A cirkusz

Valamikor, ha megkérdezték az embertől a szakmában, hol dolgozik, s azt felelte, hogy a Rudolfi-cirkusznál, meghívták a törzsvendéglőben az asztalukhoz, és ha új barátok érkeztek, azoknak is mindjárt bemutatták e szavakkal: „a Rudolfinál van, úgy bizony!” Nem mindenkit vett fel az Öreg. Pontosabban: nagyon megválogatta az alkalmazottjait, különleges szempontok szerint. Nem pályázott a nagy kőcirkuszokban fellépő artistákra, bohócokra, bűvészekre. Nem törődött azzal, hogy a világhírű számokat megszerezze, vagy legalábbis nem a sikeres attrakciókra törekedett. Egyszerű kis staggionéval dolgozott, de eszébe sem jutott, hogy irigyelje a Fényest, vagy más, jól menő cirkuszosokat. Igényes volt, igényesebb, mint a „nagyok”, becsvágya is másmilyen volt, mint amazoké. A cirkuszban nőtt fel, sok más kollégájához hasonlóan, akik – mondhatni – beleszülettek a szakmába, de mégis sokban különbözött tőlük; olyan tulajdonságok birtokosa volt, amelyek a többiekből hiányoztak. Ő maga is dolgozott a porondon, nemcsak azért, mert társulata kicsiny volt, hanem, mert úgy akart élni, mint együttesének tagjai, s ezáltal mi is úgy élhettünk, mint ő – de helyesebb kifejezést használok: úgy kellett élnünk, valamennyiünknek (beleértve az Öreget is), ahogy valamikor kialakultak a Rudolfi-cirkusz létfeltételei, hogy ne mondjam: íratlan törvényei, melyeket maga az Öreg sugalmazott. Említettem, hogy nem a sikerre törtünk, mégis minden előadásunkat nagy tömeg előtt játszottuk, sátrunkban nem akadt eladatlan hely; hírünk messze előttünk járt, mindenütt kíváncsian fogadtak minket, s mindenünnen nehezen engedtek el. Akik nem ismerték a munkánkat – a szakmabeliekre gondolok –, azokhoz csak sikerünk híre jutott el, cseppet sem csodálom, hogy nehezen tudták megfejteni okát (ha ugyan megfejtették); egynémelyek otthagyták biztos helyüket, hogy az Öreghez szerződjenek, de legtöbbjük nem kerülhetett közénk, mert hamar kitetszett, hogy önző becsvágy sarkallta őket, az Öregnek pedig mi sem volt ellenszenvesebb, mint a pénzszagot szimatolók, dicsőséget hajhászók hada; mások meg azon ügyeskedtek, hogy ellessék műsorszámainkat, begyakorolják, és hozzánk hasonló népszerűségre tegyenek szert ilymódon. Hiába cselekedtek így, igyekezetük nem járt eredménnyel, mert a mi társulatunk nemcsak a produkciók jelességére törekedett, sikereinknek más volt a titka.

Én még azokban az időkben kerültem a trupphoz, amikor fénykorát élte; a trapézon dolgoztam Gabriell barátommal, a törpével. A törpe akkor már nem volt fiatal ember, harminc felé közelgett, de ez nem látszott meg a munkáján, könnyedén repkedett a légben, pontos, fürge mozdulatokkal végezte a gyakorlatokat. Kitűnő számunk volt, a Fényes meg is vette egy szezonra. Nem tagadom, jó volt a Fényesnél dolgozni a fővárosban, a nagy lámpák alatt, a magas kupolában. Annak is örültünk, hogy kéthónapos szerződést kaptunk Belgiumba, onnan meg Stockholmba utaztunk, s mindenütt szépen szerepeltünk. De az Öreghez visszavágytunk. Mondtam is a törpének, hogy olyan jó, igaz légkör nincs sehol, mint a Rudolfinál. Ezeknél a nagy cirkuszoknál az üzlet volt a legfontosabb. Hibátlan és szép munkát követeltek, ami rendben is lett volna, de milyen áron! Kegyetlen, rideg, embertelen vastörvények uralkodtak. A kollégák öltözőiben, a büfében, vagy a törzsvendéglőben mást se hallott az ember, mint hogy egymást csepülték a különböző művészek; szenvtelen beszámolókat tartottak arról, ki mikor és hogyan ment tönkre, kire vár hasonló sors, esetleg más bukásával hogyan kerülhető el a végzet, az összeomlás, a csőd. Ezekben a nagy cirkuszokban láttuk, hogy a művész és a közönség között voltaképpen ellenséges viszony feszül: a nézőtér minél többet akar a pénzéért, s a művésznek csaknem kizárólag ezt a követelést kell figyelembe vennie, ereje, képességei áruként kerülnek a porondra, s ha kifogy ötleteiből, fogásaiból, magamutogatásának újabb és újabb fortélyaiból, nem fizetik meg többé, a közönség nem költ rá egy fél garast sem. Esténként a sikerek, a fényszórók ragyogása, a tapsorkánok sem tudták feledtetni soha a fenyegető tragédiákat. Noha mi bármikor visszatérhettünk az Öreghez, mégis éreztük e kegyetlen harc lélekroncsoló légkörét. Ugyanaz a rettegésszülte idegesség vibrált bennünk is a mindennapi „díszelőadásokon”, mint az idomított állatokban, s ha elvétettünk egy mozdulatot, csaknem – mint azok – az ostorcsapások csípő fájdalmát éreztük bőrünkön.

