Rövid utazás

Már délutánra járt az idő; a vasúti kocsik árnyéka egyre szélesebb sávban suhant a vágányok menti földeken, majd sással benőtt, apró tavakon úszott át, melyek egészen a sínágy aljáig értek: fák szabdalták szét az árnyékot; s a fák mentén a zakatolás és csattogás élesebb lett. Aztán sík vidéken futott a vonat; mellette kis, homokos kocsiút; az utacska hirtelen a sínpár felé kanyarodott, és piros-fehérre festett sorompó merevedett a vasút oldalához. De az út aláfutott, alá a kerekeknek.

– Ez az – mondta Sándor. A nyitott ablaknál állt, figyelte a tájat. Szeretett volna kihajolni, de szikrákat szórt a mozdony és koromszemcséket. – Ez az – mondta izgatottan. Nem fordult hátra a feleségéhez, az ablak alumínium szegélyét markolta. Tarka, kihajtott nyakú inge lobogott a léghuzatban. – Figyeld csak, most egy gazdaság következik, jobbra, aztán megint fák, s már ott is leszünk.

A felesége menetiránnyal szemközt ült a padon, hátát nekivetette a fülke falának, kifeszített tenyere az ülésen nyugodott. Mosolygott. Úgy nézte a férjét, mint valami gyereket. Barna hajú, fiatal nő volt, a jobb kezén aranygyűrű; téglaszín rúzst használt; a ruhája nagyon előnyösen illett formás alakjához. Könnyű, mély kivágású nyári ruha. Megnézte az óráját.

– Négy lesz öt perc múlva. Ha jól emlékszem, négy óra kettőre mondta az érkezést a kalauz.

– Ott a gazdaság! – mutatott ki a férfi az ablakon. A földeken túl, majdnem a látóhatár szélén egy házcsoport látszott.

Megfordult, leült a feleségével szemközt. Senki más nem volt rajtuk kívül a kupéban. Csillogott a szeme. Valóban olyan volt, mint egy gyerek. Szabályos arcú, kék szemű kisfiú.

– Te most nem is gondolsz rám – mondta a nő, de egyáltalán nem szemrehányóan. Kedvesen, anyáskodva.

– Tizenkét éve nem jártam erre – mondta Sándor. – De tudod, hogy mennyire szerettem itt.

A nő bólintott. Mióta ismerik egymást, a férfi sokat mesélt erről a vidékről. Ha meglátja, biztosan megismer mindent az elbeszélések alapján.

– Nem kell készülődni?

– Dehogynem. – A férfi felállt, felnyúlt a csomagokért. Két bőröndjük volt meg egy hálótáska; mindenfélét összepakoltak. Úgy tervezték, hogy a faluban töltenek egy hetet. Szép nyári idő volt, augusztus eleje. – A kötöttkabátodat beteszem a táskába – mondta a férfi. – Nézd csak, itt a facsoport is! Már fékez a mozdony.

A nő kivette a férfi kezéből a hálótáskát. Egyre mosolygott. – Izgulsz? – kérdezte kedvesen.

A férje bólintott. Már mindkét bőrönd a kezében volt. Odahajolt a feleségéhez, megcsókolta az arcát.

Az asszony lehunyta a szemét. „Ez nem nekem szól” – gondolta.

Félrehúzták az ajtót, kimentek a keskeny folyosóra. Lehetett érezni az ellengőz hatását, de még rázódott a szerelvény. Neki-nekiütődtek a kocsi falának.

A vonat nagyot zökkent.

– Leugrom – mondta Sándor –, te meg leadod a bőröndöket.

„Már itt állok a földjén” – gondolta, amikor a kavicsok megcsikordultak a talpa alatt. – Siess – kiáltotta –, nincs több leszálló! – A bőröndöket maga mellé állította, s nyújtotta kezét a feleségének. Nagyon magas volt a lépcső. A mozdony pöfögött, gőzt eresztett, a gőz elborította az állomás peronját. Kalauz ment el mellettük, amikor látta, hogy leszálltak, belefújt a sípjába, s a mozdony pöfögése ütemesre változott. A kalauz fellépett a széles lépcsőre, laza tartással tisztelgett az állomás előtt, akár egy tábornok.

