A műúttól balraValami csattant a szélvédő üvegén. – Veréb – mondta a kocsikísérő. – Elkábult a melegtől. Hátrább csúszott az ülésen, igyekezett, hogy arcát érje a lehúzott ablakon becsapó levegő. Az üvegnek ütődött madár teste egy darabig még ott rázkódott a motorház pléhtetején, aztán lassan lezöttyent oldalt. A sofőr hamis hangon egy dalt dúdolt; mindig csak az első két sorát. Cigarettája az alsó ajkára ragasztva csüngött; két kézzel markolta a volánt. Kis, fekete, hinduképű ember volt, kék csíkos trikót és vászonnadrágot viselt, rövid haját összetapasztotta az izzadtság. Tizenkét éve vezetett, ismerte jól az ország útjait, harmadrendű makadámoktól nem várt soha jót. Egyre az utat figyelte, harmincöt, negyvennel ment, minden zökkenőt kikerült. A kocsikísérő magas, sovány fickó volt, lapockája kinyomta a hátán az ingét. Nem fogta a nap. Legfeljebb veres lett, mint a rák, de a karja alja még ilyenkor is fehér maradt. A sofőr szerint gusztustalan, mint egy vénasszony combja. A Zisz, amin utaztak, benzines volt, télen jó az ilyen kocsi, a dieselesek is szívesen ráülnének, de nyáron: mintha fortyogó kátrány lenne a motorházban. Vastag, émelygős levegő feszült a kabinban. – Fáj a fejem – mondta a kocsikísérő, akit egyébként Lacinak hívtak. Ő még csak néhány hónapja végezte ezt a munkát, amolyan csendes, kicsit ügyefogyott képű fiú, százfelé dolgozott már, és sehol nem ragadt meg; valamikor, a háború alatt abbahagyta az iskoláit, azóta nem lelte meg a helyét. Tartotta arcát a bevágódó levegőnek; az útmenti földeket nézte száraz szemmel; a portól égtek a szemgödrei. A sofőr nem szólt, módszeresen szippantott a cigarettából, aztán kicsit kinyitotta a száját. A csikk nikotinos véggel laffogott az alsó ajkán. – Siófokon megállhatnánk – mondta a kocsikísérő. Izzadt tenyerét a nadrágjához dörzsölte. – Ebben a hőségben… Olyan száraz a szám, hogy fáj, ha nyelek… A sofőr a volánra fektette karját, és figyelte az utat. Egész halkan dúdolt: Szenyorok és szenyoriták Vegyenek tőlem ibolyát… Aztán megint elölről: Szenyorok és szenyoriták… A kocsikísérő a halántékát dörgölte, dühösen nézett a másikra. Két ötszáz méteres kőig bírta. – Nem tudsz mást?! – fakadt ki. A sofőr rávetette a szemét, szippantott, aztán a nyelve segítségével kiköpte a csikket az ablakon. Néhány nagyobb gödröt kikerült, s újra kezdte: Szenyorok és szenyoriták… A motor hörgött, a szerelvényfal alól sűrű hullámokban dőlt a hőség. A csontos fiúra ráragadt az ing. Próbálta lebegtetni magán, de nem ment. Kövér verejtékek csöppentek le a szemöldöke mellől. – Cammogunk!… – mondta dühösen. A sofőr megnyálazta a szájaszélét, fanyalgott, mert keserű ízt érzett a nyelvehegyén. – Tengelytörés… hm? Hiányzik?… – kérdezte, rá sem nézve a társára. – Három tonnával száguldjak ezen a szántóföldön?… – Kicsit hallgatott, fészkelődött az ülésen, elfáradt a háta. Megnézte az óráját, negyed hat volt. Azt mondta: – Szívesen száguldanék, apacsek! Mint a villám! – Kezével mutatta, hogyan. – De ahhoz út kell, apacsek! – Homlokát a csuklójával törölte végig. Ránézett a kocsikísérőre, felrántotta a szemöldökét. – Nem? Amaz sóhajtozott, nyújtogatta a nyakát, hogy érje a léghuzam. – Siófokon megállhatnánk – mondta. – Fürödhetnénk a Balatonban. – Majd fürdünk otthon – mondta a sofőr. – Vár az asszony. Aztán megint elkezdte: Szenyorok és szenyoriták… – Hm… – nevetett fáradtan a hőségtől a hosszú fiú. És ezeket gondolta: Persze, a sofőrt várja az asszony. Csinos asszony lehet, ilyen jóképű embernek akad könnyen. Jó is lehet az, hazatérni a munkából, a hosszú, fárasztó útról, otthon fürdő várja az embert, kitakarított, barátságos lakás, fehér ágy. Az asszony is tiszta, és a paprikás sertéspörkölt vacsora után mosolyogva fekszik az ura mellé. Paprikás sertéspörköltöt gondolt a kocsikísérő, mert az volt a vágya, és egy otthon, asszonnyal vagy asszony nélkül – de inkább asszonnyal. Csakhogy ahhoz kell is valami biztos alap, mert jó, megkeresi így is az ember az ezeröt-, ezerhatszáz forintot, hanem szakma nélkül mégiscsak bizonytalan a dolog. A sofőr mindig is okos fickó lehetett, korán gondoskodott mindenről: szakmáról, asszonyról, otthonról. Irigyelte azokat az embereket, akik ruganyosak, mintha gumiból lennének, ha elesnek: felpattannak, ha