Novellák

…Lassacskán kiismertem – működése közben – léghajómat, tudtam, mire valók a homokzsákok, már nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is. Mihelyt egyet-kettőt kidobtam ezek közül a léghajó kosarából, hirtelen emelkedtem, s olyannyira, hogy magam is meglepődtem. Óriási magasságba távolodtam a Földtől. Az első ilyen emelkedéskor számításokat végeztem – volt rá idő magányomban –, és csakhamar kiderítettem, hogy ha a nehezékek nagy részét kihajigálom, de még inkább: ha valamennyit, akkor olyan mérhetetlen magasságba szállok, hogy a Földdel megszűnik minden összeköttetésem, már nem fogom felismerni tájait; s noha csábított ez a lehetőség, mégsem mertem megkockáztatni, attól tartottam, hogy elvesztvén e még mérhető távlatot: megrémülök a néma űrben; bevallom, amennyire áhítottam a végtelenséget, legalább annyira féltem is tőle; bizonyára emberi kicsinységem gátolt abban, hogy elfogadjam sorsomtól e kínálkozó alkalmat. Ezért hát mindvégig megőriztem a homokzsákok nagy részét; vagy legalábbis jó néhányat. Természetesen tudtam, hogy ily módon repülésem nem a legnagyobb értékű. De ezt csak én tudtam; a Földön állók, kik távcsövük segítségével figyelték utamat, már ezért a teljesítményért is lelkesedtek; különlegesen merésznek, rendkívüli embernek tartottak…

A szíjjártó

A szíjjártót Fekete Mártonnak hívták; a major egyik eldugott sarkában dolgozott hosszú, keskeny és piszkos műhelyében. Nehéz, festetlen deszkából fabrikált ajtón át lehetett bejutni a műhelybe, és az ember – ha a félhomályt megszokta – először a sok falra akasztott szakadozott, félkész vagy megjavított lószerszámot látta, meg a munkaasztalt, mely mindenféle limlommal borítva az ablak alatt húzódott; az ablak üvegszemeit vasrácsba ágyazták, az üvegeket évtizedek pora fedte. Fekete Mártont csak legutoljára lehetett felfedezni. A csikóformájú szíjjártó széken ült, lovaglóülésben, és a furcsa tákolmány fapofájába szorított bőrszerszámot varrta kátrányos zsineggel. Fekete Márton szőke, sovány férfi volt, háta meggörbedt az állandó, kényelmetlen testtartásban, amit munkája követelt. Ingben és mellényben dolgozott; vékony combján a nadrágot bemaszatolta a szurok. Feri rendszerint reggel kilenc óra felé látogatta meg, röviddel azután, hogy megitta a frissen fejt tejet nagynénje konyhájában. A nagynénje a gazda felesége volt, s a fiú náluk töltötte a nyári vakációkat. Ott laktak a major egyik nagy, sárga épületében, amelynek emeleti része magtárként szolgált, földszinti részében pedig műhelyek sorakoztak: lakatos, bognár, meg kovácsműhely; s mindez a hátsó udvarban volt, ahol a gazdasági gépek vesztegeltek egy köralakú gyepes térségen. Feri azzal csapta agyon a forró nyári délelőttök unalmát, hogy műhelyről műhelyre járt, kis, rövid vászonnadrágban, félmeztelenül, klappogó fatalpú szandálban, sorra betért valamennyibe, elácsorgott a mesterek mellett, és nagy érdeklődéssel figyelte munkájukat, beszédjüket. A szíjjártónál kezdte a sort.

Fekete Márton egymaga dolgozott, se inasa, se más segítsége nem volt; s talán emiatt is lett olyan szűkszavú, hallgatag, magánya leszoktatta a beszédről. Ha Feri megjelent nála, éppen csak felnézett, bólintott; intett, hogy a fiú üljön le oda, ahová tud, s legfeljebb, ha vidámabb kedvében volt, annyit kérdezett: – Na, mi újság odakint? – Feri erre természetesen nem válaszolt, soha nem tudta, hogy mi újság. Vállat vont sután, és mosolygott. Fekete Márton már a munkájára figyelt, nem is várt választ. Feri tenyerével letisztogatott egy rozzant széket, leült a sarkára, és kezét ölébe ejtve figyelte a mestert. A kézmozgását szerette nézni leginkább. A gyors és biztos mozdulatokat. Egy döfés az árral, egy bökés a görbe tűvel, és a szurtos zsineg átfut az erős bőrdarabon. Ez a jobb kéz mozdulata, s egy villanásnyi idő múltán ugyanezt cselekszi a bal kéz is. S micsoda remek dolgok készültek Fekete Márton műhelyében! Díszes, szép, jószagú lószerszámok! Fényes karikákat varrt a nyaklókra, csörgő, ördöngös zablákat a sima, fekete szíjakra, puha piros filccel párnázta a hámot… Ó, Feri ezeken a nyári délelőttökön meg is tanulhatta volna a szíjjártó mesterséget, ha már akkor is nem inkább a szemlélődés, a töprengés és a csendes beszélgetés vonzotta volna.

Fekete Mártonnal keveset lehetett beszélgetni. Ámbár néha, váratlanul, a mester keze megállt a levegőben, tekintete a piszkos ablakra meredt, s már-már azt hitte Feri, hogy szólni akar, de nem – ajka csukva maradt, csak bólintott egyet-kettőt, hosszú percekig nézte a fekete ablakszemeket, végül sóhajtott; s mintha a fiú ott sem lenne, dolgozott tovább.

Feri meg nézte és töprengett. Azon töprengett, hogy a szíjjártó nem olyan, mint a többi mesterember a majorban. Früstök- vagy uzsonnaidőben nem vegyült közéjük a roncs ekékkel teli, kis, gazos árnyékba, a tehénistálló mellett. Igaz, hogy a műhelye is messzebb esett a többitől, de hát a favágító sem volt közelebb, s onnan az öreg Frigyes, meg Csonka mégis átballagtak elemózsiájukkal a gyepre. De más is feltűnt a fiúnak. A mesterek, meg segédjeik afféle igazi falusi emberek voltak – legtöbbje ott lakott a Bagolyvárnak nevezett cselédlakásokban –, s noha mindegyik magán viselte mestersége jegyeit, és mestersége öltözetét, mégis, valamennyit könnyen el lehetett képzelni paraszti gúnyában, kint a mezőn. Fekete Mártont nem. A szíjjártó félcipőt hordott; s bár ujjai szurtosak voltak, keze mégis szép, keskeny, úrias kéz volt, akár egy orvosé. Boltozatos, sima bőrű homloka alatt szeme árnyékban ült, de ha arcát a fény felé fordította, mindenkinek feltűnt, hogy tekintete nem a látnivalót látja, a messzibe réved, és nem tudni mit néz. Ha cigarettára gyújtott, nikkeltárcából vette elő a szivarkát, soha nem sodort, mint a többiek. Feri tudta, hogy a többiek csúfondárosan kinevetik a szíjjártót. Egyszer uzsonnaidőben, a roncs ekékkel teli gyepen, ahol szamárkóró és óriás lapulevelek veszik körül a heverésző, pihenő munkásokat, a fiú hallotta, hogy a kovács mesélt valamit Fekete Mártonról, de nem tudta, mire értse a szavakat. Ilyenkor, amikor bent ült a szíjjártónál, és a mester szorgos munkája meg a nagy hallgatás lenyűgözte, néha eszébe jutott, hogy mit mondott a kovács; titokban figyelte Fekete Mártont, oldalról, hosszan és töprengve, a félhomályban. Azt mondta akkor a kovács, hogy van a szíjjártónak egy füzete, amit mindig magánál hord, időnként előveszi, ír bele valamit, vagy mormolva olvas belőle. Ez, persze, lehetett kitalálás is, mert Feri, bár sokat forgolódott a műhelyben, soha nem látta efféle tevékenység közben a mestert. Gondolt is már arra, hogy megkérdezi, mi az igazság, és milyen füzet az, amiről hallott, de nem akarta magára haragítani a szíjjártót, félt, hogy olyat kérdez, amit nem szabad.

Esténként, vacsora után, amikor a műhelyekben már csend honolt, az ajtókon jókora lakatok fityegtek, a tehénistállóban a fejőnők is elvégezték a dolgukat, és kigyúltak a csillagok, esténként Feri, a lefekvés előtt, még sétálhatott kicsit a faluban vagy a majort körülvevő utakon. Ilyenkor már inget is viselt, bőre friss volt az esti mosdástól. Pannit várta, a tejcsarnokos lányát, hogy találkozzon vele, és egy félórát együtt legyenek a sötétben. Alighanem szerelmes volt a lányba, ami nem csoda: tavasszal betöltötte a tizenharmadik évét; a lány meg tizennégy lehetett. Panni a Csapás felől jött, és a régi cukorgyár bejáratánál találkoztak. Sötét szoknyát hordott és fehér blúzt, vastag barna hajfonata izgalomba hozta a fiút, bár soha nem merte megérinteni.

– A zárdába megyek – mondta a lány –, viszem a tejet az apácáknak.

Kék zománcú tejeskanna volt nála, Feri udvariasan átvette tőle, és szótlanul mentek a porszagú, csendes falusi utcán. Asszonyok sepregettek a házak előtt, öntözőkannából locsolták a járdát. Ők ketten meg köszöngettek ezeknek az asszonyoknak, és mentek némán. De Feri képzeletében Panni és ő sok mindenről beszélgettek, még a legbujább dolgokról is; és egy-egy buja szónál a fiú hirtelen megszorította a lány kezét, a lány meg ránézett fehér, csaknem sápadt arcával, mosolygott és azt mondta:

– A Kántorék tehene felfúvódott. Nem tudják, megmarad-e.

De az nem volt baj, hogy ilyeneket mondott Panni, és az sem volt baj, ha nem is szóltak egymáshoz az úton; amikor a zárda előtt ügyetlen, laza kézfogással elbúcsúztak egymástól, és Feri gyors léptekkel vidáman hazafelé tartott, sokféle meg nem történt cselekedetet vélt megtörténtnek. Férfinak érezte magát ilyen estéken, és legszívesebben betért volna a Trencsén kocsmába egy pohár borra, de tudta, hogy ilyesmivel még várnia kell.

Estéről estére merészebb dolgokat képzelt el; és egy augusztusi napnyugta után, amikor már a legmerészebbet is elképzelte, valahogy nem tudott mindjárt hazamenni. Nagy kedve támadt, hogy elcsatangoljon; az Ikva mentén nekivágott a mezőnek. Fülledt este volt, felhőtlen, a hold már felkelt, a kékes fényben puha, varázslatos lett a táj. Feri férfiaktól hallott nótákat dúdolt magában, megdobálta a kertek alatt a kutyákat; fenemód jól érezte magát. Azt is elképzelte, hogy a kocsmában időzött, jókat ivott, sőt, megverekedett azokkal, akik nem hitték el, hogy milyen jól szórakozott a lánnyal. Útközben letört egy ágat az ösvényre hajló fáról, azt mondogatta büszkén, hogy ezzel a furkóval kergette szét a legényeket. Mulatott az ötletén, és arra gondolt, hogy ha valójában az ember nem is tesz semmit, azért a képzeletében határtalanul sok mindent cselekedhet. – Mi lenne – kérdezte magában –, ha az egész életemet így tölteném el? Mindent, amit megtenni szeretnék, elképzelném, hogy meg is tettem! Ami nem tetszik, azt elfelejtem, s helyette kitalálok jobb dolgokat. – Erre aztán megállt, annyira megdöbbentette ez a lehetőség. – A mindenét! – örvendezett –, hiszen így akár az egész világ az enyém lehet! Na, nézd csak! Tegyük fel, Panni, hogy te már a feleségem vagy. És most itt állsz mellettem. Most pedig megcsókollak… ! – Valóban úgy képzelte, hogy ott van mellette a lány, és amikor megcsókolta, Panni nem ellenkezett, jóllehet a valóságban tiltakozott volna. – Hát lám, lám, így bizony sokkal egyszerűbb és sokkal szebb minden!

Már egészen kint járt az Ikva hídjánál, az országút is elmaradt, a platánsor, amely a faluba vezető utat szegélyezte, eltűnt az éjszakában. – Ideje, hogy visszaforduljak – gondolta Feri, és kissé nyugtalan lett. A táj néma volt és elhagyott. A híd alatt halkan csobogott az Ikva; az éjszaka megtelt a szagosfüvek illatával. Megfordult és elindult vissza a faluba. Az iménti kedve elszállt, már nem is tudta, miért kószált el ilyen messzire. Sietősre fogta lépteit.

Az út mellett kápolna állt, félig romokban heverő épület, valamikor egy falubeli gazdag paraszt építette, mert ezen a helyen régi kincseket talált. Feri már majdnem elérte a kápolnát, amikor mozdulatlan alakot pillantott meg a romoknál; egy férfi volt, és az egyik leomlott kődarabon üldögélt. A fiút félelem fogta el, noha nem volt gyáva; attól tartott, hogy a férfi csavargóféle lehet, s megtámadhatja. Ahhoz nem volt mersze, hogy megkerülje a helyet, és esetleg az árkot átugorva a földeken folytassa útját, ha ilyet tesz, a férfi még inkább utána ered. Dobogó szívvel közeledett a kápolnához. Gyorsabban lépdelt, mint eddig, de nem rohant, elszánta magát, hogy védekezni fog. Egyszerre gyufa lángja lobbant; Feri megtorpant csodálatában: Fekete Márton ült a kápolna tövében, s a gyufa lángjánál egy füzetben lapozott. A gyufa csakhamar kialudt, s ő nem gyújtott másikat.

Feri nem tudta, hogy észrevette-e őt a szíjjártó. Mindenesetre köszönt; a férfi összerezzent.

– Te vagy? – kérdezte gyanakvón; s felállt. – Mit csinálsz erre?

A fiú – bizonyára meglepetésében és megnyugvásában, hogy a szíjjártót találta itt, és látta nála a füzetet is –, egyenesen válaszolt:

– Képzelődtem, és kicsit messzire kószáltam.

Megbánta, hogy kimondta, mert egyszeriben nevetségesnek érezte korábbi viselkedését.

A szíjjártó zsebre tette a füzetet, átlépte az árkot, és megállt a fiú előtt.

– Képzelődtél? Azt mondtad?

– Csak vicceltem.

– Ha hazudik is az ember, akkor még rosszabb – mondta Fekete Márton.

Feri arcába szökött a vér, megsértődött és nem szólt semmit. A férfi elindult előtte a falu felé, de néhány lépés után visszafordult.

– Gyere – mondta a fiúnak –, késő van.

Mentek egymás mellett. Nagyon magas volt most a szíjjártó, és görnyedt hátú és szigorú. Feri szégyellte magát, és arra gondolt, hogy a mester haragszik, amiért meglátta titkát. Nem is beszéltek semmit. A községháza előtt megálltak, az emeletes épület nagy árnyékot vetett rájuk a holdfényes éjszakában.

– Na – mondta a szíjjártó – , holnap majd bejössz hozzám. Akkor mondok valamit.

Megfordult, és otthagyta a fiút. Öregesen lépdelt, két karja a teste mellett lógott, és a feje eltűnt a válla mögött.

Feri nem ment be Fekete Mártonhoz másnap. Harmadnap sem. Sietve kerülte ki a műhelyt; s inkább a kovácshoz járt meg a bognárhoz, ott jókat lehetett nevetni, tréfálództak, sok furcsa történetet meséltek a háborúról meg az asszonyokról, és nem kellett gondolni semmire.

Fejrant idején látta a szíjjártót, utolsónak zárta be a műhelyt, gyalog ment végig a kapuhoz vezető salakos úton, amikor a többiek már mind elkarikáztak kerékpárjaikkal, és üres lett a majorudvar. Feri az ölfarakások mögött ült egy kaszálógép nyergében; látta, hogy a mester lassan megy az úton, megáll és körülnéz. Lehet, hogy őt kereste. Feri úgy érezte, hogy őt keresi, és összeszorult a szíve. Amikor a szíjjártó végre kiért a kapun, a fiú leugrott a kaszálógép nyergéből, és nem akart a szíjjártóra gondolni, de az sehogy sem sikerült. – Be kell mennem hozzá – gondolta – hiszen vár. És ha sokáig nem mutatkozom nála, nem tudom megmagyarázni majd, hogy miért maradtam el. Ez már a vakáció vége felé történt; éjszaka beborult az ég, s attól kezdve napokig esett, szürke, sáros lett a táj. Fedél alá húzódott mindenki. Egy ilyen esős napon a fiú betért a szíjjártóhoz. Ugyanaz fogadta, mint mindig: a falakon kampósszegeken a szerszámok; a koszos ablakszemek, amelyeket most kívülről valamelyest lemosott a víz; Fekete Márton a csikószéken, munkája fölé görbed, keze sebes mozdulatokkal bökdösi a tűt; és a piszkos falak között a bőr és a bőrfestékek nehéz szaga terjeng.

A mester nem kérdezte a fiút, miért maradt el napokig. Bólintott, rámutatott a rozzant székre, aztán hallgattak. A műhely pléhtetején dobolt az eső, az ajtó előtt vízsugár csorgott a földre, az esővíz beszivárgott a padlóra.

Hosszú óra múlva a szíjjártó abbahagyta a munkát; elővette nikkeltárcáját, a szivarkát sokáig puhítgatta ujjai közt, és rágyújtott. Azaz nem gyújtott rá mindjárt, nézte az égő gyufaszálat, majd tekintetét a fiúra fordította. Feri szívdobogva várt. – Atyaisten, most valamit fog mondani arról – gondolta. Nem volt benne kíváncsiság, inkább félelem, hogy ami következik, az elkerülhetetlen.

– A kovács vagy másvalaki biztosan mesélt már neked a füzetről – mondta a mester. Ezek után meggyújtotta a cigarettáját, a gyufát meg eltaposta.

Feri nem válaszolt. Szeretett volna kimenni innen. Az eső dobolt a pléhtetőn, barátságtalan idő volt, de Feri mégis inkább kint lett volna most az esőben.

– Semmi különös – mondta a szíjjártó. Hangja egészen halk volt, csaknem elnyomta az eső dobolása. – Nincs benne semmi különös. – Mosolygott, az arcán jóság volt, de tekintetén látszott a szigorúság. Feri rosszul ült a széken, hátát nyomta a szék karfájára vetett lószerszám, de nem mert mozdulni. A szíjjártó előre nézett a koszos ablakszemekre; a műhelyben egyre sötétebb lett. – Néha sétálni szoktam. Este – mondta. – Este, amikor a többiek alszanak. Semmi különösre ne gondolj. Feleségem volt, mint másnak. Tudod, hány éves vagyok? Ötvennégy. Azt mondják, az még nem sok. De tudom, hogy sok. A feleségem nem halt meg, ne hidd! Él. Még most is él valahol. Nem itt laktunk, Kőszegről jöttem ide. De ez nem jelent semmit. Ott még együtt éltünk, a feleségem és én. Amikor elment tőlem, azt mondta, fél. Tőlem félt. Nem ismert. Tíz évig éltünk együtt, és tíz év alatt mindig csak félt tőlem, azt mondta. Lehet, hogy igaza volt. Mert én akkor is beszéltem, amikor nem szóltam egy szót sem. Én akkor is mindig valami különleges dolgot cselekedtem, amikor meg se moccantam. Ezt ő nem hitte el. Akkor vettem azt a – füzetet. Nincs benne semmi. Csak vonalak. Vonalak, meg körök, meg pontok. Nem érdemes megnézni. De én kinyitom, és sok mindent olvasok belőle. Ilyen volt az én egész életem: pontok, vonalak, körök. Mindent megértek azokból… különösen éjszaka. Éjszaka, ha egyedül vagyok. – Kicsit nevetett, de elhagyta, szigorúan nézett Ferire.

