A szíjjártó

A szíjjártót Fekete Mártonnak hívták; a major egyik eldugott sarkában dolgozott hosszú, keskeny és piszkos műhelyében. Nehéz, festetlen deszkából fabrikált ajtón át lehetett bejutni a műhelybe, és az ember – ha a félhomályt megszokta – először a sok falra akasztott szakadozott, félkész vagy megjavított lószerszámot látta, meg a munkaasztalt, mely mindenféle limlommal borítva az ablak alatt húzódott; az ablak üvegszemeit vasrácsba ágyazták, az üvegeket évtizedek pora fedte. Fekete Mártont csak legutoljára lehetett felfedezni. A csikóformájú szíjjártó széken ült, lovaglóülésben, és a furcsa tákolmány fapofájába szorított bőrszerszámot varrta kátrányos zsineggel. Fekete Márton szőke, sovány férfi volt, háta meggörbedt az állandó, kényelmetlen testtartásban, amit munkája követelt. Ingben és mellényben dolgozott; vékony combján a nadrágot bemaszatolta a szurok. Feri rendszerint reggel kilenc óra felé látogatta meg, röviddel azután, hogy megitta a frissen fejt tejet nagynénje konyhájában. A nagynénje a gazda felesége volt, s a fiú náluk töltötte a nyári vakációkat. Ott laktak a major egyik nagy, sárga épületében, amelynek emeleti része magtárként szolgált, földszinti részében pedig műhelyek sorakoztak: lakatos, bognár, meg kovácsműhely; s mindez a hátsó udvarban volt, ahol a gazdasági gépek vesztegeltek egy köralakú gyepes térségen. Feri azzal csapta agyon a forró nyári délelőttök unalmát, hogy műhelyről műhelyre járt, kis, rövid vászonnadrágban, félmeztelenül, klappogó fatalpú szandálban, sorra betért valamennyibe, elácsorgott a mesterek mellett, és nagy érdeklődéssel figyelte munkájukat, beszédjüket. A szíjjártónál kezdte a sort.

Fekete Márton egymaga dolgozott, se inasa, se más segítsége nem volt; s talán emiatt is lett olyan szűkszavú, hallgatag, magánya leszoktatta a beszédről. Ha Feri megjelent nála, éppen csak felnézett, bólintott; intett, hogy a fiú üljön le oda, ahová tud, s legfeljebb, ha vidámabb kedvében volt, annyit kérdezett: – Na, mi újság odakint? – Feri erre természetesen nem válaszolt, soha nem tudta, hogy mi újság. Vállat vont sután, és mosolygott. Fekete Márton már a munkájára figyelt, nem is várt választ. Feri tenyerével letisztogatott egy rozzant széket, leült a sarkára, és kezét ölébe ejtve figyelte a mestert. A kézmozgását szerette nézni leginkább. A gyors és biztos mozdulatokat. Egy döfés az árral, egy bökés a görbe tűvel, és a szurtos zsineg átfut az erős bőrdarabon. Ez a jobb kéz mozdulata, s egy villanásnyi idő múltán ugyanezt cselekszi a bal kéz is. S micsoda remek dolgok készültek Fekete Márton műhelyében! Díszes, szép, jószagú lószerszámok! Fényes karikákat varrt a nyaklókra, csörgő, ördöngös zablákat a sima, fekete szíjakra, puha piros filccel párnázta a hámot… Ó, Feri ezeken a nyári délelőttökön meg is tanulhatta volna a szíjjártó mesterséget, ha már akkor is nem inkább a szemlélődés, a töprengés és a csendes beszélgetés vonzotta volna.

Fekete Mártonnal keveset lehetett beszélgetni. Ámbár néha, váratlanul, a mester keze megállt a levegőben, tekintete a piszkos ablakra meredt, s már-már azt hitte Feri, hogy szólni akar, de nem – ajka csukva maradt, csak bólintott egyet-kettőt, hosszú percekig nézte a fekete ablakszemeket, végül sóhajtott; s mintha a fiú ott sem lenne, dolgozott tovább.

