Lent, Rómában

A tájban mindjárt felismert néhány idegenséget; egészen más táj volt, mint az otthoni; amikor kilépett a repülőtér üvegcsarnokából, és az autóbuszra várakozott a gumijárdán, meglátta a pálmákat. Ó, hát itt pálmák is vannak, gondolta, persze, erről megfeledkeztem. Meleg volt, kibújt a felöltőjéből, a kabát most a karját égette. Reggel, amikor útnak indult, odahaza Budapesten ködös, őszi idő járta, de íme a géppel visszarepült a nyárba. Felrakták a bőröndöket a busz tetejére; a sofőr igazi olasz volt, kis fekete bajusszal, fénylő frizurával; remekül vezetett a nagy forgalomban. – Ez hát Itália – gondolta a busz bőrülésén; figyelte a városba vezető út mentén az idegen tájat, mohón, hitetlenkedve; – Itália, Itália – gondolta erősen –, most Olaszországban járok, most hát Olaszországban járok, mindig el akartam ide jönni, s most végre itt vagyok. – Szerette volna, ha érzi a boldogságot, de talán nagyon is figyelt erre, és nem tudta megkülönböztetni a puszta érdeklődéstől. Pálmák és pineák – a növényzet szokatlan volt. A pálmákról a titokzatos, forró égöv, a pineákról bibliai képek jutottak eszébe. Benzinkutakat látott; színes, játékszerű épületeket, színes tartályokat és színes overállban dolgozó olajtársasági munkásokat. – „Ez itt a régi Ostia” – mondta egy férfi a kocsi mikrofonjába; többen balra kapták a fejüket, ő is. – „Nézzék az ostiai romokat, a hajdani nagy római kikötővárost…” – A romok a megpirult kenyérhéj színére emlékeztettek, belerajzolódtak a sűrű kékségű égboltba, s köröttük dúsan nőtt a méregzöld növényzet. Mintha valami vidám temetőt látott volna. A régi Ostia, a régi Ostia – mondogatta magában, igyekezett megilletődéssel nézni a romokat, de az autóbusz gyorsan suhant az úton; aztán az antik köveket eltakarták a pillanatonként felbukkanó reklámok; ezek is színesek voltak: piros, kék, fekete, sárga és fehér foltok, ábrák, betűk; igyon chiantit, igyon VAT 69-es skót whiskyt, igyon Coca-Colát, szálljon meg ebben és ebben a penzióban, tankoljon az AGIP-társaság, az ESSO-társaság, a Shell-társaság benzinkútjainál, olajcsere, előzékeny kiszolgálás, bár, szerviz; és már látszott az E. U. R. negyed is, jobb kéz felől, világos pasztell színeivel; balra meg néhány ócska épület narancssárga falakkal, piros cseréptetővel és zöld zsalukkal meg barna zsalukkal; és megint pálmák meg ezüst-zöld olajfák; és száradó rózsaszín, kék fehérneműk kifeszített zsinegeken; majd újra a rikoltó reklámok; – és akkor azt mondta: micsoda színek, minden csupa szín, ennyi szín egyszerre!

Nemsokára beértek a városba, a nyüzsgő forgalomba, szűk utcákon kanyarogtak; látta a boltok kirakatát, a kirakatok fölött a vászon napernyőket; a zöld villamosokat, a járókelőket, a szökőkutakat, az egymás hegyén-hátán parkírozó autókat. A mikrofonba beszélő férfi magyarázott, de alig lehetett érteni a szavát: – „Az ott a Constantinus diadalív… a Colosseum… az ott fenn a Capitolium… arra van a Forum Romanum…” – Mindez nagyon különös és hihetetlen volt így együtt: az élő, tülekedő nagyváros, meg a nagy halott romok, az élő és a holt világ ennyire összekeveredve. Ő kinézett a busz ablakán, és azt mondta növekvő izgalommal: – Szervusz, Róma, szervusz, Itália! Az egész tehát igaz, az ókor létezett, nemcsak a diákok sanyargatására találták ki a latin- meg a történelemtanárok. Itt vagyok, láthatom, kiszállhatok a kocsiból, megnézhetem, vagy visszajöhetek holnap, holnapután, megtapinthatom a köveket, bemehetek a félelmetes Colosseumba, sétálhatok a Via Appián.

