Idegen házban

Angol filmeken látni ilyen házakat; testes, erős épület, korinthoszi oszlopokkal a kapu kétoldalán, a timpanon szögében a házszám: kristályüvegre festett nyolcas, este az utcai lámpától csillog, mint a macskaszem. A háromnegyed tonnás teherkocsi ügyesen állt meg, fara egy vonalba került a kapuval. A sofőr mindjárt kiszállt, kérdezte: segítsen-e, de mielőtt bármit is szólhattam volna, a fiúk visszautasították. – Hogyne, száz forintot is képes elkérni borravalóul – szűrte a foga között Nándi. Leugráltunk a járdára, Regina meg kibújt a sofőrülés mellől, és felment az emeletre, szólni a háziaknak, hogy megérkeztünk. Hétfői nap volt, kora délelőtt; az őszi fény a legfelső emelet ablakait érte a szűk utcában. Már meglehetősen hűvös idő járta. Lecsaptuk a kocsi hátulját, én a földről segítettem, Márer meg Nándi a platón húzkodták a nehéz faragott szekrényt meg a lyukas közepű díványt a szélére; aztán Márer leugrott; előbb a szekrényt emeltük le, becipeltük a sötét, huzatos kapu alá, utána meg a díványt, s ezzel a nagyobb darabok máris a földön voltak. Még néhány kosár, telepakolt kartondobozok, egy vékony lábú kártyaasztal, bőrönd és szürke plédbe gyömködött ágynemű maradt hátra.

Márer meg Nándi úgy serénykedtek, mintha a magukét rakodnák, vagy normában dolgoznának, nehogy drága legyen a fuvar. – Menj, fizesd ki – mondta Nándi, mihelyt üres lett a kocsi. A sofőr kitöltötte a fuvarlevelet a volán mögött, morcosan, mert elesett a keresettől. A kormánykerékre fektetett egy alumíniumlapot, és sokáig piszmogott az indigóval. Harminc forint borravalót adtam neki, kevesellte. Nem törődtem vele, de kicsit bosszantott. Eltette a pénzt, éppen csak köszönt, kurtán, aztán elhajtott. Tiszta szívből adtam a harminc forintot, és nem akartam törődni vele, hogy a sofőr meg se köszönte, mégis cseppet elrontotta a kedvemet.

– Vigyázni kell velük – mondta Nándi –, hidegvérrel kizsebelik az embert. – Hüvelykujjával a ház felé bökött. – Mit szólsz, micsoda palota, mi? A központban van, a legjobb helyen…

– Sokat futkostatok érte? – kérdeztem, s közben végigjárattam tekintetemet a magas, szürke épületen.

– Hát egy kicsit szaladgáltunk – mondta Nándi. Alacsony, velem egykorú fiú volt, szőke, rövid hajú, erős fickó, a gyári futballcsapatban játszott centercsatárt. Mindig olyan fürge, mozgékony volt, a műhelyben is, az utcán is, mintha a gyepen kergetné a labdát. Regina éppen visszajött, a sötét kapualjban feltűnt türkizkék, új ballonja, melyet derékon alul fogott át az öv, divatosan; a haja még őrizte az esküvői frizura merevségét, csak itt-ott lazultak már meg a tincsek, de én éppen így szerettem. Kis könnyű habsál lebegett a nyakában, a térde meg kilátszott a rövid szoknya s kabát alól – veszettül csinos volt.

– Vihetjük a cuccot – mondta.

