Négykézláb

Andreasnak hívnak, és egy igen híres professzornál szolgálok mint kertész. Elég nagy kertet kell gondoznom, mondhatom: éjjel-nappal, s ezért benn lakom a parkban, a gazdám villája mögött, néhány ciprusbokor árnyékában, a házikómban. Magam élek, nincs asszonyom, nem kerítettem még. Fiatal vagyok. Olykor délidőben, ha átmegyek a japánkert kis nyírfahídján, a mesterséges tó fölött, megállok, és a karfára támaszkodva nézem magam a víztükörben. Lótuszok úsznak a tavon, és apró halacskákat is telepítettünk bele, de mégis: a víz sima, mint az üveg. Szalmakalapot viselek, kajla karimáját kétfelől felgyűrtem. Kedvtelésből piros selyemszalaggal díszítettem a kalapomat, igen előkelő. Az arcommal is elégedett vagyok, kicsit hasonlítok arra a filmszínészre, aki az Őfelsége kapitányában a főszerepet játszotta. Nem tudom, látták-e? A sima víztükörben próbálgatom a mosolyát, azaz a mosolyomat, ilyenkor kivillan fehér fogsorom.

Mondja nekem itt az egyik lány a konyháról:

– Te Andreas, talán sellők vannak abban a tóban? – És igen meglep váratlan hangjával, mert azt hittem, magam vagyok a kertben. De ő meg éppen virágért jött; a professzornénak.

– Nem – mondom, és ellépek a korláttól –, nem, hanem gésák. Hiszen ez japánkert!

Aztán bementünk a fészerbe ollóért és rafiáért, s egy kicsit el is hancúroztunk. Sarahnak hívják és fiatal, vidékről került fel a tavaszon. A hátán pattanások vannak. Nem valami gusztusos, de – istenemre mondom – legalább igazolja tettem okát. Húszéves lánynak már nagyon sűrű a vére, segíteni kell rajta…

Mondom, asszonyom nincs, de nem is csinálok belőle gondot, míg rám nevetnek a lányok. A professzorné is lejön néha a kertbe; a rózsák között áll egy fehérre mázolt filagória, oldalát befutotta a vadszőlő, oda búvik be, és olvassa a könyveit. Vagy azt is megteszi, hogy fekete pongyolájában végiglejt a kert sárga útjain, aztán a teniszpálya menti gyeprészen megáll, ledobja a pongyolát, és nincs rajta más, mint a kis, piros csíkos fürdőruha. A lányok azt mondják: a professzorné közel jár a negyvenhez. Én megyek a kosarammal és az ollóval, mintha nyesni akarnám a sövényt, és oda-odapillantok. Mondhatom maguknak, húszéves is lehetne az az asszony! Fehér bőre van és vörös haja, és a melle, combja kemény – persze ezt csak a szememmel állapítom meg, már hogyan is gondolnák, hogy másként?! Sarah néha utánam lopódzik, s ha valami bokor árnyából nagyon rajta felejtem tekintetemet az asszonyon, fejbe kólint, és rámfú, mint egy macska:

– Ffu! Kikaparom a szemedet!…

Én nevetek, de bosszankodom is, mert csak nem képzeli ez a lány, hogy feleségül veszem?

Szabadnapomon egyedül megyek a városba. Ha felöltözöm, senki sem tudja, hogy kertész vagyok-e vagy diplomata! Legfeljebb a kezem… Na de zsebre dugom, a rövid zakó egyenesen megkívánja, hogy az ember zsebre dugja a mancsát. Felkapaszkodom az autóbuszra, odabent a városban meg elmegyek a bárba. Letelepszem egy kis kerekasztal mellett. – Pincér, gint!… – Aztán még egyet. A dobogón piros szmokingban ülnek a fiúk, és keverik a rokit. A mennyezetről reflektor csüng alá: mindenféle színekkel festi meg a zenekart.

Na most egy dock-rumot, hadd legyen légkör, de a zsebem is bírja, s bele a táncba. Partner potyog az égből, amennyi kell, csak bírja szusszal az ember.