– A komoly ókor – gondolta –, a komor, dicsőséges, hatalmas birodalom csontjai. – Mert hatalmasnak látszott porladó csontváza, de komikusnak is a bárok, villamosok, Fiat kocsik, fényképezőgépek fontoskodó zűrzavarában. Amint a megérkezést követő napokban felkereste ezeket a romokat, hol meghatódott az emberi alkotás nagyságain, hol pedig mosolygott azon, hogy az olaszok milyen remekül megélnek elődeik hagyatékából. Mindenütt turista buszok parkíroztak a tereken, a templomok előtt, a szűk utcákban; amerikaiak, japánok, németek, oroszok és mindenféle nemzet utazgatói. Ő is közéjük vegyült, és lassan elhitte, hogy Róma van, létezik. Tetszett neki a város, tetszettek az olaszok. A penziósnő személyesen adta át a szobakulcsokat, mosolygott, és sokat beszélt, és adott egy várostérképet, bérmentve. Aztán visszament az alagsori irodájába; az iroda falán bekeretezett családi fotográfiák függtek, a nyitott ablakba tett kalitkában kanári ugrándozott. Tetszett a signorina is, aki bevezette a hotelszobába. Amíg ő a csomagjait elhelyezte, a signorina kitárta az erkély zsaluját, bezuhogott a napfény; a nő fekete klott-köpenyt viselt, a haja is fekete volt, a bőre meg kreol; ő nagyon állhatatosan nézte, de a signorina noha kedvesen, mégis tartózkodóan viselkedett, amíg a szekrényben elhelyezte a fogasokat, nem szólt egy szót sem, mintha néma lenne, talán zavarba hozta a fixírozás; s neki mindjárt eszébe jutott, hogy az olasz nők voltaképpen nagyon erkölcsösek. Tetszett neki ez is. Amikor magára maradt, megmosdott. Törülközőjével a napos erkélyre állt, látta, hogy a szomszédos kertben két apáca narancsot szüretel, az egyik a fa ágai közt állt, a másik a létra alján. Dél volt, és szemben, egy építkezésen ebédeltek a kőművesek, az új betonozás szélén ültek, lábukat a mélybe lógatták, falatoztak, és kis fonott üvegből kortyoltak falatozás közben. Mindez nagyon tetszett neki. Rokonszenves volt a kis, szemüveges műtörténész: nagy hivatástudattal magyarázott a romoknál, meg a képtárakban; tetszettek az erőszakos levelezőlap-árusok az utcán; a fagylaltos, aki a jégkrém mellett a pápa színes fényképét kínálta; meg a díszegyenruhába öltözött rendőrök, egy-egy középület kapujában. Örült, hogy Rómában lehet; hogy járhatott a Chapella Sixtine-ben, megcsodálhatta Michelangelo freskóit; örült az etruszk múzeum kincseinek, akárha tulajdonában bírná azokat; járhatott a Villa Borghese sétányain, a Tevere partján nappal és éjszaka. Elment a Via Venetóra is, ahol a nagyon gazdagok esténként kiülnek a kék és vörös abroszokkal terített asztalokhoz a mulatók előtti járda-teraszokra. Nézte a mozik műsorát, a West Side Storyt adták, meg a Cleopatrát Elizabeth Taylorral, meg piff-puff filmeket, meg az Il Processiót, Kafka nyomán. Órák hosszat bámulta az utcák autóforgalmát, a kirakatokat, a piacokat; a piacokon az élelmes árusokat; a kávéházakban az embereket; a papokat; az olasz játékkatonákat kakastollaikkal, piros hálósipkáikkal; a motorkerékpáron száguldó apácákat. Vásárolt egy üveg frascatit, élvezettel iszogatta. Nézte a nőket az utcasarkokon, látta, hogyan kötnek üzletet autós férfiakkal. Sorra kóstolta az olasz ételeket. Újságot vett az árusnál – mint egy született római; üldögélt a templomok lépcsőin, és nézte a várost; néhány napig nem akart mást, csak mindent, mindent látni. Mielőtt Rómába utazott, otthon belefáradt abba, hogy emberekkel tárgyaljon olyan ügyekben, amelyek befolyásolták az életét. Otthon már nem szeretett egyedül ülni a szobájában, és nem szeretett kimenni az utcára sem. Nem kívánt találkozni senkivel. Nem akart beszélni semmi olyanról, ami fontos, vagy fontosnak látszik. Azért jött ide. Már nagyon vágyakozott Rómába. Azt gondolta, ha eljut Rómába, akkor talán minden jó lesz, el tudja viselni önmagát. Ezért nem akart semmi mást, csak belefeledkezni abba, ami itt kínálkozott: a kegyetlen és szép múltba, az idegen jelenbe. Jól akarta érezni magát. Nem akart másra gondolni, csak arra, hogy mit kellene még látni. Megnézte a legnagyobb nevezetességeket, de felkutatta a jelentéktelennek látszó helyeket is. Nappal és éjszaka sokat csavargott az utcákon. Vaktában indult el, lépésről lépésre ismerkedett a várossal. Eljutott a tengerpartra is; nagy sebességgel hajtottak végig az autósztrádán, nevetve versenyeztek a kocsikkal; az út mentén lapos koronájú pinea ligetek zöldelltek; a gyepszegély partján veszteglő kis Fiat kocsikban szeretkező párok pihentek. Látott egy autósok számára épített szabadtéri mozit; aztán váratlanul eléjük bukkant a part, a villák és penziók sora, de már vége volt a szezonnak, és alig láttak embert. Mégis jó volt találkozni a Földközi-tengerrel. Csónak közelített a parthoz, fehér tengerész-sapkás férfi evezett, a csónak orrában meg egy nő ült, de a házaktól nem látta, hol kötöttek ki. Az egyik strandon akadt két fürdőző: egy izmos, szőke nő feküdt a fekete homokban, mellette sovány, szemüveges férfi olvasott, flanellköpenybe burkolódzva, mert erős szél fútt. A szél süvítése jól hallatszott a kihalt házak között.