Átfogtam a vállát, és ott, a barátaim előtt megcsókoltam. Nevettek. Márer is, kurtán, ahogy szokott, csak a szeme körül maradtak barátságos ráncok. Néztem, hogy ő is nevet, és jószívvel nézi Reginát. Kezdetben nem nézte jószívvel. Amikor bemutattam nekik, egyszer műszak után a Kiskocka-presszóban, csak végigmérte, és alig szólt valamit. Nándi, az nem, az beszélt hozzá, kedveskedett Reginának, majdnem hogy udvarolt, persze eszembe sem jutott soha, hogy féltékeny legyek, a mi barátságunk nagyon erős barátság volt. Örültem, hogy Nándinak is kedves az a lány, akit szeretek, de Márer némasága bosszantott. Másnap aztán bent a műhelyben kérdeztem, mi baja vele, háromszor is meg kellett kérdeznem tőle, a végén már a fülébe ordítottam, ami nem nagy szó odabent nálunk, ahol harsogó zajjal mennek a fűrész-, csiszoló- meg gyalugépek. Nagy nehezen bökte ki, hogy: „Nem tudom, hozzád való-e az a lány, Sanyó.” Én nagyon meglepődtem, de nem szólhattam erre semmi olyast, hogy mi közöd hozzá, vagy effélét, mert Márer majdnem olyan volt, mint az apám, ő tanított meg dolgozni a gépeken, meg Nándi, ők fogadtak a barátságukba; mi három éve már úgy voltunk, mint egy család, egy brigádba tartoztunk – akár a műhelyben, akár a külső portálmunkákon, akár ha a vásárpavilonokat építettük a Városligetben vagy odakint a régi lóversenytéren. Nem szólhattam semmit, csak nagyon bántott, hogy mi kivetni valót talált Reginán, amikor szép is, kedves is, és ezenfelül nagyon szeretjük egymást. Ezt Nándi meg is mondhatta neki, mert egy idő után odajött hozzám, nem aznap, persze, és homlokomra lökte tréfálódzva a svájcisapkámat. „Na, Sanyó – azt mondta –, a szerelem, az két ember dolga, ne hallgass rám.” De engem még bántott sokáig, és főként az, hogy mire gondolt, miben ne hallgassak rá, mért nem való hozzám Regina. Ő igyekezett elfeledtetni velem az egészet, ha találkoztak Reginával, barátságos volt, legfeljebb keveset beszéltek egymással. Én meg akárhogy is néztem, mindig csak arra jöttem rá, hogy mi igenis egymásnak valók vagyunk, mindenben megegyeztünk, órákig tudtunk csókolózni, vagy csak úgy ülni egymás mellett egy padon, valami elhagyatott helyen, és csupa egyforma dolgot gondoltunk az életről. Aztán amikor komolyra fordult az ügy, és megtartottuk az eljegyzést, ők ketten, Nándi meg Márer, vettek Reginának egy divatos, hosszú nyelű ernyőt, Márer adta át a Kiskockában, fagylaltot is ő rendelt tejszínhabbal.

Most hát megint figyeltem az arcát, hogy jószívvel nézi-e Reginát, és úgy láttam, mindkettőnket jószívvel néz, azt mondtam: – Csoda rendesek vagytok. – A könnyeim majd kijöttek. – Igaz, Regina, csoda rendesek ezzel a lakásszerzéssel meg a költözködéssel…

Nándi egy papírfoszlányba focizott bele zavarában, Márer mordult egyet, azt mondta: – Jó, jó, de inkább kapjuk a cuccot, és vigyük az emeletre, mert mindjárt dél lesz. – Márer idősebb volt nálunk, kétgyerekes apa, de ez a korkülönbség soha nem mutatkozott meg a barátságunkban. Sovány, őszülő férfi volt, kockás ellenzős sapkát viselt mindig, és meggyfa-szipkából félcigarettát szívott.

– Valóban, fiúk – mondtam –, ti kettőre mentek melózni. Most már hagyjátok az egészet, mi elintézzük Reginával, ami hátra van. Hullára cipelitek magatokat.

– Te meg Regina?! – nevetett Nándi. –– Jó vicceid vannak. Előbb a szekrényt visszük vagy mást? Vezényelj, most te vagy a főnök.

Így hát Regina a kapu alatt maradt, a holmikra vigyázni, mi pedig megragadtuk a szekrényt.

– Hé, kisapi, gurtni is van a világon! – mondta Márer; bő kabátzsebéből összecsomózott hevedert rángatott elő. Nem engedték, hogy én bújjak bele, csak balanszírozhattam a harmadik emeletig. Faragott, régi koloniál szekrény volt, tükörbetéttel. Nándi nagyot szusszant az első lépcsőfordulónál, és visszakiáltott Reginának: – Kár, hogy nem márványból faragtatta annak idején ezt a dögöt az apukája! – Tisztára viccből mondta, Nándinál az effélét meg kellett szokni, de láttam, hogy Regina elhúzza a száját. Persze, Nándi már megint emelt, nem vette észre. Tudták a fiúk, hogy a bútorokat az apósoméktól kaptuk. – Mihelyt lehet, veszek egy másikat – mondtam Nándinak.  

