Középütt vannak a felhők

 

Ezüsthasú halak

Emlékszem rád, Panni! Délelőttönként az öreg papnál találkoztunk; én éppen befejeztem a deklinációkat meg a gyökvonást; a te barna copfod akkor libbent el az ablak előtt. Izzadó tenyérrel jegyeztem keresztet a memoriter végére… Betoppantál, frissen, megráztad copfjaidat, ledobtad a kis kék kabátkádat… Sárga blúzod megremegett, mint a villanyáram, s csak éppen rám vetetted szilvanagy, fényes szemeidet… Nekem búcsúzni kellett, Priszinger, a pap nyújtotta kövér, puha kezét. – Laudetur! – motyogtam. Pihés nyakad körött bukdácsolt tekintetem. – Szerbusz… – „Szerbusz!” felelted, tenyereddel a szoknyát simogattad magad alá, s már lapoztad is a könyvet.

Meg a tejcsarnokban is láttalak mindig, ha este hat óra felé, a sorbanállás után, végre bejutottam. Anyádnak segítettél. Kis bekecskében hajladoztál a cementes üzletben, zörgő kannákat gurítottál odább, zománcos, kék merővel csorgattad edényembe a tejet.

– Szerbusz – mondtam –, ráérsz?

– Majd nyolc felé – biccentettél, hogy anyád ne lássa.

Tudtam: nyolc felé.

Addig még kenyérért kellett sorba állnom, és vacsorázni és megoldani néhány algebra példát a negyedik gimnazista anyagból. Te a harmadikat végezted Priszingernél, és sokkal jobb tanuló voltál, mint én. Lelkiismeretes. Nekem nem volt kedvem hozzá. Délutánonként a futballpályán gyakorlatoztunk fapuskával, később Longriffle-tölténnyel lövöldöztünk hámló, agyonragasztott céltáblákba. Karszalagos leventeoktató masíroztatott körbe-körbe a salakpályán, ha rossz volt a nóta, megfektetett a jegesedő sárba, vagy békaügetést parancsolt. Izzadva, sírós pofával bohóckodtunk. Marhaság volt: utána nem lehetett megérteni Menenius Agrippa meséjét…

Csak kétszázharminc kilométer volt tőlünk a front.

Egy napon nem volt békaügetés a salakpályán: a községháza tanácstermébe csődítettek össze bennünket, valami muki jött a megyétől, nemzetiszínű előadást tartott, indulókat énekeltetett velünk, és rekedtre kiabálta magát a nemzetmentés hevében.

Utána fáklyásmenet, a faluban, körül. Indulók. A bécsi úton egész Kópházáig mentünk. Már sötét volt.

Semmit sem értettem az egészből. Csak a bokám fájt a nehéz bakancsomban. Február végi szél fújt. A kátrányszagú fáklyák elégtek. Énekeltünk, mint a beteg katonák, s közben arra gondoltam, hogy ma nem álltam sort kenyérért.

És másnap már sáncolni mentünk az erdőbe. Csákánnyal metszettük el a bükkök agyagba kapaszkodó, makacs gyökereit. Ástuk a görbe lövészárkokat és szakaszonként a kiugró géppuskaállást, verejtékezve a füttyös szélben. Tenyeremben sárgán keményedett a bőr, szemem könnyezett a hajnali hidegben; délután az ásónyélre támaszkodva úgy vonszoltuk sártól nehéz lábunkat, mint a golyóhoz láncolt foglyok.

Azért nyolckor vártalak. Az Ikva-hídnál. Ott, ahonnan a jeges patakba hajló fűzfagallyak közül látszott a Széchenyi-szobor, a tér, az artézi kút.

Nyolc felé már kicsit jobban éreztem magam; nyelvem hegyével a paprikás vacsorák morzsáit piszkálgattam a fogam közül; a fáradtság már csak zsibbadás volt a bokámban, de ha kis kék kabátkádban feltűntél az állatorvosék Haidekker-kerítése előtt, azt is elfelejtettem.

Megfogtam a kezed, emlékszem, úgy, hogy a kisujjam átölelte a csuklódat. A Békavár felé mentünk minden este, az Ikvát követve. A csillagok némán fürödtek a lapos köveken bukdácsoló patakban, a bécsi útról hallatszott a német autók brummogása.

Keveset beszéltünk. Keveset beszéltünk hanggal. Mert bent a száj fala mögött egymásba buktak a szavak. Talán benned is ugyanúgy csúcsosodtak és omlottak szét a hangok, a gondolatok, miket csak felnőttek tudnak szemérem nélkül kiejteni. Nekem elég volt, hogy eljöttél, hogy csuklód pihés bőrét simogathatta fázós kisujjam, és hogy hallgathattam barna hajad susogását a válladon.

A Békavár tövénél megálltunk. Itt az Ikva átbújt a cukorgyári töltés betonalagútján.

A töltés az állomás felé futott, a sötétben is láttuk a vasúti épületeket, a mélykék égre rajzolódó szemafor vázát.

– Emlékszel az olaszokra? – kérdezted, és picit nekidőltél a mellemnek.

Az még a nyáron volt. Napközben többször is kijártunk, vártuk a furcsa szerelvényeket. Kenyeret vittünk meg tojást meg gyümölcsöt. Hosszú vonatok voltak, nyitott és csukott tehervagonok. Fekete olasz nők és rövidnadrágos férfiak ugráltak le a kocsikról, míg a mozdony vizet vett, vagy bevárt egy szembejövő személyvonatot. Éhesek voltak. Kenyérért inget adtak, szalonnáért csizmát. Vászonruhás német katonák tuszkolták őket vissza a vagonukba. A vonat Bécs felé ment.

– Arra a fiatal nőre… – mondtad, és megszorítottad a kezemet.

Igen, arra a fiatal nőre is emlékeztem; tizennyolc lehetett, vagy annyi sem. Külön utaztak a nők, és külön a férfiak. A fiatal nő leugrott a kocsiból, de nem jött ennivalóért. Végigfutott a vagonok során, nyitott haja úszott utána, csomóba gabalyodva… Kiáltott valamit… valami dallamos nevet. Fehér blúza volt, és félszandálját elhagyta a nagy szaladásban. Az egyik férfivagonból egy szőrös fickó ugrott utána, karonragadta, és befutottak mellettünk a lábonálló, sárga kukoricásba… Nem mertünk moccanni se… láttuk, mint zuhannak le a poros rögökre, mint csókolják egymást izzadó homlokkal…

– Néha arra gondolok, hogy elvisznek téged is – mondtad, hirtelen felém fordulva. – Hogy ezzel a sáncolással vagy a leventékkel…

Hallgattam. Tudtuk már, hogy más falvakból is vitték a fiúkat. Fekete ruhás németek raccsoltak hadarva a jegyzőnek… tejszagúak voltak és vérszagúak. Mikiegeret őriztek a zubbonyuk zsebében, kabalának. Este beszállásolták magukat a házakhoz, szalmát hozattak a konyha kövére, kétszersültet ropogtattak, és csókolgatták a kabalát. A magunkfajtára szúrós szemmel néztek. A Harmadik Birodalomról volt szó, s ilyenkor senki se kímélje a vérét!…

Valamelyik sarokban porosodott a latin nyelvtan. A konjugációk békén hagytak. A gyökvonás is.

Csak a sáncolás az osztrák határig. Márciusban még esett a hó. Jeges szemcsék lyuggatták arcunkat.

– Kevés a tej – mesélted esténként. – Megint menekültek jöttek. Szekérrel. A pék se tud elég kenyeret sütni. Apa azt mondta: egy-kettőre ideér a front.

Március volt, leültünk a Békavár alatt egy kőre. A kabátom szárára ültél.

– Ha elvisznek, veled megyek – mondtad.

– Oda te nem jöhetsz.

– Én mindenhová elmehetek veled.

Rád néztem, kicsit elmosolyodtál, és az öledbe ejtetted a tekintetedet.

– Te mindenhová eljönnél velem?

– Mindenhová – néztél rám bátran. – Tudod, mostanában sokat gondolkodom: félek egyedül. Te nem úgy vagy, hogy az apád meg az anyád… jó, jó, melletted vannak, de az mégis más… nem érted?

De értettem. Mindenki érti ezt, aki szeret.

– Tavasz jön – mondtad –, s megint itt lesz a nyár. Emlékszel, tavaly nyáron úszni tanítottál a gyári tóban. S én nem voltam képes megtanulni…

– Azt mondtad: majd jövőre!

– Jövőre!…Rettenetesen félek attól, hogy nem lesz belőle semmi… Pedig szeretném… Annyi sok mindent hall az ember… Tegnap egy asszony, Bácskából jöttek, meghalt. Agyonfázott az úton.

Hallgattunk. Bennem formálódtak a szavak, de kihűltek a vastag éjszakában. A németekre gondoltam és a hátizsákra – anyám foltozgatta valamelyik este, vörösre dagadt szemmel hajolt föléje a kislámpa fényénél. Az a hír járta, hogy szükségem lehet rá.

– Veled jó – mondtad csendesen. – Már most olyan, mintha nyár lenne. Nemsokára zöld lesz a fű, húsvétra barka nő az Ikva-parton… Meglocsolsz, ugye? Nem piros tojást festek neked, mert azt kaphat mindenki… Tarkát. Temperával. Majd meglátod…

Soha nem csókoltalak meg.

Miért?

Miért elégedtem meg ezekkel a sétákkal, a buta vasárnap délutáni malomjátékkal ott nálatok a konyhán, az anyád mellett… Miért volt elég nekem, ha szemed kútjába néztem, s ott megláttam magam, a nevetésed nyugodtra simította a szívemet?…

Most már tudom, te másként lehettél. Később sok mindent megért az ember. Arra gondolok, hogy egyszer, amikor anyád a szomszédba szaladt borsért, te közelebb húztad hozzám a székedet, elém telepedtél, s azt mondtad: „Új frizurát csinálok neked…” Nevettem. Hisz ez nagyon jó, ez a mostani!

Megráztad a fejed, élesen felkacagtál, arcodon vörösen lobbant a pajkosság. Tíz ujjaddal túrtál a hajamba, felborzoltad, a fejem bőrét horzsolták körmeid. Sokáig fésültél a hátam mögött állva, már idegesített a játékod, fájt a hajtövem, de benned új és új kacagások bugyogtak. Végre jött anyád, léptei kongtak a ház tövében. – Csisss! – mondtad, a kisszékre suttyantál, és ájtatos arccal tologattad a kockáspapírra rajzolt malmon a babszemeket.

Egyik este azt mondtam neked:

– A tizennyolc évesek már elmentek!…

Szád elé kaptad ujjaid és hallgattál.

– Szerencse, hogy te csak tizennégy vagy…

– Tizenöt! – javítottalak ki. – A katonaságnál úgy számítják, hogy annyi éves az ember, ahányadik esztendőt tapossa…

– Akkor már én is tizennégy vagyok! Hány hónappal vagy te idősebb?

– Öttel – mondtam, mert ezt mindig számon tartottam.

– Az jó – mondtad. – A házasságban kell is ennyi korkülönbség.

Megálltam. Ott bandukoltunk a szokott úton, a hűvös estét árasztó Ikva mentén. Te mentél tovább, de visszanéztél, és nagyon nagyra nőtt a szemed.

Miért vezettél az állomás felé? Ott álltunk a fekete, kopasz föld mezsgyéjén, ahol nyáron a kukorica állt. Hallottuk az állomás csengőjét, kegyetlenül szabdalta át a csendet.

– Egy kislány is meghalt a múlt héten. Amikor Sopront bombázták. Ismertem. Varrni tanult, kerékpárral járt a városba… Láttam, amikor szekérrel hazahozták. A lába kilógott a pokróc alól… Új cipő volt a lábán.

– Ne beszélj mindig erről!

– Muszáj! – Elléptél tőlem, megálltál a sötétség szélén. – Te nem gondoltál arra, hogy meghalunk, és még nem is éltünk? Ne nevess! De aki ötvenéves, az más… az már ismert sok nyarat és sok telet… Mindig eszembe jut az az olasz lány. Megértem.

Hirtelen felém fordultál, felém dobott valami, ami nekem eszembe sem jutott akkor… Csak a kezedet fogtam meg, s azt hittem, azért sírsz, mert félsz. Nem értettem, miért maradtunk éjfélig ott, a párás sötétben. Néha kértelek, hogy induljunk, csak a fejedet ingattad konokul, és időnként megrázott a görcsös zokogás.

Fekete vonat zuhogott át az állomáson. Csattogásában kőhöz csapódó bakancsok trappját hallottam. Poros utakon mentünk, katonazubbonyunkat kigomboltuk verejtékes mellünkön, fegyverünk barnán és kéken fénylett… Már férfiak voltunk… szakáll serkent állunkon… Férfiak és hősök! akiknek szállást kellett adni idegen házaknál, akik friss tejet kapnak, akiknél fontosabb nincs most e földön…

Két hét múlva indultunk valóban. Puska helyett lapátot vittünk, spárgára kötötten, verdeste a bokánk. Aki csákányt hozott, az a nyakában cipelte, s rátámasztotta karját, mint géppisztolyra a katonák.

Elkísértél. Nem sírtál, senki sem tudott sírni abban az időben. A sírások torz mosolyok voltak, karikás szemek, elszürkülő ajkak, idegesen matató kezek. A sírás némaság volt és kézszorítás, és nem mondtak semmit egymásnak a búcsúzók.

Te maradtál. Hallottam, hogy volt azután. A tej egyre kevesebb lett. Pisztolydurrogással hajtották el a teheneket a németek. Sok ilyen csordát láttam; és bégető birkák mentek köztük és szekerek és feltört sarkú fiúk…

Pedig már jött a tavasz, Panni!

Húsvét előtt lehetett, hogy bement hozzátok az a német. Talán aznap délután lődözték agyon a zsidókat a cukorgyár udvarán. Tőletek oda lehetett látni a drótkerítésen át. Az a német is vécétek tetejéről bámulta távcsővel. A szemedbe is akkor nézett először? Azt mondják, odabent, a cukorgyárban, a kis púpos nyilas parancsnok rendelt sorakozót a szerencsétleneknek, a répamosó gödör előtt. Csak magukra kapkodtak néhány ruhadarabot, vagy hátukra vetették kis csomagjukat. Emlékszem: a gödörben lisztet és rothadt almát is találtunk, amikor májusban lekapartuk róluk a tenyérnyi földet, hogy közös sírba temessük őket. Kétszáznyolcvanan voltak.

Hogy reszkethettél a felcsapó géppuska-sorozatok alatt! És Kőszeg felől már morajlott az ágyú, alkonyatkor felvillanó fények kísérték a tompa morajt. Ittak azok ott nálatok? Biztosan ittak. Nem tudtak akkor már a katonák mást, csak inni. Talán még meséltek egymásnak, a savanyú falusi bortól vékony vigyorgással, a csodafegyverről. De az óriási messzehordó ágyút egyszer sem szólaltatták meg ott a kert végében. És a tűz! – mintha az egész falu égett volna, kövér lángok falták az éjszakát. – A barakkok égnek! – futott valaki, asszony vagy ember, nem lehetett tudni, félőn koppant a hang. Senkit sem eresztettek a barakkok közelébe az SS-ek. A tífuszosok égtek bent, akik nem tudtak kifutni a halálsorakozóra. Azoktól volt olyan kövér a láng.

A szobátokban szólt a zene.

A németek pokrócot akasztottak az ablakra, és csavargatták a rádiót, hogy ne halljanak mást, csak a zenét. A vastag lángok vöröse még sokáig táncolt a fekete égen… Elhiszem, Panni, hogy elég volt, ha kinyúlt érted az a szőke fickó, s te mentél a zene felé, mint sárga virágra a méh.

Te is ittál? Talán azért itattak, mert látták arcodon azt, ami ott vacogott bennük is. Megrémültek a te lila szádtól, a hideg szemedtől… Te a véredre gondoltál, hogy csupáncsak egy kis nyílás kell a testen, és piros párával fogy el az élet. A véredet csókolta forróra a bor, és markolta egybe a félelem.

Anyád szürke ujjai tehetetlenül reszkettek a szoknyája ráncain, a hideg konyhán. A rádiózene olykor sikongva menekült ki az ajtó résén… Böjti szél hozta Kőszegről az ágyúk moraját.

Én a többiekkel csontra tapadó arccal vájkáltam a ragadós sarat, zsíros földekre szórtam a terméketlen agyagot, talajvízben áztattam málló bakancsomat, hogy sokasodjanak a tankcsapdák, hogy az egész határt befussák a lövészárkok. Németországot kellett mentenünk! Tizenöt éves voltam, Panni, és minden este elmondták, hogy hősök vagyunk! Olykor a szalmazsákra vizeltünk fáradt álmunkban, mert felfázott a vesénk.

Te öt hónappal voltál fiatalabb, s már tudtad, hogy havonta megújul benned az élet. Még sokáig vártál volna, de kövér lángokat lehelt az éjszaka, és odább, a cukorgyárban kétszáznyolcvan ember hullott egymásra a répamosó gödörbe.

Amikor találkoztunk: nyár volt. A gyári tó partján barna fejű nádak nőttek, s a gyerekek kézigránáttal kábították el a halakat.

Kiültünk a deszkamóló szélére. Nem meséltünk.

– Majd megtanítasz úszni? – kérdezted egyszer nagy soká, de nem jöttél közelebb hozzám.

Döglött halak úsztak a tó színén. Ezüst hasukon szikrázott a napfény.

Bólintottam.

Rövid utazás

Már délutánra járt az idő; a vasúti kocsik árnyéka egyre szélesebb sávban suhant a vágányok menti földeken, majd sással benőtt, apró tavakon úszott át, melyek egészen a sínágy aljáig értek: fák szabdalták szét az árnyékot; s a fák mentén a zakatolás és csattogás élesebb lett. Aztán sík vidéken futott a vonat; mellette kis, homokos kocsiút; az utacska hirtelen a sínpár felé kanyarodott, és piros-fehérre festett sorompó merevedett a vasút oldalához. De az út aláfutott, alá a kerekeknek.

– Ez az – mondta Sándor. A nyitott ablaknál állt, figyelte a tájat. Szeretett volna kihajolni, de szikrákat szórt a mozdony és koromszemcséket. – Ez az – mondta izgatottan. Nem fordult hátra a feleségéhez, az ablak alumínium szegélyét markolta. Tarka, kihajtott nyakú inge lobogott a léghuzatban. – Figyeld csak, most egy gazdaság következik, jobbra, aztán megint fák, s már ott is leszünk.

A felesége menetiránnyal szemközt ült a padon, hátát nekivetette a fülke falának, kifeszített tenyere az ülésen nyugodott. Mosolygott. Úgy nézte a férjét, mint valami gyereket. Barna hajú, fiatal nő volt, a jobb kezén aranygyűrű; téglaszín rúzst használt; a ruhája nagyon előnyösen illett formás alakjához. Könnyű, mély kivágású nyári ruha. Megnézte az óráját.

– Négy lesz öt perc múlva. Ha jól emlékszem, négy óra kettőre mondta az érkezést a kalauz.

– Ott a gazdaság! – mutatott ki a férfi az ablakon. A földeken túl, majdnem a látóhatár szélén egy házcsoport látszott.

Megfordult, leült a feleségével szemközt. Senki más nem volt rajtuk kívül a kupéban. Csillogott a szeme. Valóban olyan volt, mint egy gyerek. Szabályos arcú, kék szemű kisfiú.

– Te most nem is gondolsz rám – mondta a nő, de egyáltalán nem szemrehányóan. Kedvesen, anyáskodva.

– Tizenkét éve nem jártam erre – mondta Sándor. – De tudod, hogy mennyire szerettem itt.

A nő bólintott. Mióta ismerik egymást, a férfi sokat mesélt erről a vidékről. Ha meglátja, biztosan megismer mindent az elbeszélések alapján.

– Nem kell készülődni?

– Dehogynem. – A férfi felállt, felnyúlt a csomagokért. Két bőröndjük volt meg egy hálótáska; mindenfélét összepakoltak. Úgy tervezték, hogy a faluban töltenek egy hetet. Szép nyári idő volt, augusztus eleje. – A kötöttkabátodat beteszem a táskába – mondta a férfi. – Nézd csak, itt a facsoport is! Már fékez a mozdony.

A nő kivette a férfi kezéből a hálótáskát. Egyre mosolygott. – Izgulsz? – kérdezte kedvesen.

A férje bólintott. Már mindkét bőrönd a kezében volt. Odahajolt a feleségéhez, megcsókolta az arcát.

Az asszony lehunyta a szemét. „Ez nem nekem szól” – gondolta.

Félrehúzták az ajtót, kimentek a keskeny folyosóra. Lehetett érezni az ellengőz hatását, de még rázódott a szerelvény. Neki-nekiütődtek a kocsi falának.

A vonat nagyot zökkent.

– Leugrom – mondta Sándor –, te meg leadod a bőröndöket.

„Már itt állok a földjén” – gondolta, amikor a kavicsok megcsikordultak a talpa alatt. – Siess – kiáltotta –, nincs több leszálló! – A bőröndöket maga mellé állította, s nyújtotta kezét a feleségének. Nagyon magas volt a lépcső. A mozdony pöfögött, gőzt eresztett, a gőz elborította az állomás peronját. Kalauz ment el mellettük, amikor látta, hogy leszálltak, belefújt a sípjába, s a mozdony pöfögése ütemesre változott. A kalauz fellépett a széles lépcsőre, laza tartással tisztelgett az állomás előtt, akár egy tábornok.

Néhány pillanat múlva csend lett; a vonat utolsó kocsija is eltűnt a vaspálya kanyarulatában.

A síneket út szelte át. Az állomás elől egy vasutas ment a sorompóhoz, tekerni kezdte a vaskart. Kereplő hangot adott.