megütik őket, visszavágnak, hogy fejreáll a pasas… Persze, nemcsak pasasokra gondolt itt a kocsikísérő, hanem a sorsra is, a sorscsapásokra, ahogy mondani szokás. Ezek az emberek – a legtöbb alacsony termetű – úgy mozognak az életben, mint a hal a vízben: siklanak: hopp! – máris egy falat a szájukban, siklanak, hopp! – megint zsákmány, és csak ritkán akadnak horogra. Ő, mármint a kocsikísérő, mindig is érzett ilyesfajta fáradtságot, mint amilyen ez a kabinban terjengő hőség okozta fejfájás. Ez az álmosság öröktől fogva ott nehezedik a szemhéjain, a karjában, a lábában. A sofőr meg az olyanfajták, mint a sofőr, mindig mozognak, és akkor érzik jól magukat, ha mozogniuk kell. Ő meg legszívesebben csak üldögél, otthon vagy az eszpresszóban, egy szimpla fekete mellett, vagy a tér fapadján, és elvonultatja szeme előtt az életét, ami volt, és amit szeretne, hogy legyen. Talán a sofőr is úgy kezdte, hogy előbb csak egy kis albérleti szobája volt, mint neki a hétkerületben, kettőszázötvenért, télen fűtés nélkül, nyikorgó rugójú dívánnyal. De ez a fekete fiú tudta, hogy kell kimászni az ilyen odúkból. Bátran nézhetett hát asszony után. Hanem, aki csak töri a fejét, és nem jut eszébe semmi okos… semmi friss… az érje be kis kalandokkal. Kis kalandokkal, gondolta a kocsikísérő, de ahhoz is kell ám valami biztonságérzet; ha csóró vagy, legalább legyél jóképű vagy „hadovás”, ahogy az Almássy téren mondják a fiúk. Sajnos egyik sem, ingatta meg gondolatban a sovány fiú a fejét. S amikor ideért, megint belébújt az a gyerekes várakozás, ami az autóutait mindig megelőzi: valami országúti vagy valamelyik pihenőnél adódó kaland… az autó, még a teherautó is vonzza a nőket. És Siófokra is azért gondolt, hemzseg a nyaralóktól, igazán akadhatna egy… Az út emelkedett, a Zisz fuldoklott, de néhány méter után megint egyenletesen húzott a motor. – Egy órácskát azért időzhetnénk – próbálkozott a kocsikísérő. – Ingyen fürdés… Ilyen mocskosan menjünk be Budapestre? – Talán felír a rendőr? – gúnyolódott a sofőr. – Mikor jut el az ember a Balatonra? – vonta fel sovány vállát a másik. – Hónapokig az Alföldre járhatunk, elmúlik a nyár… most igazán itt az alkalom… – Siófokon kiszállhatsz, ha olyan nagyon akarsz. De én megyek tovább. Mit vagy úgy oda a Balatonért? Víz: víz! Víz a fürdőkádban is víz, nekem épp elegem van már a talicskázásból, otthon akarok vacsorázni. Különben is megígértem az asszonynak… – Én nem ígértem meg senkinek… – Az a te bajod! – A sofőr ránézett és nevetett. – Azért, hogy te lábvizet vegyél, nem várakoztatom meg az asszonyt. – Kuncogott. – Meg magamat sem! – Kicsit több gázt adott, de csakhamar visszafogta a kocsit, a gödrök istentelenül közel voltak egymáshoz, dobálták az autót, hátul, a rakterületen vaskos ládákban golyóscsapágyak csörrentek össze a fekete kátránypapírok alatt. A kocsikísérő szomorúan csúszott még lejjebb az ülésen. Hosszú lábait keresztbe rakta, akárha törökülésben ült volna. – Be van gerjedve az asszonnyal – gondolta a sofőrről. Már le is mondott Siófokról, mint ahogy mindenről lemondott hamar, ha ellenállásba ütközött. Kedvetlen lett, eszébe jutott; hogy néhány óra múlva befutnak a fővárosba, az árut lerakják annál a cégnél a Bajcsy-Zsilinszky úton aztán elmennek a garázsba, leadják a menetlevelet, és bandukolhat haza a Dob utcába. Persze, a sofőr vígan dudorász, rá szép este vár… – Milyen a feleséged? – kérdezte hirtelen. A sofőr nem válaszolt mindjárt. Egyre az utat figyelte. A nap még magasan járt, féloldalasan sütötte a kocsit. Lomhán terjengő por követte őket. – Hát, hogyhogy milyen?… Nem kövér. – Szép? A sofőr kicsit lebiggyesztette a száját, vállat vont. – Ühüm… – De mégis… fekete? – Vörös. – Vörös… A kocsikísérő elhallgatott, megpróbálta elképzelni a sofőr vörös feleségét. Nem jutott eszébe egy vörös nő arca sem. Nem erőlködött. – Szereted? – kérdezte aztán. – Hát persze… – És… szóval csinos. Milyen csinos? Mert, ugye, egyiknek ez a csinos, másiknak az… – Hagyj a fenébe!… Mi ütött beléd ezzel a hülye kérdezősködéssel?! A kocsikísérő megsértődött. Hallgattak, csak a motor búgott, a ventillátorszíj büdös gumiszagot terjesztett, és a sovány fiú megint érezte, hogy a hőségtől meg a benzingőztől fáj a feje.