Feri meg nézte és töprengett. Azon töprengett, hogy a szíjjártó nem olyan, mint a többi mesterember a majorban. Früstök- vagy uzsonnaidőben nem vegyült közéjük a roncs ekékkel teli, kis, gazos árnyékba, a tehénistálló mellett. Igaz, hogy a műhelye is messzebb esett a többitől, de hát a favágító sem volt közelebb, s onnan az öreg Frigyes, meg Csonka mégis átballagtak elemózsiájukkal a gyepre. De más is feltűnt a fiúnak. A mesterek, meg segédjeik afféle igazi falusi emberek voltak – legtöbbje ott lakott a Bagolyvárnak nevezett cselédlakásokban –, s noha mindegyik magán viselte mestersége jegyeit, és mestersége öltözetét, mégis, valamennyit könnyen el lehetett képzelni paraszti gúnyában, kint a mezőn. Fekete Mártont nem. A szíjjártó félcipőt hordott; s bár ujjai szurtosak voltak, keze mégis szép, keskeny, úrias kéz volt, akár egy orvosé. Boltozatos, sima bőrű homloka alatt szeme árnyékban ült, de ha arcát a fény felé fordította, mindenkinek feltűnt, hogy tekintete nem a látnivalót látja, a messzibe réved, és nem tudni mit néz. Ha cigarettára gyújtott, nikkeltárcából vette elő a szivarkát, soha nem sodort, mint a többiek. Feri tudta, hogy a többiek csúfondárosan kinevetik a szíjjártót. Egyszer uzsonnaidőben, a roncs ekékkel teli gyepen, ahol szamárkóró és óriás lapulevelek veszik körül a heverésző, pihenő munkásokat, a fiú hallotta, hogy a kovács mesélt valamit Fekete Mártonról, de nem tudta, mire értse a szavakat. Ilyenkor, amikor bent ült a szíjjártónál, és a mester szorgos munkája meg a nagy hallgatás lenyűgözte, néha eszébe jutott, hogy mit mondott a kovács; titokban figyelte Fekete Mártont, oldalról, hosszan és töprengve, a félhomályban. Azt mondta akkor a kovács, hogy van a szíjjártónak egy füzete, amit mindig magánál hord, időnként előveszi, ír bele valamit, vagy mormolva olvas belőle. Ez, persze, lehetett kitalálás is, mert Feri, bár sokat forgolódott a műhelyben, soha nem látta efféle tevékenység közben a mestert. Gondolt is már arra, hogy megkérdezi, mi az igazság, és milyen füzet az, amiről hallott, de nem akarta magára haragítani a szíjjártót, félt, hogy olyat kérdez, amit nem szabad.

Esténként, vacsora után, amikor a műhelyekben már csend honolt, az ajtókon jókora lakatok fityegtek, a tehénistállóban a fejőnők is elvégezték a dolgukat, és kigyúltak a csillagok, esténként Feri, a lefekvés előtt, még sétálhatott kicsit a faluban vagy a majort körülvevő utakon. Ilyenkor már inget is viselt, bőre friss volt az esti mosdástól. Pannit várta, a tejcsarnokos lányát, hogy találkozzon vele, és egy félórát együtt legyenek a sötétben. Alighanem szerelmes volt a lányba, ami nem csoda: tavasszal betöltötte a tizenharmadik évét; a lány meg tizennégy lehetett. Panni a Csapás felől jött, és a régi cukorgyár bejáratánál találkoztak. Sötét szoknyát hordott és fehér blúzt, vastag barna hajfonata izgalomba hozta a fiút, bár soha nem merte megérinteni.

– A zárdába megyek – mondta a lány –, viszem a tejet az apácáknak.