Az Öreg is a rend és a pontosság híve volt. De mily’ más eszközökkel érte el! Eszközökkel? Ostobaságot beszélek! Eszköztelenül törekedett a harmóniára. És nemcsak a porondon bemutatott gyakorlatok, műsorszámok harmóniáját kívánta, hanem azt, hogy a bennünk támadt kifejezési vágy, a mutatványon keresztül, egyetlen szépen rajzolt ívként a közönségen áthatolva ismét bennünk találkozzon kezdeti pontjával, mintegy kört formálva, vagy ellipszist, s e körforgás véget ne érjen soha. Ez talán a végtelenséget is jelképezi, de az örökös kapcsolatot is, amelyet a közönséggel olyannyira áhítottunk megteremteni. Noha a Rudolfinál minden egyes műsorszám jól szerkesztett, szép mutatvány is volt, mégsem elsődleges fontossággal bírt az egyes számok konstrukciója – hogy érthetőbben mondjam: nem az volt a lényeg, hogy a cilinderből hány nyulat varázsol elő a bűvész, hogy a xilofonon a lábujjai közé fogott ütővel játszik a zenebohóc, vagy a trapézon milyen lélegzetelállítóan repkedünk a törpével, hanem hogy cselekvéseink összhangban legyenek vágyainkkal, egyetlen hamis, erőszakos, kitalált mozdulatot se tegyünk, inkább legyen rövidebb a műsor, inkább legyen egyszerű a szám, de legbensőbb lényünkből fakadjon. Megmondhatom kertelés nélkül azt is, hogy valójában önmagunknak játszottunk, de játszottunk, nem pedig alakoskodtunk. Erre, természetesen, az Öreg vezetett rá bennünket; hogy magamról beszéljek: mindaddig, míg a Rudolfihoz nem kerültem, nem mertem hinni e módszer jogosságában, noha vágyaim – ösztönösen – effélét sugalltak, mindig rettegtem, hogy szabálytalanságot követek el, ha nem a nagy társulatoknál látott és megszokott módszerek szerint élek.

Pedig hát élni, dolgozni csak egyféleképpen érdemes, úgy, ahogy mi ott a Rudolfinál megtanultuk, megismertük.

Az Öreg nem volt iskolázott ember, éppen csak annyi osztályt végzett, amennyit apja vándor-cirkuszos élete lehetővé tett, apró gyermekkora óta nem hagyta el a porondot, szellemi fejlődésre vajmi kevés idő jutott. Mégis azt mondhatom, bölcsnek ismertem meg; amit tudott, mások – azt hiszem – semmiféle iskolában sem sajátíthatják el; sugárzása volt, olyan fényforrással rendelkezett, melynek reflektorfénye társulata tagjaiban megvilágította a legjobb tulajdonságaikat, legrejtettebb képességeiket. Nemcsak jó tornászok, kötéltáncosok, bűvészek, artisták, idomárok, bohócok, imitátorok voltak az alkalmazottai, hanem foglalkozásukkal önmagukat megváltó, szabad emberek. Az Öregnél senki sem hallott – és nem is beszélhetett – üzletről, haszonról (mondhatnám: tiltott fogalmak voltak ezek); de igenis kötelező volt mindenik társulati tagnak az önismeret, az őszinteség, az önmaguk kifejezésére való törekvés. Csak ez számított, semmi más. Azt gondolhatnánk, hogy ha mindenki azt tette, amit akart, az fegyelmezetlenséget, zűrzavart okozott. Nos, nem így van! Ugyanis az Öregnek ahhoz volt tehetsége, hogy mindenkiből a legjobb tulajdonságokat bányássza elő, s mihelyt a legjobb tulajdonságainkat kiélhettük, vagyis nem nyomorítottuk meg lelkünket, mentesek lettünk azoktól a fondorlatoktól, hamisságoktól, igazságtalanságoktól, melyek csupán a beteggé tett lélekből sarjadnak.

Minderről keveset tudhattak mások, pusztán a Rudolfi légköre ébresztett tiszteletet a szakmában, ámbár számtalanszor irigyeink is támadtak.