– Tök mindegy – felelte nyögdécselve a második lépcsőfordulónál –, akkorra már felcipeltük a harmadikra.  

Alaposan megizzadtunk. Az idős háziasszony az előszobában állt, kendőt terített a vállára, mert az ajtót kitártuk két-szárnyra.

– A fal! – mondta aggódva. – Jaj, kérem, a nyáron festettem!…

Téblábolt, mint a városi galambok, hasonlított is azokhoz szürkéskék ruhájában, s bögyös volt, apró szemével meg egyre pislogott. A konyhán át szolgált a bejárat a személyzeti szobába. Most láttam először, csak a barátaim mesélték el az esküvői vacsorán, hogy milyen, amikor az egészet bejelentették nászajándékként. – Szűkös, de kellemes helyiségnek ígérkezett. Sötétbarnára festették a padlóját; ablaka az udvarra nézett. Nándi megállt a szoba közepén, miután helyére állítottuk a szekrényt, lihegett, törölgette a verítékét, s az ajándékozók boldog mosolyával az arcán kérdezte: – Megfelel, api?

Én akkor, de korábban is egész nap meg az esküvőn is tudtam már valamit, csak igyekeztem nem gondolni rá, egyáltalán nem akartam arra a valamire gondolni, mert ha eszembe ötlött, újra és újra azt mondogattam magamban: „Még nem történt semmi, még elintézem valahogy.” Pedig tudtam, hogy nem intézem el, s éppen ezért hessegettem ki a fejemből. Ahogy most ott állt előttem Nándi, izzadtan, jókedvűen, különben is nagyon valószínűtlennek tűnt az, ami bántott.

– Ti vagytok a legjobb barátok a világon – mondtam. – Soha nem tudom meghálálni nektek…

Nándi elkomolyodott, és azt mondta:

– Majd jó fenéken rúglak, csak nyafogj!… Persze, nem két szoba-hall – tárta szét karját.

– Két szoba-hall? – mondtam. – Van egyáltalán olyan?

Erre aztán nevettünk valamennyien; Nándi átfogta a vállam, és indultunk vissza a földszintre, a többi holmiért. Megint eszembe jutott, hogy milyen szép barátság is ez a mienk, hogy mennyit köszönhetek Nándinak meg Márernak – mégiscsak szakmát adtak a kezembe. Aztán a három év!… Először Márer vitt el egy jobb szabóhoz, az első karácsonyt náluk töltöttem… a vasárnapi közös drukkok Nándi meccsein, csendes sörözések… most meg ez a lakásszerzés. Éppen mondani akartam valamit erről a barátomnak, amint egymás mellett robogtunk le a lépcsőn, de egyszer csak megint arra kellett gondolnom, amit már napok óta tudok, de két napja egészen biztosan, meg kellett állnom, összeszorult a torkom, nagyon rossz érzésem támadt.

– Mi van, api? – kérdezte Nándi, megtorpanva, s a lépcső aljáról feltekintett reám. „Most meg kellene mondanom, legalább neki. De Márernak is. Minden perccel rosszabb, minden órával nagyobb disznósággá nőtt, hogy nem mondom el nekik.” De aztán láttam a nevető képét – így szokott meccs után kijönni az öltözőből, mi meg, Márerral, ott várjuk a kiskapunál, a kézzel festett plakát mellett, és azt mondjuk: „Klassz voltál, Nándi!” Mindig ezt mondjuk neki, akár klassz volt, akár nem, s ez mégsem csalás vagy képmutatás, mi mindig nagyon jó játékosnak tartottuk őt. Ő meg legyint: „Ne marháskodjatok!” De néhány perc múlva, a gyári klubban megkérdi: „Csakugyan jó volt, mi?”