A 176-os kilométerkőnél látták meg a lányt. Mindketten meglátták, de csak a kocsikísérő kiáltott fel, a sofőrről nem lehetett tudni, észrevette-e. – Látod? – kérdezte izgatottan a sovány fiú. – Mi? Nem látod?!… Biztosan defektje van… A fejfájása egyszeriben elmúlt. A sofőrre nézett, de az fapofával figyelte az utat, és kerülgette a gödröket. A lány egy szederfa alatt állt, világos vászonruhában, felfordított kerékpárja mellett. Amikor meglátta az autót, felegyenesedett. – Meg kellene állni… – kapaszkodott a kocsikísérő a szerelvényfalba. – Mi?… A sofőr merev volt, talán csak a szája szélén mozdult meg egy ránc, de az sem biztos. Minden figyelmét lekötötték a gödrök. A társa dühös lett. – El akarsz robogni mellette?!… A fekete emberke nem szólt, csuklójával a nyakán csorgó izzadtságot törölte le. Gázt adott, a kocsi elzúgott a lány mellett, de akkor beletaposott a fékbe, a Zisz nagy port kavarva, a hegyes köveken csikorogva csúszott néhány métert. A kocsikísérő nekiesett a szélvédő üvegjének. A homlokát tapogatta. A sofőr élesen felkacagott, aztán hirtelen abbahagyta. Trikójába dörgölte tenyerét, hátravetette magát az ülésen, nadrágzsebéből cigarettát vett elő. Az alsó ajkára ragasztotta. – Lépj ki! – mondta. Rágyújtott. – Na, hallod? Kérdezd meg, mi a baj. A sovány fiú eleresztette a homlokát, és kiugrott a kabinajtón. A sofőr mereven ült, egyenes derékkal, sok füstöt szippantott, s keveset eresztett ki az orrán, aztán egy sóhajjal fújta ki a többit. A visszapillantó-tükörből figyelte a másikat. Izzadt arcán fölényes mosoly remegett. – Durrdefekt – hallotta a lány hangját. – Próbáltam mindenfélét, de sajnos… – Van sallerünk – mondta a kocsikísérő. – Marha! – gondolta a sofőr. Látta, hogy nem hagyhatja tovább, ez a mafla a végén kisegíti a lányt, és útjára engedi. Végignyúlt az ülésen, a feje kiért az ajtón. – Kezétcsókolom – mondta. – Segíthetünk, kisasszony? Nagyon sietünk, de ha éppen Siófok felé igyekszik, elvihetjük… A lány kilépett az árokból. Magas lány volt, magasabb, mint a sofőr. Barna vállát csak egy kis pántban fedte a ruha, a derekánál feszesre szűkült, de a szoknyája bő volt; kék szeme volt és szőke, napszítta haja. – Kirándultam – mondta mosolyogva; a kocsikísérő mellette állt, látta, hogy szőke pihék vannak a lány szája felett. – Siófokon nyaralok, kölcsönvettem a gépet egy mechanikustól… Sajnos, kikészült. Nem szeretnék gyalog hazamenni… még jó pár kilométer. – Tizenkettő – mondta a kocsikísérő. „Olyan magas, mint én” – gondolta a lányról elégedetten. – Tizenhárom – vágta rá a sofőr. – Hát akkor… – intett a kezével, hogy be lehet szállni. – Tedd fel a gépet hátra! – mondta a hosszúnak a sofőr. – De vigyázz rá! Tegyél alája egy kis kátránypapírt, ne csiszolódjon le a zománca. A lány bólintott, zavarban volt, de örült az alkalomnak. A hosszú feltette a gépet az autóra, aztán felmászott a kocsi faránál, s közben nézte, hogy megy előre az árokparton a lány, előrenyújtott nyakkal, mint valami karcsú vízimadár. Eligazgatta a gépet, izzadva az igyekvéstől leugrott a porba, és futott előre. Közben arra gondolt: „A sofőrnek felesége van…” De azért sietett, tartott a sofőrtől. Beült, és becsapta az ajtót. A lány középen foglalt helyet. – Laci vagyok! – mondta ügyetlenül, érezte, elvörösödik, ezért mindig haragudott magára. Valahányszor be kellett mutatkoznia vagy idegen nővel szót váltania, akiről gondolt valami kedveset, mindig vér szökött az arcába. Olyan vagyok, mint egy gyerek, gondolta mérgesen, de nem tudott tenni ellene. A lány az ujjai hegyét adta a csontos tenyérbe. – Ha megengedi – hajolt oda a sofőr. – A nevét, lakcímét és az életkorát… sajnos muszáj, ide a menetlevélre. A lány furcsállotta ezt, de a sofőr nagyon komoly és hivatalos volt, elhitte, hogy nem ugratás, bediktálta az adatait. A kis ember gépiesen jegyzett, mint a rendőrök. Még a korára sem tett megjegyzést. Beírta: tizenkilenc. – Rendes fiú… – gondolta elégedetten a kocsikísérő. – Nem próbálkozik… – Bocsánat – mondta a sofőr. Keze, ahogy a sebességet kapcsolta, a lány térdéhez ért. – Csak egy picikét vigye odább – mondta, mikor az arrábbhúzta a lábát. – Ne vegye rossznéven, szűk a hely… ha kapcsolok, esetleg meglököm… A motor nyihogva indult, a sofőr kétszer kapcsolt, s máris egyenletesen búgott az