Önök talán azt hihetik, dicsekszem, midőn a Rudolfi cirkuszt így felmagasztalom, pedig nincs bennem efféle szándék. A meghatottság beszél belőlem, emlékezvén társulatunk fénykorára. Legjobb lenne, ha felkeresnék azokat, akik ugyancsak emlékeznek erre az időre, jóllehet nem voltak staggionénk tagjai. Talán megtalálják még őket a városkák kiskocsmáiban, a folyamok mentén, a szállodákban, a pályaudvarokon. Ha találkoznak velük, kérdezzék meg, mit jelentett az Öreg, nemcsak nekünk, nekik is, akik soha nem dolgoztak a ponyvája alatt. Csupán hallottak róla a közönségtől, a búcsúsoktól, a kocsmárosoktól, a kószáló vásárosoktól. Idegen, ismeretlen hívei voltak az Öregnek, s bár sohasem élhettek köztünk, mégis – legalább a hozzájuk eljutott hírek nyomán – felébredt bennük a remény, hogy egyszer majd ők is részesei lehetnek annak, amit mi a Rudolfiban megteremtettünk.

Amikor én az együtteshez kerültem – miként említettem már –, az fénykorát élte, az Öreg hírneves szelleme uralkodott és hatott, de a régiek mesélték, hogy nem mindig volt ez így, itt sem. Csak az Öreg apjának a halála után kezdett kialakulni e szellem, s talán az a megrázó tragédia (mely előtt apa és fiú között már oly sok vita, szóváltás volt korábban is) és az apa zsarnoki, kegyetlennek mondható természete gondolkodtatta el az utódot, és alakította ki új felfogását. A vén Rudolfi gyér számú staggionéval utazott, mondhatnám: négy-öt emberrel; ócska felszereléssel, de sok cifrasággal, hírveréssel. A foszladozó sátrat színes krepp-papírokkal vonták be és aggatták teli; a hálókocsikon olyan műsorszámok fotográfiai függtek, melyek soha nem szerepeltek az előadáson (vagy nem úgy, nem olyan kiállításban, nem olyan lélegzetelállítóan, ahogy hirdették). A vén Rudolfi idejében maga a plakát is hemzsegett a nagyképűségektől, meglevő négy-öt emberét mutatta be másnak és másnak, hogy úgy lássék: a trupp létszáma sokkal népesebb, mint a valóságban. Ennek persze az lett a következménye (mert a közönséget végképp nem lehetett becsapni, tartani kellett a botránytól is; noha a vénember erre nem sokat adott, egy-egy előadás után hosszú időre eltűnt a községek vagy városkák piacteréről), hogy annak a négy-öt embernek a legkülönfélébb cirkuszi attrakciókban kellett fellépni. Képzelhetik, uraim, hogy emiatt a műsor elég gyatra lett és unalmas, hiszen mindenki csinált egy csomó olyan dolgot is, amihez igazán nem értett. A késdobáló dilettáns bohóc volt – tréfáin nem lehetett vigadni; az artista ostoba bűvészmutatványainak trükkjére a falusi gyermekek is azon nyomban rájöttek; az idomárként fellépő nem értett az állatokhoz, hiszen eredetileg zenész volt, és így tovább. Tapsot, ha kaptak, csak azért kaptak, mert a közönség minden áron cirkuszt akart, szórakozást, varázslatot – és működésbe hozta a fantáziáját. Különben ezt elősegítette a csiricsáré kiállítás, a sok blöff, amit a vénember konferálás közben elsütögetett. Meg aztán mindig várták a nagy számot, s mire észbekaptak, hogy ilyen voltaképpen nincs is a műsoron, már vége volt az előadásnak, és a recsegő trombita meg a huppogó dob kíséretében ki kellett vonulniuk a sátorból. A vénember a felszereléseket is elhanyagolta – csupán festékre és dekorációra nem sajnálta a pénzt –, a trapéz kötelei már-már elszakadtak, a xilofonról hiányzott két-három fémlap, a ketrecek rácsai elrozsdásodtak, a jelmezek szétrongyolódtak. Amikor az ifjú Rudolfi (később, mint igazgatót ÖREG-nek nevezték el a többiek) felnövekedett, és megértette a helyzet fonákságát, hogy apja csak a maximális profitért lelkesedik, s ezt rossz gazdaként a cirkusz rovására, a meglevő készségek – emberek és tárgyak – végső kihasználásával igyekszik elérni, szembeszegült vele, és követelte, hogy a cirkusz érdekében változtasson elvein. A vénember káromkodott, élhetetlennek, mondta fiát, és a pénztárkönyv rubrikáinak kitöltése közepette rekedt, agyonbagózott hangján figyelmeztette: nem fog boldogulni, ha nem tanulja meg, hogy mindent addig kell kihasználni, ameddig csak lehet, aztán újabb lehetőségek után kell nézni – ez az élet rendje.