– Semmi – mondtam most neki, ahogy láttam a nevető képét –, semmi sem történt, csak azt hittem, kiabál valaki fentről. – Ezután hirtelen elhallgattam. Nagyon megijedtem és elhallgattam. „Most miért hazudtam? Hazudni, azt nem kellett volna. Ahelyett hogy elmondanám neki, még hazudok is hozzá.” Nem mertem ránézni, nekilódultam, elrobogtam mellette a lépcsőn, emlékszem, elkezdtem hangoskodni, hogy most ne a székeket vigyük, hogy mennyi sok apró kacat van, és hogy a kártyaasztalnak egyszer majd eltüzeljük a lábait, ha nem lesz tüzelőnk, meg effélét, nagyon hangosan és feleslegesen gyorsan, hadonászva. De senkinek nem tűnt fel, pedig figyeltem Nándi meg Márer arcát, nem bántam volna, ha valamelyik megkérdi, és kiszekálja belőlem, hogy mi bajom, meg féltem is, hogy így lesz. Nagyon idegen lettem magamnak. Nemsokára aztán felhordtunk mindent – Regina is feljöhetett. Nándi odaállt az öregasszony elé, azt mondta: – No, néni, hát meghoztuk ezeket a fészekből pottyant verebeket. – Közben cigarettára gyújtott, nagyon ügyetlenül szívta a füstöt, kocadohányos volt, mindjárt köhögni kezdett. – Azt hiszem, ilyeneknek festettük le őket, nem igaz? Sok baj nem lesz velük. Akkor hát rendben van?

Az asszony elmosolyodott, rám nézett, aztán Reginára – tekintete egy kicsit megállt Regina kabátján, kivillanó térdein; megigazította magán a kendőt, bólintott: – Rendben, hát persze. A bér három hónapra ki van fizetve.

– Micsoda? – kérdeztem ámulva. – Hiszen még egy vasat sem adtam.

– Az úr kifizette – mondta az asszony.

Nándi gyufaskatulyába hamuzott: – Nem én. A brigád. Hozzátartozik a nászajándékhoz.

– Megyünk, vagy itt töltjük le a műszakot? – kérdezte Márer Nánditól.

– Egy fröccsöt – mondtam sietve – megiszunk valahol. Gyere, Regina.

– Csak menj – mondta Regina. – Menj, és igyatok valamit, én meg itt rendet csinálok. – Az arca merev lett, emiatt máskor is bosszankodtam már, hogy időnként a barátaim társaságában miért lesz ilyen merev az arca.

– Majd rendet csinálsz azután – fogtam meg a kezét. Márer, láttam, elfordult, kiment az előszobaajtón, és nekidűlt a gang korlátjának.

– Nem – mondta Regina. Nagyon tudott bosszantani ilyenkor, de kétségbe is estem, hogy haragszik; a szeme nagyra nőtt, arca még keskenyebb lett, az alsó ajkát kicsit lebiggyesztette. Megszépült a dactól. – A fiúk, ugye, nem haragszanak meg érte?

– Szó sincs róla – mondta Nándi, de láttam, nem bánta volna, ha Regina is velünk jön. Mindig szeretett volna megbarátkozni vele, de Regina kicsit fölényesen kezelte. Meg is jegyeztem neki ezt egyszer, kinevetett: „Ó, Nándival így kell bánni!…” – mondta. Nem vitatkoztam, pedig tudtam, hogy Nándi csak miattam viseli el Regina fölényeskedését, másként nagyon érzékeny fiú. Most kissé meghajolt a feleségem előtt: – Kézcsók! – mondta. Elnevette magát: – Kézcsók a kacsójára! – llyen tréfás fiú volt. Márer odakint a gangon ellökte magát a korláttól, beköszönt; feltette a sapkáját, én meg csókot adtam Reginának, aggodalmasan: – Sietek vissza, kicsim! – Bólintott. Lekocogtunk a lépcsőn. A második emeleten Márer megállt.

– Jobb lenne, ha te is maradnál – mondta.

– Csak nem képzeled? – feleltem. – Az én torkom is csupa por.

Tulajdonképpen nagyon kínos volt: ahogy fogyott a lépcső, és végre kiértünk az utcára, tudtam, hogy elő kell rukkolnom vele. Legkésőbb a kocsmában. Legkésőbb. Ha akkor nem szólok, maholnap mindennek vége lehet köztünk. Ha nem én mondom el nekik, az rosszabb, mintha elcsábítanám Márer feleségét, vagy kilopnám Nándi zsebéből a  pénztárcát. Tudtam, hogy meg kell mondanom nekik, s emiatt elakadt a szavam; ők beszéltek, én meg csak bólintottam, köszörültem a torkomat, lemaradoztam tőlük, és egy szót sem értettem a társalgásukból.

