Még négyen jöttek

– A karácsony – mondta F. –, na igen, egy ideig hittem a karácsonyban is, mint ahogy sok minden másban: ünnepnapokban, utazásban, nyarakban, nagy fehér telekben. Hittem a meleg szobákban, hittem a gyümölcsök zamatában. Mindez régen volt, gyermekkoromban. De azt sem mondhatom, hogy gyermekkoromban mindvégig. Történtek dolgok – ma már kibogozhatatlan a múlt gubancából, hogy mik és mikor –, amelyek megváltoztatták az addig meghittnek érzett hangulatok jellegét, a szép összemosódott a csúnyával, a jó a rosszal; az ünnepnapok az év többi, várakozásban eltöltött napjával. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább csak azt tudtam, mi nem boldogít, s egyre kevésbé sejtettem, mi igen. Bizonyára más is így van ezzel. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású, gyanta- és gyertyaszagú, örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán hamis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. Azon a karácsonyon – mondta F. –, amelyről most beszélni akarok, megint szükségem volt az emlékeimre, mert már háború volt, s már nem is volt egészen együtt a család. Mindahányan úgy akartunk viselkedni, mintha a legbékésebb estét töltenénk együtt a fehér abrosszal borított asztal körül; örültünk, hogy apa még itthon van, hogy a frontot csak a rádió híreiből, az újságból, meg a filmhíradókból ismerjük. Örültünk, hogy anya megint borlevest készített, pontyot rántott, és lila céklasalátát tett az öreg, drótozott cseréptálba. – Csak Józsi – mondta anya –, csak Józsi nem lehet velünk. – Na igen – mondta apa –, de szerencsére még őt sem vitték ki. – S ebben is megnyugodtunk, mert a bátyám ugyan katona volt, de még csak az újoncidejét töltötte, s csupán azért nem lehetett köztünk, mert erre az estére nem engedték ki a laktanyából. Anya két szelet rántott halat félretett a részére, hátha az ünnep első napján kap kimenőt. Anya a halszeleteket hagymás, ecetes lébe rakta, így szerette Józsi. Kint hideg volt, de a havazás is hűtlen lett a karácsony emlékéhez, nem jött meg a hó, csak ólmos eső esett délután, és estére síkosra fagytak az utak. Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását, a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örömét, és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is, a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt – az, hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az, hogy a kályhában pattogott a fa, és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves, meg a hal, melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát, diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart is csak karácsonykor szívott, máskor soha; köhögött tőle, de ez is az ünnephez tartozott. Mi nógattuk, hogy meséljen, szívesen tette; régen és sokszor hallott történeteit kértük újra, mondja el azt, amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt, hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen, aprólékosan elmondani az ismert történeteket. Ő maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgattuk és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezdtünk, halkan, előbb egy karácsonyi dalt, aztán mindenkinek sorba a kedvenc nótáját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt.