A vén Rudolfi még évekig működtette úgy a staggionet, hogy a közepesek közt is az egyik legközepesebb volt, míg egyszer, mondhatnám: önkezétől pusztult el. Történt, hogy trapézművésze vakbélgyulladást kapott, a betegség hosszan elrabolta működésétől, és a vénember, ahelyett hogy más számot iktatott volna be, vagy egy új tornászt keresett volna, maga vállalta a műsorszámot. Valaha ügyes akrobata volt, de akkoriban már csak az igazgatót illető műsorközléssel és egy-egy ósdi bűvészmutatvánnyal lépett fel; mindenki óvta, figyelmeztette, hogy kora alkalmatlanná tette már a trapézra. Nem hallgatott senkire. Este trikóba öltözött, és visszeres lábával befutott a porondra. Hogy fiatalítsa magát: arcát fehérre festette, haját bekormozta; porondra lépése nagy derültséget keltett, mindenki azt hitte, a bohócszám következik. Talán ez is közrejátszott, hogy a vénember meg akarta mutatni mit tud, nekilendült a kötélhágcsónak (fia tartotta a hágcsó végét, aggódó, riadt tekintettel), és fenn a trapézon vakmerő mutatványokra adta fejét. A megbetegedett artista tudta, hogy csak a legszolidabb számokkal szabad kísérletezni az avult kötélzeten, de a főnök ezen az estén veszetten hajszolta a hintát. A közönség tapsolt, a gyerekek visítoztak, a vén Rudolfi nem akarta abbahagyni. A fia felkiáltott hozzá németül, hogy elég, de hasztalan. Az agyonnyúzott kötél elszakadt, a váratlan egyensúly-billenéstől a vénember elvesztette lélekjelenlétét és – lezuhant. Nyakát szegte; az előadást be kellett rekeszteni (a tömeget alig lehetett távoltartani a halottól), s ez volt az akkori Rudolfi cirkusz utolsó szereplése.

Gondolhatják, uraim, hogy ezután a vénember fia vette át a vezetést, s az is nyilvánvaló, hogy más szellemben indította el a cirkuszt, amikor újra turnézni kezdtek. Egy-két embert, akik alkalmatlannak bizonyultak terveire, mert annyira a vénember hatása alatt álltak még mindig, elküldött, lassan újjászervezte társulatát, s bár nagy és kitartó munkával tudta csak elképzeléseit megvalósítani, nem tágított, s még akkor sem, amikor kezdetben nem voltak sikerei. Nem voltak sikerei pedig azért, mert járatlan utakra indult, s manapság már csak kevesekben él a pionír szellem, az emberek azt vallják, rövid az élet, kár kísérletezésekkel tölteni az időt – különösen egy ilyen cirkusznál, uraim, egy vándortársulatnál, ki hiszi el, hogy lehet jobban is csinálni, mint eddig?

Elképzelhetik, hogy nem volt könnyű leszoktatni embereit a haszonról – minthogy annak elsődlegességét oly sok időn át megszokták, nemcsak a vénembernél, de más cirkuszoknál is. Haszon – mondom, dehát haszon-e az valóban, amit ekként emlegetünk? Az Öregnek köszönhetem, hogy megtanultam: a haszon fogalom alatt voltaképpen valami örökös nyereséget kellene értenünk, ha a szó nem mocskolódott volna be, mert mindennapi jelentése azt a talmi profitot fedi, amely máról holnapra semmivé válhat, értéktelenné kopik, elfogy. Az Öreg másféle haszonra törekedett, olyanra, amely láthatatlan, mégis gazdaggá teszi birtokosait.

Akadtak, akik megértették, akadtak követői. Amikor közéjük kerültem, már szép számú társulat fogadott, s büszke lehettem, hogy felvettek tagjaik közé. Fiatal voltam és lobogott bennem a vágy, hogy hivatásomnak éljek – ön, uram, mosolyog, de minden hivatás, amit teljes szívvel csinálunk. Trapézművész voltam, a 3 Grandelnél tanultam, jó szakmai stúdium volt ez abban az időben. A 3 Grandel New Yorkban is járt, mindenre megtaníthattak engem, amit csak tudni lehet a trapézon. Csupán egyvalamire nem. Pedig ez lett volna a legfontosabb. Hogy boldog legyek. Lehet, hogy furcsán hangzik ez egy artista szájából. Önök csak beülnek a cirkuszba, izgulni akarnak és nevetni. De én tudom, hogy sokszor szomorúak. Egyszer-másszor beszéltem néhány közönségbeli emberrel (inkognitóban), s megtudtam tőlük, hogy a vidámság helyett olykor keserűség és szánalom tölti el szívüket. Nos, ennek bizonyára oka van, uram. Már hogyne lenne, hiszen számtalanszor – még a legfényesebb cirkuszokban is – a flittertől csillogó trikókban boldogtalan emberek mutogatják magukat önöknek. Persze, mint nézők, csak arra gondolnak, hogy a siker, amit a taps jelent, a lélegzet-visszafojtások, az apró szisszenések, amelyek a nyaktörő mutatványokat kísérik, az est mámora kielégít minket. Valóban, mindez ád némi örömet. De a boldogság más, uram. Ma már én sem tudnám megmondani, hogy mi a boldogság, de azokban az években – nem hiszem, hogy rosszul emlékeznék – tudtam.

