, arca piros és duzzadt lett a sírástól. József a dívány elé guggolt, megfogta Klára jéghideg, meztelen lábát, az asszony tűrte, nyilván nem figyelt rá, aztán váratlanul kirántotta a lábát a férje kezéből. – Hagyd – mondta –, minek fogod? – Még alig tudott beszélni.

– Hiszen jéghideg a lábad – szólt szelíden József, noha elkeserítette Klára mozdulata és hangja.

– Akkor is – mondta Klára. Egyik kezével eltakarta az arcát, összerázkódott, aztán dörzsölgetni kezdte a homlokát.

– Jobb? – kérdezte József. – Már régen nem voltál ilyen rosszul, mi történt veled?

– Ne kérdezd – mondta fáradtan Klára.

– Miért ne kérdezzem? Akarom tudni. Miért volt?

– Jobb, ha nem kérded. Nem akarok veszekedni.

– Miért mondod azt, hogy veszekednénk? Ki akar veszekedni? Csak azt kérdem, mi volt ez az egész?

– Jaj, istenem – fordította félre a fejét Klára –, ne kérdezgess!

József érezte, fejébe száll a düh. Mégsem engedhetett az indulatnak. Felesleges lenne és bántó. Inkább újra kérdezte: – Már jobb?

Klára nem válaszolt mindjárt. Csak amikor a férfi választ kérőn megérintette a kezét, akkor biccentett. – Jobb. Most majd jobb lesz… Tíz perc. Még nevetni is fogok.

– Nevetni – mondta József. Ott guggolt a dikó előtt, pizsamában, mezítláb. Néhány szúnyog szökött be a fényre, fülsértően döngtek a feje körül. Csapdosott.

– Ne csapdoss! – torzult el Klára arca. – Hát még ilyesmiben sem tudsz tapintatos lenni?

– Nem csapdosok – szólt József. Aztán néhány perc múlva: – Miért, még miben nem voltam tapintatos?

– Ne kezdjük.

– Mit?

Klára nem válaszolt. József tudta, hogy a hangja kellemetlen lesz, de nem állhatta meg szó nélkül: – Mit ne kezdjünk?

– Jaj, hallgass, hallgass! Hát nem tudsz egy kicsit hallgatni?

József várt; fázott; az idegességtől meg az álmosságtól nagyot ásított, beleroppant az állkapcsa. Felállt, papucsba bújt, tétován álldogált a szoba közepén. Feküdni kívánt, s aludni tovább, de beszélgetni is akart, szerette volna tudni, mi ütött Klárába megint. Nem emlékezett semmire, amit az asszony a szemére vethetne. Mostanában nem történt semmi. Idejöttek, három napja vannak itt, ha jó idő van, fürdenek, sétálnak, esznek, sört isznak a büfében. A házibácsival beszélnek néha, senki mással. Ketten vannak, azért jöttek, hagy ketten legyenek. Mi ütött Klárába? Vagy talán a régit kezdi? Az otthonit? De hiszen megmondta neki, hogy vége.

Klára hunyt szemmel ült, arca kissé kisimult, ujjai erőtlenül nyílottak szét a takarón. Odament hozzá, megfogta a takaró szélét. – Takaróddz be – szólt halkan –, megfázol. – Klára engedelmeskedett fáradtan, a mennyezetet bámulta.

– Érzed, hogy jobb? – kérdezte a férje. – Érzem – felelte Klára. Ahogy kimondta, elöntötte szemét a könny, hagyta, hadd csorduljon a halántékára, néma zokogás rázta a mellét.

József a földön térdelt, az üvegcserepeket szedte egy újságpapírba. – Kiviszem – szólt, de meglátta az asszony könnyeit, a takaró finom rázkódását. – Mi lelt? Istenem, mi bajod, mi bajod?! Most már mondd meg, nagyon kérlek, mondd meg, mert megőrülök!

Klára kitört, keservesen zokogott, a száját harapdálta, nem tudott uralkodni magán. József ledobta a sarokba a szemetet, felindultan nézte az asszonyt, meg akarta simogatni a haját, de erre a mozdulatra Klára jobbra-balra kapdosta a fejét. – Ne bánts, ne nyúlj hozzám, ne, ne! – kiáltotta. A férfiban meghűlt a vér.

– Csendesen – kérlelte –, csendesebben!

– Ne csitíts! – sikoltott Klára. – És ne gyere ide hozzám! Ne gyere!

Már nem törődött a csenddel József: – Mi az isten bajod van velem?!

– Írtál! – zokogta Klára. – Láttam, írtál neki! Miért írtál neki? Azt mondtad, vége! Nem azt mondtad? Akkor minek írtál? És miért hoztál ide engem? Bolonddá tenni? Micsoda cirkusz ez? Minek vagyunk mi itt? Minek?!

– Klára! – kiáltott József. – Bolondságokat beszélsz!

Az asszony hangja egyszeriben megváltozott. Abbahagyta a zokogást, gúnyos lett. Feltápászkodott az ágyon.

– Micsoda megaláztatás! Itt vagy velem, szeretkezünk, és közben írsz neki. Ott van a gondolatod. Ott jár az eszed. Holnap majd megírod egy újabb levélben, hogy hisztiztem. Tudom! Kibeszélni a hülye feleséget! Aki megnyugodott! Eloszlott a gyanúja, a kétsége, mert a férje csak vele akar lenni. Lehozza egy hétre a Balatonra, hogy megnyugodjon a kis hülye! Szép! Gyönyörű! Gyönyörű!

– Klára! – mondta sápadtan József. – Megőrültél?

– Őrült vagyok? Azt gondolod? Nem, nem, csak átlátok rajtad! Sima ügyet akarsz! Kell neked a feleség is, meg a szerető is!… Hát nem!

Felugrott, felkapta magára a fürdőköpenyét, ideges, vad mozdulatokkal.

– Klára!

– Miért hazudtál?! – fordult feléje kétségbeesetten az asszony.

– Én nem hazudtam, Klára.

– Nem? Most is hazudsz! Hazugság, hazugság minden! Hát csak maradj vele!

– Hová mégy? Klára!

Utána ugrott, megfogta az ajtónál. Az asszony ki akart bújni a karja alól. – Engedj, engedj! – Ütötte, öklözte a férfi mellét, arcát. De József fogva tartotta. – Engedj, nem érted? Miért akarsz itt tartani?

– Nem mehetsz sehová! Hallod?!

Végre Klára ellenkezése enyhült. – Na, engedj hát! – Kiszakította magát a férje szorításából, megállt a szoba közepén. Mindketten sápadtak voltak, remegtek.

– Hallgass meg – szólt József.

Klára nem válaszolt. Nézte, hogy remeg a keze.

– Már nincs semmi. Megmondtam. Nincs semmi köztünk. Tudod jól. Szakítottunk.

Klára hallgatott. A férfi cigarettát vett elő, rá akart gyújtani. Kínálta a csomagot: – Kérsz?

Az asszony szó nélkül a retiküljéért nyúlt, kivette a maga cigarettáját, rágyújtott. Figyelte, hogy remeg a keze.

– Miért beszélsz ostobaságot? – folytatta József. – És miért képzelődsz?

– Nem képzelődöm.

– Nem írtam, hidd el. – József megpróbált türelmesen magyarázkodni.

– De írtál! Miért hazudsz?

– Mondom, hogy nem írtam. Amire gondolsz, az más volt. A bátyáméknak írtam, de nem írattam alá veled, mert nem szereted őket.

– Jó kifogás.

– Nem kifogás. Nem írtam neki, hidd el. Vége. Már ezerszer mondtam, hogy vége. Elhiszed?

Klára leült a dikó szélére. Fázott. Magára húzta a takarót.

– Elhiszed? – kérdezte József.

– Mindegy.

– Nem mindegy. Szeretném, ha elhinnéd.

– Miért fontos neked, hogy elhiggyem? Itt vagyok és kész. Ez nem elég?

– Ne légy keserű. Szeretném, ha bíznál bennem.

– Ó – húzta el a száját az asszony –, bízni!

– Igen. Csak úgy érdemes.

– Jaj, hagyd ezt, hagyd ezt! Nagyon kérlek.

– Komolyan beszélek. – Odament hozzá, leült a dikó szélére. Szerette volna megfogni Klára kezét, de nem merte. Nem akarta újra kezdeni az egészet. – Figyelj rám. Azért jöttünk ide, ebbe a kis házba, hogy megnyugodjunk. Azt mondtad, rendben van. Nem teszel szemrehányást. Nem ezt mondtad?

Klára nem nézett rá. Már nem sírt, nem is remegett a keze. Fáradt volt. – Azt hiszem, az a legborzasztóbb, hogy elvesztettem a hitemet. Ez a legnagyobb baj.

– Most már hihetsz nekem.

– Nekem nem volt más, csak az, hogy téged szerettelek. Ebben hittem. Jó volt. De szétroncsolódott.

– Azt mondtad, újra tudod kezdeni.

– Mondtam. De rettenetesen nehéz. Szeretlek, de bízni nem tudok.

– De most már minden rendben lesz. – József ásított, Klára észrevette.

– Feküdjünk le – mondta.

A férfi eloltotta a villanyt. Hajnalodott, a kékes fényben a kút, a fák és a szemközti nyaraló fala kezdett kirajzolódni a tájban. Ablakot nyitott, s közben arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha elválnának. Ha így áll a dolog, tisztességesebb megoldás lenne. De nagyon fáradt volt, az éjszakai cigarettáktól zsibbadtnak érezte a bal lábát, aludni kívánt, és délelőtt nagyot úszni a tóban. Két nap múlva visszatérnek a városba, dolgozni kell, elsején kifizetni a lakbért meg a bútorrészletet.

Klára már feküdt. Mellé bújt, az asszony a falnak fordult.

– Majd később felkelek, és elmegyek reggeliért.

– Jó – mondta Klára. Aztán egy pillanat múlva: – Vajat ne hozzál, maradt még, tejet vegyél és kenyeret.

Tejet és kenyeret, gondolta József. Ezek legalább biztos dolgok.

Régi novella

Egyik ősszel, takarításkor, megint elővették kopott, fekete tokjából a régi hegedűt, a bordó bársonnyal bevont kottatartót meg a kottákat – nagy halom papirossalátát –, és egy kis plüsspárnácskát, amit gumiszalaggal a hegedűre lehetett erősíteni, hogy a muzsikus állának kényelmes helye legyen. Évtizedekig a szekrényben őrizték; Andi-Bandi emlékezett rá, hogy egészen kicsiny korától minden takarításkor láthatta: anya gondosan kibontotta a tokból, kifeszítette, megpengette a húrokat, és azt mondta – Feri bácsié volt. Feri bácsi anya öccse volt, tizenhat éves korában tüdőgyulladás vitte el; Vogel úrék tánciskolájából ment haza, nyári vihar támadt, ő meg ott a táncteremben nagyon kimelegedett, s megcsapta a szél. Az is lehet, hogy hideg vizet ivott, vagy a büfében jeges málnát; magas növésű volt, hirtelen fejlett, de a tüdeje kissé visszamaradt, ez volt a baj, így mondták. Gyönyörűen hegedült, nagy reménységnek tartották, már kisebb koncerteken szerepelt is. Ez volt az ő hegedűje. Ezek voltak a kottái. Andi-Bandi nem merte megérinteni a papírlapokat, egy halott kottáit. Láthatta Feri bácsi fényképét a szobájuk falán. Nevetséges volt bácsinak nevezni, a barnás fotográfiáról egy szőke, szép szemű, csinos fiú tekintett reá; fehér ruhában – amolyan térdig érő, szűk rövidnadrágban – áll egy asztalka mellett, az asztalkán a hegedű, éppen csak érinti lazán az ujjaival, másik keze leeresztve a vonót tartja, kicsit mereven.

Andi-Bandi soha nem tudott betelni ezzel a képpel, ha egyedül maradt a szobában, megállt előtte vizsgálódva; szerette volna felfedezni a fehér ruhás fiúban a tehetséget, a hirtelen növekedés jeleit, a fejletlen tüdőt, a halált.

Andi-Bandi is magas volt kilencéves korára, két éve megugrott a növekedésben, keze-lába hosszúra nyúlt, bordái kiálltak. Tavasszal egy reggel köhécselt, délelőtt hazaküldték az iskolából, arca tüzelt; az orvos azt mondta a röntgen után: tüdőcsúcshurut. Anya ágyba dugta, kihívta Witz doktort, kicsit megijedtek, apa is hazaszaladt a vendéglőből, ahol dolgozott. Witz doktor megveregette Andi-Bandi vézna vállát: – Semmi baj, kisöreg, beveszed ezt a kanalas orvosságot és meggyógyulsz. – Riadtan nézte a doktor dohányillatú, erős kezét, ezt az egészséges embert; s amikor az orvos az előszobában még néhány szót váltott a szüleivel, kétségbeesetten hallgatózott. – Kicsit hirtelen nőtt – mondta odakinn Witz doktor –, de nem lesz semmi baj… – Sápadtan hanyatlott a párnára, a dívány fölötti falrészen függött Feri bácsi fényképe; én is, gondolta riadtan, én is…

Úgy vélte, hasonlítanak egymásra.

Noha meggyógyult, nem nyugodott meg. Óvakodott attól, hogy felhevüljön, hogy hideg vizet igyon futás után. Mindig megkérdezte az anyját: – Már nem izzadok? – S tartotta a homlokát, hogy anya simítsa végig tenyerével, csakugyan ihat-e már. Nem is igen mozgott; ha véletlenül megfeledkezett magáról, és felloholt az emeletre, a második lépcsőfordulónál megtorpant, aggódva figyelte a lélegzetét. Sápadt fiúcska lett; sovány arcába hullott puha, szőke haja. Az iskolában csendben ült, lassan, fáradtan válaszolt a tanító kérdéseire; nem játszott a többiekkel, az udvaron a bakaszivarfa árnyékában állt a tízpercekben, és nézte futkározó, labdázó társait. Vidámak voltak, az életre készültek, ő nem tarthatott velük. Kicsit fensőbbségesen is nézegette őket meg a tanítókat is, a csokornyakkendős, ősz hajú igazgató urat is. – Én nem leszek felnőtt – gondolta –, de ők ezt nem tudják.

Otthon, a szobában, egyre több időt töltött a fénykép előtt. Ismerkedett elhunyt rokonával, szerette volna megkérdezni tőle, hogy vajon csak az az emlegetett táncdélután okozta-e a szerencsétlenséget, vagy máskülönben is meg kellett volna halnia? Ha valaki benyitott a szobába, úgy tett, mintha mással foglalkozna, gondolatairól, aggodalmáról nem tudott senki. Nem sejtette az anyja sem, hogy Andi-Bandi már önmaga fényképét látja így kifüggesztve egy leendő szobában, ahol majd egy kisfiúnak magyarázzák: – Ez Bandi bácsi volt, szegény. Tizenhat éves korában halt meg, hirtelen fejlődött, de a tüdeje nem volt elég erős…

Andi-Bandi esténként, amikor magára maradt, úgy számítgatta, hogy még hat-hét évig élhet.

Egyszer, amikor éppen a leckéjét csinálta, az anyja bement hozzá a szobába. Nyolcados fehér lapra rajzolt: havas utcát, hólabdázó gyerekeket, lófogatú szánt. Ez volt a feladat. Elmerülten dolgozott, élvezettel színezte a rajzot. Anya összecsapta a kezét.

– Ezt te csináltad?

Andi-Bandi büszkén nézett fel.

– Tetszik?

– Nagyon ügyes vagy – mondta anya. – Feri bácsi is szépen rajzolt, a zene mellett ez volt a szenvedélye. Majd egyszer megkeresem a rajzait.