– Azelőtt ott vártak a szekérrel – mondta Sándor, s a peron melletti gesztenyefákkal szegett útra mutatott, a vasutas felé. – Felraktuk a csomagokat, aztán egész úton csak érdeklődtünk: hát ez hogy van, hát az hogy van?… Mindig ilyenkor érkeztem. Mindig ez a vonat volt. Akkor is.

– Most gyalog megyünk – mondta a felesége. – Messze van a falu?

– Jó sokáig mentünk mindig a szekérrel – mondta Sándor, és egyre a gesztenyés útra nézett. A vasutas végzett a sorompó felhúzásával, hóna alól kivette az indítótárcsát, és megnézte őket. A nő is nézte a vasutast. A csendre odafigyelt Sándor. Nem ismerte az embert, s ez kicsit rosszulesett neki. Az akkori vasutas alacsony, bajuszos ember volt, görbe lábbal. Ez meg magas és csupasz, vékony arcú.

– Jó napot! – köszönt a vasutas. – Idegenek?

– Nem, nem – mondta Sándor. – De nagyon kedves lenne, ha megengedné, hogy itthagyjuk a bőröndöket. Majd kiküldünk érte valakit.

– Betesszük a pénztárba – mondta a vasutas. Kulcsot csörgetett a zsebében, intett, hogy menjenek utána.

A nő megvárta a lépcső alján a férjét. Kis, csendes állomás volt, fatornáccal; a tornác deszkáit tulipánokká faragták, és piros meg zöld olajfestékkel kenték be. Drótokon függő fakalitkákban muskátlik virágoztak. Mindez ízléstelenül hatott; de a peron tisztasága jólesett a szemnek: a tornác felsepert köve, a tornác előtt a sárga, kavicsos szakasz, melyet éles vonallal vágott el a sínek szürke zúzott-kő ágya.

Más épület nem volt a közelben.

A férfi visszajött, s most már csak a hálótáska maradt náluk. Abban mindenféle apró szükségleti cikkek.

– Majd ha kiveszünk egy szobát, mindjárt kiküldünk a csomagokért – mondta a nő.

– Hát persze. Csakhogy, azt hiszem, nem kell szobát keresnünk. Meghívnak. Majd meglátod, alig győzzük visszautasítani a meghívásokat.

– Menjünk – szólt a nő, és belekarolt a férjébe. – Már én is nagyon kíváncsi vagyok.

– Mindig féltem – mondta Sándor –, hogy téged nem érdekel ez az egész. Úgy szokott lenni.

– De én szeretlek – mosolygott a nő.

– Na igen…

– Nincs: na igen. Szeretlek, ez mindent megmagyaráz.

Átvágtak a síneken. A nő a talpfákra lépett, a férfi messzire tekintett, s a kövekre taposott. Megcsúsztak a cipője alatt.

Hosszú, egyenes út vezetett a falu felé.

– Azt hiszem, másfél kilométer – mondta Sándor.–  De jobb is. Nem tudom, mit csináltam volna, ha mindjárt a közepébe cseppenek. – Magához szorította a feleségét. – Így legalább van egy kis időm. Előbb szippantgatok a levegőből.

Meleg volt; az utat könnyű por takarta. Fecskék cikáztak nyílsebesen, közel a földhöz.

– Eső lesz – mondta a férfi.

A nő felnézett az égre.

– Nincs is felhő.

– A fecskéket nézd: alacsonyan szállnak.

– Ez azt jelenti?

A férfi bólintott.

– Ezt is tőlük tanultam – mondta. – Sok ilyen dolgot tanultam tőlük. – Eltűnődött. Gyorsan lépdelt, az asszony alig tudta követni.

– Valóban, jobb kocsival megtenni ezt az utat – vélte.

– Mindig szekérrel tettük meg. Kicsit rossz is volt ott az állomáson, hogy most már nem vár szekér. Mióta meghaltak, nem jártam erre. Akkor sem, csak előtte való nyáron. Amikor a nagybátyámat temették, beteg voltam. A néném meg a fiához költözött a városba, s még két évig élt.

– Most kihez megyünk előbb?

– Ó, sok ismerős van itt! És nem is az a fontos. A helyeket akarom látni újra.

– Tudom: a tó, a kovácsműhely, a cukorgyár, a major felé vezető út…

– A Csapás.

– Persze, a Csapás.

– A Csapás, este… Este, amikor a nap már lemegy, de még nincs sötét. A por elnehezedik, az emberek mennek hazafelé, köszönnek egymásnak. És megszólal a bagoly.

– A bagoly?

– A régi szövőgyárban lakik. Az már csupa rom. Csak egy piros téglás, szegletes kémény van, gólya fészkel rajta. Már csupa rom volt akkor is. Nem mertem bemenni az ajtaján soha. Tele volt bagolypiszokkal. A denevérek is ott tanyáztak. De onnan lehetett hallani az éneket. Nézd csak! Nézd csak ezt a fát!

– Derékig leégett.

– A villám csapott bele. – Sándornak nagyokat kellett nyelnie, hogy az izgatottságtól beszélni tudjon. – Mi meg itt álltunk. Itt a lovakkal. – Otthagyta a feleségét, és kereste a helyet, ahol annak idején álltak a lovakkal. – Elég közel, mi? Micsoda vihar volt, a földekről jöttünk, tele volt babszárral a szekér, a babszáron ponyva, az alá bújtunk. Ömlött. Csak úgy ömlött. Aztán egy csattanás – két napig alig hallottunk utána. A lovak felágaskodtak, nyihogtak, az istráng meg elszakadt. És láttuk, hogy lángol a fa.

– Nagyon égett? – kérdezte a felesége szelíden, és az ajkán kis mosoly bujkált.

– Te engem kinevetsz – mondta elcsodálkozva a férje. A nő odament hozzá, az út másik oldalára. Megrázta a fejét.

– Csak örülök, hogy olyan boldog vagy. Ugye, boldog vagy?

– Az egész, mintha ma lenne – mondta csendesen Sándor.

Tovább mentek.

– Ott, a szövőgyárnál – kérdezte a nő –, milyen éneket lehetett hallani?

– Ó, egy lány énekelt a szomszédos kertben. Minden este.

– Szép volt?

– Soha nem láttam. A kertek tele voltak gyümölcsfákkal, élősövényből nőtt a kerítés. Sűrű élősövényből. A lány azon túl lakott, és én soha nem láttam.

Az út házak közé ért. Három kislány kergetett egy kutyát a kerítések tövében. De ez még nem a falu volt. A házsor ismét megszakadt, sportpálya nyúlt el hosszan, az árok túlfelén.

– Vasárnap itt voltak a meccsek. De nem is a meccs volt a fontos. Semmi más szórakozás nem akadt, itt találkozott mindenki. Én is: Terivel.

– Az ki volt?

– Nem meséltem róla? – Megálltak az árnyékban, a platánok alatt. Nagyon erősen sütött a délutáni nap, s a nőnek egyelőre nem is volt kedve tovább menni. A cipőjük szürke lett a portól. – Négy évvel volt idősebb nálam. Szerelmes voltam belé.

– Szerelmes?

A férfi felnevetett.

– Hát nagyon régen volt az már. Azt sem tudom, mi lett vele. Te nem voltál szerelmes gyermekkorodban?

– Én nem.

A férfi harsányan nevetett, de látta, hogy a felesége nem tart vele, elkomolyodott; és átdobta a hálótáskát a vállán.

– Ezt csak dacból mondod.

– Nem voltam.

– Ó, ezt csak dacból mondod. – Meg akarta fogni a felesége kezét, de az elrántotta. Ijedten néztek egymásra. Aztán a nő mégiscsak odanyújtotta a karját.

Arrább, a fahídnál ismét megálltak. A férfi eleresztette a felesége kezét, odament a korláthoz, és letekintett a vízre. Ápolatlan, füves mederben csobogott a patak. Lassan folyt, a szélein békanyál zöldellt. Némán állt ott, és nézte a vizet. A nő a híd közepén várakozott.

– Gyere – mondta a férje. – Ez az Ikva.

– A nő kelletlenül odament, rákönyökölt a karfára.

„Itt csókoltam meg Terit – gondolta a férfi. – Jöttünk haza a meccsről, sötétedett. Megálltunk, itt a hídon. Az emberek már a mázsaház felé jártak. Nem mentünk tovább, nevetgéltünk, és álltunk az estében. A szél is fújt. Aztán egyszer csak megcsókoltam és elkomolyodtunk. Soha nem beszéltünk arról a csókról. Soha.”

– El akarod rontani a kedvemet? – kérdezte a feleségétől.

Az asszony nem szólt semmit. Lassan megsimogatta Sándor nyakát. Lassan simogatta. A férfi megnyugodott.

– Siessünk – szólt.

Most már nem álltak meg a faluig.

– Arra van a templom meg a temető. Arra meg a cukorgyár – mutatta a férfi. – De mi erre megyünk. A dombon túl lakik Ambrus. A kovács. Éjjel–nappal nála voltam.

– Igen, arra emlékszem.

– Eleget meséltem róla. Két lépcsőfok vezetett a műhelybe. Téglalépcsők, középen gödrösre koptak. Rángattam a fújtatót, aztán belekapaszkodtam a fogantyúba, és hagytam, hadd emeljen fel. Sovány gyerek voltam.

– Tudom: vérszegény.

– De szégyelltem. És verekedtem a bognár fiával. Bevertem a fogát.

– Ezt még nem mondtad.

– Most jutott eszembe. Nem szerettem a bognár fiát. Csúfolt, hogy pesti vagyok. Ambrus meg azt mondta: verd meg!

Szekér zörgött el mellettük, s megállt a kocsma előtt. Széles homlokú, borostás arcú férfi szállt le róla. Akkor értek oda.

– Rudi bácsi – szorította meg Sándor a felesége kezét. És utána kiáltott: – Rudi bácsi!

Az ember megállt. – Jó napot! – köszönt csodálkozva.

– Rudi bácsi! – szólt Sándor.

– Bocsánat… – mondta zavarodottan az ember.

– Bocsánat – mondta csendesen Sándor.

Az ember utánuk nézett.

– Gyere – húzta maga után a felesége. – Összetévesztetted, de nem történt semmi.

Most lassabban lépkedett Sándor, az asszony majdnem lehagyta. Vézna fák vetettek árnyékot a járdára. A posta falára szerelt piros levelesládáról veréb rebbent fel.

– A második ház – mondta Sándor. – Na látod, itt laktak. – Felélénkült, átugrott egy esővíz-csatornát, melyet betonból a járdába építettek, és sürgetően intett a feleségének, hogy szaladjon utána. – Ez az – mondta. Hosszú parasztház volt, magas talapzatú. – Itt, a kerítés lécénél beláthatsz.

Benéztek a kerítés lécénél. A nő csupasz udvart látott, középen kúttal s hátul, a drótkerítés mögött fehérre meszelt ólakat.

– A hidasok – mondta Sándor – nem ott voltak.

Felegyenesedett.

– Egészen más volt az udvar – mondta. – A hidasok sem ott voltak.

– Hát persze – bólintott a felesége. – Tizenkét éve.

Asszonyok jöttek velük szembe, az egyik valami papírlapot mutatott a másik kettőnek. Hangosan beszéltek. Amint észrevették a nőt meg a férfit, elcsendesedtek, amikor meg elhaladtak mellettük, pár lépésről visszafordultak.

– Nem ismerem őket – mondta halkan Sándor. – Sehogy sem emlékszem az arcukra.

– Szép kis falu – tekingetett körbe az asszony.

– Tetszik?

– Barátságos falu. Csendes.

– Nagyobb volt – mondta töprengve Sándor. – Akkor nagyobb volt.

A nő felnevetett.

– De hisz ezek új házaknak látszanak – s a túloldalon néhány vakolatlan, villaszerű épületre mutatott.

– Mégis – mondta a férfi. – Mégis nagyobb volt. Este. Este mindig elmentem kerékpárral a boltba, cigarettáért. A nagybátyám készet szívott, mert rokkant volt a jobb keze. Nem tudott sodorni…

– Jó lenne, ha vacsora előtt odaérnénk a kovácsékhoz – mondta a nő. – Szállásról is kell gondoskodnunk.

– Már nincs messze.

Az út kapaszkodóhoz ért, aztán hirtelen lejtett. Innen már el lehetett látni a mezőkre.

A kovácsműhely az út bal partjára épült. Három akácoszlopon nyugvó fészertető állt a falhoz rögzítve. Az alja homokos volt, vastag, szürke homok. A fészer alól nyílt a műhely ajtaja. Fekete ajtó, fekete üveggel. A ház falába két karikát erősítettek, a karikák alatt tégláig meztelen volt a fal. Lerugdalták a lovak a vakolatot.

Az ajtón ütemes csengés hallott ki az útra.

Sándor megállt. – Most bemegyünk – mondta. Az arca kipirult, a felesége észrevette.

– Olyan, mint amilyennek elmesélted.

– Most aztán bemegyünk hozzá.

A felesége mosolygott:

– Elképzelem, ahogy itt ácsorogsz, mint kisgyerek.

– Most majd megismered te is – mondta a férje. – Majd meglátod, micsoda pofa. Puszta kézzel megfogta a parazsat. Most aztán megismered.

A felesége elindult.

– Micsoda öröm – mondta Sándor, de nem mozdult.

– Mért nem jössz?

– Kicsit várnom kell. – Zavartan nevetett. – Nem tudok ilyen hirtelen bemenni.

A felesége elmosolyodott, visszament érte az útra. Megfogta a kezét: – Egy, kettő, három… Na, most jöhetsz.

Az üllőcsengés odabenn elhallgatott. Sándor megállt. Ismét felhangzott a csengés, már más ütemben. Sándor belökte az ajtót. Háttal feléjük egy fekete alak állt az üllőnél. Félhomály volt a műhelyben, s az embernek, ott az üllőnél, feketének tűnt a nadrágja meg az inge; csak a karja látszott világosnak: feltűrte az ingujját. Bal kezében fogót tartott, jobb kezében egy közepes nagyságú kalapáccsal ütemesen verte a vasat. Piros és sárga szikrák freccsentek szét a fekete falak felé.

Egy pillanatra ismét elhallgatott a csengés, az ember megforgatta a fogót.

– Jó napot – mondta elfúló hangon Sándor.

Az ember megfordult.

Sapkátlan volt, s rövid, őszes haján megcsillant a kovácstűz fénye. – Jó napot – mondta.

Sándor mindjárt megismerte. – Ambrus bácsi! – kiáltotta. És közelebb lépett. A fény megvilágította az arcát. – Ambrus bácsi!

– Csak nem?! – ámult az öreg. – Csak nem a Sanyika?!

– De… – mondta Sándor. – De, bizony…

– Teremtőm! Hát mi szél hozta erre? – Körülnézett sebtiben, hogy letegye a fogót meg a kalapácsot. Nyújtotta a csuklóját. – Egész ember lett, alig ismertem meg.

– Ő a feleségem – nevetett boldogan Sándor. – Mindenről beszéltem neki. Magáról is, mindenről.

– Sok szerencsét – biccentett az öreg, és nyújtotta megint a csuklóját.

Az asszony kedvesen megszorította. – Sok szerencsét.

– Most aztán eljöttünk körülnézni. Már régen készülök ide. Már nagyon régen. És szerettem volna neki mindent megmutatni.

– Hát van ettől szebb hely is a világon – nevetett az öreg.

– Sándornak kedves ez a falu – mondta a nő. Érdeklődve nézte az öreget meg a műhelyt. A falakon fogók függtek, az üllő mellett régi benzineshordóban víz állt. Sándor mindjárt a fújtatónál termett, megfogta a rézfogantyút, húzgálta. A tűz felparázslott.

– Nahát – mondta az öreg, s hol Sándorra, hol a fiatalasszonyra nézett, zavartan. – Nahát, ki gondolta volna? – Nadrágja fenekéhez dörgölte a tenyerét, s állt tehetetlenül.

– Kisebb lett ez a műhely – mondta Sándor.

Az öreg nevetett: – Egy centivel sem!

– Sándor azt mondja, hogy a falu is kisebb lett – nevetett a kováccsal a nő.

– A falu?

– Emlékszik? – kérdezte hirtelen Sándor. – Amikor megvertem a bognár fiát?

– A bognár fiát?

– Kálmánt.

– Kálmánt? Régen lehetett.

– Hát a csikkekre? Mennyi csikket gyűjtöttem magának.

– Régen lehetett – mondta félszegen az öreg.

– Soha nem volt pénze borra meg bagóra, én meg bejártam a falut, gyűjtöttem a csikkeket egy stanicliba, elhoztam. Hogy örült neki.

– Meglehet, Sanyika.

– Hát nem emlékszik? – Sándor otthagyta a fújtatót, az öreghez lépett. Csupa ránc volt a kovács arca és csupa korom, az ajka kissé reszketett beszéd közben.

– Az igazat megvallva, Sanyika, sok minden kiment már az én fejemből.

Sándor Ambrusra nézett, meg a feleségére. A felesége kedvesen tekintett rá.

– Bemehetnénk a házba – mondta az öreg. – Egy pohár borra.

– Nem – mondta Sándor –, maradjunk csak itt. – Körbejárta a műhelyt, mindent megnézett, megfogott. Ambrus ott állt a fiatalasszony mellett, és nézték, hogyan vizsgálja körül Sándor a műhelyt.

– Hát arra emlékszik, minek neveztem magát? – kérdezte egyszer csak Sándor.

– Ej, hogy is?

– Lósuszter – mondta csendesen az asszony.

– Ja, persze, lósuszter – kuncogott az öreg.

Sándor megtorpant a satupad mellett. Az arca árnyékba került.

– Hát nem emlékezett rá?

– Amikor a feleségem meghalt, sok mindent elfelejtettem. Nem is tudom, hogy lehet, de utána olyan sok mindenre nem emlékeztem.

– Meghalt? Hiszen nem is volt felesége!

– De, volt. Hat évvel ezelőtt vettem el, és minden egészen más lett, Sanyika, minden sokkal jobb lett, de egyszer csak meghalt. Nem volt már fiatal.

– De azért arra még emlékszik, hogy mindig itt voltam magánál – kérdezte kis idő múltán a férfi.

– Hát persze. Arra még emlékszem.

– És nem gondolta sokszor, hogy mi lehet azzal a gyerekkel, aki mindig itt lógott a maga nyakán?

A felesége közbeszólt: – Sándor!

– Nem gondolta néha? – kérdezte Sándor.

Az öreg krákogott, végigtapogatta az ingzsebét, bagó után: – De… de bizony sokszor, Sanyika.

A férfi odament a kovácshoz. Megállt előtte. A felesége figyelte. A kovácstűzön a parázs apránként elvesztette élespiros fényét. Hűvös széngázszag állt a levegőben. Sándor a zsebébe nyúlt, cigarettával kínálta az öreget. Tüzet kattintott.

– Mégiscsak bemehetnénk egy pohár borra – mondta a kovács.

Sándor elfordult, belepiszkált a tűzbe a fogóval.

– Mennyit eszembe jutott ez a műhely. Ez a falu. Azok az évek.

– Egy pohár italra – mondta az öreg. – Igazán.

– Sietünk – nézett fel Sándor. – Sietnünk kell.

Csendesen letette a fogót, az öreghez fordult. Mosolygott.

– Isten áldja. Jó egészségben van?

– Meglehetősen.

– Isten áldja, Ambrus bácsi! Örülök, hogy láttam.

– Én is örülök – mondta az öreg. – Én is szívből örülök.

Kezet ráztak, az öreg kikísérte őket a fészer széléig. Az útról visszaintettek.

Az emelkedőn túl az asszony megállt.

– Most hová megyünk? – kérdezte.

– Eltöltjük valahol ezt a hetet – mondta a férje. Nem nézett rá. – A városban kapunk szállodát.

Az asszony beszippantotta az alsóajkát. Látta a földet a férje lába előtt. A férje poros cipőit. Felemelte a fejét. Nyugodt és gyengéd volt a tekintete. Azt mondta:

– Meglátod, szép hetünk lesz.

Kerthelyiség

– Vihar lesz! – mondta a fiatal pincér. Hátratette a kezét, és felnézett az égre.

A nap mellett ezüstszélű felhők úsztak. Peremükön csúszott a fény, mint repedt üvegen.

– Áll a levegő – mondta a másik; öregember volt, de nem megtört, teste erős, szeme nyugodt, szelíd.

A piros salakozású kerthelyiségben három vendég ült: balfelől, a fiatal pincér placcán szerelmespár iszogatott; a bejárat mellett – ez már az öreg része volt – egy magányos férfi.

Négy óra lehetett.

– Pang az üzlet – jegyezte meg a fiatal pincér. A halántékán, vékony bőre alatt finoman lüktetett egy ér. A pincérnek sima, oldaltfésült haja volt és gondozott kis bajusza. – Ha így megy, elhelyeztetem magam.

– Erős vihar lesz – mondta az öreg pincér. Kéziruhájával lusta legyet csapott el maga elől. Mindketten fehér kabátban voltak és kihajtott nyakú ingben.

– Fene ezt a vihart is – mérgelődött a fiatal. – Mára vége a napnak!…

– Kell az eső. A földeken nagyon kell az eső.

– Fütyülök a földekre. Nem lesz üzlet!

– Érdekes – mondta az öreg pincér –, valaha hogy szerettem a vihart. Gyermekkoromban. Nagy viharokra emlékszem. Egészen sötét lett minden, akár éjszaka, hátborzongatóan morajlott az ég… a villámnak kék fénye volt. Azt szerettem, ha recsegve hajlottak a vad szélben a fák. Aztán olyan sűrűn esett, hogy nem lehetett átlátni a víz függönyén… Ilyenkor kiálltam az eresz alá, az eső lyukakat vájt a földbe. Élveztem a vihar erejét… a mellemnek csapódó hideget… Micsoda csend volt! Csak a zuhogás meg a dörgés…

– Nem tudom, mi volt abban élvezet!

– Nem tudom. Már nem emlékszem… Talán büszke voltam.

– Büszke?

– Igen. Azt hiszem… Már nem tudom pontosan, de azt hiszem, a viharra voltam büszke.