Néhány pillanat múlva csend lett; a vonat utolsó kocsija is eltűnt a vaspálya kanyarulatában.

A síneket út szelte át. Az állomás elől egy vasutas ment a sorompóhoz, tekerni kezdte a vaskart. Kereplő hangot adott.

– Azelőtt ott vártak a szekérrel – mondta Sándor, s a peron melletti gesztenyefákkal szegett útra mutatott, a vasutas felé. – Felraktuk a csomagokat, aztán egész úton csak érdeklődtünk: hát ez hogy van, hát az hogy van?… Mindig ilyenkor érkeztem. Mindig ez a vonat volt. Akkor is.

– Most gyalog megyünk – mondta a felesége. – Messze van a falu?

– Jó sokáig mentünk mindig a szekérrel – mondta Sándor, és egyre a gesztenyés útra nézett. A vasutas végzett a sorompó felhúzásával, hóna alól kivette az indítótárcsát, és megnézte őket. A nő is nézte a vasutast. A csendre odafigyelt Sándor. Nem ismerte az embert, s ez kicsit rosszulesett neki. Az akkori vasutas alacsony, bajuszos ember volt, görbe lábbal. Ez meg magas és csupasz, vékony arcú.

– Jó napot! – köszönt a vasutas. – Idegenek?

– Nem, nem – mondta Sándor. – De nagyon kedves lenne, ha megengedné, hogy itthagyjuk a bőröndöket. Majd kiküldünk érte valakit.

– Betesszük a pénztárba – mondta a vasutas. Kulcsot csörgetett a zsebében, intett, hogy menjenek utána.

A nő megvárta a lépcső alján a férjét. Kis, csendes állomás volt, fatornáccal; a tornác deszkáit tulipánokká faragták, és piros meg zöld olajfestékkel kenték be. Drótokon függő fakalitkákban muskátlik virágoztak. Mindez ízléstelenül hatott; de a peron tisztasága jólesett a szemnek: a tornác felsepert köve, a tornác előtt a sárga, kavicsos szakasz, melyet éles vonallal vágott el a sínek szürke zúzott-kő ágya.

Más épület nem volt a közelben.

A férfi visszajött, s most már csak a hálótáska maradt náluk. Abban mindenféle apró szükségleti cikkek.

– Majd ha kiveszünk egy szobát, mindjárt kiküldünk a csomagokért – mondta a nő.

– Hát persze. Csakhogy, azt hiszem, nem kell szobát keresnünk. Meghívnak. Majd meglátod, alig győzzük visszautasítani a meghívásokat.

– Menjünk – szólt a nő, és belekarolt a férjébe. – Már én is nagyon kíváncsi vagyok.

– Mindig féltem – mondta Sándor –, hogy téged nem érdekel ez az egész. Úgy szokott lenni.

– De én szeretlek – mosolygott a nő.

– Na igen…

– Nincs: na igen. Szeretlek, ez mindent megmagyaráz.

Átvágtak a síneken. A nő a talpfákra lépett, a férfi messzire tekintett, s a kövekre taposott. Megcsúsztak a cipője alatt.

Hosszú, egyenes út vezetett a falu felé.

– Azt hiszem, másfél kilométer – mondta Sándor.–  De jobb is. Nem tudom, mit csináltam volna, ha mindjárt a közepébe cseppenek. – Magához szorította a feleségét. – Így legalább van egy kis időm. Előbb szippantgatok a levegőből.

Meleg volt; az utat könnyű por takarta. Fecskék cikáztak nyílsebesen, közel a földhöz.

– Eső lesz – mondta a férfi.

A nő felnézett az égre.

– Nincs is felhő.

– A fecskéket nézd: alacsonyan szállnak.

– Ez azt jelenti?

A férfi bólintott.

– Ezt is tőlük tanultam – mondta. – Sok ilyen dolgot tanultam tőlük. – Eltűnődött. Gyorsan lépdelt, az asszony alig tudta követni.

– Valóban, jobb kocsival megtenni ezt az utat – vélte.