Andi-Bandi elkapta anyáról a tekintetét, a rajzra meredt, melyet oly élvezettel színezett eddig, kicsit megszédült. Aztán hideg fővel ezt gondolta: Igen, úgy lesz. Meg fogok halni.

Néha hallotta, a szülei panaszkodtak, hogy nem elég eleven. De azt is mondták, hogy bizonyára csak a szeleburdiság hiányzik belőle, s az nem baj. Komoly. Komoly kisfiú. Ezt mondták róla apa ismerősei is. Apának sok tiszteletre méltó ismerőse akadt a vendégei közül. Adott a véleményükre. Boldog volt, azt kívánta, hogy a fia is komoly, tiszteletre méltó emberré növekedjék. Nem vont meg tőle semmit. Könyveket vásárolt Andi-Bandinak, festéket, ecseteket.

– Rajzolj szépen – mondták neki. – Rajzolj és olvass.

Rajzolt és olvasott. Már csak az a harmadik hiányzott.

Amikor már tízéves volt, apa egy téli délután korábban érkezett haza az üzletből, s egy kissé sántikáló, idegen férfit engedett be maga előtt a lakásba.

– Kormos úr – mutatta be apa az idegent –, Kormos úr a vendégem, és szívesen vállalja Bandi hegedűtanítását. Kormos úr hegedűművész, csak most nincs állása.

Andi-Bandi az előszobában állt, félrehúzódott a fogashoz a kabátok közé. De Kormos úr mosolyogva érte nyúlt, tenyerébe fogta a kisfiú fejét.

– Jó barátok leszünk, ugye?

Andi-Bandi tehetetlenül állt a kabátok között. Éppen csak felpillantott a hegedűtanárra, amiként az elítélt nézhet az utolsó órán. Kormos úr alacsony termetű volt, sovány, haját alaposan felnyírta a borbély, fémfog villant elő a mosolyából.

– Tessék, Kormos úr – mondta apa –, tessék, a szobába…

A zenetanár a díványra telepedett, meghintáztatta magát a rugókon. Apa udvariasan cigarettával kínálta, de ő elhárította.

– Egyetlen szenvedélyem a muzsika… – Mosolygott, s Andi-Bandi ismét látta fémfogát.

– Igen – bólogatott apa –, nagyon komoly és szép szenvedély. Szeretnénk, ha a kisfiunk is megszeretné.

– Majd megszeretjük, ugye? – nyúlt Andi-Bandiért Kormos úr, de a kisfiú teste megfeszült a mozdulatlanságban, a három felnőtt körén kívül.

Anya már elővette a szekrényből a hegedűt, kiemelte a fekete tokból, s átadta a zenetanárnak. Kormos úr gondosan a térdére fektette, megforgatta, megkopogtatta, megvizsgálta a húrokat. Anya és apa várakozva nézték, Andi-Bandi meg úgy érezte, hogy az ő testét forgatja, kopogtatja ez az idegen.

– Az á-húrt ki kell cserélni – mondta Kormos úr –, a többi jó… Nagyon szép darab. Ezzel igazán élvezet lesz tanulni.

Álla alá igazította, megcsavargatta a kulcsokat, aztán meggyantázta a vonót – még gyanta is maradt Feri bácsi után –, majd halkan játszani kezdett. Apa hátratett kézzel állt a dívány mellett, anya meg a kottákat és a bordó bársonnyal bevont kottatartót vette éppen elő a szekrényből, de most ő is felegyenesedett, és hallgatta Kormos úr játékát.

– Ez a Türkischer Marsch volt – engedte le a vonót Kormos úr. – Majd te is megtanulod. Ugye, szép?

Andi-Bandi nézte a tanárt, a fényes, diószín hegedűt, a barna, furcsa ortopéd cipőt a férfi lábán. Nem válaszolt. Torka összeszorult, érezte, jéghideg a keze, ha most anya megfogná, felkiáltana: „Mi van veled, Andi-Bandi?”

– Mondd, hogy igen – szólt rá apa.

De ő a tanár csontos, szegletes arcát nézte, a fémfogat. Meg fogok halni, gondolta, igen, most már biztos, biztos, biztos.

– Ejnye! – szólt kissé türelmetlenül az apja.

– Nem kell erőltetni – mondta Kormos úr, s felállt. – Majd megbarátkozunk. Akkor hát szerdán. Szerdán, hatkor. Ide fogok jönni.

Kikísérték Kormos urat. Andi-Bandi egyedül maradt a szobában. A hegedű a díványon hevert, mellette a bordó bársonnyal bevont kottaállvány s a partitúrák halma. Odakinn tél volt, harmadik emeleti ablakukból a sűrű, szürke égre lehetett látni.

Szerdán hatkor egyedül maradtak, ketten. Anya egy kis kekszet tett az asztalra meg két csésze teát. – Hát csak tessék, nem zavarunk. Figyelj szépen a tanár úrra, Andi-Bandi.

Megsimogatta a fejét, Kormos úrnak kedvesen intett, s kiment a szobából. A kisfiú úgy érezte, utoljára látta. A nagy fehér ajtó becsukódott, s ő ott maradt a szoba közepén. Kormos úr odabicegett hozzá, az álla alá igazította a hegedűt.

– Így – magyarázta. – A bal kéz ujjai a húrokon. Szépen emeld fel kicsit. Így. A vonót meg lazán tartani, három ujjal. Hüvelyk, mutató, középső-ujj… Lazán, szépen. És most megtanuljuk a húrok nevét…

A csillár két gyenge égője sárga fényt szórt, a cserépkályhában fahasábok lobogtak. A dívány barna rózsái, a sötét olajfestmények a falakon, a fekete székek és a kopott, vörös szőnyeg a padlón elnyelték a fényt. Kormos úr körbe-körbe bicegte a kisfiút, sovány ujjaival megfogta a kezét, könyökét, fejét, állát. A húrok vékony, sikoltó hangokat hallattak. Andi-Bandi rettegve érezte, hogy egyre kisebb lesz a tüdeje, egyre jobban zsugorodik, már alig kap levegőt. Szemét lehunyta, görcsösen markolta a vonót, állát a hegedűre szorította, félt. Félt a húrok hangjától, a hegedűtől, a szobától, Kormos úrtól. Riadalom támadt benne, erős ösztön, de még nem tudott kitörni, valahol megragadt benn a gyomránál, a torkánál. Kormos úr egyre magyarázott, igazgatta nyirkos ujjaival az állát, a kezét.

– Ej, no – mondta Kormos úr –, hát szépen.

Némán küzdöttek, Andi-Bandit megbénította a félelem. Aztán váratlanul összevissza rángatta a vonót, fülsértő vinnyogás töltötte be a szobát. A tanár rákiáltott:

– Mit csinálsz, kisfiam?!

Aztán erélyesebben:

– Kisfiam! Rendesen, mert!…

De Andi-Bandi nem hallotta. Ami megragadt a torkán, kitörni készült, homlokát kiverte a veríték, s végre felüvöltött:

– Nem!!!

Kormos úr elképedt, biccenve hátrált.

– Mi lelt, kisfiam!?

– Neeem! – kiáltotta Andi-Bandi, és a díványra hajította a hegedűt. A dívány szélén megpenderült, a padlóra esett koppanva.

– Mi lelt?! – kiáltotta döbbenten Kormos úr. A díványhoz sántikált, letérdelt, felemelte a hegedűt. Végigsimított a fán.

– Megrepedt – mondta halkan, ijedten. A kisfiúra nézett szomorú, értetlen tekintettel. – Meg kell mondanom apádnak.

Andi-Bandi a falhoz lapult. El Kormos úrtól, el a hegedűtől, el a fehér ruhás fiú dívány fölött függő fényképétől. Arca kipirult. Úgy érezte, a kiáltással valami rossz kiszállt belőle. Valami történt, megmenekült.

Háború

– ballada –

Az akasztott ember hulláját már második napja lóbálta a szél. Néha megpörgette a kötélen, cibálta szürke rongyait.

Az őr fázott. Húzta vállát a puska. Gallérját felhajtotta, mert itt a dombon az agyvelőt is kifújja az ember fejéből a szél. Keresztülfú a fülén, mint valami kapualjon.

Száradó, toronynyi körtefa volt a bitó. Az őr néha nézte a hulla bokáját: két sáros bakancs, a száránál kilátszik a kapca. Szegény ember lehetett – az egyik kapca zöld flanell, a másik piszkosfehér vászon. Az őr nem emelte feljebb a tekintetét. Az akasztott ember fején nem volt csuklya, s nem merte nézni a puffadt arcot, félt.

Aztán meg tudta, hogy az akasztott ember nyakában tábla lóg, ezzel a felirattal: KATONASZÖKEVÉNY. Tudta, minek bámulja újra és újra? Ez már befejezte a háborút, gondolta az őr, mint máskor, ha a vonalban elhullott valaki. Negyvenéves volt, három gyereket hagyott otthon. És a feleségét. Ó, a felesége! Barna hajú, fehér nyakú asszony. Okos és kedves asszony. És édes három gyerek. Puha kezű, vékony hangú, bőgő és kacagó három gyerek!

Az őr fázott és éhes volt. Száraz szivacs lett a háborútól. Miért olvasta volna el a táblán a fekete betűket újra és újra? Elég volt a merev lábszárakat látni. S lépdelni a körtefa körül, igyekezni nem gondolni semmire. Egy, kettő, három, négy, öt. Hány lépés ez az őrhely? Tizenhét, tizennyolc. Számolni kell és lépdelni, hogy teljen az idő. És egyszer vége legyen mindennek.

Az akasztott ember öccse a másik dombon állt. A szél szétszórta a felhőket, sárga lett a világ. Sárga és piros, mert száradt már a szőlők levele. Mézédesek voltak a fürtök, mint a fiatal anyák mellei – duzzadtak és elcsurrantották a nedűt. De csak a darazsak dongtak fölöttük. Csak a bogarak itták az édes cseppeket. Részeg darazsak keringtek a napban. A szőlők életet kínáltak, de nem szüretelt senki.

Az úton, most mégis, emberek jöttek. Ballagtak felfelé a dombra. Fehér volt az út és poros, s ahogy jöttek az emberek, szelíden szállt a por, hogy elfedje őket.

Az akasztott ember öccse megmozdult. Azóta állt moccanatlan, hogy felkelt a nap. A bátyja hulláját nézte, de most megmozdult. Figyelte a szálló port, a néma csapatot.

A katonákat is meglátta. Puskások voltak, harapósak. Kétfelől vigyázták a népet: a férfiakat és az asszonyokat. Csizmájuk alatt vinnyogtak a kövek.

Bevárta őket, így, szemben. Tudta, hozzá jönnek. A darazsak dongtak a napban, és szállt a fehér por. Némán közeledtek az emberek, puttony volt a hátukon. Lehajtották fejüket, hogy tekintetüket elrejtsék.

A lába magasságában megálltak. A katonák közül egy tiszt előrelépett, kis, fekete pisztolyt tartott a kezében.

A postamester volt a tolmács. Felöltőjét fázósan összefogta, szomorúan nézett az akasztott ember öccsére.

– Te bujtottad fel őket? – kérdezte a tiszt. A pisztolyával játszott, mint a nagy hatalmasságú kérdezgetők. – Felelj, te bújtottad fel őket?

Nem válaszolt. Jól érezte, hogy erről lesz szó. Munkára akarják bírni a népet. Elnézett a szemközti dombra, a körtefára. Sütött a nap, szél futkározott a hegyen. Odaát a bátyja megperdült a kötélen.

– Nem hallod? – kérdezte tagoltan a tiszt.

Nem válaszolt. A bátyja nem akart mást, mint élni és dolgozni. Szántani akart, vetni, aratni. Szüretelni a gyümölcsöt, kádba rakni a szőlőfürtöket, kóstolgatni a mustot. Ezt akarta csupán, de a katonák meg azt akarták, hogy fogjon fegyvert. Azt mondták, ez a kötelessége. Nem hitte, mert nem érezte. Nem tudok ölni, mondta, békés ember vagyok. Most odaát, a száradt körtefán lóbálja a szél.

– Nem hallod? – kérdezte fenyegető hangon a tiszt.

Amikor a bátyját felkötötték, azt mondta a falubelieknek, hogy aki dolgozik, amíg itt vannak a katonák, gazember. Meg kell bosszulni a bátyja halálát. Mindenkire várhat ez a sors. Meg kell fojtani a katonákat. Éhesek, szomjasak. Ha nem lesz kenyér, ha nem lesz bor: elpusztulnak.

– Nem hallod?! – kiáltott a tiszt.

Az emberekre tekintett. Egymáshoz bújtak, nem néztek rá s egymásra sem. Puskák fogták körül őket, a puskák csövében ott várakozott a halál.

– Mit akarsz? – kérdezte a tiszttől.

– Mondd meg nekik, hogy lássanak szürethez!

A postamester reszketett. Mondott valamit a tisztnek, aztán az akasztott ember öccséhez fordult.

– Szép, amit csinálsz, de esztelen. A parancsnok azt mondta, ha ma nem kezdenek szürethez, elviteti a férfiakat. Mind elviteti.

A férfiak felnéztek rá várakozón, mert hallgattak rá, szerették. A bátyját is szerették, közülük való volt. A férfiak ott álltak előtte bátran, de az asszonyok riadtan, könnyes szemekkel, s ő megérezte a gondolatukat.

A tiszt a pisztolyát forgatta a tenyerében. A katonák a sorok mellett fegyelmezték a halált. A postamester már nagyon fázott, tea kellene ilyen hűs időben, rumos tea.

A nap sütött hideg lánggal, dongtak a darazsak, illatos volt a szőlő, szétpattanó szemek szagát ölelte fel a szél.

Az akasztott ember öccse intett, hogy várjanak. Ha az embereket el akarják vinni, el is viszik. Mindent megtehetnek, hatalmuk van a katonáknak és kegyetlenek. Nézte a várakozó embereket. Élni akartak, de mégis: várták a szavát. Mert az életnél is fontosabb a becsület.

Az akasztott ember öccse látta odaát a bátyja hulláját, a körötte járkáló őrt, mégis azt mondta az embereknek:

– Menjetek, kezdjétek el a szüretet.

Az asszonyok hálásan tekintettek reá, a parancsnok meg ajkbiggyesztve tette el a pisztolyát.

Ő meglátta a tiszt arcán a fintort, s felemelte a kezét.

– Szüret után meg – mondta lassan –, szüret után meg mulatságot rendezünk. Megengedi, ugye, parancsnok úr?

– Mit rendezel? – dadogta a postamester.

Az emberek morajlottak, mint a tenger, ha a kis hullámok a sziklának ütköznek.

– Megbolondult ez?

Látta a megvetésüket. Azt mondta nekik:

– Várjátok ki az időt. Most menjetek a dolgotokra. Igyekezzetek. Nagy bál lesz, nagy mulatság!

Ennek örültek a katonák. Az akasztott embert eltemették, a falu engedelmesnek látszott. A szőlőtőkék megszabadultak terhüktől. Must csurgott a présekből, sárga és piros must, mint a nap és mint a vér. Zörögtek a száraz levelek, menekültek a riadt bogarak. De nóta nem volt, sem hangos beszéd. Csak a katonák jártak a szőlők közt kiáltozva. Szájuk, kezük ragadós volt a musttól. Talán a háborúról is megfeledkeztek.

Az őr, aki az akasztott embert őrizte négy napja ott a dombon, most jól mulatott. Egy kecskelábú asztalnál ült és ivott. A bortól elmúlt a félelme, nem érezte a tetveit, a gyomorgörcsét. A mennyezetről szőlőfürtök lógtak zöld gallyak közül, meg színes szalagok, pántlikák. A lányok ételt, italt hoztak, a legények víg mulatozásba kezdtek.

Jól érezték most magukat a katonák.