autó. Megint az úttal volt elfoglalva, jobbra-balra kanyargott, s mintha ott se lenne a lány, dúdolni kezdett: Szenyorok és szenyoriták… A lány hol egyikre, hol másikra pislogott, ölében nyugtatta összekulcsolt kezét, és ha zökkent a kocsi, kedvesen elmosolyodott. A hosszú fiú az egyik zökkenőnél közelebb húzódott a lányhoz. Rettenetesen félt, mindig is az volt a legnagyobb félelme, hogy rászólnak a nők a szemtelenségéért. Legtöbbször azért is tartózkodott, mert előre elgondolta a botrányt, a felháborodást; nem tudta volna elviselni, ha szoknyavadásznak, tolakodónak vélik. Nagyon közel sikerült ülni a lányhoz, a haja illatát is érezte, egy pillanatra lehunyta a szemét, és várta a rendreutasítást. De az nem vehetett észre semmit. Az utat és a tájat figyelte. Egyszer csak azt kérdezte a lány: – Nem lesz bajuk maguknak ebből? A kocsikísérő mindjárt kapott a szón: – Á, dehogy! – És nevetve fordult feléje. De a sofőr közbevágott. – Hát baj éppen lehet – mondta szárazon. – De az emberek segítenek egymáson… A lány biccentett. – Nagyon kedves… De ha ez a szívesség maguknak valóban kellemetlen lehet… ha esetleg az állásukba kerül… – Á, ki jár erre?!… – mondta megint széles mozdulattal a hosszú. De a társa ismét rávágott a szemével, alsóajkán mulatságosan ugrált a cigaretta, ahogy beszélt. – Ellenőrzést mindig kaphatunk. Még a dűlőutakon is!… – Félmosollyal a lányra biccentett. – A törvény szigorú, de ott nem hagyhattuk magát. – Nagyon kedves – ismételte félénken a lány. Elhallgattak. A motor dongott, mint egy bogár. Olykor azt is lehetett hallani, ha egy kőtörmeléket felvágott a kerék a sárhányóra. – Miért haragszik a sofőr? – tűnődött a hosszú fiú. – Elvégre ő mondta, hogy vegyük fel a lányt. Mindjárt Siófokon leszünk, el kellene kezdeni. Nagyon helyes teremtés, az ilyennel csínján kell bánni. Talán diáklány. Mit kezdenék egy diáklánnyal? Na persze szórakozni jó, de soha nem jönne hozzám feleségül. Feleségül? Miért is gondolok én mindjárt ilyesmire, hogy házasság? – És elgondolkodott néhány percre, hogy ő, ha megismerkedik egy lánnyal, mindjárt arra gondol: jó feleség lenne-e? S nem arra: ez jó lesz néhány hétre… vagy hónapra. Még mindig nagyon közel ült a lányhoz, igazán csak a sofőrnek kellene kacsintani, hogy legyen segítségére, ő most hirtelen átöleli, végigtapogatja, és csókolja, ahol tudja, ahol éri… Mit tehetne? A sofőr rákapcsolna, ki csak nem ugorna? Vagy talán nem is ellenkezne, ki nem hallott még olyat, hogy a nő is szívesen belemegy ilyen játékba? Egészen melege lett, nem mint előtte is egész nap, hanem belső, égető forróság volt ez, és vigyáznia kellett, hogy a keze nyugton maradjon, ne tegye meg, amit az előbb gondolt. Alig mert ránézni a lányra hátha meglátszik rajta ez az éhség: előbb csak félszemmel tekintett rá. A lány mereven ült a helyén, a sofőrt figyelte. A hinduképű fiú dúdolta a dalt; de az egyik zökkenőnél oldalt fordult. Találkozott a pillantásuk. – Ó – nevetett zavartan a lány –, azt nézem, hogy ezt hogy csinálja… ezzel a cigarettával. Beszél, és nem esik le… A sofőr jól megnézte magának. A szemét, a száját, lefelé a nyakát, a vállait… Az ölében megakadt a pillantása, újra a lány szemébe nézett. Kicsit kinyitotta a száját, az alsó ajkára mutatott. – Így. Ideragasztom. Szippantott és előrenézett. Még azt mondta, de már nem fordult oldalt: – Kényelmes. Nem kell a kezemben tartani… A lány elkomolyodott, de még egy darabig nézte a sofőrt. Aztán észrevette, hogy a másik férfi figyeli, lesütötte a szemét, és a ruháját kezdte igazítani a térdén. – Furcsa életük lehet maguknak – mondta kis szünet után. – Mindig csak úton… nem lehet rossz, de fárasztó. A kocsikísérőnek, mint minden hozzája hasonló embernek, az volt a tulajdonsága, hogy nem ismerte fel soha a valóságot. Most is ezt gondolta: – A lány megérezte, mi forog a fejemben, azért foglalkozik a sofőrrel, mert zavarban van. A nők már ilyenek, azzal soha nem beszélnek, aki megtetszett nekik. – S hogy felbátorítsa, azt mondta: – Nem könnyű élet. És ebben a hőségben. Ugye meleg van? – Nagyon meleg van itt. De mégis jobb, mint gyalogolni… És a lány kedvesen ránevetett. – Nagyon meleg – mondta izgatottan a fiú, félt, hogy elveszíti a szálat, s megint ülhet szó nélkül mellette. – Képzelje el, egész