Igen, ha most azt érzik a hangomból, hogy ama szép és jó, amit a Rudolfi cirkuszról elmondtam eddig, már a múlté – abban az értelemben, hogy eltűnt, elveszett – helyesen következtetnek. Pedig még most is az Öreg az igazgató, s jónéhányan a régiek közül ott dolgozunk a truppnál, mégis: minden megváltozott. Már régóta nem is jutottak eszembe azok az idők, köddé váltak, mint a gyermekkor szép napjai, vagy egy-egy tiszta, boldog szerelem emléke – Isten tudja, miért beszélek éppen ma önöknek minderről.

Elmondhatom, hogy mikor következett be az érthetetlen változás, de engedjék meg, hogy egy kicsit még a szépre emlékezzem.

Ott tartottam, hogy mindent megtanultam a 3 Grandeltől, csak a boldogságot nem. Nagy menők voltak, kegyetlen üzletemberek, volt egy gázsiszintjük, az alatt nem adták magukat, igaz, hogy tudtak is. Egy ideig nekem is tetszett a viselkedésük, magabiztosságuk, fölényük, megkíséreltem utánozni őket, de igazán sohasem sikerült. Félvállról vették az életet, senkivel sem törődtek, csak önmagukkal. Erőszakosságukat még az igazgatók is tisztelték, láttam, milyen könnyedén boldogulnak az életben, magam is erre törekedtem hasonló módszerekkel, de hát nem ez volt az én természetem, s jól tudják önök is, hogy a magunkra erőszakolt modor mit sem ér. Nem maradhattunk együtt. Nyugtalan voltam azokban az időkben, a munkámmal szerzett sikereket úgy fogadtam, mintha egy másik embert illettek volna; éjszakákon át csavarogtam, s már attól féltem, hogy a kondíciómra megy, de nem volt nyugovásom.

Egy kis Duna-parti vendéglőben találkoztam a törpével.

Nem volt másutt hely, csak az ő asztalánál, mellé telepedtem. Emlékszem, gombapörköltöt evett, és Parádi vizet ivott hozzá. Mondtam neki, hogy sört vagy bort kellene inni e nehéz étel után, ám mosolyogva magyarázta, hogy az mesterségével nem férne össze; így tudtam meg, hogy artista, összebarátkoztunk. Akkor még – meg kell vallanom –, nem ismertem a Rudolfit, hírből sem, s kissé leereszkedően kezeltem e vándorcirkuszost, csupán az tetszett, hogy alantas voltához illően szolid és szerény fiú volt. Ó, mennyire tévedtem megítélésénél! Nem azért volt szinte testetlen, mert kisebbségi érzete volt, hanem mert az Öreg szellemében nevelkedett. A 3 Grandel említésekor elismerően bólintott ugyan, de különösebb hatást nem tett rá e nagyhírű név. Bosszantott, és – azt hiszem – dicsekedni kezdtem, amit ugyancsak szelíden tűrt, majd amikor szünetet tartottam, váratlanul azt kérdezte: – Boldog vagy? – Összerezzentem erre, talán el is sápadtam, nem tudtam többé képmutatóskodni. Apró kezével elsimítgatta maga elől a morzsákat, szőke haján végighúzta tenyerét, majd ujjait összekulcsolta, és halkan, szemérmesen arról beszélt, hogy sokféle dicsőség lehet az életben, de mind kisebb értékű annál az egynél, amely a gyermeki hit és merész álmodozás örökös megőrzését jelenti. Kollégát én még hozzá hasonlóan nem hallottam beszélni. – Ostobaságból és hiúságból mondta – elhagyjuk gyermekkorunk álmait, melyeket áttetsző gyémántokként hozunk magunkkal az ismeretlenségből. Mindenki ilyen ragyogó, tiszta gyémántot hoz magával, mely később gazdaggá tehetné őt, s ekként gazdag lenne a világ is. De a gyémánt látszatra egyszerű, könnyen hihetjük, hogy mihaszna üvegdarabkával játszadoztunk, különösen azért, mert az emberek valaha elkezdték gyűjteni a színes kacatokat, melyek gyönyörködtetik a szemet tarkaságukkal, s emiatt értékesebbnek tetszenek. Mihelyt mások kezében ilyet látunk, szégyelljük színtelen játékszerünket, eldobjuk, és igyekszünk, hogy nekünk is olyan tulajdonunk legyen, mint a többinek. Sok idő eltelik, míg rádöbbenünk, milyen értéket szórtunk el, de aligha kereshetjük meg, már a helyre sem emlékszünk, ahol elvetettük. Vannak azonban olyan emberek – mesélte –, akik hűséges természetűek, és nem akartak megszabadulni születési ajándékuktól, noha kinevették őket mások. De ezek az emberek, ahelyett hogy társaik csalódottsága láttán most fizetnének a gúnyolódásokért, azon fáradoznak, hogy a birtokukban maradt gyémántot közös kinccsé tegyék…

