Megálltunk az Arno fölött a Ponte Vecchión; holdvilág volt, a csillagok fénye finoman remegett a sekély, fekete vízen; a hídon katonák ődöngtek szeretőikkel; a boltok be voltak zárva. – Ez itt az Arno – mondtuk. Alig volt víz a mély mederben, de mégis az Arno volt, és körül a két parton Firenze, a remekmívű Firenze esti fényben; a Palazzo Pitti, a Palazzo Medici, a Dóm, a Santa Maria Novella, az Uffizi a képeivel és a Piazzale Michelangelo, meg a kávéházak, a kanyargós, középkori sikátorok; álldogáltunk ott egy kicsit a korlátnál. Talán a boldogság érzete volt, ami feltámadt bennünk – elfeledkeztünk arról, hogy ez csupán csak egy kis részegség, a bor mámoránál nemesebb ugyan, de mégis csak részegség, ami elmúlik, és az ember megint olyan lesz, mint amikor még nem látta Firenzét, és nem állt az Arno fölött éjszaka, azzal a tudattal, hogy övé a világ. Elfeledkeztünk arról, hogy mindez elmúlhat; szemünket sem mertük rebbenteni, szólni sem mertünk, csak őriztük azt a káprázatot, ami a tökéletességet jelentette, becsapva önmagunkat; de ez az ámítás jó volt; csakhogy az ilyen ámítás ritkán sikerül.