nap ilyen melegben. Ötven fok hőség is van néha a kabinban. – Ötven fok? – Sok? Ugye sok? Mit gondol, most mennyi van? – Nem tudom. – Negyvenöt. Igaz, Tamás? A sofőr felhúzta a vállát, nem felelt. Tenyerét a trikójába törölte, csúszott a marka a kormányon. Dúdolt. Szenyorok és szenyoriták… – És mit szól ahhoz a feleségük, hogy ennyit vannak távol? – Nekem nincs feleségem – mondta a hosszú fiú. A lány szemébe nézett, s a tekintetével azt mondta: „Nekem nincs senkim!” – Ó, és magának? A sofőr bólintott. – Azért siet, mert várja az asszony – mondta a kocsikísérő. – De én ráérnék. Mondtam is neki, hogy te csak rohanj, ha úgy igyekszel, én itt maradok Siófokon, holnap úgyis szombat, aztán meg vasárnap… A lány a sofőr kezét nézegette. – De hisz nem is hord gyűrűt! A hosszú fiú elhallgatott. Mit törődik ez annyit a sofőrrel? – Fél, hogy feltöri a volán az ujját… a gyűrűvel – mondta. A társa bosszúsan tekintett rá, aztán a lányhoz fordult: – És magának? Van vőlegénye? – Nem… – nevetett a lány – nincs vőlegényem… Egy darabig megint csendben mentek. A kocsikísérő azon mesterkedett, hogy valamiképp bemutassa magát. Beszélhessen. A legtöbb lány nagyon megértő, ezért azt mondta: – Jó magának… maga biztosan diák; vagy… – Nem vagyok diák. Gyárban dolgozom. Körhurkoló vagyok. – Körhurkoló? Nem tudom, mi az, hogy körhurkoló. A lány kacagott. – Mindig valami rosszra gondolnak. Pedig egyszerű. Kötőgépen dolgozom, hét gépem van. Runtstul, ha ismeri, így hívják. Ezt nevezik körhurkolásnak… – Értem. És szeret kötni? – Ismeretséget… – ízetlenkedett a sofőr. Furcsa fejhangon nevetett. A lány dühösen nézett rá, s egy darabig nem is beszélt. A kocsikísérőnek megvolt a véleménye: Nagyon buta fickó ez a sofőr! És nyers. Nem irigylem a feleségét. Most is azt hiszi, szellemes volt. Nem volt szellemes, inkább kiábrándító. Az ilyet nem szeretik a nők. A lányok a finomságot szeretik, azt a hangot kell eltalálni. Nem könnyű. Ha nekem egyszer valaki szerelmesem lenne… vagy a feleségem… vatta közt tartanám, mint a drága virágot… Ettől megint kedvre kapott, hogy beszéljen. – Az előbb… – kezdte, s várta, hogy felnézzen rá a lány – azt akartam mondani, hogy magának biztosan jó… vannak barátai, ismerősei… talán udvarlója is… Meg szülei. Elképzelheti, milyen rossz annak, aki egyedül van. Télen hideg szoba várja, nyáron rossz levegő. Ha vasárnap otthon vagyok egész nap, hétfőn reggel az első köszönés úgy jön ki a torkomon, mint rozsdás gőzgépből évek után az első fütty… mindig azt hiszem, hogy beszélni is elfelejtek… egyedül, a négy fal között… Itt sem lehet rossz magának, Siófokon… és sehol sem lehet rossz magának, mert nagyon csinos… úgy értem… A lány elkapta a tekintetét, előremutatott. – Azt hiszem, az már Siófok… Visszazökkentek az ülésre. A kocsikísérőre hirtelen megint rátört a rosszkedv, még néhány száz méter, és kiszáll a lány… mi az ördögöt is várt tulajdonképpen ettől a pár kilométertől? – Hol lakik? – kérdezte a sofőr a lánytól. – A Textil Szakszervezet üdülőjében. Tudja, hol van? A sofőr ránézett. – Csukott szemmel eligazodok Siófokon. – Nagyképű – gondolta a hosszú. A lányra nézett, nehezen tudott lemondani róla. Orrában érezte a haja illatát. Az út fogyott alattuk, különösen, hogy a sofőr, nem tudni, miért, ötvenre, hatvanra, sőt hetvenre felverte a kilométert. A növekvő sebességgel lett egyre keserűbb a kocsikísérő sorsa. Már látszott a falu, a szélső házak el is maradtak… egy szövetkezeti bolt… s feltűnt a kékes aszfaltú műút. „Még most… most odanyúlhatnék… lesz, ami lesz, legalább a combját megfognám… legalább belecsókolhatnék a nyakába!” Ez dübögött a kocsikísérő mellében, agyában, de a kocsi máris fékezett a műút előtt, aztán lassú búgással rákanyarodott. Az ablakon becsapódó levegő összekócolta a hajukat, s akkor a lány, ahogy szeme elől elsimította szőke fürtjeit, ránevetett a hosszú fiúra. Csendes, kedves nevetéssel. – Én is egyedül vagyok – mondta –, nekem sincs senkim. – Siófok! – mondta a sofőr, kiköpte a cigarettát az ablakon, és most fütyülni kezdte a dallamot, amit egész nap nem hagyott abba. Fényes, halk neszű autók suhantak el mellettük, levegőt szabdaló motorok; jobbra, a házak előtti járdán fürdőruhás nők sétáltak, napszemüvegük eltakarta az arcukat. Az egyik