A fiú nem merte levenni róla a tekintetét. Az eső meg mosta az ablakot, és dobolt a pléhtetőn.

– Igen – mondta a szíjjártó. – Tudom, hogy félsz tőlem. Tudom, hogy miért félsz tőlem, miért nem jöttél be hozzám. De azt is tudtam, hogy végül bejössz majd.

Azzal visszahajolt a munkája fölé, s keze ismét olyan gyorsan, boszorkányos ügyességgel mozgott, mint mindig. Már alig volt fény a műhelyben, de ő mégis látott, és nem szólt többet.

Feri sokáig küszködött, hogy fel merjen kelni a székről, mert minden mozdulattól tartott, jóllehet, szívesen kívül lett volna már. Végre megmozdult, csendesen indult az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, nyikorgott, némi fény hullott a poros padlóra, és erősebben hallatszott az eső csapkodása.

A mester nem nézett fel a neszre, s a fiú hálás volt ezért. Innen az ajtóból nem is lehetett látni Fekete Mártont a műhely homályában. Kint jó hideg eső esett, és a borús alkonyatban egészen közel volt egymáshoz a föld, meg az ég.

Átment egy csendes folyosón; a falban, mint egy lőrés, keskeny ablak volt, fehér fény vakított. Aztán megint sötét és csend. Azt mondták, arra van a szoba, és Ő ott vár rá a szobában. Látott egy kilincset, vasból kovácsolták – gomba a fogója, pálcika a szára. Nem érte el, csak estefelé. Zöld faajtó volt, nyikorgott. – Te vagy? –, mintha ezt kérdezte volna valaki. Talán Ő – de nem látta. Megállt. A csipkefüggönyön egy légy mászott. A díványon kopott, nehéz takaró, barna rózsákkal. És a szekrények üresen álltak, és a képeknek csak a helye látszott a falon. Egy szék megzörrent, de Ő nem volt sehol. Akkor hát vissza kell menni. De már nem fordulhatott meg, elhagyta ereje. A falba kapaszkodott, csakhogy az nem fal volt, hanem kárpit – amint a padlóra zuhant, leszakította, és a kárpit nagy hullámokkal beborította. Senki sem talált volna rá, ha meg nem születik.

Még négyen jöttek

– A karácsony – mondta F. –, na igen, egy ideig hittem a karácsonyban is, mint ahogy sok minden másban: ünnepnapokban, utazásban, nyarakban, nagy fehér telekben. Hittem a meleg szobákban, hittem a gyümölcsök zamatában. Mindez régen volt, gyermekkoromban. De azt sem mondhatom, hogy gyermekkoromban mindvégig. Történtek dolgok – ma már kibogozhatatlan a múlt gubancából, hogy mik és mikor –, amelyek megváltoztatták az addig meghittnek érzett hangulatok jellegét, a szép összemosódott a csúnyával, a jó a rosszal; az ünnepnapok az év többi, várakozásban eltöltött napjával. Ahogy múltak az évtizedek, egyre inkább csak azt tudtam, mi nem boldogít, s egyre kevésbé sejtettem, mi igen. Bizonyára más is így van ezzel. A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem volna hinni varázsában; emlékeim között szerepelt néhány hócsikorgású, gyanta- és gyertyaszagú, örömteli karácsony, de már nagyon a múltban, talán hamis emlékként, melyet az ember csak kitalál, hogy vigasztalja magát, ám valójában soha nem élte át; de én őrizgettem magamban ezeket a karácsonyokat, amikor mindenki jó volt a másikhoz, és kerestük egymás örömét. Azon a karácsonyon – mondta F. –, amelyről most beszélni akarok, megint szükségem volt az emlékeimre, mert már háború volt, s már nem is volt egészen együtt a család. Mindahányan úgy akartunk viselkedni, mintha a legbékésebb estét töltenénk együtt a fehér abrosszal borított asztal körül; örültünk, hogy apa még itthon van, hogy a frontot csak a rádió híreiből, az újságból, meg a filmhíradókból ismerjük. Örültünk, hogy anya megint borlevest készített, pontyot rántott, és lila céklasalátát tett az öreg, drótozott cseréptálba. – Csak Józsi – mondta anya –, csak Józsi nem lehet velünk. – Na igen – mondta apa –, de szerencsére még őt sem vitték ki. – S ebben is megnyugodtunk, mert a bátyám ugyan katona volt, de még csak az újoncidejét töltötte, s csupán azért nem lehetett köztünk, mert erre az estére nem engedték ki a laktanyából. Anya két szelet rántott halat félretett a részére, hátha az ünnep első napján kap kimenőt. Anya a halszeleteket hagymás, ecetes lébe rakta, így szerette Józsi. Kint hideg volt, de a havazás is hűtlen lett a karácsony emlékéhez, nem jött meg a hó, csak ólmos eső esett délután, és estére síkosra fagytak az utak. Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását, a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örömét, és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is, a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt – az, hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az, hogy a kályhában pattogott a fa, és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves, meg a hal, melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát, diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart is csak karácsonykor szívott, máskor soha; köhögött tőle, de ez is az ünnephez tartozott. Mi nógattuk, hogy meséljen, szívesen tette; régen és sokszor hallott történeteit kértük újra, mondja el azt, amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt, hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen, aprólékosan elmondani az ismert történeteket. Ő maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgattuk és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezdtünk, halkan, előbb egy karácsonyi dalt, aztán mindenkinek sorba a kedvenc nótáját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt.

– Éjfél közelgett már – folytatta F. –, amikor váratlanul kopogtak a konyhaajtón. Összenéztünk, ki lehet? Anya csodálkozva felállt, lesöpörte kötényéről a dióhéj szilánkjait, de apa kivette rövidre égett szivarját a szájából, furcsán, meglepett tekintettel mondta: – Majd én… Ugyan ki az, karácsonykor? – Kiment a konyhába, s mi utána leselkedtünk, lassan nyitotta ki az ajtót, s mindjárt hátrahőkölt, a gyenge fényben egy szuronyos puska és tompán csillanó rohamsisak bukkant be a sötétből. De a rohamsisak kissé megemelkedett, és Józsi nevető, pirosra fagyott arcát pillantottuk meg. Ujjongva felkiáltottunk, Józsi meg azt mondta, párát lehelve: – Kellemes ünnepeket! – Nahát, Józsi! – örvendezett apa. – Na nézzétek csak, Józsi!… – Lelkendezve futottunk hozzá. De nem egyedül jött, a kinti sötétből még három hasonlóan felszerelt katona lépett be utána illedelmesen és a szentestéhez alkalmatlan öltönyük miatt némiképpen zavartan. Apa gyorsan betette utánuk az ajtót. – Hát te… ti? – kérdezte apa Józsitól –, hát hogyhogy itt és így? – Itt maradnánk – mondta a bátyám, s már támasztotta is puskáját a sarokba, a vízcsap mellé, s vetette le sisakját. – Ha lehet – mondta apa –, ha lehet, hát persze, gyertek csak befelé, gyertek. Csak azért mondom, merthogy szolgálatban vagytok, nem? – Szolgálatban – mondta Józsi –, de mi azt elintéztük. Vetkőzzetek! – sürgette társait. Azok mindjárt engedelmeskedtek, fegyvereiket ők is a vízcsap mellé állították, rohamsisakjuk koppant a konyha kövén, lecsatolták derékszíjukat, és kibújtak furcsa szagú köpenyeikből. Én mindjárt a fegyvereket nézegettem, még soha nem láttam puskát ilyen közelről, óvatosan megérintettem az egyiket, amikor Józsi rám szólt: – Ne bántsd, élesre van töltve! – Riadtan visszakaptam kezemet, s a katonák nevettek. – Járőrben vagyunk – mondta Józsi, miközben szeges bakancsukban nehezeket lépve betértek a szobába –, de hát jobbnak láttuk, ha az utca helyett a karácsonyfa körül töltjük az éjszakát. – Persze, persze – mondta apa –, de remélem, nem lesz belőle bajotok? – Bajunk? – nevetett a bátyám. – Ugyan mi bajunk lehetne? A járőrszolgálat a legjobb, s különösen szenteste, ki ellenőriz? – Akkor hát üljetek asztalhoz – rendezkedett anya –, melegítem a vacsorát. – Mi ettünk odabent – mondta az egyik katona, magas vöröses hajú, szeplős fiú; s a másik is szabadkozott: – Köszönjük szépen, nekünk igazán elég annyi, hogy itt ülhetünk. – Ez a második katona zömök volt, sima paraszt arcú, olajozta fekete haját, és brillantin meg cserzett bőrszagot árasztott. – Ugyan, ugyan – mondta apa –, jut itt mindenkinek. – Mi igazán nem akartunk zavarni – mondta a harmadik, aki kék szemű volt és nagyon lányos arcú, halk modorú és kicsit szomorú. De Józsi beléjük fojtotta a szót: – Mondtam, hogy ez vendéglátó ház, ne járjon a szátok. – Nevettek mind, de a harmadik katona csak nagyon szolidan. Mint később mesélték, vidékiek voltak mindhárman, s most boldogok, hogy családi körben tölthetnek néhány órát, ezen az ünnepen. – Ki tudja – mondták –, hogy mikor kerülünk a menetszázadba, s aztán, ami odakint vár az emberre…! – Jó, jó – intett Józsi –, erről most ne is beszéljünk. Amíg itthon vagyunk, itthon vagyunk. – Anya, persze, mindjárt sírt, de apa gyorsan bort töltött, és akkor anya is azt mondta: – Félretettük a hal-részedet, fiam, a krumplisaláta ecetjébe, ahogy szereted. A bátyám kezet csókolt anyának, elmondta a bajtársainak, miért szereti a halat ecetben, hagymásan, s nekilátott enni. Evés után még egyszer meggyújtottuk a fenyőfán a gyertyákat meg néhány csillagszórót, hogy a katonák is részesüljenek az est díszeiben. Néztük egy kicsit a vibráló, szikrázó fényeket, majd újra felgyújtottuk a villanyt, s apa töltögetett a poharakba, de ők módjával ittak, mert végtére is szolgálatban voltak hajnalig. Kigombolták a zubbonyukat, cigarettáztak, meséltek a családjukról, hogy biztosan várták őket haza; a lányos arcú bocsánatot kért, hadd énekelje el a Csordapásztorokat, s ha tetszik, tartsunk vele, mert ők odahaza minden szentestén ezt éneklik. Nem volt jó hangja, halkan kezdte el, s falsul, de apa segített neki, aztán anya is, s végül szép lett a dallam. Később Józsi meg a vörös hajú a laktanyaéletről kezdtek mesélni, jó, vidám történeteket, apa érdeklődött, hogy ez most hogy van, meg az most hogy van katonáéknál; könnyen és gyorsan telt az idő.

– Én már kezdtem elálmosodni – mesélte tovább F. –, amikor apa azt mondta: Nahát, Józsi, hogy milyen szerencse, éppen karácsony estén ilyen szolgálat… – Igen – mondta a bátyám –, már éppen el voltam keseredve, hogy nem jöhetek ki. – Annak a szökevénynek köszönhetjük az egészet – mondta a szeplős katona. – Szökevénynek? – kérdezte apa. – Igen – mondta a brillantinos hajú magyarázólag –, a laktanyából megszökött egy újonc, őt kellene megkeresnünk. – Voltaképpen nem is szökött meg – mondta a szeplős –, csak kimenőt kapott még tegnapelőtt, és nem tért vissza. – Mi az ördög – komolyodott el apa, hiszen ő, mint egykori katona, tudta, milyen következménnyel jár az ilyesmi. – Hiszen ez komoly ügy! – Elég komoly – mondta Józsi –, de hát mi szenteste nem töltjük szökevény-kutatással az éjszakát, inkább hazajöttünk. Majd bemegyünk, és jelentjük, hogy nem találtuk meg. – A bolond – mondta a brillantinos hajú –, a menyasszonyához jött ki a városba. Biztosan nyavalygott neki a nő, aztán ő meg hallgatott rá… – Nagy marhaság – mondta a szeplős. Kis ideig csendben ültünk, én mindjárt elfeledtem az álmosságot, szerettem volna többet tudni az egészről. A lányos arcú eddig nem szólt semmit, most eltolta maga elől a poharat, és csaknem magának, azt mondta: – Akármelyikünkkel előfordulhat. – Á – mondta Józsi hirtelen –, inkább kóstoljuk meg ezeket a finom süteményeket. – Persze, persze – kínálta anya is –, csak tessék, van ám még odakint a konyhában, majd szelek mákosbeiglit. – És ez a bor – kérdezte a brillantinos hajú –, csak nem tolnai? – De, de – mondta apa – szekszárdi. Szekszárdi vörös. – Az én hazám – emelte fel a poharát a katona, és a lámpafény elé tartva gyönyörködött a bíborszínű italban. – És hogyhogy nem ment vissza? – kérdeztem váratlanul. – Kicsoda? – nézett rám Józsi. – Hát az, akiről beszéltetek. – Ja – mondta Józsi –, hát egy ideig még visszamehetett volna, de aztán szökevénynek minősítették, és kiadták a körözést. Mi jók vagyunk hozzá – mondta a szeplős, és átfogta Józsi vállát –, igaz, mi jók vagyunk hozzá, nem vagyunk hajlandók karácsony éjszakáján bekísérni. – A szeretet ünnepe – mondta a lányos arcú, és se nem evett, se nem ivott, csak ölbeejtett kézzel ült az asztal mellett. – Szekszárdi vörös – mondta a brillantinos hajú, akinek Tolna volt a hazája –, na gyere, vigasztald fiad! – és felhajtotta poharát. – Csak vigyázz –, figyelmeztette Józsi –, ne igyál sokat. – Rajtam nem érzik meg! – Na természetesen – mondta apa –, de azért csak úgy, hogy baj ne legyen belőle. – És ha elfogják – kérdeztem –, mit csinálnak vele? – A bátyám vállat vont, majd csendesen azt mondta: – Agyonlövik. – Agyonlövik?! – döbbentem meg. – Na persze. Háború van! – De hátha csak az ünnepeket akarta otthon tölteni? – Az mindegy – mondta Józsi –, azt nem veszik figyelembe. Szökevény. – És egyszerűen csak agyonlövik? – hitetlenkedtem. – Nem egyszerűen – magyarázta a bátyám –, hadbíróság elé állítják, de ott nem sokat teketóriáznak. – Majd felállítják a legénységet négyszögben a laktanyaudvaron – mondta a szeplős –, pereg a dob, aztán egy sortűz… – Na de hát senkit sem bántott! – erősködtem. – És nem ellenség! – Azt mondják rá, hogy csirkefogó – mondta a csendes katona, és keserű fintort vágott –, én nem ismertem, nem tudom, csak azt, hogy mindannyiunkkal megeshet az, ami vele… – Na nem, nem – mondta figyelmeztetően apa –, te Józsi, és maguk is fiaim, csak vigyázzatok, nehogy efféle bajba kerüljetek, valami szamárság miatt… – De ha egyszer nem akart visszamenni – makacskodtam. Józsi meg a katonák rám néztek: – Olykor mi sem akarunk visszamenni, de muszáj. – Be kell tartanunk az utasításokat – mondta apa szomorúan –, nagyon kell vigyázni.

– Csend lett – mondta tovább F. –, csend lett, és semmiről sem tudtunk beszélgetni. Mindenkinek kicsit elromlott a kedve. – Milyen jó – szólalt meg végre halkan anya –, milyen jó, hogy így együtt lehetünk. Ugye, apa? – De apa csak ült szomorúan, és nem válaszolt. – Karácsony volt, ott ültünk a meleg szobában, kint síkos, fagyos idő, de bent a fehér abroszon sütemények, piros bor a poharakban, almák és diók halma, és fenyőillat – s mindenki kissé összébb húzódott, érezni akartuk a biztonságot. De nekem nem ment ki a fejemből az a szökevény. – És ha ti elfogtátok volna – kérdeztem –, ti is bevittétek volna, hogy lőjék agyon? – Nem azért vittük volna be – felelt Józsi helyett sértetten a szeplős arcú –, hanem azért, mert ez a parancs. – Mi nem visszük be – mondta a bátyám. – Talán lehetne valahogy értesíteni, hogy szökjön tovább! – mondtam, és éreztem, hogy tenni kéne valamit az érdekében. – Butaságokat beszélsz – mosolygott Józsi megbocsátóan –, hová szökne? – Hát valahová, ahol biztonságba lenne. – Sehová sem szökhet, mindenütt megtalálják – mondta a brillantinos hajú, s újra ivott. – Mindenütt? – hitetlenkedtem. – Bizony, így van – mondta rosszkedvűen apa, mert ő ismerte a katonaságot. – Legfeljebb egy-két nappal később bólintott Józsi –, de nincs olyan hely, ahol fel ne kutatnák. – Akkor hát már sehogy sem menekülhet meg az agyonlövés elől?! – kérdeztem riadtan. – Na jól van, jól van – mondta szelíden Józsi –, hagyjuk már ezt, hiszen karácsony van.

– Karácsony volt valóban – mondta F. befejezésül –, soha nem felejtem el, karácsony. De a karácsonyfa csak fenyő lett egyszeriben, kis, nyomorúságos fenyő a rosszul világított sarokban. És a kályha is kezdett kihűlni, füst úszott a szobában, és gyűrött volt a fehér abrosz. És szétroncsolt diók hevertek a gyűrődésekben, lerágcsált almacsutkák. Ők még beszélgettek, még találtak valami beszélgetni valót, koccintottak is, és néha nevettek. De én féltem. Tudtam, hogy felnőtté kell lennem egyszer. Hajnalodott és előttünk állt a két ünnep. De nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy egyszer, sokára majd megtörténhet, hogy nem engedelmeskedem. Véletlenül, vagy mert nem tudok engedelmeskedni. És akkor én sem menekülhetek sehová?