Amikor lement a vízhez, a partra futó hullámok a cipőjébe loccsantak. Az izmos, szőke nő felkönyökölt fektéből, ő is éppen hátranézett, találkozott a tekintetük. Furcsa, nagy termetű nő volt, de nem hatott csúnyának, csak a bőrét befedte a szürke homok, a haja meg összetapadt a sós fürdőtől. Nézte egy darabig a nőt, aztán a fázós, olvasgató férfi miatt nem akarta túlzásba vinni a dolgot, éppen el akart fordulni. A nő felállt, nyújtózott, szólt valamit a fázós, szorgalmas férfinak, és elindult a vízhez. Hűvös szél fútt, de a nő belegázolt a tengerbe, egészen ott ment el mellette, csaknem érintették egymást. Szégyellte magát, hogy ő nem fürdik, a nő meg belelábolt a hideg vízbe. A part hamar mélyülhetett, látta, hogy a szőkeség beleveti magát a hullámokba. Jól úszott. Nem úszott messzire, ott körözött a part mentén. A haja a víztől rátapadt a koponyájára, könnyen azt lehetett volna hinni, hogy férfi. Emlékezett rá, hogy amikor elment mellette, megfigyelhette az arcát. Durva, közönséges arc volt. Megunta nézni az úszkáló nőt, elindult a nedves homokon. Kis színes kagylókat talált. Leguggolt, körmével kikapart néhányat a hullámoktól simára mosott partból. A kagylók háta fekete volt, de a belsejük százféle színbe játszott. Öt-hat darabot eltett emlékbe. Guggolva maradt, és nézte a tengert. Talán itt kellene élni, gondolta, valahol itt a tenger partján. De nem volt elég meggyőző ez a felfedezése.

A kocsiból még egyszer visszanézett, a nő éppen akkor jött ki a vízből, csavargatta a haját, s emiatt kissé hátravetette testét, nagyon kívánatosnak látszott így messziről, de a szorgos férfi fel se pillantott könyvéből, öregesen ült köpenyébe burkolódzva.