– Mindig szekérrel tettük meg. Kicsit rossz is volt ott az állomáson, hogy most már nem vár szekér. Mióta meghaltak, nem jártam erre. Akkor sem, csak előtte való nyáron. Amikor a nagybátyámat temették, beteg voltam. A néném meg a fiához költözött a városba, s még két évig élt.

– Most kihez megyünk előbb?

– Ó, sok ismerős van itt! És nem is az a fontos. A helyeket akarom látni újra.

– Tudom: a tó, a kovácsműhely, a cukorgyár, a major felé vezető út…

– A Csapás.

– Persze, a Csapás.

– A Csapás, este… Este, amikor a nap már lemegy, de még nincs sötét. A por elnehezedik, az emberek mennek hazafelé, köszönnek egymásnak. És megszólal a bagoly.

– A bagoly?

– A régi szövőgyárban lakik. Az már csupa rom. Csak egy piros téglás, szegletes kémény van, gólya fészkel rajta. Már csupa rom volt akkor is. Nem mertem bemenni az ajtaján soha. Tele volt bagolypiszokkal. A denevérek is ott tanyáztak. De onnan lehetett hallani az éneket. Nézd csak! Nézd csak ezt a fát!

– Derékig leégett.

– A villám csapott bele. – Sándornak nagyokat kellett nyelnie, hogy az izgatottságtól beszélni tudjon. – Mi meg itt álltunk. Itt a lovakkal. – Otthagyta a feleségét, és kereste a helyet, ahol annak idején álltak a lovakkal. – Elég közel, mi? Micsoda vihar volt, a földekről jöttünk, tele volt babszárral a szekér, a babszáron ponyva, az alá bújtunk. Ömlött. Csak úgy ömlött. Aztán egy csattanás – két napig alig hallottunk utána. A lovak felágaskodtak, nyihogtak, az istráng meg elszakadt. És láttuk, hogy lángol a fa.

– Nagyon égett? – kérdezte a felesége szelíden, és az ajkán kis mosoly bujkált.

– Te engem kinevetsz – mondta elcsodálkozva a férje. A nő odament hozzá, az út másik oldalára. Megrázta a fejét.

– Csak örülök, hogy olyan boldog vagy. Ugye, boldog vagy?

– Az egész, mintha ma lenne – mondta csendesen Sándor.

Tovább mentek.

– Ott, a szövőgyárnál – kérdezte a nő –, milyen éneket lehetett hallani?

– Ó, egy lány énekelt a szomszédos kertben. Minden este.

– Szép volt?

– Soha nem láttam. A kertek tele voltak gyümölcsfákkal, élősövényből nőtt a kerítés. Sűrű élősövényből. A lány azon túl lakott, és én soha nem láttam.

Az út házak közé ért. Három kislány kergetett egy kutyát a kerítések tövében. De ez még nem a falu volt. A házsor ismét megszakadt, sportpálya nyúlt el hosszan, az árok túlfelén.

– Vasárnap itt voltak a meccsek. De nem is a meccs volt a fontos. Semmi más szórakozás nem akadt, itt találkozott mindenki. Én is: Terivel.

– Az ki volt?

– Nem meséltem róla? – Megálltak az árnyékban, a platánok alatt. Nagyon erősen sütött a délutáni nap, s a nőnek egyelőre nem is volt kedve tovább menni. A cipőjük szürke lett a portól. – Négy évvel volt idősebb nálam. Szerelmes voltam belé.

– Szerelmes?

A férfi felnevetett.

– Hát nagyon régen volt az már. Azt sem tudom, mi lett vele. Te nem voltál szerelmes gyermekkorodban?

– Én nem.

A férfi harsányan nevetett, de látta, hogy a felesége nem tart vele, elkomolyodott; és átdobta a hálótáskát a vállán.

– Ezt csak dacból mondod.

– Nem voltam.

– Ó, ezt csak dacból mondod. – Meg akarta fogni a felesége kezét, de az elrántotta. Ijedten néztek egymásra. Aztán a nő mégiscsak odanyújtotta a karját.

Arrább, a fahídnál ismét megálltak. A férfi eleresztette a felesége kezét, odament a korláthoz, és letekintett a vízre. Ápolatlan, füves mederben csobogott a patak. Lassan folyt, a szélein békanyál zöldellt. Némán állt ott, és nézte a vizet. A nő a híd közepén várakozott.

