Ködben a tavon

Nem volt itt senki. Ködbe és csendbe takarózott a táj, a köd lassan szállt a víz fölött; a sás élein lefutottak a vízgyöngyök, a nádak megpuhultak a nedvességben. Este volt, a délután vége, nem lehetett látni, hol ment le a nap, egyszínű, homályos volt az ég.

Voltaképpen már nem is nagyon vadászhattak az alkony miatt, de nem mentek ki a partra. Frantisek evezett; magasnyakú szvettert viselt, gyér, szőke hajáról ellenzős filcsapkája a homlokára csúszott. Lusta evezőcsapásokkal haladt a nádas mentén a ladik, oldalán kongva csobbant a víz. Frantisek azon tűnődött, hogy vajon meddig akar még portyázni Bárándi, hiszen mindeddig egyetlen célpontra sem tüzelt; és vajon hol érnek majd partot sötétedés előtt; a kocsit, a halványzöld Moszkvicsot kint hagyták az út mentén a nagy fűzfa alatt: s egyre jobban távolodtak az úttól. A horgásztanya is távolodott; a kis faház, mint egy papírdíszlet szétmállott a ködben; s a másik parton a fák, a fák fölött a párává oldódott hegyek gyűrűjében, a néma vízen nem volt senki, csak ők: Frantisek a gépkocsivezető, meg Bárándi.

Nem beszéltek.

Bárándi háttal ült az orrnak, khaki-nadrágos, csizmás lábát maga alá húzta, teste meggörnyedt. Már részeg volt. Még az út elején kezdett inni odabent a városban; amikor délben beült a kocsiba a járási tanács épülete előtt, Frantisek érezte rajta a törkölyt. Nem lepte meg. Frantisek csak azt kérdezte, hogy kimennek-e a tóra, s Bárándi szó nélkül, kicsit bosszankodva intett, hogy induljanak már. A gépkocsivezető nem szerette ezeket a szombat délutánokat, a törkölyt, a vadászatot, az ócska ladikot a néma tavon. Várta, hogy egyszer lesz egy szombat, amikor Bárándi elküldi a kocsit, és ő hazamehet Valériához. Egyszer neki is juthatna egy szombat. Az ember megmosdik, felöltözik, és elmegy a Pálmába. Kicsit táncolnának. Kicsit együtt ülnének, tétlenül, egymásért, egymás miatt, néhány órán át. Vasárnap már nem mehet a Pálmába, mert hétfőn korán kell kezdeni reggel. Vasárnap éjjel nem lehet inni, kár lenne kockáztatni a jogosítványt. Már régen nem volt sehol Valériával, legfeljebb moziban; beülnek abba a nyavalyás moziba, ennyi az egész.

Bárándi térdére fektette a puskát, a szép új puskát, ujjai a ravasz és a závár fölötti részt markolták. Jobb kezével az ülésdeszka alá nyúlt, előkotorta a konyakos üveget.

– Igyál! – nyújtotta Frantiseknek.

– Köszönöm – hárította el Frantisek –, köszönöm, nem szabad.

– Ha én mondom, szabad.

– Komolyan nem – védekezett Frantisek.

– Félted az állásodat? Ne féltsd az állásodat, Frantisek. Egy ilyen egészséges, munkabíró ember… – De nem erőszakoskodott tovább, szájához emelte a palackot, és nagy kortyokban ivott. A konyak kicsurrant az üvegből, rálöttyent puha báránybekecsére. Szíj fogta össze a bekecset, a szőrme szétnyílt és felpúpozódott Bárándi tarkójánál. Mintha nem lett volna nyaka. Sapka nélkül volt, haja szétkócolódott, szemét befutották a vérerek.

Ivott; összerázkódott, de ivott. Nem tette el a palackot, maga mellé állította a deszkára, és rajta nyugtatta kezét.

– Merre haladjunk? – kérdezte Frantisek.

Bárándi ránézett, de nem szólt. A gépkocsivezető elfordította tekintetét, közömbösen nézte a piszkosszínű nádast. Nem evezett gyorsan; talán vissza is fordulhatna – gondolta –, Bárándi észre sem venné.