Találtunk a közelben egy kocsmát. Három nagyfröccsöt fizettem ki a kasszánál, Móri ezerjót írtak ki az ártáblára, de a fröccs olyan volt, mint a káposztalé. A helyiség rideg, kopott volt, a csempézett falnak dőlve féllábú, mankós koldus iszogatott, a pult körül meg néhány meszes ruhájú szobafestő sörözött. Odaálltunk a köralakú kétlapos büféasztalhoz. Koccintottunk.

– Hát akkor – mondta Márer –, még egyszer sok szerencsét!

Már éppen inni akartunk, de Márer mégiscsak elvette szájától a poharat:

– Tudod jól, Sanyó, hogy nem szeretek prédikálni – mondta. – De átéltem egyet-mást. Reginával egészen másként lesz, mint amikor egyedül voltál.

Nekem elállt a lélegzetem, azt hittem, Márer belém látott, ami nem lett volna csoda, három év alatt nagyon megismertük egymást. Hirtelen feljebb kaptam a poharamat az arcom elé, és azt mondtam: – Tudom, mire gondolsz. De a barátok barátok maradnak ezután is.

– A barátságra! – emelte fel Nándi a poharát. Jókat kortyolt a borból, de megrázkódott. – Már megszoktam a Vita-Colát – mondta.

Márer ivott, tenyerével letörölte a párát pohara faláról. – A barátok – mondta. – Na, persze. – Újra ivott, gyűrött Kossuthos csomagot vett elő, körbekínálta. Ő a magáét kettétörte, a szakadt véget beledugta a meggyfa-szipkába. Amikor gyufát lobbantottam eléje, nem fogadta el mindjárt, két ujja közt tartotta a szipkát. – Nézd, Sanyó, a legfontosabb most az, hogy ti ketten megértsétek egymást Reginával. – Erre én elfeledtem a gyufát, megpörkölte az ujjam hegyét, szisszentettem, és beleejtettem egy bortócsába. Sisteregve vékonyka szénné vált. Márer megvárta, míg újból gyufát gyújtottam; lenyelte az első szippantást, aztán körülnézett. – Nem ennénk sóskiflit? Marja ez a vacak bor a gyomromat.

Kértem öt sóskiflit a pultnál. Míg háttal álltam feléjük, úgy véltem, szót váltottak egymással. Akkor én hirtelen megfordultam, de mindjárt nagyon elszégyelltem magam, mert Márer az ajtón nézett kifelé, Nándi meg a féllábú koldust méregette. „Ha nem mondom meg nekik, ez a dolog egészen megmérgez” – gondoltam. Letettem a sóskiflivel teli kosárkát a poharaink közé, megvártam, amíg Márer kivett egyet, leharapta a végét és ropogtatta. „Most – gondoltam –, most mindjárt megmondom.” Elkezdett vadul verni a szívem, és sűrű, forró hullámok csaptak végig testemen. – Márer! – kezdtem, rám se nézett, akkor jöttem rá, hogy csak a szám mozgott, nem adtam hangot. – Márer! – akartam újra mondani, de Nándi – kiflijét borába mártogatva – felém fordult nevetve:

– Az anyósod nem szidott minket, amikor eloszlott a vendégsereg?  

– Az anyósom? Miért szidott volna az anyósom?

– Elég jól vittük mi ott a hangot a násznép között.

– Ó – mondtam. – Nem, az anyósom nem szólt semmit.

Nem tudtam, miért kérdezi az anyósomat, nem tudtam odafigyelni. Ez járt az eszemben: „Ha most nem mondom el, mindjárt elkezdünk beszélgetni, aztán elindulunk haza, és nem lesz erőm tudomásukra hozni. Aztán egyszer úgyis kiderül, egy héten belül kiderül, és disznóság lesz, hogy elhallgattam. Nagyon nagy disznóság lesz.”

– Pedig ordítottál, mint egy előénekes – mondta Márer Nándinak. Elnevette magát. – Minduntalan az Avanti popolót kezdted énekelni.

Nándi kuncogott; öklözte a homlokát:

– Olyan kedvem volt. Mondtak valamit rólam az apósodék, amikor eljöttünk?

– Semmit – mondtam. – Semmit. – De nem értettem pontosan, mit is kérdezett. „Hát mért nem kezdem el?” – gondoltam magamban.  

– És Márer? – kérdezte Nándi.

– Mi?

– Mondom: Márer. Ő rendesen viselkedett, mi?

– Hát persze.

– Az Avanti popolót! – kuncogott Nándi. Nagyon tetszett neki, hogy olyasmit tett, amiről nem nagyon tud. – És egész éjjel?