sarkon a sofőr befordult; kétoldalt színes falú üdülők húzódtak meg a fák között. – Ó, hát leszálltam volna az úton is – mondta a lány, de a fekete fiú nem hallgatta meg. Egy térségre értek, már túl egy kicsit a szakszervezeti üdülőn, ahol a lány lakott. Balra kapta a volánt, és néhány magas akácfa alatt, közel a parthoz megállt. – A kerékpárt mechanikustól kérte kölcsön, ugye? – kérdezte a sofőr. – Igen. – Na de hát csúnyán elintézte! – Várt, a feje fölötti tükörben meglátott valamit az arcán, egy kis pattanást, közel hajolt, megnyomkodta. A lány is, a kocsikísérő is csodálkozva figyelték. – Mondok én valamit. Most szálljon ki, menjen haza vacsorázni, vagy amit akar, mi úgyis itt maradunk egy kicsit, megcsináljuk magának azt a gépet… Így nem viheti vissza… – De hát a barátja azt mondta, maga siet… Én igazán nem akarom, hogy továbbra is velem legyen bajuk… – Pihennem kell… ebben a hőségben elég volt egyelőre idáig… Egy kicsit megfürdünk… Ha magának is van kedve… – Maga is épp elég poros – mondta a hosszú fiú gyorsan, és kinyitotta a kabinajtót. – Egy-kettőre megcsináljuk azt a kis defektet, jöjjön velünk fürödni… vagy talán valaki van itt, aki… – Nem, dehogy… – Kiszálltak a kocsiból, a sofőr becsapta az ajtót és nyújtózott. Megropogtatta a térdeit. A lány most láthatta, hogy milyen alacsony ember, de ahogy végignézte, s a szeméhez ért a tekintete, összerezzent. Várta ezt a sofőr, szemeivel fogva tartotta, úgy gyújtott rá, cigarettára, gyufára rá se nézve. A szivarkát szokása szerint megint az alsó ajkához ragasztotta, ekkor a lány elnevette magát, de a férfi továbbra is komoly maradt, csak a fekete szemei nőttek nagyobbra. A lányon végigfutott valami, hasonlatos ahhoz, mint amikor először éri az ember testét a zuhany forró vize. Közben a kocsikísérő már felmászott a teherautóra, óvatosan leeresztette a kerékpárt a földre, s a szerszámosládából előkereste a ragasztáshoz való holmikat. – Hát még itt van? – lépett eléjük vidáman. – Siessen, mert kihűl a Balaton! – Este jó igazán – mondta mosolyogva a lány; aztán hirtelen futásnak eredt. – Mindjárt itt leszek! – kiáltotta vissza a fák alól. A sofőr elővette a szerszámosládából a vedret, és elment a tóra vízért. Negyed hét volt, de a part tarkállott a fürdőzőktől. A hosszú fiú a kocsi árnyékában ült, dörzspapírral megtisztította a kerékpár gumiját, aztán óvatosan rászorította a sallert. Sisteregve szállt fel a bűzös füst, a gumit a homokba fektette, és várta, hogy a szakadásra ráforrjon a heg. El lehetett látni a vízig; a napfényt visszaverő nedves fövényt, a partra futó fehér élű hullámokat, a sekélyben heverő strandolókat s a Balaton közepe táján úszó kis háromszögű vitorlát nézte, s közben arra gondolt, hogy mégiscsak rendes fiú ez a sofőr. Az imént az úton azt gondolta róla, hogy nyers. Igen, nyers, de csak kívül. Egész nap hajtogatta, hogy siet az asszonyhoz, s most mégis megállt, tagadhatatlanul az ő kedvéért. Egyrészt, hogy no, hadd lássa a Balatont, másrészt meg észrevehette a lánnyal a dolgot… A sistergés abbamaradt, a kocsikísérő felemelte a kerékpárbelsőt. Akkor jött vissza a sofőr, lassan, kezében lötyögtette a veder vizet. Az autó előtt leeresztette a kannát, fellökte a motorház pléhszárnyát, aztán felmászott a lökhárítóra, és kicsavarta a hűtő dugóját. – Hé! – kiáltotta a hosszúnak. – Gyere, add fel a kannát! A kocsikísérő ugrott, felnyújtotta. – Te… – mondta, míg a sofőr vigyázva csorgatta a vizet. – Azt akarom mondani… hallod?… – Mit? – Szóval csak azt, hogy kösz… A sofőr nem mondott semmit, visszanyújtotta az üres kannát. Éppen le akart ugrani a kocsiról, amikor a fák alatt feltűnt a lány. Rövid strandszoknya volt rajta, haját feltűzte, alig ismerte meg. Jött a kocsi felé. – Te – mondta a sofőr háta mögött a hosszú fiú – mit gondolsz, elkérhetném a címét? Pesten is találkozhatnánk, nem? Csinos… neked nem az a véleményed? A lány már nem volt messze a kocsitól, meglátta a sofőrt. Megállt. Gyorsan végigpillantott magán, s bár fürdőhelyen voltak, most egyszerre szemérmetlennek érezte combja meztelenségét. A kis bolerót is összébbhúzta a mellén. A sofőr sokáig nézte, nem tudott továbbmenni. Csak amikor a fekete emberke végre leugrott a kocsiról, lépett oda hozzájuk. – Én kész vagyok! – fordult