Megrezzent a nád, alacsonyan szálltak a vadkacsák. Szárnysuhogásuk felkavarta a ködöt.

– Ott ni! – mutatta Frantisek.

De a főnök meg se mozdult. Legalább pufogtatna már – gondolta Frantisek –, csak ne üljön ilyen kibírhatatlan némaságban.

A kacsák eltűntek a homályban, hangjuk tompán, vékonyan úszott a tó fölött.

– Kár volt elszalajtani – mondta Frantisek.

Bárándi belesüppedt a bekecsébe. – Ismerte maga Hermannt? – kérdezte. Amikor ivott, hol tegezte, hol magázta a gépkocsivezetőt.

– Hermannt?

– Hermannt, akinek vaskereskedése volt a Lázár utcában.

– Nem ismertem.

– Szombatonként az üzletét sikáltam. A mocskos padlót. Azt a koszos, mocskos padlót.

Felemelte a konyakos üveget, ivott. – Szemben, a sarkon volt a Bázel kávéház. Szólt a zene. Néztem a nőket az ablakon keresztül, meg a férfiakat, akik a nőkkel voltak. Mezítláb álltam a mocskos latyakban, a redőny mögött, egyedül. Hermann a hátsó kijárat kulcsát nálam hagyta, hogy ha végzek, vágjak fát is, egy hétre valót.

– Nem ismertem. A Bázelt sem ismertem. Nem itt éltem, parasztok voltunk.

– Amikor a cselédlányával kikezdtem, megpofozott Hermann. Megütött, nekiestem a vaspolcnak. Itt – látja? Itt a nyoma a homlokomon. Nem láttam a vértől, nem tudtam agyonütni. De nem kergetett el, én meg nem mehettem sehová, és kellett a pénz.

– Nem ismertem – mondta Frantisek.

– Én államosítottam az üzletet. Fekete ruhában volt, fehér ingben és fekete nyakkendőt kötött, mint egy temetésen. Kitűnő ruhákat hordott, csinos ember volt. Megvárta a leltárt, és amikor végeztünk, köszönés nélkül ment ki az irodából.

– Rucák – kapta fel a fejét Frantisek. – Erre jönnek.

Megállt az evezésben, nyakát hátra szegte. Várta a durranást; a madarak ott húztak el felettük. Aztán csend lett.

– Nem lövünk semmit? – kérdezte udvariasan Frantisek.

Bárándi nézte a gépkocsivezetőt. Lecsúszott róla a tekintete, átsiklott a tó szürke tükrére, a semmibe.

– Negyvenhétben kijártunk a falvakba. Éjfél után volt vége a taggyűléseknek. Mindig. Mindig késő éjjel jártunk haza. Gyalog. Még szekérre sem tellett. Télen hasig ért a hó, csikorgott a járatlan utakon. Meg szélviharok voltak, hótorlaszokon vágtuk át magunkat. De nem számított, öregem!

– Fogságban voltam – mondta Frantisek –, én akkor fogságban voltam, Dnyepropetrovszkban. Ott is nagy hidegek voltak…

– Járőrtáska lógott a vállamon – mondta Bárándi. – Tele volt füzetekkel. Kis nyomtatott füzetekkel – egy jókora újságpapírban meg szalonna, kenyér és hagyma. A vonaton, vagy valahol, ha várni kellett, tanultam. És elolvastam Marxot, Lenint, meg Sztálint. Nem voltam rosszfejű, el is tudtam magyarázni a dolgokat…

A víz kongva csobbant a ladik oldalán. „Ha nagy ívben megfordulok – gondolta Frantisek –, ha észrevétlenül kicsit jobban meghúzom a bal evezőt, talán nem jön rá, hogy a part felé tartunk.”

– Ötvenegyben már százados voltam. Politikai tiszt. Ezredpolitikai tiszt.

– Nagy a köd – mondta Frantisek, mert úgy tetszett, Bárándi követte tekintetével a ladik útját –, talán ki kellene kötnünk. – Aztán, hogy nem kapott választ, azt mondta: – Ezredpolitikai tiszt? Az szép dolog.

– Rengeteget dolgoztam, Frantisek. Mindent el kellett olvasnom, ami szükséges a politikához. Nem volt könnyű, oda kellett figyelni.