Kék zománcú tejeskanna volt nála, Feri udvariasan átvette tőle, és szótlanul mentek a porszagú, csendes falusi utcán. Asszonyok sepregettek a házak előtt, öntözőkannából locsolták a járdát. Ők ketten meg köszöngettek ezeknek az asszonyoknak, és mentek némán. De Feri képzeletében Panni és ő sok mindenről beszélgettek, még a legbujább dolgokról is; és egy-egy buja szónál a fiú hirtelen megszorította a lány kezét, a lány meg ránézett fehér, csaknem sápadt arcával, mosolygott és azt mondta:

– A Kántorék tehene felfúvódott. Nem tudják, megmarad-e.

De az nem volt baj, hogy ilyeneket mondott Panni, és az sem volt baj, ha nem is szóltak egymáshoz az úton; amikor a zárda előtt ügyetlen, laza kézfogással elbúcsúztak egymástól, és Feri gyors léptekkel vidáman hazafelé tartott, sokféle meg nem történt cselekedetet vélt megtörténtnek. Férfinak érezte magát ilyen estéken, és legszívesebben betért volna a Trencsén kocsmába egy pohár borra, de tudta, hogy ilyesmivel még várnia kell.

Estéről estére merészebb dolgokat képzelt el; és egy augusztusi napnyugta után, amikor már a legmerészebbet is elképzelte, valahogy nem tudott mindjárt hazamenni. Nagy kedve támadt, hogy elcsatangoljon; az Ikva mentén nekivágott a mezőnek. Fülledt este volt, felhőtlen, a hold már felkelt, a kékes fényben puha, varázslatos lett a táj. Feri férfiaktól hallott nótákat dúdolt magában, megdobálta a kertek alatt a kutyákat; fenemód jól érezte magát. Azt is elképzelte, hogy a kocsmában időzött, jókat ivott, sőt, megverekedett azokkal, akik nem hitték el, hogy milyen jól szórakozott a lánnyal. Útközben letört egy ágat az ösvényre hajló fáról, azt mondogatta büszkén, hogy ezzel a furkóval kergette szét a legényeket. Mulatott az ötletén, és arra gondolt, hogy ha valójában az ember nem is tesz semmit, azért a képzeletében határtalanul sok mindent cselekedhet. – Mi lenne – kérdezte magában –, ha az egész életemet így tölteném el? Mindent, amit megtenni szeretnék, elképzelném, hogy meg is tettem! Ami nem tetszik, azt elfelejtem, s helyette kitalálok jobb dolgokat. – Erre aztán megállt, annyira megdöbbentette ez a lehetőség. – A mindenét! – örvendezett –, hiszen így akár az egész világ az enyém lehet! Na, nézd csak! Tegyük fel, Panni, hogy te már a feleségem vagy. És most itt állsz mellettem. Most pedig megcsókollak… ! – Valóban úgy képzelte, hogy ott van mellette a lány, és amikor megcsókolta, Panni nem ellenkezett, jóllehet a valóságban tiltakozott volna. – Hát lám, lám, így bizony sokkal egyszerűbb és sokkal szebb minden!

Már egészen kint járt az Ikva hídjánál, az országút is elmaradt, a platánsor, amely a faluba vezető utat szegélyezte, eltűnt az éjszakában. – Ideje, hogy visszaforduljak – gondolta Feri, és kissé nyugtalan lett. A táj néma volt és elhagyott. A híd alatt halkan csobogott az Ikva; az éjszaka megtelt a szagosfüvek illatával. Megfordult és elindult vissza a faluba. Az iménti kedve elszállt, már nem is tudta, miért kószált el ilyen messzire. Sietősre fogta lépteit.

Az út mellett kápolna állt, félig romokban heverő épület, valamikor egy falubeli gazdag paraszt építette, mert ezen a helyen régi kincseket talált. Feri már majdnem elérte a kápolnát, amikor mozdulatlan alakot pillantott meg a romoknál; egy férfi volt, és az egyik leomlott kődarabon üldögélt. A fiút félelem fogta el, noha nem volt gyáva; attól tartott, hogy a férfi csavargóféle lehet, s megtámadhatja. Ahhoz nem volt mersze, hogy megkerülje a helyet, és esetleg az árkot átugorva a földeken folytassa útját, ha ilyet tesz, a férfi még inkább utána ered. Dobogó szívvel közeledett a kápolnához. Gyorsabban lépdelt, mint eddig, de nem rohant, elszánta magát, hogy védekezni fog. Egyszerre gyufa lángja lobbant; Feri megtorpant csodálatában: Fekete Márton ült a kápolna tövében, s a gyufa lángjánál egy füzetben lapozott. A gyufa csakhamar kialudt, s ő nem gyújtott másikat.