a kocsikísérő felé, de a sofőrre nézett. Az a vedret emelte fel a földről, némán a kocsi oldalához ment, és zörögve tette el az edényt. Hallotta, amint a hosszú azt mondja a lánynak: – Még van egy kis munkám a gumival. De nemsokára kész lesz. Észre sem veszi a mechanikus. – Nem segíthetek? Maguk igazán nagyon kedvesek. – Ó, nem tud segíteni, meg felesleges is… – A kocsikísérő mosolyogva nézett a lányra, és kereste annak tekintetét. De akkor odalépett a sofőr, és mindketten ránéztek. – Elmegyek – mondta a hinduképű emberke –, valami vacsora után nézek… – A lányhoz fordult. – Most menjen fürödni, míg süt a nap… – Kezét a nadrágzsebbe süllyesztette, és köszönés nélkül elment. – Megyek – mondta a lány. – Valóban most kell fürödni, amíg süt a nap. A hosszú fiú, kezében a piros kerékpárbelsővel, nekidőlt a kocsi sárhányójának, és tekintetével elkísérte, egész a partig. – Nagyon szép és kedves – gondolta magában. – Ilyen még a sofőr felesége sem lehet.
A sofőr nem ment vacsorát keresni, csak átballagott az üdülők melletti fás téren, és megállt a parton. Várt. Nézte a vizet, a hangos lubickolókat; egy kopasz apa három gyermekével hatalmas, piros pettyes labdával hancúrozott a tóban. Arrább egy kreol nő feküdt hanyatt a puha homokban, sima hasa alatt kis háromszögű fürdőruha fedte az ölét. A sofőr sokáig legeltette rajta a szemét, aztán beszippantotta az édes szagú levegőt, és nyakán agyoncsapott egy szúnyogot. Cigarettáért matatott a nadrágzsebében, de meggondolta magát: „Már nem gyújtok rá, annyi időm nincs.” Kis, biztos mosoly mozdította ajkait. Minden idegszálával hátrafelé figyelt, tudta, hogy nem vár hiába. Megtáncoltatta térdét, és mellén keresztbefonta a karját. Arrább a kreol nő megmozdult, felült, végigmérte a férfit és igazított egyet a melltartóján. Aztán hasra fordult, karját előrenyújtotta, és ráfektette az arcát. A sofőr neszeket hallott, de nem fordult hátra. Pontosan tudta, mire számíthat, ez már az emberen múlik. A lány ott jött ki mellette a fák közül. Úgy tett, mintha nem vette volna észre a férfit, tovább ment. De az leeresztette a karjait, és utána lépett. – Erre! – mutatott a part néptelen irányába. A lány nem szólt, és nem is nézett rá, csak megindult a férfi előtt a barna fejű nádak felé.
A kocsikísérő nem volt szakember, sem valami ügyes kezű fickó – sokáig elbajmolódott a gumijavítással. Talán egy óra is eltelt, hogy magára hagyták; néha erősen figyelt a víz irányába, de nem látta feltűnni a lányt. Biztos elúszott a strand felé, legalábbis úgy látszott, hogy tőle balra, néhány száz méterre strand volt, sokan fürödtek ott, és hevertek színes, csíkos napernyők alatt. Alapos munkát akart végezni, hadd lássa a lány, hogy hasznos ember. Ahogy ült a földön, vagy hajlongott a fejreállított kerékpár körül, olajos mancsokkal, foglalkozásában elmélyült embernek látszott, különösen, hogy az alsó ajkát mindig beszippantotta, ha valami nehezebb részhez ért, mint például a külső gumi abroncsra szorítása, a hasadás alá tett kis papuccsal. Végre is kész lett, a kocsi ülése alól elővett egy rongyot, fényesre törölgette a gépet, aztán elégedetten nekitámasztotta a teherautónak. Tenyerét és kenőcsös ujjait is megtörölte, szemébe lógó haját hátravetette, leporolta a nadrágját. Körülnézett. A nap kezdett elfogyni, hosszú, vékony árnyak nőttek, de még meleg volt. Fülledt este. A kocsikísérő nem tudta pontosan, mennyi idő telt el, hogy elment a sofőr és utána mindjárt a lány, mert akit leköt a munka, az nem veszi észre az óra múlását. Csak a közelgő estéről láthatta, hogy régen elmentek már. Persze, a sofőr valahol jól vacsorázik, zenét hallgat, talán iszik is?!… Rettegett attól, hogy egyszer részeg sofőr kezére bízza az életét. De a lány?… Hát csak nem feledkezett meg róla?… Vagy legalábbis a kerékpárról nem?!