Este, vacsora után felkerekedett, elbarangolt a szűk, elhanyagolt utcákba, ahol veszekedések lármája csap ki az ablakok mögül, öregek üldögélnek a ház elé tett székeken; konyhából kihajigált ételmaradékok és szemetek hevernek az utcakövön; lépcsők vezetnek fel kanyargós sikátorokba; a zsalukra akasztva harisnyák, nadrágok száradnak az éjszakában; a kapuk alatt Mária-képek, a képek előtt fonnyadó virágcsokrok és gyertyák, a házakból meg ének hallik, valami divatos sláger; aztán eljutott a Trevi-kúthoz, ahol éjfél után is harsány lárma és nyüzsgés fogadta. Nekitámaszkodott a korlátnak, sokáig figyelte az ügyeskedő fényképészeket, akik minden turistát karon ragadtak, hogy a szökőkút kávájához állítsák őket, és amikor a vízbe dobják fémpénzüket – amely a visszatérés záloga –, fényképen örökítsék meg a pillanatot. Nem mindenki állt rá az üzletre. Nézte a szerelmeseket: egymáshoz bújtak a kőpadkán, órákig ültek mozdulatlanul. Taxin két amerikai hölgy érkezett, az egyik rózsaszínű, a másik kávébarna estélyi ruhában, meztelen vállukat nylon stóla fedte. A taxisofőr mellől zsakettba öltözött, fehér kesztyűs néger inas ugrott ki, a hölgyeknek ő nyitotta ki a kocsi ajtaját. A taxis várt, amíg a két lady megnézte a Trevi-kutat. Aztán egy csoport katona jött, szürke egyenruhában, felsorakoztak a medence szélénél, és az egyik, akinek a váll-lapjánál kis zöld, fehér és piros villanyégők fénylettek, eléjük parancsolt egy fényképészt; vezényszóra vették elő a pénzt, lendítették magasba a kezüket, s amikor villant a magnézium, röpke kiáltással hajították a vízbe a tízlírásokat. Aztán szétoszlottak; jókat röhögtek, le-fel jártak, nőt akartak fogni. Találtak egy lányt, körülfogták, széles gesztusokkal magyaráztak egymásnak; a nő hivatásszerűen űzte a szerelmet, s talán nagy árat kért vagy másvalami lehetett, mert szitkozódott, ujjával mutatta az átkot, és retiküljével maga körül csapkodva, otthagyta a legényeket. A katonák ezen megint nevettek, boldogok voltak, hogy kint lehetnek a laktanyából. Jó szórakozás volt ez itt a Trevi-kútnál. Naponta megtette a sétát, éjjel, s mindig más-más kerülővel, de a végén ide lyukadt ki. Nem lehetett megunni a várost, mégis egy napon érezte, hogy baj van. Talán az utcán érezte meg először, talán otthon, a szállodai szobában, reggel, vagy este. Talán egy reggel, amikor a penzió éttermébe ment, s a folyosón látta a fekete hajú, csendes signorinát és köszönt neki, a lány meg felegyenesedett a kőpadlóról, amit tisztára mosott egy zsákdarabbal, és nedves kezét kötényébe törülve, mosolyogva üdvözölte: – Buongiorno, signor! – és már hiába hallotta ezt a kedves, idegen hangot, nem tett rá semmi hatást. Először nem akarta elhinni, nem akarta tudomásul venni. Autóbuszra szállt, elment a város másik végébe, gyalogolt a poliklinika véget nem érő falánál, villamoson utazott, a Villa Borghese kőpadkájáról távcsővel újra végignézte a várost, templomokba menekült, elment Michelangelóhoz, elment az etruszkokhoz, de már minden hiába volt. Kifutott a kezéből minden. Este, a szobájában, a mosdó fölötti tükörben meglátta az arcát, már nemcsak látta, hanem meglátta, tudta, hogy vége, önmaga lett újra, nem tudta elvarázsolni ez a város sem. – Hát Róma sem?! – mondta. – Hát Róma sem?! – Leült az ágya szélére, fáradtan, egyedül – egyedül önmagával. Már nem számított, hogy Rómában van. Nem számított, hol van. Otthon vagy Olaszországban, már nem jelentett semmit. Nem, nem, hát ezt nem akarta. Tudta, hogy a végén így lesz, mégsem akarta, hogy máris bekövetkezzék. Felöltözött, el akart tűnni önmaga elől, bele akart olvadni az utcába. Este volt, tizenegy óra, kiült egy bár elé az utcai teraszra, kávét kért. – Majd jönnek emberek – gondolta –, és történik valami. – De az utcán már nem jártak, csak autók, gyorsan száguldó autók. Amíg a tulajdonos a kávét főzte odabent az üvegfalak mögött, ő makacsul hajtogatta magában: – Rómában vagyok… itt vagyok Rómában… még ne legyen vége… – De falra hányt borsó volt az egész. A háta megett megcsörrent a gyöngyfüggöny, a tulajdonos eléje tette a kávét. Jó kávét kapott, mégsem érezte az ízét. Egyedüli vendég volt. A tulajdonos nem ment vissza az üvegfalak mögé, nekitámaszkodott az ajtó melletti pléhreklámoknak, és elővette a Paese Sera aznapi számát. A címlapon hatalmas fénykép fölött nagy betűk hirdették: 3000 halott. – Legalább ez – mondogatta magában, miközben az újságra esett tekintete –, legalább erre figyelj! – De erre sem tudott figyelni. A tulajdonos észrevette, hogy az újságot nézi, előzékenyen összehajtotta, és kérdezte, nem akarja-e átfutni a signor? Nem, nem, mondta, köszöni szépen. A tulajdonos sóhajtott, és a nagybetűs címlapra meg a képre bökött. – Szörnyű – mondta –, szörnyű dolog ez. Az elnök háromnapos gyászt rendelt el, ó az a rengeteg, szerencsétlen ember! – Igen – bólintott ő is, és talán mesterkéltebben, mint szerette volna, mert félt, hogy a tulajdonos nem hiszi el, hogy külföldi létére részvéttel gondol a halottakra. Igazából nem is a halottakra gondolt, örült az olasznak, hogy talán segít valamit a dolgon, ha beszélgetnek. – Maga járt már ott… hol is… ahol ez a szerencsétlenség történt? – Longaronéban uram, ott történt ez a borzasztó dolog. – A tulajdonos közelebb lépett, és megmutatott egy képet a lap harmadik oldalán, egy mentőosztag gyermektetemeket emelt ki a sáros romok alól. – A gyerekek is, signor, az egész falu. Képzelje csak, ott élnek szépen, teszik a dolgukat, nem gondolnak semmire, aztán egyszercsak meg kell halni. Zavarom uram? – Nem, nem – mondta gyorsan, és igyekezett mosolyogni, de mindjárt eszébe jutott, hogy nem olyanról beszélgetnek, amihez illik a mosolygás. – Mondja csak, kérem. – „Mondja csak, kérem – gondolta –, beszéljen csak, kérem, hátha vissza tudok még térni ide. Itt ülök magamba falazva, azt hittem, áttörtem ezeket a falakat, de nem sikerült. Talán támadt egy kis rés, annyi történt mindössze, hogy felfedeztem egy kis rést, de már sehogy sem tudom újra megtalálni.”