– Gyere – mondta a férje. – Ez az Ikva.

– A nő kelletlenül odament, rákönyökölt a karfára.

„Itt csókoltam meg Terit – gondolta a férfi. – Jöttünk haza a meccsről, sötétedett. Megálltunk, itt a hídon. Az emberek már a mázsaház felé jártak. Nem mentünk tovább, nevetgéltünk, és álltunk az estében. A szél is fújt. Aztán egyszer csak megcsókoltam és elkomolyodtunk. Soha nem beszéltünk arról a csókról. Soha.”

– El akarod rontani a kedvemet? – kérdezte a feleségétől.

Az asszony nem szólt semmit. Lassan megsimogatta Sándor nyakát. Lassan simogatta. A férfi megnyugodott.

– Siessünk – szólt.

Most már nem álltak meg a faluig.

– Arra van a templom meg a temető. Arra meg a cukorgyár – mutatta a férfi. – De mi erre megyünk. A dombon túl lakik Ambrus. A kovács. Éjjel–nappal nála voltam.

– Igen, arra emlékszem.

– Eleget meséltem róla. Két lépcsőfok vezetett a műhelybe. Téglalépcsők, középen gödrösre koptak. Rángattam a fújtatót, aztán belekapaszkodtam a fogantyúba, és hagytam, hadd emeljen fel. Sovány gyerek voltam.

– Tudom: vérszegény.

– De szégyelltem. És verekedtem a bognár fiával. Bevertem a fogát.

– Ezt még nem mondtad.

– Most jutott eszembe. Nem szerettem a bognár fiát. Csúfolt, hogy pesti vagyok. Ambrus meg azt mondta: verd meg!

Szekér zörgött el mellettük, s megállt a kocsma előtt. Széles homlokú, borostás arcú férfi szállt le róla. Akkor értek oda.

– Rudi bácsi – szorította meg Sándor a felesége kezét. És utána kiáltott: – Rudi bácsi!

Az ember megállt. – Jó napot! – köszönt csodálkozva.

– Rudi bácsi! – szólt Sándor.

– Bocsánat… – mondta zavarodottan az ember.

– Bocsánat – mondta csendesen Sándor.

Az ember utánuk nézett.

– Gyere – húzta maga után a felesége. – Összetévesztetted, de nem történt semmi.

Most lassabban lépkedett Sándor, az asszony majdnem lehagyta. Vézna fák vetettek árnyékot a járdára. A posta falára szerelt piros levelesládáról veréb rebbent fel.

– A második ház – mondta Sándor. – Na látod, itt laktak. – Felélénkült, átugrott egy esővíz-csatornát, melyet betonból a járdába építettek, és sürgetően intett a feleségének, hogy szaladjon utána. – Ez az – mondta. Hosszú parasztház volt, magas talapzatú. – Itt, a kerítés lécénél beláthatsz.

Benéztek a kerítés lécénél. A nő csupasz udvart látott, középen kúttal s hátul, a drótkerítés mögött fehérre meszelt ólakat.

– A hidasok – mondta Sándor – nem ott voltak.

Felegyenesedett.

– Egészen más volt az udvar – mondta. – A hidasok sem ott voltak.

– Hát persze – bólintott a felesége. – Tizenkét éve.

Asszonyok jöttek velük szembe, az egyik valami papírlapot mutatott a másik kettőnek. Hangosan beszéltek. Amint észrevették a nőt meg a férfit, elcsendesedtek, amikor meg elhaladtak mellettük, pár lépésről visszafordultak.

– Nem ismerem őket – mondta halkan Sándor. – Sehogy sem emlékszem az arcukra.

– Szép kis falu – tekingetett körbe az asszony.

– Tetszik?

– Barátságos falu. Csendes.

– Nagyobb volt – mondta töprengve Sándor. – Akkor nagyobb volt.

A nő felnevetett.

– De hisz ezek új házaknak látszanak – s a túloldalon néhány vakolatlan, villaszerű épületre mutatott.

