Túl a városonA gyerek minden előadáson ott volt. Kissé távolabb a homokot seprő, bordó bejárati függönytől, a porond szélén állt. Sovány, nagy szemű gyerek volt. Szépen tudott rajzolni. Lerajzolta a bosnyák medvéjét, az oroszlánkölyköket és a krokodilt. A zenebohócot is. Az első napokban az igazgató nézegette a rajzokat; olcsó szivar lógott a szájaszélén. Soha nem égett rendesen az igazgató szivarja, csak néhány szippantásnyit, akkor újra meg kellett volna gyújtani. De az igazgató lusta ember volt. Ha az ingmellére hullott a hamu, nem seperte le az ujjaival. Kicsit elhízott már. Nézegette a rajzokat és hümmögött. – Szóval, te Spreicer barátja vagy? – Az vagyok – mondta a fiú. Várta, hogy az igazgató mond valamit a rajzokra. Délelőtt volt, a fehérre mázolt cirkuszkocsik között álltak. A lovak távolabb a füvet harapdálták. – Ügyes vagy – mondta az igazgató. Kivette a szivart a szájából, megnézte, látta, hogy kialudt. Visszadugta a szájába. – Na jó – mondta. – Csak aztán vigyázz, ne légy láb alatt. – A porond szélén fogok állni mindig – felelte a fiú. – És, hát akkor majd megcsinálom a plakátokat is… – Engem le tudnál-e rajzolni? – kérdezte az igazgató. Nagyon meleg volt, július, az emberről lekívánkozott az ing. De az igazgató fekete kalapot viselt. – Nagyon könnyen – válaszolt a fiú. – Na jó… Különben Spreicert rajzold. Arra jön a közönség. Elfordult, kiáltott valakinek. Otthagyta. A gyerek eleinte végignézte az egész műsort. Aztán megunta, és csak Spreicer számához ment be a porondra. A ponyva alá beszorult a hőség. A közönség sört szeretett volna inni. Azt kiabálták: „Miért nem mérnek sört?!…” De a számok alatt csendben voltak, és utána lelkesen tapsoltak.
Kis zenekar játszott az egyik sarokban. Korláttal kerítették el azt a részt, a korlátot színes krepp-papírral vonták be. Egy öreg ember harmonikázott. A dobos fiatal volt, sovány, és ízléstelen nyakkendőt viselt. Amikor Spreicer következett, a harmonikásnak kevés dolga akadt. Csak addig játszott valami gyors, halk számot, míg Spreicer felmászott a kötélhágcsón. A tetőszerkezetből két fémrúd függött alá, a rudak egy brokáttal bevont lapot tartottak. Arra állt Spreicer. Amikor az artista könnyedén meghajolt odafent, kezét barátságosan felemelve, és mindezt üdvözlő taps fogadta, a fiú ellökte magát a bejárat melletti oszloptól, az izgalom nem hagyta, hogy tovább támaszkodjon. Spreicer nem volt már fiatal ember, de arannyal átszőtt trikóöltözékében, melyet derekán széles, puha öv fogott át, kitűnő férfinak hatott. Napbarnított volt és izmos. Rövid, őszes-szőke haja kisfiúsan fénylett a lámpák alatt. A gyerek összekulcsolta kezét, nyakát hátraszegte, és felfelé figyelt. Spreicer eloldott egy hintát, ellökte magától, hagyta, hadd kalimpáljon a levegőben. A fémrúdra kötött zacskóból beporozta a tenyerét. A harmonika elhallgatott, csend lett. Spreicer elkapta a feléje lengő trapézt, és néhányszor nyújtott testtel ellódult a mélység fölött. Soha nem engedte, hogy hálót feszítsenek ki alatta, a legnagyobb merészségre vállalkozott. Amikor a hinta már alapos lendületben volt, Spreicer különböző mutatványokat csinált a levegőben. Felhúzódott, ingás közben, míg marka szorította a fémrudat, átbukfencezett rajta úgy, hogy két lába a térd hajlatánál felkerült arra. Ekkor már pergett a