Átment egy csendes folyosón; a falban, mint egy lőrés, keskeny ablak volt, fehér fény vakított. Aztán megint sötét és csend. Azt mondták, arra van a szoba, és Ő ott vár rá a szobában. Látott egy kilincset, vasból kovácsolták – gomba a fogója, pálcika a szára. Nem érte el, csak estefelé. Zöld faajtó volt, nyikorgott. – Te vagy? –, mintha ezt kérdezte volna valaki. Talán Ő – de nem látta. Megállt. A csipkefüggönyön egy légy mászott. A díványon kopott, nehéz takaró, barna rózsákkal. És a szekrények üresen álltak, és a képeknek csak a helye látszott a falon. Egy szék megzörrent, de Ő nem volt sehol. Akkor hát vissza kell menni. De már nem fordulhatott meg, elhagyta ereje. A falba kapaszkodott, csakhogy az nem fal volt, hanem kárpit – amint a padlóra zuhant, leszakította, és a kárpit nagy hullámokkal beborította. Senki sem talált volna rá, ha meg nem születik.