Megint ivott; már nem sok volt az üvegben. „Talán akkor abbahagyja” – számítgatott Frantisek.

– Amikor nyári táborban voltunk, a feleségem bent maradt a városban. Nem volt gyerekünk, ráért. Tudta, hogy ebzárlat van, csakhogy én nyílt paranccsal hazaszaladtam. Hm… Egy minisztériumi kolléga volt nála, egy magas rangú… Há?! Meg kellett volna ölnöm őket?

– Semmi esetre sem – mondta rosszkedvűen Frantisek.

– Sokáig el sem válhattunk. Nem engedélyezte a politikai főcsoportfőnökség.

– Csillagtalan az ég – mondta Frantisek. – Kievezzek a partra?

– Nem tudtam volna megölni. Nem mertem megölni őket.

– Csak azért gondolom, hogy kievezhetnénk, mert erősen sötétedik.

– Nem voltam rossz ember…

Sűrűbb lett a köd. Frantisek köhögött; csupa nyirok volt minden, a nedvesség beszívódott a ruhákba, a bőrbe, a testbe. „A kezem rárohad az evezőkre” – gondolta Frantisek. Látta, hogy Bárándi újra a szájához emeli a palackot, hallotta a mohó nyeldeklést. Aztán az üres üveg a vízbe csobbant.

– A konyak – mondta Bárándi –, a konyak, ahogy marja a torkodat… – Krákogott és kiköpött a ladikból. – Hogy utáltam valamikor. „Tiszta fejjel, elvtársak!…” – Nevetett. – Aztán megszoktam. Meg lehet szokni, Frantisek. Öntudatot ad. Piszok nagy öntudatot ad… Nem gondolja?!

– Biztosan… Igen, biztosan.

– Hm. Ötvennégyben leszereltek. Nem tudtam letenni a vizsgákat, leszereltek. De az ezredparancsnokot is leszerelték, az őrnagyot. Az őrnagy visszament Pestre villamosvezetőnek… Haha! Villamosvezető lett az öreg!… Én meg párttitkár egy állami gazdaságban… Mondott valamit?

– Csak köhögtem…

– Ötvenhétben átvittek a járáshoz. Maga mióta ismer engem?

– Három éve.

– Jó helye van mellettem?

– Jó helyem, Bárándi elvtárs.

– Nagyon jó helye, mi?

– Igen.

– Szeret várni rám a kocsival.

– Nem értem, Bárándi elvtárs.

– Azt kérdeztem, hogy szeret rám várni a kocsival!?

– A szakmával jár.

– Szeret elvinni a ribancokhoz?!

– Hát – nevetett kényszeredetten Frantisek –, kell az is.

– Szeret kijönni velem vadászni?!

– Szép szórakozás…

– Ez magának a mindene, ugye?

– Nem egészen értem…

– Ez magának az öröm teteje, hogy mászkál velem, én meg iszom és maga nézi! Meg evez! Húzza azokat a dög evezőket! Mi?! Meg felvisz kocsikázni a hegyekbe, mi?!

– Soha nem panaszkodtam én, Bárándi elvtárs…

– Befogta a száját, mi?! Há? Ezt akarta mondani?!

– Nem – mondta rekedten Frantisek. Kicsit gyorsabban kezdett evezni. A homályban már elmosódott Bárándi arca, ismeretlen ember ült a csónak orrában, és Frantisek dermedten figyelte ezt az idegent. Kapkodott az evezőkkel, a víz egyre gyorsabban csobogott, a ladik orra szétroppantott néhány nádat; összerezzent a zajra.

– A fene egye meg magát, Frantisek – mondta csendesen Bárándi.

– Én semmi rosszat… igazán… – dadogta a gépkocsivezető.