– Furcsa – mondta a fiatal. – Én gyűlölöm a vihart. Vagy eláztatja az embert, vagy elviszi az üzletet.

– Akkor még nem gondoltam semmiféle üzletre. Gyerek voltam.

– Tegnap sem volt jó bolt – ásított a fiatal. Nagyon fülledt volt a levegő, vérpangást okozott az agyban. Ásított, elsétált az egyik asztalig, helyreigazított egy széket. – Véletlenül se jönne be valami jó, mulatós társaság!…

– Az üzlet rossz – mondta az öreg, amikor a fiatal pincér visszament melléje. – De nem nagy baj. Azt hiszem, építkeznek.

– Építkeznek?

– Mindegyik akar magának egy kis házat. Itt kint, a város szélén olyan már a vidék, mint a falu. Mindenki akar egy saját házat.

– Hm – dünnyögte a fiatal.

– Takarékoskodnak. Volt már ez így. Egy elkezdi, a többi megy utána. Persze, inkább az asszonyok fogják a pénzt.

– Nagyon fogják.

– Hadd építkezzenek. Az legalább megmarad. Nem úgy, mint amit megisznak.

– Hm – vélte a fiatal. – De a mi zsebünk sínyli meg!

– Kibírjuk.

– Na né, hát olyan jól állsz? Én bizony azt mondom, inkább igyanak. Vedeljenek! Akkor szórják a pénzt, kereshetünk! Én meg lakást akarok venni! Sokba kerül ám!…

– Ne vedeljenek. Nem jó. Ha nagyon vedelnek, akkor valami nincs rendben…

– Csakhogy akkor lesz tele a zsebünk!

Az öreg halkan kuncogott:

– Csak magadra gondolsz.

– Mindenki csak magára gondol.

Az öreg nem válaszolt, felnézett az égre.

– Gyűlnek a felhők!

– Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki nem magára gondol. Nem hiszek a csodákban és a jó emberekben – mondta a másik.

– Pedig fiatal vagy.

– Sok mindent megpróbáltam már. Jártam egy s más felé! Keleten is, nyugaton is… Egyformák az emberek.

– Nem egyformák.

– De bizony, egyformák. Tudsz mutatni egyet is, aki olyan önzetlen, mint ahogy leírták a könyvekben a Bibliától egész a legutóbbi újságcikkekig… hm? Nincsenek szentek, öregem!…

A másik felemelte az arcát, mintha beleszimatolna a levegőbe. Azt mondta:

– Már itt a szele… – Elindult, hogy leszedje az abroszokat. A hegyek felől fekete felhők nőttek a házak fölé.

– Fizetett az a pasas? – kérdezte a fiatal, amikor a kéziasztalnál találkoztak. – Ott a placcodon.

– Nem mondta, hogy fizetni akar.

– Azt hiszem, lesheted. Nézd, milyen sunyi pofa. Belenéz a pohárba, mintha világfájdalma lenne, közben azt lesi, hogy léphetne le. Mennyit ivott?

– Három korsót.

– Három korsó! Na, velem nem tolna ki! Azok a fiatalok, az én placcomon, valamivel finomabb alakok, de számoltam nekik. Mondtam, hogy hirtelen jöhet a vihar.

– Nem szabad – mondta az öreg kicsit elboruló arccal. – Sértés.

– Na bumm! De legalább nem lógnak meg a pénzemmel!

– Nem mindenki lóg meg – mondta az öreg. Szépen összerakta az abroszokat, egyvonalba a hajtásokat, kicsit le is nyomkodta, hogy jól álljanak.

– Nem mindenki, de soha nem lehet tudni. Két tojáslikőrt ittak, meg a lány egy málnát. Épp elég lenne!

Hirtelen és vad szél csapott át a kert fölött, az utcán felkavarta a port. Néhány pillanat múlva a fák lombja is suhogni kezdett.

– Az a te palid, azt mondom, lelép. Arra vár, hogy jöjjön a zuhé!

– Nem biztos, hogy lelép – mondta mogorván az öreg.

– Ahogy én nézem! – A fiatal cigarettát vett elő egy nikkeltárcából, puhítgatta, rágyújtott. – Öreg szaki vagy, nem értem, mért mégy palira?!

A másik befejezte az abroszrakosgatást, a szemét dörgölte, mert a szél telehordta salakszemcsékkel. A felhő már elsötétítette a tájat.

– Bízni kell az emberekben.

– Bízni!? – A fiatal pincér kacagott; leverte a földre a hamut. – A mai világban bízni!?

– A mai világban és mindig! Másként nem ér semmit az egész…

– Nagy szavak!

– Egyáltalán nem nagy szavak.

– Én csak magamban bízok! – kuncogott. – Magamban sem mindig!

– Elég baj.

– Öregszel – mondta a másik. – Az öregek szeretnek okoskodni. Olyanok, mint a gyerekek. Vagy még rosszabbak!

– Ezzel nem mondtál rosszat – mondta csendesen az öreg. – A gyerekek olyan dolgoknak is tudnak szívből örülni, ami a felnőtteknek bosszúság. Még nem értenek az üzlethez. Az öregeket meg már nem érdekli…

– Azért a piacról élsz te is! Nézd, mindjárt meglép a három korsó söröddel!

A férfi ott az asztalnál az eget meg a kijáratot kezdte figyelni. De nem szólt, hogy fizetni akar.

– Hm – nézett társára a fiatal pincér.

– Nem hiszem, hogy meglóg – vélte az öreg.

– Hát én meg hiszem!

– Én meg nem hiszem!

– Kedvem lenne fogadni rá!

– Nem fogadok.

– Ahá! Hát fogadni, azt nem mersz!

– De merek. Csak nem akarok.

– Ha nem akarsz, nem mersz. Ez a magyarázat!

Villám és dörgés robbant a szélbe. Közelben csaphatott le a villám. A felhők sűrűsödtek.

– Kezdődik – mondta az öreg.

A fiatal pár összekapkodta a holmiját, és kifutott a kerthelyiségből. Az alak a bejárat mellett nem nézett fel.

A fiatal pincér gyorsakat szívott a cigarettájából.

– Hát én meg azt mondom: fogadjunk! Na?

– Semmi kedvem – mondta az öreg. – De ha annyira akarod…

– Tízes – mondta a fiatal, gyorsan a másik kezébe csapott. – De ki vágja el?

– Senki… Nem elég?

A fiatal kirántotta a kezét. Izgatottan nézte a magányos pasast.

A férfi felhajtotta a maradék sörét. Nem nézett körül. Az ég egyre sötétebb lett, a szél porfelhőket kavart. Az öreg pincér előresétált az első asztalokig.

– Most már nem mehetsz oda hozzá! – szólt utána a fiatal. – Akkor nem ér az egész! Legjobb lenne, ha egy pillanatra belépnénk a söntésbe.

– Rendben van – mondta kicsit reszelős hangon az öreg.

Amikor három perc múlva kiléptek, a férfi már nem volt sehol. Abban a pillanatban futott a vastag felhő hasa alatt egy kék villám, s mintha felszabta volna, nyomában megeredt az eső. Az öreg kifutott az abroszért és a pohárért.

A fiatal az eresz alatt várta. Vihogott.

– Nem lett volna szabad fogadni – rázta le magáról az esőt az öreg.

A másik hangosan elnevette magát, tenyerét nyújtotta a tízesért.

– Semmi esetre sem lett volna szabad fogadni – mondta; zsebéből kivette a pénzt, a fiatal markába tette.

– Vesztettél, azért mondod.

– Nem azért mondom – nézett rá szomorúan az öreg. – Az emberre mondom… nem lett volna szabad…

A műúttól balra

Valami csattant a szélvédő üvegén.

– Veréb – mondta a kocsikísérő. – Elkábult a melegtől.

Hátrább csúszott az ülésen, igyekezett, hogy arcát érje a lehúzott ablakon becsapó levegő. Az üvegnek ütődött madár teste egy darabig még ott rázkódott a motorház pléhtetején, aztán lassan lezöttyent oldalt.

A sofőr hamis hangon egy dalt dúdolt; mindig csak az első két sorát. Cigarettája az alsó ajkára ragasztva csüngött; két kézzel markolta a volánt. Kis, fekete, hinduképű ember volt, kék csíkos trikót és vászonnadrágot viselt, rövid haját összetapasztotta az izzadtság. Tizenkét éve vezetett, ismerte jól az ország útjait, harmadrendű makadámoktól nem várt soha jót. Egyre az utat figyelte, harmincöt, negyvennel ment, minden zökkenőt kikerült.

A kocsikísérő magas, sovány fickó volt, lapockája kinyomta a hátán az ingét. Nem fogta a nap. Legfeljebb veres lett, mint a rák, de a karja alja még ilyenkor is fehér maradt. A sofőr szerint gusztustalan, mint egy vénasszony combja.

A Zisz, amin utaztak, benzines volt, télen jó az ilyen kocsi, a dieselesek is szívesen ráülnének, de nyáron: mintha fortyogó kátrány lenne a motorházban. Vastag, émelygős levegő feszült a kabinban.

– Fáj a fejem – mondta a kocsikísérő, akit egyébként Lacinak hívtak. Ő még csak néhány hónapja végezte ezt a munkát, amolyan csendes, kicsit ügyefogyott képű fiú, százfelé dolgozott már, és sehol nem ragadt meg; valamikor, a háború alatt abbahagyta az iskoláit, azóta nem lelte meg a helyét. Tartotta arcát a bevágódó levegőnek; az útmenti földeket nézte száraz szemmel; a portól égtek a szemgödrei.

A sofőr nem szólt, módszeresen szippantott a cigarettából, aztán kicsit kinyitotta a száját. A csikk nikotinos véggel laffogott az alsó ajkán.

– Siófokon megállhatnánk – mondta a kocsikísérő. Izzadt tenyerét a nadrágjához dörzsölte. – Ebben a hőségben… Olyan száraz a szám, hogy fáj, ha nyelek…

A sofőr a volánra fektette karját, és figyelte az utat. Egész halkan dúdolt:

Szenyorok és szenyoriták

Vegyenek tőlem ibolyát…

Aztán megint elölről:

Szenyorok és szenyoriták…

A kocsikísérő a halántékát dörgölte, dühösen nézett a másikra. Két ötszáz méteres kőig bírta.

– Nem tudsz mást?! – fakadt ki.

A sofőr rávetette a szemét, szippantott, aztán a nyelve segítségével kiköpte a csikket az ablakon. Néhány nagyobb gödröt kikerült, s újra kezdte:

Szenyorok és szenyoriták…

A motor hörgött, a szerelvényfal alól sűrű hullámokban dőlt a hőség.

A csontos fiúra ráragadt az ing. Próbálta lebegtetni magán, de nem ment. Kövér verejtékek csöppentek le a szemöldöke mellől.

– Cammogunk!… – mondta dühösen.

A sofőr megnyálazta a szájaszélét, fanyalgott, mert keserű ízt érzett a nyelvehegyén.

– Tengelytörés… hm? Hiányzik?… – kérdezte, rá sem nézve a társára. – Három tonnával száguldjak ezen a szántóföldön?… – Kicsit hallgatott, fészkelődött az ülésen, elfáradt a háta. Megnézte az óráját, negyed hat volt.

Azt mondta:

– Szívesen száguldanék, apacsek! Mint a villám! – Kezével mutatta, hogyan. – De ahhoz út kell, apacsek! – Homlokát a csuklójával törölte végig. Ránézett a kocsikísérőre, felrántotta a szemöldökét.

– Nem?

Amaz sóhajtozott, nyújtogatta a nyakát, hogy érje a léghuzam.

– Siófokon megállhatnánk – mondta. – Fürödhetnénk a Balatonban.

– Majd fürdünk otthon – mondta a sofőr. – Vár az asszony.

Aztán megint elkezdte:

Szenyorok és szenyoriták…

– Hm… – nevetett fáradtan a hőségtől a hosszú fiú. És ezeket gondolta: Persze, a sofőrt várja az asszony. Csinos asszony lehet, ilyen jóképű embernek akad könnyen. Jó is lehet az, hazatérni a munkából, a hosszú, fárasztó útról, otthon fürdő várja az embert, kitakarított, barátságos lakás, fehér ágy. Az asszony is tiszta, és a paprikás sertéspörkölt vacsora után mosolyogva fekszik az ura mellé. Paprikás sertéspörköltöt gondolt a kocsikísérő, mert az volt a vágya, és egy otthon, asszonnyal vagy asszony nélkül – de inkább asszonnyal. Csakhogy ahhoz kell is valami biztos alap, mert jó, megkeresi így is az ember az ezeröt-, ezerhatszáz forintot, hanem szakma nélkül mégiscsak bizonytalan a dolog. A sofőr mindig is okos fickó lehetett, korán gondoskodott mindenről: szakmáról, asszonyról, otthonról. Irigyelte azokat az embereket, akik ruganyosak, mintha gumiból lennének, ha elesnek: felpattannak, ha megütik őket, visszavágnak, hogy fejreáll a pasas… Persze, nemcsak pasasokra gondolt itt a kocsikísérő, hanem a sorsra is, a sorscsapásokra, ahogy mondani szokás. Ezek az emberek – a legtöbb alacsony termetű – úgy mozognak az életben, mint a hal a vízben: siklanak: hopp! – máris egy falat a szájukban, siklanak, hopp! – megint zsákmány, és csak ritkán akadnak horogra. Ő, mármint a kocsikísérő, mindig is érzett ilyesfajta fáradtságot, mint amilyen ez a kabinban terjengő hőség okozta fejfájás. Ez az álmosság öröktől fogva ott nehezedik a szemhéjain, a karjában, a lábában. A sofőr meg az olyanfajták, mint a sofőr, mindig mozognak, és akkor érzik jól magukat, ha mozogniuk kell. Ő meg legszívesebben csak üldögél, otthon vagy az eszpresszóban, egy szimpla fekete mellett, vagy a tér fapadján, és elvonultatja szeme előtt az életét, ami volt, és amit szeretne, hogy legyen. Talán a sofőr is úgy kezdte, hogy előbb csak egy kis albérleti szobája volt, mint neki a hétkerületben, kettőszázötvenért, télen fűtés nélkül, nyikorgó rugójú dívánnyal. De ez a fekete fiú tudta, hogy kell kimászni az ilyen odúkból. Bátran nézhetett hát asszony után. Hanem, aki csak töri a fejét, és nem jut eszébe semmi okos… semmi friss… az érje be kis kalandokkal. Kis kalandokkal, gondolta a kocsikísérő, de ahhoz is kell ám valami biztonságérzet; ha csóró vagy, legalább legyél jóképű vagy „hadovás”, ahogy az Almássy téren mondják a fiúk. Sajnos egyik sem, ingatta meg gondolatban a sovány fiú a fejét. S amikor ideért, megint belébújt az a gyerekes várakozás, ami az autóutait mindig megelőzi: valami országúti vagy valamelyik pihenőnél adódó kaland… az autó, még a teherautó is vonzza a nőket. És Siófokra is azért gondolt, hemzseg a nyaralóktól, igazán akadhatna egy…

Az út emelkedett, a Zisz fuldoklott, de néhány méter után megint egyenletesen húzott a motor.

– Egy órácskát azért időzhetnénk – próbálkozott a kocsikísérő. – Ingyen fürdés… Ilyen mocskosan menjünk be Budapestre?

– Talán felír a rendőr? – gúnyolódott a sofőr.

– Mikor jut el az ember a Balatonra? – vonta fel sovány vállát a másik. – Hónapokig az Alföldre járhatunk, elmúlik a nyár… most igazán itt az alkalom…

– Siófokon kiszállhatsz, ha olyan nagyon akarsz. De én megyek tovább. Mit vagy úgy oda a Balatonért? Víz: víz! Víz a fürdőkádban is víz, nekem épp elegem van már a talicskázásból, otthon akarok vacsorázni. Különben is megígértem az asszonynak…

– Én nem ígértem meg senkinek…

– Az a te bajod! – A sofőr ránézett és nevetett. – Azért, hogy te lábvizet vegyél, nem várakoztatom meg az asszonyt. – Kuncogott. – Meg magamat sem! – Kicsit több gázt adott, de csakhamar visszafogta a kocsit, a gödrök istentelenül közel voltak egymáshoz, dobálták az autót, hátul, a rakterületen vaskos ládákban golyóscsapágyak csörrentek össze a fekete kátránypapírok alatt.

A kocsikísérő szomorúan csúszott még lejjebb az ülésen. Hosszú lábait keresztbe rakta, akárha törökülésben ült volna. – Be van gerjedve az asszonnyal – gondolta a sofőrről. Már le is mondott Siófokról, mint ahogy mindenről lemondott hamar, ha ellenállásba ütközött. Kedvetlen lett, eszébe jutott; hogy néhány óra múlva befutnak a fővárosba, az árut lerakják annál a cégnél a Bajcsy-Zsilinszky úton aztán elmennek a garázsba, leadják a menetlevelet, és bandukolhat haza a Dob utcába. Persze, a sofőr vígan dudorász, rá szép este vár…

– Milyen a feleséged? – kérdezte hirtelen.

A sofőr nem válaszolt mindjárt. Egyre az utat figyelte. A nap még magasan járt, féloldalasan sütötte a kocsit. Lomhán terjengő por követte őket.

– Hát, hogyhogy milyen?… Nem kövér.

– Szép?

A sofőr kicsit lebiggyesztette a száját, vállat vont.

– Ühüm…

– De mégis… fekete?

– Vörös.

– Vörös…

A kocsikísérő elhallgatott, megpróbálta elképzelni a sofőr vörös feleségét. Nem jutott eszébe egy vörös nő arca sem. Nem erőlködött. – Szereted? – kérdezte aztán.

– Hát persze…

– És… szóval csinos. Milyen csinos? Mert, ugye, egyiknek ez a csinos, másiknak az…

– Hagyj a fenébe!… Mi ütött beléd ezzel a hülye kérdezősködéssel?!

A kocsikísérő megsértődött. Hallgattak, csak a motor búgott, a ventillátorszíj büdös gumiszagot terjesztett, és a sovány fiú megint érezte, hogy a hőségtől meg a benzingőztől fáj a feje.  

 

 

A 176-os kilométerkőnél látták meg a lányt. Mindketten meglátták, de csak a kocsikísérő kiáltott fel, a sofőrről nem lehetett tudni, észrevette-e.

– Látod? – kérdezte izgatottan a sovány fiú. – Mi? Nem látod?!… Biztosan defektje van…

A fejfájása egyszeriben elmúlt. A sofőrre nézett, de az fapofával figyelte az utat, és kerülgette a gödröket.

A lány egy szederfa alatt állt, világos vászonruhában, felfordított kerékpárja mellett. Amikor meglátta az autót, felegyenesedett.

– Meg kellene állni… – kapaszkodott a kocsikísérő a szerelvényfalba. – Mi?…

A sofőr merev volt, talán csak a szája szélén mozdult meg egy ránc, de az sem biztos. Minden figyelmét lekötötték a gödrök.

A társa dühös lett.

– El akarsz robogni mellette?!…

A fekete emberke nem szólt, csuklójával a nyakán csorgó izzadtságot törölte le. Gázt adott, a kocsi elzúgott a lány mellett, de akkor beletaposott a fékbe, a Zisz nagy port kavarva, a hegyes köveken csikorogva csúszott néhány métert.

A kocsikísérő nekiesett a szélvédő üvegjének. A homlokát tapogatta.

A sofőr élesen felkacagott, aztán hirtelen abbahagyta. Trikójába dörgölte tenyerét, hátravetette magát az ülésen, nadrágzsebéből cigarettát vett elő. Az alsó ajkára ragasztotta.

– Lépj ki! – mondta. Rágyújtott. – Na, hallod? Kérdezd meg, mi a baj.

A sovány fiú eleresztette a homlokát, és kiugrott a kabinajtón.

A sofőr mereven ült, egyenes derékkal, sok füstöt szippantott, s keveset eresztett ki az orrán, aztán egy sóhajjal fújta ki a többit. A visszapillantó-tükörből figyelte a másikat. Izzadt arcán fölényes mosoly remegett.

– Durrdefekt – hallotta a lány hangját. – Próbáltam mindenfélét, de sajnos…

– Van sallerünk – mondta a kocsikísérő.

– Marha! – gondolta a sofőr. Látta, hogy nem hagyhatja tovább, ez a mafla a végén kisegíti a lányt, és útjára engedi. Végignyúlt az ülésen, a feje kiért az ajtón.

– Kezétcsókolom – mondta. – Segíthetünk, kisasszony? Nagyon sietünk, de ha éppen Siófok felé igyekszik, elvihetjük…

A lány kilépett az árokból. Magas lány volt, magasabb, mint a sofőr. Barna vállát csak egy kis pántban fedte a ruha, a derekánál feszesre szűkült, de a szoknyája bő volt; kék szeme volt és szőke, napszítta haja.

– Kirándultam – mondta mosolyogva; a kocsikísérő mellette állt, látta, hogy szőke pihék vannak a lány szája felett. – Siófokon nyaralok, kölcsönvettem a gépet egy mechanikustól… Sajnos, kikészült. Nem szeretnék gyalog hazamenni… még jó pár kilométer.

– Tizenkettő – mondta a kocsikísérő. „Olyan magas, mint én” – gondolta a lányról elégedetten.

– Tizenhárom – vágta rá a sofőr. – Hát akkor… – intett a kezével, hogy be lehet szállni.

– Tedd fel a gépet hátra! – mondta a hosszúnak a sofőr. – De vigyázz rá! Tegyél alája egy kis kátránypapírt, ne csiszolódjon le a zománca.

A lány bólintott, zavarban volt, de örült az alkalomnak. A hosszú feltette a gépet az autóra, aztán felmászott a kocsi faránál, s közben nézte, hogy megy előre az árokparton a lány, előrenyújtott nyakkal, mint valami karcsú vízimadár. Eligazgatta a gépet, izzadva az igyekvéstől leugrott a porba, és futott előre. Közben arra gondolt: „A sofőrnek felesége van…” De azért sietett, tartott a sofőrtől.