És táncot is jártak a lányokkal, dobogós víg táncot, amilyet a lányok tudtak, aztán tanítgatták a maguk táncát is. A lányok kacagtak, és a katonák nem érezték a kacagás jegét. Csak forogtak, szédültek, zöld ágak, szőlőfürtök, szoknyák, szalagok – minden egybemosódott a vad forgásban. Észre sem vették, hogy a legények kimentek a teremből.

Forogtak, dobbantottak, mert rikoltott a zene, pörgették őket a lányok. S amikor már minden katona beleszédült a táncba, akkor visszatértek a legények, s mindegyiknek a kezében kés volt. Az akasztott ember öccse jött elől. Elvegyültek a táncolók közt. Az őr, aki az akasztott embert őrizte a dombon, éppen arra gondolt, hogy ha hazamegy, a feleségét elviszi táncolni, hiszen már oly régen táncoltak, talán a háború előtt. S megkéri majd, hogy szép, barna haját fésülje kontyba, hadd hasonlítson erre a lányra, akivel most táncol. Erre gondolt éppen, amikor szúrást érzett a hátában, és elakadt a lélegzete. S a többiek is gondoltak valamire éppen, amire tánc közben gondolhat az ember, csak arra nem, hogy itt a halál.

A lányok nem sikoltoztak, mint máskor tették volna, ha gyilkolni látnak. Csak sápadoztak, támolyogtak, de segítettek a legényeknek. S közben szólt a zene, és dobogtak a lábak, hogy az őrjárat, ha a közelben cirkál, ne hallja, hogy vége a bálnak. Dobogtak a lábak a vérben, vonaglottak és nyögtek a katonák, de hangjuk és mozdulásuk beleveszett a meg nem szűnt vigalomba.

A férfiak összeszedték a fegyvereket. Gyorsan léptek katonától katonáig. Hideglelősen, vacogva, egymásba markolva táncoltak a lányok. A muzsikusok öklendezve rángatták a vonót. Csatakos és sáros lett a padló a vértől.

Akkor a férfiak elindultak, fegyveresen. Hideg volt az éjszaka, csillagok fénylettek hideg szikrákkal a szemekben s az égen.

Meglelték a katonákat. Tüzek villantak a fegyverek csövéből, tüzek villanásával fogyott ki az élet.

A hold később elérte a száradt körtefát az égen. Az akasztott ember öccse megölte a parancsnokot, s elvezette csapatát a dombra.

Addigra már autók zúgtak az utakon. Tudták, hogy katonák érkeztek a környékről, nem mozdultak mégsem. Az akasztott ember öccsét figyelték, mit tesz, aszerint cselekedtek.

Az pedig állt, és a holdfényben feketén csüngő kötélvéget nézte. Kegyetlen szikrákat szórtak a csillagok, s búgtak, búgtak, búgtak az autók.

Az akasztott ember öccse megfordult, s azt mondta a férfiaknak sápadtan, de sziklakeményen:

– Meg kellett tenni, mert jövőre szántani akarunk és vetni. És szüretelni is, békességben.

Több szót nem hallottak tőle, mert a morajló autókon megérkeztek az újabb katonák.

Városok

Prága

Prágában egy napon elmentünk az óvárosba, a gettóba. Ott van a régi zsidó temető, kőfal veszi körül, de a sírkövek kimagaslanak a kerítés mögül. Álomkép, lázas vízió. Már régen nem temetkeznek itt, a kövek megfeketedtek, széttöredeztek, sírkő sírkő mellett. Rengeteg. Düledező, ötszáz éves kövek. Néhány fa állt a sírok között, fekete fák, lombtalanok. Sütött a nap, tél volt, a fák és a sírkövek feketék voltak, a kövek keresztezték az ösvényeket, kuszán, mintha vihar döntötte volna jobbra, balra valamennyit. Nyirkos szag áradt, a nap nem tudta felszívni egy fél ezredév nyirkát. A zsidó rítus szerint nem volt szabad exhumálni a holtakat, nem volt szabad bolygatni az örök alvók álmát. Megtértek Jehovához, megtértek a Földbe. A kerítés őrizte tetemüket. Kereskedőket, ékszerészeket, bőrdíszműveseket, prémárusokat – szakállas férfiakat és olajszemű nőket, rabbikat; a csodarabbit, Liva ben Becálelt, a Gólem atyját. Nem háborgatták őket, a friss tetemeket a régiek fölé temették, s az új kövek mellé tették a régit is. Egymás fölött nyugszanak, s jeleik egymás mellett állnak a nyirkos kertben. Mert a temetőt nem nagyobbíthatták, körülfogták az utcák, a házak. Csak mélységben és magasságban – csak erre volt tér. Alul a régiek, fölöttük az utánuk következők. Mint az emberben az emlékek.

Firenze

A várost elárasztotta a fény, autók tülekedtek a szűk utcákon, zsebre tett kezű férfiak álltak a bárok gyöngyfüggönye előtt, újságlapok vakítottak a kora nyári napsütésben, drága üzletek üvegportáljain szikrázott a délelőtt.

A homorúra kopott lépcsők szürke falak közé vezettek, s mindez elmaradt mögöttünk. Csend volt. A szerzetes intett, hogy ne legyünk nesszel, saruja halkan csosszant, udvariasan mutatta az utat a félhomályban. A kolostor köveiből dohszag áradt, némi porral vegyülve, mely finoman, áttetszően lebbent fel a padlatról lépteink nyomán. Lakók nélkül álltak a cellák, fatáblás ablakaikkal, amelyeken kis rést lehetett nyitni, hogy belövelljen egy fénynyaláb. A San Marco boltívei a múltból derengtek elő, lomha álomhoz hasonlóan. Néhány bútordarabot láttunk: szúette imazsámolyt, kopott szekrénykét, aszkézisre szoktató, egyszerű fekhelyet. Az íróállványon megzöldült gyertyatartók. Széthulló imakönyvek. A kemény, szigorú élet jelei, a magány relikviái. De a falakon ott voltak a freskók, a mészbe ivódó, halvány, szelíd színek, a menekülés és a belenyugvás, a háborgás és a megalázkodás alakzatai, árnyalatai, a földöntúliság misztikuma. Valaki közülük áttörte a falakat, a narancsszín tetőket, a félhomályt, a test és a lélek korlátait; bíborvörös, arany, zöld, égkék színekbe mentette önmagát, ötszáz esztendővel ezelőtt: Fra Angelico, a dominikánus, a festő. Megmenekült, él. Beato Angelico. Néztem a sápadt fényben a freskókat, átsütöttek a félhomályon, a rossz világításon, mint ahogy átvilágoltak az évszázadokon, a kemény, vastag falakon. Vajmi kevés becsvágy fűthette alkotójukat: parányi cellák magányos lakóinak, egy zárt világnak festette e remekműveket. Bizonyára nem számítgatta, hogy a későbbi korokban majd angol, orosz, francia, japán, holland, magyar turisták járják e folyosókat, mert az Uffizi képei mellett kötelezőnek tartják látni az ő freskóit is. Festéktől maszatosan nem gondolt ilyesmire. Festett. Az embert lelte föl önmagában, aki valamire rendeltetett.

A kolostor folyosóján nyitva állt egy ablak. A kerengőre lehetett látni, a mohás kőlapokra. A négyszögű kertet benőtte a fű. Csend volt.

A falakon túl zsebre tett kezű férfiak álltak a bárok gyöngyfüggönye előtt, az úttesten egymásnak koccantak a félelmetes nyüzsgésben az autók.

Kijev

Kijevben, lenn a Dnyeper-parton volt egy kis fabodega, oda bementünk. Ősz volt. Hullottak a levelek, dér csípte a füvet, és be kellett jól gombolkozni a kabátunkba. De azért szép délutánt fogtunk ki. Bebóklásztuk az óvárost, végig a part mentén, a régi kereskedőnegyedet. Aztán bementünk abba a bodegába.

Zöld fatákolmány volt, halványzöld, a deszkákról már pattogzott a festék. Olajos padló döngött a léptünk alatt. Négy-öt asztal állt odabenn, mindenik mellett ültek pufajkás, egyensapkás ukránok. Sört ittak és halat ettek. Szállt a füst, édes-szagos dohány meg mahorka kevert füstje. Ránk se néztek. A pulton egy üvegkaszniban volt az eledel: pirog, perecek, konzervek, hering sózva, ecetes hagymában, ahogy akartad. A sört csak üvegben adták, az üzletvezető kinyitotta, és eléd nyújtotta egy pohárral. Nagyon olcsó volt, huszonkét kopejka vagy annyi se. Nem számított. Vettünk fejenként két üveggel. Amazok, az ukránok az asztaloknál, uborkát ettek hozzá, alighanem csak úgy nyersen. Mi is megpróbáltuk egyszer, de inkább a moszkvaiak szokását utánoztuk: fagylalt, muskotály borral. Meg pezsgő. Aztán meg: feketekávé és konyak. De az uborkaevés, az fura dolog, gyomor kell hozzá. Nahát, elég annyi, hogy letelepedtünk egy üresen maradt asztalhoz, nem tettük le a nagykabátot, akkora meleg nem volt a bodegában. Az asztal lapján víztócsa állt, benne tányér halgerinccel és néhány zöldes hagymaszelettel, a hamutartó meg telis-tele csikkel. Annál jobb. Azt akartuk, hogy minden legyen csak természetes. Azért jöttünk az óvárosba. Mi a csudának bámulja az ember a modern negyedet? Olyan az, mint a többi. Egyik városban szebb, másik városban hitványabb, de egyre megy mégis: nincs többé karaktere, hangulata. Egyénisége. Ó, az egyéniség még a városokból is kivész, a házakból, az utcákból, de talán még a kövekből is – hát még az emberekből! Uniformizálódunk, rettenetes sietséggel, az ember már úgy jár-kél a régi városnegyedekben, mint a múzeumokban, vagy még inkább: a mesevilágban, s ami valaha bosszúságot okozott, az ma öröm: egy kis piszok, bűz, rendetlenség, romok, omladék – legalább más, mint a többi.

Üldögéltünk ott, hallgattuk az idegen beszédet, iszogattuk a sört, aztán kimentünk újra az utcára, lesétáltunk a folyóhoz; alkonyodott, borús idő volt, szürke volt az ég meg a víz, hajók úsztak a Dnyeperen, fehér hajók. Milyen szép ősszel egy folyó, különösen ha ilyen széles, mint a Dnyeper, milyen szép ősszel egy öreg-öreg város, jó a csípős szél, a hűvös őszszag, a levelek fanyar illata. Milyen jó inni egy kis sört egy bodegában, aztán sétálni céltalanul egy idegen városban, s van az embernél némi pénz, hogy vegyen valamit, ha kedve tartja.

Szeretlek titeket, öreg, idegen városok.

Aranykupola, faház

Abban a moszkvai utcában, ahol Lev Tolsztoj háza áll, a sarkon van egy kis templom. Nagyon régi lehet, talán még maga Tolsztoj is látta. Legalábbis szeretnék hinni ebben. Göcsörtös falain a meszelés alól kitetszenek a téglák, a cirádákat zöldre, pirosra festették, de az aranykupolák fényesen, csodálatosan ragyognak. Kis tér övezi a templomocskát, s mielőtt Tolsztoj házához értem, megálltam ott. Tavasz volt, hideg, szeles március. Pocsolyák csillogtak az udvar gödreiben, tollászkodó galambok röppentek fel, köröztek, leszálltak, s burukkolva, dagadó beggyel topogtak köröttem. Szemben faház állt, tornácán fekete kendős öregasszony ült mozdulatlanul, tekintete ki tudja, min nyugodott. A templom zárva volt, kopogtatásomra sovány kis emberke, a sekrestyés jött elő, s nagy nehezen beengedett. Félhomály volt, nehéz – gyertyák füstjétől, virágok buja illatától – áporodott levegő. Némi por is szállt a kőlapokról, asszonyok sepregettek szorgosan, szavuk visszhangzott a falak között. Zavarodottan lépdeltem oszloptól oszlopig. A fal mentén padka húzódott, azon néhány gubanc feketéllt, csak egészen közelről lehetett felismerni az alvó emberi alakokat: öreg nénik voltak, vastag kendőkbe bugyolálva. A fény bevetült egy magas ablakon, tompán csillogott a sok arany az ikonosztáz falán. A képekről nyúlánk szentek néztek le fájdalmas, nagy szemekkel, lapos arcú, gyér szakállú Krisztus emelte áldásra vékony, átszegelt tenyerét. S akkor egyszer csak, virágok halma közt megláttam a tetemet. Ott feküdt nyitott koporsóban az alvó nénék mellett: sárga arcú, hegyes orrú halott. Hőkölve hátráltam. Tekintetem a sepregető nők vizsgálódó pillantásával találkozott. Nyomomba ért a halk szavú sekrestyés, kulcscsomóját csörgette. Bólogatott, mert nem értettük egymást. Körül a rücskös falak, a penészzöld-vörös-fehér ikonok, az aranylemezek, a virágok, a halott, a szentek, a fejkendős asszonyok, a padlat nagy kőlapjai, a magasból sugárzó fény… Férfiak baritonját véltem hallani, bozontos szakállak mögül előtörő, nyújtott éneket.

Némán mentem ki a fényre. A terecskén billegve jártak a galambok, a faház tornácán ott ült a mozdulatlan öregasszony. A közelből hallatszott a hatalmas város zaja, autók, buszok morajlása.

Aztán Tolsztoj házát is láttam, az emeletes vén faépületet, az ablakokon a selyemfüggönyöket, a kis filagóriát a kertben, a kapu mellett az őrházikót. Az őrház ajtaján bekeretezett fotográfia függött, a nagy írót ábrázolta lóháton, télidőben.

Hideg tavaszi szél fútt, a hólé a járda menti vájatban csordogált a girbegurba utcán.

A kapuban megfordultam, s felnéztem a ház ablakaira, mielőtt elhagytam az udvart.

Vendége voltam Lev Nyikolajevicsnek.

A Névánál

Fekete sportsapkát viselt és könnyű felöltőt. Ott állt a folyó partján, a korlátnak dőlt, nézte, hogyan szállnak ki a stégre a hajócskából az utasok. A szél dobálta a motorost, a matrózok hangoskodtak, de zene is szólt, gramofonról, valami ukrán dallam. Naptárunk szerint már elmúlt a tél, csakhogy itt, Leningrádban, még hideg volt; hócsíkok nyúltak el a járdák szegélyén; viharos szél korbácsolta a széles Névát. Olykor szétcibálódtak a felhők, a napfény felragyogott a pétervári erőd karcsú aranytornyán, s a Finn-öböl ködpárája mögül kitetszettek a szürke hajók, a nagy, mozdulatlan testek, amonnan Kronstadt felől. A szél újra elvitte a fényt, eső szemerkélt váratlanul, de ő nem törődött az esővel, csak állt a nagy Néva partján, szemben az erőddel; beburkolta magát a kabátjába, és egy verssort mondott halkan, motyogva – nem értettem.

– Nem sétálnánk inkább? – kérdeztem; felém sem fordult, nem is intett, csak motyogta a verssort:

…Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét

az idők nagy vize felett…

Új utasok szálltak a motorosba, bevonták a pallót, s a háborgó vízen lomha ringással elúszott a hajócska. Elúszott a zene, a zsibongás.

Cigarettámat szívtam a szélben, s vártam, indul-e velem, hogy bejárjuk újra a várost. Három napja találkoztunk, két magyar, idegenben; együtt sétáltunk az utcákon, az Ermitázs termeiben, az arany templomokban, a Nyevszkijen. Vezetett, vitt mindenhová.