Hosszan és barátian beszélgettünk, a törpe kíváncsivá tett, szavaiból megéreztem, hogy olyan titkot tud, amit meg kell ismernem, hittem, hogy segíthet rajtam. Beszélt a társulatról; kértem, hadd tartsak vele. Alaposan megfontolta a dolgot. – Nem könnyű – mondta –, mert ahová én elvinnélek, ott kezdetben szenvedned kell, csak sokára érzed majd, hogy jó helyre kerültél. – Kérleltem, s végül beleegyezett, hogy bemutat az igazgatónak ahogy ő mondta: az Öregnek –, s ha hozzájuk kerülök, szívesen dolgozna velem. Tervez egy számot – mesélte –, amely elképzelhető lenne kettőnknek.

Nos, uram, életemben még nem éreztem eladdig olyan szelíd nyugalmat, mint amikor az Öreggel beszéltem. Gondolhatják, miként van egy szerződéskötéskor, az ember izgul, hogy megfelel-e, azt sem tudja, hol áll a feje, ügyetlenkedik, újra kezdi, végre sikerül – egyszóval csupa rettegés, csupa izgalom. De az Öregnél nem így történt. Akkoriban még jó megjelenésű ember volt, elegáns egyszerűséggel öltözködött, nem ivott, nem dohányzott, körmeit rendben tartotta. A lakókocsiját fehérre mázolták, puritán berendezése meglepett. Nem volt szegényes, inkább cicomázatlansága miatt gazdag. Tükrözte jellemét. Megnézte kint a sátorban, hogy mit tudok, aztán hosszan beszélgettünk; apró, ügyes kérdésekkel kitudta életem főbb pontjait, addig keresett, kutatott bennem, míg rá nem jött, mikor éreztem azt, hogy olyanná kell lennem, mint a többinek, mikor kapott el a sikerhajhászás láza, mikor hazudtam először, mikor csaptam be másokat és magamat. Estébe hajlott az idő, mire idáig értünk és már-már aggódtam, hogy ennyi időt pazarol rám; meg is mondtam ezt neki, de csak mosolygott: Nincs fontosabb ennél! Nos – mondta –, amibe gyarlóságod taszított, azt mind el kell felejtened, és újrakezdjük az életet. Kemény küzdelem áll előtted, rajtad a sor, vállalod-e? A mi társulatunk célja, hogy megszabadítsuk az embereket keserveiktől, ehhez pedig az kell, hogy ne csupán testünkkel, de szellemünkkel is, tehát egész lényünkkel végbevigyük a varázslatot a porondon. Soha ne arra gondolj, hogy mit vár tőled a közönség, mert ha így teszel, hamis utakra tévedsz, vége-hossza nem lesz a próbálkozásnak, s majd nem lelsz örömet munkádban, sem te, sem ők. Arra gondolj csupán, hogy mit vársz magadtól. Idézd fel egykor gyáván elvetett álmaidat, mindig az legyen mutatványod magva. Hidd el – s majd meglátod – erre kíváncsiak ők is. Sorsunk és sorsuk egy. Ha kendőzetlenül adod önmagad az attrakcióban, úgy érzik majd, hogy ők is részesei a mutatványnak, hiszen különbözőségünkben is egyformák vagyunk valamennyien. A varázslat abból áll, hogy helyet cserélünk; mutatványos és néző – néző és mutatványos: a varázslat erejében nem különbözik egymástól…

Így kerültem közéjük, ekként éltem és dolgoztam a társulatnál. Nem voltunk vagyonosak –, mert az Öreg azokat is beengedte az előadásra, akik nem tudtak fizetni (meg kell mondanom, hogy sokan visszaéltek a jóságával, s habár tudta, nem bánta. – „Vannak köztük olyanok – mondogatta –, akik éppen e csalással kerülhetnek az igazak közé”). Nem a pénzért dolgoztunk, hanem a célért, a cél pedig, uram, a tökéletesség volt.

Úgy érkeztünk egy-egy községbe vagy városba, mint a többi cirkusz (noha plakátjainkon nem voltak a szokásos blöffök), de mondhatom – dicsekvés nélkül –, hogy aki este megnézte az előadást, az másként élte azontúl napjait, visszavártak bennünket mindenütt.