Beült, és becsapta az ajtót. A lány középen foglalt helyet.

– Laci vagyok! – mondta ügyetlenül, érezte, elvörösödik, ezért mindig haragudott magára. Valahányszor be kellett mutatkoznia vagy idegen nővel szót váltania, akiről gondolt valami kedveset, mindig vér szökött az arcába. Olyan vagyok, mint egy gyerek, gondolta mérgesen, de nem tudott tenni ellene. A lány az ujjai hegyét adta a csontos tenyérbe.

– Ha megengedi – hajolt oda a sofőr. – A nevét, lakcímét és az életkorát… sajnos muszáj, ide a menetlevélre.

A lány furcsállotta ezt, de a sofőr nagyon komoly és hivatalos volt, elhitte, hogy nem ugratás, bediktálta az adatait.

A kis ember gépiesen jegyzett, mint a rendőrök. Még a korára sem tett megjegyzést. Beírta: tizenkilenc.

– Rendes fiú… – gondolta elégedetten a kocsikísérő. – Nem próbálkozik…

– Bocsánat – mondta a sofőr. Keze, ahogy a sebességet kapcsolta, a lány térdéhez ért. – Csak egy picikét vigye odább – mondta, mikor az arrábbhúzta a lábát. – Ne vegye rossznéven, szűk a hely… ha kapcsolok, esetleg meglököm…

A motor nyihogva indult, a sofőr kétszer kapcsolt, s máris egyenletesen búgott az autó. Megint az úttal volt elfoglalva, jobbra-balra kanyargott, s mintha ott se lenne a lány, dúdolni kezdett:

Szenyorok és szenyoriták…

A lány hol egyikre, hol másikra pislogott, ölében nyugtatta összekulcsolt kezét, és ha zökkent a kocsi, kedvesen elmosolyodott.

A hosszú fiú az egyik zökkenőnél közelebb húzódott a lányhoz. Rettenetesen félt, mindig is az volt a legnagyobb félelme, hogy rászólnak a nők a szemtelenségéért. Legtöbbször azért is tartózkodott, mert előre elgondolta a botrányt, a felháborodást; nem tudta volna elviselni, ha szoknyavadásznak, tolakodónak vélik. Nagyon közel sikerült ülni a lányhoz, a haja illatát is érezte, egy pillanatra lehunyta a szemét, és várta a rendreutasítást. De az nem vehetett észre semmit. Az utat és a tájat figyelte.

Egyszer csak azt kérdezte a lány:

– Nem lesz bajuk maguknak ebből?

A kocsikísérő mindjárt kapott a szón:

– Á, dehogy! – És nevetve fordult feléje. De a sofőr közbevágott.

– Hát baj éppen lehet – mondta szárazon. – De az emberek segítenek egymáson…

A lány biccentett.

– Nagyon kedves… De ha ez a szívesség maguknak valóban kellemetlen lehet… ha esetleg az állásukba kerül…

– Á, ki jár erre?!…  – mondta megint széles mozdulattal a hosszú. De a társa ismét rávágott a szemével, alsóajkán mulatságosan ugrált a cigaretta, ahogy beszélt.

– Ellenőrzést mindig kaphatunk. Még a dűlőutakon is!… – Félmosollyal a lányra biccentett. – A törvény szigorú, de ott nem hagyhattuk magát.

– Nagyon kedves – ismételte félénken a lány.

Elhallgattak. A motor dongott, mint egy bogár. Olykor azt is lehetett hallani, ha egy kőtörmeléket felvágott a kerék a sárhányóra.

– Miért haragszik a sofőr? – tűnődött a hosszú fiú. – Elvégre ő mondta, hogy vegyük fel a lányt. Mindjárt Siófokon leszünk, el kellene kezdeni. Nagyon helyes teremtés, az ilyennel csínján kell bánni. Talán diáklány. Mit kezdenék egy diáklánnyal? Na persze szórakozni jó, de soha nem jönne hozzám feleségül. Feleségül? Miért is gondolok én mindjárt ilyesmire, hogy házasság? – És elgondolkodott néhány percre, hogy ő, ha megismerkedik egy lánnyal, mindjárt arra gondol: jó feleség lenne-e? S nem arra: ez jó lesz néhány hétre… vagy hónapra.

Még mindig nagyon közel ült a lányhoz, igazán csak a sofőrnek kellene kacsintani, hogy legyen segítségére, ő most hirtelen átöleli, végigtapogatja, és csókolja, ahol tudja, ahol éri… Mit tehetne? A sofőr rákapcsolna, ki csak nem ugorna? Vagy talán nem is ellenkezne, ki nem hallott még olyat, hogy a nő is szívesen belemegy ilyen játékba? Egészen melege lett, nem mint előtte is egész nap, hanem belső, égető forróság volt ez, és vigyáznia kellett, hogy a keze nyugton maradjon, ne tegye meg, amit az előbb gondolt. Alig mert ránézni a lányra hátha meglátszik rajta ez az éhség: előbb csak félszemmel tekintett rá.

A lány mereven ült a helyén, a sofőrt figyelte. A hinduképű fiú dúdolta a dalt; de az egyik zökkenőnél oldalt fordult. Találkozott a pillantásuk.

– Ó – nevetett zavartan a lány –, azt nézem, hogy ezt hogy csinálja… ezzel a cigarettával. Beszél, és nem esik le…

A sofőr jól megnézte magának. A szemét, a száját, lefelé a nyakát, a vállait… Az ölében megakadt a pillantása, újra a lány szemébe nézett. Kicsit kinyitotta a száját, az alsó ajkára mutatott.

– Így. Ideragasztom.

Szippantott és előrenézett. Még azt mondta, de már nem fordult oldalt:

– Kényelmes. Nem kell a kezemben tartani…

A lány elkomolyodott, de még egy darabig nézte a sofőrt. Aztán észrevette, hogy a másik férfi figyeli, lesütötte a szemét, és a ruháját kezdte igazítani a térdén.

– Furcsa életük lehet maguknak – mondta kis szünet után. – Mindig csak úton… nem lehet rossz, de fárasztó.

A kocsikísérőnek, mint minden hozzája hasonló embernek, az volt a tulajdonsága, hogy nem ismerte fel soha a valóságot. Most is ezt gondolta: – A lány megérezte, mi forog a fejemben, azért foglalkozik a sofőrrel, mert zavarban van. A nők már ilyenek, azzal soha nem beszélnek, aki megtetszett nekik. – S hogy felbátorítsa, azt mondta:

– Nem könnyű élet. És ebben a hőségben. Ugye meleg van?

– Nagyon meleg van itt. De mégis jobb, mint gyalogolni…

És a lány kedvesen ránevetett.

– Nagyon meleg – mondta izgatottan a fiú, félt, hogy elveszíti a szálat, s megint ülhet szó nélkül mellette. – Képzelje el, egész nap ilyen melegben. Ötven fok hőség is van néha a kabinban.

– Ötven fok?

– Sok? Ugye sok? Mit gondol, most mennyi van?

– Nem tudom.

– Negyvenöt. Igaz, Tamás?

A sofőr felhúzta a vállát, nem felelt. Tenyerét a trikójába törölte, csúszott a marka a kormányon. Dúdolt.

Szenyorok és szenyoriták…

– És mit szól ahhoz a feleségük, hogy ennyit vannak távol?

– Nekem nincs feleségem – mondta a hosszú fiú. A lány szemébe nézett, s a tekintetével azt mondta: „Nekem nincs senkim!”

– Ó, és magának?

A sofőr bólintott.

– Azért siet, mert várja az asszony – mondta a kocsikísérő. – De én ráérnék. Mondtam is neki, hogy te csak rohanj, ha úgy igyekszel, én itt maradok Siófokon, holnap úgyis szombat, aztán meg vasárnap…

A lány a sofőr kezét nézegette.

– De hisz nem is hord gyűrűt!

A hosszú fiú elhallgatott. Mit törődik ez annyit a sofőrrel?

– Fél, hogy feltöri a volán az ujját… a gyűrűvel – mondta. A társa bosszúsan tekintett rá, aztán a lányhoz fordult:

– És magának? Van vőlegénye?

– Nem… – nevetett a lány – nincs vőlegényem…

Egy darabig megint csendben mentek. A kocsikísérő azon mesterkedett, hogy valamiképp bemutassa magát. Beszélhessen. A legtöbb lány nagyon megértő, ezért azt mondta:

– Jó magának… maga biztosan diák; vagy…

– Nem vagyok diák. Gyárban dolgozom. Körhurkoló vagyok.

– Körhurkoló? Nem tudom, mi az, hogy körhurkoló.

A lány kacagott.

– Mindig valami rosszra gondolnak. Pedig egyszerű. Kötőgépen dolgozom, hét gépem van. Runtstul, ha ismeri, így hívják. Ezt nevezik körhurkolásnak…

– Értem. És szeret kötni?

– Ismeretséget… – ízetlenkedett a sofőr. Furcsa fejhangon nevetett.

A lány dühösen nézett rá, s egy darabig nem is beszélt. A kocsikísérőnek megvolt a véleménye: Nagyon buta fickó ez a sofőr! És nyers. Nem irigylem a feleségét. Most is azt hiszi, szellemes volt. Nem volt szellemes, inkább kiábrándító. Az ilyet nem szeretik a nők. A lányok a finomságot szeretik, azt a hangot kell eltalálni. Nem könnyű. Ha nekem egyszer valaki szerelmesem lenne… vagy a feleségem… vatta közt tartanám, mint a drága virágot…

Ettől megint kedvre kapott, hogy beszéljen.

– Az előbb… – kezdte, s várta, hogy felnézzen rá a lány – azt akartam mondani, hogy magának biztosan jó… vannak barátai, ismerősei… talán udvarlója is… Meg szülei. Elképzelheti, milyen rossz annak, aki egyedül van. Télen hideg szoba várja, nyáron rossz levegő. Ha vasárnap otthon vagyok egész nap, hétfőn reggel az első köszönés úgy jön ki a torkomon, mint rozsdás gőzgépből évek után az első fütty… mindig azt hiszem, hogy beszélni is elfelejtek… egyedül, a négy fal között… Itt sem lehet rossz magának, Siófokon… és sehol sem lehet rossz magának, mert nagyon csinos… úgy értem…

A lány elkapta a tekintetét, előremutatott.

– Azt hiszem, az már Siófok…

Visszazökkentek az ülésre. A kocsikísérőre hirtelen megint rátört a rosszkedv, még néhány száz méter, és kiszáll a lány… mi az ördögöt is várt tulajdonképpen ettől a pár kilométertől?

– Hol lakik? – kérdezte a sofőr a lánytól.

– A Textil Szakszervezet üdülőjében. Tudja, hol van?

A sofőr ránézett.

– Csukott szemmel eligazodok Siófokon.

– Nagyképű – gondolta a hosszú. A lányra nézett, nehezen tudott lemondani róla. Orrában érezte a haja illatát. Az út fogyott alattuk, különösen, hogy a sofőr, nem tudni, miért, ötvenre, hatvanra, sőt hetvenre felverte a kilométert. A növekvő sebességgel lett egyre keserűbb a kocsikísérő sorsa. Már látszott a falu, a szélső házak el is maradtak… egy szövetkezeti bolt… s feltűnt a kékes aszfaltú műút. „Még most… most odanyúlhatnék… lesz, ami lesz, legalább a combját megfognám… legalább belecsókolhatnék a nyakába!” Ez dübögött a kocsikísérő mellében, agyában, de a kocsi máris fékezett a műút előtt, aztán lassú búgással rákanyarodott. Az ablakon becsapódó levegő összekócolta a hajukat, s akkor a lány, ahogy szeme elől elsimította szőke fürtjeit, ránevetett a hosszú fiúra. Csendes, kedves nevetéssel.

– Én is egyedül vagyok – mondta –, nekem sincs senkim.

– Siófok! – mondta a sofőr, kiköpte a cigarettát az ablakon, és most fütyülni kezdte a dallamot, amit egész nap nem hagyott abba. Fényes, halk neszű autók suhantak el mellettük, levegőt szabdaló motorok; jobbra, a házak előtti járdán fürdőruhás nők sétáltak, napszemüvegük eltakarta az arcukat.

Az egyik sarkon a sofőr befordult; kétoldalt színes falú üdülők húzódtak meg a fák között.

– Ó, hát leszálltam volna az úton is – mondta a lány, de a fekete fiú nem hallgatta meg. Egy térségre értek, már túl egy kicsit a szakszervezeti üdülőn, ahol a lány lakott. Balra kapta a volánt, és néhány magas akácfa alatt, közel a parthoz megállt.

– A kerékpárt mechanikustól kérte kölcsön, ugye? – kérdezte a sofőr.

– Igen.

– Na de hát csúnyán elintézte! – Várt, a feje fölötti tükörben meglátott valamit az arcán, egy kis pattanást, közel hajolt, megnyomkodta. A lány is, a kocsikísérő is csodálkozva figyelték. – Mondok én valamit. Most szálljon ki, menjen haza vacsorázni, vagy amit akar, mi úgyis itt maradunk egy kicsit, megcsináljuk magának azt a gépet… Így nem viheti vissza…

– De hát a barátja azt mondta, maga siet… Én igazán nem akarom, hogy továbbra is velem legyen bajuk…

– Pihennem kell… ebben a hőségben elég volt egyelőre idáig… Egy kicsit megfürdünk… Ha magának is van kedve…

– Maga is épp elég poros – mondta a hosszú fiú gyorsan, és kinyitotta a kabinajtót. – Egy-kettőre megcsináljuk azt a kis defektet, jöjjön velünk fürödni… vagy talán valaki van itt, aki…

– Nem, dehogy… – Kiszálltak a kocsiból, a sofőr becsapta az ajtót és nyújtózott. Megropogtatta a térdeit. A lány most láthatta, hogy milyen alacsony ember, de ahogy végignézte, s a szeméhez ért a tekintete, összerezzent. Várta ezt a sofőr, szemeivel fogva tartotta, úgy gyújtott rá, cigarettára, gyufára rá se nézve. A szivarkát szokása szerint megint az alsó ajkához ragasztotta, ekkor a lány elnevette magát, de a férfi továbbra is komoly maradt, csak a fekete szemei nőttek nagyobbra. A lányon végigfutott valami, hasonlatos ahhoz, mint amikor először éri az ember testét a zuhany forró vize. Közben a kocsikísérő már felmászott a teherautóra, óvatosan leeresztette a kerékpárt a földre, s a szerszámosládából előkereste a ragasztáshoz való holmikat.

– Hát még itt van? – lépett eléjük vidáman. – Siessen, mert kihűl a Balaton!

– Este jó igazán – mondta mosolyogva a lány; aztán hirtelen futásnak eredt. – Mindjárt itt leszek! – kiáltotta vissza a fák alól.

A sofőr elővette a szerszámosládából a vedret, és elment a tóra vízért. Negyed hét volt, de a part tarkállott a fürdőzőktől. A hosszú fiú a kocsi árnyékában ült, dörzspapírral megtisztította a kerékpár gumiját, aztán óvatosan rászorította a sallert. Sisteregve szállt fel a bűzös füst, a gumit a homokba fektette, és várta, hogy a szakadásra ráforrjon a heg.

El lehetett látni a vízig; a napfényt visszaverő nedves fövényt, a partra futó fehér élű hullámokat, a sekélyben heverő strandolókat s a Balaton közepe táján úszó kis háromszögű vitorlát nézte, s közben arra gondolt, hogy mégiscsak rendes fiú ez a sofőr. Az imént az úton azt gondolta róla, hogy nyers. Igen, nyers, de csak kívül. Egész nap hajtogatta, hogy siet az asszonyhoz, s most mégis megállt, tagadhatatlanul az ő kedvéért. Egyrészt, hogy no, hadd lássa a Balatont, másrészt meg észrevehette a lánnyal a dolgot…

A sistergés abbamaradt, a kocsikísérő felemelte a kerékpárbelsőt. Akkor jött vissza a sofőr, lassan, kezében lötyögtette a veder vizet. Az autó előtt leeresztette a kannát, fellökte a motorház pléhszárnyát, aztán felmászott a lökhárítóra, és kicsavarta a hűtő dugóját.

– Hé! – kiáltotta a hosszúnak. – Gyere, add fel a kannát!

A kocsikísérő ugrott, felnyújtotta.

– Te… – mondta, míg a sofőr vigyázva csorgatta a vizet. – Azt akarom mondani… hallod?…

– Mit?

– Szóval csak azt, hogy kösz…

A sofőr nem mondott semmit, visszanyújtotta az üres kannát. Éppen le akart ugrani a kocsiról, amikor a fák alatt feltűnt a lány. Rövid strandszoknya volt rajta, haját feltűzte, alig ismerte meg. Jött a kocsi felé.

– Te – mondta a sofőr háta mögött a hosszú fiú – mit gondolsz, elkérhetném a címét? Pesten is találkozhatnánk, nem? Csinos… neked nem az a véleményed?

A lány már nem volt messze a kocsitól, meglátta a sofőrt. Megállt. Gyorsan végigpillantott magán, s bár fürdőhelyen voltak, most egyszerre szemérmetlennek érezte combja meztelenségét. A kis bolerót is összébbhúzta a mellén. A sofőr sokáig nézte, nem tudott továbbmenni. Csak amikor a fekete emberke végre leugrott a kocsiról, lépett oda hozzájuk.

– Én kész vagyok! – fordult a kocsikísérő felé, de a sofőrre nézett. Az a vedret emelte fel a földről, némán a kocsi oldalához ment, és zörögve tette el az edényt. Hallotta, amint a hosszú azt mondja a lánynak:

– Még van egy kis munkám a gumival. De nemsokára kész lesz. Észre sem veszi a mechanikus.

– Nem segíthetek? Maguk igazán nagyon kedvesek.

– Ó, nem tud segíteni, meg felesleges is… – A kocsikísérő mosolyogva nézett a lányra, és kereste annak tekintetét. De akkor odalépett a sofőr, és mindketten ránéztek.

– Elmegyek – mondta a hinduképű emberke –, valami vacsora után nézek… – A lányhoz fordult. – Most menjen fürödni, míg süt a nap… – Kezét a nadrágzsebbe süllyesztette, és köszönés nélkül elment.

– Megyek – mondta a lány. –  Valóban most kell fürödni, amíg süt a nap.

A hosszú fiú, kezében a piros kerékpárbelsővel, nekidőlt a kocsi sárhányójának, és tekintetével elkísérte, egész a partig. – Nagyon szép és kedves – gondolta magában. – Ilyen még a sofőr felesége sem lehet.  

 

 

A sofőr nem ment vacsorát keresni, csak átballagott az üdülők melletti fás téren, és megállt a parton. Várt. Nézte a vizet, a hangos lubickolókat; egy kopasz apa három gyermekével hatalmas, piros pettyes labdával hancúrozott a tóban. Arrább egy kreol nő feküdt hanyatt a puha homokban, sima hasa alatt kis háromszögű fürdőruha fedte az ölét.

A sofőr sokáig legeltette rajta a szemét, aztán beszippantotta az édes szagú levegőt, és nyakán agyoncsapott egy szúnyogot. Cigarettáért matatott a nadrágzsebében, de meggondolta magát: „Már nem gyújtok rá, annyi időm nincs.” Kis, biztos mosoly mozdította ajkait. Minden idegszálával hátrafelé figyelt, tudta, hogy nem vár hiába. Megtáncoltatta térdét, és mellén keresztbefonta a karját. Arrább a kreol nő megmozdult, felült, végigmérte a férfit és igazított egyet a melltartóján. Aztán hasra fordult, karját előrenyújtotta, és ráfektette az arcát.

A sofőr neszeket hallott, de nem fordult hátra. Pontosan tudta, mire számíthat, ez már az emberen múlik. A lány ott jött ki mellette a fák közül. Úgy tett, mintha nem vette volna észre a férfit, tovább ment. De az leeresztette a karjait, és utána lépett.

– Erre! – mutatott a part néptelen irányába. A lány nem szólt, és nem is nézett rá, csak megindult a férfi előtt a barna fejű nádak felé.

 

 

A kocsikísérő nem volt szakember, sem valami ügyes kezű fickó – sokáig elbajmolódott a gumijavítással. Talán egy óra is eltelt, hogy magára hagyták; néha erősen figyelt a víz irányába, de nem látta feltűnni a lányt. Biztos elúszott a strand felé, legalábbis úgy látszott, hogy tőle balra, néhány száz méterre strand volt, sokan fürödtek ott, és hevertek színes, csíkos napernyők alatt.

Alapos munkát akart végezni, hadd lássa a lány, hogy hasznos ember. Ahogy ült a földön, vagy hajlongott a fejreállított kerékpár körül, olajos mancsokkal, foglalkozásában elmélyült embernek látszott, különösen, hogy az alsó ajkát mindig beszippantotta, ha valami nehezebb részhez ért, mint például a külső gumi abroncsra szorítása, a hasadás alá tett kis papuccsal.

Végre is kész lett, a kocsi ülése alól elővett egy rongyot, fényesre törölgette a gépet, aztán elégedetten nekitámasztotta a teherautónak. Tenyerét és kenőcsös ujjait is megtörölte, szemébe lógó haját hátravetette, leporolta a nadrágját. Körülnézett.