– Éjfél közelgett már – folytatta F. –, amikor váratlanul kopogtak a konyhaajtón. Összenéztünk, ki lehet? Anya csodálkozva felállt, lesöpörte kötényéről a dióhéj szilánkjait, de apa kivette rövidre égett szivarját a szájából, furcsán, meglepett tekintettel mondta: – Majd én… Ugyan ki az, karácsonykor? – Kiment a konyhába, s mi utána leselkedtünk, lassan nyitotta ki az ajtót, s mindjárt hátrahőkölt, a gyenge fényben egy szuronyos puska és tompán csillanó rohamsisak bukkant be a sötétből. De a rohamsisak kissé megemelkedett, és Józsi nevető, pirosra fagyott arcát pillantottuk meg. Ujjongva felkiáltottunk, Józsi meg azt mondta, párát lehelve: – Kellemes ünnepeket! – Nahát, Józsi! – örvendezett apa. – Na nézzétek csak, Józsi!… – Lelkendezve futottunk hozzá. De nem egyedül jött, a kinti sötétből még három hasonlóan felszerelt katona lépett be utána illedelmesen és a szentestéhez alkalmatlan öltönyük miatt némiképpen zavartan. Apa gyorsan betette utánuk az ajtót. – Hát te… ti? – kérdezte apa Józsitól –, hát hogyhogy itt és így? – Itt maradnánk – mondta a bátyám, s már támasztotta is puskáját a sarokba, a vízcsap mellé, s vetette le sisakját. – Ha lehet – mondta apa –, ha lehet, hát persze, gyertek csak befelé, gyertek. Csak azért mondom, merthogy szolgálatban vagytok, nem? – Szolgálatban – mondta Józsi –, de mi azt elintéztük. Vetkőzzetek! – sürgette társait. Azok mindjárt engedelmeskedtek, fegyvereiket ők is a vízcsap mellé állították, rohamsisakjuk koppant a konyha kövén, lecsatolták derékszíjukat, és kibújtak furcsa szagú köpenyeikből. Én mindjárt a fegyvereket nézegettem, még soha nem láttam puskát ilyen közelről, óvatosan megérintettem az egyiket, amikor Józsi rám szólt: – Ne bántsd, élesre van töltve! – Riadtan visszakaptam kezemet, s a katonák nevettek. – Járőrben vagyunk – mondta Józsi, miközben szeges bakancsukban nehezeket lépve betértek a szobába –, de hát jobbnak láttuk, ha az utca helyett a karácsonyfa körül töltjük az éjszakát. – Persze, persze – mondta apa –, de remélem, nem lesz belőle bajotok? – Bajunk? – nevetett a bátyám. – Ugyan mi bajunk lehetne? A járőrszolgálat a legjobb, s különösen szenteste, ki ellenőriz? – Akkor hát üljetek asztalhoz – rendezkedett anya –, melegítem a vacsorát. – Mi ettünk odabent – mondta az egyik katona, magas vöröses hajú, szeplős fiú; s a másik is szabadkozott: – Köszönjük szépen, nekünk igazán elég annyi, hogy itt ülhetünk. – Ez a második katona zömök volt, sima paraszt arcú, olajozta fekete haját, és brillantin meg cserzett bőrszagot árasztott. – Ugyan, ugyan – mondta apa –, jut itt mindenkinek. – Mi igazán nem akartunk zavarni – mondta a harmadik, aki kék szemű volt és nagyon lányos arcú, halk modorú és kicsit szomorú. De Józsi beléjük fojtotta a szót: – Mondtam, hogy ez vendéglátó ház, ne járjon a szátok. – Nevettek mind, de a harmadik katona csak nagyon szolidan. Mint később mesélték, vidékiek voltak mindhárman, s most boldogok, hogy családi körben tölthetnek néhány órát, ezen az ünnepen. – Ki tudja – mondták –, hogy mikor kerülünk a menetszázadba, s aztán, ami odakint vár az emberre…! – Jó, jó – intett Józsi –, erről most ne is beszéljünk. Amíg itthon vagyunk, itthon vagyunk. – Anya, persze, mindjárt sírt, de apa gyorsan bort töltött, és akkor anya is azt mondta: – Félretettük a hal-részedet, fiam, a krumplisaláta ecetjébe, ahogy szereted. A bátyám kezet csókolt anyának, elmondta a bajtársainak, miért szereti a halat ecetben, hagymásan, s nekilátott enni. Evés után még egyszer meggyújtottuk a fenyőfán a gyertyákat meg néhány csillagszórót, hogy a katonák is részesüljenek az est díszeiben. Néztük egy kicsit a vibráló, szikrázó fényeket, majd újra felgyújtottuk a villanyt, s apa töltögetett a poharakba, de ők módjával ittak, mert végtére is szolgálatban voltak hajnalig. Kigombolták a zubbonyukat, cigarettáztak, meséltek a családjukról, hogy biztosan várták őket haza; a lányos arcú bocsánatot kért, hadd énekelje el a Csordapásztorokat, s ha tetszik, tartsunk vele, mert ők odahaza minden szentestén ezt éneklik. Nem volt jó hangja, halkan kezdte el, s falsul, de apa segített neki, aztán anya is, s végül szép lett a dallam. Később Józsi meg a vörös hajú a laktanyaéletről kezdtek mesélni, jó, vidám történeteket, apa érdeklődött, hogy ez most hogy van, meg az most hogy van katonáéknál; könnyen és gyorsan telt az idő.