– A fene ott egye meg magát, ahol van! – kiáltotta Bárándi. – Negyvenhétben gyalog vacogtunk a hóban! Ha az embereknek mondtunk valamit, úgy álltunk előttük, mint az apostolok! Mint az apostolok!… – Elkapta a részeg nevetés, fuldoklott; egyetlen mozdulattal szétdobta mellén a báránybekecset. Frantisek riadtan nézte, elvétette az evezést, a csónak egyhelyben forgott. Bárándi köhögött a görcstől; végre nagy szuszogással elhallgatott. Egy kicsit mereven ült, figyelte a riadt emberkét, kihúzta magát, s mindegyre az evezőkkel bajlódón hagyva tekintetét, puskáját lassan felemelte, vállához szorította és célzott.

– Ne, ne…! – kiáltott Frantisek vékony hangon –, az ilyesmivel ne!…

– Lelőlek – mondta nyugodtan Bárándi –, én most lelőlek, Frantisek!

A másik eldobta az evezőket, és a csónak peremébe kapaszkodva hátrált. Bárándi lőtt. A dörgés szétfutott; s visszadobta a tó, a fák, meg a hegyek. Frantisek reszketve, kimeredt szemmel bámult egy pillanatig, aztán félrebillent a feje, karja beleloccsant a vízbe.

Bárándi kijózanodott. – Frantisek! – kiáltotta. Ledobta a puskát a csónak fenekére, szuszogva mászott a sebesülthöz, és nyögve visszaráncigálta a ladikba. A gépkocsivezető hörögve lélegzett, haja nedvesen tapadt a koponyájára. A bal vállán bordó folt növekedett a szvetter pamuthurkain.

Már nem voltak messze a parttól; nyolc-tíz evezőcsapás volt mindössze. Bárándi a vízbe gázolt, átnyalábolta a testet, ügyetlenül; az iszapos talajon megcsúszott, körmével belevájt a ladik deszkájába. Frantisek ájultan billent a karjába, lábszára a vízbe ért. A ladik fennakadt a nádtorzsakon. Bárándi a fejével tört utat az éles levelek között, aztán felkapaszkodott a füves parton, és lihegve kereste a csapást, amely a nagy fűzfához vezet. – Mindjárt – mondta hangosan –, mindjárt, mindjárt… A feje kihűlt, nagy, hideg hullámokat érzett a bőre alatt. Ráakadt a földútra, szaladni kezdett, s végre meglelte a kocsit. A halványzöld Moszkvics zománcát és üvegeit belepte a pára. A motorházra fektette a testet. Átkutatta Frantisek zsebeit, megtalálta az autókulcsot. A kulcs lecsúszott a zárról, összekarcolta a festést. – A mentőláda… – mondta –, mindjárt, mindjárt… – Az ülésen széthullottak a kis fiolák; feltépte a gézköteget a fogával, ott tartotta a csomag csücskét a foga között, s a kocsiból kiszűrődő gyér fényben Frantisek szvetterét kezdte lehúzni; fogta a karját, és óvatosan bújtatta ki az öltözékből; ujjai az egyre növekvő folthoz értek, összetapadtak; érezte a különös szagot, hányingere támadt, de erőt vett magán. Frantisek felnyögött, amikor megérintette a sebet, s e nyögéstől Bárándi megrettent, hátrahőkölt, egy pillanatig várt, hogy mi történik. Aztán tudta, hogy sietni kell. A kötszer végét a vállcsonthoz igazította és sebesen tekerni kezdte. Meleg és ragacsos volt Frantisek bőre. Nem húzta vissza a szvettert; újra felnyalábolta a testet, egészen magához kellett szorítania, hogy befektethesse a hátsó ülésre. Már nem beszélt Bárándi, sem hangosan, sem magában; alkoholtól zsibbadt ajkát harapdálta, érezni akart valami fájdalmat, érezni akarta, hogy él. Beugrott a volán mögé, felgyújtotta a reflektorokat, és kettes sebességgel megugrasztotta a kocsit. A fénycsóvákban gomolygott a köd; Bárándi egy pillanatig azt hitte, nekirohan az útmenti fáknak, behunyta a szemét, aztán hirtelen egészen tágra nyitotta. A földút végén ráfordult a betonra; itt valamivel kevesebb volt a pára, és a híd után, ahol az út emelkedett, egyszeriben tiszta lett a táj, a köd nagy csomókban elmaradt mögöttük. Bárándi teljes sebességgel hajszolta a kocsit, amint kiért a ködből.