A halsütőSzerettük azt a házat. Nagy, nehéz gerendákból építették, mégis olyan kicsiny volt, két embernek való! Fenyőfa állt a kertben, tobozai szétszóródtak a megbarnult, síkos tűleveleken. Egész nap fűtöttünk, október volt, a hónap vége, nem emlékszem, hogy sütött volna a nap, de nem is számítottunk jó időre. Barátaink nevettek, hogy ilyenkor utazunk a tó mellé. Köd szitált naphosszat, nedvesek voltak a fák, a száradt levelek megpuhultak és nesztelenül, lomhán hullottak a talajra. A fű csomókban állt; a ház körül a piros salak sötétvörös lett a párától; a kis gyalogösvény, mely a tornáctól a vízig vezetett, itt-ott tócsákat gyűjtött, tükrük megremegett az enyhe hűvös szélben. Sálat tekertünk a nyakunk köré; Ditke bőrzekét viselt, én meg zörgő, vastag viharkabátot. Ablakunktól a nádasig láttunk, még magasan állt és barnán, s mögötte szürkén nyúlt a messzeségbe a víz; a szemközti hegyeket elnyelte a köd. A tulajdonos, akitől a házat béreltük, ideadta a kamra kulcsát, tűzifát találtunk eleget, reggelente a kis fejszével felvágtam a napi tűzrevalót. Ditke kávét főzött, kócosan, mezítláb, csak a nagy, bő fekete pulóvert húzta magára (melyet felváltva viseltünk), konzervet bontott, vadásztőrömmel felszeltük az illatos hideg húst, vastag pokrócokkal takart ágyunkra ültünk, odahúztuk a deszkából tákolt asztalt. Edényeket sem hoztunk magunkkal: gondosan elkalapált szegélyű konzervdobozokból ittuk a kávét; a tetőn át hallatszott a finoman permetező eső nesze. A szomszéd házak már lakók nélkül álltak, bedeszkázott ablakokkal, lakatolt ajtókkal. Még egy kóbor kutya sem vetődött a tájunkra, olyan egyedül éltünk, mintha a világon csak ketten lennénk, Ditke és én. Ez akkor volt, az első évben – nyáron mindketten dolgoztunk, s most volt egy kis pénzünk, eltűntünk az emberek szeme elől egy hónapra. Ha kedvünk tartotta, sétáltunk a parton, vagy fenn az erdőben, ha meg lusták voltunk, nem mentünk sehová, megraktuk a kis vaskályhát, Ditke bekuporodott a pokrócok közé, én meg a tűzhöz ültem, megtömködtem a pipámat, és fennhangon Rilkét olvastam, minden nap egy kis részletet a „Malte Laurids Brigge Feljegyzéseiből.” „Ha kihalt otthonomra gondolok, ahol immár senki sincs, úgy érzem, mindez másképp volt annak idején. Azelőtt mindenki tudta – vagy talán csak sejtette –, hogy a halál bennünk fészkel, mint gyümölcsben a mag. Gyermeknek kicsi jut, felnőttnek nagyobb. Az asszonyok méhükben hordozták, a férfiak pedig a szívük táján. Ez legalább igazán az övék volt, s különös méltósággal, csendes büszkeséggel járkáltak vele a világban…” Már egy hete éltünk a házban, s még nem jártuk be a vidéket, csak a partig sétáltunk, meg az erdőszélig, délelőttönként meg elmentünk a néma házak során a kis fűszerüzletig, ahol élelmiszert vásároltunk. Ditke különös történeteket eszelt ki minden egyes utunkra, nagyon tetszett neki az ősz, a csend, a kietlen tájék. Különösen, ha alkonyatkor hagytuk el a házat, a sűrűsödő szürkület, a tó parti csobogása – mely a sétány fái alá is elhallatszott – keltette fel fantáziáját, messzi, idegen vidéknek képzelte a környéket –, nyilván irodalmi élményei alapján – hol egy francia kisvárosba, hol a svájci hegyek közé varázsolt mindkettőnket. Amikor látta, hogy nem mindig követem csapongó elképzeléseit, belémcsimpaszkodott és gyerekes pajkossággal mondta: „Dehisz itt