Figyelmeztették, hogy benn a teremben majd nagyon vigyázzon. Nem vette komolyan, de amikor rákerült a sor és belépett, s mögötte halk kattanással bezárult a szűk ajtó, már kezdte komolyan venni, amit mondtak. Eleinte erősen káprázott a szeme a rejtett, de nagyon szikrázó fénytől; aztán néhány pislogás után körülnézett. Egymaga volt. A helyiség hengeralakú és csupa tükör. Tükör a fala, a mennyezete, a padlata. Micsoda ötlet – gondolta. Most hát el kell indulni, az utasítás szerint. Menni, menni a teremben, akármerre, de menni és nem egyhelyben ácsorogni. – Nem volt könnyű. Zavarta a tükör-mindenség, nem tudta, merre tart. Óvatosan lépkedett, távolodott önmagától, s ugyanakkor közeledett is önmagához. Alig mert topogni, de ha megállt, a hangszórókból menten figyelmeztették. Egyáltalán nem tudta meghatározni helyzetét. Az volt a cél, hogy ujjával megérintse önnön tükörképét. Rengeteg időbe tellett, s egészen beleizzadt, amíg végre sikerült.

Akkor kinyílt az ajtó és kihívták. Rendben volt. Nagyon udvariasan bántak vele, talán egy kicsit csodálkoztak is; s amíg feladták rá ruháit, őszintén gratuláltak. Azt mondták, szerencséje volt, mert a legtöbbnek nem sikerül a kiszabott időben teljesíteni a feladatot. Mesélték, hogy olyanok is akadnak, akik annyira közel kerülnek képmásukhoz, hogy óvatlanságukban bezúzzák a tükröt, s néhányan már halálra sebezték magukat az üvegcserepektől. Mert az utolsó lépést már nem szabad megtenni, tudni kell, melyik az utolsó lépés. Nevettek és még azt mondták, hogy ezt soha nem lehet kiszámítani, minden a szerencsétől függ, tanácsot senki sem adhat.

Ködben a tavon

Nem volt itt senki. Ködbe és csendbe takarózott a táj, a köd lassan szállt a víz fölött; a sás élein lefutottak a vízgyöngyök, a nádak megpuhultak a nedvességben. Este volt, a délután vége, nem lehetett látni, hol ment le a nap, egyszínű, homályos volt az ég.

Voltaképpen már nem is nagyon vadászhattak az alkony miatt, de nem mentek ki a partra. Frantisek evezett; magasnyakú szvettert viselt, gyér, szőke hajáról ellenzős filcsapkája a homlokára csúszott. Lusta evezőcsapásokkal haladt a nádas mentén a ladik, oldalán kongva csobbant a víz. Frantisek azon tűnődött, hogy vajon meddig akar még portyázni Bárándi, hiszen mindeddig egyetlen célpontra sem tüzelt; és vajon hol érnek majd partot sötétedés előtt; a kocsit, a halványzöld Moszkvicsot kint hagyták az út mentén a nagy fűzfa alatt: s egyre jobban távolodtak az úttól. A horgásztanya is távolodott; a kis faház, mint egy papírdíszlet szétmállott a ködben; s a másik parton a fák, a fák fölött a párává oldódott hegyek gyűrűjében, a néma vízen nem volt senki, csak ők: Frantisek a gépkocsivezető, meg Bárándi.

Nem beszéltek.

Bárándi háttal ült az orrnak, khaki-nadrágos, csizmás lábát maga alá húzta, teste meggörnyedt. Már részeg volt. Még az út elején kezdett inni odabent a városban; amikor délben beült a kocsiba a járási tanács épülete előtt, Frantisek érezte rajta a törkölyt. Nem lepte meg. Frantisek csak azt kérdezte, hogy kimennek-e a tóra, s Bárándi szó nélkül, kicsit bosszankodva intett, hogy induljanak már. A gépkocsivezető nem szerette ezeket a szombat délutánokat, a törkölyt, a vadászatot, az ócska ladikot a néma tavon. Várta, hogy egyszer lesz egy szombat, amikor Bárándi elküldi a kocsit, és ő hazamehet Valériához. Egyszer neki is juthatna egy szombat. Az ember megmosdik, felöltözik, és elmegy a Pálmába. Kicsit táncolnának. Kicsit együtt ülnének, tétlenül, egymásért, egymás miatt, néhány órán át. Vasárnap már nem mehet a Pálmába, mert hétfőn korán kell kezdeni reggel. Vasárnap éjjel nem lehet inni, kár lenne kockáztatni a jogosítványt. Már régen nem volt sehol Valériával, legfeljebb moziban; beülnek abba a nyavalyás moziba, ennyi az egész.

Bárándi térdére fektette a puskát, a szép új puskát, ujjai a ravasz és a závár fölötti részt markolták. Jobb kezével az ülésdeszka alá nyúlt, előkotorta a konyakos üveget.

– Igyál! – nyújtotta Frantiseknek.

– Köszönöm – hárította el Frantisek –, köszönöm, nem szabad.

– Ha én mondom, szabad.

– Komolyan nem – védekezett Frantisek.

– Félted az állásodat? Ne féltsd az állásodat, Frantisek. Egy ilyen egészséges, munkabíró ember… – De nem erőszakoskodott tovább, szájához emelte a palackot, és nagy kortyokban ivott. A konyak kicsurrant az üvegből, rálöttyent puha báránybekecsére. Szíj fogta össze a bekecset, a szőrme szétnyílt és felpúpozódott Bárándi tarkójánál. Mintha nem lett volna nyaka. Sapka nélkül volt, haja szétkócolódott, szemét befutották a vérerek.

Ivott; összerázkódott, de ivott. Nem tette el a palackot, maga mellé állította a deszkára, és rajta nyugtatta kezét.

– Merre haladjunk? – kérdezte Frantisek.

Bárándi ránézett, de nem szólt. A gépkocsivezető elfordította tekintetét, közömbösen nézte a piszkosszínű nádast. Nem evezett gyorsan; talán vissza is fordulhatna – gondolta –, Bárándi észre sem venné.

Megrezzent a nád, alacsonyan szálltak a vadkacsák. Szárnysuhogásuk felkavarta a ködöt.

– Ott ni! – mutatta Frantisek.

De a főnök meg se mozdult. Legalább pufogtatna már – gondolta Frantisek –, csak ne üljön ilyen kibírhatatlan némaságban.

A kacsák eltűntek a homályban, hangjuk tompán, vékonyan úszott a tó fölött.

– Kár volt elszalajtani – mondta Frantisek.

Bárándi belesüppedt a bekecsébe. – Ismerte maga Hermannt? – kérdezte. Amikor ivott, hol tegezte, hol magázta a gépkocsivezetőt.

– Hermannt?

– Hermannt, akinek vaskereskedése volt a Lázár utcában.

– Nem ismertem.

– Szombatonként az üzletét sikáltam. A mocskos padlót. Azt a koszos, mocskos padlót.

Felemelte a konyakos üveget, ivott. – Szemben, a sarkon volt a Bázel kávéház. Szólt a zene. Néztem a nőket az ablakon keresztül, meg a férfiakat, akik a nőkkel voltak. Mezítláb álltam a mocskos latyakban, a redőny mögött, egyedül. Hermann a hátsó kijárat kulcsát nálam hagyta, hogy ha végzek, vágjak fát is, egy hétre valót.

– Nem ismertem. A Bázelt sem ismertem. Nem itt éltem, parasztok voltunk.

– Amikor a cselédlányával kikezdtem, megpofozott Hermann. Megütött, nekiestem a vaspolcnak. Itt – látja? Itt a nyoma a homlokomon. Nem láttam a vértől, nem tudtam agyonütni. De nem kergetett el, én meg nem mehettem sehová, és kellett a pénz.

– Nem ismertem – mondta Frantisek.

– Én államosítottam az üzletet. Fekete ruhában volt, fehér ingben és fekete nyakkendőt kötött, mint egy temetésen. Kitűnő ruhákat hordott, csinos ember volt. Megvárta a leltárt, és amikor végeztünk, köszönés nélkül ment ki az irodából.

– Rucák – kapta fel a fejét Frantisek. – Erre jönnek.

Megállt az evezésben, nyakát hátra szegte. Várta a durranást; a madarak ott húztak el felettük. Aztán csend lett.

– Nem lövünk semmit? – kérdezte udvariasan Frantisek.

Bárándi nézte a gépkocsivezetőt. Lecsúszott róla a tekintete, átsiklott a tó szürke tükrére, a semmibe.

– Negyvenhétben kijártunk a falvakba. Éjfél után volt vége a taggyűléseknek. Mindig. Mindig késő éjjel jártunk haza. Gyalog. Még szekérre sem tellett. Télen hasig ért a hó, csikorgott a járatlan utakon. Meg szélviharok voltak, hótorlaszokon vágtuk át magunkat. De nem számított, öregem!

– Fogságban voltam – mondta Frantisek –, én akkor fogságban voltam, Dnyepropetrovszkban. Ott is nagy hidegek voltak…

– Járőrtáska lógott a vállamon – mondta Bárándi. – Tele volt füzetekkel. Kis nyomtatott füzetekkel – egy jókora újságpapírban meg szalonna, kenyér és hagyma. A vonaton, vagy valahol, ha várni kellett, tanultam. És elolvastam Marxot, Lenint, meg Sztálint. Nem voltam rosszfejű, el is tudtam magyarázni a dolgokat…

A víz kongva csobbant a ladik oldalán. „Ha nagy ívben megfordulok – gondolta Frantisek –, ha észrevétlenül kicsit jobban meghúzom a bal evezőt, talán nem jön rá, hogy a part felé tartunk.”

– Ötvenegyben már százados voltam. Politikai tiszt. Ezredpolitikai tiszt.

– Nagy a köd – mondta Frantisek, mert úgy tetszett, Bárándi követte tekintetével a ladik útját –, talán ki kellene kötnünk. – Aztán, hogy nem kapott választ, azt mondta: – Ezredpolitikai tiszt? Az szép dolog.

– Rengeteget dolgoztam, Frantisek. Mindent el kellett olvasnom, ami szükséges a politikához. Nem volt könnyű, oda kellett figyelni.

Megint ivott; már nem sok volt az üvegben. „Talán akkor abbahagyja” – számítgatott Frantisek.

– Amikor nyári táborban voltunk, a feleségem bent maradt a városban. Nem volt gyerekünk, ráért. Tudta, hogy ebzárlat van, csakhogy én nyílt paranccsal hazaszaladtam. Hm… Egy minisztériumi kolléga volt nála, egy magas rangú… Há?! Meg kellett volna ölnöm őket?

– Semmi esetre sem – mondta rosszkedvűen Frantisek.

– Sokáig el sem válhattunk. Nem engedélyezte a politikai főcsoportfőnökség.

– Csillagtalan az ég – mondta Frantisek. – Kievezzek a partra?

– Nem tudtam volna megölni. Nem mertem megölni őket.

– Csak azért gondolom, hogy kievezhetnénk, mert erősen sötétedik.

– Nem voltam rossz ember…

Sűrűbb lett a köd. Frantisek köhögött; csupa nyirok volt minden, a nedvesség beszívódott a ruhákba, a bőrbe, a testbe. „A kezem rárohad az evezőkre” – gondolta Frantisek. Látta, hogy Bárándi újra a szájához emeli a palackot, hallotta a mohó nyeldeklést. Aztán az üres üveg a vízbe csobbant.

– A konyak – mondta Bárándi –, a konyak, ahogy marja a torkodat… – Krákogott és kiköpött a ladikból. – Hogy utáltam valamikor. „Tiszta fejjel, elvtársak!…” – Nevetett. – Aztán megszoktam. Meg lehet szokni, Frantisek. Öntudatot ad. Piszok nagy öntudatot ad… Nem gondolja?!

– Biztosan… Igen, biztosan.

– Hm. Ötvennégyben leszereltek. Nem tudtam letenni a vizsgákat, leszereltek. De az ezredparancsnokot is leszerelték, az őrnagyot. Az őrnagy visszament Pestre villamosvezetőnek… Haha! Villamosvezető lett az öreg!… Én meg párttitkár egy állami gazdaságban… Mondott valamit?

– Csak köhögtem…

– Ötvenhétben átvittek a járáshoz. Maga mióta ismer engem?

– Három éve.

– Jó helye van mellettem?

– Jó helyem, Bárándi elvtárs.

– Nagyon jó helye, mi?

– Igen.

– Szeret várni rám a kocsival.

– Nem értem, Bárándi elvtárs.

– Azt kérdeztem, hogy szeret rám várni a kocsival!?

– A szakmával jár.

– Szeret elvinni a ribancokhoz?!

– Hát – nevetett kényszeredetten Frantisek –, kell az is.

– Szeret kijönni velem vadászni?!

– Szép szórakozás…

– Ez magának a mindene, ugye?

– Nem egészen értem…

– Ez magának az öröm teteje, hogy mászkál velem, én meg iszom és maga nézi! Meg evez! Húzza azokat a dög evezőket! Mi?! Meg felvisz kocsikázni a hegyekbe, mi?!

– Soha nem panaszkodtam én, Bárándi elvtárs…

– Befogta a száját, mi?! Há? Ezt akarta mondani?!

– Nem – mondta rekedten Frantisek. Kicsit gyorsabban kezdett evezni. A homályban már elmosódott Bárándi arca, ismeretlen ember ült a csónak orrában, és Frantisek dermedten figyelte ezt az idegent. Kapkodott az evezőkkel, a víz egyre gyorsabban csobogott, a ladik orra szétroppantott néhány nádat; összerezzent a zajra.

– A fene egye meg magát, Frantisek – mondta csendesen Bárándi.

– Én semmi rosszat… igazán… – dadogta a gépkocsivezető.

– A fene ott egye meg magát, ahol van! – kiáltotta Bárándi. – Negyvenhétben gyalog vacogtunk a hóban! Ha az embereknek mondtunk valamit, úgy álltunk előttük, mint az apostolok! Mint az apostolok!… – Elkapta a részeg nevetés, fuldoklott; egyetlen mozdulattal szétdobta mellén a báránybekecset. Frantisek riadtan nézte, elvétette az evezést, a csónak egyhelyben forgott. Bárándi köhögött a görcstől; végre nagy szuszogással elhallgatott. Egy kicsit mereven ült, figyelte a riadt emberkét, kihúzta magát, s mindegyre az evezőkkel bajlódón hagyva tekintetét, puskáját lassan felemelte, vállához szorította és célzott.

– Ne, ne…! – kiáltott Frantisek vékony hangon –, az ilyesmivel ne!…

– Lelőlek – mondta nyugodtan Bárándi –, én most lelőlek, Frantisek!

A másik eldobta az evezőket, és a csónak peremébe kapaszkodva hátrált. Bárándi lőtt. A dörgés szétfutott; s visszadobta a tó, a fák, meg a hegyek. Frantisek reszketve, kimeredt szemmel bámult egy pillanatig, aztán félrebillent a feje, karja beleloccsant a vízbe.

Bárándi kijózanodott. – Frantisek! – kiáltotta. Ledobta a puskát a csónak fenekére, szuszogva mászott a sebesülthöz, és nyögve visszaráncigálta a ladikba. A gépkocsivezető hörögve lélegzett, haja nedvesen tapadt a koponyájára. A bal vállán bordó folt növekedett a szvetter pamuthurkain.

Már nem voltak messze a parttól; nyolc-tíz evezőcsapás volt mindössze. Bárándi a vízbe gázolt, átnyalábolta a testet, ügyetlenül; az iszapos talajon megcsúszott, körmével belevájt a ladik deszkájába. Frantisek ájultan billent a karjába, lábszára a vízbe ért. A ladik fennakadt a nádtorzsakon. Bárándi a fejével tört utat az éles levelek között, aztán felkapaszkodott a füves parton, és lihegve kereste a csapást, amely a nagy fűzfához vezet. – Mindjárt – mondta hangosan –, mindjárt, mindjárt… A feje kihűlt, nagy, hideg hullámokat érzett a bőre alatt. Ráakadt a földútra, szaladni kezdett, s végre meglelte a kocsit. A halványzöld Moszkvics zománcát és üvegeit belepte a pára. A motorházra fektette a testet. Átkutatta Frantisek zsebeit, megtalálta az autókulcsot. A kulcs lecsúszott a zárról, összekarcolta a festést. – A mentőláda… – mondta –, mindjárt, mindjárt… – Az ülésen széthullottak a kis fiolák; feltépte a gézköteget a fogával, ott tartotta a csomag csücskét a foga között, s a kocsiból kiszűrődő gyér fényben Frantisek szvetterét kezdte lehúzni; fogta a karját, és óvatosan bújtatta ki az öltözékből; ujjai az egyre növekvő folthoz értek, összetapadtak; érezte a különös szagot, hányingere támadt, de erőt vett magán. Frantisek felnyögött, amikor megérintette a sebet, s e nyögéstől Bárándi megrettent, hátrahőkölt, egy pillanatig várt, hogy mi történik. Aztán tudta, hogy sietni kell. A kötszer végét a vállcsonthoz igazította és sebesen tekerni kezdte. Meleg és ragacsos volt Frantisek bőre. Nem húzta vissza a szvettert; újra felnyalábolta a testet, egészen magához kellett szorítania, hogy befektethesse a hátsó ülésre. Már nem beszélt Bárándi, sem hangosan, sem magában; alkoholtól zsibbadt ajkát harapdálta, érezni akart valami fájdalmat, érezni akarta, hogy él. Beugrott a volán mögé, felgyújtotta a reflektorokat, és kettes sebességgel megugrasztotta a kocsit. A fénycsóvákban gomolygott a köd; Bárándi egy pillanatig azt hitte, nekirohan az útmenti fáknak, behunyta a szemét, aztán hirtelen egészen tágra nyitotta. A földút végén ráfordult a betonra; itt valamivel kevesebb volt a pára, és a híd után, ahol az út emelkedett, egyszeriben tiszta lett a táj, a köd nagy csomókban elmaradt mögöttük. Bárándi teljes sebességgel hajszolta a kocsit, amint kiért a ködből.

Megálltunk az Arno fölött a Ponte Vecchión; holdvilág volt, a csillagok fénye finoman remegett a sekély, fekete vízen; a hídon katonák ődöngtek szeretőikkel; a boltok be voltak zárva. – Ez itt az Arno – mondtuk. Alig volt víz a mély mederben, de mégis az Arno volt, és körül a két parton Firenze, a remekmívű Firenze esti fényben; a Palazzo Pitti, a Palazzo Medici, a Dóm, a Santa Maria Novella, az Uffizi a képeivel és a Piazzale Michelangelo, meg a kávéházak, a kanyargós, középkori sikátorok; álldogáltunk ott egy kicsit a korlátnál. Talán a boldogság érzete volt, ami feltámadt bennünk – elfeledkeztünk arról, hogy ez csupán csak egy kis részegség, a bor mámoránál nemesebb ugyan, de mégis csak részegség, ami elmúlik, és az ember megint olyan lesz, mint amikor még nem látta Firenzét, és nem állt az Arno fölött éjszaka, azzal a tudattal, hogy övé a világ. Elfeledkeztünk arról, hogy mindez elmúlhat; szemünket sem mertük rebbenteni, szólni sem mertünk, csak őriztük azt a káprázatot, ami a tökéletességet jelentette, becsapva önmagunkat; de ez az ámítás jó volt; csakhogy az ilyen ámítás ritkán sikerül.