A nap kezdett elfogyni, hosszú, vékony árnyak nőttek, de még meleg volt. Fülledt este. A kocsikísérő nem tudta pontosan, mennyi idő telt el, hogy elment a sofőr és utána mindjárt a lány, mert akit leköt a munka, az nem veszi észre az óra múlását. Csak a közelgő estéről láthatta, hogy régen elmentek már. Persze, a sofőr valahol jól vacsorázik, zenét hallgat, talán iszik is?!… Rettegett attól, hogy egyszer részeg sofőr kezére bízza az életét. De a lány?… Hát csak nem feledkezett meg róla?… Vagy legalábbis a kerékpárról nem?!…

Öt, tíz percig azért még várt türelmesen, ráült a lökhárítóra, nézegetett körbe, honnan bukkanhat elő a lány? Hátán érezte, hogy még mindig meleg a hűtő, pedig Tamás hideg vizet is öntött bele. Micsoda meleg nyár ez az idei! Sokat kell szenvedni miatta, de azért jobb, mint a tél! És hamar elszáll a nyár, de a tél hosszú: eső, fagyok, csontig ható hidegek… Hazaér az ember a pár száz kilométeres utakról, fagyott lábbal, meleg szobára áhítozva, de senki nem várja otthon… a kályhában hallani a szél fütyülését, legföllebb a dunna melegít… Jó is lenne télire asszony… kettőnek könnyebb! Huszonhat éves korában igazán gondolhat ilyenre az ember.

Egyszerre felugrott, mert meglátta a lányt. Lassan jött feléje, azokkal a vízimadár léptekkel, amit első pillanatban, ott a 176-os kilométerkőnél fedezett fel nála. A lány megigazgatta haját, és félcsípőre ereszkedve megállt előtte.

– Nahát, maga itt ül? Azt hittem, fürdik valahol… néztem, de nem találtam.

A kocsikísérő nagy igyekezettel tolta a lány elé a kerékpárt.

– Nézze – mondta mosolyogva –, megcsináltam. Kicsit elvacakoltam vele az időt, azt akartam, hogy a mechanikus ne dühöngjön… A kocsit különben sem hagyhattam volna itt… a gépet sem…

– Ó – mondta a lány, és a napsütötte barnasága alatt is látszott, hogy veres lett az arca, nyaka. – Maga nagyon jó fiú… Igazán sajnálom, hogy miattam… – Elfordult a fiútól, végignézett magán, aztán más hangon azt mondta: – Miért nem fürdött inkább? Miért töltötte ezzel az idejét?

A kocsikísérő meghökkent, egy darabig esetlenül tartotta a kerékpár kormányát. Odakanyarodott vele a lány elé.

– Higgye el, igyekeztem jól megcsinálni… majd meglátja, hogy a mechanikus…

Belenézett a lány szemébe, esdeklő tekintettel, mint a megszidott pulikutya. Az egy pillanatig állta, aztán lesütötte a szemét.

– Nem akartam megbántani…

– Dehogyis…

– Csak arra gondoltam, hogy éppen maga akart kiszállni Siófokon. Akkor mondta volna a barátjának, hogy te ígérted a kerékpárjavítást, csináld, én meg elmegyek fürödni.

A kocsikísérő közelebb tolta a gépet a lányhoz.

– Hát nem érti? Én akartam!…

Akkor vette észre, hogy a lány fürdőruhája száraz.

– Hiszen maga sem fürdött!

A lány felkapta a fejét, és riadt szemmel nézett a fiúra. Szétfeszített ujjú tenyerével végigsimított magán.

– Én?… én… hát honnan veszi?… Hát hogyne fürödtem volna!… Csak kijöttem a vízből a mólónál, mert fáztam… Nem hiszi, hogy fáztam? Megszárított a nap…

A sofőr akkor jött elő a fák alól. A kocsikísérő nem láthatta, mert háttal volt neki. De a lány észrevette, összerezzent, és kikapta a fiú kezéből a kerékpárt.

– Nahát, nagyon ügyesen megcsinálta… – Hajlongott, tapogatta a kereket, felemelte a kormánynál fogva és megpörgette. – Igazán nagyon ügyesen megcsinálta… – Közben a fák felé pillogott, de a sofőr nem jött közelebb, megállt ott, és cigarettára gyújtott.

– Nagyon ügyesen… – hajtogatta a lány. Nem mert a fák felé nézni. „Már ráragasztotta a cigarettát az alsó ajkára” – gondolta a sofőrről.

– Sajnos, mennem kell… Kilencig vissza kell vinnem a gépet. – Várt egy darabig, végignézett a fiún, aztán kezet nyújtott neki. – Maga nagyon rendes ember… ha egyszer megnősül, nagyon fogja szeretni a felesége.

A kocsikísérő kicsit tovább tartotta tenyerében a lány kezét, mint ahogy azt kézfogásoknál általában az illem megengedi. Akart mondani valamit, olyasmit, hogy ne menjen még, meg találkozhatnak-e Pesten… hiszen azt mondta, hogy ő is egyedül van. De csak bólogatott, nyálbuborékok tolakodtak a torkára. A lány kikapta kezét a kocsikísérő tenyeréből, megmarkolta a kerékpár kormányát.

Elkarikázott.

A hosszú fiú addig nézte, míg el nem tűnt az útkanyarban. Tudom a címét, gondolta, rajta van a menetlevélen. Majd felkeresem… De nem nagyon hihetett magának, mert megint elöntötte a szomorúság.

– Elment? – hallotta maga mögött a sofőr hangját. Lassan megfordult és bólintott.

– Na jó – mondta a sofőr. – Akkor induljunk. Legalább fürödtél vele?

– Fürödtem – felelte a kocsikísérő, de nem nézett a sofőrre, a kocsihoz ment, kinyitotta az ajtót, és beült a kabinba.

A sofőr is beült, elhelyezkedett az ülésen, és beindította a motort:

– Én megvacsoráztam… drágán mérik errefelé… s a pincérekre évekig kell várni…

Ezeket magas fejhangon mondta, ő sem nézett a társára.

Aztán kifarolt a fák alól, és nemsokára rákanyarodtak a műútra. Már sötét volt, a parton kis lámpák égtek.

A Zisz csakhamar elérte a nyolcvanas sebességet. Gyorsabban nemigen szokott hajtani a sofőr. Az útmenti fák sustorgása így is pillanatonként bevágott a nyitott ablakon.

Hallgatagon ültek: néha hunyorgatták szemüket a szembe jövő kocsik reflektorai miatt. A Zisz fénycsóvái előtt denevérek suhantak át. Olykor koppant valami a szélvédő üvegén.

Éjjeli műszak

A Bosnyák térnél leszálltak a villamosról, elindultak a piac menti úton. Hideg, kék este volt, a bódék tetején jégkérgű hó lapult; mint lezuhant csillagok szórták sárga fényüket a lámpák. Az asszony felhajtotta szőrmegallérját; kendőt viselt, s mint motorozáskor szokás: a kendő két csücskét áttekerte a nyakán, és a tarkójánál kötötte meg.  

– Negyed tíz – mondta, mert felnézett a villanyórára; éppen ugrott a nagymutató. – Gyere, megiszunk egy kávét.

A férje bólintott. Átmentek az úttesten. Az eszpresszóban meleg volt és füst és illatos kávégőz; sáros pocsolyákká olvadt a talpakra fagyott hó. A férfi kigombolta bundás bőrkabátját, a kasszánál megvette a blokkot. A kassza fölött tükör volt, az asszony a férje mögött állt, s abban a tükörben látta a férje arcát. Nagyon szépnek találta mindig ezt az arcot: a sűrű, fekete szemöldököt, a keskeny, kicsit hajlott orrot és kétfelől enyhén kiugró járomcsontokat, a vékony, akaratos ajkakat. De akkor még nem ismerte benne azt a haránt ránduló izmot az orrnyeregtől az állkapocsig, amit a makacs és ingerült akaratok feszítenek meg, amitől olyan idegen lesz az egész ember.

– Két dupla! – mondta a férje a pultnál. A kávéfőzőnő szótlanul elvette a blokkot. Kattogott a gép karja, sistergett a gőz. A férfi rákönyökölt a pult szélére, cigarettát vett elő.

– Akkor ne feledd el reggel!… – mondta. Csettintgette az öngyújtóját, de nem gyulladt meg. Odament egy férfihoz, és tüzet kért. Az asszony szótlanul nézett maga elé. Egy kép tűnt fel az emlékezetében: gyerek még, kamaszlány, és táncolni akar menni. Szombat van, délután. Az anyja mindenféle házimunkával elhalmozza. Kapkod, hogy kész legyen, de amikor egyikkel végez, már ott a másik tennivaló. S mindig torkán a kérés, hogy hadd mehessen, mégsem tudja kimondani. Aztán este lesz, késő este, és ijesztő ürességet érez…

– Reggel odaadod – jött vissza a férje. Szippantott, nagy sokára alig látható füstöt eresztett ki az orrán. – Mutasd, elhoztad?

– El – mondta az asszony.

– Mutasd – nyújtotta ki tenyerét a férje. Az asszony elhúzta a táskája zippzárját, kotorászott, nyolcados papírlapot vett elő.

– Tessék.

– Azt hiszem, ez elég indokolás – mondta a férje, miután átfutotta az írást. – Hozzájárulással elengednek. Már régen megtehettük volna.

Az asszony rápillantott. A férfi a pultra tett két dupláért nyúlt. – Egy cukrot kérsz? Vagy kettőt? – Kibontotta a kis kockát, belepottyantotta a kávéba. – Meglátod, sokkal jobb lesz. És semmivel sem lesz kevesebb pénzünk! Már sokszor kiszámítottam. Hétszázat fizetünk a mamának a gyerekért. A te útiköltséged havi ötven; koszt, miegymás: kétszáz. És persze az a sok hideg vacsora, szép kis összeg… A te kereseted tehát egyenlő a te rezsiddel, vagyis, ha nem dolgozol: nincs rezsid, ergó: nem érezzük meg, ha nem keresel.

– Majd meglátjuk…

A férfi elkapta a szájától a kávéspoharat.

– Mit okoskodsz már megint? Most, hogy emeltek nekem, igazán megengedhetjük magunknak, hogy otthon maradj. Gondold csak el: rendesen tudod vezetni a háztartást, nincs kapkodás, jut idő mosásra, vasalásra…

– …És mire hazajössz, haptákban áll minden, bújhatsz a papucsodba, bemászhatsz az újságod mögé, a kályha mellett!…

A férje ránézett a kalapja alól. A kalap karimája beárnyékolta a szemét.

– Hiába gúnyolódsz, igazam van!

Az asszony kavargatta a kávéját. A pohár oldalán szétpattanó, barna buborékokat nézte.

– És elhiheted, hogy ebből az éjszakázásból is elegem van már! – folytatta kis idő múlva a férje. – Minden harmadik héten egyedül, köszönöm szépen! Én nem is értem, hogy te nem lázadtál fel ezellen soha?!

Ahogy kavargatta az asszony a kávét, újabb és újabb buborékok születtek; kis örvényben forgott a sötét ital. Sokáig nézte: elkáprázott a szeme.

– Mért lázadtam volna fel?

– Ha nem forszírozom, most sem mondasz fel?!

– Nem.

A férfi letette a pult szélére a feketéspoharat.

– Mondd azt, hogy kényszerítelek rá! Mert más már nem hiányzik!…

Az asszony megrázta picit a fejét, ettől elmúlt szeme káprázata. Végre letette a kanalat, és kortyolt a kávéból.

– Azt nem veszed figyelembe, hogy nem csupán a fizetésemről van szó! Rendben van, nem megyünk tönkre, ha kilépek. De arra nem gondolsz, hogy szeretem a szakmámat?

A férje nevetett. Bal szeme fölött felszaladtak a ráncok. „Ez egy idegen ember!” – gondolta ijedten az asszony.

– Nem tudom, mi érdekes van abban, hogy felrakod a gépekre a spulnikat, és nézed, hogy forognak a masináid, mint a ringlispil – mondta a férje. – Szerintem egyenesen unalmas.

– Nem értesz hozzá – mondta csendesen az asszony.

– Nézd, szívem, még ha én mondanám, hogy szeretem a szakmámat, az egészen más. Először is férfi vagyok, másodszor, amit én csinálok… Egy elektrotechnikus, az már majdnem mérnök. Az pedig hivatás. De mert te szükségből elmentél dolgozni… kötőnek! Még ha tanárnő lennél vagy orvos, vagy valami ilyesmi… De így, ne haragudj, mégiscsak nevetséges!…

– Fél tíz – mondta az asszony. Arcán lefelé futottak a vonalak, szeme színtelen volt. Igazgatta a nyakán a sálat.

– Fél tíz… – ismételte a férje. – Most megint megsértődtél.

– Nem sértődtem meg… – Felemelte a fejét, rámosolygott az urára. Kurta mosoly volt és barátságtalan. – Ezeket a dolgokat már megbeszéltük… Láthatod, itt van nálam a felmondás. Akaratod szerint lesz. De azért szerethetem a szakmámat. – Megint mosolygott, színek nélkül. A férje nem szólt rá semmit.

Kint megcsapta őket a hideg. Tiszta este volt, a csillagok mérhetetlen messzeségben szikráztak. A fagy megnöveli a távolságokat. A férfi belekarolt a feleségébe. Zárt üzletek kirakatai világítottak. Mindkettőjük sűrű lehelete erősen látszott a hidegben.

– Nézd – kezdte újból, makacsul a férfi –, nézd, egy asszony elvégre…

– Hagyjuk, jó?…

– Érdekes vagy. Hát elvégre neked akarok jót! – Viccelni kezdett: – Hálátlan dolog jót akarni az embereknek… Népszerűtlen feladat…

Az asszony hallgatott. A gyár nem volt messze, csupán át kellett menni a téren és befordulni egy sötét kis utcába. Az üzem tejüvegén át fehér neonfény világított; s kihallatszott a kötőgépek monoton zúgása.

– Ha azt mondanám neked – állt meg a kapu előtt az asszony –, ha azt mondanám, hogy hagyd ott a vállalatot, és maradj otthon a konyhán, megtennéd?

– Butaság – nevetett az ura. – Hogy jön ez ide? Nézd, amióta világ a világ, a férfiak azért nősülnek, hogy legyen rendes háztartásuk, egy feleség, aki gondjukat viseli, felneveli a gyerekeiket, egyszóval…

„Egyszóval: cseléd…” – akarta mondani az asszony, de nem mondta. Valaki elment mellettük, magas, szőke nő, pár lépésről visszafordult, aztán bement a gyár csapóajtaján.

– Sietnem kell – mondta halkan az asszony.

– Szerbusz – hajolt hozzá a férje. Megcsókolta. Csukott szájjal csókolták meg egymást.

– Szóval, reggel add oda – kiáltotta utána a férje. – És majd meglátod, hogy jobb lesz!…

Az asszony intett az ajtóból és eltűnt.

Bélyegzett, és bement az öltözőbe. Bent kellemes meleg volt, nyári hőmérséklet, mint mindenütt az üzemben.

– Ferovicsné – mondta a szomszéd szekrénynél a magas, szőke asszony. – Az urad volt, akivel beszélgettél a kapu előtt?

Bólintott.

– Szép ember. Magas, fekete…

Már közelgett a tíz óra, sietve vetkőztek. Kék köpenybe bújtak és magasszárú cipőbe. Hosszú pad volt az öltöző falánál, azon ültek sorban, és fűzték a cipőjüket.

– Ilyenkor hová megy? – kérdezte Takácsné, egy kis madártestű asszony, aki arra volt büszke, hogy csalja az ura, mégsem vált még el tőle. („Úgy látszik, én vagyok az igazi” – mondogatja.)

– Haza – mondta. – Haza, lefeküdni.

Nevettek.

– Szép ember – mondta a szőke. – Nagy szerelem lehet még nálatok, hogy elkísér.

Kisietett közülük, hallotta a nevetésüket. Megtapogatta a zsebeit, hogy benne van-e a tűfogó és a kis piszkáló horog. Ment a műhelybe.

Akkor volt tíz óra; a nagy, körbeforgó gépek zizegve megálltak. Az ő hat gépénél Vera, egy csontos, fiatal lány dolgozott a délutáni műszakban; már füzettel a kezében forgolódott a gépek mérőórái között, és jegyezte a számokat.

– Hogy mentek, Vera? – kérdezte a lánytól, és gyakorlott ujjakkal öltötte a kék cérnát Vera piros jelzőcérnája alá.

– A kilences töri a tűt – mondta Vera. Odalépett melléje. – Láttad a táblát?

Nem, nem látta a táblát. Felnézett a falra a villanyóra alá. Krétával jegyezték sorrendbe a neveket. Legelöl ez állt: Ferovicsné 152%.

– Ó – mondta, és érezte, meleg hullám tör fel a mellében. – Na nem baj, Verocska, ezt még utolérheted!… Utol… El is hagyhatod!

– Én?! – Vera nevetett, most, hogy nem mentek a gépek, a nagy csendben visszhangzott a lány nevetése a kőteremben. – Mennyiségileg sem, nemhogy minőségben! Huszonöt forint volt most is a selejtem. Csomók, szálelhagyás… Tudod, van egy izgalmas regényem… Nem tehetek róla, szeretek olvasni!

Tíz óra ötkor az öreg Kugler papa végigtotyogott a gépek között. – Kész? – kérdezte. – Mindenki kész? Vigyázni, indulunk.

A főszíj rácsúszik a hajtóműre, egyenként indulnak a gépek. Kicsit meg kell lendíteni mindegyiket, nehogy eltörjenek a hirtelen induláskor a tűk. Egyre erősödik a zizegés, aztán hullámzó, monoton zúgás az egész üzem.

Minden gépen eligazgatta a szálakat, és megállt a selyemszálasnál. Nekitámaszkodott a falnak. Hosszú üvegtepsik alá szerelt neoncsövek világítottak. Érezni lehetett a fonalak nyers szagát és a leheletfinom szöszt, ami egyre lerakódik a gépekre, a kék köpenyre és a hajra. Meg kell szokni. Ha megszokja az ember, egyenesen kellemes. A szálló szöszön kívül semmi piszok, olyan az üzem, mint egy patika. Hat gép, hat különböző „természet”. Ismerni kell mindegyiket. Ismeri. A kis gyapjúkötő hamar elszakítja a szálat. Gondosan kell kezelni. A kis gyapjún dolgozott legelőször. A férje akkoriban keveset keresett, neki is vállalnia kellett valami munkát. A házban lakott egy könyvelő, Jursics úr, a Kötöttárugyárból. Ő mondta, hogy vesznek fel nőket runschtullra. Jursics úr hozta be a gyárba. Először félt a gépektől. Ügyetlen is volt, a többiek teljesítményben dolgoztak, nem szívesen magyarázgattak, nem szerették, ha kísérletezett a tűk berakásával, a leszakadt anyag felverésével. A három műszakban jóformán semmi megállás nincs. Három hónap alatt mégiscsak belejött. Akkor gépre tették. A kis gyapjúkötőn gyakorolt. „Háklis” gép, sokszor sírt tehetetlen dühében, mert mindig baj volt, és sokat ügyetlenkedett vele. De legalább alaposan kiismerte az ilyen masinák fortélyát. Keveset keresett, de karácsonyra végre megkapta a hat gépet, mint a többiek. Januárban az elszámoláskor ezerháromszázat mutatott a lapja.

– Ferovicsné, áll a nyolcas – ment oda melléje Kugler papa. Az öreg állandóan délutános művezető volt. – Megcsináltam a kilencest. Elgörbült egy lamella, de kicseréltem. – Fél tizenegy… Hát én már megyek is. Jó éjszakát, Ferovicsné!

„Az öreget sem látom majd többé” – gondolta az asszony. Kugler papa hetven felé járt már, de nem ment nyugdíjba. Nagy szakember volt, amikor a legelső gépeket hozták Németországból, vagy ötven éve, akkor jött ő is. „Sokat tanultam az öregtől – gondolta –, de most már nem lesz rá szükségem…” Megrázkódott, odament a nyolcashoz és megindította. A kilences szépen forgott, a kötőfejek zizegve fordultak a tűkön. „Ha görbe a lamella, mindig töri a tűt… hm. Mért jó most már, hogy ezt tudom? Már semmit sem kell tudnom többé, ami ezekre a gépekre vonatkozik…”

Ez nagyon különösen hangzott, nem is tudta felfogni igazán.

Mind a hat gép forgott. Szépen, egyenletesen. Öröm nézni, ahogy mennek hiba nélkül; lágy hullámokban gyűlik a forgórészhez kötött tartóban a fehér anyag. „Reggel odaadom Mezeinek a felmondást, és nemsokára az egészhez semmi közöm. Háziasszony leszek, aki süt, főz, mos, vasal. Asszony, aki pihenten fekszik az ura mellé. Szombaton elmegyünk a Rózsikáékhoz, ott jön össze a társaság. Ott nem azt kell tudni, hogy a görbe lamella töri a tűt, hanem, hogy: – az őszibarackot cukor nélkül is el lehet tenni, szívem, csak másfél óráig kell kavarni, nyersen, megállás nélkül, akkor télen is olyan, mint a most szedett. Az uram nagyon szereti! És: képzeld, láttam egy párizsi divatlapban egy olyan ruhát!… Nem hagyom békén addig az uramat, míg meg nem veszi!… – A görbe lamella töri a tűt! Haha… Azt hinnék, sok triple-sec-et ittam…”

– Ferovicsné, Ferovicsné! – A kis Takácsné kiabált, de nem értette, mit akar, ebben a gépmorajban. – Képzeld, Ferovicsné – mondta ijedten a madártestű asszonyka –, fogalmam sincs, mi van azzal az istentelen huszonötössel! Jézusom, nem is merek hozzányúlni!…

– Mutasd – mondta. Ellökte magát a faltól, és ment Takácsné után. Közben felpillantott a villanyórára. Már éjfél elmúlt. Észre sem vette.

Nagy, nyolc kötőfejes gép volt a huszonötös, selyemszálas trikót kötött; félig le volt szakadva róla az anyag, és legalább tíz fedőlap alól csonka tűk meredtek elő.

– Ezzel kibabráltál – mondta Ferovicsné.

– Az ördög tudja, mi lelte, elébb csak egy tű törött, kicseréltem. Aztán egyszer csak látom, hogy csík megy bele; megint hiányzik két tű. A fene egye meg – mondom. Kicseréltem. Megindítom, megy egy kört: reccs! Azt hittem, elájulok!