– Én már kezdtem elálmosodni – mesélte tovább F. –, amikor apa azt mondta: Nahát, Józsi, hogy milyen szerencse, éppen karácsony estén ilyen szolgálat… – Igen – mondta a bátyám –, már éppen el voltam keseredve, hogy nem jöhetek ki. – Annak a szökevénynek köszönhetjük az egészet – mondta a szeplős katona. – Szökevénynek? – kérdezte apa. – Igen – mondta a brillantinos hajú magyarázólag –, a laktanyából megszökött egy újonc, őt kellene megkeresnünk. – Voltaképpen nem is szökött meg – mondta a szeplős –, csak kimenőt kapott még tegnapelőtt, és nem tért vissza. – Mi az ördög – komolyodott el apa, hiszen ő, mint egykori katona, tudta, milyen következménnyel jár az ilyesmi. – Hiszen ez komoly ügy! – Elég komoly – mondta Józsi –, de hát mi szenteste nem töltjük szökevény-kutatással az éjszakát, inkább hazajöttünk. Majd bemegyünk, és jelentjük, hogy nem találtuk meg. – A bolond – mondta a brillantinos hajú –, a menyasszonyához jött ki a városba. Biztosan nyavalygott neki a nő, aztán ő meg hallgatott rá… – Nagy marhaság – mondta a szeplős. Kis ideig csendben ültünk, én mindjárt elfeledtem az álmosságot, szerettem volna többet tudni az egészről. A lányos arcú eddig nem szólt semmit, most eltolta maga elől a poharat, és csaknem magának, azt mondta: – Akármelyikünkkel előfordulhat. – Á – mondta Józsi hirtelen –, inkább kóstoljuk meg ezeket a finom süteményeket. – Persze, persze – kínálta anya is –, csak tessék, van ám még odakint a konyhában, majd szelek mákosbeiglit. – És ez a bor – kérdezte a brillantinos hajú –, csak nem tolnai? – De, de – mondta apa – szekszárdi. Szekszárdi vörös. – Az én hazám – emelte fel a poharát a katona, és a lámpafény elé tartva gyönyörködött a bíborszínű italban. – És hogyhogy nem ment vissza? – kérdeztem váratlanul. – Kicsoda? – nézett rám Józsi. – Hát az, akiről beszéltetek. – Ja – mondta Józsi –, hát egy ideig még visszamehetett volna, de aztán szökevénynek minősítették, és kiadták a körözést. Mi jók vagyunk hozzá – mondta a szeplős, és átfogta Józsi vállát –, igaz, mi jók vagyunk hozzá, nem vagyunk hajlandók karácsony éjszakáján bekísérni. – A szeretet ünnepe – mondta a lányos arcú, és se nem evett, se nem ivott, csak ölbeejtett kézzel ült az asztal mellett. – Szekszárdi vörös – mondta a brillantinos hajú, akinek Tolna volt a hazája –, na gyere, vigasztald fiad! – és felhajtotta poharát. – Csak vigyázz –, figyelmeztette Józsi –, ne igyál sokat. – Rajtam nem érzik meg! – Na természetesen – mondta apa –, de azért csak úgy, hogy baj ne legyen belőle. – És ha elfogják – kérdeztem –, mit csinálnak vele? – A bátyám vállat vont, majd csendesen azt mondta: – Agyonlövik. – Agyonlövik?! – döbbentem meg. – Na persze. Háború van! – De hátha csak az ünnepeket akarta otthon tölteni? – Az mindegy – mondta Józsi –, azt nem veszik figyelembe. Szökevény. – És egyszerűen csak agyonlövik? – hitetlenkedtem. – Nem egyszerűen – magyarázta a bátyám –, hadbíróság elé állítják, de ott nem sokat