Lent, Rómában

A tájban mindjárt felismert néhány idegenséget; egészen más táj volt, mint az otthoni; amikor kilépett a repülőtér üvegcsarnokából, és az autóbuszra várakozott a gumijárdán, meglátta a pálmákat. Ó, hát itt pálmák is vannak, gondolta, persze, erről megfeledkeztem. Meleg volt, kibújt a felöltőjéből, a kabát most a karját égette. Reggel, amikor útnak indult, odahaza Budapesten ködös, őszi idő járta, de íme a géppel visszarepült a nyárba. Felrakták a bőröndöket a busz tetejére; a sofőr igazi olasz volt, kis fekete bajusszal, fénylő frizurával; remekül vezetett a nagy forgalomban. – Ez hát Itália – gondolta a busz bőrülésén; figyelte a városba vezető út mentén az idegen tájat, mohón, hitetlenkedve; – Itália, Itália – gondolta erősen –, most Olaszországban járok, most hát Olaszországban járok, mindig el akartam ide jönni, s most végre itt vagyok. – Szerette volna, ha érzi a boldogságot, de talán nagyon is figyelt erre, és nem tudta megkülönböztetni a puszta érdeklődéstől. Pálmák és pineák – a növényzet szokatlan volt. A pálmákról a titokzatos, forró égöv, a pineákról bibliai képek jutottak eszébe. Benzinkutakat látott; színes, játékszerű épületeket, színes tartályokat és színes overállban dolgozó olajtársasági munkásokat. – „Ez itt a régi Ostia” – mondta egy férfi a kocsi mikrofonjába; többen balra kapták a fejüket, ő is. – „Nézzék az ostiai romokat, a hajdani nagy római kikötővárost…” – A romok a megpirult kenyérhéj színére emlékeztettek, belerajzolódtak a sűrű kékségű égboltba, s köröttük dúsan nőtt a méregzöld növényzet. Mintha valami vidám temetőt látott volna. A régi Ostia, a régi Ostia – mondogatta magában, igyekezett megilletődéssel nézni a romokat, de az autóbusz gyorsan suhant az úton; aztán az antik köveket eltakarták a pillanatonként felbukkanó reklámok; ezek is színesek voltak: piros, kék, fekete, sárga és fehér foltok, ábrák, betűk; igyon chiantit, igyon VAT 69-es skót whiskyt, igyon Coca-Colát, szálljon meg ebben és ebben a penzióban, tankoljon az AGIP-társaság, az ESSO-társaság, a Shell-társaság benzinkútjainál, olajcsere, előzékeny kiszolgálás, bár, szerviz; és már látszott az E. U. R. negyed is, jobb kéz felől, világos pasztell színeivel; balra meg néhány ócska épület narancssárga falakkal, piros cseréptetővel és zöld zsalukkal meg barna zsalukkal; és megint pálmák meg ezüst-zöld olajfák; és száradó rózsaszín, kék fehérneműk kifeszített zsinegeken; majd újra a rikoltó reklámok; – és akkor azt mondta: micsoda színek, minden csupa szín, ennyi szín egyszerre!

Nemsokára beértek a városba, a nyüzsgő forgalomba, szűk utcákon kanyarogtak; látta a boltok kirakatát, a kirakatok fölött a vászon napernyőket; a zöld villamosokat, a járókelőket, a szökőkutakat, az egymás hegyén-hátán parkírozó autókat. A mikrofonba beszélő férfi magyarázott, de alig lehetett érteni a szavát: – „Az ott a Constantinus diadalív… a Colosseum… az ott fenn a Capitolium… arra van a Forum Romanum…” – Mindez nagyon különös és hihetetlen volt így együtt: az élő, tülekedő nagyváros, meg a nagy halott romok, az élő és a holt világ ennyire összekeveredve. Ő kinézett a busz ablakán, és azt mondta növekvő izgalommal: – Szervusz, Róma, szervusz, Itália! Az egész tehát igaz, az ókor létezett, nemcsak a diákok sanyargatására találták ki a latin- meg a történelemtanárok. Itt vagyok, láthatom, kiszállhatok a kocsiból, megnézhetem, vagy visszajöhetek holnap, holnapután, megtapinthatom a köveket, bemehetek a félelmetes Colosseumba, sétálhatok a Via Appián.

– A komoly ókor – gondolta –, a komor, dicsőséges, hatalmas birodalom csontjai. – Mert hatalmasnak látszott porladó csontváza, de komikusnak is a bárok, villamosok, Fiat kocsik, fényképezőgépek fontoskodó zűrzavarában. Amint a megérkezést követő napokban felkereste ezeket a romokat, hol meghatódott az emberi alkotás nagyságain, hol pedig mosolygott azon, hogy az olaszok milyen remekül megélnek elődeik hagyatékából. Mindenütt turista buszok parkíroztak a tereken, a templomok előtt, a szűk utcákban; amerikaiak, japánok, németek, oroszok és mindenféle nemzet utazgatói. Ő is közéjük vegyült, és lassan elhitte, hogy Róma van, létezik. Tetszett neki a város, tetszettek az olaszok. A penziósnő személyesen adta át a szobakulcsokat, mosolygott, és sokat beszélt, és adott egy várostérképet, bérmentve. Aztán visszament az alagsori irodájába; az iroda falán bekeretezett családi fotográfiák függtek, a nyitott ablakba tett kalitkában kanári ugrándozott. Tetszett a signorina is, aki bevezette a hotelszobába. Amíg ő a csomagjait elhelyezte, a signorina kitárta az erkély zsaluját, bezuhogott a napfény; a nő fekete klott-köpenyt viselt, a haja is fekete volt, a bőre meg kreol; ő nagyon állhatatosan nézte, de a signorina noha kedvesen, mégis tartózkodóan viselkedett, amíg a szekrényben elhelyezte a fogasokat, nem szólt egy szót sem, mintha néma lenne, talán zavarba hozta a fixírozás; s neki mindjárt eszébe jutott, hogy az olasz nők voltaképpen nagyon erkölcsösek. Tetszett neki ez is. Amikor magára maradt, megmosdott. Törülközőjével a napos erkélyre állt, látta, hogy a szomszédos kertben két apáca narancsot szüretel, az egyik a fa ágai közt állt, a másik a létra alján. Dél volt, és szemben, egy építkezésen ebédeltek a kőművesek, az új betonozás szélén ültek, lábukat a mélybe lógatták, falatoztak, és kis fonott üvegből kortyoltak falatozás közben. Mindez nagyon tetszett neki. Rokonszenves volt a kis, szemüveges műtörténész: nagy hivatástudattal magyarázott a romoknál, meg a képtárakban; tetszettek az erőszakos levelezőlap-árusok az utcán; a fagylaltos, aki a jégkrém mellett a pápa színes fényképét kínálta; meg a díszegyenruhába öltözött rendőrök, egy-egy középület kapujában. Örült, hogy Rómában lehet; hogy járhatott a Chapella Sixtine-ben, megcsodálhatta Michelangelo freskóit; örült az etruszk múzeum kincseinek, akárha tulajdonában bírná azokat; járhatott a Villa Borghese sétányain, a Tevere partján nappal és éjszaka. Elment a Via Venetóra is, ahol a nagyon gazdagok esténként kiülnek a kék és vörös abroszokkal terített asztalokhoz a mulatók előtti járda-teraszokra. Nézte a mozik műsorát, a West Side Storyt adták, meg a Cleopatrát Elizabeth Taylorral, meg piff-puff filmeket, meg az Il Processiót, Kafka nyomán. Órák hosszat bámulta az utcák autóforgalmát, a kirakatokat, a piacokat; a piacokon az élelmes árusokat; a kávéházakban az embereket; a papokat; az olasz játékkatonákat kakastollaikkal, piros hálósipkáikkal; a motorkerékpáron száguldó apácákat. Vásárolt egy üveg frascatit, élvezettel iszogatta. Nézte a nőket az utcasarkokon, látta, hogyan kötnek üzletet autós férfiakkal. Sorra kóstolta az olasz ételeket. Újságot vett az árusnál – mint egy született római; üldögélt a templomok lépcsőin, és nézte a várost; néhány napig nem akart mást, csak mindent, mindent látni. Mielőtt Rómába utazott, otthon belefáradt abba, hogy emberekkel tárgyaljon olyan ügyekben, amelyek befolyásolták az életét. Otthon már nem szeretett egyedül ülni a szobájában, és nem szeretett kimenni az utcára sem. Nem kívánt találkozni senkivel. Nem akart beszélni semmi olyanról, ami fontos, vagy fontosnak látszik. Azért jött ide. Már nagyon vágyakozott Rómába. Azt gondolta, ha eljut Rómába, akkor talán minden jó lesz, el tudja viselni önmagát. Ezért nem akart semmi mást, csak belefeledkezni abba, ami itt kínálkozott: a kegyetlen és szép múltba, az idegen jelenbe. Jól akarta érezni magát. Nem akart másra gondolni, csak arra, hogy mit kellene még látni. Megnézte a legnagyobb nevezetességeket, de felkutatta a jelentéktelennek látszó helyeket is. Nappal és éjszaka sokat csavargott az utcákon. Vaktában indult el, lépésről lépésre ismerkedett a várossal. Eljutott a tengerpartra is; nagy sebességgel hajtottak végig az autósztrádán, nevetve versenyeztek a kocsikkal; az út mentén lapos koronájú pinea ligetek zöldelltek; a gyepszegély partján veszteglő kis Fiat kocsikban szeretkező párok pihentek. Látott egy autósok számára épített szabadtéri mozit; aztán váratlanul eléjük bukkant a part, a villák és penziók sora, de már vége volt a szezonnak, és alig láttak embert. Mégis jó volt találkozni a Földközi-tengerrel. Csónak közelített a parthoz, fehér tengerész-sapkás férfi evezett, a csónak orrában meg egy nő ült, de a házaktól nem látta, hol kötöttek ki. Az egyik strandon akadt két fürdőző: egy izmos, szőke nő feküdt a fekete homokban, mellette sovány, szemüveges férfi olvasott, flanellköpenybe burkolódzva, mert erős szél fútt. A szél süvítése jól hallatszott a kihalt házak között.

Amikor lement a vízhez, a partra futó hullámok a cipőjébe loccsantak. Az izmos, szőke nő felkönyökölt fektéből, ő is éppen hátranézett, találkozott a tekintetük. Furcsa, nagy termetű nő volt, de nem hatott csúnyának, csak a bőrét befedte a szürke homok, a haja meg összetapadt a sós fürdőtől. Nézte egy darabig a nőt, aztán a fázós, olvasgató férfi miatt nem akarta túlzásba vinni a dolgot, éppen el akart fordulni. A nő felállt, nyújtózott, szólt valamit a fázós, szorgalmas férfinak, és elindult a vízhez. Hűvös szél fútt, de a nő belegázolt a tengerbe, egészen ott ment el mellette, csaknem érintették egymást. Szégyellte magát, hogy ő nem fürdik, a nő meg belelábolt a hideg vízbe. A part hamar mélyülhetett, látta, hogy a szőkeség beleveti magát a hullámokba. Jól úszott. Nem úszott messzire, ott körözött a part mentén. A haja a víztől rátapadt a koponyájára, könnyen azt lehetett volna hinni, hogy férfi. Emlékezett rá, hogy amikor elment mellette, megfigyelhette az arcát. Durva, közönséges arc volt. Megunta nézni az úszkáló nőt, elindult a nedves homokon. Kis színes kagylókat talált. Leguggolt, körmével kikapart néhányat a hullámoktól simára mosott partból. A kagylók háta fekete volt, de a belsejük százféle színbe játszott. Öt-hat darabot eltett emlékbe. Guggolva maradt, és nézte a tengert. Talán itt kellene élni, gondolta, valahol itt a tenger partján. De nem volt elég meggyőző ez a felfedezése.

A kocsiból még egyszer visszanézett, a nő éppen akkor jött ki a vízből, csavargatta a haját, s emiatt kissé hátravetette testét, nagyon kívánatosnak látszott így messziről, de a szorgos férfi fel se pillantott könyvéből, öregesen ült köpenyébe burkolódzva.

Este, vacsora után felkerekedett, elbarangolt a szűk, elhanyagolt utcákba, ahol veszekedések lármája csap ki az ablakok mögül, öregek üldögélnek a ház elé tett székeken; konyhából kihajigált ételmaradékok és szemetek hevernek az utcakövön; lépcsők vezetnek fel kanyargós sikátorokba; a zsalukra akasztva harisnyák, nadrágok száradnak az éjszakában; a kapuk alatt Mária-képek, a képek előtt fonnyadó virágcsokrok és gyertyák, a házakból meg ének hallik, valami divatos sláger; aztán eljutott a Trevi-kúthoz, ahol éjfél után is harsány lárma és nyüzsgés fogadta. Nekitámaszkodott a korlátnak, sokáig figyelte az ügyeskedő fényképészeket, akik minden turistát karon ragadtak, hogy a szökőkút kávájához állítsák őket, és amikor a vízbe dobják fémpénzüket – amely a visszatérés záloga –, fényképen örökítsék meg a pillanatot. Nem mindenki állt rá az üzletre. Nézte a szerelmeseket: egymáshoz bújtak a kőpadkán, órákig ültek mozdulatlanul. Taxin két amerikai hölgy érkezett, az egyik rózsaszínű, a másik kávébarna estélyi ruhában, meztelen vállukat nylon stóla fedte. A taxisofőr mellől zsakettba öltözött, fehér kesztyűs néger inas ugrott ki, a hölgyeknek ő nyitotta ki a kocsi ajtaját. A taxis várt, amíg a két lady megnézte a Trevi-kutat. Aztán egy csoport katona jött, szürke egyenruhában, felsorakoztak a medence szélénél, és az egyik, akinek a váll-lapjánál kis zöld, fehér és piros villanyégők fénylettek, eléjük parancsolt egy fényképészt; vezényszóra vették elő a pénzt, lendítették magasba a kezüket, s amikor villant a magnézium, röpke kiáltással hajították a vízbe a tízlírásokat. Aztán szétoszlottak; jókat röhögtek, le-fel jártak, nőt akartak fogni. Találtak egy lányt, körülfogták, széles gesztusokkal magyaráztak egymásnak; a nő hivatásszerűen űzte a szerelmet, s talán nagy árat kért vagy másvalami lehetett, mert szitkozódott, ujjával mutatta az átkot, és retiküljével maga körül csapkodva, otthagyta a legényeket. A katonák ezen megint nevettek, boldogok voltak, hogy kint lehetnek a laktanyából. Jó szórakozás volt ez itt a Trevi-kútnál. Naponta megtette a sétát, éjjel, s mindig más-más kerülővel, de a végén ide lyukadt ki. Nem lehetett megunni a várost, mégis egy napon érezte, hogy baj van. Talán az utcán érezte meg először, talán otthon, a szállodai szobában, reggel, vagy este. Talán egy reggel, amikor a penzió éttermébe ment, s a folyosón látta a fekete hajú, csendes signorinát és köszönt neki, a lány meg felegyenesedett a kőpadlóról, amit tisztára mosott egy zsákdarabbal, és nedves kezét kötényébe törülve, mosolyogva üdvözölte: – Buongiorno, signor! – és már hiába hallotta ezt a kedves, idegen hangot, nem tett rá semmi hatást. Először nem akarta elhinni, nem akarta tudomásul venni. Autóbuszra szállt, elment a város másik végébe, gyalogolt a poliklinika véget nem érő falánál, villamoson utazott, a Villa Borghese kőpadkájáról távcsővel újra végignézte a várost, templomokba menekült, elment Michelangelóhoz, elment az etruszkokhoz, de már minden hiába volt. Kifutott a kezéből minden. Este, a szobájában, a mosdó fölötti tükörben meglátta az arcát, már nemcsak látta, hanem meglátta, tudta, hogy vége, önmaga lett újra, nem tudta elvarázsolni ez a város sem. – Hát Róma sem?! – mondta. – Hát Róma sem?! – Leült az ágya szélére, fáradtan, egyedül – egyedül önmagával. Már nem számított, hogy Rómában van. Nem számított, hol van. Otthon vagy Olaszországban, már nem jelentett semmit. Nem, nem, hát ezt nem akarta. Tudta, hogy a végén így lesz, mégsem akarta, hogy máris bekövetkezzék. Felöltözött, el akart tűnni önmaga elől, bele akart olvadni az utcába. Este volt, tizenegy óra, kiült egy bár elé az utcai teraszra, kávét kért. – Majd jönnek emberek – gondolta –, és történik valami. – De az utcán már nem jártak, csak autók, gyorsan száguldó autók. Amíg a tulajdonos a kávét főzte odabent az üvegfalak mögött, ő makacsul hajtogatta magában: – Rómában vagyok… itt vagyok Rómában… még ne legyen vége… – De falra hányt borsó volt az egész. A háta megett megcsörrent a gyöngyfüggöny, a tulajdonos eléje tette a kávét. Jó kávét kapott, mégsem érezte az ízét. Egyedüli vendég volt. A tulajdonos nem ment vissza az üvegfalak mögé, nekitámaszkodott az ajtó melletti pléhreklámoknak, és elővette a Paese Sera aznapi számát. A címlapon hatalmas fénykép fölött nagy betűk hirdették: 3000 halott. – Legalább ez – mondogatta magában, miközben az újságra esett tekintete –, legalább erre figyelj! – De erre sem tudott figyelni. A tulajdonos észrevette, hogy az újságot nézi, előzékenyen összehajtotta, és kérdezte, nem akarja-e átfutni a signor? Nem, nem, mondta, köszöni szépen. A tulajdonos sóhajtott, és a nagybetűs címlapra meg a képre bökött. – Szörnyű – mondta –, szörnyű dolog ez. Az elnök háromnapos gyászt rendelt el, ó az a rengeteg, szerencsétlen ember! – Igen – bólintott ő is, és talán mesterkéltebben, mint szerette volna, mert félt, hogy a tulajdonos nem hiszi el, hogy külföldi létére részvéttel gondol a halottakra. Igazából nem is a halottakra gondolt, örült az olasznak, hogy talán segít valamit a dolgon, ha beszélgetnek. – Maga járt már ott… hol is… ahol ez a szerencsétlenség történt? – Longaronéban uram, ott történt ez a borzasztó dolog. – A tulajdonos közelebb lépett, és megmutatott egy képet a lap harmadik oldalán, egy mentőosztag gyermektetemeket emelt ki a sáros romok alól. – A gyerekek is, signor, az egész falu. Képzelje csak, ott élnek szépen, teszik a dolgukat, nem gondolnak semmire, aztán egyszercsak meg kell halni. Zavarom uram? – Nem, nem – mondta gyorsan, és igyekezett mosolyogni, de mindjárt eszébe jutott, hogy nem olyanról beszélgetnek, amihez illik a mosolygás. – Mondja csak, kérem. – „Mondja csak, kérem – gondolta –, beszéljen csak, kérem, hátha vissza tudok még térni ide. Itt ülök magamba falazva, azt hittem, áttörtem ezeket a falakat, de nem sikerült. Talán támadt egy kis rés, annyi történt mindössze, hogy felfedeztem egy kis rést, de már sehogy sem tudom újra megtalálni.”