– Legalább addig történt volna, míg itt volt Kugler.

– Jaj Istenem, mit csináljak?!

– Egy : null! – lépett oda a kövér, tejbőrű Anna. Ő volt a harmadik a műszakban, ebben a ciklusban. – Majd reggel megcsinálják, hagyd így!

– Jaj, Istenem, a legjobban kereső gépem! Mezei úgy lebarnít, hogy összecsinálom magam!

– Láss neki! Cseréld ki a tűket, hátha nincs más baj.

Szívesen megjavította volna. De ez járt a fejében: „A táskámban a papír, mi közöm ehhez a géphez!” Csak ránézett a huszonötösre, s máris érezte, hogy nagyszerű dolog lenne rendbehozni: bajmolódni vele, és végül látni, hogy megindul. Elnyomta magában ezt az érzést. „Amit tudok is, majd el kell felejtenem, hogy ne gondoljak ezekre a gépekre többé. Ne gondoljak arra, hogy tudtam valamit, amit nem mindenki tud.”

– Ha nem sikerül, majd reggel megjavítja a mester.

– Semmit se keresek az éjjel! – sopánkodott Takácsné. – A húszas alig fizet, a huszonkettes TMK-s. És Mezei is dühöngeni fog!… Mért nem nézed meg, Irénke! Igazán, neked semmiből se áll!

– Miért nem csinálod meg te?

– Jaj, félek, hogy jobban elrontom. Tudod, hogy két balkezem van.

Az egyik gépe megállt, visszament az üzemrészébe. Takácsné utánajött.

– Mi bajod? Haragszol talán az esti viccért?

– Mi?… – Ja, azt el is felejtette. Nem, nem haragszik. – Nem ittam feketét az este, kicsit álmos vagyok – hazudta.

– Addig dolgoznék a gépeiden, meg az enyéimen is, csak csináld meg! Ha reggelig áll, és jön Mezei!… Juj, nem is merek rágondolni!

Sóhajtott.

– Várj – mondta. – Megindítom előbb ezt a két tragacsot.

– Rossz kedved van – mondta Takácsné. – Valami baj van otthon?

– Nem, nincs semmi!

– Máskor hallom, hogy énekelsz.

– Ebben a zajban? – mosolyodott el cseppet.

– Néha lecsitul egy pillanatra a zaj, akkor hallom. Én is szoktam énekelni. Zúgnak a gépek, és segítik a ritmust. Nem is hallja az ember a hangját, csak a torkában érzi a dalt… Na jó, majd vigyázok a masinákra… Igazán, olyan rendes vagy…

Nem figyelt Takácsnéra. Odament a huszonötöshöz, körülböngészte. Az egyik kötőfej alatt vastag csomóban állt a szösz, valamelyik fonál ránthatta be, a biztosító felakadt, és a csomó összetört vagy háromszáz tűt.

Alapos munka kicserélni, pontosan egyszintbe hozni, mert különben három műszakon át is törögeti a tűket. Szerette a nehéz munkákat.

– Rászedett? – kérdezte a kövér Anna.

– Megcsinálom.

– Ha nincs művezető, nem lenne fontos. Ha rossz, nem kell dolgozni rajta, elszámolják állóidőben.

– Ha nem muszáj, ne álljon.

– Én meg, ha nem muszáj, nem dolgozom. Utálom a tűcserét. Olyan türelemjáték, azt hiszi az ember, hangyák mászkálnak a hátán.

– Igen.

– Én inkább leülök és spekulálok.

– Spekulálsz?

– Mindenféle eszébe jut az embernek éjjel.

Ferovicsné kicsavarta az egyik fedőlapot, és elkezdte kidobálni a rossz tűket.

– Min spekulálsz?

– Tudja fene. Csak ül az ember, és jönnek a képek. Volt nekem egy vőlegényem, az mondta mindig: te Anna, te olyan vagy, mint egy filozófus.

– Viccelt.

– Komolyan mondta. Azért nem vett el. Azt mondta: te nem dolgoznál, csak ülnél a konyhában a hokkedlin.

– Más nem kért feleségül?

– Válogattam. Amíg az ember fiatal, válogat. Aztán meg már nem kell senkinek.

– Jobb is egyedül.

– Jobb? Tudja fene.

– Nem kell máshoz igazodni. Független vagy. Azt teszel, amit akarsz.

– Tudja fene. Én meg mindig azt mondom, jobb nektek, asszonyoknak. Talán az agglegényeknek könnyebb… Gondolom. De egy nő!… Megszólják. Érted?

Ferovicsné felkapta a fejét.

– Ez butaság! Butaság!

Anna vállat vont. Zsíros, puha arca volt, mint egy kolostori apácának. És tejbőre, s az arcpárnákban néhány kusza, lila erecske.

– Meg hogy egyedül van az ember. Egyedül a négy fallal. Nem jó.

– Csak hogy szabad.

– Hát igen. Szabad… Aztán jön a vasárnap, a rokonok nem érnek rá… A filmeket már láttam a moziban… Az ember lefekszik este, nyolckor, de nem alszik el. Álmodozik a múltról, és javítgat rajta gondolatban. Foltozza… Aztán kinyitja a szemét, és csak az óra ketyeg…

– Vigyázz, ott lefogy egy szál – mondta Ferovicsné –, ott, a hátad mögött.

Egymás után rakta be a tűket. Bal kezét a tűk alá szorította, jobbjában a fogóval feszegette őket egyszintre. „Ha most nem lennék itt, állhatna a masina reggelig” – gondolta. Elképzelte, hogy néhány hét múlva történik ilyesmi. Reggel mérgelődne a művezető: – Persze, nincs Ferovicsné; senki se tudja megcsinálni a műszakban!… – Ilyenkor azt is szeretné, ha itt lenne a férje és látná. Látná, hogy ő tud valamit, amit a férje nem tud. Persze, a férje munkáját ő sem végezhetné el… De legalább egyenlő felek lehetnének!

Sokáig kellett bajmolódni a tűkkel. Egy óra is elmúlt, de ma nem futottak össze szeme előtt a kötőfejek, mint máskor. Egy és három között jön a krízis, akkor kell küzdeni az álmosság ellen. Pontosan dolgozott, s amikor egy óra múlva végzett a tűk berakásával, elkezdte felverni az anyagot. Ajkát beharapta – mindig így szokta, ha nagy gondosságot kíván a munka. A trikóanyag nyúlik, vigyázni kell, hogy elosztva kerüljön fel a tűkre, ne maradjon végül is sok egy csomóban. Nagy soká végzett ezzel is, óvatosan, kézzel forgatta a gépet, hogy a szálak összekötődjenek. Persze, ismét kitört néhány tű, ez már így szokott lenni, a vastag felverés miatt. Kicserélte őket, és ismét forgatott. És megint javítani kellett, hosszan, türelemmel.

Már majdnem öt óra volt. Gyorsan szalad az éjszaka. Ha az ember dolgozik, figyelmet kívánó munkája van, repülnek az órák. Végül is egyenletesen forgott a huszonötös, hullámzó zizegéssel, és a csúnya, sebheghez hasonló, felvert rész egyre lejjebb került.

Amikor visszament a gépeihez, Takácsné a fonalas láda szélén bóbiskolt.

– Te!… És a gépek? Hát így vigyázol?

– Jesszus !… Egy pillanatra leültem!

– Kész a tragacsod. Menj, mindjárt hat óra!

– Isteni vagy! – mondta a huszonötösnél Takácsné. – Cuki pofa vagy!

Mosolygott fáradtan, és visszament a gépeihez. Amíg dolgozott, mindenről megfeledkezett. Most megint eszébe jutott a papír… Hatkor jön Mezei. Akkor oda kell adni.

Öt órakor már nagyon messzinek tűnik az este. Az este sűrű, tele van emberekkel és hangokkal. Nehéz, vastag színekkel. De hajnalra minden lerakódik. A nehéz dolgok leszállnak valahová, a mélybe. A hajnal friss és párás. És nem akarjuk elhinni hajnalban, ami az este történt. Ha tudjuk is, nem akarjuk elhinni.

Odament az ablakhoz, és kinyitotta az egyik vaskeretes kis kockáját. Sötét volt kint, de már nem voltak csillagok. Az üveget kívülről dér szőrözte be.

A nyitott ablak mellett felüdült. Innen látta a huszonötöst. Szépen forog. Egyenletesen, hibátlanul. Ő csinálta meg. Jó érzés. A legjobb érzés valamit megcsinálni, ami működik hibátlanul. Ez az érzés kisimítja az arcot, meleg hullámokat mozgat az emberben. Ilyenkor azt érzi, hogy joga van élni…

Fél hat felé elkezdték levágni a végeket. A forgórészhez kötött tepsik már alig bírták a leomló anyagot. Segítettek egymásnak az összegöngyölgetésben és a cipekedésben. Egyhalomba rakták, a bejárathoz közel. Ez is jó, ez az összmunka. Ilyesmit otthon nem érezhet az ember.

Háromnegyed hatkor hirtelen elfogta az idegesség. Minden pillanatban jöhet Mezei. Akkor oda kell adni a papírt… „Reggel ne feledd el!” – hallotta a férje hangját. Minden munkát abba kellett hagyni egy pillanatra, szédült. „Ha nem botlom bele egyenesen Mezeibe, nem adom át neki – gondolta. – Akkor nem kell átadnom.”

Hat előtt egymás után leálltak a gépek. Kék cérnát fűzött a tűbe, és kapkodva varrta a végekbe a jelzést. Nem nézett fel, hogy ne kelljen észrevenni Mezeit.

– Hogy mentek? – jött tömött szatyrával Pintérné, a váltója. Mindig tömött szatyorral jár.

– Nem volt semmi…

Leírta a számokat a mérőórákról, és futott az öltözőbe. Nagy zsivaj volt. Még jöttek a későnjárók, dér fehérlett hajukon, és hideget hoztak a télikabátjukban.

Dobálta magára a ruhát. Nem is fésülködött: kendője alá nyomkodta a haját.

– Hogy kapkodsz!… – mondta a magas, szőke nő. – Talán este óta itt vár a férjed?

Valamit motyogott neki félmosollyal. Már futott is. A művezető irodája mellett szívdobogva szökött át. Még nem ért a folyosó végére, amikor nyikorogva nyílott az iroda ajtaja, és hallotta Mezei éles hangját. Nem fordult hátra. „Nem biztos, hogy ő volt – mondta magában. Nem találkoztam vele!”

Kint körülfogta a hajnali hideg. Az utcán korai villamosok futottak, vinnyogó motorral. Nem szállt fel a megállónál. Gyalog ment. Szeretett gyalog menni, legalább egy darabon. Hajnalban szépen csillog a hó, kékfehér, mint a mesékben. Kint az utcán hirtelen megérzi az ember, hogy fáradt. Tompa zsibbadás ez. Kopognak a léptek, és messze hangzik a köhögés.

Ablakok mögött lámpák gyulladnak, ébrednek az alvók. Jönnek ki a kapuk alól. Valami gyerekes büszkeség van az emberben, amikor szembe néz velük: „Én dolgoztam az éjjel!” Gyerekes büszkeség, de kell… szüksége van rá neki is. Az ilyen gyerekes büszkeségre sokszor van szükség. Tiszta. Friss, mint a hajnal.

Négykézláb

Andreasnak hívnak, és egy igen híres professzornál szolgálok mint kertész. Elég nagy kertet kell gondoznom, mondhatom: éjjel-nappal, s ezért benn lakom a parkban, a gazdám villája mögött, néhány ciprusbokor árnyékában, a házikómban. Magam élek, nincs asszonyom, nem kerítettem még. Fiatal vagyok. Olykor délidőben, ha átmegyek a japánkert kis nyírfahídján, a mesterséges tó fölött, megállok, és a karfára támaszkodva nézem magam a víztükörben. Lótuszok úsznak a tavon, és apró halacskákat is telepítettünk bele, de mégis: a víz sima, mint az üveg. Szalmakalapot viselek, kajla karimáját kétfelől felgyűrtem. Kedvtelésből piros selyemszalaggal díszítettem a kalapomat, igen előkelő. Az arcommal is elégedett vagyok, kicsit hasonlítok arra a filmszínészre, aki az Őfelsége kapitányában a főszerepet játszotta. Nem tudom, látták-e? A sima víztükörben próbálgatom a mosolyát, azaz a mosolyomat, ilyenkor kivillan fehér fogsorom.

Mondja nekem itt az egyik lány a konyháról:

– Te Andreas, talán sellők vannak abban a tóban? – És igen meglep váratlan hangjával, mert azt hittem, magam vagyok a kertben. De ő meg éppen virágért jött; a professzornénak.

– Nem – mondom, és ellépek a korláttól –, nem, hanem gésák. Hiszen ez japánkert!

Aztán bementünk a fészerbe ollóért és rafiáért, s egy kicsit el is hancúroztunk. Sarahnak hívják és fiatal, vidékről került fel a tavaszon. A hátán pattanások vannak. Nem valami gusztusos, de – istenemre mondom – legalább igazolja tettem okát. Húszéves lánynak már nagyon sűrű a vére, segíteni kell rajta…

Mondom, asszonyom nincs, de nem is csinálok belőle gondot, míg rám nevetnek a lányok. A professzorné is lejön néha a kertbe; a rózsák között áll egy fehérre mázolt filagória, oldalát befutotta a vadszőlő, oda búvik be, és olvassa a könyveit. Vagy azt is megteszi, hogy fekete pongyolájában végiglejt a kert sárga útjain, aztán a teniszpálya menti gyeprészen megáll, ledobja a pongyolát, és nincs rajta más, mint a kis, piros csíkos fürdőruha. A lányok azt mondják: a professzorné közel jár a negyvenhez. Én megyek a kosarammal és az ollóval, mintha nyesni akarnám a sövényt, és oda-odapillantok. Mondhatom maguknak, húszéves is lehetne az az asszony! Fehér bőre van és vörös haja, és a melle, combja kemény – persze ezt csak a szememmel állapítom meg, már hogyan is gondolnák, hogy másként?! Sarah néha utánam lopódzik, s ha valami bokor árnyából nagyon rajta felejtem tekintetemet az asszonyon, fejbe kólint, és rámfú, mint egy macska:

– Ffu! Kikaparom a szemedet!…

Én nevetek, de bosszankodom is, mert csak nem képzeli ez a lány, hogy feleségül veszem?

Szabadnapomon egyedül megyek a városba. Ha felöltözöm, senki sem tudja, hogy kertész vagyok-e vagy diplomata! Legfeljebb a kezem… Na de zsebre dugom, a rövid zakó egyenesen megkívánja, hogy az ember zsebre dugja a mancsát. Felkapaszkodom az autóbuszra, odabent a városban meg elmegyek a bárba. Letelepszem egy kis kerekasztal mellett. – Pincér, gint!… – Aztán még egyet. A dobogón piros szmokingban ülnek a fiúk, és keverik a rokit. A mennyezetről reflektor csüng alá: mindenféle színekkel festi meg a zenekart.

Na most egy dock-rumot, hadd legyen légkör, de a zsebem is bírja, s bele a táncba. Partner potyog az égből, amennyi kell, csak bírja szusszal az ember.

Elhiszik, hogy néha szoktam gondolkodni is? Kifulladok, lerázom a lányokat, és leülök az asztalom mellé. Az ember rágyújt egy cigarettára, jobb kezébe fogja a poharat, és lassan forgatja. A forgó poharat kell nézni, akkor eltompul körül a zaj; s már jönnek is a gondolatok. Nekem olyasmi szokott az eszembe jutni, hogy mi is ez az egész élet? Gondolom, ez elég ócskán hangzik így, mit csinálják? Mert: ugye egész héten dolgozik az ember, hogy megéljen. Szombaton meg felöltözik, és elmegy piálni, csörögni. Vagy moziba. Na; puff! Vagy tegyük fel, meghívja egy barátja, vacsoráznak, nézi a háziasszonyt, a háziasszony meg őt, és a koccintások után olyasmi jut eszébe; hogy a fene egye meg, ez a barátom felesége!… Na, de várjanak csak!… Szóval esznek, aztán bekapcsolják a televíziót, vagy feltesznek egy lemezt; és otthon csinálják azt, amit mások a bárban. És hétfőn kezdődik minden elölről. Mi van még emellett? Jó, hát van, aki gürcöl, mert nősülni akar; vagy lakást akar, vagy autót akar… vagy gyereket. Én nem szeretnék ebből semmi különöset kihozni; de hát maguk már végiggondolták, hogy voltaképpen a ház azt jelenti, hogy nem alszom más házában, az autó meg azt, hogy nem járok a tömött autóbuszon vagy gyorsvasúton? Nem tudom, jó fejezem-e ki magam, valami affélét akarok mondani, hogy csupán jobb körülmények között, de ugyanazt csinálja végig az ember…

Meg kell mondanom, hogy ezeket a gondolkodási rohamokat hamar félbeszakítom egy pohár itallal, és visszamegyek a táncparkettre.

Másnap aztán fáj a fejem.

Egyébként alaposan leköt a kert. A professzor ugyan édeskeveset élvezi a növényeit; legfeljebb egyszer egy hónapban, ha kisétál. Olyankor fehér ingben és nadrágban jelenik meg, és teniszezni hívja a feleségét. Ötvenéves, friss járású ember, de a szeme révedező, még akkor is, ha a feleségével beszél.

Talán egy hónapja történt, hogy a filagóriában uzsonnáztak. Jegeskávét szoktak inni, tejszínhabbal. Egyszer Sarah lopott nekem a konyhából egy ibrikkel, azóta is fáj rá a fogam. Csudamód kíváncsi természetű vagyok, ezért a közelben dolgoztam, a törökszegfű közül gyomláltam ki a hervadtat.

– A kísérletek igen jól állnak – mondta a professzor. – Most aztán éjjel-nappal munka!…

Kanál csörrent, az asszony nem szólt semmit.

– Kitűnő eredmények – lelkesedett a professzor.

– S ha kudarcot vallotok?

– Kezdem elölről.

– A házasságod is kudarcot vallott, azt mért nem akarod elölről kezdeni?

– Drágám!…– mondta a professzor. – De, drágám!…

Az asszony sírni kezdett, abbahagyták. Még hallottam, amint a professzor azt mondta:

– Hogy ezt nem tudod megérteni… hogy ezt nem tudod felmérni!?…

Bementek a házba.

Egy óra múlva a professzor kérette a kocsiját. Elment.

Esteledett.

Este szép a kert. Nem állhatom meg, hogy végig ne menjek a sárga utakon. Az idén tarka összevisszaságban vetettük a virágmagot. Kék, sárga, lila és vörös színek tarkállanak, mint valami gazdag szőnyeg mintái. Az utat, mely levezet a tóig, szomorúfüzek szegélyezik. Lombjuk sátorként fonódik egybe, a kis hamvas levelek az arcomba csapnak, mint a lányok.

Nádas is van a tó partján. Szúnyogok döngnek csapatban. Ha a nap már szétolvad a kertek fölött, kuruttyolnak a békák. Mikor a közelükbe érek, csobban a víz. Eltűnnek a vízililiomok között.

Sarah jött le a nyírfahídhoz. Láttam. Nem mentem arra, összeszedtem a szerszámaimat, és elindultam a ciprusbokrok felé.

Tüzet raktam a házamban. Szalonnát tettem fel sülni egy vaslábosban. Sercegett, pattogott a zsír.

Amikor kiléptem az ajtón, ott állt Sarah.

– Miért nem jöttél oda hozzám a hídhoz? – kérdezte.

Nem szeretem, ha egy lány annyi bátorságot vesz magának, hogy ilyesmit számon kérjen egy férfitól. Habár, ha meggondoljuk, miért ne tenné? Mégis azt mondtam: – Nem vagyok a férjed!

Nem szólt, csak forgatta ujjai közt egy letört rózsa szárát.

– Mondani akartam valamit.

Mérges voltam, de fütyülni kezdtem egy dallamot.

„Az én kedvesem túl van az óceánon,

Az én kedvesem túl van a tengeren…”

– Meg se hallgatsz? – kérdezte.

– De, de, csak beszélj!

Leguggoltam, és egy rozsdás késsel kapargattam ásómról a földet.

– Ezek összevesztek… Az asszonynak szeretője van!

Lecsaptam a kést.

– Mi közöd hozzá?

Melle elé kapta két tenyerét.

– Miért kiáltasz így rám?

– Mert mindenbe beleütöd az orrodat! Mindenbe! Érted? És különben is: semmi dolgod a konyhán?…

Sarah idegességében megszúrta ujját a rózsaszár tüskéjével, eldobta, és elfutott a villa felé.

Feltápászkodtam a guggolásból, és bámultam utána. Nyugtalan lettem, de nem Sarah miatt.

Éjjel nem sokat aludtam. Nagyon nehéz volt a levegő, pedig kitártam az ablakokat. Azt hittem, vihar lesz. Felkeltem, és kitámolyogtam a ház elé. Csillagokkal volt tele az ég. A tó partján kuruttyoltak a békák. Néha elnyújtották, mintha énekelnének. Sok béka lehetett, furcsa kánont alkottak.

Fekete kő volt az éjszaka. A vállamra nehezedett, a derekamat nyomta. Az egész világ tele volt a békák énekével.

Az évszak legforróbb hónapja következett.

Keveset dolgoztam. Este öntözőcsőből esőt permeteztem a kertre. A virágok kábultan borultak egymásra.

Néha láttam az asszonyt. Nem olvasott a filagóriában. Nem is napozott. Csak járkált az ágyások között.

Zöld ruhát viselt, fehér bőre volt és vörös haja. Olyannak tűnt a zöld ruhájában, mint egy gladiólusz.

Egyszer rajta felejtettem a tekintetemet.

Megállt.

– Andreas! – mondta. Összerezzentem. – Andreas, a legszebb virágok elhervadnak…

– Meleg van, asszonyom!… Kegyetlen meleg.

– Ffu!! Kikaparom a szemedet… – mondta a hátam megett Sarah, amikor az asszony továbbment az úton. De én meg se hallottam.