teketóriáznak. – Majd felállítják a legénységet négyszögben a laktanyaudvaron – mondta a szeplős –, pereg a dob, aztán egy sortűz… – Na de hát senkit sem bántott! – erősködtem. – És nem ellenség! – Azt mondják rá, hogy csirkefogó – mondta a csendes katona, és keserű fintort vágott –, én nem ismertem, nem tudom, csak azt, hogy mindannyiunkkal megeshet az, ami vele… – Na nem, nem – mondta figyelmeztetően apa –, te Józsi, és maguk is fiaim, csak vigyázzatok, nehogy efféle bajba kerüljetek, valami szamárság miatt… – De ha egyszer nem akart visszamenni – makacskodtam. Józsi meg a katonák rám néztek: – Olykor mi sem akarunk visszamenni, de muszáj. – Be kell tartanunk az utasításokat – mondta apa szomorúan –, nagyon kell vigyázni.

– Csend lett – mondta tovább F. –, csend lett, és semmiről sem tudtunk beszélgetni. Mindenkinek kicsit elromlott a kedve. – Milyen jó – szólalt meg végre halkan anya –, milyen jó, hogy így együtt lehetünk. Ugye, apa? – De apa csak ült szomorúan, és nem válaszolt. – Karácsony volt, ott ültünk a meleg szobában, kint síkos, fagyos idő, de bent a fehér abroszon sütemények, piros bor a poharakban, almák és diók halma, és fenyőillat – s mindenki kissé összébb húzódott, érezni akartuk a biztonságot. De nekem nem ment ki a fejemből az a szökevény. – És ha ti elfogtátok volna – kérdeztem –, ti is bevittétek volna, hogy lőjék agyon? – Nem azért vittük volna be – felelt Józsi helyett sértetten a szeplős arcú –, hanem azért, mert ez a parancs. – Mi nem visszük be – mondta a bátyám. – Talán lehetne valahogy értesíteni, hogy szökjön tovább! – mondtam, és éreztem, hogy tenni kéne valamit az érdekében. – Butaságokat beszélsz – mosolygott Józsi megbocsátóan –, hová szökne? – Hát valahová, ahol biztonságba lenne. – Sehová sem szökhet, mindenütt megtalálják – mondta a brillantinos hajú, s újra ivott. – Mindenütt? – hitetlenkedtem. – Bizony, így van – mondta rosszkedvűen apa, mert ő ismerte a katonaságot. – Legfeljebb egy-két nappal később bólintott Józsi –, de nincs olyan hely, ahol fel ne kutatnák. – Akkor hát már sehogy sem menekülhet meg az agyonlövés elől?! – kérdeztem riadtan. – Na jól van, jól van – mondta szelíden Józsi –, hagyjuk már ezt, hiszen karácsony van.

– Karácsony volt valóban – mondta F. befejezésül –, soha nem felejtem el, karácsony. De a karácsonyfa csak fenyő lett egyszeriben, kis, nyomorúságos fenyő a rosszul világított sarokban. És a kályha is kezdett kihűlni, füst úszott a szobában, és gyűrött volt a fehér abrosz. És szétroncsolt diók hevertek a gyűrődésekben, lerágcsált almacsutkák. Ők még beszélgettek, még találtak valami beszélgetni valót, koccintottak is, és néha nevettek. De én féltem. Tudtam, hogy felnőtté kell lennem egyszer. Hajnalodott és előttünk állt a két ünnep. De nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy egyszer, sokára majd megtörténhet, hogy nem engedelmeskedem. Véletlenül, vagy mert nem tudok engedelmeskedni. És akkor én sem menekülhetek sehová?