… Öt, tíz percig azért még várt türelmesen, ráült a lökhárítóra, nézegetett körbe, honnan bukkanhat elő a lány? Hátán érezte, hogy még mindig meleg a hűtő, pedig Tamás hideg vizet is öntött bele. Micsoda meleg nyár ez az idei! Sokat kell szenvedni miatta, de azért jobb, mint a tél! És hamar elszáll a nyár, de a tél hosszú: eső, fagyok, csontig ható hidegek… Hazaér az ember a pár száz kilométeres utakról, fagyott lábbal, meleg szobára áhítozva, de senki nem várja otthon… a kályhában hallani a szél fütyülését, legföllebb a dunna melegít… Jó is lenne télire asszony… kettőnek könnyebb! Huszonhat éves korában igazán gondolhat ilyenre az ember. Egyszerre felugrott, mert meglátta a lányt. Lassan jött feléje, azokkal a vízimadár léptekkel, amit első pillanatban, ott a 176-os kilométerkőnél fedezett fel nála. A lány megigazgatta haját, és félcsípőre ereszkedve megállt előtte. – Nahát, maga itt ül? Azt hittem, fürdik valahol… néztem, de nem találtam. A kocsikísérő nagy igyekezettel tolta a lány elé a kerékpárt. – Nézze – mondta mosolyogva –, megcsináltam. Kicsit elvacakoltam vele az időt, azt akartam, hogy a mechanikus ne dühöngjön… A kocsit különben sem hagyhattam volna itt… a gépet sem… – Ó – mondta a lány, és a napsütötte barnasága alatt is látszott, hogy veres lett az arca, nyaka. – Maga nagyon jó fiú… Igazán sajnálom, hogy miattam… – Elfordult a fiútól, végignézett magán, aztán más hangon azt mondta: – Miért nem fürdött inkább? Miért töltötte ezzel az idejét? A kocsikísérő meghökkent, egy darabig esetlenül tartotta a kerékpár kormányát. Odakanyarodott vele a lány elé. – Higgye el, igyekeztem jól megcsinálni… majd meglátja, hogy a mechanikus… Belenézett a lány szemébe, esdeklő tekintettel, mint a megszidott pulikutya. Az egy pillanatig állta, aztán lesütötte a szemét. – Nem akartam megbántani… – Dehogyis… – Csak arra gondoltam, hogy éppen maga akart kiszállni Siófokon. Akkor mondta volna a barátjának, hogy te ígérted a kerékpárjavítást, csináld, én meg elmegyek fürödni. A kocsikísérő közelebb tolta a gépet a lányhoz. – Hát nem érti? Én akartam!… Akkor vette észre, hogy a lány fürdőruhája száraz. – Hiszen maga sem fürdött! A lány felkapta a fejét, és riadt szemmel nézett a fiúra. Szétfeszített ujjú tenyerével végigsimított magán. – Én?… én… hát honnan veszi?… Hát hogyne fürödtem volna!… Csak kijöttem a vízből a mólónál, mert fáztam… Nem hiszi, hogy fáztam? Megszárított a nap… A sofőr akkor jött elő a fák alól. A kocsikísérő nem láthatta, mert háttal volt neki. De a lány észrevette, összerezzent, és kikapta a fiú kezéből a kerékpárt. – Nahát, nagyon ügyesen megcsinálta… – Hajlongott, tapogatta a kereket, felemelte a kormánynál fogva és megpörgette. – Igazán nagyon ügyesen megcsinálta… – Közben a fák felé pillogott, de a sofőr nem jött közelebb, megállt ott, és cigarettára gyújtott. – Nagyon ügyesen… – hajtogatta a lány. Nem mert a fák felé nézni. „Már ráragasztotta a cigarettát az alsó ajkára” – gondolta a sofőrről. – Sajnos, mennem kell… Kilencig vissza kell vinnem a gépet. – Várt egy darabig, végignézett a fiún, aztán kezet nyújtott neki. – Maga nagyon rendes ember… ha egyszer megnősül, nagyon fogja szeretni a felesége. A kocsikísérő kicsit tovább tartotta tenyerében a lány kezét, mint ahogy azt kézfogásoknál általában az illem megengedi. Akart mondani valamit, olyasmit, hogy ne menjen még, meg találkozhatnak-e Pesten… hiszen azt mondta, hogy ő is egyedül van. De csak bólogatott, nyálbuborékok tolakodtak a torkára. A lány kikapta kezét a kocsikísérő tenyeréből, megmarkolta a kerékpár kormányát. Elkarikázott. A hosszú fiú addig nézte, míg el nem tűnt az útkanyarban. Tudom a címét, gondolta, rajta van a menetlevélen. Majd felkeresem… De nem nagyon hihetett magának, mert megint elöntötte a szomorúság. – Elment? – hallotta maga mögött a sofőr hangját. Lassan megfordult és bólintott. – Na jó – mondta a sofőr. – Akkor induljunk. Legalább fürödtél vele? – Fürödtem – felelte a kocsikísérő, de nem nézett a sofőrre, a kocsihoz ment, kinyitotta az ajtót, és beült a kabinba. A sofőr is beült, elhelyezkedett az ülésen, és beindította a motort: – Én megvacsoráztam… drágán mérik errefelé… s a pincérekre évekig kell várni… Ezeket magas fejhangon mondta, ő sem nézett a társára. Aztán kifarolt a fák alól, és nemsokára rákanyarodtak a műútra. Már sötét volt, a parton kis lámpák égtek. A Zisz csakhamar elérte a nyolcvanas sebességet. Gyorsabban nemigen szokott hajtani a sofőr. Az útmenti fák sustorgása így is pillanatonként bevágott a nyitott ablakon. Hallgatagon ültek: néha hunyorgatták szemüket a szembe jövő kocsik reflektorai miatt. A Zisz fénycsóvái előtt denevérek suhantak át. Olykor koppant valami a szélvédő üvegén. |