Kerthelyiség

– Vihar lesz! – mondta a fiatal pincér. Hátratette a kezét, és felnézett az égre.

A nap mellett ezüstszélű felhők úsztak. Peremükön csúszott a fény, mint repedt üvegen.

– Áll a levegő – mondta a másik; öregember volt, de nem megtört, teste erős, szeme nyugodt, szelíd.

A piros salakozású kerthelyiségben három vendég ült: balfelől, a fiatal pincér placcán szerelmespár iszogatott; a bejárat mellett – ez már az öreg része volt – egy magányos férfi.

Négy óra lehetett.

– Pang az üzlet – jegyezte meg a fiatal pincér. A halántékán, vékony bőre alatt finoman lüktetett egy ér. A pincérnek sima, oldaltfésült haja volt és gondozott kis bajusza. – Ha így megy, elhelyeztetem magam.

– Erős vihar lesz – mondta az öreg pincér. Kéziruhájával lusta legyet csapott el maga elől. Mindketten fehér kabátban voltak és kihajtott nyakú ingben.

– Fene ezt a vihart is – mérgelődött a fiatal. – Mára vége a napnak!…

– Kell az eső. A földeken nagyon kell az eső.

– Fütyülök a földekre. Nem lesz üzlet!

– Érdekes – mondta az öreg pincér –, valaha hogy szerettem a vihart. Gyermekkoromban. Nagy viharokra emlékszem. Egészen sötét lett minden, akár éjszaka, hátborzongatóan morajlott az ég… a villámnak kék fénye volt. Azt szerettem, ha recsegve hajlottak a vad szélben a fák. Aztán olyan sűrűn esett, hogy nem lehetett átlátni a víz függönyén… Ilyenkor kiálltam az eresz alá, az eső lyukakat vájt a földbe. Élveztem a vihar erejét… a mellemnek csapódó hideget… Micsoda csend volt! Csak a zuhogás meg a dörgés…

– Nem tudom, mi volt abban élvezet!

– Nem tudom. Már nem emlékszem… Talán büszke voltam.

– Büszke?

– Igen. Azt hiszem… Már nem tudom pontosan, de azt hiszem, a viharra voltam büszke.

– Furcsa – mondta a fiatal. – Én gyűlölöm a vihart. Vagy eláztatja az embert, vagy elviszi az üzletet.

– Akkor még nem gondoltam semmiféle üzletre. Gyerek voltam.

– Tegnap sem volt jó bolt – ásított a fiatal. Nagyon fülledt volt a levegő, vérpangást okozott az agyban. Ásított, elsétált az egyik asztalig, helyreigazított egy széket. – Véletlenül se jönne be valami jó, mulatós társaság!…

– Az üzlet rossz – mondta az öreg, amikor a fiatal pincér visszament melléje. – De nem nagy baj. Azt hiszem, építkeznek.

– Építkeznek?

– Mindegyik akar magának egy kis házat. Itt kint, a város szélén olyan már a vidék, mint a falu. Mindenki akar egy saját házat.

– Hm – dünnyögte a fiatal.

– Takarékoskodnak. Volt már ez így. Egy elkezdi, a többi megy utána. Persze, inkább az asszonyok fogják a pénzt.

– Nagyon fogják.

– Hadd építkezzenek. Az legalább megmarad. Nem úgy, mint amit megisznak.

– Hm – vélte a fiatal. – De a mi zsebünk sínyli meg!

– Kibírjuk.

– Na né, hát olyan jól állsz? Én bizony azt mondom, inkább igyanak. Vedeljenek! Akkor szórják a pénzt, kereshetünk! Én meg lakást akarok venni! Sokba kerül ám!…

– Ne vedeljenek. Nem jó. Ha nagyon vedelnek, akkor valami nincs rendben…

– Csakhogy akkor lesz tele a zsebünk!

Az öreg halkan kuncogott:

– Csak magadra gondolsz.

– Mindenki csak magára gondol.

Az öreg nem válaszolt, felnézett az égre.

– Gyűlnek a felhők!

– Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki nem magára gondol. Nem hiszek a csodákban és a jó emberekben – mondta a másik.

– Pedig fiatal vagy.

– Sok mindent megpróbáltam már. Jártam egy s más felé! Keleten is, nyugaton is… Egyformák az emberek.

– Nem egyformák.

– De bizony, egyformák. Tudsz mutatni egyet is, aki olyan önzetlen, mint ahogy leírták a könyvekben a Bibliától egész a legutóbbi újságcikkekig… hm? Nincsenek szentek, öregem!…

A másik felemelte az arcát, mintha beleszimatolna a levegőbe. Azt mondta:

– Már itt a szele… – Elindult, hogy leszedje az abroszokat. A hegyek felől fekete felhők nőttek a házak fölé.

– Fizetett az a pasas? – kérdezte a fiatal, amikor a kéziasztalnál találkoztak. – Ott a placcodon.

– Nem mondta, hogy fizetni akar.