is nagyon jó, csak játszom, játszom, mert boldog vagyok.” Néha naphosszat nem is beszéltünk, szavak nélkül is értettük egymást. Ha legjobb kedvünk szerint kinn kóboroltunk a tó partján (hol a nádtorzsakon jártunk, hol a puha, sima fövenyen), csak mentünk egymás mellett, fáradhatatlanul, s elég volt egy kézszorítás, vagy egy gyors tekintet, s tudtuk, hogy mindketten ugyanazt láttuk meg, s ugyanabban a pillanatban: egy vijjogva köröző sirályt, egy gyors, sziszegő siklót, a borzongó víztükörből felcsapó halat, vagy egy széprajzú fát. Csak este, már benn a házunkban, amikor fázós lábát a tűznél melengette, csak akkor mondta Ditke, hogy a természet közelsége némította el. S valóban, oly erős bűvöletben tartott bennünket a táj és az évszak; a kihalt partvidék, ahol újra a fák, a víz és a szétburjánzó növényzet lett a gazda – s ahová mi ketten, emberek visszamerészkedtünk, mintegy egyesülve az elemekkel –, hogy a szavak, melyeket az emberi világból hoztunk magunkkal, megtörték volna a harmóniát. Azt hiszem, valójában szomorú volt a vidék, szürke és fekete színek egyhangúsága ült a tájon, de számunkra nem volt most kedvesebb semmi a magánynál, s a természet pedig magányos volt. Néha vonatok sípolását és tompa dübörgését hallottuk éjjelente, félálomban megmozdultunk; olykor váratlan volt és ijesztő e durva nesz, de megéreztük egymást a sötétben, és örültünk az éjszakának is. Egy napon kint sétáltunk a mólón; a hajóállomáson egy esőtől szétmállott menetrendet tépdesett a szél; a betongát peremére felcsapott a hullámok permete; s mire kiértünk a viharkosárig, már nem is látszott a part, mintha a tenger közepén álltunk volna. Hideg volt. Jólesett a hideg, az arcunkba vágott, halszagot hozott a szél. Kiültünk a hullámtörő kövekre, nem bántuk a vizet. Ditke arról beszélt, hogy már nem is emlékszik a városra, nem is emlékszik az utcára, ahol lakunk, az emberekre, akikkel naponta találkozni szoktunk; itt akar élni mindig, a tó partján ebben a faházban, vagy ha nem itt, hát más ehhez hasonló helyen; senkire sincs szükségünk, mindenkit ott kellene hagynunk; télen a hóba utakat vágnánk, tavasszal felásnánk a kertet, nyáron meg kinn ülnénk a gyümölcsösben, ketten s mindig csak ketten. Puha fekete haja szétkócolódott, térdeit felhúzta, hosszú ujjaival átkulcsolta a lábát, és így ültünk ott sokáig. A víz egyhangú csobogása megváltozott, valami koppant a köveken, s olyan hangot hallottunk, mint amikor deszka, horzsolódik. Hátrafordultunk. Egy piszkos, kátrányos ladik sodródott a kövekhez; a ladikban egy férfi állt, kötél-hurkot dobott az egyik cölöpre, aztán kiemelte az evezővillákat, és a ringó tákolmányból kimászott a partra. Elég fürgén mozgott, noha nem volt már fiatal; néhány napos ősz szakálla alatt is látszottak az erős, mély ráncok; gumicsizmát viselt és kordbársony ruhát, fején pedig egy viharvert filckalapot. Amint partra ért, összefogta az evezőket, s lassan felénk fordult. Találkozott a tekintetünk. Szelíd arca volt, talán gyermeki-kék szeme és szájának mosolyba futó vonala adta e szelídséget. – Eső lesz – mondta, mintha régi ismerősök lennénk –, kint már esik. A tóra mutatott. Bólintottunk. – Van friss halam – mondta. – Szeretik a halat? – Nem főzünk –, szólt Ditke. – Nem is úgy gondoltam – mondta a férfi, és közben vállára vette az evezőket. – Halsütő vagyok, a