Aztán egyszer fehér ruhában jött le a kertbe. Csak a haja vöröslött.

– Andreas! – szólított, és én ugrottam. – Mondja, Andreas, nem gondolja, hogy az a fatörzs útban van ott a gyepen?

– A professzor úr kedvenc fatörzse…

– Igen, néha rátelepszik az ember, de azért útban van.

– Elgörgessem?

Rám tekintett, várt egy cseppet, aztán bólintott.

– Görgesse el.

Futottam a gyepre. Rég kivágott topolyafa törzse volt. Méteres vastag. Nekifeszültem.

Esztendők óta feküdt már ott. Nem mozdult.

– Nos, Andreas?

– Elgörgetem – mondtam. És feljebb gyűrtem az ingujjamat.

Megállt mögöttem. Várt. Kis szél fútt, meglebegtette a haját.

Nekidőltem a fának. Tenyerembe mélyedt a kemény kéreg. Éppen csak mozdult egyet.

– Hagyja, nem bírja! – mondta.

– De bírom!

– Ne erőlködjön.

Megint nekifeszültem. Cipőm megcsúszott a füvön. Éreztem, homlokomat kirepesztik az erek.

– Hagyja! – kiáltott hirtelen. – Istenem, hagyja!…

Olyan ijedten kiáltott, hogy felugrottam.

– Nem – azt mondta –, nem fontos… Hozzon egy kis vizet!

Az én poharamból vittem neki, az én házamból.

Két kortyot ivott. Akkor elment.

Éjjel kint ültem az ajtóm előtt. Hallgattam a békák énekét.

Egyszer csak elhallgattak. Csobbant a víz. Egyszer, tízszer, százszor. És csend lett.

A fülemnél döngött egy szúnyog. Elkergettem. Visszajött, agyoncsaptam a karomon.

Nagy csend lett. Aztán egyszerre elkezdett halkan csobogni a tó.

Felálltam.

Nyakamban dobolt a vérem. Olyan erősen dobolt, hogy szédültem tőle.

Mentem a tó felé. Talán csikorogtak a kavicsok is a talpam alatt. Talán hallotta is, hogy megyek feléje. De nem tűnt el.

A csillagok fénye szétolvadt a tó gyűrűzésein. Ott állt a gyűrűk közepén, és világított a teste.

Később a békák újból elkezdték a kórust. Akkor már kint feküdtünk a fűben. A tó mozdulatlan volt és sötét.

Másnap reggel ott álltam a ciprusbokrok árnyékában. Vártam. Tíz óra felé kijött a házból. Hófehér ruhában volt megint, vörös haján lángot vetett a fény.

Nem jött a kertbe. A lépcsők alján egy pillanatra megállt, aztán elment a garázs felé.

Kisuhant a Forddal.

Délutánig vártam. Nem bírtam tovább. Bementem a városba.

Megkerestem a fiúkat. Ilyenkor rossz egyedül. Egyedül nem lehet kibírni másnap.

A fiúk végeztek a munkájukkal, és elmentünk inni.

Aprópénzt dobtak a Wurlitzerbe.

– Ismered ezt a táncfigurát? – kérdezte az egyik. Állati! Így kell, ni!… – És elkezdte járni egyedül. Négy sasszé, ugrás, taps… Há?

Paul hátradőlt a széken, és szétnyitotta a déli újságot.

– Na, srácok, hát fellőttünk egy miskulanciát megint! Öt majom volt benne.

– Szóval, te elhiszed? – így a másik.

– Te még azt se hiszed el – felelte Paul –, hogy öt ujj van egy kezeden.

Ittunk. Nagyon rossz volt nélküle. Gondolják, ugye? Másnap az ember olyan, mint a holdkóros. Csak a haját meg a bőrét érzi az ujjai alatt, ha poharat vagy újságot fog, akkor is.

– Na, tegyük fel, hogy ott kering a műhold – mondta az, amelyik a táncot bemutatta. – És akkor mi van? Tele lesz a hasunk? Nem kell melózni többé?

– Azt senki sem mondta – felelte Paul. – De szép dolog.

– Felőlem?!

– Miért, talán neked mindegy, hogy négykézláb mászkálunk, vagy felrepülünk egy rakétán a csillagokba?

– Megnézzük, hogy ott lakik-e a Jézuska! – nevetett amaz.

– Ti soha nem fogtok másként élni, mint az állatok. Ha autót vesztek, akkor se!

– Mondasz valamit – fordultam Paulhoz –, mert én magam is gondolkoztam már ezen. Eszünk, iszunk, melózunk és még néhány apróság… aztán slussz!

– Nem egészen így van – mondta Paul. – Az ember többre hivatott.

– Ugyan mire?

– Azt nem tudnám pontosan megmondani – felelte Paul –, de érzem. Ha tudnám, akkor én is feltaláltam volna már valami ilyesmit… mint ez a Shmidt.

– Micsoda? – kérdeztem. – Hogy hívják?

– Shmidt. Professzor Shmidt.

– Ő?… – kérdeztem még egyszer csodálkozva, mert ennél a professzornál voltam én kertész. – Hahahahaha… Ő!…

– Mit röhögsz? – kérdezte Paul. – Megőrültél, mit röhögsz olyan nagyon?

– Ha valami jó jutott az eszedbe, mondd meg, hadd röhögjünk mi is – mondták a fiúk.

– Semmi – mondtam, vagyishogy akartam mondani, mert nem voltam képes abbahagyni a nevetést. – Semmi!… – nyögtem ki végül – semmi, csak amit Paul mondott az imént… Hogy… hahahaha… hogy négykézláb mászkálunk a földön… hahahaha… istenemre mondom, négykézláb!…

A fiúk értetlenül bámultak rám. Az egyik felállt, és odament a Wurlitzerhez, mert lejárt a lemez.

– Fiúk – mondta útközben és rám pislogott –, fiúk, ez bedilizett. Egy fél gintől, te atyaisten!…

Egy darabig tétován keresgélt mutatóujjával a lemezcimkék között, végül megnyomta az egyik gombot.

A fogoly

– Sztanek! – szólt a napos. – Hívat az öreg.

Sztanek a sátor mögött állt, félmeztelenül, szétterpesztett lábbal, előrehajolva. Fogat mosott. Egyik kezével a kulacspohár fülét szorongatta, a másik kezében rózsaszín-habos fogkefét tartott. A szája is csupa rózsaszín hab volt, s mert a pofája tele volt vízzel, csak intett a napos felé kérdőn, s morgott egyet: – Hmm?

– Nem tudom – mondta a napos. – De azt üzente: siess!

Sztanek óvatosan a szájába dugta a fogkefét, jobbra-balra forgatta a fejét, sikálgatta a fogait. Kiköpte a habot, vizet hörpölt; gargalizált. A vizet széles ívben fújta ki a földre.

Felegyenesedett. A csizmáján habfolt és néhány sárpetty tarkállott. Kimosta a kefét a pohárban, s közben arra gondolt: „Mit akarhat az öreg?” A megmaradt vizet kiöntötte, aztán bement a sátorba. Friss reggel volt, még árnyékban állt a sátor, a hegyére akasztott zöld rohamsisak párás lett a hajnali harmattól. A terepszínű sátor is csupa harmat volt; amint Sztanek lekecmergett a földbe vájt és cövekkel, gallyal erősített lépcsőkön, s megfogta a lebernyeget, kezenyoma meglátszott a harmatos ponyván. Makó, akivel együtt laktak a sátorban, már beágyazott, a szalmazsákján ült és fésülködött. Szemébe fésülte a haját, kis kézitükröt tartott maga elé.

– Mi van? – kérdezte Makó. A hajtincsei alól nézett a tükörbe.

– Hívat az öreg.

– Csak nem a vasárnapi balhé?!

Sztanek belebújt az ingébe, közben felemelte a lábát, és csizmája orrát a pokrócba dörgölte. – Milyen vasárnapi balhé? – kérdezte értetlenül.

– Hát amikor késve jöttünk meg Dobogókőről. – Makónak végre sikerült a választék, ajkát beszippantva fésülte oldalt a haját.

Sztanek összeráncolta a homlokát. – Ugyan már! – mondta kis idő múlva. – Senki sem tud róla. Szépen bejöttünk az őrök között, az erdőn át. Ki a fene látott volna? Hiszen még sötét volt.

– Na jó, én sem hiszem. Ha meg valaki látott: a latrináról is jöhettünk.

– Kutya sem tud arról a késésről – mondta Sztanek. Belebújt a zubbonyába, kézbe fogta a sapkáját meg a derékszíját, kimászott a sátorból. A többiek már indultak reggeliért: a sátrak végében az ügyeletes alumínium edényekből sárgaborsólevest mert a csajkákba.

– Hozd el a kajámat! – szólt vissza a sátorba Sztanek. „Mi a fenét akarhat az öreg? – gondolta. – Senki sem tud a vasárnapi késésről. Kicsit eliszogattunk. És valahonnan akadt két leányzó, mindenben benne voltak. Az egész zsoldunk ráment. Nehezen értünk le a hegyről, de hát senki sem tudhatja.”

– Sztanek – kiáltott az írnok. – Gyere már!

A napsugarak kezdtek áttörni a lombokon, a sátrak hegyén gyenge narancsszínű fény derengett. Az egész tábor nyüzsgött; törülközővel a nyaka körött néhány katona futott a patak felől. A tábor főútján motorkerékpáros küldönc robogott végig.

A századparancsnok bent ült a parancsnoki sátorban, egy kecskelábú asztal mögött. Jelentéseket írt alá; a papírok mellett kávé gőzölgött, termoszpohárban.

– Sztanek – mondta a parancsnok. Fiatal, szőke, pesti fiú volt, hadnagyi rangban. Szerették az emberei. – Sztanek, maga pesti, nem?

– Pesti vagyok, hadnagy elvtárs! – Sztanek vigyázzban állt, ahogy kellett, bal kezében, a combjához szorítva tartotta a sapkáját. „Csak nem akarnak Pestre helyezni?” – gondolta, és fürkészőn nézett a hadnagyra.

– Ma bemegy Pestre – mondta a hadnagy. A kantin jól ismert csomagoló-staniclijából kekszet markolt ki, egyet a szájába dugott, ropogtatta. – Sípos alhadnagy elvtárssal mennek, vigye a géppisztolyát. Töltényt is kérjen, egy tárral. Vagy várjon csak! Elég lesz tíz darab. Tudja, hogy vigyázzon rá?!…

– Mint a szemem fényére!

– Mint a szeme fényére, Sztanek. – A hadnagy megrágta a kekszet, kortyolt rá a kávéból. – Írnok, írjon egy menetlevelet és egy szolgálati jegyet tíz töltényről.

„Adamecz!” – gondolta Sztanek. „Csak Adameczről lehet szó. Hogy ez nem jutott az eszembe!” Már megereszkedve állt; kezét a szájához emelte; és valami kifogáson töprengett. S közben még erre is gondolt: „Tehát a vasárnapi késésről mégsem tud senki!”

– Ide figyeljen – mondta a hadnagy. Begombolta a zubbonya nyakát: – Bekísérik a Fő utcára…

– …Adameczet? – kérdezte Sztanek szorongva.

– Adameczet – mondta a hadnagy. Éppen felállt, ránézett a katonájára, egy darabig nézte.

– Hadnagy elvtárs, kérem…

– Na, mi van, Sztanek – Elővett egy cigarettát a tárcájából. Az írnok hirtelen letette a tollát, öngyújtót kattintott, és a parancsnok orra alá dugta. A hadnagy lenyelte a füstöt, ettől kissé összeráncolta a homlokát. – Át kell adnunk az ügyészségnek. – Az írnok visszaült a helyére, és tovább írta a szolgálati jegyet. A hadnagy Sztanek elé lépett, egészen közel. – Magát határozott embernek ismerem. És jó katonának. Azért küldöm magát. És aztán hazamehet kicsit.

– Köszönöm szépen – mondta Sztanek.

– Maga már egy éves katona, Sztanek, és nem tudja, hogy a katona nem köszön meg semmit!

– Értettem, hadnagy elvtárs!

– Na látja! Kicsit hazamehet utána. Az egész ügyet elég hamar elintézhetik, és ráér este visszajönni. Weapponnal mennek. Majd beszéljék meg, hogy visszafelé hol találkoznak.

– Értettem! – „Rohadt dolog – gondolta Sztanek. – Az jó, hogy utána hazamehetek. De a fogolykísérés – az elég rohadt dolog.” – Csak éppen azt akarom mondani, hadnagy elvtárs…

– No mit?

– Én ismerem jól Adameczet.

– Igen.

– Mi elég jóban voltunk.

A hadnagy szippantott a cigarettájából, s megint; amikor lenyelte a füstöt, összeráncolta a homlokát. – Mindenki elég jól ismeri Adameczet a században. Persze, van, aki nem szereti. Gondolja, hogy jobb lenne, ha olyan kísérné be, aki nem szereti?

– Nem tudom, hadnagy elvtárs – mondta Sztanek. A csizmája orrát nézte, töprengve. Már eléggé kezdett sütni a nap ahhoz, hogy a sátor alatt felmelegedjen a levegő. Izzadt. „A hátam is vizes, meg a hónom alatt az ing” – gondolta.

– Semmi esetre sem lenne jobb – mondta a hadnagy. – Ide figyeljen: ez nem tréfa! Adamecz fogoly. Értem? Adamecz törvényen kívül van jelenleg. Értem? Adamecz esetleg abban a marha fejében azt forgathatja, hogy megszökik. Rossz vicc lenne!

– Rossz vicc! – mondta őszintén Sztanek. És felkapta a fejét.

– Tudja, mit kellene akkor tenni?

– Azt hiszem, tudom.

– Hát csak soha ne higgyen semmit, hanem mindig tudjon! – A hadnagy hangja megkeményedett, de lehetett érezni, hogy csupán a hivatalos énje beszél. „Ideges” – gondolta Sztanek. A tiszt várt egy kicsit, majd csendesebben azt mondta:

– Remélem, Sztanek, nem mindjárt a fejére célozna a szerencsétlennek, vagy a háta közepébe eresztené a golyót.

– Lehetőleg a lábába.

– A lábába vagy a bokájába. Csak éppen, hogy ne szökhessen tovább. Azért mégsem rablógyilkosról van szó! Értem?

Sztanek nagyon izzadt. „Az ember sosem tudja, mire ébred. Az igaz, hogy utána elmehetek Annihoz. Már három hete nem voltam otthon.”

– Én nem féltem magát, Sztanek – mondta a hadnagy. – Tisztafejű ember. És úgyis haza akart már menni.

„Anni majd csodálkozni fog – gondolta Sztanek. – S pláne gitárral! Még soha nem látott harci díszben.”

– De azért azt mondom, ha a fogollyal nincs semmi balhé, és a tíz töltényből mégis hiányzik, akár csak egy is, hát ne is jöjjön vissza! Mindjárt hurcolkodjon be a Fő utcára maga is.

– Ó, dehogyis! – vigyorgott kínlódva Sztanek. – Minek nekem az a töltény? – „Anni mindenesetre csodálkozni fog. Ahogy elintéztük a dolgot, mindjárt felhívom, nehogy más programot csináljon.” És már érezte Anni rúzsának az ízét. És a lábát is látta. Meg a mellét.

– A papírok – mondta az írnok. A hadnagy az asztalhoz lépett, aláfirkantotta a nevét. Az írnok háromszegletű pecsétet nyomott az aláírásra.

– Na, induljon – mondta a hadnagy Sztaneknak. – Szereljen fel, aztán induljanak. Menjen a parancsnokság elé, már várják.

Sztanek szabályosan fordult, kilépett a sátorból. Már kint is meleg volt, de az erdő még küldött valamit az éjszaka hűvöséből. A nap gyorsan feljutott a fák hegyére. Tiszta, fényes lett az ég. A sátrak közül eltűntek a katonák, csak a szolgálat vizsgálgatta, hogy felhajtották-e a sátorlebernyegeket és rendben kitakarítottak-e. Az ügyeletes néha lehajolt, szalmaszálat vett fel a földről.

A zászlóalj odalent sorakozott a szemletéren.

„Remélem, nem csinál balhét! Majd csak bejutunk, s megérti, hogy valakinek be kellett kísérni. Anni nagyon meglepődik majd!” Arrafelé nézett, ahol a zászlóalj felsorakozott, és Gödöcs, a zászlóaljparancsnok, hangosan beszélt a katonákhoz. „Nem kell kiképzésre mennem, ebben a melegben. Majd leteszem a gitárt Anniéknál, és kimegyünk a strandra. Vagy otthon leszünk. Mindegy. Ezek meg rohamozzák a bokrokat.” Fütyülni kezdte a „Várj rám, te kislány…” kezdetű dalt. Hangosan fütyülte s ezért hamisan. Bemászott a sátorba, a pokróc alól elővette a géppisztolyát. Kis rongydarabkával letörölgette róla az olajat, lecsapta a csövét, a világosság felé tartotta, belenézett. Belefújt, aztán visszacsapta a csövet, a fegyvert a nyakába akasztotta. Már indulni akart, de gondolt egyet: nadrágzsebéből előkotorta a ládalakat kulcsát, kinyitotta, és a láda dobozkájában keresgélt. Egy paladarabot vett ki a kacatok közül. A hegyekben találta, gyakorlat közben. Különös darab volt: apró halacskát lehetett látni a palán, helyesebben a palában, de egészen olyan volt, mintha nagyon jó művész rajzolta volna rá. Sztanek tudta, hogy évmilliós darab; a halacska valaha vígan úszkált egy hegyipatakban, aztán jött valami természeti katasztrófa, és a halacska a kőzetbe préselődött. „A zsoldot elvertük odakint a lányokkal – gondolta Sztanek –, de valamit csak kell vinnem neki.” Zsebre dugta a palát, kiugrott a sátorból. „Majd azt mondom, hogy úgy őrzöm őt a lelkemben, mint a pala a halacskát. Igen, ez jó lesz.”

Megkereste a szolgálatvezető őrmestert. A nagy, zöld színű raktársátor előtt néhány maródi katonával a penészesedő csizmákat keféltette. Megmutatta a szolgálati jegyet, s az őrmester kiadta a töltényeket. – Itt írja alá – mondta Sztaneknak, miután gondosan, kusza, de gyakorlott írással bejegyezte a kiadás rovatba a tíz darab lőszert. – Adamecz? – kérdezte közben. Sztanek bólintott. – Hat hónapot kap legalább – mondta az őrmester.

Sztanek felnézett rá a raktárkönyvből, a szolgálatvezető arca közömbös volt, kis piros orrát vakargatta tömpe ujjaival. – Hat hónapot?!

– És be sem számítják a katonaidőbe – bólintott az őrmester. – Drága mulatság négy napért!

– Mindenkivel megeshet – mondta ellenszenvesen Sztanek –, hogy nincs kedve visszajönni a kerítés mögé.

– No, no! – mondta az őrmester, és elvette, majd becsukta Sztanek elől az aláírt könyvet. – Ne felejtse el, hogy ha netán lőne, az üres hüvellyel is el kell számolni.

„Te barom!” – gondolta Sztanek, s egyszerre dühös lett, nemcsak az őrmesterre, hanem önmagára is, mert vállalnia kellett ezt az ügyet. „Te barom, te nem bánnád, ha csupa katonából állna a világ. Az egész világ. Még a fák is katonák lennének, meg a madarak is.” De azért feszesen tisztelgett a fegyverével, és engedélyt kért, hogy kiléphessen a sátorból.

Az ezredparancsnokság előtt már ott állt a weappon. A sofőrt nem ismerte Sztanek, bár néhányszor már látta, valószínű az ezredtörzshöz tartozott. Vézna, olajos kezű fiú volt, a sárvédőn ült és cigarettázott. Lazán lógott rajta a nyári zsávolyruha, a sapkája is lehetetlenül állt a fején. A derékszíját ellenben szorosra húzta, s mint valami kurta rakott szoknya, állt el derekától a zubbony szára.

– Te jössz a kocsival? – kérdezte a sofőr, amikor Sztanek odaért a weapponhoz. Tizedesi rangot viselt. Markában égett a cigaretta; szippantott, megnézte, eldobta.

– Még nem hozták fel a srácot? – kérdezte Sztanek.

A tizedes leugrott a sárvédőről, hátrafelé bökött, a sátrak közt húzódó sárga útra.

Sztanek arra fordult; meglátta Adameczet, egy őr kísérte, előretartott puskával, s egy szolgálatban levő szakaszvezető lépdelt mellette. A szurony hegye majdnem a fogoly hátát érte. Adameczről hiányzott minden szíj: a derékszíj, a nadrágszíj s a csizmájáról a bokaszíj. Zubbonya szárát belegyűrte a nadrágjába. Frissen borotválkozott, nyilván az imént, amikor megmondták neki, hogy indul az ügyészségre. „Most meglát, és gondol valamit” – futott át Sztanek agyán. Szeretett volna eltűnni a kocsi mellől, de legalább a géppisztolyát a háta mögé dugni. Olyan érzése volt, mintha valami disznóságot csinálna mindenki szeme láttára. Amint közeledett a három ember, Sztaneknak egyre jobban a torkában vert a szíve. De végre is dühös lett: „Az isten verje meg! Én vagyok a bűnös vagy ő?!”

Ekkor lépett ki a parancsnoksági sátorból Sipos alhadnagy, Sztanek tisztelgett neki a fegyverével, az alhadnagy a sapkájához emelte a kezét, s nézte a közeledő csoportot. Közben az órájára pillantott. Szőke, kövérkés férfi volt az alhadnagy, kissé már pocakosodott. Antantszíja vadonatúj volt, és a nehéz pisztoly a hasa alá húzta a derékszíját. Előbbre lépett, s Sztanek látta, hogy mennyire feszes az alhadnagy fenekén a zubbony és a nadrág. Járőrtáska lógott a derekánál.