– A vizekhez – mondta –, menjünk abba az utcába… ott egy csatorna… a hidak…

Kerestük a hidakat, s mindenütt hidakra bukkantunk, kicsikre, nagyokra, szélesekre, keskenyekre. Megálltunk a hidakon. – Ne menjünk még – mondta barátom –, ne menjünk még… – Rákönyökölt a karfákra, a kőkorlátokra, nézte a vizet; aztán elindult lassan, én meg utána. Hideg volt Leningrádban. Szél fújt, esett az eső. De csak jártuk az utcákat, a tereket, a vizek partját. Fáradt voltam, alig beszéltünk; mégis: néma lelkesedése átragadt rám, nyugtalanul kutattunk fel minden zugot. Ikonok előtt álltunk az Orosz Múzeumban – piros, penészzöld, arany színek, repedezett festék a fatáblákon; Miskin herceg tekintetű Krisztusok néztek ránk a falakról. Matrózok álltak mellettünk meg diáklányok és egy öreg mongol házaspár. Aztán kimentünk a Kirov stadionhoz, ahonnan – a magaslatról – messzire látni az öböl szürke vizére; a part mentén még jég volt, hóval borított jégkaréj, horgászok guggoltak a lékeknél, nemezcsizmában, bundában, bekecsben, szőrmesapkában; guggoltak moccanatlanul, várták a fogást.

Néha kvászt ittunk valahol, áruházakban melegedtünk, végigböngésztük az Univerzalnij Magazin-t. Szőke, kék szemű kiszolgálólányokkal beszéltünk; vettünk valami apróságot, egy gránitkő darabkát, dombormű díszítette: Falconet mester művének mása, Péter cár lovasszobra. Barátom sokáig forgatta tenyerén ezt a kis semmiséget, a kisasszony mosolygott türelmesen; egy rubel hatvan volt az ára a kövecskének. Orosz, német és magyar szavakból eszkábált nyelven társalgott a lánnyal, úgy tudott vásárolni, még ilyen apróságot is, hogy az eladó sokáig nem felejthette el, milyen rendkívüli vevője akadt, mint ahogy ő is, a barátom, egész délután a kisasszonyról beszélt: – Milyen kedves volt, semmi kacérság, semmi túlzás, semmi kétértelműség, és mégis azonnal kapcsolat támadt köztünk, látta?

– Menjünk – szóltam most, mert fáztam már, egy helyben álldogáltunk, és esett az eső. De ő nem törődött az esővel, felém fordult. – Leningrád – mondta –, látja, ez az én városom. Marseille-be vágytam mindig, nem is tudom, miért, soha nem voltam Marseille-be, nem is jutok oda talán. De nem is fontos. Most már egyáltalán… Marseille volt álmaim városa, ki mondhatja meg, hogyan támadt bennem a vágy? Sokáig az éltetett, hogy egyszer látom. Talán a tenger, a kikötő, a tengerészek, a színes házak a partokon… A piros vagonok a dokkoknál… Cigaretták, francia cigaretták, nők… nem tudom. De Leningrádra nem gondoltam soha. Nem is értem… Hogy tudtam meglenni nélküle?

Így beszélt, s lassan elindultunk a városba, a Nyevszkij sugárút felé, a tömegbe, a fénybe. Feltartotta arcát a permetező esőbe, mosolygott. – Az eső is – mondta –, ez a hideg, jó eső. A víz… a hidak… Ez az én városom, itt kell élnem. Nem gondoltam rá soha. Úgy érzem most, hűtlen voltam hozzá, mint egy asszonyhoz, egy szépséges nőhöz, aki vár ránk, de elkerüljük. Megbántottam. Nem hittem, hogy ilyen szép…

Időnként megállt egy járdaszélen vagy a csatakos parkokban. A fák feketék voltak az esőtől; az úttesten surrogtak az autók.

– Marseille… – mondta –, régi vágy, már el is múlt, régebben mint hiszem. Elnyelték az évek, a reggelek, az otthoni reggelek… Amikor felkelek és elindulok, naponta, ugyanabban az órában, ugyanazon az úton, mindig érzem, hogy hiába reménykedem, nem lelem meg már soha a megoldást. Összezsugorodtam önmagamba, lehetetlenségeimbe, szerelmeimbe. Nem hoznak megnyugvást, csak végtelen bonyodalmakat. Emberekbe gabalyodtam otthon, szeretni akartam őket, de csak bántani tudtam, kegyetlenül. Bennük kerestem azt, amit megoldásnak hittem. Követeltem tőlük, de ők nem tudták megadni, nem adhatták meg, ők is keresték a megoldást, nyugtalanok lettünk, és bántottuk egymást… Itt jó. Itt most tisztának érzem magam, bűntelennek. Nem ismerek senkit, nem köszön senki, nem vár senki. Nem kell hazudni, csalni, ámítani. Az egész város az enyém, szabad vagyok, egyedül vagyok ezekkel a palotákkal, templomokkal, utcákkal, hidakkal, vizekkel. A Néva. Hatalmas, szép Néva… A nagy hajók, a szőrmesapkás férfiak, a nők, a kedves nők, akik nem akarnak semmit, én sem akarok tőlük semmit, csak egy szemvillanást, barátságos szavakat, kis mosolyokat, a szemükben ragyogást. Ennyit. Itt akarok élni ebben a városban, a hűvös esőben, az erőd vastag falai között, a múzeumokban, a Finn-öböl partján. Ez az én városom…

A Nyevszkijre értünk, autók tülekedtek a széles úton, már alkonyodott, neonok gyúltak és sápadt lámpák. Betértünk egy étterembe, szoljankát ettünk, sört ittunk, s később vodkát. Zene szólt, az ablakot paskolta az eső. Ittuk a vodkát, kenyeret haraptunk hozzá, fekete kenyeret, oroszosan.

– Mint egy nő – szólt sokára a barátom –, igen, mint egy asszony, olyan nekem ez a város. Nem követel semmit, csak odaadja magát, fenntartás nélkül. Ajándékba kaptam, sok száz kilométert kellett utaznom, hogy végre rátaláljak. Ön hogy van vele?

– Őszintén szólva… Nagyon szép. Tetszik.

– Tetszik?! Csak ennyi?

Hallgattam. Láttam, arca kissé elborult. Koccintásra emeltem poharam, s azt mondtam:

– Talán még nem utazott elég sokat. Az ember megismer városokat, szépeket, kedveseket…

Közbevágott:

– Ne higgye, hogy nem utaztam eleget. Sok várost láttam. Volt, ahol jól éreztem magam. De tudja, olyan ez, mint a szerelem. Nők, nők, aztán az egyik… Jön valaki, s már nem lehet többé nélküle élni…

Aznap tovább kellett utaznom, s otthagytam őt. Kikísért a pályaudvarra, várni kellett. Megint hallottam azt a verssort, szórakozottan motyogta:

…Nekem csak ez jutott, egy hangtalan jelenlét

az idők nagy vize felett…

– Kitől van ez a sor? – kérdeztem.

Nem válaszolt, csak mosolygott.

Egy hetet töltöttem Moszkvában, s indultam haza. Hajnal felé, valahol Brianszk után, csáját kértem a kalauznőtől. A hálókocsi folyosóján kortyoltam az illatos, forró italt. Valaki elment a hátam megett, súrolta könyököm. Utána fordultam. Ismerősnek tetszett, bár alig láttam az arcát. Csak amikor a folyosó végére ért, s betette maga mögött az ajtót, akkor ismertem fel. Ő volt, leningrádi barátom. Kiáltani akartam utána, de meggondoltam magam. Mit is beszélhetnénk? Vagy megkérdezzem tőle, hogyan tudta otthagyni azt, amit végre megtalált? Mit felelhetne erre?

De lehet, hogy tévedtem, s talán nem is ő volt. Csak egy reá igen hasonlító idegen.

Motívumok

Napfény

A babkávé illata, amint a forralt tej sűrű szagával keveredik; habzik a friss, langyos ital a piros pettyes bögrében; cukrok – fehéren-kéken áttetsző kockacukrok a tartóban; kenyér, ropogós héjjal, kövér zöldpaprikák halványan, szétgurulva és elvegyülve a szétcsattanó, vörös paradicsomokkal; a kettészelt paradicsom kicsurranó leve, a kis sárga magok, megcsap az újhagyma szaga a tálból, sok kusza gyökérszakáll, a zöld szárak, mint fura kis fácántollak; sószóró, fogvájók, kövér fahordócskában; s mindez kék-fehér abroszon, a kertben, az almafa alatt; foltokat vet az asztalra a nap, meg a rácsos székekre, a padra; a fa sátra alá betör a madarak füttye, darázs száll az étek fölé, dong, köröz, lecsap; áll a levegő, még friss, párás, de már melegszik; a nap a szilvafa fölött úszik, az áttetsző tengerben, valaki jön a kerti úton az ágyások között; hűvös az árnyék, a házfal tövében nedves a föld, de ahová a fény ér, ott már zörög a fű, reggel, nyári reggel, reggeli a kertben, nyolc órakor. Ennyit csak megérdemel az ember.

Mozi

Aznap délután elment az Odeonba, és látta a Kirchfeldi papot. Volt abban egy bolond, amolyan falu bolondja meg egy szelíd fiatal káplán, aki sokat szenvedett valamitől, talán a hivatása miatt, vagy mert a hegyilakók nem értették meg a jóságát. A film végén tűzvész pusztított, égett a templom, és a falu bolondja odaveszett a lángokban. Lehet, hogy nem így volt, hogy egészen más története volt a filmnek, de a pap meg a szegény bolond mindenesetre szerepelt benne. Az előadás alatt kiszáradt torokkal, szívdobogva ült; amikor a szünetben a jegyszedők illatos vizet fecskendeztek szét a nézőtéren, akkor sem esett ki a révületből. Hazament, s este a tükör előtt a nagymama szobájában utánozta a színészeket. Könnyes lett a szeme, olyan jó volt játszani, végigélni az egészet. És éjszaka is, a sötétben felriadt, átgondolta a filmet meg az ő játékát a tükör előtt. Hosszú idő óta akkor nyugodott meg először, hogy nincs elveszve, tud ő majd csinálni valamit az életben, valami olyasmit, mint amilyen ez a film volt vagy a történet, vagy annak a szegény bolondnak a tette. Egyszer egészen biztosan eljön az ideje.

Szerelem

Leszállt az est. Az út bársonysima porát felverte a csordából hazatérő, lusta tehén; pára gomolygott a széles rét felől, elnehezítette a port, nem szállhatott fel az akácok tömör gömblombjáig, a csenevész bokrokra sem, csak az árok füvét lepte be még vastagabb szürkeséggel. Szürkébe fulladt a fény is. Barátságos zajok kéltek az udvarokból, de azért még mindenki emlékezett a délelőtti repülőkre. Csak a kisfiú nem. Pedig a tanya fölött légiharc is tombolt, égett a ceglédi malom, a szolnoki vasútállomás romokban hevert. A felnőttek mind erről beszéltek, borzadva, félve, az arcuk szürke volt, mint a por, mint az este. De a kisfiú a kerítéshez lopakodott, a résen át leste a szomszéd fiatal menyét. A fiatalasszony fejni ment az istállóba. Barna haja lazán omlott a tarkójára, fehér ingvállban ment át az udvaron, azt hitte, nem látja senki. Tüdőbeteg volt, s ezért, vagy talán valami másért is, mindig szomorú. Forró nyári nap után fülledt volt a párálló este. Reggel kilenckor bombázórajok mormoltak át az égen, tüzek villantak, ejtőernyősöket szúrtak halálra a szelíd parasztok. Kegyetlen volt az a nyár. De a kisfiú csak az alkonyokat várta, amikor megleshette a szomszéd fiatal menyét. Az istállóajtó tárva volt, a homályban fehér foltokat látott, az asszony mezítelen lábát, szoknyája ráncait, karját, amíg csak az alkony és figyelő szemének vibrálása el nem mosta a kedves alak körvonalait. Tizenkét éves volt, azt hitték, hogy még gyermek. Látta reggel s naponta a repülőket, de csak ezt az alkonyi órát várta; csodát remélt. A nő otthagyja a sajtárt, eljön érte a kerítéshez, s ő megérintheti lazán leomló barna haját. De csak az éj jött el, az egyedülvalóság, az éj.

Hét óra

Még csak hét óra. Szombat este.

A délutáni csend után újra megjelennek az emberek az utcán. Szépek. Megfürödtek, felöltöztek, tiszta inget vettek. Könnyedén cigarettáznak, köhintenek kissé, kikerülik a sarat. Bevárják az üres autóbuszt, újságot vesznek, képeslapot, beleolvasnak. A nők a hajukra vigyáznak, a lakkal fényezett, illatos frizurákra. Arcukon púder, nyakuk meztelen, pedig hideg van, tél, havazik. Kis ékszereket aggattak magukra, akörül matat fehér kezük. Tekintetük csillog. Szép a harisnyás lábuk a kicsi cipőben. Ülnek az autóbuszban, ölükben fényes retikül, kölnik illata nyomukban. Halkan beszélnek, hallgatnak, nevetnek.

Senki sem udvariatlan.

„Tessék parancsolni… Ó, nem, ön talán… Csak tessék, tessék…”

Mennek valahová. Valahová, ahol történik valami – velük. Remélik, hogy velük. Hiszik. A hangjuk tiszta. Hét óra. Ez a legszebb óra. Még frissek; még csak most jön az este, most kezdődik.

A városban égnek a fények. A pincérek már felterítették a súlyos damasztabroszokat; a bontatlan palackok színes címkével rájuk várnak.

A lakásokat is kitakarították már; megsült a tészta, kávét darálnak, bekapcsolják a rádiót, magnetofont készítenek elő.

Az emberek ülnek az autóbuszban, a villamoskocsiban, a taxiban. „Ide és ide, kérem!”… Ragyogó fények az utcákon, az egész városban, piros-kék-zöld-fehér-lila fények. Esik a hó. Puhán, lomhán hull, tiszta este van. Már valahonnan zene hallik, lassú, meg-megszakad. Nem, még nem is kell sietni. Kár lenne. Jó hosszú az éjszaka, holnap vasárnap, ráérünk.

Még csak hét óra. A színházak is most kezdődnek, most indul a varázslat. A színészek még csak néhány perce vannak a színpadon, minden lehet – siker is lehet ma. A közönség várakozón ül az első percekben.

Az arcokon szelíd izgalom. Hála istennek, most kezdődik az este. „A vacsora majd nyolckor… nyolcra jönnek, azt mondták…” Jól van. Még minden jól van. „Majd ott lesz…” – „Majd jön…” Majd találkoznak, mindjárt, nemsokára. Ma este, éjjel, megtörténik. Remélhetőleg. Szép lesz.

Most még csak hét óra.

Utazom a buszon, közöttük, utaznak velem, látom őket, látnak engem. Még minden lehetséges, gondoljuk. Jóízű lesz az ital, azt mondjuk, amit kell, azzal találkozunk, akivel kell. Kellemes lesz a tánc, a vacsora. Mindent megbeszélünk. Még van idő, hiszen korán van, hét óra.

Éjfél után sokáig kell várni a villamosra. A megállóhely sáros. Beázik a cipő. A házmesterek sóval hintik a járdát. A fények kihunytak, az éjszaka hideg. A villamos hideg. Fellökdössük egymást az ajtón, összepréselődünk a kocsiban. A kalauz megtaszít a táskájával. Valakinek elszakadt a harisnyája, szitkozódik. A szemek duzzadtak. A nők haja szétbomlott, kendő alá gyömködik, sálat tekernek a nyakuk köré. Rekedt hangon beszél egy férfi. Valaki részeg. Valaki nem akar jegyet venni.

A villamos döcög, rossz a levegő, nem látni ki az ablakon.