sorompótól az a kis utca hozzám vezet. Megfordult és lassú léptekkel elindult a mólón. – Mint egy öreg tengerész – mondta Ditke –, nézd a járását. – Mi lenne, ha elkérnénk az evezőket – mondtam hirtelen. S utána is kiáltottam mindjárt. – Uram! Uram, egy pillanatra! Az ember megállt. Türelmesen várta, hogy beérjük. – A feleségem nagyon szereti a vizet – mondtam. – És itt már nem lehet csónakot bérelni sehol. Nem adná kölcsön a ladikot? Megfizetnénk. Az öreg megnézte Ditkét. Ditke rámosolygott, kérőn. – Na nézzék csak – mondta az öreg. – Nem olyan biztos már a víz. Az őszi viharok… meg aztán hideg van. Megfázik ez a kis asszonyka. – Tudunk vigyázni. – Inkább jöjjenek el hozzám, sütök keszeget, jó paprikás zsírban. Nincs itt már senki. Kinek süssek? Dupla adagot adok, meg borom is van. – Csak egy órát – mondta Ditke –, egy óra hosszára kimennénk a vízre. Olyan érdekes lenne. – Veszélyes – mondta a férfi és a szája sarkából eltűnt a mosoly. Aztán mégis csak levette az evezőket a válláról, és átnyújtotta nekem. – Tud vigyázni? – Sokat eveztem már. – Jól van – mondta –, legalább biztosan eljönnek. Voltaképpen, ha az öregtől nem kérjük el a ladikot, semmi sem zavarta volna magányunkat. Ráadásul a csónakázás nem sokat ért, nehezen tudtunk kievezni a vízre, a szél reggel óta fújt, csak benn, a ladikban éreztük, ahogy milyen kemény, erős hullámzása van a tónak. Ditke a ladik peremébe kapaszkodott, eleinte élvezte a hullámzást, de amikor bent vergődtünk már a tavon, pár száz méterre a parttól, láttam, hogy arca aggodalmas. – Milyen mély itt? – kérdezte. – Talán két méter. – Oldalvást menj a hullámokon. – Evezzek tovább? Nem szólt. Az áramlás minduntalan megfordította a ladikot, hiába használtam kormányzásra a jobb evezőt; s alig haladtunk. Ha nem tartottam az irányt, a hullámok beloccsantak a ladik oldalán, ha meg egészen szembe kerültem a habokkal, a tákolmány orra felágaskodott, majd lesiklott, s Ditke csuromvizes lett a deszkán. – Kievezzek? – kérdeztem. Ditke nem szólt. Talán nem akarta mutatni, hogy fél. De az is lehet, hogy őt is megszállta az a viszolygással vegyes kíváncsiság, mely a végtelennek tetsző tó csábító hatása: menni, menni… a veszélybe. Senki nem volt rajtunk kívül a vízen, csak a sirályok csapdostak felettünk; az emberbe az a fajta félelem költözött, amit a levegőben is érez, ha a repülőgép landol, vagy egy légzsákba jutva néhány száz métert zuhan. Küszködtem az evezőkkel, kimelegedtem, szvetterem alatt, éreztem, bőrömhöz tapad az ingem. Nemsokára eleredt az eső, lomhán, permetezve. Ditke fejére borította a kapucniját, aztán gyorsan megint megkapaszkodott az ülésdeszkába. Néztem az arcát. A vízre szegezte tekintetét, arcvonásai megfeszültek, szeme csillogott – ha nem őróla volna szó, azt mondanám: vigyorgott. Nincs rá jobb kifejezés; szája körül nem mosoly volt, s nem is a gyönyörérzet finom jele, hanem az a vigyorgás, amit a még nem komolyan vett félelem, vagy a szégyellt, leleplezni óhajtott aggodalom alakít. S akkor jöttem rá, hogy magam is ilyennek látszom – éreztem arcomon, hogyan feszül rajta a bőr, a fogaimat hideg szél szárította. Semmiség volt az egész, alig egy félóra múlva nagy üggyel-bajjal megfordítottam a csónakot, és közeledtünk a parthoz. Mégis, mire a hurkot a cölöpre vetettem, s kimásztam a kövekre, hogy segítsek Ditkének, remegett a