– Mégis – mondta a férfi. – Mégis nagyobb volt. Este. Este mindig elmentem kerékpárral a boltba, cigarettáért. A nagybátyám készet szívott, mert rokkant volt a jobb keze. Nem tudott sodorni…

– Jó lenne, ha vacsora előtt odaérnénk a kovácsékhoz – mondta a nő. – Szállásról is kell gondoskodnunk.

– Már nincs messze.

Az út kapaszkodóhoz ért, aztán hirtelen lejtett. Innen már el lehetett látni a mezőkre.

A kovácsműhely az út bal partjára épült. Három akácoszlopon nyugvó fészertető állt a falhoz rögzítve. Az alja homokos volt, vastag, szürke homok. A fészer alól nyílt a műhely ajtaja. Fekete ajtó, fekete üveggel. A ház falába két karikát erősítettek, a karikák alatt tégláig meztelen volt a fal. Lerugdalták a lovak a vakolatot.

Az ajtón ütemes csengés hallott ki az útra.

Sándor megállt. – Most bemegyünk – mondta. Az arca kipirult, a felesége észrevette.

– Olyan, mint amilyennek elmesélted.

– Most aztán bemegyünk hozzá.

A felesége mosolygott:

– Elképzelem, ahogy itt ácsorogsz, mint kisgyerek.

– Most majd megismered te is – mondta a férje. – Majd meglátod, micsoda pofa. Puszta kézzel megfogta a parazsat. Most aztán megismered.

A felesége elindult.

– Micsoda öröm – mondta Sándor, de nem mozdult.

– Mért nem jössz?

– Kicsit várnom kell. – Zavartan nevetett. – Nem tudok ilyen hirtelen bemenni.

A felesége elmosolyodott, visszament érte az útra. Megfogta a kezét: – Egy, kettő, három… Na, most jöhetsz.

Az üllőcsengés odabenn elhallgatott. Sándor megállt. Ismét felhangzott a csengés, már más ütemben. Sándor belökte az ajtót. Háttal feléjük egy fekete alak állt az üllőnél. Félhomály volt a műhelyben, s az embernek, ott az üllőnél, feketének tűnt a nadrágja meg az inge; csak a karja látszott világosnak: feltűrte az ingujját. Bal kezében fogót tartott, jobb kezében egy közepes nagyságú kalapáccsal ütemesen verte a vasat. Piros és sárga szikrák freccsentek szét a fekete falak felé.

Egy pillanatra ismét elhallgatott a csengés, az ember megforgatta a fogót.

– Jó napot – mondta elfúló hangon Sándor.

Az ember megfordult.

Sapkátlan volt, s rövid, őszes haján megcsillant a kovácstűz fénye. – Jó napot – mondta.

Sándor mindjárt megismerte. – Ambrus bácsi! – kiáltotta. És közelebb lépett. A fény megvilágította az arcát. – Ambrus bácsi!

– Csak nem?! – ámult az öreg. – Csak nem a Sanyika?!

– De… – mondta Sándor. – De, bizony…

– Teremtőm! Hát mi szél hozta erre? – Körülnézett sebtiben, hogy letegye a fogót meg a kalapácsot. Nyújtotta a csuklóját. – Egész ember lett, alig ismertem meg.

– Ő a feleségem – nevetett boldogan Sándor. – Mindenről beszéltem neki. Magáról is, mindenről.

– Sok szerencsét – biccentett az öreg, és nyújtotta megint a csuklóját.

Az asszony kedvesen megszorította. – Sok szerencsét.

– Most aztán eljöttünk körülnézni. Már régen készülök ide. Már nagyon régen. És szerettem volna neki mindent megmutatni.

– Hát van ettől szebb hely is a világon – nevetett az öreg.

– Sándornak kedves ez a falu – mondta a nő. Érdeklődve nézte az öreget meg a műhelyt. A falakon fogók függtek, az üllő mellett régi benzineshordóban víz állt. Sándor mindjárt a fújtatónál termett, megfogta a rézfogantyút, húzgálta. A tűz felparázslott.

– Nahát – mondta az öreg, s hol Sándorra, hol a fiatalasszonyra nézett, zavartan. – Nahát, ki gondolta volna? – Nadrágja fenekéhez dörgölte a tenyerét, s állt tehetetlenül.

– Kisebb lett ez a műhely – mondta Sándor.

Az öreg nevetett: – Egy centivel sem!