„Hol vagyunk, na, hol vagyunk, hát nem tudja megmondani, maga…”

Van, aki alszik. A feje nekidöccen az ablaknak, keze lelóg, mint egy halottnak. Állva is alszanak, belecsimpaszkodva a fogódzóba. Egy lány didereg. Az arca zöld, foga összekoccan. A zenészek a peronon számolják a pénzt, talán nekik megérte… Elmúlt az este, az éj – nem történt semmi. Mennek haza az emberek, egyetlen vágyuk, hogy hazaérjenek, mintha régen, nagyon régen eljöttek volna otthonról. S már nem is tudják, hogy miért jöttek el, mert nem történt semmi.

Talán majd a jövő héten! Szombaton, este hétkor! Jövő szombaton megint szépek leszünk, elindulunk, frissen, kis ékszerekkel, tiszta cipőben. Biztosan elindulunk megint, estefelé, hét óra tájban.

Az öregember

Megmutatta a könyveit, hogy higgyem el, amit mond. – Ez már a második évem – magyarázta. – Négy éves a technikum. Hatvankét éves vagyok. Hála istennek, bírom erővel. A fejem is jól fog. Fiatal koromban szerettem volna tanulni, de nem volt rá módunk. Pedig igen jó eszű gyerek voltam. Az esperes úr rábeszélte az apámat, hogy hadd járjam ki legalább a hat osztályt. Tiszta kitűnő bizonyítványt kaptam, de azért csak paraszt lettem, végigkínlódtam az évtizedeket, s lám, most öreg fejjel megint iskolába járok. Amikor a tsz-ben szóltam, hogy én is jelentkezem, nevettek. Minek az nekem?! Erre megkérdeztem tőlük, hogy tán’ az öregember már nem tanulhat? Micsoda dolog az? – Hát tanulni éppen tanulhat – mondta az elnök –, de minek? – Az már az én dolgom! Három, nálam fiatalabb tsz-taggal kezdtük el a tanulást, de kettő már lemaradt. Hiábavaló vesződségnek tartják. Hát én nem tartom annak.

Jóízűen beszélt, frissen, nem látszott rajta a kor. Benn ültünk a konyhájukban, az asztalnál. Ő a fal mellett; erős termetén gombolatlan báránybőr bekecs; arca simára borotvált, dús bajusza gondozott. A sarokba állított dikón a felesége varrogatott. Néha ránk tekintett, szótlanul. Sovány derekát megvastagította a sok szoknya; arcát elfödte a sötét fejkendő. Színes rongyszőnyegek takarták a falat. A dikó felett feszület függött.

– Nézze – mondta az öregember –, én nem kocsmázom, nem duhajkodom. Legény koromban nem vetettem meg a jó mulatságot, de soha nem részegedtem le állati módra. Mások kártyáznak, pálinkáznak, nekem ez a szórakozásom…

Felemelte az egyik könyvet, a borítólap gyűrődött csücskét simogatta.

– Sok szép dolog van ezekben a könyvekben. A vegytan kicsit nehezen megy, de ha az ember odafigyel, az sem olyan ördöngös. Minden tudományt meg lehet érteni, ha van hozzá türelmünk. Hatvankét éves vagyok, de igen sok örömöt találok a tanulásban. Ezt elhiheti. Nem akarok ebből már semmi különös hasznot. El sem kellene végeznem, magam vállaltam. Minek nekem a diploma? Nem gondolok az érvényesülésre. Paraszt voltam én mindig, műveltem a földet, neveltem az állatokat, jó lesz hátralevő időmre is ez a sors. De, tudja, jobban ízlik nekem a tanulás minden másnál. Kérdezték is a társaim – mert az állattenyésztési brigádban dolgozom –, hogy mire való ez az iskola? Én aztán megmagyaráztam. Ahogy kinyitom a könyvet az év elején, s ahogy haladok benne, hát olyan az, mint amikor a világtalan látni kezd valami csodától, vagy a siket hallani. Az ember ráeszmél, hogy mi hogyan van, mitől s miből?

Rendbe-sorba rakta a könyveit a konyhaablak mélyébe.

– Mindig is olvastam én. Sokat. Nézze – ez Petőfitől Az apostol. Itt a jelző, hogy hol tartok. Móriczot is szeretem, Tömörkényt, Gárdonyit… Amihez hozzáférek, s komoly dolog, azt mind átböngészem. Az asszony szid érte, hogy rontom a szemem, de a fene bánja! Ő meg az imakönyvét bújja. Neki a templom a minden, nekem a tanulás. Nem baj az. Meghagyom a hitében, ő úgy boldog, én így. Nincs köztünk rossz szó soha. Veszekedéssel nem lehet élni.

Sötét kendős fejét lassan felemelte az asszony. Találkozott a tekintetük. Az öregember mosolygott; gyermeki kék szemét rám vetette, bólogatott.

– Hát, bizony, elszaladt az idő… Hatvanon fölül vagyok, de nem törődöm vele. Élni kell szépen, csinálni a jóravaló dolgokat. Járt maga a kocsmánkban? Látta, ugye, ott tétlenkednek sokan, bagóznak, isszák azt a rossz lőrét, összevesznek, eltompítják az agyukat… Az itallal akarnak segíteni magukon. Mire jó az? Ezt kérdem sokszor tőlük. Ők meg azt felelik, hogy amit én csinálok, bolondság. Látja, egyikünk sem érti a másikát, ez már így szokott lenni.

Karácsonyéj

Éjfélkor érkezett alkalmi tehervonaton, az üres vagonban órákon át didergett, katonasapkáját a fülére húzta, köpenye gallérját felhajtotta, mégis átfagyott, nem volt sem étele, sem itala, de nem bánta, mert a falujuknak tartott a vonat; s éjfélre meg is érkezett. A vidék kihalt volt, távolról hallatszott az ágyúszó; tompa dübörgés, messzi fények. Katonákat sem látott, senkit. A falu sötét házai belevesztek a fekete éjszakába. Furcsa karácsony volt, nem világoltak az ablakok, nem hallatszott ének sehonnan. Talán még a kémények füstje sem szállt. Az emberek féltek. Ő nem félt, mert látott elég halált, testében is hordott egy kis ólomgolyót. Már nem fájt a seb, de az inak húzódtak, ha lépett. Egyenesen a házukhoz sietett, de csak kerülővel ért oda, át kellett mászni a vasúti töltésen, mert a hidat felrobbantották. Erről sem tudott. Amikor a házukhoz ért, minden vére a mellébe szaladt, fuldoklott az izgalomtól. Most majd mindjárt látom őket, gondolta, mégis, karácsony éje van, együtt lehetünk. Bezörgetett az ablakon és várt. A házban nem mozdult senki. Újra zörgetett. Mindjárt kinéznek s meglátnak, számítgatta. De hiába. Csend fogadta a zörgést. Megriadt, s hátrált, hogy szemügyre vegye a házat, épségben van-e? Vagy akna érte, s rájuk omlott?! De a háznak nem esett bántódása. Még erősebben zörgetett, hidegen csengett az üveg. Valahol valaki kiáltott, s lövés dörrent. Ugyanakkor neszt hallott odabentről, a bátyja kiszólt a zárt ablak mögül, hogy ki az, s mit akar? – Én vagyok az – mondta –, én vagyok, János! Engedjetek be!

A szobában halkan susmogtak, majd élesen kiáltott a sógornője: – Az nem lehet, a mi Jánosunk, szegény, már nem él! – Már hogyne élnék, hiszen itt vagyok! Hiszen én vagyok itt, János! A ti Jánosotok!

Sötét volt, csillagtalan éj, s ők nem néztek ki a házból, nem merték kinyitni az ablakot, féltek a katonáktól, a többi embertől, mindenkitől. Talán el is húzódtak a függöny mögül, s persze a hangját sem ismerték föl. Kétségbeesetten dörömbölt az ablakon, de ekkor újra hallatszott egy lövés, kiáltások, valahol üldöztek valakit. Félreugrott az ablak alól, fülelt. Nagyon hideg volt, fagyott, s a hangok messzire szálltak, élesen, fenyegetően.

Végre valami nyikorgás és léptek halk csosszanása: valaki félretolta a kapun a reteszt. Az anyja volt, szegény öregasszony, kikandikált a résen. Nézték egymást a sötétben, aztán a kapu kitárult, s ő ott volt az anyjánál, de már egészen másként, mint ahogyan jött, nem örvendezéssel, hanem kétségbeesetten.

Benn, a konyhában körülfogták, nem akartak hinni a szemüknek. – Hiszen járt itt egy katona, aki látta, hogy elestél. – A sógornője sírt, a köténye csücskét szorította a szeméhez. A bátyja meg azt mondta: – Vigyázni kell, ha kopognak, nem szabad kinyitni, mert becsapják az embert, kirabolják, vagy el is hurcolhatnak mindenkit, közel a front, hiszen te jobban tudod. Ezért ne haragudj.

Az anyja meg visszaült a sarokba, a fenyőág mellé, meggyújtotta a gyertyát, és halkan, el-elakadó hangon énekelni kezdett. Ő forró vizet kért, hogy megmosdhasson. Lila volt a keze a hidegtől. A sebe is fájt. Fáradt volt, és enni akart.

Március

Zöld helyiérdekű szerelvény fut a töltésen, az utasok belátnak a kertbe. Ámbár itt, a végállomás előtt, már kevés az utas; a kalauz cigarettára gyújt a peronon, és a lehúzott ablakon kifújja a füstöt.

Csend van. A sínek zengése, a szerelvény csattogása kicsit tovább hallatszik a kertek fölött mint nyáron, amikor a dús lombok elnyelik a zajt. De már melegen süt a nap, a léckerítés árnya végignyúlik a kerten, s a kifli alakú virágágyásban, a ház előtt, sárgán virít az aranyeső. Piros ágak, új hajtások serkennek a téltől még fekete fák ágabogából. Olló csattog – fejkendőben, posztómellényben, vastag, foltos szoknyában és a tavaszi földtől sáros férfi félcipőben Annus néni nyesegeti a törpebarack ágait.

– Jó ez a cipő, amit hoztál – mondja. – Kényelmes. Teletömködöm újságpapírral az orrát, éppen jó. Egész nap csoszogok benne, mégsem fáj a lábam.

Köténye zsebébe süllyeszti az ollót, elindul előttem, háta hajlott, derekát kissé félredűti, mintha egyensúlyozná öreg testét, óvakodva, hogy fel ne billenjen. Csontos, sovány kezével fáradt mozdulatokat tesz, amint beszél.

– Szép lesz a kert megint, csak sok a munka. Hétfőn elkezdem az ásást. Tubuly segít, üzentem neki. Elpiszmog a munkával, de egyedül nem bírom. Öreg már ő is. Foga sincs, enni sem igen tud. Nem kér nagy napszámot… Apád mindig azt mondja, el kéne adni a kert felét, a hatszázból háromszáz négyszögölt. Azon pöröl velem, minek dolgozom annyit. Na, mondom, jó lesz tán még valakinek a családból ez a kert… a ház… Minek elherdálni? Hiszen tudom, senki sem viseli azután gondját, ha már én nem leszek. Senki. Nem becsülitek ti a munkát semmire. Csak az kell, amivel nincs gond, igaz-e? Nézd a ribizlibokrokat. Hat liter bort csináltam tavaly is a ribizliből. Kukorica is kell, felcseperedik azon egy malacka. Apád azt mondja, minek vesződöm a disznóval. Mondja, mondja, de ő is mennyit dolgozik szegény, régen nyugdíjas lehetne, de mennyit dolgozik! Ez már a vérünkben van nekünk. De velünk aztán vége a munkaszeretetnek. Egyikőtök se szorgos már, egyikőtök se! Pedig a holnapra is gondolni kell… Harmincban itt egy faház állt… és fele ekkora volt a kert. De jött hozzá szépen még háromszáz négyszögöl, és a ház is felépült, szorgalommal, takarékoskodással. Mert a mi életünkben nem a herdálás volt szokás, nem ám! Én kicsi koromtól kezdve dolgozom. Nekem soha nem volt tétlen a kezem. Meg is haltam volna a semmittevéstől. Most is felkelek hajnalban. Ötkor. Megetetem a tyúkokat, megfejem a kecskét, takarítok. Télen a havat kell elseperni a ház körül, ilyenkor meg, tavasszal, elkezdem a kerti munkát, és be nem végzem őszig… Nézd, itt lesznek megint a virágok, szegfű, dália, tulipán… Ez itt az eperágyás. A lucerna még jó lesz az idén, kell a nyulaknak. A kukorica közé babot ültetek… itt a tök helye… a borsóé. Annyi sóskám, káposztám volt, hogy el is adtam belőle. Virágot is árultam a piacon. Emlékszel az Anzenbergerékre? Azok gyűjtik nekem a kenyérhéjat, papírzsákban, ha jövök a piacról, beugrom érte… Vénasszony – nevetnek –, vénasszony, hogy cipekedik. De milyen jó a tyúkoknak! A nyulaknak is… Apád azt mondja, adjak el mindent, aztán éldegéljek a pénzből. De hát vesszen minden?!… Uborkát tettem el húsz üveggel, tudod, azt az aprót, csemegét, cukros ecetben. Majd bemegyünk a házba, bontok föl belőle. Van még a padláson finom kolbász a tavalyiból, hamuba teszem, ahogy szoktam, olyan, mint a szalámi. Sonkám is van húsvétra… Hát arra emlékszel-e, itt ültünk az almafa alatt nyáron, esténként, itt vacsoráztunk… Amikor még éltek ők is… szegény Vendi bátyád meg Róza néni meg Géza bácsi… Elkorhadt a pad, az asztal is, minden pusztul, amihez férfikéz kellene. A ház is, látod, a házat is vakolni kéne, omlik a vakolat. Még a bomba, tudod, a bomba, ami a töltésoldalba esett, az tette tönkre a falakat, azóta se volt rá pénz, hogy megcsináltassuk. Pali, a sógorod meg apád segítenek, de ők se győzik. Pénz kellene ide, húszezer forint, akkor bepucoltatnám. Húszezer. Nagy pénz, igaz-e? A csatornákat megreperáltattam, hatszáz pengő… ó, mit beszélek! – hatszáz forintba került, két ember szöszmötölt vele, megittak három litert a ribizliboromból, mégse lett jó. Csorog, áztatja az eső a falat… Na, csak töröld le jól a lábad itt az ajtó előtt, látom, tudod még, hogy nálam mindig rend van. Most is csillog a kilincs, meg a rézpánt a küszöbön. Nem sajnálom rá az időt. A függönyöket kikeményítem… a terítőket… Sok fiatal asszony megnézhetné! Az ágyak! Ilyen ágyakat ma már nem csinálnak, ilyen szekrényeket sem! Kinyithatod az ajtaját, ott is a régi rend, csipkék a polcok szélén… Ezt nézd meg! Kinek van ma ennyi fehérneműje? Ingek… azok még szegény Vendi bátyádé voltak… itt meg a ruhái… Próbáld csak fel ezt a kalapot. Szép, ugye? Egyszer lehet, hogy neked adom. Csakhogy ti már nem tudtok vigyázni semmire. Nincs már értéke a szép holminak előttetek. Velúrkalap. A télikabátjához viselte, a Károlyinál vettük, huszonhétben. A szőnyegeim becsomagolva szépen a szekrény tetején… Valamelyikőtöknek jó lesz. Ezek meg a régi selyemruháim, régi divat, nem hordanak ma már ilyen szép, hosszú szoknyákat, a térd kivillan most, nem is értem… Az anyagát nézd, micsoda anyag. Szerettem szépen öltözni. Láthatod ezen a fényképen. Vendi bátyád is, csinos, fess ember volt. Akkor már az Anzenbergeréknél dolgozott a pékségben. Hogy szerette a tiszta holmikat! Délelőtt hazajött a pékségből, lefeküdt aludni, délután meg kiöltözött. Olyan volt, mint egy tanár vagy mint egy postatanácsos. Az Anzenberger Nándi is mondta mindig, hiába, ez a Vendi, ez egy úr! Úriember… Néha éjjel látom, eljön, beszélgetek vele… meg a többiek is jönnek, Róza nénéd, Géza bácsi… eljönnek hozzám éjjel… Magam vagyok, látod, magam… A múltkor bementem az ólba, fejni a kecskét, az ajtó kallantyúja meg valahogy kintről rácsapódott egy szögre, vagy mi, bennragadtam a kecskénél. Egész délelőtt kopogtam, kiabáltam, hogy majd csak meghallja valaki. Azt hittem, már ott lelem a halálomat. Szerencsére a szomszéd gyerek átjött a vaslábosért, az hallotta meg a hangom, kieresztett… Apád szidott, agyoncsapja a kecskét, azt mondja, ha nem adom el. Meg a telek felét. Emezt a részt meg hagyjam benőni fűvel. Már hogyan hagynám?! A kecske is kell, jó a teje, egészséges. Eldolgozgatom én a kertben még egy kicsit… Ha valami rossz, kitaposott, szemétre való cipőd akad megint, hozd csak ki nekem. Majd elhordom. Aztán majd adok virágot nektek, cserepeset, kaktuszt vagy vízipálmát, jó lesz az új lakásotokba. Másként úgyse lenne, ha nem adnék, mert nincs nektek már türelmetek semmihez…

A szimuláns

Köhögéssel kezdte. Fenn gyakorlatoztunk a hegyen, tél volt, megevett egy marék havat. Estére már panaszkodott a torkára, reggel rekedt hangon jelentkezett gyengélkedőre. Két nap alatt rendbe jött, az orvos kiírta szolgálatra. Szidta az orvost, hogy nem ért a mesterségéhez, mindenki láthatja, aki jó szívvel néz rá, hogy ő beteg. Panaszáradatát köhögési rohamok szakították meg, kezét a mellére szorította, fuldoklott. De az ezredorvos hiába nézegette a torkát, kutya baja sem volt. Akkor találta ki, hogy rossz a szíve. Menetgyakorlat közben összeesett, vipponnal szállították be a laktanyába. Az EKG negatív volt. A tisztek már figyelték, ezért egy időre abbahagyta a betegeskedést, de a húsvéti szabadság után egy szép napon elkezdett sántítani. – Fáj a lábam – mondta –, megyek, megyek, egyszer csak összecsuklik alattam.