– Azt hiszem, lesheted. Nézd, milyen sunyi pofa. Belenéz a pohárba, mintha világfájdalma lenne, közben azt lesi, hogy léphetne le. Mennyit ivott?

– Három korsót.

– Három korsó! Na, velem nem tolna ki! Azok a fiatalok, az én placcomon, valamivel finomabb alakok, de számoltam nekik. Mondtam, hogy hirtelen jöhet a vihar.

– Nem szabad – mondta az öreg kicsit elboruló arccal. – Sértés.

– Na bumm! De legalább nem lógnak meg a pénzemmel!

– Nem mindenki lóg meg – mondta az öreg. Szépen összerakta az abroszokat, egyvonalba a hajtásokat, kicsit le is nyomkodta, hogy jól álljanak.

– Nem mindenki, de soha nem lehet tudni. Két tojáslikőrt ittak, meg a lány egy málnát. Épp elég lenne!

Hirtelen és vad szél csapott át a kert fölött, az utcán felkavarta a port. Néhány pillanat múlva a fák lombja is suhogni kezdett.

– Az a te palid, azt mondom, lelép. Arra vár, hogy jöjjön a zuhé!

– Nem biztos, hogy lelép – mondta mogorván az öreg.

– Ahogy én nézem! – A fiatal cigarettát vett elő egy nikkeltárcából, puhítgatta, rágyújtott. – Öreg szaki vagy, nem értem, mért mégy palira?!

A másik befejezte az abroszrakosgatást, a szemét dörgölte, mert a szél telehordta salakszemcsékkel. A felhő már elsötétítette a tájat.

– Bízni kell az emberekben.

– Bízni!? – A fiatal pincér kacagott; leverte a földre a hamut. – A mai világban bízni!?

– A mai világban és mindig! Másként nem ér semmit az egész…

– Nagy szavak!

– Egyáltalán nem nagy szavak.

– Én csak magamban bízok! – kuncogott. – Magamban sem mindig!

– Elég baj.

– Öregszel – mondta a másik. – Az öregek szeretnek okoskodni. Olyanok, mint a gyerekek. Vagy még rosszabbak!

– Ezzel nem mondtál rosszat – mondta csendesen az öreg. – A gyerekek olyan dolgoknak is tudnak szívből örülni, ami a felnőtteknek bosszúság. Még nem értenek az üzlethez. Az öregeket meg már nem érdekli…

– Azért a piacról élsz te is! Nézd, mindjárt meglép a három korsó söröddel!

A férfi ott az asztalnál az eget meg a kijáratot kezdte figyelni. De nem szólt, hogy fizetni akar.

– Hm – nézett társára a fiatal pincér.

– Nem hiszem, hogy meglóg – vélte az öreg.

– Hát én meg hiszem!

– Én meg nem hiszem!

– Kedvem lenne fogadni rá!

– Nem fogadok.

– Ahá! Hát fogadni, azt nem mersz!

– De merek. Csak nem akarok.

– Ha nem akarsz, nem mersz. Ez a magyarázat!

Villám és dörgés robbant a szélbe. Közelben csaphatott le a villám. A felhők sűrűsödtek.

– Kezdődik – mondta az öreg.

A fiatal pár összekapkodta a holmiját, és kifutott a kerthelyiségből. Az alak a bejárat mellett nem nézett fel.

A fiatal pincér gyorsakat szívott a cigarettájából.

– Hát én meg azt mondom: fogadjunk! Na?

– Semmi kedvem – mondta az öreg. – De ha annyira akarod…

– Tízes – mondta a fiatal, gyorsan a másik kezébe csapott. – De ki vágja el?

– Senki… Nem elég?

A fiatal kirántotta a kezét. Izgatottan nézte a magányos pasast.

A férfi felhajtotta a maradék sörét. Nem nézett körül. Az ég egyre sötétebb lett, a szél porfelhőket kavart. Az öreg pincér előresétált az első asztalokig.

– Most már nem mehetsz oda hozzá! – szólt utána a fiatal. – Akkor nem ér az egész! Legjobb lenne, ha egy pillanatra belépnénk a söntésbe.

– Rendben van – mondta kicsit reszelős hangon az öreg.

Amikor három perc múlva kiléptek, a férfi már nem volt sehol. Abban a pillanatban futott a vastag felhő hasa alatt egy kék villám, s mintha felszabta volna, nyomában megeredt az eső. Az öreg kifutott az abroszért és a pohárért.

A fiatal az eresz alatt várta. Vihogott.

– Nem lett volna szabad fogadni – rázta le magáról az esőt az öreg.

A másik hangosan elnevette magát, tenyerét nyújtotta a tízesért.

– Semmi esetre sem lett volna szabad fogadni – mondta; zsebéből kivette a pénzt, a fiatal markába tette.

– Vesztettél, azért mondod.

– Nem azért mondom – nézett rá szomorúan az öreg. – Az emberre mondom… nem lett volna szabad…