Elhiszik, hogy néha szoktam gondolkodni is? Kifulladok, lerázom a lányokat, és leülök az asztalom mellé. Az ember rágyújt egy cigarettára, jobb kezébe fogja a poharat, és lassan forgatja. A forgó poharat kell nézni, akkor eltompul körül a zaj; s már jönnek is a gondolatok. Nekem olyasmi szokott az eszembe jutni, hogy mi is ez az egész élet? Gondolom, ez elég ócskán hangzik így, mit csinálják? Mert: ugye egész héten dolgozik az ember, hogy megéljen. Szombaton meg felöltözik, és elmegy piálni, csörögni. Vagy moziba. Na; puff! Vagy tegyük fel, meghívja egy barátja, vacsoráznak, nézi a háziasszonyt, a háziasszony meg őt, és a koccintások után olyasmi jut eszébe; hogy a fene egye meg, ez a barátom felesége!… Na, de várjanak csak!… Szóval esznek, aztán bekapcsolják a televíziót, vagy feltesznek egy lemezt; és otthon csinálják azt, amit mások a bárban. És hétfőn kezdődik minden elölről. Mi van még emellett? Jó, hát van, aki gürcöl, mert nősülni akar; vagy lakást akar, vagy autót akar… vagy gyereket. Én nem szeretnék ebből semmi különöset kihozni; de hát maguk már végiggondolták, hogy voltaképpen a ház azt jelenti, hogy nem alszom más házában, az autó meg azt, hogy nem járok a tömött autóbuszon vagy gyorsvasúton? Nem tudom, jó fejezem-e ki magam, valami affélét akarok mondani, hogy csupán jobb körülmények között, de ugyanazt csinálja végig az ember…

Meg kell mondanom, hogy ezeket a gondolkodási rohamokat hamar félbeszakítom egy pohár itallal, és visszamegyek a táncparkettre.

Másnap aztán fáj a fejem.

Egyébként alaposan leköt a kert. A professzor ugyan édeskeveset élvezi a növényeit; legfeljebb egyszer egy hónapban, ha kisétál. Olyankor fehér ingben és nadrágban jelenik meg, és teniszezni hívja a feleségét. Ötvenéves, friss járású ember, de a szeme révedező, még akkor is, ha a feleségével beszél.

Talán egy hónapja történt, hogy a filagóriában uzsonnáztak. Jegeskávét szoktak inni, tejszínhabbal. Egyszer Sarah lopott nekem a konyhából egy ibrikkel, azóta is fáj rá a fogam. Csudamód kíváncsi természetű vagyok, ezért a közelben dolgoztam, a törökszegfű közül gyomláltam ki a hervadtat.

– A kísérletek igen jól állnak – mondta a professzor. – Most aztán éjjel-nappal munka!…

Kanál csörrent, az asszony nem szólt semmit.

– Kitűnő eredmények – lelkesedett a professzor.

– S ha kudarcot vallotok?

– Kezdem elölről.

– A házasságod is kudarcot vallott, azt mért nem akarod elölről kezdeni?

– Drágám!…– mondta a professzor. – De, drágám!…

Az asszony sírni kezdett, abbahagyták. Még hallottam, amint a professzor azt mondta:

– Hogy ezt nem tudod megérteni… hogy ezt nem tudod felmérni!?…

Bementek a házba.

Egy óra múlva a professzor kérette a kocsiját. Elment.

Esteledett.

Este szép a kert. Nem állhatom meg, hogy végig ne menjek a sárga utakon. Az idén tarka összevisszaságban vetettük a virágmagot. Kék, sárga, lila és vörös színek tarkállanak, mint valami gazdag szőnyeg mintái. Az utat, mely levezet a tóig, szomorúfüzek szegélyezik. Lombjuk sátorként fonódik egybe, a kis hamvas levelek az arcomba csapnak, mint a lányok.

Nádas is van a tó partján. Szúnyogok döngnek csapatban. Ha a nap már szétolvad a kertek fölött, kuruttyolnak a békák. Mikor a közelükbe érek, csobban a víz. Eltűnnek a vízililiomok között.

Sarah jött le a nyírfahídhoz. Láttam. Nem mentem arra, összeszedtem a szerszámaimat, és elindultam a ciprusbokrok felé.

Tüzet raktam a házamban. Szalonnát tettem fel sülni egy vaslábosban. Sercegett, pattogott a zsír.

Amikor kiléptem az ajtón, ott állt Sarah.

– Miért nem jöttél oda hozzám a hídhoz? – kérdezte.