dob, hol lassan, hol felgyorsulva és erősen. Ebben a testhelyzetben óvatosan elhelyezkedett, lábfejével megkapaszkodott kétfelől a kötélben, és a következő ingásnál keze eleresztette a fémrudat. A nézőtéren a dobpergés megölte a legapróbb neszeket is; Spreicer fejjel lefelé, két karját kinyújtva, egyre fokozódó tempóval hintázott a levegőben. A gyerek tudta: most az következik, hogy az artista a zsebébe nyúl, fekete kendőt vesz elő, beköti a szemét. Ilyenkor már nagyon félt, összekulcsolt kezét az ajkához emelte, és harapdálta öklét. A dobos elhallgatott az ütőkkel, hogy majd a nyaktörő számoknál annál inkább segítse megdermeszteni a nézőkben a vért. Apró szisszenések repkedtek a tető felé – talán ezek voltak Spreicer legszebb percei. Az előbbi mutatványokat megismételte bekötött szemmel; a kötélhágcsóval átellenben lógott egy vastag kötél, s amire most Spreicer készült, azt a cirkusz plakátjáról sejthette a közönség; újra a karján csüngve hintázott, a dobpergés felgyorsult; nagy lendülettel utolsókat lengett a mély fölött, majd egy kiszámított pillanatban eleresztette a fémrudat, szemén fekete kendővel rövid ívben a kötélhez repült és elkapta. A kötél megingott; Spreicer megpörgött rajta; a gyerek látta, hogy keskenyre szorította közben a száját. Egy pillanatig várt, míg a kötél mozgása holtpontra ért, aztán villámgyorsan lekúszott a porond homokjára. Lekapta szeméről a kendőt, a felviharzó tapsban és a megkönnyebbült kiáltások orkánjában mosolyogva, hálásan körbehajlongott, majd könnyű, friss futással eltűnt a kijárat függönye mögött. A taps legtöbbször nem szűnt meg, olyankor még egyszer ki kellett futni a porondra. A gyerek már várta odakint, karján az artista narancsszín, csíkos köpenyével. Nem szóltak egymáshoz. Spreicer apró lihegéssel engedte, hogy a fiú felsegítse rá a köpenyt.
Később, amikor Spreicer átöltözött kockás ingébe és düftin-nadrágjába, kiültek a lakókocsi bejáratához támasztott falépcsőre. A közönség zsivajjal oszlott el a téren, motorkerékpárok berregtek fel, biciklik csengője csilingelt. Az aggregátor még dohogott egy darabig, aztán az is elnémult. Apránként csend lett. – Ma is sikerült – mondta Spreicer. A fiú nézte, hogy szívja a cigarettát, markában világít a parázs. A városka sötétbe vesző utcáin apró fények égtek, de itt, a füves téren erősebb volt a csillagok világa. Hosszú, szálas felhők nyúltak végig az égen. Meleg szél támadt; amikor Spreicer kifújta a füstöt, a gyerek arcába terelte a szél. Szerette a cigarettafüstöt, beszippantotta. – Nagyon izgultam ma is – mondta a gyerek. Spreicer mosolygott. Amikor megszítta a cigarettát, piros fény világította meg a száját és az orrát. – Hallod a tücsköket? – kérdezte a fiútól. – Nagyot zuhannál, ha egyszer nem sikerülne… Spreicer mosolygott. – Milyen kedvesek a tücskök. Soha nem látni őket. Csak a hangjukat ismerem… Sírnak vagy énekelnek?