Feri nem tudta, hogy észrevette-e őt a szíjjártó. Mindenesetre köszönt; a férfi összerezzent.

– Te vagy? – kérdezte gyanakvón; s felállt. – Mit csinálsz erre?

A fiú – bizonyára meglepetésében és megnyugvásában, hogy a szíjjártót találta itt, és látta nála a füzetet is –, egyenesen válaszolt:

– Képzelődtem, és kicsit messzire kószáltam.

Megbánta, hogy kimondta, mert egyszeriben nevetségesnek érezte korábbi viselkedését.

A szíjjártó zsebre tette a füzetet, átlépte az árkot, és megállt a fiú előtt.

– Képzelődtél? Azt mondtad?

– Csak vicceltem.

– Ha hazudik is az ember, akkor még rosszabb – mondta Fekete Márton.

Feri arcába szökött a vér, megsértődött és nem szólt semmit. A férfi elindult előtte a falu felé, de néhány lépés után visszafordult.

– Gyere – mondta a fiúnak –, késő van.

Mentek egymás mellett. Nagyon magas volt most a szíjjártó, és görnyedt hátú és szigorú. Feri szégyellte magát, és arra gondolt, hogy a mester haragszik, amiért meglátta titkát. Nem is beszéltek semmit. A községháza előtt megálltak, az emeletes épület nagy árnyékot vetett rájuk a holdfényes éjszakában.

– Na – mondta a szíjjártó – , holnap majd bejössz hozzám. Akkor mondok valamit.

Megfordult, és otthagyta a fiút. Öregesen lépdelt, két karja a teste mellett lógott, és a feje eltűnt a válla mögött.

Feri nem ment be Fekete Mártonhoz másnap. Harmadnap sem. Sietve kerülte ki a műhelyt; s inkább a kovácshoz járt meg a bognárhoz, ott jókat lehetett nevetni, tréfálództak, sok furcsa történetet meséltek a háborúról meg az asszonyokról, és nem kellett gondolni semmire.

Fejrant idején látta a szíjjártót, utolsónak zárta be a műhelyt, gyalog ment végig a kapuhoz vezető salakos úton, amikor a többiek már mind elkarikáztak kerékpárjaikkal, és üres lett a majorudvar. Feri az ölfarakások mögött ült egy kaszálógép nyergében; látta, hogy a mester lassan megy az úton, megáll és körülnéz. Lehet, hogy őt kereste. Feri úgy érezte, hogy őt keresi, és összeszorult a szíve. Amikor a szíjjártó végre kiért a kapun, a fiú leugrott a kaszálógép nyergéből, és nem akart a szíjjártóra gondolni, de az sehogy sem sikerült. – Be kell mennem hozzá – gondolta – hiszen vár. És ha sokáig nem mutatkozom nála, nem tudom megmagyarázni majd, hogy miért maradtam el. Ez már a vakáció vége felé történt; éjszaka beborult az ég, s attól kezdve napokig esett, szürke, sáros lett a táj. Fedél alá húzódott mindenki. Egy ilyen esős napon a fiú betért a szíjjártóhoz. Ugyanaz fogadta, mint mindig: a falakon kampósszegeken a szerszámok; a koszos ablakszemek, amelyeket most kívülről valamelyest lemosott a víz; Fekete Márton a csikószéken, munkája fölé görbed, keze sebes mozdulatokkal bökdösi a tűt; és a piszkos falak között a bőr és a bőrfestékek nehéz szaga terjeng.