lábam, s kezét fogva éreztem, finoman remeg az ő karja is. Megszorítottam ujjait, hogy leplezzem ezt a remegést. Nem szóltunk róla. Az evezők nyomták a vállamat, siettem, hogy lábam visszanyerje erejét. Ditke futott mellettem, megelőzött, elém állt. Komolyan néztük egymást. A kapucni szélénél nedves volt a haja, arcát mosta az eső. – Csókolj meg – mondta. – De igazán, jól, erősen. Megcsókoltam. – Add ide az egyik evezőt – mondta. Így mentünk egymás mellett, tűnődve, lassan. A hajóállomásnál a szélszaggatta menetrend az esőtől újra odatapadt a falra. A pléhtetőről vékony sugárban csurgott a víz. – Délután felmegyünk hozzá – szólalt meg Ditke. – Átöltözünk és felmegyünk. Ha nem kérjük el az öregtől a ladikot, magunk lehettünk volna a faházban egész hónapon át. De akkor délután felmentünk hozzá, visszavittük az evezőket. Négy óra volt, sötétedett. A sorompótól egy kis ösvény vezetett az akácosba. Az út sáros volt, Ditke egy kórókerítés mellett megállt, hogy a nedves fűben letisztítsa a cipőjére ragadt agyagot. Egy kutya rontott odabentről a kerítésnek, csaholásától Ditke megrémült. – Ejnye – szólalt meg valaki a sövényen túl –, micsoda dolog ez, Bogár! A kutya vakkangatva elhallgatott. – Látták a táblát? – Az öreg állt a kapuban, kockás ingben, hajadonfőtt. Kurta ősz haja volt. Felmutatott a kapu fölötti kis táblára.
VENCZEL – HALSÜTŐ
– Nem is figyeltük – mondtam. – Visszahoztuk az evezőket. – Érzik ezt a jó illatot? – kérdezte Venczel. Valóban, a forró olaj szaga szállt ki a házból. – Már készítem a lakomát. Tudtam, hogy jönnek. Ditke előrement; a kutyát addig tartotta az öreg. Alacsony konyhába értünk, a tűzhelyen nagy serpenyőben sercegett az olaj. Nehéz, fojtogató levegő volt, de Venczel betessékelt bennünket a szobába. Egyetlen dívány állt odabent és egy viaszosvászonnal leterített asztal. Üvegkorsóban bor állt. A falon nem voltak képek, az ablak alatt egy láda húzódott, vaspántos, régimódi. Az ajtóba szeget vertek, néhány ruhadarab függött rajta, a sarokban a gumicsizma állt, ide tette Venczel az evezőket is. Olyan volt, mint aki nagy vendégségre készült, leporolta a széket, Ditkét leültette, mindjárt bort töltött, koccintanunk kellett. – Egy pillanat – mondta –, felteszem sülni a halat. Magunkra maradtunk. Egymásra néztünk, azzal a tekintettel, hogy mit keresünk itt. – Megesszük és megyünk – mondtam. Ditke bólintott. – Nem is vagyok éhes. – Én sem. Hallottuk, hogy harsog az olaj; a nehéz, fojtogató szag beszüremlett a szobába. Venczel visszajött. Arca kipirult, olajos kezét egy konyharuhába törölte, széket húzott maga alá. – Ó, hát miért nem isznak? Vendégül látom magukat… – Nem szoktunk inni – mondtam. – Hát egy kicsit! Az egészségemre. Olyan ritkán találkozom valakivel. – Megfogta a poharát, koccintottunk. Ditke csak belenyalintott a borba, óvatosan visszahelyezte poharát az asztalra. Venczel kiitta az egészet. – Mindjárt megsül a hal. Friss, finom. Szeretik jó paprikásan? Sikerült a boltban puha kenyeret szereznem… fehér kenyeret… – Kicsit elhallgatott, igazán nagyon ügyetlenül hallgattunk egy darabig. Ditke megsajnálta. – Érdemes ilyenkor is halsütéssel foglalkozni? Venczel ránézett, megingatta a fejét. – Nem. Nem érdemes. Az idén a nyár is rossz volt, esők, hideg napok. Nem jók mostanában a nyarak. Az emberek lejönnek a tó mellé, aztán látják, hogy