… – Összetörhetnéd magad. Legalább a hálót engednéd kifeszíteni. – Hát… összetörhetném magam. A fiú feléje fordult. – Soha nem félsz? – De igen! Csak nem gondolok rá. Ilyesmire nem szabad gondolni. A félelem megöl. – A vakmerőség is! – A bátorság nem vakmerőség! – Egyre megy… – Ezt még nem tudod – mondta Spreicer. Megveregette a fiú hátát. – A bátorságot meggondolja az ember. A vakmerőséget nem. Kóbor kutyák ugattak a vadállatok ketrecei körül. Valaki káromkodott, veder zörrent. Kő huppant, egy kutya vonyított. – Kevés pénzt kapsz a cirkusztól – mondta elgondolkodva a fiú. – Pedig a te mutatványod ér itt valamit. A tied veszélyes is… – Sokszor mondtam már neked, hogy nem a pénzért csinálom. Hallgattak. Szerettek sokáig üldögélni az estében. A lakókocsik ablakaiban egymás után hunytak ki a fények. Nő énekelt odább, abbahagyta, megint rákezdte. – Rajzoltál ma valamit? – kérdezte az artista. – Egy házat. Kerttel, virágokkal… – Nem jó – mondta Spreicer. – A Napot rajzold… meg a Holdat… – Szeretnék egy olyan házban lakni egyszer – mondta a fiú. – Majd megnézem. De jobban szeretném, ha a Napot meg a Holdat rajzolnád… – Mi barátok vagyunk – mondta kis idő múltán a fiú. – Csodállak is… de sokszor nem értelek. Az igazgatót meg a többieket értem… De azokat nem szeretem. Hogy lehet ez? – Majd egyszer megtudod – mondta Spreicer. – Nagyon izgulok, hogy egyszer lezuhansz, és összetöröd magad. Te vagy az egyetlen barátom. Végignézem a számodat, mert tudni akarom, hogy sikerül-e?… A kezemet kell harapnom, úgy félek… De azért nem szeretném, ha abbahagynád… – Én már nem fogom soha abbahagyni. – Soha nem mernék ilyen mutatványokra vállalkozni! De azért nagyon jó tudni és látni, hogy te mersz, és nem akarod abbahagyni. Amikor repülsz, ha félek is, büszke vagyok. – Rám? Hogy a barátod vagyok? – Rád is… de nem egészen. Általában büszke érzés lepi meg az embert… Spreicer sokáig hallgatott. Sűrűn és nagyokat szippantott a cigarettájából. – Mit gondolsz – kérdezte később szorongva –, mit gondolsz, a közönség is így lehet ezzel?… – Már figyeltem őket, és láttam: csillog a szemük. Spreicer eloltotta a cigarettát. Hátradőlt ültében, és zsebre dugta a kezét. Halkan, a foga között fütyörészett. Felhők hozták és vitték az időt. – Holnap megmutatom neked azt a házat, amit rajzoltam – mondta csendesen a fiú. – Nekem is, neked is kellene egy olyan ház. Rendben van, nem a pénzért csinálod a munkádat, azt mondod. De nem járja, hogy te, a legügyesebb, a legmerészebb… Legalább valami nagy cirkuszba kellene kerülnöd! Fényes, nagyvárosi kőcirkuszba… Megérdemelnéd, hogy gazdag ember legyél. Vennél egy szép házat… Sok szép házat láttam már, amit szívesen elfogadnék… Sárgára vannak festve vagy halványzöldre, kis tornyos villák, fehér zsalugáterek, a kertben bokrok, télen is zöldek ám!… Te is megérdemelnéd… – Hallgass! – szólt rá ingerülten az artista. Aztán látta, hogy a fiú megsértődött, hozzátette: – Én is így voltam ezzel… Előrehajolt, tépett egy fűszálat, az ujjára csavargatta lassan. A fiú nem szólt többet. Spreicer tudta, hogy valamit meg kell magyaráznia. – Egy külvárosi varietében kezdtem. Apró kis számokban léptem fel. Azt mondták, azokból is kitűnt, hegy tehetséges vagyok. Szerettem a szakmát, szívvel, lélekkel csináltam. Ahogy mondják: szívvel-lélekkel… Az elején nem sokat törődtem vele: mit beszélnek. Tudtam, hogy értek hozzá, hogy csak ehhez értek… Aztán felfedeztek. Bevittek a városba. A cirkusz szerződtetett, világhírű, nagy cirkusz. Nyaktörő mutatványokat végeztem. Senki sem tudta kívülem. Fizettek. Beszéltek rólam. A villamoson, a hátam mögött suttogták egymásnak a nevemet. Megszédültem. Azt mondtam az igazgatónak: – Nagy szám vagyok, emelje fel a gázsit, mert máshova szerződöm. – Perceken belül teljesítette a kívánságomat. Akkor fedeztem fel, hogy valóban lehet pénzt keresni ebben a szakmában… Sok pénzt… Várt. Melege lett, kigombolta mellén az inget. Újabb füvet tépett, tovább csavargatta az ujjára. – Házat vettem és autót… És a nők!