– Mindenféle indulóval keverted – nevetett Márer.

– Mivel?

– Mindenfélével. Még a tüzérindulót is elénekelted.

– A tüzérindulót is?!… – És erre már harsogva nevetett, meggörbedt, fogta a hasát, Márer is jót mulatott a dolgon, de én úgy láttam őket, mintha egy vastag üveg fal mögött lennének, csak azt néztem, hogy mozognak, a szájuk beszédre meg nevetésre áll, de a hang alig jutott el hozzám. Mintha én máris kiestem volna közülük; két jó barát, gondoltam, nincsenek rejtett gondolataik egymás előtt, ilyenek voltak akkor is, amikor megismertem őket, csakhogy később magam is közéjük tartoztam, befogadtak. Mit kellett volna tennem? Amikor az apósom először közölte, hogy mi a terve velem az esküvőnk után, vajon mit kellett volna mondanom?

– Sanyó – bökött mellbe a mutatóujjával Nándi –, hová bambultál el? Igaz, hogy a tüzé…hé…hé…hahaha…a tüzérindulót is énekeltem?

– Énekelted – feleltem. Egy pillanatra eszembe jutott az esküvői vacsora, Regináék népes családja, hajdani kisiparos família, a meggyszínre pácolt, ormótlan bútorokkal berendezett ebédlő – akár egy múzeum –, Regina apja, az őszülő, szertartásos családfő, az evőeszközökkel pipiskedő mama – és Nándi minduntalan mozgalmi dalokat énekel.

– Hanem az anyósod nem él-hal érted – mondta Nándi.

– Nem nagyon. De Regina ezzel nem törődik.

– És az apósod? – kérdezte Nándi.

„Most – gondoltam –, most meg kell mondanom.” Kiszáradt a torkom. Vállat vontam.

– Az apósa már inkább – mondta Márer. Megfogta  a poharát, két tenyere közé szorította, mintha melegítené a bort. – Igaz, hogy bevisz a szövetkezetükbe?

Márerra néztem. Aztán Nándira. Ő még nem értett semmit, jóformán oda sem figyelt. De Márer tekintetétől megijedtem.

– Az apósomnak van egy terve… – mondtam.

Márer közbevágott:

– Szóval, igaz.

Hallgattam.

– Azt hittem, csak az öreg beszélt összevissza a vacsora után – mondta Márer. – Gondoltam, elmondtad volna.

– Nézzétek… – szóltam. Nem tudtam folytatni. Éreztem, hogy hiábavaló. Minden érv kiszökött a fejemből. Elkezdtem forgatni a poharamat a bortócsában, felemeltem, odább tettem, s megint odább, ezáltal kis karikák láncolata rajzolódott ki az asztallapon. Aztán észrevettem, hogy ők várják a szavamat. – Nézzétek – folytattam, de nagyon nehéz volt összeszedni a gondolataimat. – Amikor a mi dolgunk Reginával komolyra fordult, az öreggel kint maradtunk a konyhán, és azt mondta, ha már így áll a helyzet, terve van velem. Hagyjam ott az üzemet, bemegyek hozzájuk a szövetkezetbe, ott is van gatter; kilenc-ötvenes órabért fizetnek meg a nyereségrészesedést. Így minden rendben lesz. Jól van, gondoltam; mit vitatkozzak, úgysem lesz belőle semmi, majd elfelejti. Eszembe sem volt átmenni hozzájuk. De aztán Regina is mondta párszor, szombaton meg, mielőtt elmentünk a tanácshoz, szólt, hogy minden rendben van, már várnak… És Regina is nagyon akarta.

– Hová mégy? – kérdezte Nándi, még nem nagyon értette az egészet.

– Nézd – mondtam –, tulajdonképpen…

– Elmegy – mondta Márer. – Elmegy tőlünk.

– Micsoda? – kérdezte. Nem akarta elhinni.

– Elmegy – mondta Márer. Ránéztem. Nagyon nyugodt volt, semmi különös nem látszott az arcán.

– Egy szót sem szóltál róla – csodálkozott Nándi.

– Tulajdonképpen nem akartam elmenni – mondtam.

– Az mindegy – szólt Márer. Kifújta meggyfa-szipkájából a csikket, rátaposott. – Az mindegy, hogy mit akar az ember. Az a fontos, hogy mit tesz.