hideg van, nincs napsütés, elmennek. Ilyenkor meg… senki sincs már. Nemsokára jön a tél. Akkor aztán hétszámra nem látni embert. Igazán ritkák az olyanok, mint maguk. Tisztára szerencse… szerencse, hogy ott a mólón találkoztunk. Egyedül élek itt, a kutyámmal. Szeptember elején elmennek az emberek. Sok a dolguk. Én meg várok, várok, tavaszig. – Régóta él itt? – kérdeztem. – Itt születtem. – Itt, ebben a házban? – Nem. Fenn az erdőben. Fenn az erdőben volt egy major. Ott éltünk. – A családjával? – Az anyámmal…. – Lesiklott rólunk a tekintete, maga elé meredt. – Meg kell néznem a halat – mondta. Kiment. Megint csak csendben ültünk Ditkével. – Mit nevetsz? – kérdezte Ditke. – Nevetek? – Talán nem is tudsz róla? – Egy cseppecskét megárthatott a bor. – Na tessék! – jött be Venczel, cseréptálon hozta az illatos pirosra sült keszegeket. – Addig jó, amíg forró! Valóban nagyon ínycsiklandozó volt. Tűzforrón széttéptük, a gerincről levált az omlós hús, gőzölgött, puha fehér kenyeret ettünk hozzá. Venczel is velünk tartott. Mutatni akarta, hogy a vendégei vagyunk, jóízűen falatozott. – Kitűnő szakács – dicsértem meg –, igazán kitűnő szakács. – Sok mindent megtanultam én – nevetett Venczel. – Szegény ember voltam világéletemben, de sok mindent megtanultam. – A feleségem nem bánná, ha ilyen helyen laknánk – mondtam. – Ó, a város biztosan érdekesebb – mondta Venczel. – Tessék, vegyenek még. Addig jó a sült hal, amíg forró. És igyunk is. A hal úszni akar!… Nevetett. Töltött; mi keveset ittunk, de ő mindig felhajtotta a magáét. Arca vereslett; zsíros ujjnyoma meglátszott a poháron. – Én ugyan nem ismerem Pestet – mondta Venczel –, nem sokat voltam városban, világéletemben. Ámbár… de nem, nem, azt nem lehet annak mondani. – Szeret itt élni? – kérdezte Ditke. – Itt kell élnem – mondta az öreg. – Hogyhogy kell? – Mindenkinek megvan a maga sorsa. Engem ideköt a víz, az erdő, s az erdőben fenn az a régi major. Fiatalkoromban kocsis voltam. Ott éltem fenn a majorban, kocsis voltam… most meg halat sütök. Ennek így kellett lenni. – Akkor hát nincs megelégedve a sorsával? – kérdeztem. – A sorsommal? Hm. Maguk biztosan tanult emberek. Látom én. Hát jobban tudják, mint jómagam: kinek milyen a sorsa, el kell viselnie. Ez az övé igazán. Semmi több. Amikor eltelnek az évek, az ember mondhatja azt, hogy jobb lett volna másként, szebb lett volna másként. De azt nem mondhatja, hogy ami történt vele, az nem vele történt. Az bizony vele történt, ami volt, az az övé… Bárhogyan volt, bármi volt… Ó, miért hagyta abba, hát miért hagyják abba? Nem ízlik a keszeg? Úgy örülök, hogy megkínálhattam magukat… És még egy: az ember ne sajnálja azt, ahogyan élt. Minden a javára volt, ha túlélte… Tölthetek? Hát ha már nem esznek többet, legalább igyanak… Lám, lám… azt hittem, egyedül ülök ma is. Olyan hamar leszáll már az este, és nem tudok aludni. Milyen jó alvó voltam én valamikor! Maguk biztosan jól alszanak… ámbár… hehe… ebben a korban… kettesben… – Mennünk kell – mondta Ditke. – Sötét van és sáros az út. – Máris mennének? Gondoltam, eliszogatunk még egy kicsit. – Majd máskor – mondtam. Ditke rám pillantott, persze, persze, mindjárt elígérkeztem. Venczel kapott is rajta: – Bármikor. Vagy legjobb, ha most megmondják, mikor jönnek legközelebb. Ugye ott laknak abban a kis faházban, ahol fenyőfa van a kertben. Tudom én! Még halat is vihetek maguknak… – Nem, nem, köszönjük – mondtam. – Most pedig, fizetnénk… – Fizetni! – képedt el Venczel. Elborult az arca, láthatóan megsértődött. – Hát hogy képzeli? Hogy képzelik? A vendégeim voltak!