– Sándor azt mondja, hogy a falu is kisebb lett – nevetett a kováccsal a nő.

– A falu?

– Emlékszik? – kérdezte hirtelen Sándor. – Amikor megvertem a bognár fiát?

– A bognár fiát?

– Kálmánt.

– Kálmánt? Régen lehetett.

– Hát a csikkekre? Mennyi csikket gyűjtöttem magának.

– Régen lehetett – mondta félszegen az öreg.

– Soha nem volt pénze borra meg bagóra, én meg bejártam a falut, gyűjtöttem a csikkeket egy stanicliba, elhoztam. Hogy örült neki.

– Meglehet, Sanyika.

– Hát nem emlékszik? – Sándor otthagyta a fújtatót, az öreghez lépett. Csupa ránc volt a kovács arca és csupa korom, az ajka kissé reszketett beszéd közben.

– Az igazat megvallva, Sanyika, sok minden kiment már az én fejemből.

Sándor Ambrusra nézett, meg a feleségére. A felesége kedvesen tekintett rá.

– Bemehetnénk a házba – mondta az öreg. – Egy pohár borra.

– Nem – mondta Sándor –, maradjunk csak itt. – Körbejárta a műhelyt, mindent megnézett, megfogott. Ambrus ott állt a fiatalasszony mellett, és nézték, hogyan vizsgálja körül Sándor a műhelyt.

– Hát arra emlékszik, minek neveztem magát? – kérdezte egyszer csak Sándor.

– Ej, hogy is?

– Lósuszter – mondta csendesen az asszony.

– Ja, persze, lósuszter – kuncogott az öreg.

Sándor megtorpant a satupad mellett. Az arca árnyékba került.

– Hát nem emlékezett rá?

– Amikor a feleségem meghalt, sok mindent elfelejtettem. Nem is tudom, hogy lehet, de utána olyan sok mindenre nem emlékeztem.

– Meghalt? Hiszen nem is volt felesége!

– De, volt. Hat évvel ezelőtt vettem el, és minden egészen más lett, Sanyika, minden sokkal jobb lett, de egyszer csak meghalt. Nem volt már fiatal.

– De azért arra még emlékszik, hogy mindig itt voltam magánál – kérdezte kis idő múltán a férfi.

– Hát persze. Arra még emlékszem.

– És nem gondolta sokszor, hogy mi lehet azzal a gyerekkel, aki mindig itt lógott a maga nyakán?

A felesége közbeszólt: – Sándor!

– Nem gondolta néha? – kérdezte Sándor.

Az öreg krákogott, végigtapogatta az ingzsebét, bagó után: – De… de bizony sokszor, Sanyika.

A férfi odament a kovácshoz. Megállt előtte. A felesége figyelte. A kovácstűzön a parázs apránként elvesztette élespiros fényét. Hűvös széngázszag állt a levegőben. Sándor a zsebébe nyúlt, cigarettával kínálta az öreget. Tüzet kattintott.

– Mégiscsak bemehetnénk egy pohár borra – mondta a kovács.

Sándor elfordult, belepiszkált a tűzbe a fogóval.

– Mennyit eszembe jutott ez a műhely. Ez a falu. Azok az évek.

– Egy pohár italra – mondta az öreg. – Igazán.

– Sietünk – nézett fel Sándor. – Sietnünk kell.

Csendesen letette a fogót, az öreghez fordult. Mosolygott.

– Isten áldja. Jó egészségben van?

– Meglehetősen.

– Isten áldja, Ambrus bácsi! Örülök, hogy láttam.

– Én is örülök – mondta az öreg. – Én is szívből örülök.

Kezet ráztak, az öreg kikísérte őket a fészer széléig. Az útról visszaintettek.

Az emelkedőn túl az asszony megállt.

– Most hová megyünk? – kérdezte.

– Eltöltjük valahol ezt a hetet – mondta a férje. Nem nézett rá. – A városban kapunk szállodát.

Az asszony beszippantotta az alsóajkát. Látta a földet a férje lába előtt. A férje poros cipőit. Felemelte a fejét. Nyugodt és gyengéd volt a tekintete. Azt mondta:

– Meglátod, szép hetünk lesz.