Maga a századparancsnok küldte gyengélkedőre. Az orvosszázados fél órán át vizsgálta, de nem tudta megállapítani a bajt. Ott tartotta a gyengélkedőn, három napot szánt a diagnózisra, de nem talált semmit. – Ide figyeljen, Aschenbrenner – mondta neki, mert már névről is jól ismerte, a leggyakoribb páciense volt –, ide figyeljen, maga kiskatona, magánál egészségesebb embert még nem láttam. – Istenem – siránkozott Aschenbrenner –, ha tudná, mennyire szenvedek. – Dehogy szenved maga, keljen csak fel abból az ágyból. – Aschenbrenner nem keseredett el, kiszállt az ágyból, és szépen végigvágódott a kövezeten. – Nem tudok lábra állni – hajtogatta –, tetszik látni, nem tudok lábra állni…

Az orvos nem tehetett mást, írt egy beutalót a Róbert Károlyba, és másnap Aschenbrennert Pestre szállította a mentő.

Akkoriban én voltam a századírnok, emlékszem rá, majd egy fél évig naponta jelentettem a szokásos létszámjelentésben: kórházban egy fő. Egészen természetes lett, kicsit meg is feledkeztünk róla, Aschenbrenner nem létezett, csupán egy számadatként a napi jelentésben.

Szeptemberben egy délután ott álltam az iroda ablakában, szép napos idő volt, a laktanyaudvar üres, a tisztek már hazamentek, aznapra befejeztük a munkát. Egyszer csak furcsa alakot láttam közeledni a táborkapu felől, egy kis, alacsony katonát, vadonatúj kórházi bottal segítve rogyadozó lépteit, jött a zászlóalj épülete felé. Szánalmas látvány volt – deréktól lefelé rongybábura emlékeztetett.

Hát persze, Aschenbrenner érkezett meg. Fél órába telt, amíg feljutott a körzetbe. Bekopogott az irodába, nekidőlt a falnak. – Széket – mondta elfúlva –, gyorsan adj egy széket! – Leültettem. Nézett rám egy darabig, aztán reszkető kézzel elővette zubbonya zsebéből a kórházi elbocsátó iratokat. – Kiengedtek – mondta. Szeme könnybe lábadt, megtapogatta tönkretett combját. – De hát mégis, mi bajod volt? – kérdeztem. – Semmi – mondta. – Semmi, csak egy kicsit ki akartam magam vonni a forgalomból. De hát jól kikészültem. Mindenféle injekcióval kísérleteztek, és én nem mondhattam már meg az igazat… Meg akartak gyógyítani…

Két hónap múlva leszerelték. A hadsereg költségén cipésznek taníttatták, arra számítva, hogy majd alkalmas lesz az ülő munkára.

Szektások

Aznap éppen őrszolgálatot adtunk, négy óra felé egy fegyveres katona bekísérte a két újoncot. Nagyon meg voltak ijedve, igyekeztek feszesen állni a tiszthelyettes előtt az őrszobában. Mi meg ott ültünk a fal menti lócán, néztük, hogyan veszik le a derékszíjukat, a csizmaszíjat miként csatolgatják paraszti munkához szokott kezükkel. Amikor a zsebeiket is kiforgatták, és az apró tárgyakat az asztalra tették, a tiszthelyettes megkérdezte:

– Hát a zsebkés? Tessék csak mindent kirakni!

– Nincs zsebkésünk – mondta az egyik –, azt mi nem hordhatunk magunkkal.

Erre aztán jobban odafigyeltünk. Még zsebkésük sem volt, hát persze, a fegyvertől meg egyenesen irtóztak. – Fura fickók – mondta a tizedes, amikor rájuk csukták a zárka ajtaját. – Fura, megátalkodott fickók!

Vacsora előtt kivezették őket a többi fogdással, hogy mossák fel a pihenő kőpadlatát. Zokszó nélkül, serényen dolgoztak. Mi meg odaálltunk föléjük, és megkérdeztük, igaz-e, hogy nem hajlandók fegyvert fogni? Tisztelettudóan felemelkedtek, vizes kezüket ügyetlenül lógatva, halkan, de igen elszántan kifejtették, hogy bármi történjen is velük, fegyverhez nem nyúlnak, mert aki fegyvert ragad, fegyvertől vész el. Így parancsolja a hitük. Szemük sem rebbent a kirobbanó nevetésre, visszatérdepeltek a kőre, és igyekeztek tisztára mosni a cementlapokat.

Emlékszem, a tiszteknek sok gondot okozott, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni, a nép egy részének elmaradottságáról beszéltek, néhány napig türelmesen oktatgatták őket, de hiába. Törvényekre hivatkoztak – a két újonc lehajtott fővel hallgatott, nem fogott rajtuk semmi.

Nem tudom, mi lett velük, elvitték őket egy teherautón az ügyészségre. Féltek, de nem hátráltak.

Voltak, akik nem tudtak rajtuk sem bosszankodni, sem nevetni.

A negyedikről beszélnek

– A temetésen, persze, mindegyikük arcán a nagy gyász – mondta az öregasszony. – Mindegyikükén. Díszes família! Antal sírt, egészen duzzadt volt a szeme, Tóni, a nagyobbik fiú támogatta.

– Hát azért mégis: szerette – bólogatott a másik nő.

– Szerette? Csak ezt ne mondd, szívem.

Hallgattak. Az öregasszony csokoládétortát rendelt, apró falatokat tett a szájába, a csokoládé elolvadt a nyelve hegyén, ízlelgette. A másik nő kinézett a térre. Esett az eső, zsúfolt villamosok futottak be a megállóba. A presszóban csend volt a nagy üvegablakok mögött.

– Azt azért senki sem tudhatja, mennyire szerette Antal szegény Ellust.

Az öregasszony ujja maszatos volt a tortától. – Na, én aztán tudom. A harmincas években… meg hát aztán most is… a legjobb barátnők voltunk. Én aztán tudom.

– Nézd csak – mondta a másik nő –, jön Beáta.

A téren át tipegett a latyakban a harmadik asszony. Szivárványszínű ernyőt tartott a kalapja fölé. De mire fedél alá ért, mégis megázott a fél oldala, harisnyája csupa sár lett.

– Szerencse, hogy hoztam ernyőt – mondta köszönés helyett. – Pedig nem akartam, nem szeretem, be kell tenni a ruhatárba, s az is mindjárt egy forint. – Levette kalapját, görbedt ujjaival helyreigazgatta ősz kontyát. – Nahát! Tegnap, amikor telefonáltál, Aliz kedves, hát el sem akartam hinni, hogy szegény Ellus! – Beáta a fiatalabb nőre nézett, megszorította a karját. – Mondtam, ugye, kedvesem, a telefonba, hogy nem mehetek ki a temetésre? Mostanában, ha sokáig állok egy helyben, rettenetesen fáj a lábam. És különben is. Az hiszem, nem használt volna az idegállapotomnak. Istenem! Hát véget ért a szenvedése? Jobb is neki.

– Én ott voltam – mondta az öregasszony.

– Persze, neked, ugye, Ilmám, ott kellett lenned. A legjobb barátnőnek. Hiszen én is… hiszen nekem is… Mondd, jó a csokoládétorta, vagy inkább gyümölcsrizst egyek?

A pincérnő ott állt mellettük. – Hozhatok gyümölcsrizst?

– Jaj, fiam, várjon egy kicsit. Az talán nagyon hizlal. Sok rajta a tejszín?

A pincérnő bólintott. Elég sok a tejszín.

– Akkor hozzon csak egy szelet puncsot. És szimpla kávét, de ne gőzöljék fel!

– Én ott voltam – mondta az öregasszony. – Éppen mesélem Aliznak. Antal, Ellus férje sírt, Tóni támogatta, az a másik kölyök, így kell mondanom, az meg azzal a nővel… na, szóval tudjátok, akivel együtt él. Hát szép kis társaság. Gyász, sírás, mintha annyira szerették volna. Mintha egyáltalán egy napig is megérdemelték volna ők Ellust! A kisebbik fiúnak, annak a Bécinek, még fekete ruhára sem tellett. Egy csíkos sportöltöny! Az anyja temetésén!

– Das ist schrecklich! – méltatlankodott Beáta.

– Pedig mennyit szenvedett értük! Mit áldozott értük! Hát megérte? Már maga Antal. Már, ugye, ott kezdődött, hogy Antal egy lehetetlen alak volt.

– Ha jól tudom, Antal tanár volt – mondta Aliz.

– Tanár? – nevetett fel Beáta. – Na, te ezt aztán igazán tudod, Ilma.

– Fenét volt tanár – legyintett az öregasszony. A kis papírszalvétába törölgette ujjait, a szalvéta véletlenül a földre hullt, odább rúgta. – Ügynök volt. De egy szerencsétlen kis ügynök a Zwacknál. Aztán valami üzletet akart csinálni a háború előtt, de becsapták, a háború után elment tisztviselőnek, meg gyárban dolgozott, aztán egyszer váratlanul felcsapott tanárnak! – Az öregasszony kuncogott. – Nyelvtanárnak! Mert hogy Burgenlandban született, tudott egy kicsit németül meg horvátul. Harminc forintért adott egy órát. Mert dolgozni, rendesen, soha nem akart. De hát a fiúk éppen ilyenek lettek, mind. Mind a kettő.

– Én meg azt hittem, hogy gimnáziumi tanár – csodálkozott Aliz. – Egészen olyan volt a modora.

– Modora?! – Beáta a puncstortát ette. – Jaj, hát vizet nem hozott ez a lány. Borzasztó, ha az ember nem kéri külön a vizet, megfeledkeznek róla. Ez a puncs se valami friss… Igen, igen. Én soha nem értettem, miért ragaszkodik annyira szegény Ellus ehhez az Antalhoz.

– Belebolondult – mondta az öregasszony. – Amikor egyszer harminckettőben ez az Antal elkísérte szegény Ellust az uszodába, én már akkor mondtam: Te, fiacskám, ez a férfi egy széltoló! Láttad volna, mennyire a szívére vette. Hát istenem, akkor még nem tudtam, hogy komoly a dolog! Azt hittem, egy kis flört, tudod, te emlékszel rá, Beáta, értettünk azokhoz a kis flörtökhöz. Ellus is. – Alizhoz fordult. – Te még nem ismerted akkor. Csodaszép lány volt. Karcsú. Fiús arc, rövid haj. Az ő lába volt a legszebb. És nagy, kék szemek!

– A szeme – mondta Aliz –, az még később is szép volt, amikor én megismertem.

– Ó, az már nem volt az igazi szépség, ugye, Beáta?

– Öt-tíz év alatt tönkrement. Születtek a fiúk, egy kislány meghalt, Antal nem keresett semmit.

– De hát én nem is értem! Még most sem értem, annyi év után, hogy mit várt ettől az Antaltól? A legjobb partikat csinálhatta volna. Bolondultak utána.

– Mit várt tőle? – kérdezte Aliz. Az ablakon át nézett kifelé az esőbe. Szomorú volt a tér, a város.

– Nekem mindig azt mondta, ha kérdeztem, hogy szereti. Szereti és kész! – Beáta tele szájjal beszélt. – Na, most innék egy korty vizet és nincs. – Intett a pincérnőnek. – Hozzon, kérem, egy pohár szódát. Langyos legyen, jó?

– Szóval szerette – bólintott Aliz.

– Hát jó, szerette – mondta az öregasszony. – Az első időkben, persze! Csakhogy később is, és ez a furcsa. Pedig Antal ivott már. Nem jól állt a szénája, balkezes volt, ivott, a szerencsétlen ember mind iszik. És Ellus még mindig szerette. Ez a különös. Egy olyan nagyszerű nő, mint Ellus!

– Egyszer felmegyek hozzájuk – mesélte Beáta –, akkor ott laktak a Fiumei úton. Hát mos! A konyhában mosott, csupa gőz volt minden. Te jó isten, mondom, hát miért nem fogadsz mosónőt? Persze, tudtam, még ennyit sem engedhet meg magának. De a fiúkat gimnáziumba járatta, ő harcolt érte, hogy tanuljanak, az apjuk elküldte volna őket inasnak, vagy tudom is én, minek, csak pénzt hozzanak haza. De nem, Ellus követelte, hogy leérettségizzenek. Hát, mondom neki, szívem, elég nagy marha vagy. Erre kellett a kereskedelmi érettségi? Erre kellett a zongorázás? Az a nagy válogatás a tánciskolai fiúk között? – Beáta felsóhajtott, az egyik kockacukrot belepottyantotta a kávéjába, lassan kevergette. – Egész életén át azután erre a három férfira dolgozott. Én, őszintén szólva, egy időre kénytelen voltam megszakítani vele a kapcsolatot. A férjem, ugyebár… Nem mehettünk hozzájuk, őket sem hívhattuk meg. Szegény, jó Ellus!

– Tavaly ősszel, amikor Bécinek kiállítása volt a Kamara-teremben, akkor beszélgettem Ellussal – mondta Aliz. – Azt hiszem, boldog volt. – A másik két öregasszony csodálkozva pillantott fel. Aliz folytatta halkan. – Azt mondta nekem: „Nézd, az én fiam!” Úgy járt a szobrok között, mint a templomban. Nekem kicsit furcsák ezek a szobrok, magyarázta, de Béci már tanítgat, hogy mit lássak bennük. – Aliz kicsit hallgatott. – Igen, azt mondta Ellus: Nézd, az én fiam!

A másik két nő hallgatott.