… Na tessék!… Nem szabad ám megsérteni a magamfajta embert! Jó szívvel adtam. – Akkor hát a csónakért… – Azért sem. Mit kopott az azzal, hogy használták? Boldog vagyok, hogy adhattam valamit… Alig tudtuk megvigasztalni. Kikísért a kapuig, viharlámpással, s még az úton is eljött velünk egy darabig. – Ó, ezek az utak… – dohogta. – Ez az ősz… Nem szeretem az őszt. Az én egész nemzetségem, testvéreim, sógoraim, mind elszéledtek a világba, tisztes foglalkozásokat űznek. Én is mentem volna utánuk, de hamar megállítottak… Ez az avar… látják… nem szeretem… A sorompótól erővel kellett visszaküldeni. Hosszan utánunk világított a lámpájával, aztán hallottuk, mint caplat vissza a sárban, magában dohogva. Egy-két napig ki sem mozdultunk a házból, alkonyat felé mentünk a boltba is, nehogy találkozzunk vele. Jólesett a vendégfogadása, de mi magunk akartunk lenni, azért jöttünk ebbe a házba, azért hagytuk ott a várost. Ditke néha főfájásról panaszkodott és kicsit szédült, ilyenkor kisétáltunk az erdőszélig, mire visszatértünk a házba, jobban lett, nagy étvággyal evett. – Nem tudom, mi van velem! – mondta. – Talán keressünk egy orvost? – De hiszen semmi bajom, talán csak a pipafüstöd fájdítja meg a fejem. Már elolvastuk a Malte Laurids-t, és újabb részeket kerestünk Rilkétől. Egy nap a kályha mellett olvasgattam, Ditke az ágyon hevert, amikor kopogtak az ablakon. – Jesszus! – ugrott fel Ditke. Becsuktam a könyvet, és kimentem a házból. – Jóestét – hallottam a sötétből. Venczel volt. – Annyira megijesztett – mondta Ditke, amikor az öreg belépett. – Csak nem fél tőlem? – Egy demizsont hozott, feltartotta és nevetett. – Már azt hittem, valaki ránk tör – mondta Ditke. – Tudják, hogy egyedül lakunk itt… – Én vigyázok magukra… esténként erre szoktam járni. Meglepődtünk. – Minden este? – Amióta itt laknak. Nem mondtam a múltkor… Igaz is! Várhattam magukat. Megígérték, hogy eljönnek, volt friss halam… Leültettük. Ditke kávét főzött. Venczel figyelte a mozdulatait, maga mellé állította a demizsont, aztán cigarettát sodort. – Minden este – mondta. – De nem akartam zavarni magukat. Csakhogy nem jöttek el… s mondtam már, hogy az őszt viselem el a legnehezebben. Poharakat kért – elővettük a konzerves dobozokat. Fejcsóválva töltötte bele a bort. Nem akartam inni, de mindjárt megsértődött. Ditke nem borozott. Kortyolta a kávét, hallgatagon ültünk. Bosszantott az öreg, minek lábatlankodik? Odahúzódtam a tűzhöz, melengettem a savanykás bort. Venczel a gerendákat nézegette, a falakat, a padlót. – Harminc éves – mondta. Furcsállón néztem rá, nem tudtam mire érti. – A ház… – mondta. – Harminc éve építette annak az úrnak az apja, aki kiadta maguknak. Annak az úrnak az apja egy birtokostól vette a telket, egy ház állt itt, nyaraló, de lebontották. – Miért bontották le? – kérdezte Ditke, nyilván csak azért, hogy kérdezzen valamit. Azt hiszem, neki sem volt kedvére ez a látogatás. – Miért? – kérdezte Venczel tűnődve és ivott. – Vajon miért is? Ezen az estén még többet ivott, mint a múltkor, gyorsan töltögetett és izgatottan, apró kortyokkal fogyasztotta a bort. Valamelyest