Nem szeretem, ha egy lány annyi bátorságot vesz magának, hogy ilyesmit számon kérjen egy férfitól. Habár, ha meggondoljuk, miért ne tenné? Mégis azt mondtam: – Nem vagyok a férjed!

Nem szólt, csak forgatta ujjai közt egy letört rózsa szárát.

– Mondani akartam valamit.

Mérges voltam, de fütyülni kezdtem egy dallamot.

„Az én kedvesem túl van az óceánon,

Az én kedvesem túl van a tengeren…”

– Meg se hallgatsz? – kérdezte.

– De, de, csak beszélj!

Leguggoltam, és egy rozsdás késsel kapargattam ásómról a földet.

– Ezek összevesztek… Az asszonynak szeretője van!

Lecsaptam a kést.

– Mi közöd hozzá?

Melle elé kapta két tenyerét.

– Miért kiáltasz így rám?

– Mert mindenbe beleütöd az orrodat! Mindenbe! Érted? És különben is: semmi dolgod a konyhán?…

Sarah idegességében megszúrta ujját a rózsaszár tüskéjével, eldobta, és elfutott a villa felé.

Feltápászkodtam a guggolásból, és bámultam utána. Nyugtalan lettem, de nem Sarah miatt.

Éjjel nem sokat aludtam. Nagyon nehéz volt a levegő, pedig kitártam az ablakokat. Azt hittem, vihar lesz. Felkeltem, és kitámolyogtam a ház elé. Csillagokkal volt tele az ég. A tó partján kuruttyoltak a békák. Néha elnyújtották, mintha énekelnének. Sok béka lehetett, furcsa kánont alkottak.

Fekete kő volt az éjszaka. A vállamra nehezedett, a derekamat nyomta. Az egész világ tele volt a békák énekével.

Az évszak legforróbb hónapja következett.

Keveset dolgoztam. Este öntözőcsőből esőt permeteztem a kertre. A virágok kábultan borultak egymásra.

Néha láttam az asszonyt. Nem olvasott a filagóriában. Nem is napozott. Csak járkált az ágyások között.

Zöld ruhát viselt, fehér bőre volt és vörös haja. Olyannak tűnt a zöld ruhájában, mint egy gladiólusz.

Egyszer rajta felejtettem a tekintetemet.

Megállt.

– Andreas! – mondta. Összerezzentem. – Andreas, a legszebb virágok elhervadnak…

– Meleg van, asszonyom!… Kegyetlen meleg.

– Ffu!! Kikaparom a szemedet… – mondta a hátam megett Sarah, amikor az asszony továbbment az úton. De én meg se hallottam.

Aztán egyszer fehér ruhában jött le a kertbe. Csak a haja vöröslött.

– Andreas! – szólított, és én ugrottam. – Mondja, Andreas, nem gondolja, hogy az a fatörzs útban van ott a gyepen?

– A professzor úr kedvenc fatörzse…

– Igen, néha rátelepszik az ember, de azért útban van.

– Elgörgessem?

Rám tekintett, várt egy cseppet, aztán bólintott.

– Görgesse el.

Futottam a gyepre. Rég kivágott topolyafa törzse volt. Méteres vastag. Nekifeszültem.

Esztendők óta feküdt már ott. Nem mozdult.

– Nos, Andreas?

– Elgörgetem – mondtam. És feljebb gyűrtem az ingujjamat.

Megállt mögöttem. Várt. Kis szél fútt, meglebegtette a haját.

Nekidőltem a fának. Tenyerembe mélyedt a kemény kéreg. Éppen csak mozdult egyet.

– Hagyja, nem bírja! – mondta.

– De bírom!

– Ne erőlködjön.

Megint nekifeszültem. Cipőm megcsúszott a füvön. Éreztem, homlokomat kirepesztik az erek.

– Hagyja! – kiáltott hirtelen. – Istenem, hagyja!…

Olyan ijedten kiáltott, hogy felugrottam.

– Nem – azt mondta –, nem fontos… Hozzon egy kis vizet!

Az én poharamból vittem neki, az én házamból.

Két kortyot ivott. Akkor elment.

Éjjel kint ültem az ajtóm előtt. Hallgattam a békák énekét.

Egyszer csak elhallgattak. Csobbant a víz. Egyszer, tízszer, százszor. És csend lett.

A fülemnél döngött egy szúnyog. Elkergettem. Visszajött, agyoncsaptam a karomon.