Évek hosszú során át jártuk az országot. Néha – mondottam már – egy-egy szezonra idegen cirkuszokhoz szerződtünk, de a Rudolfi olyan volt számunkra, mint űrrepülőnek a Glóbusz, csodákat megy látni, ám ide vissza kell térnie.

De mi lenne, ha egyszer nem várná a Glóbusz? Ha visszatérne hosszú útjáról az ember, s csak romot, pusztulást találna valami katasztrófa után? Élhetne-e tovább? Lenne-e ereje létrehívni újra azt, amit szépnek hagyott itt, de nem talált többé?

Mert így jártunk mi a Rudolfival, uram, így történt, bizony. Pedig soha nem hittük volna.

Egyik nyáron a törpével begyakoroltunk egy új számot, felléptünk vele a Rudolfinál, látta egy ügynök, télire a fővárosba szerződtünk. Nagy siker volt, kivittek Belgrádba, onnan Olaszországba – egy darabig elportyázgattunk. Vágyódtunk haza. A Rudolfi valahol a Dunántúlon dolgozott, emlékszem, kora hajnalon érkeztünk a városkába – község vagy városka volt, nem tudom már, annyira elseperte emlékezetemből a helység jellegét az, ami várt ránk. Amint a hajnali szürkületben – valami hosszú fasoron – a törpével beértünk a házak közé, egyszeriben megtorpantunk. Hatalmas falragasz éktelenkedett az egyik házfalon, s már majdnem elmentünk mellette, amikor észrevettük a felírást: RUDOLFI NAGYCIRKUSZ. Soha ilyen plakátot nem ragasztottunk ki azelőtt. S mi több, a műsornak címe is volt, erre sem akadt példa. A csiricsáré falragaszon nagy, lila betűkkel ez állt a műsorszámok felett:

 

RÖHÖGŐ PARÁDÉ

 

– Úristen! – mondta a törpe – rosszul látok?

Mi van velem?

– Furcsa – mondtam –, nagyon furcsa.

– Furcsa?! – nézett rám meglepetten a törpe. – Mi az, hogy furcsa?! Egyszerűen képtelenség! Hiszen ez a vénember műsora volt!

– Miféle vénemberről beszélsz?

– A vén Rudolfiról, az Öreg apjáról!

Arra gondoltam, hogy ez egy régi plakát, s megnéztem közelebbről. A törpe is megtapogatta, olvasgatta izgatottan.

– Igen – mondta –, itt van, nézd, az én régi számom: JONATHÁN, A VILÁG LEGKISEBB TÖRPÉJE, A LEVEGŐ ÚSZÓBAJNOKA. Meg itt: ZÁCHEL, A LILIPUTI VAKONDEMBER. Meg itt… Elfulladt a hangja. – Igen, emlékszem… emlékszem erre a fasorra! A vénemberrel jártunk itt.

– Régen? – kérdeztem.

– Régen – mondta Gabriell. – Már alig ismerek a tájra. Istenem, az még akkor volt, amikor olyan borzalmasan éltünk!

Annyira kihozta sodrából ez az emlék, hogy leült a fal tövébe a plakát alá, arcát tenyerébe hajtotta. Zavartan álltam fölötte, soha nem láttam ilyennek. De amint ott álltam, észrevettem valamit.

– Gabriell – mondom neki –, szent isten, Gabriell, de hiszen ez egy friss plakát!

A törpe felpillantott, azt hitte, ostobaságot beszélek. Pedig amint jobban körülszaglásztuk a falragaszt, láthattuk, hogy bizony ezt nemrég csirizezték a házfalra. Gabriell szótlanul meredt a hirdetményre, aztán rám, s megint a plakátra. Majd se szó, se beszéd: futásnak eredt. Alig értem a nyomába, apró termete eltűnt szemem elől egy keresztutcába, kiáltoztam utána, míg végre beértem a templomtéren. Lihegve dőlt egy lámpaoszlopnak, sápadt volt, ujjával előre mutatott, de nem tudott megszólalni. Enyhe szél lengett át a téren, s a derengésben láttunk egy cirkuszi sátrat, meg két rozzant lakókocsit, de hát ez a trupp nem lehetett az Öregé, nem, ez nem a mi társulatunk volt.

– Rossz helyre jöttünk – mondtam a törpének – mi eltévesztettük a várost, Gabriell.

– A vénember sátra – dadogta a törpe –, az ő kocsijai…

Szamárságnak tartottam, amit mondott, kértem, hogy menjünk tovább, keressük az Öreget, biztosan vár már mireánk. De a törpe csak vacogott, mint akit gonosz látomás gyötör, s egyre a fejét rázta: „Nem, nem, ez nem lehet igaz!” Végre megindult, botladozva vágtunk át a téren. Közelről láttam, hogy a sátor kopott, rongyos, de a hasadásokat színes krepp-papírok fedik, csakhogy a hajnali szellő szétcibálta a papírokat. A lakókocsikról lepattogzott a festék, bekeretezett fotografiák függtek oldalukon, színpompás attrakciókat hirdettek. Semmi sem emlékeztetett a mi cirkuszunkra.