vele tartottam, tisztességből. Ditke egy zoknit stoppolt, s egyszercsak a szájához kapott, köhögött, a gyomra összerándult, kifutott a házból. Megdöbbentem, kimentem utána – No, no – hallottam Venczelt –, mi a fene! Ditke a ház sarkába kapaszkodott, a, halántékát fogta. – Jézusom – suttogta –, nekem nagy a gyanúm… – Ditke – mondtam –, Ditke, mi van veled? – Még nem vagyok benne biztos – mondta, s keserű arcvonásai kisimultak, mosolygott. – Te jó isten, még nem vagyok benne biztos… – Átölelt, tarkóját a nyakamhoz szorította. – Megfázol – mondtam meghatottan –, gyere be. Venczel figyelt bennünket. Ditke visszakuporodott az ágyra, felvette a stoppolást, állát a melléhez feszítette, láttam, hogy csupa vidámság az arca. Fogtam a poharamat, és ittam egy kortyot az ijedtségre. Ditkére néztem és Venczelre – az öreg magába roskadva ült, már megárthatott neki az ital a meleg szobában. Kis ideig némán néztük egymást. – És mi volt azzal a házzal? – kérdezte Ditke, mert nem tudott most hallgatni, de arról nem beszélhettünk. – Házzal? – kérdezte Venczel. – Ja, igen. Egy nyaraló állt itt. Az az ember építette, aki a majort is bírta. – Valami gróf volt az? – Nem. Csak birtokos. Pesten gyára is volt. Meg itt ez a birtok… Itt állt a ház, ezen a helyen. Hát ilyen lett ez… Még nem láttam… – Tehát ezt akarta látni – kérdeztem Venczeltől, s kissé talán udvariatlanul, mert nem bántam volna, ha magunkra hagyna minket, hiszen nekünk most valamit meg kell beszélnünk. Venczel fáradtan bólintott. – Igen – mondta. – Látni akartam. De magukat is… Ez az igazság. Megsajnáltam. – Miért nem tölt? – Kotyogva jött a demizsonból a bor. A tűz világánál szép fénye volt. – Harminc év alatt egyszer sem jutott be ide? – Én akkor nem voltam itt, amikor épült. Nem voltam ezen a tájon. Később nem akartam megnézni. De most, hogy öregszem… – Valami emlék köti ehhez a házhoz? – kérdezte Ditke. Venczel felrezzent. – Nem, nem… Semmi. Csak az ember kíváncsi. Mielőtt meghal, mindent látni akar! – Ugyan! Miért beszél maga a halálról? Hiszen fiatal még?! – Köszönöm – mondta. – De nem vagyok már fiatal. – És azt a házat miért bontották le? – kérdezte Ditke. – Régi ház volt? Venczel inni akart, most a pohara fölött Ditkét nézte. – Magának gyereke lesz, ugye? Ditke rám tekintett, elpirult. – Azt hiszem… igen, azt hiszem… – Az a ház leégett – mondta Venczel. – Félig leégett, aztán lebontották. A birtokos eladta. Nem akarta felépíteni újra. – Ó – mondta Ditke. – Magának gyereke lesz – mondta Venczel, és egyre komorabb lett. – Nem mondhatok többet. Óvatosan letette a konzervdoboz poharat, bedugaszolta a demizsont. – Ezt itthagyom, maguknak… – szólt, és felállt. – Majd a vasutasnak adják oda, ha elutaznak. Az állomáson. Majd én bemegyek érte. – Hát nem jön többet? – kérdezte Ditke. – És miért siet ennyire? – Nem hiszem, hogy eljövök – mondta Venczel. – Van egy kis dolgom mostanában. – Megállt előttem. – Jobb lesz, ha elmennek, ilyenkor nem jó itt, ha az asszony így van… Itt ősszel… nem jó ez az idő. Így ment el, eltűnt a sötétben. Magunk maradtunk. Ditke várt rám, ott ült a dikón a vastag pokrócokon, kezét összefogta a mellén, kipirult arccal várt rám. – A mi gyerekünk – mondta. – A mi gyerekünk!