– Pedig nem kellett volna ennek bekövetkeznie – mondta a tulajdonos. – Kiszállt már egyszer egy bizottság Longaronéba, megállapították, hogy gyenge a gát. De azért nem javították meg. Nem és nem! Látott már ilyen gazságot, signor? És most itt van! Élünk, élünk, azt hisszük, hogy vigyáznak ránk, pedig a kutya sem törődik velünk. Amikor aztán megjön a baj, siránkoznak… – A tulajdonos fehér kabátot, fehér kötényt és vékony csokornyakkendőt viselt. Indulatosan gesztikulált az újsággal. – Hallom, gyűjtés van. – Igen, gyűjtés van, signor, mindannyian adunk, segíteni kell… – Én is adnék, ha tudnám, hogy hol lehet elintézni… – Az olasz meghatódott: – Ó, ez megtisztelő és nemes gondolat, uram, hogy ön, aki külföldi…

„Nem, nem – gondolta –, ez sem sikerült. Egyre vastagabb lesz a fal.” Hirtelen felnézett, kifizette a negyven lírát a kávéért, húsz líra borravalót adott. A tulajdonos egy kis tálcára tette az üres csészét. – A rivederci, signor!

– Hát hová menjek? – gondolta kétségbeesetten, amint ment tovább az utcán. – Hová menjek? Afrikába? Az őserdőbe? Az Északi-sarkra? Hogy vágyakoztam más országokba, más városokba! Hogy vágyakoztam gyermekkorom falujába! Utaztam, hitegettem magam.

Végigment az utcákon, és elért a sötétlő városfalhoz, ment a városfal tövében, érezte, hogy kövön megy, hogy a lábaival megy. Odaért a falba épített Mária-képhez, amit rács védett, a rácson belül villanygyertyák sorakoztak, a falon meg egy kis készülék volt, egy kis perselyféle, száz lírát kellett beledobni, hogy a rács mögött kigyúljon egy villanygyertya, és ha égett, többet ért az imádság. Belenyúlt a zsebébe, és bedobott egy forintot a perselybe, de az automata nem működött, s akkor mégiscsak megpróbálkozott a száz lírással. A gyertya kigyúlt. Ott állt a rács előtt, nézte az égő gyertyát, senki sem járt az utcán, egymaga volt. – Talán a vágyakozás – mondta –, a vágyakozás az egyedüli állapot, amikor még minden jó. Amikor még minden szép. Ments meg engem magamtól, vágyakozás, ne hagyj el engem soha, vágyakozás. Adjál nekem sok vágyakozást, szép, jó vágyakozást és ne hagyj magamra. Ments meg magamtól. A fene egye meg, a fene egye meg, a fene egye meg! – Aztán elindult, hülyeség volt az egész. Holnap délben indul a repülőgép. Amikor felemelkednek, a stewardess cukrot ad, és be kell kapcsolni a biztonsági övet. Később terítenek, hideg sültet szolgálnak fel, bort, süteményt, feketekávét. Nyolcezer méter. Talán ez még valami. De aztán megint a biztonsági öv, és leszállás. Az úton sem történik semmi baj. A gép odaáll a repülőtér épülete elé, azt mondják, hála isten, sikeresen földet ért. Ez a gyertya most egy napig fog égni, száz lírába került. Fél csomag cigarettát sem lehet kapni száz líráért. Olcsó dolog. Nem nagy érték, annyi biztos.

A legnagyobb hegyek felé vette útját, s bizony sok-sok tájon kellett áthaladnia, hogy céljához közeledjen. Nem nézte az utakat, a mezőket, az erdőket, nem nézte a tajtékos, vad patakokat, a száraz vízmosásokat, a dúsfüvű réteket, sem a lankákat, sem a dombokat; csak a legnagyobb, legmagasabb és legfenségesebb hegyekre szegezte tekintetét, úgy haladt hosszú-hosszú éveken át. Kérdezték, hol van, s mondták egymás közt, hogy erre meg erre látták; de célját nem ismerték, céljáról nem szólhattak; igazán senki sem tudta, hová igyekszik. Kíváncsiak voltak azonban, s várták, hogy egyszer majd jelet ád, ha útja végére ér. S eljött az idő, amikor hallottak róla, valóban. Meghalt, mondották, a NAGY HEGYEK lábánál. Vajon mit keresett azon a tájon? Közülük egy sem tudhatta, csak ő, de ő már halott volt; riadt arccal feküdt a legfenségesebb hegyek alján, mert halála pillanatában borzadva látta, hogy nincs többé ereje, célját nem érheti el soha.

Ám keresésére indultak sokan, és meglelték őt. S miközben követték nyomait az utakon, melyeken hosszú-hosszú éveken át járt, csodálkoztak: ím, mily szép helyeken járt, mennyi gazdagságát láthatta a világnak, mily elégedett lehetett a lelke. És megálltak gyakorta, és álmélkodtak a nyugodt mezők, a homály-zöld erdők, a gyorsvizű, vad patakok és szikkadt vízmosások, a lankák és dombok láttán.

Azt mondták, gyönyörűséges útja volt, és irigyelték.

A cirkusz

Valamikor, ha megkérdezték az embertől a szakmában, hol dolgozik, s azt felelte, hogy a Rudolfi-cirkusznál, meghívták a törzsvendéglőben az asztalukhoz, és ha új barátok érkeztek, azoknak is mindjárt bemutatták e szavakkal: „a Rudolfinál van, úgy bizony!” Nem mindenkit vett fel az Öreg. Pontosabban: nagyon megválogatta az alkalmazottjait, különleges szempontok szerint. Nem pályázott a nagy kőcirkuszokban fellépő artistákra, bohócokra, bűvészekre. Nem törődött azzal, hogy a világhírű számokat megszerezze, vagy legalábbis nem a sikeres attrakciókra törekedett. Egyszerű kis staggionéval dolgozott, de eszébe sem jutott, hogy irigyelje a Fényest, vagy más, jól menő cirkuszosokat. Igényes volt, igényesebb, mint a „nagyok”, becsvágya is másmilyen volt, mint amazoké. A cirkuszban nőtt fel, sok más kollégájához hasonlóan, akik – mondhatni – beleszülettek a szakmába, de mégis sokban különbözött tőlük; olyan tulajdonságok birtokosa volt, amelyek a többiekből hiányoztak. Ő maga is dolgozott a porondon, nemcsak azért, mert társulata kicsiny volt, hanem, mert úgy akart élni, mint együttesének tagjai, s ezáltal mi is úgy élhettünk, mint ő – de helyesebb kifejezést használok: úgy kellett élnünk, valamennyiünknek (beleértve az Öreget is), ahogy valamikor kialakultak a Rudolfi-cirkusz létfeltételei, hogy ne mondjam: íratlan törvényei, melyeket maga az Öreg sugalmazott. Említettem, hogy nem a sikerre törtünk, mégis minden előadásunkat nagy tömeg előtt játszottuk, sátrunkban nem akadt eladatlan hely; hírünk messze előttünk járt, mindenütt kíváncsian fogadtak minket, s mindenünnen nehezen engedtek el. Akik nem ismerték a munkánkat – a szakmabeliekre gondolok –, azokhoz csak sikerünk híre jutott el, cseppet sem csodálom, hogy nehezen tudták megfejteni okát (ha ugyan megfejtették); egynémelyek otthagyták biztos helyüket, hogy az Öreghez szerződjenek, de legtöbbjük nem kerülhetett közénk, mert hamar kitetszett, hogy önző becsvágy sarkallta őket, az Öregnek pedig mi sem volt ellenszenvesebb, mint a pénzszagot szimatolók, dicsőséget hajhászók hada; mások meg azon ügyeskedtek, hogy ellessék műsorszámainkat, begyakorolják, és hozzánk hasonló népszerűségre tegyenek szert ilymódon. Hiába cselekedtek így, igyekezetük nem járt eredménnyel, mert a mi társulatunk nemcsak a produkciók jelességére törekedett, sikereinknek más volt a titka.

Én még azokban az időkben kerültem a trupphoz, amikor fénykorát élte; a trapézon dolgoztam Gabriell barátommal, a törpével. A törpe akkor már nem volt fiatal ember, harminc felé közelgett, de ez nem látszott meg a munkáján, könnyedén repkedett a légben, pontos, fürge mozdulatokkal végezte a gyakorlatokat. Kitűnő számunk volt, a Fényes meg is vette egy szezonra. Nem tagadom, jó volt a Fényesnél dolgozni a fővárosban, a nagy lámpák alatt, a magas kupolában. Annak is örültünk, hogy kéthónapos szerződést kaptunk Belgiumba, onnan meg Stockholmba utaztunk, s mindenütt szépen szerepeltünk. De az Öreghez visszavágytunk. Mondtam is a törpének, hogy olyan jó, igaz légkör nincs sehol, mint a Rudolfinál. Ezeknél a nagy cirkuszoknál az üzlet volt a legfontosabb. Hibátlan és szép munkát követeltek, ami rendben is lett volna, de milyen áron! Kegyetlen, rideg, embertelen vastörvények uralkodtak. A kollégák öltözőiben, a büfében, vagy a törzsvendéglőben mást se hallott az ember, mint hogy egymást csepülték a különböző művészek; szenvtelen beszámolókat tartottak arról, ki mikor és hogyan ment tönkre, kire vár hasonló sors, esetleg más bukásával hogyan kerülhető el a végzet, az összeomlás, a csőd. Ezekben a nagy cirkuszokban láttuk, hogy a művész és a közönség között voltaképpen ellenséges viszony feszül: a nézőtér minél többet akar a pénzéért, s a művésznek csaknem kizárólag ezt a követelést kell figyelembe vennie, ereje, képességei áruként kerülnek a porondra, s ha kifogy ötleteiből, fogásaiból, magamutogatásának újabb és újabb fortélyaiból, nem fizetik meg többé, a közönség nem költ rá egy fél garast sem. Esténként a sikerek, a fényszórók ragyogása, a tapsorkánok sem tudták feledtetni soha a fenyegető tragédiákat. Noha mi bármikor visszatérhettünk az Öreghez, mégis éreztük e kegyetlen harc lélekroncsoló légkörét. Ugyanaz a rettegésszülte idegesség vibrált bennünk is a mindennapi „díszelőadásokon”, mint az idomított állatokban, s ha elvétettünk egy mozdulatot, csaknem – mint azok – az ostorcsapások csípő fájdalmát éreztük bőrünkön.

Az Öreg is a rend és a pontosság híve volt. De mily’ más eszközökkel érte el! Eszközökkel? Ostobaságot beszélek! Eszköztelenül törekedett a harmóniára. És nemcsak a porondon bemutatott gyakorlatok, műsorszámok harmóniáját kívánta, hanem azt, hogy a bennünk támadt kifejezési vágy, a mutatványon keresztül, egyetlen szépen rajzolt ívként a közönségen áthatolva ismét bennünk találkozzon kezdeti pontjával, mintegy kört formálva, vagy ellipszist, s e körforgás véget ne érjen soha. Ez talán a végtelenséget is jelképezi, de az örökös kapcsolatot is, amelyet a közönséggel olyannyira áhítottunk megteremteni. Noha a Rudolfinál minden egyes műsorszám jól szerkesztett, szép mutatvány is volt, mégsem elsődleges fontossággal bírt az egyes számok konstrukciója – hogy érthetőbben mondjam: nem az volt a lényeg, hogy a cilinderből hány nyulat varázsol elő a bűvész, hogy a xilofonon a lábujjai közé fogott ütővel játszik a zenebohóc, vagy a trapézon milyen lélegzetelállítóan repkedünk a törpével, hanem hogy cselekvéseink összhangban legyenek vágyainkkal, egyetlen hamis, erőszakos, kitalált mozdulatot se tegyünk, inkább legyen rövidebb a műsor, inkább legyen egyszerű a szám, de legbensőbb lényünkből fakadjon. Megmondhatom kertelés nélkül azt is, hogy valójában önmagunknak játszottunk, de játszottunk, nem pedig alakoskodtunk. Erre, természetesen, az Öreg vezetett rá bennünket; hogy magamról beszéljek: mindaddig, míg a Rudolfihoz nem kerültem, nem mertem hinni e módszer jogosságában, noha vágyaim – ösztönösen – effélét sugalltak, mindig rettegtem, hogy szabálytalanságot követek el, ha nem a nagy társulatoknál látott és megszokott módszerek szerint élek.

Pedig hát élni, dolgozni csak egyféleképpen érdemes, úgy, ahogy mi ott a Rudolfinál megtanultuk, megismertük.

Az Öreg nem volt iskolázott ember, éppen csak annyi osztályt végzett, amennyit apja vándor-cirkuszos élete lehetővé tett, apró gyermekkora óta nem hagyta el a porondot, szellemi fejlődésre vajmi kevés idő jutott. Mégis azt mondhatom, bölcsnek ismertem meg; amit tudott, mások – azt hiszem – semmiféle iskolában sem sajátíthatják el; sugárzása volt, olyan fényforrással rendelkezett, melynek reflektorfénye társulata tagjaiban megvilágította a legjobb tulajdonságaikat, legrejtettebb képességeiket. Nemcsak jó tornászok, kötéltáncosok, bűvészek, artisták, idomárok, bohócok, imitátorok voltak az alkalmazottai, hanem foglalkozásukkal önmagukat megváltó, szabad emberek. Az Öregnél senki sem hallott – és nem is beszélhetett – üzletről, haszonról (mondhatnám: tiltott fogalmak voltak ezek); de igenis kötelező volt mindenik társulati tagnak az önismeret, az őszinteség, az önmaguk kifejezésére való törekvés. Csak ez számított, semmi más. Azt gondolhatnánk, hogy ha mindenki azt tette, amit akart, az fegyelmezetlenséget, zűrzavart okozott. Nos, nem így van! Ugyanis az Öregnek ahhoz volt tehetsége, hogy mindenkiből a legjobb tulajdonságokat bányássza elő, s mihelyt a legjobb tulajdonságainkat kiélhettük, vagyis nem nyomorítottuk meg lelkünket, mentesek lettünk azoktól a fondorlatoktól, hamisságoktól, igazságtalanságoktól, melyek csupán a beteggé tett lélekből sarjadnak.

Minderről keveset tudhattak mások, pusztán a Rudolfi légköre ébresztett tiszteletet a szakmában, ámbár számtalanszor irigyeink is támadtak.

Önök talán azt hihetik, dicsekszem, midőn a Rudolfi cirkuszt így felmagasztalom, pedig nincs bennem efféle szándék. A meghatottság beszél belőlem, emlékezvén társulatunk fénykorára. Legjobb lenne, ha felkeresnék azokat, akik ugyancsak emlékeznek erre az időre, jóllehet nem voltak staggionénk tagjai. Talán megtalálják még őket a városkák kiskocsmáiban, a folyamok mentén, a szállodákban, a pályaudvarokon. Ha találkoznak velük, kérdezzék meg, mit jelentett az Öreg, nemcsak nekünk, nekik is, akik soha nem dolgoztak a ponyvája alatt. Csupán hallottak róla a közönségtől, a búcsúsoktól, a kocsmárosoktól, a kószáló vásárosoktól. Idegen, ismeretlen hívei voltak az Öregnek, s bár sohasem élhettek köztünk, mégis – legalább a hozzájuk eljutott hírek nyomán – felébredt bennük a remény, hogy egyszer majd ők is részesei lehetnek annak, amit mi a Rudolfiban megteremtettünk.

Amikor én az együtteshez kerültem – miként említettem már –, az fénykorát élte, az Öreg hírneves szelleme uralkodott és hatott, de a régiek mesélték, hogy nem mindig volt ez így, itt sem. Csak az Öreg apjának a halála után kezdett kialakulni e szellem, s talán az a megrázó tragédia (mely előtt apa és fiú között már oly sok vita, szóváltás volt korábban is) és az apa zsarnoki, kegyetlennek mondható természete gondolkodtatta el az utódot, és alakította ki új felfogását. A vén Rudolfi gyér számú staggionéval utazott, mondhatnám: négy-öt emberrel; ócska felszereléssel, de sok cifrasággal, hírveréssel. A foszladozó sátrat színes krepp-papírokkal vonták be és aggatták teli; a hálókocsikon olyan műsorszámok fotográfiai függtek, melyek soha nem szerepeltek az előadáson (vagy nem úgy, nem olyan kiállításban, nem olyan lélegzetelállítóan, ahogy hirdették). A vén Rudolfi idejében maga a plakát is hemzsegett a nagyképűségektől, meglevő négy-öt emberét mutatta be másnak és másnak, hogy úgy lássék: a trupp létszáma sokkal népesebb, mint a valóságban. Ennek persze az lett a következménye (mert a közönséget végképp nem lehetett becsapni, tartani kellett a botránytól is; noha a vénember erre nem sokat adott, egy-egy előadás után hosszú időre eltűnt a községek vagy városkák piacteréről), hogy annak a négy-öt embernek a legkülönfélébb cirkuszi attrakciókban kellett fellépni. Képzelhetik, uraim, hogy emiatt a műsor elég gyatra lett és unalmas, hiszen mindenki csinált egy csomó olyan dolgot is, amihez igazán nem értett. A késdobáló dilettáns bohóc volt – tréfáin nem lehetett vigadni; az artista ostoba bűvészmutatványainak trükkjére a falusi gyermekek is azon nyomban rájöttek; az idomárként fellépő nem értett az állatokhoz, hiszen eredetileg zenész volt, és így tovább. Tapsot, ha kaptak, csak azért kaptak, mert a közönség minden áron cirkuszt akart, szórakozást, varázslatot – és működésbe hozta a fantáziáját. Különben ezt elősegítette a csiricsáré kiállítás, a sok blöff, amit a vénember konferálás közben elsütögetett. Meg aztán mindig várták a nagy számot, s mire észbekaptak, hogy ilyen voltaképpen nincs is a műsoron, már vége volt az előadásnak, és a recsegő trombita meg a huppogó dob kíséretében ki kellett vonulniuk a sátorból. A vénember a felszereléseket is elhanyagolta – csupán festékre és dekorációra nem sajnálta a pénzt –, a trapéz kötelei már-már elszakadtak, a xilofonról hiányzott két-három fémlap, a ketrecek rácsai elrozsdásodtak, a jelmezek szétrongyolódtak. Amikor az ifjú Rudolfi (később, mint igazgatót ÖREG-nek nevezték el a többiek) felnövekedett, és megértette a helyzet fonákságát, hogy apja csak a maximális profitért lelkesedik, s ezt rossz gazdaként a cirkusz rovására, a meglevő készségek – emberek és tárgyak – végső kihasználásával igyekszik elérni, szembeszegült vele, és követelte, hogy a cirkusz érdekében változtasson elvein. A vénember káromkodott, élhetetlennek, mondta fiát, és a pénztárkönyv rubrikáinak kitöltése közepette rekedt, agyonbagózott hangján figyelmeztette: nem fog boldogulni, ha nem tanulja meg, hogy mindent addig kell kihasználni, ameddig csak lehet, aztán újabb lehetőségek után kell nézni – ez az élet rendje.