A mester nem kérdezte a fiút, miért maradt el napokig. Bólintott, rámutatott a rozzant székre, aztán hallgattak. A műhely pléhtetején dobolt az eső, az ajtó előtt vízsugár csorgott a földre, az esővíz beszivárgott a padlóra.

Hosszú óra múlva a szíjjártó abbahagyta a munkát; elővette nikkeltárcáját, a szivarkát sokáig puhítgatta ujjai közt, és rágyújtott. Azaz nem gyújtott rá mindjárt, nézte az égő gyufaszálat, majd tekintetét a fiúra fordította. Feri szívdobogva várt. – Atyaisten, most valamit fog mondani arról – gondolta. Nem volt benne kíváncsiság, inkább félelem, hogy ami következik, az elkerülhetetlen.

– A kovács vagy másvalaki biztosan mesélt már neked a füzetről – mondta a mester. Ezek után meggyújtotta a cigarettáját, a gyufát meg eltaposta.

Feri nem válaszolt. Szeretett volna kimenni innen. Az eső dobolt a pléhtetőn, barátságtalan idő volt, de Feri mégis inkább kint lett volna most az esőben.

– Semmi különös – mondta a szíjjártó. Hangja egészen halk volt, csaknem elnyomta az eső dobolása. – Nincs benne semmi különös. – Mosolygott, az arcán jóság volt, de tekintetén látszott a szigorúság. Feri rosszul ült a széken, hátát nyomta a szék karfájára vetett lószerszám, de nem mert mozdulni. A szíjjártó előre nézett a koszos ablakszemekre; a műhelyben egyre sötétebb lett. – Néha sétálni szoktam. Este – mondta. – Este, amikor a többiek alszanak. Semmi különösre ne gondolj. Feleségem volt, mint másnak. Tudod, hány éves vagyok? Ötvennégy. Azt mondják, az még nem sok. De tudom, hogy sok. A feleségem nem halt meg, ne hidd! Él. Még most is él valahol. Nem itt laktunk, Kőszegről jöttem ide. De ez nem jelent semmit. Ott még együtt éltünk, a feleségem és én. Amikor elment tőlem, azt mondta, fél. Tőlem félt. Nem ismert. Tíz évig éltünk együtt, és tíz év alatt mindig csak félt tőlem, azt mondta. Lehet, hogy igaza volt. Mert én akkor is beszéltem, amikor nem szóltam egy szót sem. Én akkor is mindig valami különleges dolgot cselekedtem, amikor meg se moccantam. Ezt ő nem hitte el. Akkor vettem azt a – füzetet. Nincs benne semmi. Csak vonalak. Vonalak, meg körök, meg pontok. Nem érdemes megnézni. De én kinyitom, és sok mindent olvasok belőle. Ilyen volt az én egész életem: pontok, vonalak, körök. Mindent megértek azokból… különösen éjszaka. Éjszaka, ha egyedül vagyok. – Kicsit nevetett, de elhagyta, szigorúan nézett Ferire.

A fiú nem merte levenni róla a tekintetét. Az eső meg mosta az ablakot, és dobolt a pléhtetőn.

– Igen – mondta a szíjjártó. – Tudom, hogy félsz tőlem. Tudom, hogy miért félsz tőlem, miért nem jöttél be hozzám. De azt is tudtam, hogy végül bejössz majd.

Azzal visszahajolt a munkája fölé, s keze ismét olyan gyorsan, boszorkányos ügyességgel mozgott, mint mindig. Már alig volt fény a műhelyben, de ő mégis látott, és nem szólt többet.

Feri sokáig küszködött, hogy fel merjen kelni a székről, mert minden mozdulattól tartott, jóllehet, szívesen kívül lett volna már. Végre megmozdult, csendesen indult az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, nyikorgott, némi fény hullott a poros padlóra, és erősebben hallatszott az eső csapkodása.

A mester nem nézett fel a neszre, s a fiú hálás volt ezért. Innen az ajtóból nem is lehetett látni Fekete Mártont a műhely homályában. Kint jó hideg eső esett, és a borús alkonyatban egészen közel volt egymáshoz a föld, meg az ég.