… Megálltam az asztalnál, találtam bort a poharamban. – Ezt még meg kell beszélnünk – mondtam. Értetlenül nézett rám. – Mit kell megbeszélnünk? – Na jól van, kedves – mondtam –, még nem is biztos. – Ó, istenem, hogy beszélsz? – Riadtan, idegenül nézett rám. – Hogy beszélsz? Amikor közelebb léptem hozzá, egészen a falhoz lapult, és eleredtek a könnyei. Nem vártuk meg a hónap végét. Az eső változatlanul esett, a faház résein becsurgott a víz, nyirkos lett a kenyér, a pokróc, a ruháink. Becsomagoltunk. A kulcsokat jól eltettük, a tornácról még egyszer elnéztünk a vízre. Ditke vastag kesztyűbe bújtatta hosszú ujjait, fogtuk a csomagokat, és kimentünk az állomásra. A demizsont be kellett adni a vasutasnak. Az állomás üres volt, a jelzőharangról vízcseppek hullottak a salakra. Vékonyan futott a sínpár a fekete fák alatt. A vasutas paprikáskrumplit evett egy csajkából, amikor bekopogtunk hozzá. Mondtuk, hogy Venczelé a demizson, majd érte jön. A vasutas csodálkozott. – Ismerik? – Megbarátkoztunk vele. – Nohiszen – mondta a vasutas. – Egyetlen embert ismernek meg itt, s az is Venczel. – Nagyon kedves ember – mondta kissé sértődötten Ditke. – Ó, hogyne – nevetett a vasutas; a szája tele volt paprikáskrumplival. A fekete viaszosvászonnal borított asztalkája mögött állt, girhes, magas ember, csontos csuklói elő-előcsúsztak a zubbonya ujjából, ahogy hadonászott. – Nem szokásom rosszat mondani senkire, de maguk úgysem idevalók. Az az ember még börtönben is volt! Várta a hatást, főként Ditke arcát figyelte; otromba kezével félretolta a csajkát, és két jegyet vett ki a rekeszből, egymás mellé igazította a gumipárnán. – Úgy ám! – mondta. – Hm. Börtönben? – kérdeztem. – Mégpedig szép kis ügy miatt! – Ránk tekintett, kurtán elnevette magát, aztán irtózatos zajjal lepecsételte a jegyeinket. Ditke összerázkódott. – Na, persze, nem most történt – mondta a vasutas –, van annak már vagy harminc éve is. Volt itt valami bérlő, annak meg egy nagyon kedvére való szolgálólánya. Hát azt tette el láb alól… – Jaj, menjünk már ki innen – mondta Ditke. – Kérlek, add oda a pénzt a jegyekért, és menjünk már ki a levegőre. A vasutas Ditkére pillantott, sovány arcán újra nevetésbe szaladtak a ráncok. Feltartotta a jegyeket, mint a kártyát. – Azt is mondják, hogy az avarban akarta elásni, de aztán a fáskamrába rejtette, az ölfák alá… petróleummal leöntözte a farakást… – Ugyan – mondtam, de a hangom rekedt volt, ideges. – Ugyan, ez kérem, hihetetlen. – Jaj, miért nem megyünk már ki innen – mondta Ditke. A vasutas lassan átnyújtotta a két jegyet. – Hm. Hihetetlen? Csakhogy vannak itt még néhányan abból az időből, akik jól emlékeznek rá… Valami gyerek volt a dologban. A szolgálólánynak gyereke lett volna Venczeltől… – Ó, istenem! – kapta a szája elé az ujjait Ditke. Kifordultam vele a bódéból. A jelzőharang csengetett, a vasutas is utánunk jött, felvette sapkáját, hóna alá szorította az indítótárcsát, és begombolta a zubbonyát. – Esik – mondta. Ott állt a közelünkben. Ditke nem akart beszélgetni vele, de a vasutas unatkozhatott. – Az ám! – mondta, féloldalvást rám pillantva. – Így járt a szerencsétlen. Tizenöt évig börtönben ült… amikor kiszabadult, visszajött ide… Azt mondja, itt kell élnie! Hát?!… Élhet itt, nem bántja senki. Végre jött a vonat. A vasutas megnézte a zsebóráját. – Áh! Jobb is ha elmennek – mondta. Ilyen pocsék idő!… És mikor lesz még tavasz!… Ott álltunk a csomagok mellett. Ditke a síneket nézte. |