A vén Rudolfi még évekig működtette úgy a staggionet, hogy a közepesek közt is az egyik legközepesebb volt, míg egyszer, mondhatnám: önkezétől pusztult el. Történt, hogy trapézművésze vakbélgyulladást kapott, a betegség hosszan elrabolta működésétől, és a vénember, ahelyett hogy más számot iktatott volna be, vagy egy új tornászt keresett volna, maga vállalta a műsorszámot. Valaha ügyes akrobata volt, de akkoriban már csak az igazgatót illető műsorközléssel és egy-egy ósdi bűvészmutatvánnyal lépett fel; mindenki óvta, figyelmeztette, hogy kora alkalmatlanná tette már a trapézra. Nem hallgatott senkire. Este trikóba öltözött, és visszeres lábával befutott a porondra. Hogy fiatalítsa magát: arcát fehérre festette, haját bekormozta; porondra lépése nagy derültséget keltett, mindenki azt hitte, a bohócszám következik. Talán ez is közrejátszott, hogy a vénember meg akarta mutatni mit tud, nekilendült a kötélhágcsónak (fia tartotta a hágcsó végét, aggódó, riadt tekintettel), és fenn a trapézon vakmerő mutatványokra adta fejét. A megbetegedett artista tudta, hogy csak a legszolidabb számokkal szabad kísérletezni az avult kötélzeten, de a főnök ezen az estén veszetten hajszolta a hintát. A közönség tapsolt, a gyerekek visítoztak, a vén Rudolfi nem akarta abbahagyni. A fia felkiáltott hozzá németül, hogy elég, de hasztalan. Az agyonnyúzott kötél elszakadt, a váratlan egyensúly-billenéstől a vénember elvesztette lélekjelenlétét és – lezuhant. Nyakát szegte; az előadást be kellett rekeszteni (a tömeget alig lehetett távoltartani a halottól), s ez volt az akkori Rudolfi cirkusz utolsó szereplése.

Gondolhatják, uraim, hogy ezután a vénember fia vette át a vezetést, s az is nyilvánvaló, hogy más szellemben indította el a cirkuszt, amikor újra turnézni kezdtek. Egy-két embert, akik alkalmatlannak bizonyultak terveire, mert annyira a vénember hatása alatt álltak még mindig, elküldött, lassan újjászervezte társulatát, s bár nagy és kitartó munkával tudta csak elképzeléseit megvalósítani, nem tágított, s még akkor sem, amikor kezdetben nem voltak sikerei. Nem voltak sikerei pedig azért, mert járatlan utakra indult, s manapság már csak kevesekben él a pionír szellem, az emberek azt vallják, rövid az élet, kár kísérletezésekkel tölteni az időt – különösen egy ilyen cirkusznál, uraim, egy vándortársulatnál, ki hiszi el, hogy lehet jobban is csinálni, mint eddig?

Elképzelhetik, hogy nem volt könnyű leszoktatni embereit a haszonról – minthogy annak elsődlegességét oly sok időn át megszokták, nemcsak a vénembernél, de más cirkuszoknál is. Haszon – mondom, dehát haszon-e az valóban, amit ekként emlegetünk? Az Öregnek köszönhetem, hogy megtanultam: a haszon fogalom alatt voltaképpen valami örökös nyereséget kellene értenünk, ha a szó nem mocskolódott volna be, mert mindennapi jelentése azt a talmi profitot fedi, amely máról holnapra semmivé válhat, értéktelenné kopik, elfogy. Az Öreg másféle haszonra törekedett, olyanra, amely láthatatlan, mégis gazdaggá teszi birtokosait.

Akadtak, akik megértették, akadtak követői. Amikor közéjük kerültem, már szép számú társulat fogadott, s büszke lehettem, hogy felvettek tagjaik közé. Fiatal voltam és lobogott bennem a vágy, hogy hivatásomnak éljek – ön, uram, mosolyog, de minden hivatás, amit teljes szívvel csinálunk. Trapézművész voltam, a 3 Grandelnél tanultam, jó szakmai stúdium volt ez abban az időben. A 3 Grandel New Yorkban is járt, mindenre megtaníthattak engem, amit csak tudni lehet a trapézon. Csupán egyvalamire nem. Pedig ez lett volna a legfontosabb. Hogy boldog legyek. Lehet, hogy furcsán hangzik ez egy artista szájából. Önök csak beülnek a cirkuszba, izgulni akarnak és nevetni. De én tudom, hogy sokszor szomorúak. Egyszer-másszor beszéltem néhány közönségbeli emberrel (inkognitóban), s megtudtam tőlük, hogy a vidámság helyett olykor keserűség és szánalom tölti el szívüket. Nos, ennek bizonyára oka van, uram. Már hogyne lenne, hiszen számtalanszor – még a legfényesebb cirkuszokban is – a flittertől csillogó trikókban boldogtalan emberek mutogatják magukat önöknek. Persze, mint nézők, csak arra gondolnak, hogy a siker, amit a taps jelent, a lélegzet-visszafojtások, az apró szisszenések, amelyek a nyaktörő mutatványokat kísérik, az est mámora kielégít minket. Valóban, mindez ád némi örömet. De a boldogság más, uram. Ma már én sem tudnám megmondani, hogy mi a boldogság, de azokban az években – nem hiszem, hogy rosszul emlékeznék – tudtam.

Igen, ha most azt érzik a hangomból, hogy ama szép és jó, amit a Rudolfi cirkuszról elmondtam eddig, már a múlté – abban az értelemben, hogy eltűnt, elveszett – helyesen következtetnek. Pedig még most is az Öreg az igazgató, s jónéhányan a régiek közül ott dolgozunk a truppnál, mégis: minden megváltozott. Már régóta nem is jutottak eszembe azok az idők, köddé váltak, mint a gyermekkor szép napjai, vagy egy-egy tiszta, boldog szerelem emléke – Isten tudja, miért beszélek éppen ma önöknek minderről.

Elmondhatom, hogy mikor következett be az érthetetlen változás, de engedjék meg, hogy egy kicsit még a szépre emlékezzem.

Ott tartottam, hogy mindent megtanultam a 3 Grandeltől, csak a boldogságot nem. Nagy menők voltak, kegyetlen üzletemberek, volt egy gázsiszintjük, az alatt nem adták magukat, igaz, hogy tudtak is. Egy ideig nekem is tetszett a viselkedésük, magabiztosságuk, fölényük, megkíséreltem utánozni őket, de igazán sohasem sikerült. Félvállról vették az életet, senkivel sem törődtek, csak önmagukkal. Erőszakosságukat még az igazgatók is tisztelték, láttam, milyen könnyedén boldogulnak az életben, magam is erre törekedtem hasonló módszerekkel, de hát nem ez volt az én természetem, s jól tudják önök is, hogy a magunkra erőszakolt modor mit sem ér. Nem maradhattunk együtt. Nyugtalan voltam azokban az időkben, a munkámmal szerzett sikereket úgy fogadtam, mintha egy másik embert illettek volna; éjszakákon át csavarogtam, s már attól féltem, hogy a kondíciómra megy, de nem volt nyugovásom.

Egy kis Duna-parti vendéglőben találkoztam a törpével.

Nem volt másutt hely, csak az ő asztalánál, mellé telepedtem. Emlékszem, gombapörköltöt evett, és Parádi vizet ivott hozzá. Mondtam neki, hogy sört vagy bort kellene inni e nehéz étel után, ám mosolyogva magyarázta, hogy az mesterségével nem férne össze; így tudtam meg, hogy artista, összebarátkoztunk. Akkor még – meg kell vallanom –, nem ismertem a Rudolfit, hírből sem, s kissé leereszkedően kezeltem e vándorcirkuszost, csupán az tetszett, hogy alantas voltához illően szolid és szerény fiú volt. Ó, mennyire tévedtem megítélésénél! Nem azért volt szinte testetlen, mert kisebbségi érzete volt, hanem mert az Öreg szellemében nevelkedett. A 3 Grandel említésekor elismerően bólintott ugyan, de különösebb hatást nem tett rá e nagyhírű név. Bosszantott, és – azt hiszem – dicsekedni kezdtem, amit ugyancsak szelíden tűrt, majd amikor szünetet tartottam, váratlanul azt kérdezte: – Boldog vagy? – Összerezzentem erre, talán el is sápadtam, nem tudtam többé képmutatóskodni. Apró kezével elsimítgatta maga elől a morzsákat, szőke haján végighúzta tenyerét, majd ujjait összekulcsolta, és halkan, szemérmesen arról beszélt, hogy sokféle dicsőség lehet az életben, de mind kisebb értékű annál az egynél, amely a gyermeki hit és merész álmodozás örökös megőrzését jelenti. Kollégát én még hozzá hasonlóan nem hallottam beszélni. – Ostobaságból és hiúságból mondta – elhagyjuk gyermekkorunk álmait, melyeket áttetsző gyémántokként hozunk magunkkal az ismeretlenségből. Mindenki ilyen ragyogó, tiszta gyémántot hoz magával, mely később gazdaggá tehetné őt, s ekként gazdag lenne a világ is. De a gyémánt látszatra egyszerű, könnyen hihetjük, hogy mihaszna üvegdarabkával játszadoztunk, különösen azért, mert az emberek valaha elkezdték gyűjteni a színes kacatokat, melyek gyönyörködtetik a szemet tarkaságukkal, s emiatt értékesebbnek tetszenek. Mihelyt mások kezében ilyet látunk, szégyelljük színtelen játékszerünket, eldobjuk, és igyekszünk, hogy nekünk is olyan tulajdonunk legyen, mint a többinek. Sok idő eltelik, míg rádöbbenünk, milyen értéket szórtunk el, de aligha kereshetjük meg, már a helyre sem emlékszünk, ahol elvetettük. Vannak azonban olyan emberek – mesélte –, akik hűséges természetűek, és nem akartak megszabadulni születési ajándékuktól, noha kinevették őket mások. De ezek az emberek, ahelyett hogy társaik csalódottsága láttán most fizetnének a gúnyolódásokért, azon fáradoznak, hogy a birtokukban maradt gyémántot közös kinccsé tegyék…

Hosszan és barátian beszélgettünk, a törpe kíváncsivá tett, szavaiból megéreztem, hogy olyan titkot tud, amit meg kell ismernem, hittem, hogy segíthet rajtam. Beszélt a társulatról; kértem, hadd tartsak vele. Alaposan megfontolta a dolgot. – Nem könnyű – mondta –, mert ahová én elvinnélek, ott kezdetben szenvedned kell, csak sokára érzed majd, hogy jó helyre kerültél. – Kérleltem, s végül beleegyezett, hogy bemutat az igazgatónak ahogy ő mondta: az Öregnek –, s ha hozzájuk kerülök, szívesen dolgozna velem. Tervez egy számot – mesélte –, amely elképzelhető lenne kettőnknek.

Nos, uram, életemben még nem éreztem eladdig olyan szelíd nyugalmat, mint amikor az Öreggel beszéltem. Gondolhatják, miként van egy szerződéskötéskor, az ember izgul, hogy megfelel-e, azt sem tudja, hol áll a feje, ügyetlenkedik, újra kezdi, végre sikerül – egyszóval csupa rettegés, csupa izgalom. De az Öregnél nem így történt. Akkoriban még jó megjelenésű ember volt, elegáns egyszerűséggel öltözködött, nem ivott, nem dohányzott, körmeit rendben tartotta. A lakókocsiját fehérre mázolták, puritán berendezése meglepett. Nem volt szegényes, inkább cicomázatlansága miatt gazdag. Tükrözte jellemét. Megnézte kint a sátorban, hogy mit tudok, aztán hosszan beszélgettünk; apró, ügyes kérdésekkel kitudta életem főbb pontjait, addig keresett, kutatott bennem, míg rá nem jött, mikor éreztem azt, hogy olyanná kell lennem, mint a többinek, mikor kapott el a sikerhajhászás láza, mikor hazudtam először, mikor csaptam be másokat és magamat. Estébe hajlott az idő, mire idáig értünk és már-már aggódtam, hogy ennyi időt pazarol rám; meg is mondtam ezt neki, de csak mosolygott: Nincs fontosabb ennél! Nos – mondta –, amibe gyarlóságod taszított, azt mind el kell felejtened, és újrakezdjük az életet. Kemény küzdelem áll előtted, rajtad a sor, vállalod-e? A mi társulatunk célja, hogy megszabadítsuk az embereket keserveiktől, ehhez pedig az kell, hogy ne csupán testünkkel, de szellemünkkel is, tehát egész lényünkkel végbevigyük a varázslatot a porondon. Soha ne arra gondolj, hogy mit vár tőled a közönség, mert ha így teszel, hamis utakra tévedsz, vége-hossza nem lesz a próbálkozásnak, s majd nem lelsz örömet munkádban, sem te, sem ők. Arra gondolj csupán, hogy mit vársz magadtól. Idézd fel egykor gyáván elvetett álmaidat, mindig az legyen mutatványod magva. Hidd el – s majd meglátod – erre kíváncsiak ők is. Sorsunk és sorsuk egy. Ha kendőzetlenül adod önmagad az attrakcióban, úgy érzik majd, hogy ők is részesei a mutatványnak, hiszen különbözőségünkben is egyformák vagyunk valamennyien. A varázslat abból áll, hogy helyet cserélünk; mutatványos és néző – néző és mutatványos: a varázslat erejében nem különbözik egymástól…

Így kerültem közéjük, ekként éltem és dolgoztam a társulatnál. Nem voltunk vagyonosak –, mert az Öreg azokat is beengedte az előadásra, akik nem tudtak fizetni (meg kell mondanom, hogy sokan visszaéltek a jóságával, s habár tudta, nem bánta. – „Vannak köztük olyanok – mondogatta –, akik éppen e csalással kerülhetnek az igazak közé”). Nem a pénzért dolgoztunk, hanem a célért, a cél pedig, uram, a tökéletesség volt.

Úgy érkeztünk egy-egy községbe vagy városba, mint a többi cirkusz (noha plakátjainkon nem voltak a szokásos blöffök), de mondhatom – dicsekvés nélkül –, hogy aki este megnézte az előadást, az másként élte azontúl napjait, visszavártak bennünket mindenütt.

Évek hosszú során át jártuk az országot. Néha – mondottam már – egy-egy szezonra idegen cirkuszokhoz szerződtünk, de a Rudolfi olyan volt számunkra, mint űrrepülőnek a Glóbusz, csodákat megy látni, ám ide vissza kell térnie.

De mi lenne, ha egyszer nem várná a Glóbusz? Ha visszatérne hosszú útjáról az ember, s csak romot, pusztulást találna valami katasztrófa után? Élhetne-e tovább? Lenne-e ereje létrehívni újra azt, amit szépnek hagyott itt, de nem talált többé?

Mert így jártunk mi a Rudolfival, uram, így történt, bizony. Pedig soha nem hittük volna.

Egyik nyáron a törpével begyakoroltunk egy új számot, felléptünk vele a Rudolfinál, látta egy ügynök, télire a fővárosba szerződtünk. Nagy siker volt, kivittek Belgrádba, onnan Olaszországba – egy darabig elportyázgattunk. Vágyódtunk haza. A Rudolfi valahol a Dunántúlon dolgozott, emlékszem, kora hajnalon érkeztünk a városkába – község vagy városka volt, nem tudom már, annyira elseperte emlékezetemből a helység jellegét az, ami várt ránk. Amint a hajnali szürkületben – valami hosszú fasoron – a törpével beértünk a házak közé, egyszeriben megtorpantunk. Hatalmas falragasz éktelenkedett az egyik házfalon, s már majdnem elmentünk mellette, amikor észrevettük a felírást: RUDOLFI NAGYCIRKUSZ. Soha ilyen plakátot nem ragasztottunk ki azelőtt. S mi több, a műsornak címe is volt, erre sem akadt példa. A csiricsáré falragaszon nagy, lila betűkkel ez állt a műsorszámok felett:

RÖHÖGŐ PARÁDÉ

– Úristen! – mondta a törpe – rosszul látok?

Mi van velem?

– Furcsa – mondtam –, nagyon furcsa.

– Furcsa?! – nézett rám meglepetten a törpe. – Mi az, hogy furcsa?! Egyszerűen képtelenség! Hiszen ez a vénember műsora volt!

– Miféle vénemberről beszélsz?

– A vén Rudolfiról, az Öreg apjáról!

Arra gondoltam, hogy ez egy régi plakát, s megnéztem közelebbről. A törpe is megtapogatta, olvasgatta izgatottan.

– Igen – mondta –, itt van, nézd, az én régi számom: JONATHÁN, A VILÁG LEGKISEBB TÖRPÉJE, A LEVEGŐ ÚSZÓBAJNOKA. Meg itt: ZÁCHEL, A LILIPUTI VAKONDEMBER. Meg itt… Elfulladt a hangja. – Igen, emlékszem… emlékszem erre a fasorra! A vénemberrel jártunk itt.

– Régen? – kérdeztem.

– Régen – mondta Gabriell. – Már alig ismerek a tájra. Istenem, az még akkor volt, amikor olyan borzalmasan éltünk!

Annyira kihozta sodrából ez az emlék, hogy leült a fal tövébe a plakát alá, arcát tenyerébe hajtotta. Zavartan álltam fölötte, soha nem láttam ilyennek. De amint ott álltam, észrevettem valamit.

– Gabriell – mondom neki –, szent isten, Gabriell, de hiszen ez egy friss plakát!

A törpe felpillantott, azt hitte, ostobaságot beszélek. Pedig amint jobban körülszaglásztuk a falragaszt, láthattuk, hogy bizony ezt nemrég csirizezték a házfalra. Gabriell szótlanul meredt a hirdetményre, aztán rám, s megint a plakátra. Majd se szó, se beszéd: futásnak eredt. Alig értem a nyomába, apró termete eltűnt szemem elől egy keresztutcába, kiáltoztam utána, míg végre beértem a templomtéren. Lihegve dőlt egy lámpaoszlopnak, sápadt volt, ujjával előre mutatott, de nem tudott megszólalni. Enyhe szél lengett át a téren, s a derengésben láttunk egy cirkuszi sátrat, meg két rozzant lakókocsit, de hát ez a trupp nem lehetett az Öregé, nem, ez nem a mi társulatunk volt.

– Rossz helyre jöttünk – mondtam a törpének – mi eltévesztettük a várost, Gabriell.

– A vénember sátra – dadogta a törpe –, az ő kocsijai…

Szamárságnak tartottam, amit mondott, kértem, hogy menjünk tovább, keressük az Öreget, biztosan vár már mireánk. De a törpe csak vacogott, mint akit gonosz látomás gyötör, s egyre a fejét rázta: „Nem, nem, ez nem lehet igaz!” Végre megindult, botladozva vágtunk át a téren. Közelről láttam, hogy a sátor kopott, rongyos, de a hasadásokat színes krepp-papírok fedik, csakhogy a hajnali szellő szétcibálta a papírokat. A lakókocsikról lepattogzott a festék, bekeretezett fotografiák függtek oldalukon, színpompás attrakciókat hirdettek. Semmi sem emlékeztetett a mi cirkuszunkra.