– Nem akartalak becsapni benneteket – mondtam. Nagyon szánalmasnak éreztem magam. Tudtam, hogy amit teszek, egyáltalán nincs rendjén; és mégis meg fogom tenni. – Nehogy azt gondoljátok…

– Ilyesmire nem is gondoltam – mondta Márer. – Végeredményben megértelek. Jobb lesz. Kilenc-ötven több, mint hét-húsz.

– De hát nem tudom elhinni! – hajtogatta Nándi. – Sanyó! Egyszer csak nem jössz melózni többé?

– A barátságunk azért megmarad – mondtam. Most, hogy elkezdtünk beszélni erről a dologról, nem is látszott olyan kényelmetlennek, mint addig, míg magamban hordoztam. Nem történt semmi. Együtt tudtunk álldogálni tovább a büféasztalnál és beszélgettünk. Kicsit megnyugodtam. – Azért, mert odamegyek a szövetkezetbe, a barátságunk megmarad.

– Na, igen – mondta Márer –, a barátság nem olyan dolog, amit máról holnapra elfelejthet az ember.

– A fene egye meg – dünnyögte Nándi. – Ez aztán váratlanul jött.

– Ezután is találkozunk mindig – mondtam. – Vasárnap kimegyünk a Nándi meccseire. És feljöttök hozzánk.

– A fene egye meg – morgolódott Nándi. Rám tekintett, elkaptam róla pillantásomat.

– Minden olyan lesz, mint eddig, csak éppen nem dolgozunk együtt – hajtogattam. Már kicsit könnyebben éreztem magam, túlságosan féltem előtte, s most láttam, hogy semmi veszélyes nem történt.

– No – mondta Márer –, hát nekünk mennünk kell.

– Természetesen semmi sem változik meg. Ezt az állást el kellett fogadnom a béke kedvéért. Lehet, hogy nemsokára gyerekünk lesz… értitek. De azért semmi sem történt, higgyétek el.

Kimentünk az utcára. A sarkon egymás felé fordultunk.

– Meg akartam mondani nektek – szóltam csendesen.

– Jól van – mondta Márer.

– A fene egye meg – dünnyögte Nándi. Rosszkedve lett.

– Haragudhattok rám – szóltam.

– Eh! – legyintett Nándi.

– Jogosan – mondtam. Itt az utcán megint új színt kapott az egész. Hihetetlen lett, és nagyon kényelmetlen.

– Nem – mondta Márer –, nem haragudhatunk rád. Nem magadért teszed. És az egész dolog úgy néz ki, hogy igazad van.

– Azt mondod, hogy igazam van? – kérdeztem hálásan.

– Azt mondtam, úgy néz ki, hogy igazad van. Hát mi megyünk…

– Mikor találkozunk? – kérdeztem.

– Vasárnap játszom – szólt Nándi. Nyújtotta a kezét. Szomorkásan mosolygott. – Háromkor, a kispályán.

– Háromkor – mondta Márer. Kezet ráztunk.

Amikor elindultunk, utánuk kiáltottam:

– Várjatok! – Megálltak, visszafordultak. Azt kérdeztem tőlük: – Mondjátok, gondoltok rólam valami rosszat?

– Te bolond! – mondta Nándi. Márer meg így szólt: – Semmi rosszat. Megmondanánk.

Intettem utánuk, aztán elindultam hazafelé. A ház előtt megálltam. „Túl vagyok rajta – gondoltam –, és nem is történt semmi.” Felnéztem a házra. Nagy, szürke épület volt, angol filmeken látni ilyet, oszlopokkal a kapu két felén, a timpanon, szögében a házszám, kristályüvegre festett nyolcas, este is világít. Hűvös idő volt, egy közeli pékségből friss sütemények szagát hozta a szél. „Ezentúl itt lakunk majd, Regina és én. A házszám: nyolc.” Vártam, hogy valami jóleső érzés lesz rajtam úrrá. „Semmi különös dolog nem történt” – gondoltam. Vártam, hogy ez most megnyugtat. Aztán beléptem a kapun. A lépcsőház nagyon  idegen volt. Az egész ház nagyon idegen volt. „Majd meg fogom szokni – gondoltam. – Majd egyszer ez is olyan lesz, mintha mindig itt laktam volna.” Még nem nagyon tudtam elhinni.