– Pedig nem kellett volna ennek bekövetkeznie – mondta a tulajdonos. – Kiszállt már egyszer egy bizottság Longaronéba, megállapították, hogy gyenge a gát. De azért nem javították meg. Nem és nem! Látott már ilyen gazságot, signor? És most itt van! Élünk, élünk, azt hisszük, hogy vigyáznak ránk, pedig a kutya sem törődik velünk. Amikor aztán megjön a baj, siránkoznak… – A tulajdonos fehér kabátot, fehér kötényt és vékony csokornyakkendőt viselt. Indulatosan gesztikulált az újsággal. – Hallom, gyűjtés van. – Igen, gyűjtés van, signor, mindannyian adunk, segíteni kell… – Én is adnék, ha tudnám, hogy hol lehet elintézni… – Az olasz meghatódott: – Ó, ez megtisztelő és nemes gondolat, uram, hogy ön, aki külföldi…

„Nem, nem – gondolta –, ez sem sikerült. Egyre vastagabb lesz a fal.” Hirtelen felnézett, kifizette a negyven lírát a kávéért, húsz líra borravalót adott. A tulajdonos egy kis tálcára tette az üres csészét. – A rivederci, signor!

– Hát hová menjek? – gondolta kétségbeesetten, amint ment tovább az utcán. – Hová menjek? Afrikába? Az őserdőbe? Az Északi-sarkra? Hogy vágyakoztam más országokba, más városokba! Hogy vágyakoztam gyermekkorom falujába! Utaztam, hitegettem magam.

Végigment az utcákon, és elért a sötétlő városfalhoz, ment a városfal tövében, érezte, hogy kövön megy, hogy a lábaival megy. Odaért a falba épített Mária-képhez, amit rács védett, a rácson belül villanygyertyák sorakoztak, a falon meg egy kis készülék volt, egy kis perselyféle, száz lírát kellett beledobni, hogy a rács mögött kigyúljon egy villanygyertya, és ha égett, többet ért az imádság. Belenyúlt a zsebébe, és bedobott egy forintot a perselybe, de az automata nem működött, s akkor mégiscsak megpróbálkozott a száz lírással. A gyertya kigyúlt. Ott állt a rács előtt, nézte az égő gyertyát, senki sem járt az utcán, egymaga volt. – Talán a vágyakozás – mondta –, a vágyakozás az egyedüli állapot, amikor még minden jó. Amikor még minden szép. Ments meg engem magamtól, vágyakozás, ne hagyj el engem soha, vágyakozás. Adjál nekem sok vágyakozást, szép, jó vágyakozást és ne hagyj magamra. Ments meg magamtól. A fene egye meg, a fene egye meg, a fene egye meg! – Aztán elindult, hülyeség volt az egész. Holnap délben indul a repülőgép. Amikor felemelkednek, a stewardess cukrot ad, és be kell kapcsolni a biztonsági övet. Később terítenek, hideg sültet szolgálnak fel, bort, süteményt, feketekávét. Nyolcezer méter. Talán ez még valami. De aztán megint a biztonsági öv, és leszállás. Az úton sem történik semmi baj. A gép odaáll a repülőtér épülete elé, azt mondják, hála isten, sikeresen földet ért. Ez a gyertya most egy napig fog égni, száz lírába került. Fél csomag cigarettát sem lehet kapni száz líráért. Olcsó dolog. Nem nagy érték, annyi biztos.