Az egyik lakókocsi ajtaja kinyílt, egy idegen ember lépett ki a hágcsóra, gyűrött fekete ruhában, borotválatlanul, szájában szivarvég füstölgött; hóna alatt kockás, kemény táblájú füzetet tartott. Észrevett minket, s így szólt:

– Na megjöttetek? – Hangja fáradtnak tetszett, akár a beteg embereké.

– Bocsánat, uram – mondtam –, de mi nem ismerjük egymást.

Csakhogy a törpe megragadta a karomat és húzott hátrafelé.

– Ő az! – mondta fogvacogva – ő az… a vénember!

A férfi lejött a lépcsőkön, tekintete nem változott; közelről éreztük a szivarbűzt; s amint megállt előttünk, ismerősnek találtam arcvonásait. Azt mondta:

– Jól látod, Gabriell, s mégsem. Kérdezősködni nem érdemes. A halottak nem támadnak fel, csak néha az élők hasonlítanak a halottakhoz. – Rám tekintett, mosolyogni próbált, de nem sikerült, ezért hát a szivarvégre pillantott. – Egy ideig mindenki megpróbálja – mondta halltan. Nem fejezte be a mondatot, krákogott, tekintete üressé vált. – Este előadás. Felléptek. JONATHAN, A VILÁG LEGKISEBB TÖRPÉJE… Meg ZÁCHEL… VAKONDEMBER… Remélem, láttad a plakáton? – Felém bökött a szivarvéggel: – Majd neked is kitalálunk néhány számot…

A törpe eddig babonázottan állt, most megrázkódott, egész testében megrázkódott, ahogy kitört belőle a hang:

– Nem veheted el tőlünk! Nem veheted el, amit adtál!…

Az Öreg elhúzta a száját, megfordult, elment mellettünk. Láttam a kockás füzet címlapját. Ez volt ráírva: PÉNZTÁRKÖNYV. A törpe szája tátva maradt az utolsó hang után, erőlködve csukta be, egész teste az Öreg után feszült, újra kitátotta a száját, majd ismét becsukta. Kezét az ajkához kapta, szeme kimeredt – akkor döbbent rá, hogy néma. Néma lett, nem tudott többé beszélni.

Az előadáson találkoztunk a többiekkel. Már azokkal, akik még megmaradtak. Kérdezősködtem tőlük, hogy mi történt, de hiába könyörögtem, hiába követeltem, hogy mondják meg, csak a vállukat vonogatták; csupa új számmal szerepeltek, ízléstelen tréfákat mondtak el, összecsapták a műsort, szitkozódtak és számolták a közönséget, találgatták, mennyi lehet a bevétel. Gabriell szánalmas volt, idétlen jelmezekben jelent meg, hangtalanul bukfencezett, kötélre mászott, de a számait ezen az estén még nem tudta befejezni, reszkető arccal, könnyes szemmel futott ki a porondról. Én aznap nem léptem fel, ott álltam a széksorok mögött, láttam, hogy tapsol a közönség; tapsoltak, tapsoltak, de arcuk fából faragott arc volt, és szemükből nem áradt fény.

Szeretné tudni, uram, s önök is, hogy mi történt? Hogy mitől hullott szét a társulat? Ó, én is szeretném tudni. A törpével nem beszélhettem többé, néma lett. Az Öreg nem magyarázott meg semmit. Soha semmit.

Később a trapézon dolgoztam megint; most is esténként csinálok egy-két hajmeresztő gyakorlatot, olyat, amilyet elvárnak a cirkusztól. Önök és mindenki. Van közönségünk. Éppen úgy van közönségünk, mint truppunk fénykorában. De a széksorokból ellenséges arcok tekintenek ránk, s mi is gyanakodva fogadjuk a tapsokat.

Ott maradtam a Rudolfinál. Miért? Nem tudom megmondani, uram. Mostanában már úgy érzem, mintha mindig ilyen lett volna a társulatunk… az ember alkalmazkodó természetű. Mivé is lenne, ha nem alkalmazkodna? És hát nem jövünk ki rosszul. Kevesen vagyunk, keveset költünk a felszerelésekre, kopnak, rozsdásodnak, de ki bánja? A közönség bejön. Elosztjuk a keresetet, megélünk. Az Öreg jól mondja: kihasználjuk a lehetőségeket, azután új lehetőségeket keresünk.

Kérdezték már valakitől, hogy ismeri-e cirkuszunkat? A mi cirkuszunkat, a Rudolfit… Bizonyára ismerik, uram. Miért ne ismernék, éppen úgy, mint a többit?

Most még egy kicsit ráérek – mondta; haját hátraigazította a homlokából, hogy békén gyönyörködhessen a színtelen égboltban, a magas házak fölött. Mosolygott. A karosszékben ült, mosolygott, és azt mondta – most még ráérek egy kicsit, de aztán nagy feladat vár rám: meg kell várnom azt a napot, azt az órát, amikor meghalok, és ez elég sok gonddal és fáradtsággal jár.

A halsütő

Szerettük azt a házat. Nagy, nehéz gerendákból építették, mégis olyan kicsiny volt, két embernek való! Fenyőfa állt a kertben, tobozai szétszóródtak a megbarnult, síkos tűleveleken. Egész nap fűtöttünk, október volt, a hónap vége, nem emlékszem, hogy sütött volna a nap, de nem is számítottunk jó időre. Barátaink nevettek, hogy ilyenkor utazunk a tó mellé. Köd szitált naphosszat, nedvesek voltak a fák, a száradt levelek megpuhultak és nesztelenül, lomhán hullottak a talajra. A fű csomókban állt; a ház körül a piros salak sötétvörös lett a párától; a kis gyalogösvény, mely a tornáctól a vízig vezetett, itt-ott tócsákat gyűjtött, tükrük megremegett az enyhe hűvös szélben. Sálat tekertünk a nyakunk köré; Ditke bőrzekét viselt, én meg zörgő, vastag viharkabátot. Ablakunktól a nádasig láttunk, még magasan állt és barnán, s mögötte szürkén nyúlt a messzeségbe a víz; a szemközti hegyeket elnyelte a köd.

A tulajdonos, akitől a házat béreltük, ideadta a kamra kulcsát, tűzifát találtunk eleget, reggelente a kis fejszével felvágtam a napi tűzrevalót. Ditke kávét főzött, kócosan, mezítláb, csak a nagy, bő fekete pulóvert húzta magára (melyet felváltva viseltünk), konzervet bontott, vadásztőrömmel felszeltük az illatos hideg húst, vastag pokrócokkal takart ágyunkra ültünk, odahúztuk a deszkából tákolt asztalt. Edényeket sem hoztunk magunkkal: gondosan elkalapált szegélyű konzervdobozokból ittuk a kávét; a tetőn át hallatszott a finoman permetező eső nesze. A szomszéd házak már lakók nélkül álltak, bedeszkázott ablakokkal, lakatolt ajtókkal. Még egy kóbor kutya sem vetődött a tájunkra, olyan egyedül éltünk, mintha a világon csak ketten lennénk, Ditke és én.

Ez akkor volt, az első évben – nyáron mindketten dolgoztunk, s most volt egy kis pénzünk, eltűntünk az emberek szeme elől egy hónapra. Ha kedvünk tartotta, sétáltunk a parton, vagy fenn az erdőben, ha meg lusták voltunk, nem mentünk sehová, megraktuk a kis vaskályhát, Ditke bekuporodott a pokrócok közé, én meg a tűzhöz ültem, megtömködtem a pipámat, és fennhangon Rilkét olvastam, minden nap egy kis részletet a „Malte Laurids Brigge Feljegyzéseiből.” „Ha kihalt otthonomra gondolok, ahol immár senki sincs, úgy érzem, mindez másképp volt annak idején. Azelőtt mindenki tudta – vagy talán csak sejtette –, hogy a halál bennünk fészkel, mint gyümölcsben a mag. Gyermeknek kicsi jut, felnőttnek nagyobb. Az asszonyok méhükben hordozták, a férfiak pedig a szívük táján. Ez legalább igazán az övék volt, s különös méltósággal, csendes büszkeséggel járkáltak vele a világban…”

Már egy hete éltünk a házban, s még nem jártuk be a vidéket, csak a partig sétáltunk, meg az erdőszélig, délelőttönként meg elmentünk a néma házak során a kis fűszerüzletig, ahol élelmiszert vásároltunk. Ditke különös történeteket eszelt ki minden egyes utunkra, nagyon tetszett neki az ősz, a csend, a kietlen tájék. Különösen, ha alkonyatkor hagytuk el a házat, a sűrűsödő szürkület, a tó parti csobogása – mely a sétány fái alá is elhallatszott – keltette fel fantáziáját, messzi, idegen vidéknek képzelte a környéket –, nyilván irodalmi élményei alapján – hol egy francia kisvárosba, hol a svájci hegyek közé varázsolt mindkettőnket. Amikor látta, hogy nem mindig követem csapongó elképzeléseit, belémcsimpaszkodott és gyerekes pajkossággal mondta: „Dehisz itt is nagyon jó, csak játszom, játszom, mert boldog vagyok.”

Néha naphosszat nem is beszéltünk, szavak nélkül is értettük egymást. Ha legjobb kedvünk szerint kinn kóboroltunk a tó partján (hol a nádtorzsakon jártunk, hol a puha, sima fövenyen), csak mentünk egymás mellett, fáradhatatlanul, s elég volt egy kézszorítás, vagy egy gyors tekintet, s tudtuk, hogy mindketten ugyanazt láttuk meg, s ugyanabban a pillanatban: egy vijjogva köröző sirályt, egy gyors, sziszegő siklót, a borzongó víztükörből felcsapó halat, vagy egy széprajzú fát. Csak este, már benn a házunkban, amikor fázós lábát a tűznél melengette, csak akkor mondta Ditke, hogy a természet közelsége némította el. S valóban, oly erős bűvöletben tartott bennünket a táj és az évszak; a kihalt partvidék, ahol újra a fák, a víz és a szétburjánzó növényzet lett a gazda – s ahová mi ketten, emberek visszamerészkedtünk, mintegy egyesülve az elemekkel –, hogy a szavak, melyeket az emberi világból hoztunk magunkkal, megtörték volna a harmóniát.

Azt hiszem, valójában szomorú volt a vidék, szürke és fekete színek egyhangúsága ült a tájon, de számunkra nem volt most kedvesebb semmi a magánynál, s a természet pedig magányos volt.

Néha vonatok sípolását és tompa dübörgését hallottuk éjjelente, félálomban megmozdultunk; olykor váratlan volt és ijesztő e durva nesz, de megéreztük egymást a sötétben, és örültünk az éjszakának is.

Egy napon kint sétáltunk a mólón; a hajóállomáson egy esőtől szétmállott menetrendet tépdesett a szél; a betongát peremére felcsapott a hullámok permete; s mire kiértünk a viharkosárig, már nem is látszott a part, mintha a tenger közepén álltunk volna. Hideg volt. Jólesett a hideg, az arcunkba vágott, halszagot hozott a szél. Kiültünk a hullámtörő kövekre, nem bántuk a vizet. Ditke arról beszélt, hogy már nem is emlékszik a városra, nem is emlékszik az utcára, ahol lakunk, az emberekre, akikkel naponta találkozni szoktunk; itt akar élni mindig, a tó partján ebben a faházban, vagy ha nem itt, hát más ehhez hasonló helyen; senkire sincs szükségünk, mindenkit ott kellene hagynunk; télen a hóba utakat vágnánk, tavasszal felásnánk a kertet, nyáron meg kinn ülnénk a gyümölcsösben, ketten s mindig csak ketten. Puha fekete haja szétkócolódott, térdeit felhúzta, hosszú ujjaival átkulcsolta a lábát, és így ültünk ott sokáig.

A víz egyhangú csobogása megváltozott, valami koppant a köveken, s olyan hangot hallottunk, mint amikor deszka, horzsolódik. Hátrafordultunk. Egy piszkos, kátrányos ladik sodródott a kövekhez; a ladikban egy férfi állt, kötél-hurkot dobott az egyik cölöpre, aztán kiemelte az evezővillákat, és a ringó tákolmányból kimászott a partra. Elég fürgén mozgott, noha nem volt már fiatal; néhány napos ősz szakálla alatt is látszottak az erős, mély ráncok; gumicsizmát viselt és kordbársony ruhát, fején pedig egy viharvert filckalapot. Amint partra ért, összefogta az evezőket, s lassan felénk fordult. Találkozott a tekintetünk. Szelíd arca volt, talán gyermeki-kék szeme és szájának mosolyba futó vonala adta e szelídséget.

– Eső lesz – mondta, mintha régi ismerősök lennénk –, kint már esik.

A tóra mutatott. Bólintottunk.

– Van friss halam – mondta. – Szeretik a halat?

– Nem főzünk –, szólt Ditke.

– Nem is úgy gondoltam – mondta a férfi, és közben vállára vette az evezőket. – Halsütő vagyok, a sorompótól az a kis utca hozzám vezet.

Megfordult és lassú léptekkel elindult a mólón.

– Mint egy öreg tengerész – mondta Ditke –, nézd a járását.

– Mi lenne, ha elkérnénk az evezőket – mondtam hirtelen. S utána is kiáltottam mindjárt. – Uram! Uram, egy pillanatra!

Az ember megállt. Türelmesen várta, hogy beérjük.

– A feleségem nagyon szereti a vizet – mondtam. – És itt már nem lehet csónakot bérelni sehol. Nem adná kölcsön a ladikot? Megfizetnénk.

Az öreg megnézte Ditkét. Ditke rámosolygott, kérőn.

– Na nézzék csak – mondta az öreg. – Nem olyan biztos már a víz. Az őszi viharok… meg aztán hideg van. Megfázik ez a kis asszonyka.

– Tudunk vigyázni.

– Inkább jöjjenek el hozzám, sütök keszeget, jó paprikás zsírban. Nincs itt már senki. Kinek süssek? Dupla adagot adok, meg borom is van.

– Csak egy órát – mondta Ditke –, egy óra hosszára kimennénk a vízre. Olyan érdekes lenne.

– Veszélyes – mondta a férfi és a szája sarkából eltűnt a mosoly. Aztán mégis csak levette az evezőket a válláról, és átnyújtotta nekem. – Tud vigyázni?

– Sokat eveztem már.

– Jól van – mondta –, legalább biztosan eljönnek.

Voltaképpen, ha az öregtől nem kérjük el a ladikot, semmi sem zavarta volna magányunkat. Ráadásul a csónakázás nem sokat ért, nehezen tudtunk kievezni a vízre, a szél reggel óta fújt, csak benn, a ladikban éreztük, ahogy milyen kemény, erős hullámzása van a tónak. Ditke a ladik peremébe kapaszkodott, eleinte élvezte a hullámzást, de amikor bent vergődtünk már a tavon, pár száz méterre a parttól, láttam, hogy arca aggodalmas.

– Milyen mély itt? – kérdezte.

– Talán két méter.

– Oldalvást menj a hullámokon.

– Evezzek tovább?

Nem szólt. Az áramlás minduntalan megfordította a ladikot, hiába használtam kormányzásra a jobb evezőt; s alig haladtunk. Ha nem tartottam az irányt, a hullámok beloccsantak a ladik oldalán, ha meg egészen szembe kerültem a habokkal, a tákolmány orra felágaskodott, majd lesiklott, s Ditke csuromvizes lett a deszkán.

– Kievezzek? – kérdeztem.

Ditke nem szólt. Talán nem akarta mutatni, hogy fél. De az is lehet, hogy őt is megszállta az a viszolygással vegyes kíváncsiság, mely a végtelennek tetsző tó csábító hatása: menni, menni… a veszélybe. Senki nem volt rajtunk kívül a vízen, csak a sirályok csapdostak felettünk; az emberbe az a fajta félelem költözött, amit a levegőben is érez, ha a repülőgép landol, vagy egy légzsákba jutva néhány száz métert zuhan. Küszködtem az evezőkkel, kimelegedtem, szvetterem alatt, éreztem, bőrömhöz tapad az ingem. Nemsokára eleredt az eső, lomhán, permetezve. Ditke fejére borította a kapucniját, aztán gyorsan megint megkapaszkodott az ülésdeszkába. Néztem az arcát. A vízre szegezte tekintetét, arcvonásai megfeszültek, szeme csillogott – ha nem őróla volna szó, azt mondanám: vigyorgott. Nincs rá jobb kifejezés; szája körül nem mosoly volt, s nem is a gyönyörérzet finom jele, hanem az a vigyorgás, amit a még nem komolyan vett félelem, vagy a szégyellt, leleplezni óhajtott aggodalom alakít. S akkor jöttem rá, hogy magam is ilyennek látszom – éreztem arcomon, hogyan feszül rajta a bőr, a fogaimat hideg szél szárította.

Semmiség volt az egész, alig egy félóra múlva nagy üggyel-bajjal megfordítottam a csónakot, és közeledtünk a parthoz. Mégis, mire a hurkot a cölöpre vetettem, s kimásztam a kövekre, hogy segítsek Ditkének, remegett a lábam, s kezét fogva éreztem, finoman remeg az ő karja is. Megszorítottam ujjait, hogy leplezzem ezt a remegést. Nem szóltunk róla. Az evezők nyomták a vállamat, siettem, hogy lábam visszanyerje erejét. Ditke futott mellettem, megelőzött, elém állt. Komolyan néztük egymást. A kapucni szélénél nedves volt a haja, arcát mosta az eső.

– Csókolj meg – mondta. – De igazán, jól, erősen.

Megcsókoltam.

– Add ide az egyik evezőt – mondta. Így mentünk egymás mellett, tűnődve, lassan.

A hajóállomásnál a szélszaggatta menetrend az esőtől újra odatapadt a falra. A pléhtetőről vékony sugárban csurgott a víz.

– Délután felmegyünk hozzá – szólalt meg Ditke. – Átöltözünk és felmegyünk.

Ha nem kérjük el az öregtől a ladikot, magunk lehettünk volna a faházban egész hónapon át. De akkor délután felmentünk hozzá, visszavittük az evezőket. Négy óra volt, sötétedett. A sorompótól egy kis ösvény vezetett az akácosba. Az út sáros volt, Ditke egy kórókerítés mellett megállt, hogy a nedves fűben letisztítsa a cipőjére ragadt agyagot. Egy kutya rontott odabentről a kerítésnek, csaholásától Ditke megrémült.

– Ejnye – szólalt meg valaki a sövényen túl –, micsoda dolog ez, Bogár!

A kutya vakkangatva elhallgatott.

– Látták a táblát? – Az öreg állt a kapuban, kockás ingben, hajadonfőtt. Kurta ősz haja volt. Felmutatott a kapu fölötti kis táblára.

VENCZEL – HALSÜTŐ

– Nem is figyeltük – mondtam. – Visszahoztuk az evezőket.