– Na, akkoriban én is beszéltem Ellussal – húzta el a száját az öregasszony. – Kérdeztem tőle: Végre segít téged ez a Béci? Á, azt mondja, á, még nem tart ott. Nem? Hát Tóni? Az már csak ott tart, nem? Tóniék társasházat építtetnek Újpesten, mondta, kell nekik a pénz. Na! És hát ahogy ezt mondta! Nem volt neki mindegy. Hát persze, nem panaszkodott, nekem aztán pláne nem panaszkodott soha. Én megmondtam neki az első percben: Ellus, elrontod az életedet. Ne azt nézd, hogy megbolondított az Antal kis, fekete bajusza meg a barna szeme. Azt nézd, hogy el tud-e tartani. Én, ugye, századosné voltam, Beáta férje a kultuszban osztályvezető… Ugye, kicsit rosszul eshetett Ellusnak, hogy a hármasfogatból lemaradt. – Az öregasszony Aliznak magyarázott. – Hát hol kapta ő vissza, amit adott? Az intelligenciáját, a jólelkűségét, az önfeláldozását?… Senkinek sem mondta, de mindenki tudta, hogy Antal kapcsolatot tartott fenn más nőkkel is.

– A Béci teljesen rá ütött – jegyezte meg Beáta.

– A Béci! – legyintett az öregasszony. – Azt hiszem, láttad azt a nőt, akivel együtt él már négy éve, csak úgy. Na, hát majd’ megmondtam, mifélének látszik!

– De hát valamiért csak vállalta ezt az egészet? – töprengett Aliz.

– Mit csinált volna, drágám? – kérdezte Beáta. – Hagyta volna ott a családját?

– Most, az utolsó években is dolgozott még. Szvettereket varrt össze. Hozta a szövetkezetből, és otthon összeállította. Csak hogy tudjon valamit dugni a fiainak.

– Na, én ugyan megmondtam az én Elek fiamnak, amikor jött az új divattal, hogy menjek hozzájuk a gyerekre vigyázni, amíg ők színházba mennek! Én megmondtam: ott a taxidada, tessék, egy telefon az egész. – Beáta Alizra nézett. – Te ezt nem tudod, szívem, egy magányos nő ezt nem tudja, ugye, se gyerek, se unoka… De nem kell engedni, hogy kizsigereljék az embert. Hol a hála? Hol a köszönet? Szegény Ellust kizsigerelték, kínlódás volt az élete, és most tessék. Megérte? Ott van a temetőben.

– Csak láttad volna – mondta az öregasszony –, az Antal szeme vörös volt a sírástól. Persze, lehet, hogy megint ivott. Az ivástól is duzzadt lehetett. A Bécin sportöltöny… És mit kapott tőlük, amíg élt, szegény? Mit? Ott álltak gyászban, de az életében mit kapott tőlük?

Beáta a kávéját hörpölte. – Ebben a presszóban sohasem tudnak rendesen pörkölt kávét adni. Hiába szól az ember.

– És ha mégis boldog volt? – töprengett Aliz. Nézett kifelé az esőbe. – Ki tudja, mi volt jó neki? Talán szerette őket.

Vasút utca 7.

A szállodaportás sajnálkozott, nincs hely, mondta, minden ágy foglalt, miért nem tetszett Pestről rendelni szobát? Hiába magyarázta, hogy csak alig fél órája tudta meg, nem utazhat haza. Nem volna mégis valami megoldás? A portás töprengett, várta a húszast a markába, csak azután adta meg a címet. Vasút utca hét. Megbízható hely, tizenöt forint egy éjszakára a szállás. Messze van? Sajnos, kinn a város szélén.

Hideg volt, tél, fagyott – aludni kellett valahol. Sokat gyalogolt, amíg végre megérkezett az adott címre. Itt már olyan volt a táj, mintha falun járna: léckerítések, kutyaugatás, göröngyös földút.

A kapu nyitva volt, az udvarra egy üvegezett ajtó szolgált, tüllfüggöny mögül fény világolt.

Harminc év körüli asszony nyitott ajtót. Csak tessék, tessék, mondta minden meglepetés nélkül. A férfi magyarázkodni kezdett, a portástól kaptam a címet – de a nő félbeszakította egy barátságos mozdulattal: lépjen beljebb, hideg van. Restelkedve engedelmeskedett. Konyhába jutott, szappan- és gőzszag volt, égett a tűz, a tisztaság illata áradt. A viaszosvászonnal borított asztalnál két gyermek ült, aprócska kisfiú meg egy nyolc év körüli lányka. Köszönjetek, szólt az asszony. A kislány vékony éneklő hangon üdvözölte a vendéget, de a fiúcska csak nézett. Józsika! kiáltott öccsére a lány, nem hallottad, Józsika, köszönj szépen.

Bácsi, mondta sokára a gyermek. Igen, bácsi, mosolyodott el az asszony. Hellyel kínálta a férfit, köténye csücskével letörölte az egyik fehér konyhaszéket. Csak befejezem a gyerekekkel a vacsorát, szabadkozott. Mindjárt.

A férfi levette a bundáját, leült a tűzhely közelében. Nézte, hogyan eteti a nő a kisfiút. Kell a főzelék a csontocskádnak, magyarázta türelmesen. A kislány nem evett, komoly szemmel vizsgálta a jövevényt. A férfi kicsit elbágyadt a melegtől, egész nap kinn járt a környező falvakban, kiszívta erejét a tél hidege. Körbejáratta tekintetét a konyhán. A kredencen néhány rézedény csillogott: mozsár, habverő, üst, mérleg. A falon régimódi óra, nagy, római számokkal. A konyhakő tiszta volt, fekete-fehér kockák.

És milyen csinos asszony, gondolta. Lazán leomló barna konty, sápadt, vékony arc, nagy szemek. Vajon a férje hol van?

Az asszony ellátta a gyerekeket. Csak lefektetem őket, s készítek valami harapnivalót, magyarázta egykedvűen, mégis kedvesen. Jött-ment, kihozta a kicsik hálóruháját, mielőtt rájuk adta, melengette a holmikat a tűzhely fölött. Nem fűtünk odabenn, mondta. Egészen közel állt a férfihoz, könnyed mozdulatokkal hajladozott, derekán megfeszült a szoknya. Vajon hazajön a férje, vagy talán csak kinn van valahol az udvaron? – gondolta a vendég.

A nő a karjára vette a kisfiút, a lányka utána csoszogott. Kihallott a szobából a szöszmötölésük, az ágynemű csapdosása, a becéző szavak.

Akkor hát rántottát, szalonnával? kérdezte az asszony, amint visszatért. Sajnos, más nincsen itthon. A férfi köszönte, hogy jó lesz. Kezet mosott, friss törülközőt készített elő az asszony. Természetesen tett-vett, mintha régóta ismerné a férfit. Só, paprika, mondta, terített. Amíg a férfi evett, elrakta a gyermekek ruháit.

Reggel korán kel? állt meg az asztalnál. Hétkor. Nyolcra be kell mennem a Központba. Az asszony nem kérdezte, miféle központba, felhúzta az ébresztőórát. Bement a szobába. Csak nem úgy áll a dolog, hogy nincs is férje? – töprengett a férfi. Akkor hát, nos, akkor eléggé kész helyzet.

Összerezzent, amikor a nő kijött a szobából. Vizsgálgatta, vajon mit vár tőle az asszony. Van-e a mozdulataiban valami kihívó, valami biztató.

Ha mosdani akar, hallotta, van meleg víz a fazékban. Én lefekszem, néhány perc múlva bejöhet. Itt vetkőzzön, mert benn hideg van. A férfi elámult. Hol alszom? kérdezte. Itt, a szobában, mondta a nő. Sajnos, csak egy szobánk van. Nem mondta a portás? A díványt szoktam kiadni.

És a férje? akarta kérdezni, de a nő már eltűnt az ajtó mögött. A férfi csendben ült. Szerette volna kihallani a vetkőzés neszeit. Fülelt, megfeszültek az idegei, kész helyzet, gondolta, uramisten! Kapkodva mosdott. Pizsamát mindig vitt vidéki útjaira. Eloltotta a konyhai lámpát, szívdobogva lépett be a szobába. Szekrényekkel zsúfolt helyiség volt, a falnál kettős ágy, az egyikben aludtak a gyermekek, a másikban feküdt az asszony. Az éjjeliszekrényen kis lámpa égett.

Megállt a szoba közepén. A dívány, mutatott az asszony a sarokba, oda ágyaztam. A férfi nem mozdult. Hideg volt a szobában, a nő az álláig húzta a dunnát. Majd cseng a vekker, mondta, nem fog elkésni. Siessen lefeküdni, mert megfázik. Olyan természetes volt a hangja, hogy a férfi zavartan elfordult. Leült a dívány szélére. Az ajtó zárva, gondolta, a gyerekek alszanak, ő meg ott fekszik az ágyban. Mégis, teljesen bizonytalan lett. Ha lefeküdt, szóljon, hallotta a nő hangját, addig nem oltom el a lámpát. Igen, mondta, bebújt a dunna alá. Jó friss szagú volt az ágynemű. Kinyújtózott, valami sima meleget érzett a lába.

Tettem a lábához melegvizes palackot, mondta az asszony. Ne ijedjen meg. Hideg a szoba, nem fűtöttünk egész télen. De az jó lesz. Olthatom a villanyt? Tessék csak, szólt rekedten a férfi. Nyitott szemmel feküdt a sötétben, hitetlenkedve. Ez a nő mit gondol? Nem fél? Vagy azt várja, hogy odamenjen?

Melegíti a lábát? kérdezte az asszony. Igen, nagyon jó. Akkor hát jó éjszakát.

Jó éjszakát, mondta. De még mindig várt, kis idő múlva egyenletes szuszogást hallott, a nő elaludt.

Arra ébredt, hogy az asszony magára terített nagykabátban, mezítláb áll az ágya mellett és keltegeti. Nem hallotta a csörgést? Hét óra múlt. Behozzam a kabátját? Megfázhat.

Hozta a kabátját, letette a dunnára, kiment. Tüzet rakhatott, zörgött valamivel. Még sötét volt, égett a konyhában a lámpa. Kellemes meleg lett, mire a férfi megjelent. A lavórban meleg víz, egy csészében tea az asztalon.

Az asszony most kócos volt, vékony, mezítelen lába kopott papucsban, hálóingére terítve a nagykabát. Összekulcsolt kézzel állt az asztalnál. A férfi nézte. A férje éjszakás? kérdezte. Nem, mondta az asszony, meghalt a férjem. Nem engedték le a sorompót, átment a teherautójával a síneken, jött a vonat. Tavaly. Egy kis szalonnát adhatok a tea mellé.

Nem, hárította el a férfi, ilyen kora reggel csak teát iszom. Nem fél a vendégektől? kérdezte később.

Nem félek senkitől, mondta az asszony. Elmosolyodott. Az emberek nem rosszak. Akad olyan is, jegyezte meg a férfi. Lehet, vont vállat az asszony, én nem gondolok erre.

Amikor megreggelizett, a férfi fizetni akart. Tudta, hogy tizenöt forint jár, meg valami a kosztért. Adott harminc forintot. Az asszony nem értette. Tizenöt meg öt a vacsora és két forint a reggeli, az huszonkettő. Tessék csak, erőszakoskodott a férfi. Csak ami jár, mondta az asszony határozottan. Semmi több.

Felsegítette a férfi kabátját, és az ajtóig kísérte. Szerencsés utat, mondta. Megint mosolygott, és kicsit biccentett a fejével.

Két országon át

Sok csomaggal utaztunk, és későn értünk a pályaudvarra. Szerencsére alig volt utas. Feleségem a hordárral vitatkozott – negyven forintot kért, s meg se köszönte –, én a bőröndöket igyekeztem jól elhelyezni a csomagtartókon; a vonat percek múlva indult. Leeresztettük a folyosón az ablakot: kimelegedtünk a sietségbe. Már ketten ültek a fülkénkben: egy idősebb nő és egy fiatal, húsz év körüli lány. Kora reggel volt, s most, hogy a vonat kigördült az üvegcsarnokból, végre jólesően szusszantunk egyet. A két nő csendesen nézte a fészkelődésünket; az idősebb egykedvűen, a lány azonban vidáman. – Ugye, nem az ablakhoz ülnek… nem ide váltottak jegyet? – Nem, nem – mondtam –, tessék csak egészen nyugodtan… – Mosolygott: – Akkor jó, annyira szeretném látni a tájat! – A haját puha kontyban viselte, kissé délies arca volt, kreolos. Szvetter feszült a testén, bő szoknyája szétterült az ülésen, és – nem! nem mertem még egyszer megnézni! A szoknya lazán omlott szét az ülés szélén. A szoknya szövete. És semmi más…

Kifordultam a fülkéből, cigarettát kotortam elő. Hát ez hihetetlen. A feleségem az ajtóban állt, figyelte az elmaradó házakat. – Rágyújtunk? – kérdezte.

– Láttad? – Síneken vágtattunk át, a kattogástól nem hallotta. – Láttad? – kérdeztem újra. Csodálkozott, nem értette. – A lánynak – mondtam –, nincs lába. Ne fordulj meg azonnal. Egyáltalán nincs lába. – Néhány perc múlva bement a fülkébe a táskájáért. Amikor visszajött, nem tudott mindjárt szólni. – Ó, istenem, láttam! Hiszen ez borzasztó!

Nem örültem, hogy egy fülkébe kerültünk. Az indulás öröme eloszlott, zavartan álltunk a folyosón. – Ne nézegesd – mondta a feleségem –, nehogy észrevegye, hogy nézed.

Kellemetlennek mutatkozott az utazás. A vidámság elszállt. Az ember olyan ügyetlen, nem tudja, hogyan viselkedjék ilyenkor. Végre visszamentünk a fülkébe. Csendesen ültünk, még a peronon megvettük a reggeli lapot, kettéosztottuk, igyekeztünk olvasni, fesztelenül, mintha észre sem vettünk volna semmit. A lány az ablakon át a tájat nézte. Nem állhattam meg, felpillantottam az újságból. Találkozott a tekintetünk. Elmosolyodott. – Szép időnk lesz – mondta. – Milyen jó, hogy nem esik az eső! Olyan izgalmas az utazás! Maguknak is?

Bólintottam, s kissé elmosolyodtam én is. Az ilyen mosoly mindig rosszul sikerül. De talán nem vette észre. Láthatóan csevegni akart. – Már olyan régen vártam erre az útra! Igaz, mami?

A szemközti ülésen az idősebb nő nem szólt. Nem is mosolygott. Egykedvűen, fáradtan ült; flanellruháját néha megigazgatta a térdén, előrenyújtotta fűzős cipőbe bújtatott lábát.

– Messzire mennek? – kérdeztem. A lány azonnal válaszolt: – Ó, elég messzire! Németországba. Hát maguk? – Mi is – mondta a feleségem. – Nagyszerű – örvendezett a lány –, legalább elbeszélgetünk az úton.

Fél óráig sem utaztunk még, amikor megjelentek a magyar vámosok, statisztikai lapokat osztottak. – Ezzel most mit kell csinálni? – kérdezte tőlünk a lány nagy izgalommal. – Még soha nem utaztam külföldre. – A feleségem közelebb húzódott hozzá, megmagyarázta a kitöltés módját. A kis étkezőasztalkán a lány kitöltötte mindkét szelvényt. – Írd alá, mami – mondta –, neked kell aláírni a magadét.