… Majd egyszer azt is megtanulod, milyenek a nők. Különösen, ha az embernek pénze van. De elkezdtem félni… Amíg szegény ördög voltam, nem féltem soha. Úgy repkedtem a mélység fölött, mint egy madár… – Elgondolkodott. – Igen, pontosan úgy, mint egy madár. Erre nincs jobb példa. De a madár meghalt bennem. Nagy szám repkedett a levegőben madár helyett. Mindenki kiszámíthatta, pénzben mennyit ér… – Fehér zsalugáterek… Úgy ám, fehér zsalugáterek meg fürdőszoba, halványzöld csempével, süllyesztett fürdőkád, akár egy kis úszómedence. A szobában vastag, puha szőnyegek… A kandallóban bükkfa ég… vagy tölgyfa… amit akarsz! Előtte bőrfotelok, kis, kerekes asztalon öt-, hatféle ital. Ezt már félti az ember! Onnan fentről hamar lepottyanhatsz ám, barátocskám! Kitörik a kéz vagy a láb, de az ember nyaka vagy a gerince… az sincs ám betonból! A repülő ember könnyen meghalhat, érted?!… Bátorság kell oda föntre, kiskomám, de ha odahaza vacsora vár, egy nővel édeskettesben, vagy autótúra a szép szerpentinutakon, kinek van kedve játszani a halállal?… A vakmerőség… vakmerőség persze olyankor is elkaphatja az embert, de a mi munkánkhoz nem vakmerőség kell, hanem bátorság… Spreicer elhallgatott. Nem nézett a fiúra. Lesodorta ujjáról a füvet, felállt. Fázott, begombolta magán az inget. A fiú ülve maradt. – Otthagytad? – kérdezte később. – Egy szép napon ott… Akkor már nem is dolgoztam. A nevemet ismerték anélkül is. Hízni kezdtem. Délig aludtam, ettem, és éltem a világomat. Aztán rám tört mindenféle félelem. Féltem a náthától, a tolvajoktól… féltem autót vezetni, hátha nekimegyek valaminek, vagy nekem jönnek, és beadom a kulcsot… féltem a sötétben, és féltem, hogy megöregszem, hogy elhagynak a nők, és az ördög tudja még, mi mindentől nem féltem! Túl sok kincsem volt ahhoz, hogy nyugodtan és bátran éljek. De szerencsére egyszer csak ott tudtam hagyni az egészet… – Emlékszel arra a napra? – Az olyan napokat nem lehet elfelejteni – mondta Spreicer. Odament a kocsi oldalához, nekidőlt, háttal a fiúnak. – Erős lehettél. – Nem tudom… Az ember nem tagadhatja meg soha önmagát. Csak belesodródik valamibe. Hosszabb vagy rövidebb időre. Az, aki régen volt, mindig ott él benne, elnyomva, megalázva… De vannak olyan éjszakák, amikor halkan beszélgetni kezd vele, csak meg kell hallgatni. Sokáig egyikük sem tudott szólni. A fiú torkán nyálbuborék akadt, de nem mert krákogni. – Menjünk aludni – mondta Spreicer. Ellódult a kocsi falától, megdörgölte tenyerével arcát. A fiú bent aludt az artistánál. A takaró alatt sokáig forgolódott. Szeme apránkint megszokta a sötétet. A kis ablak kartonfüggönyén át az éjszakai fény beszivárgott. – Alszol? – kérdezte egyszer csak a fiú; félkönyökére dőlt fektében. – Mit akarsz?!… – Szeretném neked megmutatni reggel azt a rajzot. – Jó – mondta Spreicer. – Jó, hát csak mutasd. – Már kerülgette az álom. Szerette a fiút, mert annak nem volt senkije, csupán ő, egyetlen barátja. Félálomban is őrá gondolt: „Hát mindenkinek ki kell próbálni ezt?!… Vagy legalábbis a legtöbbnek…” |