– Érzik ezt a jó illatot? – kérdezte Venczel. Valóban, a forró olaj szaga szállt ki a házból. – Már készítem a lakomát. Tudtam, hogy jönnek.

Ditke előrement; a kutyát addig tartotta az öreg. Alacsony konyhába értünk, a tűzhelyen nagy serpenyőben sercegett az olaj. Nehéz, fojtogató levegő volt, de Venczel betessékelt bennünket a szobába.

Egyetlen dívány állt odabent és egy viaszosvászonnal leterített asztal. Üvegkorsóban bor állt. A falon nem voltak képek, az ablak alatt egy láda húzódott, vaspántos, régimódi. Az ajtóba szeget vertek, néhány ruhadarab függött rajta, a sarokban a gumicsizma állt, ide tette Venczel az evezőket is.

Olyan volt, mint aki nagy vendégségre készült, leporolta a széket, Ditkét leültette, mindjárt bort töltött, koccintanunk kellett.

– Egy pillanat – mondta –, felteszem sülni a halat.

Magunkra maradtunk. Egymásra néztünk, azzal a tekintettel, hogy mit keresünk itt.

– Megesszük és megyünk – mondtam.

Ditke bólintott.

– Nem is vagyok éhes.

– Én sem.

Hallottuk, hogy harsog az olaj; a nehéz, fojtogató szag beszüremlett a szobába.

Venczel visszajött. Arca kipirult, olajos kezét egy konyharuhába törölte, széket húzott maga alá.

– Ó, hát miért nem isznak? Vendégül látom magukat…

– Nem szoktunk inni – mondtam.

– Hát egy kicsit! Az egészségemre. Olyan ritkán találkozom valakivel. – Megfogta a poharát, koccintottunk. Ditke csak belenyalintott a borba, óvatosan visszahelyezte poharát az asztalra. Venczel kiitta az egészet. – Mindjárt megsül a hal. Friss, finom. Szeretik jó paprikásan? Sikerült a boltban puha kenyeret szereznem… fehér kenyeret… – Kicsit elhallgatott, igazán nagyon ügyetlenül hallgattunk egy darabig. Ditke megsajnálta.

– Érdemes ilyenkor is halsütéssel foglalkozni?

Venczel ránézett, megingatta a fejét.

– Nem. Nem érdemes. Az idén a nyár is rossz volt, esők, hideg napok. Nem jók mostanában a nyarak. Az emberek lejönnek a tó mellé, aztán látják, hogy hideg van, nincs napsütés, elmennek. Ilyenkor meg… senki sincs már. Nemsokára jön a tél. Akkor aztán hétszámra nem látni embert. Igazán ritkák az olyanok, mint maguk. Tisztára szerencse… szerencse, hogy ott a mólón találkoztunk. Egyedül élek itt, a kutyámmal. Szeptember elején elmennek az emberek. Sok a dolguk. Én meg várok, várok, tavaszig.

– Régóta él itt? – kérdeztem.

– Itt születtem.

– Itt, ebben a házban?

– Nem. Fenn az erdőben. Fenn az erdőben volt egy major. Ott éltünk.

– A családjával?

– Az anyámmal…. – Lesiklott rólunk a tekintete, maga elé meredt. – Meg kell néznem a halat – mondta.

Kiment. Megint csak csendben ültünk Ditkével.

– Mit nevetsz? – kérdezte Ditke.

– Nevetek?

– Talán nem is tudsz róla?

– Egy cseppecskét megárthatott a bor.

– Na tessék! – jött be Venczel, cseréptálon hozta az illatos pirosra sült keszegeket. – Addig jó, amíg forró!

Valóban nagyon ínycsiklandozó volt. Tűzforrón széttéptük, a gerincről levált az omlós hús, gőzölgött, puha fehér kenyeret ettünk hozzá.

Venczel is velünk tartott. Mutatni akarta, hogy a vendégei vagyunk, jóízűen falatozott.

– Kitűnő szakács – dicsértem meg –, igazán kitűnő szakács.

– Sok mindent megtanultam én – nevetett Venczel. – Szegény ember voltam világéletemben, de sok mindent megtanultam.

– A feleségem nem bánná, ha ilyen helyen laknánk – mondtam.

– Ó, a város biztosan érdekesebb – mondta Venczel. – Tessék, vegyenek még. Addig jó a sült hal, amíg forró. És igyunk is. A hal úszni akar!…

Nevetett. Töltött; mi keveset ittunk, de ő mindig felhajtotta a magáét. Arca vereslett; zsíros ujjnyoma meglátszott a poháron.

– Én ugyan nem ismerem Pestet – mondta Venczel –, nem sokat voltam városban, világéletemben. Ámbár… de nem, nem, azt nem lehet annak mondani.

– Szeret itt élni? – kérdezte Ditke.

– Itt kell élnem – mondta az öreg.

– Hogyhogy kell?

– Mindenkinek megvan a maga sorsa. Engem ideköt a víz, az erdő, s az erdőben fenn az a régi major. Fiatalkoromban kocsis voltam. Ott éltem fenn a majorban, kocsis voltam… most meg halat sütök. Ennek így kellett lenni.

– Akkor hát nincs megelégedve a sorsával? – kérdeztem.

– A sorsommal? Hm. Maguk biztosan tanult emberek. Látom én. Hát jobban tudják, mint jómagam: kinek milyen a sorsa, el kell viselnie. Ez az övé igazán. Semmi több. Amikor eltelnek az évek, az ember mondhatja azt, hogy jobb lett volna másként, szebb lett volna másként. De azt nem mondhatja, hogy ami történt vele, az nem vele történt. Az bizony vele történt, ami volt, az az övé… Bárhogyan volt, bármi volt… Ó, miért hagyta abba, hát miért hagyják abba? Nem ízlik a keszeg? Úgy örülök, hogy megkínálhattam magukat… És még egy: az ember ne sajnálja azt, ahogyan élt. Minden a javára volt, ha túlélte… Tölthetek? Hát ha már nem esznek többet, legalább igyanak… Lám, lám… azt hittem, egyedül ülök ma is. Olyan hamar leszáll már az este, és nem tudok aludni. Milyen jó alvó voltam én valamikor! Maguk biztosan jól alszanak… ámbár… hehe… ebben a korban… kettesben…

– Mennünk kell – mondta Ditke. – Sötét van és sáros az út.

– Máris mennének? Gondoltam, eliszogatunk még egy kicsit.

– Majd máskor – mondtam. Ditke rám pillantott, persze, persze, mindjárt elígérkeztem. Venczel kapott is rajta:

– Bármikor. Vagy legjobb, ha most megmondják, mikor jönnek legközelebb. Ugye ott laknak abban a kis faházban, ahol fenyőfa van a kertben. Tudom én! Még halat is vihetek maguknak…

– Nem, nem, köszönjük – mondtam. – Most pedig, fizetnénk…

– Fizetni! – képedt el Venczel. Elborult az arca, láthatóan megsértődött. – Hát hogy képzeli? Hogy képzelik? A vendégeim voltak!… Na tessék!… Nem szabad ám megsérteni a magamfajta embert! Jó szívvel adtam.

– Akkor hát a csónakért…

– Azért sem. Mit kopott az azzal, hogy használták? Boldog vagyok, hogy adhattam valamit…

Alig tudtuk megvigasztalni. Kikísért a kapuig, viharlámpással, s még az úton is eljött velünk egy darabig.

– Ó, ezek az utak… – dohogta. – Ez az ősz… Nem szeretem az őszt. Az én egész nemzetségem, testvéreim, sógoraim, mind elszéledtek a világba, tisztes foglalkozásokat űznek. Én is mentem volna utánuk, de hamar megállítottak… Ez az avar… látják… nem szeretem…

A sorompótól erővel kellett visszaküldeni. Hosszan utánunk világított a lámpájával, aztán hallottuk, mint caplat vissza a sárban, magában dohogva.

Egy-két napig ki sem mozdultunk a házból, alkonyat felé mentünk a boltba is, nehogy találkozzunk vele. Jólesett a vendégfogadása, de mi magunk akartunk lenni, azért jöttünk ebbe a házba, azért hagytuk ott a várost. Ditke néha főfájásról panaszkodott és kicsit szédült, ilyenkor kisétáltunk az erdőszélig, mire visszatértünk a házba, jobban lett, nagy étvággyal evett. – Nem tudom, mi van velem! – mondta.

– Talán keressünk egy orvost?

– De hiszen semmi bajom, talán csak a pipafüstöd fájdítja meg a fejem.

Már elolvastuk a Malte Laurids-t, és újabb részeket kerestünk Rilkétől. Egy nap a kályha mellett olvasgattam, Ditke az ágyon hevert, amikor kopogtak az ablakon.

– Jesszus! – ugrott fel Ditke.

Becsuktam a könyvet, és kimentem a házból.

– Jóestét – hallottam a sötétből. Venczel volt.

– Annyira megijesztett – mondta Ditke, amikor az öreg belépett.

– Csak nem fél tőlem? – Egy demizsont hozott, feltartotta és nevetett.

– Már azt hittem, valaki ránk tör – mondta Ditke. – Tudják, hogy egyedül lakunk itt…

– Én vigyázok magukra… esténként erre szoktam járni.

Meglepődtünk.

– Minden este?

– Amióta itt laknak. Nem mondtam a múltkor… Igaz is! Várhattam magukat. Megígérték, hogy eljönnek, volt friss halam…

Leültettük. Ditke kávét főzött. Venczel figyelte a mozdulatait, maga mellé állította a demizsont, aztán cigarettát sodort.

– Minden este – mondta. – De nem akartam zavarni magukat. Csakhogy nem jöttek el… s mondtam már, hogy az őszt viselem el a legnehezebben.

Poharakat kért – elővettük a konzerves dobozokat. Fejcsóválva töltötte bele a bort. Nem akartam inni, de mindjárt megsértődött. Ditke nem borozott. Kortyolta a kávét, hallgatagon ültünk. Bosszantott az öreg, minek lábatlankodik? Odahúzódtam a tűzhöz, melengettem a savanykás bort.

Venczel a gerendákat nézegette, a falakat, a padlót.

– Harminc éves – mondta. Furcsállón néztem rá, nem tudtam mire érti. – A ház… – mondta. – Harminc éve építette annak az úrnak az apja, aki kiadta maguknak. Annak az úrnak az apja egy birtokostól vette a telket, egy ház állt itt, nyaraló, de lebontották.

– Miért bontották le? – kérdezte Ditke, nyilván csak azért, hogy kérdezzen valamit. Azt hiszem, neki sem volt kedvére ez a látogatás.

– Miért? – kérdezte Venczel tűnődve és ivott. – Vajon miért is?

Ezen az estén még többet ivott, mint a múltkor, gyorsan töltögetett és izgatottan, apró kortyokkal fogyasztotta a bort. Valamelyest vele tartottam, tisztességből. Ditke egy zoknit stoppolt, s egyszercsak a szájához kapott, köhögött, a gyomra összerándult, kifutott a házból.

Megdöbbentem, kimentem utána

– No, no – hallottam Venczelt –, mi a fene!

Ditke a ház sarkába kapaszkodott, a, halántékát fogta.

– Jézusom – suttogta –, nekem nagy a gyanúm…

– Ditke – mondtam –, Ditke, mi van veled?

– Még nem vagyok benne biztos – mondta, s keserű arcvonásai kisimultak, mosolygott. – Te jó isten, még nem vagyok benne biztos… – Átölelt, tarkóját a nyakamhoz szorította.

– Megfázol – mondtam meghatottan –, gyere be.

Venczel figyelt bennünket. Ditke visszakuporodott az ágyra, felvette a stoppolást, állát a melléhez feszítette, láttam, hogy csupa vidámság az arca. Fogtam a poharamat, és ittam egy kortyot az ijedtségre. Ditkére néztem és Venczelre – az öreg magába roskadva ült, már megárthatott neki az ital a meleg szobában.

Kis ideig némán néztük egymást.

– És mi volt azzal a házzal? – kérdezte Ditke, mert nem tudott most hallgatni, de arról nem beszélhettünk.

– Házzal? – kérdezte Venczel. – Ja, igen. Egy nyaraló állt itt. Az az ember építette, aki a majort is bírta.

– Valami gróf volt az?

– Nem. Csak birtokos. Pesten gyára is volt. Meg itt ez a birtok… Itt állt a ház, ezen a helyen. Hát ilyen lett ez… Még nem láttam…

– Tehát ezt akarta látni – kérdeztem Venczeltől, s kissé talán udvariatlanul, mert nem bántam volna, ha magunkra hagyna minket, hiszen nekünk most valamit meg kell beszélnünk.

Venczel fáradtan bólintott. – Igen – mondta. – Látni akartam. De magukat is… Ez az igazság.

Megsajnáltam. – Miért nem tölt? – Kotyogva jött a demizsonból a bor. A tűz világánál szép fénye volt.

– Harminc év alatt egyszer sem jutott be ide?

– Én akkor nem voltam itt, amikor épült. Nem voltam ezen a tájon. Később nem akartam megnézni. De most, hogy öregszem…

– Valami emlék köti ehhez a házhoz? – kérdezte Ditke.

Venczel felrezzent.

– Nem, nem… Semmi. Csak az ember kíváncsi. Mielőtt meghal, mindent látni akar!

– Ugyan! Miért beszél maga a halálról? Hiszen fiatal még?!

– Köszönöm – mondta. – De nem vagyok már fiatal.

– És azt a házat miért bontották le? – kérdezte Ditke. – Régi ház volt?

Venczel inni akart, most a pohara fölött Ditkét nézte.

– Magának gyereke lesz, ugye?

Ditke rám tekintett, elpirult.

– Azt hiszem… igen, azt hiszem…

– Az a ház leégett – mondta Venczel. – Félig leégett, aztán lebontották. A birtokos eladta. Nem akarta felépíteni újra.

– Ó – mondta Ditke.

– Magának gyereke lesz – mondta Venczel, és egyre komorabb lett. – Nem mondhatok többet.

Óvatosan letette a konzervdoboz poharat, bedugaszolta a demizsont.

– Ezt itthagyom, maguknak… – szólt, és felállt. – Majd a vasutasnak adják oda, ha elutaznak. Az állomáson. Majd én bemegyek érte.

– Hát nem jön többet? – kérdezte Ditke. – És miért siet ennyire?

– Nem hiszem, hogy eljövök – mondta Venczel. – Van egy kis dolgom mostanában. – Megállt előttem. – Jobb lesz, ha elmennek, ilyenkor nem jó itt, ha az asszony így van… Itt ősszel… nem jó ez az idő.

Így ment el, eltűnt a sötétben. Magunk maradtunk. Ditke várt rám, ott ült a dikón a vastag pokrócokon, kezét összefogta a mellén, kipirult arccal várt rám.

– A mi gyerekünk – mondta. – A mi gyerekünk!…

Megálltam az asztalnál, találtam bort a poharamban.

– Ezt még meg kell beszélnünk – mondtam.

Értetlenül nézett rám.

– Mit kell megbeszélnünk?

– Na jól van, kedves – mondtam –, még nem is biztos.

– Ó, istenem, hogy beszélsz? – Riadtan, idegenül nézett rám. – Hogy beszélsz?

Amikor közelebb léptem hozzá, egészen a falhoz lapult, és eleredtek a könnyei.

Nem vártuk meg a hónap végét. Az eső változatlanul esett, a faház résein becsurgott a víz, nyirkos lett a kenyér, a pokróc, a ruháink. Becsomagoltunk. A kulcsokat jól eltettük, a tornácról még egyszer elnéztünk a vízre. Ditke vastag kesztyűbe bújtatta hosszú ujjait, fogtuk a csomagokat, és kimentünk az állomásra. A demizsont be kellett adni a vasutasnak. Az állomás üres volt, a jelzőharangról vízcseppek hullottak a salakra. Vékonyan futott a sínpár a fekete fák alatt.

A vasutas paprikáskrumplit evett egy csajkából, amikor bekopogtunk hozzá. Mondtuk, hogy Venczelé a demizson, majd érte jön.

A vasutas csodálkozott.

– Ismerik?

– Megbarátkoztunk vele.

– Nohiszen – mondta a vasutas. – Egyetlen embert ismernek meg itt, s az is Venczel.

– Nagyon kedves ember – mondta kissé sértődötten Ditke.

– Ó, hogyne – nevetett a vasutas; a szája tele volt paprikáskrumplival. A fekete viaszosvászonnal borított asztalkája mögött állt, girhes, magas ember, csontos csuklói elő-előcsúsztak a zubbonya ujjából, ahogy hadonászott. – Nem szokásom rosszat mondani senkire, de maguk úgysem idevalók. Az az ember még börtönben is volt!

Várta a hatást, főként Ditke arcát figyelte; otromba kezével félretolta a csajkát, és két jegyet vett ki a rekeszből, egymás mellé igazította a gumipárnán.

– Úgy ám! – mondta.

– Hm. Börtönben? – kérdeztem.

– Mégpedig szép kis ügy miatt! – Ránk tekintett, kurtán elnevette magát, aztán irtózatos zajjal lepecsételte a jegyeinket. Ditke összerázkódott.

– Na, persze, nem most történt – mondta a vasutas –, van annak már vagy harminc éve is. Volt itt valami bérlő, annak meg egy nagyon kedvére való szolgálólánya. Hát azt tette el láb alól…

– Jaj, menjünk már ki innen – mondta Ditke. – Kérlek, add oda a pénzt a jegyekért, és menjünk már ki a levegőre.

A vasutas Ditkére pillantott, sovány arcán újra nevetésbe szaladtak a ráncok. Feltartotta a jegyeket, mint a kártyát.

– Azt is mondják, hogy az avarban akarta elásni, de aztán a fáskamrába rejtette, az ölfák alá… petróleummal leöntözte a farakást…

– Ugyan – mondtam, de a hangom rekedt volt, ideges. – Ugyan, ez kérem, hihetetlen.

– Jaj, miért nem megyünk már ki innen – mondta Ditke.

A vasutas lassan átnyújtotta a két jegyet. – Hm. Hihetetlen? Csakhogy vannak itt még néhányan abból az időből, akik jól emlékeznek rá… Valami gyerek volt a dologban. A szolgálólánynak gyereke lett volna Venczeltől…

– Ó, istenem! – kapta a szája elé az ujjait Ditke.

Kifordultam vele a bódéból. A jelzőharang csengetett, a vasutas is utánunk jött, felvette sapkáját, hóna alá szorította az indítótárcsát, és begombolta a zubbonyát.

– Esik – mondta. Ott állt a közelünkben. Ditke nem akart beszélgetni vele, de a vasutas unatkozhatott. – Az ám! – mondta, féloldalvást rám pillantva. – Így járt a szerencsétlen. Tizenöt évig börtönben ült… amikor kiszabadult, visszajött ide… Azt mondja, itt kell élnie! Hát?!… Élhet itt, nem bántja senki.

Végre jött a vonat. A vasutas megnézte a zsebóráját. – Áh! Jobb is ha elmennek – mondta. Ilyen pocsék idő!… És mikor lesz még tavasz!…

Ott álltunk a csomagok mellett. Ditke a síneket nézte.