– Talán írd alá inkább te – szólalt meg végre az asszony. Felénk fordult: – Nem hoztam el a szemüvegemet. De olyan korán jöttek értünk a mentők. Azt mondták, fél hatra jönnek, s öt órakor már ott voltak. Kapkodtunk, otthon hagytam a szemüvegemet. – A lány megfogta az anyja kezét: – Majd én vezetem a kezed, csak írd alá. – Jókat nevetett azon, hogyan ügyetlenkedik az anyja. – Ó – mondta, amikor a szelvényünkről meglátta, hogy mi is Drezdába utazunk –, maguk is ott szállnak ki? És ott is maradnak? Mi csak az éjszakát töltjük Drezdában, aztán másnap utazunk tovább, Gera felé… Istenem, talán lesz egy kis idő arra is, hogy lássuk Drezdát. Ámbár nem tudom, mert a mentők… Itthon ugyanis azt mondták, hogy a drezdai állomáson várnak ránk a mentők. Az ottaniak. Mit gondolnak, igazán kijönnek elénk? Kell, hogy kijöjjenek, másként hogyan mennénk a szállásra? Még a vonatról sem tudok leszállni…

– Biztosan ott lesznek a mentők.

– Én is azt gondolom. Csak a mami annyira hitetlenkedik, hogy talán nem kapták meg időben a táviratot. – Ismét elfogta a nevetés: – Képzeljék, ha nem várnának a mentők, kint kellene aludnunk a restiben. Igaz, hogy jó a sör Németországban?

– Ne mondj már ilyeneket – szólt csendesen, aggódva az anyja. – Hogyan is aludnánk az állomáson? És ki segítene le? Én igazán nem bírlak felemelni…

Elhallgattunk. A lány még egy kicsit nevetett, aztán ő is csendben ült. Már elhagytuk a magyar határt, Csehszlovákiában futott a vonat. A lány közelebb csúszott az ablakhoz, ügyesen mozgott: két tenyerét nekivetette az ülésnek, s lendített egyet a testén. Nem sokáig viselte el a csendet. – Ezek is tsz-földek? – kérdezte. – Érdekes, nem is lehet észrevenni, hogy már külföldön vagyunk. Maguk már sokat utaztak? Nekem ez az első utam. Jaj, néha úgy elfog az izgalom. Ugye, nem rossz külföldön? Persze, sok pénz kellene hozzá. Nekem száz márkám van. Annyit válthattam be egy hónapra. Majd a mami minden hónapban küld száz márkát. Ezt megengedték.

– Az bizony nem sok.

– Nem sok? Hát persze, nem sok, de a kórházban mindennel ellátnak. Teljes ellátás. Csak azt nem tudom, hogy a fehérneművel mi lesz? Igaz is… biztosan kimossák! Hiszen vannak ott olyan betegek is, akiknek a kezük hiányzik. Azok hogyan mosnának?…

Fáradhatatlan volt, izgett-mozgott az ülésen, néha kicsit elfeküdt, a kartámlára fektette fejét. Az anyja mindvégig mozdulatlanul ült, kicsit félszegen; s ha utasok jöttek, elfordult az ablak felé, nem vett részt a társalgásban. Mi már kezdtünk megbarátkozni útitársunkkal, valóban végigfecsegtük a hosszú utat. Brnóban két szlovák férfi leszállt, otthagyták a prágai vicclapot az ülésen. A lány belelapozott, nem értette a szöveget, de a rajzokon mulatott. A nagyobb állomásokon kérte, hogy húzzuk le az ablakot, de sajnos, nem hajolhatott ki, nem érte fel az ablak szélét. Alkonyatkor a hegyek között futott a vonat. Minduntalan felkiáltott, vele együtt kellett néznünk a tájat. – Ó – mondta –, egy egész évig vártam erre az útra. De hát érdemes volt várni… ahová megyek, ott csinálják a legjobb műlábakat. Hónapokig leszek kint, megtanítanak járni is! Tudják, én soha nem szerettem egy helyben ülni. Én mindig jöttem, mentem… Azt mondják, az a műláb tökéletes. És addig el sem engedik az embert, amíg nem tud járni… – Vidáman beszélt, természetesnek tartotta, hogy erről beszéljen. Csapongtak a gondolatai: – Jaj, csak azt nem tudom, hogyan fogok én ott beszélni? Hogyan értetem meg magam? Pedig tanulgattam németül, van szótáram is meg egy füzetem… Mami, hol is a füzetem? Ja, a táskámban. Ide nézzenek. A legfontosabb kifejezéseket mind beleírtam ebbe a füzetbe… – Kuncogva böngészte, ügyetlenül ejtette ki a német szavakat. – Látja – mutatta a feleségemnek –, még ezt is kiírtam: Ich liebe dich… – Belepirult, és nevetve nézett az anyjára, de az asszony arca meg se rándult, szürke szemével szomorúan nézett ki az ablak üvegén.

Tizenkét órát utaztunk együtt. Sok mindenről beszéltünk, de arról az egyről nem, hogy mi történt vele. Nem kérdeztük. Vajon hol a határ a tapintat és a részvétlenség között?

Amikor a füzetét eltette, kezébe akadt egy fénykép. – Hát ez voltam én – mutatta. Félszegen vettük át a képet, de ő nem látta rajtunk ezt a félszegséget sem. – Ez két hónappal a balesetem előtt készült. Muszáj kivinni, hogy lássák, milyen magas voltam. Azt hiszem, az arányok miatt. – A kép nyári ruhában ábrázolta, egy barátnője társaságában, valami kertben. Nagyon csinos volt. – Kedves – mondtam –, nagyon kedves kép. – Ugye? – nézett ránk. – Akkor még dolgoztam. Sok barátnőm volt, a lányok a gyárból. Szövőnő voltam. Elég szépen kerestem, szerettem szórakozni. Elmentünk a lányokkal moziba, meg táncolni… – Köhintettem és visszaadtam a képet. Eltette, bekattintotta a táskáját. – Nagyon szerettem táncolni. Hát… táncolni azt már nem fogok… – Ránéztem, most láttam először, hogy a nevetése néha két keserű ráncban vész el a száj szegletében. De már újra mosolygott. – Az a fontos, hogy megtanítanak járni. Sok pénzbe kerül ám, de az állam fizeti. Csak várni kellett rá, nem mindenki jut ki, csereakció van, a németek szívműtétre küldik át a betegeiket… De az orvos azt mondta, bízni kell, akkor minden rendben lesz…

Estefelé hagytuk el Schöna állomásépületét. Az Elba partján hangulatos kis szállodák sora állt a Sächsische Schweiz lábánál. – Messze vagyunk még? – kérdezte, amikor a német határőrök megjelentek. Újra elfogta az izgalom: – Jaj, ha nem várnak. Vagy nem találnak meg! Egy szót sem tudunk németül!…

Megígértük, hogy segítünk. Szóltam a német kalauznőnek, hogy a drezdai pályaudvaron figyelje a mentőket. A kalauznő nagyon készségesnek bizonyult; amikor végzett a jegykezeléssel, visszajött. Kérdezősködött, hogy hová utaznak Drezdából, s miért és hogyan vesztette el a kislány a lábát.

Fordítanom kellett: – A vonat – mondta –, a vonat vágta le. Üllőn laknak, Pest mellett, ment haza a műszakból, sietett, szombat volt, táncolni akartak menni a lányokkal. Megcsúszott. Még nem telt el egy óra a műszak után, üzemi balesetnek minősítették. Elég magas nyugdíjat kap, kétezer forintot…

Az anyja most is hallgatott, türelmetlenül nézegetett ki a sötétbe. Csak akkor szólalt meg, amikor a kalauznő kérdezte, hogy ő is kint marad-e. – Én holnapután hazamegyek Magyarországra – mondta. A könnyeit fojtotta vissza, ránk nézett, nagyon halkan beszélt: – Remélem, jó helye lesz a lányomnak… Csak jöjjenek a mentők. Egyedül nem boldogulok vele…

Esti fények között futottunk be a Hauptbahnhofra. Elköszöntünk tőlük. – Majd figyeljük a vöröskereszteseket – mondtuk. – És sok szerencsét! – Maguknak is! Örülök, hogy ilyen jól utaztunk!…

Mire leszálltunk, a kalauznő már vezette is a kocsihoz a mentőket. Felmentek érte a kocsiba, hogy a pályaudvar elé vigyék a karjukon.

Borgo

Kinn ülünk a kertben, a lugas árnyékában; bort iszunk. Pedig hűvös az idő; a gyümölcsfák alól az ősz fanyar szaga árad. Apám kabátot terít a vállára; homlokáról már felszáradt a veríték, arcát pirosra csípte a szél. Kerti földdel besározódott, viseltes ruhában üldögél a lócán, egész nap dolgozott, s most pihen. Jonatánalmák piroslanak a kosarakban meg egy öreg teknőben a ház falánál. Gondosan szedte, gondosan rakosgatta, jó lesz karácsonykor. Cigarettával kínálom, köhög a füsttől, soha nem volt igazi dohányos. Esténként egy-két gyenge cigaretta, ennyi volt csupán a szenvedélye mindig is. Pedig szeretem, ha dohányzik, homlokát ráncolja kissé, arca megenyhül, lassan fújja ki a füstöt.

Vörös bort iszunk, kortyonként, ráérősen. Nézem a kertet, a ház málló falát, a hamvas almákat. Csend van. Jólesik üldögélni a friss levegőn, kinn a város szélén, zajoktól, telefoncsengetésektől távol; jó a savanykás bor, az ősz sűrű illata. Ritkán adódó órák, hogy találkozunk, beszélgetünk, borozunk – nincs rá időnk. Havonta egy-egy óra. Mindig azt hittem – s talán ő is –, hogy majd sokat fogunk beszélgetni, mint régen, amikor még egy fedél alatt éltünk. Nem lett belőle semmi. Néha egy telefon, egy rövid találkozás. – Hogy van a család? – Hogy vagy? – Köszönöm, semmi újság. – Hát a ház… tatarozni kellene, de a pénz… Megint nem nyertünk a lottón. – Anya vérnyomása? – Igen, mondta az orvos, hogy pihennie kell… – Más? – Nincs semmi más… – Ennyi az egész. Az ember nem is tudja, miről beszéljen, annyi mindent kellene elmondani, ami a múlt héten történt, ami tegnap történt, amit tenni akarunk. Mindent. Amit gondolunk, azt is. Így hát legtöbbször csak ülünk, egymással szemben, bólogatunk, nézzük egymást.

Vajon ismerem-e egészen? Vajon ismer-e egészen? Most, hogy nőnek a gyermekeim, látom: semmit sem tudok róluk. Néhány adatot, természetesen, igen. Néhány felületes apróságot. Tanulás, bizonyítvány, ruhák, betegség… De már nem ismerem őket igazán.

És nem ismerjük egymást mi sem: apám meg én. Látom őt, tudom, mi a dolga, mit végzett eddig élete utóbbi évtizedeiben. De hát ez kevés.

Reménytelen. Ülünk szemközt, koccintunk, a gyümölcsfákról beszélünk, a rokonokról, a házról. Mindig ugyanaz.

Apa és fia. Kell ennél szorosabb kötelék? Mégis: két idegen világ. Hozzáférhetetlen. Pedig sokszor felismerem őt magamban: a szokásait, a hangját, a mozdulatait. De zárt világába nem tudok behatolni, s talán ő sem találhat utakat hozzám. Szavakat mondunk, mert szeretnénk, ha szavaink felkutatnák és feltárnák az ismeretlen belső világot.

– Borgo – hallom egyszer csak. Hirtelen úgy hangzik, mint a szőlőszemek körül vergődő darazsak dongása. – Talán Borgo – mondja apám –, azt hiszem, ez volt a helység neve. – Rátekintek, mosolyog. – Az első világháborúról olvasok egy könyvet. Keveset alszom, éjfél után már felébredek, ott a könyv az éjjeliszekrényen, olvasgatom. Amíg újra el nem nyom az álom. Nagyon érdekes könyv, sok mindent eszembe juttatott, azt a Borgót is. Lehet, hogy rosszul ejtem, vagy rosszul emlékezem rá, már régen volt. Kinn voltunk az olasz fronton. A tisztikonyhára vezényeltek. Meséltem már?

Nem mesélte. Nem emlékszem, hogy mesélte volna. Hogy kerül ez most ide? Félszázaddal ezelőtti dolgok. Tizennyolc éves lehetett akkor – számítom –, vagy már tizenkilenc? Előtte, azt hiszem, a Ritzben volt pincér. Vagy a Hangliban? Nem akarom kérdezni, látom, elmerült a múltban. Kissé előredől, nézi cigarettája parazsát. – Este mindig felpakoltunk az öszvérekre, fanyereg volt az állatokon, arra erősítettük a kondérokat. Vittük fel a hegyek közé, a vonalba, a tiszteknek a vacsorát. Sötétedés után indultunk, az olaszok miatt. Kopár hegyek voltak, sziklás ösvények, keskeny csapáson mentünk libasorban. Vigyázni kellett, mert mindenütt megindultak a kövek, az út mellett meg szakadék tátongott, jobbról is, balról is. Az öszvérek eligazodtak a sötétben, de mi minden lépést kitapogattunk. Hanem egyszer az egyik öszvér – zsupsz! megbotlott. Ismerték az állatok a járást, de az a szerencsétlen pára mégis megcsúszott valahogy, és egyenesen bele a szakadékba! Nem is láttuk, hova zuhant, csak a hangját hallottuk, a keserves nyerítését. Mondtuk a többieknek, hogy csak menjenek, mi meg a bajtársammal lemásztunk a kövek közé. Veszélyes volt, a kövek omlottak, elég volt egy rossz lépés. Tapogatóztunk a sötétben, éles sziklák – de aztán a meleg, szőrös test… ott feküdt szegény. Már nem nyihogott, gondoltuk, kimúlt. A bajtársam ott is akarta hagyni, de én erősködtem, hogy nézzük meg jobban. Tapogattam, sehol sem leltem sebet, gyufát gyújtottunk a feje táján, hát láttuk, él, de nem tud felállni. Talán a lába tört el? Nem, bizony a lábának sem történt baja, de valahogy rosszul esett, tehetetlen volt. Ha láttad volna a gyufa lángjánál a szemét, ha hallottad volna segítségért könyörgő nyihogását! A gyufa ellobbant, újat gyújtottam, hogy lássuk, miként segíthetünk. Abban a pillanatban: – tratatratatra… Máris odasoroztak! Elég volt a felvillanó fényecske, bemértek. Lehasaltunk az öszvér mellé, ott vijjogtak körülöttünk a golyók…

– Kockázatos volt – szólok közbe –, kockázatos volt egy öszvér miatt.

– Hiszen élt! – mondja apám. – Nem hagyhattuk ott. Ki is húztuk a derékszíjainkkal meg a vállunkkal, derekunkkal taszigálva. Az olaszok megállás nélkül lőttek. De kimentettük az öszvért. Ha otthagyjuk, éhen pusztult volna tehetetlenségében, vagy ki tudja… szóval éppen eleget szenvedett volna, míg el nem találja egy golyó.

Néz maga elé, töprengve, átéli a régi élményt. Ki tudja, mi minden támad fel még benne, ebben a percben, veszélyek, halálfélelem… Ha ottveszett volna…

– Bizony – mondom –, egy vacak öszvér miatt kockáztatni… hm. Rossz rágondolni. Emberek ezrei vesztek ott, mit számított egy öszvér?

Megdobja vállán a kabátot, bólogat.

– Az emberben az volt, hogy menteni kell. Menteni. Minden életet, amit csak lehet. Két háborút éltem át…

Fogja a poharát, kortyint. Elnéz a lugas levelei között a kertre. – Éjszakánként keveset alszom, néha eszembe jutnak ezek a régi dolgok. Nemcsak ez, sok minden. Olykor magam is csodálkozom, hogy itt vagyok… élek… amikor annyiszor volt veszélyben az ember.

Nézem őt. Puha szélű szalmakalap, viseltes ruha, jonatánalmák. Hetven év. Erős kezében kis borospohár.

Jó lenne sokat tudni egymásról.