Az egyik lakókocsi ajtaja kinyílt, egy idegen ember lépett ki a hágcsóra, gyűrött fekete ruhában, borotválatlanul, szájában szivarvég füstölgött; hóna alatt kockás, kemény táblájú füzetet tartott. Észrevett minket, s így szólt:

– Na megjöttetek? – Hangja fáradtnak tetszett, akár a beteg embereké.

– Bocsánat, uram – mondtam –, de mi nem ismerjük egymást.

Csakhogy a törpe megragadta a karomat és húzott hátrafelé.

– Ő az! – mondta fogvacogva – ő az… a vénember!

A férfi lejött a lépcsőkön, tekintete nem változott; közelről éreztük a szivarbűzt; s amint megállt előttünk, ismerősnek találtam arcvonásait. Azt mondta:

– Jól látod, Gabriell, s mégsem. Kérdezősködni nem érdemes. A halottak nem támadnak fel, csak néha az élők hasonlítanak a halottakhoz. – Rám tekintett, mosolyogni próbált, de nem sikerült, ezért hát a szivarvégre pillantott. – Egy ideig mindenki megpróbálja – mondta halltan. Nem fejezte be a mondatot, krákogott, tekintete üressé vált. – Este előadás. Felléptek. JONATHAN, A VILÁG LEGKISEBB TÖRPÉJE… Meg ZÁCHEL… VAKONDEMBER… Remélem, láttad a plakáton? – Felém bökött a szivarvéggel: – Majd neked is kitalálunk néhány számot…

A törpe eddig babonázottan állt, most megrázkódott, egész testében megrázkódott, ahogy kitört belőle a hang:

– Nem veheted el tőlünk! Nem veheted el, amit adtál!…

Az Öreg elhúzta a száját, megfordult, elment mellettünk. Láttam a kockás füzet címlapját. Ez volt ráírva: PÉNZTÁRKÖNYV. A törpe szája tátva maradt az utolsó hang után, erőlködve csukta be, egész teste az Öreg után feszült, újra kitátotta a száját, majd ismét becsukta. Kezét az ajkához kapta, szeme kimeredt – akkor döbbent rá, hogy néma. Néma lett, nem tudott többé beszélni.

Az előadáson találkoztunk a többiekkel. Már azokkal, akik még megmaradtak. Kérdezősködtem tőlük, hogy mi történt, de hiába könyörögtem, hiába követeltem, hogy mondják meg, csak a vállukat vonogatták; csupa új számmal szerepeltek, ízléstelen tréfákat mondtak el, összecsapták a műsort, szitkozódtak és számolták a közönséget, találgatták, mennyi lehet a bevétel. Gabriell szánalmas volt, idétlen jelmezekben jelent meg, hangtalanul bukfencezett, kötélre mászott, de a számait ezen az estén még nem tudta befejezni, reszkető arccal, könnyes szemmel futott ki a porondról. Én aznap nem léptem fel, ott álltam a széksorok mögött, láttam, hogy tapsol a közönség; tapsoltak, tapsoltak, de arcuk fából faragott arc volt, és szemükből nem áradt fény.

Szeretné tudni, uram, s önök is, hogy mi történt? Hogy mitől hullott szét a társulat? Ó, én is szeretném tudni. A törpével nem beszélhettem többé, néma lett. Az Öreg nem magyarázott meg semmit. Soha semmit.

Később a trapézon dolgoztam megint; most is esténként csinálok egy-két hajmeresztő gyakorlatot, olyat, amilyet elvárnak a cirkusztól. Önök és mindenki. Van közönségünk. Éppen úgy van közönségünk, mint truppunk fénykorában. De a széksorokból ellenséges arcok tekintenek ránk, s mi is gyanakodva fogadjuk a tapsokat.

Ott maradtam a Rudolfinál. Miért? Nem tudom megmondani, uram. Mostanában már úgy érzem, mintha mindig ilyen lett volna a társulatunk… az ember alkalmazkodó természetű. Mivé is lenne, ha nem alkalmazkodna? És hát nem jövünk ki rosszul. Kevesen vagyunk, keveset költünk a felszerelésekre, kopnak, rozsdásodnak, de ki bánja? A közönség bejön. Elosztjuk a keresetet, megélünk. Az Öreg jól mondja: kihasználjuk a lehetőségeket, azután új lehetőségeket keresünk.

Kérdezték már valakitől, hogy ismeri-e cirkuszunkat? A mi cirkuszunkat, a Rudolfit… Bizonyára ismerik, uram. Miért ne ismernék, éppen úgy, mint a többit?