Nagy csend lett. Aztán egyszerre elkezdett halkan csobogni a tó.

Felálltam.

Nyakamban dobolt a vérem. Olyan erősen dobolt, hogy szédültem tőle.

Mentem a tó felé. Talán csikorogtak a kavicsok is a talpam alatt. Talán hallotta is, hogy megyek feléje. De nem tűnt el.

A csillagok fénye szétolvadt a tó gyűrűzésein. Ott állt a gyűrűk közepén, és világított a teste.

Később a békák újból elkezdték a kórust. Akkor már kint feküdtünk a fűben. A tó mozdulatlan volt és sötét.

Másnap reggel ott álltam a ciprusbokrok árnyékában. Vártam. Tíz óra felé kijött a házból. Hófehér ruhában volt megint, vörös haján lángot vetett a fény.

Nem jött a kertbe. A lépcsők alján egy pillanatra megállt, aztán elment a garázs felé.

Kisuhant a Forddal.

Délutánig vártam. Nem bírtam tovább. Bementem a városba.

Megkerestem a fiúkat. Ilyenkor rossz egyedül. Egyedül nem lehet kibírni másnap.

A fiúk végeztek a munkájukkal, és elmentünk inni.

Aprópénzt dobtak a Wurlitzerbe.

– Ismered ezt a táncfigurát? – kérdezte az egyik. Állati! Így kell, ni!… – És elkezdte járni egyedül. Négy sasszé, ugrás, taps… Há?

Paul hátradőlt a széken, és szétnyitotta a déli újságot.

– Na, srácok, hát fellőttünk egy miskulanciát megint! Öt majom volt benne.

– Szóval, te elhiszed? – így a másik.

– Te még azt se hiszed el – felelte Paul –, hogy öt ujj van egy kezeden.

Ittunk. Nagyon rossz volt nélküle. Gondolják, ugye? Másnap az ember olyan, mint a holdkóros. Csak a haját meg a bőrét érzi az ujjai alatt, ha poharat vagy újságot fog, akkor is.

– Na, tegyük fel, hogy ott kering a műhold – mondta az, amelyik a táncot bemutatta. – És akkor mi van? Tele lesz a hasunk? Nem kell melózni többé?

– Azt senki sem mondta – felelte Paul. – De szép dolog.

– Felőlem?!

– Miért, talán neked mindegy, hogy négykézláb mászkálunk, vagy felrepülünk egy rakétán a csillagokba?

– Megnézzük, hogy ott lakik-e a Jézuska! – nevetett amaz.

– Ti soha nem fogtok másként élni, mint az állatok. Ha autót vesztek, akkor se!

– Mondasz valamit – fordultam Paulhoz –, mert én magam is gondolkoztam már ezen. Eszünk, iszunk, melózunk és még néhány apróság… aztán slussz!

– Nem egészen így van – mondta Paul. – Az ember többre hivatott.

– Ugyan mire?

– Azt nem tudnám pontosan megmondani – felelte Paul –, de érzem. Ha tudnám, akkor én is feltaláltam volna már valami ilyesmit… mint ez a Shmidt.

– Micsoda? – kérdeztem. – Hogy hívják?

– Shmidt. Professzor Shmidt.

– Ő?… – kérdeztem még egyszer csodálkozva, mert ennél a professzornál voltam én kertész. – Hahahahaha… Ő!…

– Mit röhögsz? – kérdezte Paul. – Megőrültél, mit röhögsz olyan nagyon?

– Ha valami jó jutott az eszedbe, mondd meg, hadd röhögjünk mi is – mondták a fiúk.

– Semmi – mondtam, vagyishogy akartam mondani, mert nem voltam képes abbahagyni a nevetést. – Semmi!… – nyögtem ki végül – semmi, csak amit Paul mondott az imént… Hogy… hahahaha… hogy négykézláb mászkálunk a földön… hahahaha… istenemre mondom, négykézláb!…

A fiúk értetlenül bámultak rám. Az egyik felállt, és odament a Wurlitzerhez, mert lejárt a lemez.

– Fiúk – mondta útközben és rám pislogott –, fiúk, ez bedilizett. Egy fél gintől, te atyaisten!…

Egy darabig tétován keresgélt mutatóujjával a lemezcimkék között, végül megnyomta az egyik gombot.