A három ember megállt. Adamecz közömbösen – bizonyára valami magára erőszakolt közömbös pózzal – állt meg előttük. Háta megett az őr vigyázzba merevedett, de az előretartott puska lassan ingott a kezében. A szakaszvezető szabályosan átadta a foglyot.

– Átveszem! – mondta az alhadnagy szórakozottan. Sztanek ügyetlenül a tiszt mellé lépett, pontosan nem tudta, hogy mit kell tennie. Nem mert Adameczre nézni, „Ha most rátekintek, biccentek neki nevetve, mintha véletlenül találkoztunk volna” – gondolta. Inkább a szakaszvezetőt nézte: az egy papírlapot nyújtott a tisztnek. Az alhadnagy tollért vájkált a zsebeiben, hogy aláírja a papírt. Sehogy sem találta a tollát. „Nálam van toll, itt a zubbonyom felső zsebében – mondta magában Sztanek. – De nem adom oda, mert Adameczről van szó.” Végre a tisztnek eszébe jutott a járőrtáska. A weappon motorházán aláírta a papírt. Adamecz ezalatt a tábort, a sátrakat körülfogó erdőt és maga előtt a földet nézegette. Sápadt volt, más nem látszott rajta. A szakaszvezető eltette az aláírt lapot, s intett az őrnek, hogy engedje át Sztaneknak a foglyot.

– Vegye át – mondta az alhadnagy –, és üljenek hátra.

Sztanek megmarkolta a géppisztolyt, feleslegesen kemény léptekkel Adameczhez lépett. Megállt előtte, s nem tudta, mit csináljon. A fogoly felemelte a tekintetét, várakozón nézett rá. Sztanek az őrtől várt segítséget. Barna, vad arcú parasztfiú volt az őr, olyan mereven állt, hogy a szeme sem rebbent. Lentről a szemletérről hangos „hurrá! hurrá! hurrá!” hallatszott.

– Na gyerünk már! – sürgette az alhadnagy.

– Gyere, Adamecz – mondta csendesen Sztanek. De az alhadnagy odaszólt a weappon hágcsójáról:

– A foglyot nem tegezzük! Szolgálatban van, elvtárs!

Erre Sztanek elvörösödött, belenézett Adamecz szemébe. A fogoly gúnyosan elhúzta a száját és megindult.

– Mögéje! – mondta a szakaszvezető élesen. És Sztanek Adamecz mögé került.

Felmásztak a kocsi faránál, előbb Adamecz, s utána egy ugrással Sztanek. Az alhadnagy már beült a szélvédő mögé, a sofőr is ott ült a volánnál, némán, hátrafordulva, egyik keze a kormányon, a másik az ülés támláján, és figyelte őket. Sztanek leült a fogollyal szemközti padra. A sofőr visszafordult, s az alhadnagy azt mondta: – Indulás! – A tizedes felbúgatta a motort, és kettes sebességgel megugrasztotta a kocsit. A tiszt előrebillent az ülésen, nekik kettőjüknek meg kapaszkodniuk kellett a weappon oldalába, nehogy lesodródjanak a kocsi faránál.

Végigrobogtak a széles, murvával hintett úton, a tábor a hegy lábánál terült el, az út éreztette a hegyláb lejtését. Kétoldalt mély árkot vájt a zivatarok idején lezuhogó víz, s ez a víz olyankor a sárga murvát is elhordta az útról, emiatt minduntalan újra fel kellett tölteni. „Jó lenne már egyszer végleg elkocsikázni innen – gondolta Sztanek –, de persze nem úgy, ahogy most Adamecz.” Kutatóan nézte Adamecz arcát. „Négy napért! Megéri ennek azért a négy napért?!” A friss murván sistergő hangot adott a kocsi gumija, a nagyobb kődarabkákat a sárvédő belső feléhez dobálta a kerék. Úgy hangzott, mintha száraz babszemek zörögnének egy dob tetején.

A táborkapunál a tizedes fékezett. Szerette a gyors indulást és a hirtelen fékezést, mint általában a jobb katonasofőrök. Előrecsúsztak. Az őr elkérte a papírokat a tiszttől, gondosan megnézte, bár valószínű, hogy nem olvasta végig. Csak a tiszt miatt böngészte sokáig. Bal karjára fűzve lógatta hosszú puskáját. Adameczre nézett, s erre Sztanek is Adameczre pillantott. A fogoly mereven bámult a kapuőr szemébe.

– Rendben – mondta az őr. Visszaadta a papírokat, és egy kéznyomással felbillentette a háncsától tisztított nyírfarúd sorompót. Közben mindegyre Adameczet nézte, s mikor a weappon kigurult a kapun, s már nem láthatta a tiszt, az őr jobb szemével hunyorított a fogolynak. De Adamecz mozdulatlan volt, Sztanek jól látta. Bal felé kanyarodtak, Pest irányába. Sztanek figyelte, amint az őr visszaeresztette a sorompót, és elkezdett járkálni a zöld gyepen. Szépen sütött a nap. A weappon motorja jól húzott, zaja megháborította az út s az út kétfelén elterülő, dús füvű rétek csendjét. Csakhamar negyvenöt mérfölddel haladtak. Friss reggeli levegő csapott az arcukba: az erősödő naptól melegedő lég és a száradó harmat kellemes keveréke. S bár a weappon motorja hangosan dolgozott, mégis hallani vélték a békés vidék csendjét. Sztanek azon kapta magát, hogy igen kellemesen hat rá mindez, mondhatni: boldog. Akaratlanul is igazított öltözékén, szokása volt, hogy ha jól érezte magát, mindjárt a külsején is javítgatni akart, a teljesség kedvéért. „Anni – gondolta. – Majd elhozom erre a vidékre, ha leszereltem. Majd, ha leszereltem. Még egy év. De akkor elhozom, mert szép ez a vidék: a pilisi hegyek, a Holdvilág-árok, a sziklák között a széles patak, a vízeséseivel. Egyszer ott levetkőzünk majd, és megfürdünk az egyik sziklamedencében. Talán feleségül is veszem. Ha leszereltem. Majd megfürdetem abban a patakban, s az is lehet, hogy már a feleségem lesz.” Adameczre tekintett, elszégyellte magát. A friss, napos reggel meg a tudat, hogy ma találkozhat Annival, elbódította, megfeledkezett Adameczről. A fogoly szemközt ült vele, hátát a weappon rácsos oldalának vetette, karja ernyedten lógott a teste mellett. Távolba nézett, a rét túlfelén húzódó hegy gerincére. Sztanek lopva leste, félt találkozni a tekintetével. „Lehet, hogy gondol rólam valamit? De hisz valakinek be kell kísérni!?” Előrepillantott. Az alhadnagy lazán, lustán ült a szélvédő mögött, cigarettázott. A léghuzam el-elkapta a füstfoszlányokat, s Sztanek orra alá kergette. Megkívánta a cigarettát, de nem mert rágyújtani, nem tudta, Adamecz dohányozhat-e? A sofőr fütyürészett, félkézzel vezetett, hanyagul, de nagyon biztosan. Sztanek megint a fogolyra nézett, még mindig ugyanabban a helyzetben találta. „Mit forgathat a fejében? – töprengett Sztanek. – Rohadt érzései lehetnek. Ahogy látja ezt a vidéket, és tudja, hogy egy óra múlva a Fő utcán csücsül, rohadt érzései lehetnek. Hát megéri azért a négy napért?!” Igyekezett magában elítélni a foglyot, de tulajdonképpen csak nagyon kényelmetlenül érezte magát. Az alhadnagy, ott elöl, jókorát szippantott, egész füstfelhő csapott Sztanek orrába. „Egye meg a fene!” – gondolta. A zubbonyába nyúlt, egy csomag cigarettát kotort elő, alulról megpöckölte a csomagot, néhány szivarka ugrott ki.

– Adamecz! – mondta csendesen. Adamecz rátekintett.

– Gyújts rá! – Odanyújtotta a csomagot. Adamecz lassan emelte fel a kezét, kihúzott egy cigarettát, a szájába tette, s kezét visszaeresztette maga mellé. Sztanek is vett egyet, aztán öngyújtót kattintott; a huzat laposra csapta a lángot. Adamecz előrenyújtotta a nyakát, rágyújtott. Mélyet szívott, a cigarettát ki sem vette a szájából, az orrán át eresztette ki a füstöt. Sztanek is rágyújtott, s míg eltette a csomagot meg a gyújtót, az alhadnagy felé pislogott, de a tiszt mozdulatlanul ült a szélvédő mögött.

– Vedd a markodba – mondta halkan Sztanek.

A fogoly hosszan ránézett.

– A markodba! – mutatta Sztanek. Adamecz végre megértette, a markába fogta a cigarettát, s a markát leeresztette a térde mögé. Időnként nagyokat szippantott, mohón.

Az út kanyargott, átrobogtak egy fahídon. Balra, fent a domboldalon egy gazdaság épületei látszottak, s lejjebb a rét tele volt legelésző jércével. Csupa fehér jérce nyüzsgött a fűben, a napfényben vakítón fehérlettek. „Leghorn” – gondolta gépiesen Sztanek. Amikor még a keltetőgépben voltak, történt az a nagy botrány. Akkor építették a tábort, s a fiúk megneszelték, hogy tele van lánnyal a gazdaság. Kiszagolták, mint macska az egeret. Sztanek emlékezett rá, hogy Adamecz is ott volt velük, amikor kilógtak az őrök között. „Gyere csak, mit izélsz, nem bánod meg!” – mondták Adamecznek, mert húzódozott, de az ilyesmiből csak akkor nincs nagy baj, ha mindenki benne van. Aztán már Adamecz is jól érezte magát. Régen nem voltak otthon abban az időben, lefektettek jónéhány lányt az erdőszélen. Éppen akkor, amikor keltek a csibék. Százszámra pusztultak el az apróságok, mert a lányok a katonákkal voltak.

– Nézd csak! – mutatott Sztanek a fejével Adamecz mögé, a jércéktől fehérlő rétre. Adamecz felrezzent, megfordult. De csak egy pillanatra. Mint aki valami szörnyűséget látott meg, hirtelen visszafordult. Sztanek még nem figyelt rá, kuncogott, ha ez az eset eszébe jutott, mindig kuncognia kellett. – Emlékszel? – kérdezte, s tekintetével követte a távolodó képet. – Az igazgatójuk milyen patáliát csapott! Jött az ezredparancsnokhoz panaszra. – Már alig látszott valami a tyúkfarmból, de még mindig nézte. – Akadt köztük egy-két jó cica…! – Nevetve fordult Adameczhez, de amint meglátta, abbahagyta a kuncogást, elkomorodott. A fogoly mereven tekintett reá, arca sápadt volt, barna haja vékony bőrű homlokába lógott a sapka alól. „Ja, persze, persze – gondolta megzavarodva Sztanek –, én itt nevetgélek, ő meg mindjárt a sitkón lesz.” Elkapta a tekintetét, esetlenül szippantott a cigarettájából, de a szeme sarkából figyelte a másikat. „Te jó isten, ha ez megdühödik és szökni próbál…” Nem is merte végiggondolni. Adamecz egyre bámult rá, s Sztaneknak lúdbőrözni kezdett a háta. Aztán a fogoly megmozdult, felemelte a kezét, és egy gyors mozdulattal kihajította a kocsiból a félig égett cigarettát. Sztanek nem mert odanézni, halántékán pattanásig feszült egy vékony ér. A sofőr fütyörészett. A nap egyre magasabbra hágott a felhőtlen égen, érezni lehetett az arcukba csapó levegőn, hogy mind melegebb lesz az idő. A tizedes jobb lába a gázpedált nyomta, bal lábát kidugta a kocsiból a sárhányóra. Élvezte az üres út szabadságát. Az alhadnagy aggódva nézte a sofőrt, de nem mert szólni, csak feszengett a helyén.

– Emlékszem – mondta váratlanul Adamecz. Most előregörnyedve ült, marka a pad szélét szorongatta. – Nagyon is jól emlékszem. Az volt az első buli.

Sztanek óvatosan ránézett.

– Mi az, hogy emlékszem! – mondta Adamecz. – A legelső volt, hát jól emlékszem.

Sztanek megkönnyebbülten sóhajtott.

– Jó kis hecc volt – mondta hálásan.

– Nagyon is jól emlékszem – mondta Adamecz.

– Igen – mondta Sztanek, de ismét gyanakodva mérte végig a foglyot. Sovány ember volt Adamecz, csontos arcú, vékony bőrű. Sápadt volt. Mintha a kiképzések alatt, a forró napokon felszedett barnasága mind lekopott volna róla az elmúlt napok alatt. – Nem is volt olyan jó muri azóta sem! – mondta vigyázva.

– De igen – mondta Adamecz. Sztanek figyelte a tekintetét, de most semmi különöset nem olvasott ki belőle. Megnyugodott. – De, még volt sok muri – mondta Adamecz. – A Bagolyvárban! Amikor a szakaszparancsnokot megpofozta az a kövér lány.

– Ja, a Bagolyvárban? – mondta Sztanek. – Persze, emlékszem. Az a táncmulatság. Amikor kialudt a villany. Milyen részeg volt mindenki! – Elfelejtkezett az iménti szorongásáról, csendesen felnevetett. – Te is ott voltál, mi? Hiszen még énekeltünk is együtt! Ott mindenkinek akadt nője. Én a tetőteraszon voltam, a lányok kihajoltak a mellvéden, mintha gyönyörködnének az országúti fényekben… – Sztanek rázkódott a visszafojtott röhögéstől – …vagy a tücsköket hallgatnák, pedig egészen másról volt szó! Ha az ember akarta, egyik könyöklő lánytól a másikig mehetett. Te is a teraszon voltál?

– Mindenki ott volt – mondta Adamecz. Az arcán nem mozdult egyetlen izom sem. – Amikor megtudtuk, hogy a teraszon vannak a lányok, mindenki felment. Egymást tapostuk a lépcsőn. És sokat ittunk.

– Igen – mondta Sztanek, és nagy erőlködésébe tellett, hogy visszafojtsa röhögését. – Igazad van, volt néhány jó muri! – Hátradűlt a weappon padján, kinyújtotta a lábát, és elnézte a tájat, amelyet maguk mögött hagytak. Megint nagy kedve lett Annihoz, ahogy ezekre a murikra gondolt. De Anniról megint az jutott az eszébe, hogy amikor ő a lánynál lesz, Adamecz már a hűvösön csücsül. Abbahagyta a nevetgélést, a fogolyra nézett. Az még mindig úgy ült: előregörnyedve, marka az ülés szélét szorongatta.

– Mondd csak – kérdezte egyszerre, mert már régen kíváncsi volt rá –, hogy is történt ez az ügy?

Adamecz hátratekintett, de nem szólt. S megint a kocsi lemezplatójára bámult. Már lekopott róla a festék, különösen a hosszanti, keskeny bordázatokon ütött ki a lemez ezüstös színe.

– A srácok is mind kíváncsiak voltak rá, de nem tudtunk semmit. Semmi biztosat – mondta halkan Sztanek. – Amikor meghoztak, mindjárt a sitkóra vittek. Azóta nem is beszélhettünk veled.

– A fiúk? – kérdezte csendesen Adamecz.

– Mindenki izgult érted. Csak a górék csaptak nagy lármát. Tudod, hogy van ilyenkor! – Sztanek arrébb csúszott az ülésen, hogy egész szembe kerüljön Adamecz-cel. Közben az alhadnagy felé pislogott. A tisztet lekötötte a sofőr bravúrkodása. Éles kanyarok voltak, s a tizedes alig vett le valamit a sebességből a fordulóknál. – Hazaárulásról beszéltek, meg ilyesmi. Tudod, hogy van?!

– Árulásról – bólintott Adamecz. – Na igen.

– Tudod, hogy van ilyenkor! – mondta Sztanek. – De a fiúk izgultak érted. Mind azon imádkoztunk a vén kaporszakállúhoz, hogy ne csípjenek el. De hát ha csak nem szöktél Jugóba… gondoltuk, akkor nincs mese.

– Árulásról – mondta Adamecz. Előregörnyedve ült, és szemét le nem vette volna a kocsi lemezplatójáról.

– Tudod, hogy mi van? Ilyenkor összehívják az egész társaságot, és jönnek a nagy szavak. Végeredményben örülnek az elrettentő példának.

– Igen – mondta Adamecz. – Tudom, hogy van.

Sztanek most egészen közel hajolt a fogolyhoz, de félszemével az alhadnagyot figyelte.

– Mondd csak – kérdezte halkan –, tulajdonképpen miért nem jöttél vissza? – Adamecz ránézett. Sztanek gyorsan folytatta: – Na, persze, persze, mindenkinek megfordul a fejében. De mégis: négy napért…

– Négy napért? – nézett rá Adamecz. Ahogy ültek most, Adamecz felülről lefelé nézett Sztanek arcába. A szeme megint olyan ijesztő volt, mint az imént, amikor a tyúkfarmot elhagyták.

– Hát négy napig lógtál, nem? – kérdezte zavartan Sztanek.

– Igen – mondta sokára Adamecz, és szeme megint színtelen lett. – Igen, négy napig.

Az alhadnagy mozgolódott, Sztanek felegyenesedett, megfogta a géppisztolyát a tár alatt. Átrobogtak egy falun, aztán rátértek a széles, betonból épített főútra. A tizedes felgyorsította a motort, és bal lábát behúzta a sárhányóról. Az alhadnagy felsóhajtott, és újabb cigarettára gyújtott.

– Akarsz egy cigarettát? – kérdezte Sztanek.

Adamecz nem válaszolt.

– Cigarettát – nyújtotta feléje Sztanek a csomagot.

Adamecz eltolta magától.

– Ha arra gondolsz – mondta kicsit sértődötten Sztanek –, hogy nem szép tőlem ez a fogolykísérés…

Adamecz fáradtan megrázta a fejét.

Sztanek megint közel hajolt hozzá.

– Hidd el, nem szívesen teszem.

Adamecz már nem figyelt rá.

– Mégis – kérdezte később Sztanek, s nem is bánta, hogy Adamecz nem fogadta el a cigarettát, legalább nem lehet belőle baj. – Mégis, milyen érzés volt? Mármint a lógás. Tudtad, hogy elcsípnek, nem? Az ember számíthat rá. Nem lehet valami jó érzés! Jó, jó, egyikünk sem jön vissza szívesen, de hát úgyis elcsípnek mindenkit.

– A nagygyakorlaton – mondta Adamecz, anélkül hogy Sztanekra nézett volna – elmentünk gyümölcsöt tarhálni. Szőlőt. Már érett a szőlő. Ott kúsztunk az ellenség után, a tőkék alatt, de reggel kihirdették, hogy akit rajtacsípnek lopáson, hadbíróság elé állítják. Aztán Szemerével másnap bevittük a postát a faluba, és elmentünk gyümölcsöt tarhálni. Szőlőt. Kis vacak ház volt a faluvégen. Barna nő volt. A nevét sem tudom. Akkor sem tudtam. Rohamsisak volt rajtunk, és állati koszosak voltunk. Talán az tetszett neki. És mind a ketten, Szemere meg én…

– Ne mondd! – csodálkozott Sztanek. Csillogott a szeme. – Mind a ketten?

Adamecz ránézett, úgy mondta:

– Mind a ketten! – Nyelt egyet, felemelte a kezét, és hosszú ujjaival végigmaszírozta az arcát. – Micsoda murik voltak! Micsoda hecceket csináltunk! – Az arca változatlanul sápadt, merev volt.

– Mi meg vasárnap két sokszoknyásat csíptünk fel, Dobogókőn – mondta Sztanek élénken, mert a vasárnapi lányokra meg Annira gondolt, s jó volt tudni, hogyha a lányokkal az a dolog már el is múlt, Annival csak délután lesz. – Ha az ember kiszabadul a kerítés mögül, minden marhaságban benne van. Igazad van, micsoda nagy heccekre képes az ember!

– Csoda nagy heccekre – mondta Adamecz, és egyre nézte Sztaneket.

– Talán emiatt is lógtál? – kérdezte az bizalmasan.

– Emiatt.

– Hát igen, megértelek – mondta Sztanek önfeledten, s megint kényelmesen elhelyezkedett. Az alhadnagy nem törődött velük, egyébként sem hallott semmit a beszélgetésből a weappon búgása miatt; meg a szél is hátrafelé vitte a hangokat. – Az mindent megér, különösen, ha jól érezted magad.

– Csuda jól éreztem magam – mondta Adamecz. A bőre olyan vékony volt és sápadt, mint a hártyapapír. És a szeme sötét üregekben fészkelt. – Csuda jól éreztem magam. A feleségemnél voltam, és csuda jól éreztem magam.

– Persze – mondta Sztanek. Furcsállón nézte a foglyot. – Persze, te nős vagy.

– A feleségemnél voltam, meg a gyereknél. Már egyéves. Kislány, és szőke haja van. A feleségem is szőke. – Adamecz leeresztette a karját, és előregörnyedt a térdére. A csuklói, a weappon rázásától, lassan mozogtak, mint valami élettelen tárgyak. – Szép, szőke haja van a feleségemnek. Reggel felkelnek, elviszi a gyereket a napközibe, aztán beül egy írógép mögé, és egész nap üti a billentyűket. A körme mindig letörik. Délután meg elmegy a gyerekért, főz rá, meg mos rá, meg minden vacakot összevarr, hogy rendesen nézzen ki a srác. Harminchat órám volt, hogy köztük legyek, az utazást is beleszámítva. Szép esténk lett volna, mert a feleségem tudta, hogy megérkezem, vesevelőt vett, meg egy üveg bort, és a gyerekkel kijöttek elém a vonathoz. Csodaszép esténk lett volna, mert jól megvacsoráztunk, én levettem a zubbonyt, a csizmát, a gyerek meg először mondta ki, hogy: „Apa.” Egészen szépen kimondta, a feleségem tanítgatta rá… – Adamecz lassan felnézett, s Sztanek zöld fényt látott a fogoly szemében; nagyon megijedt, nem mert mozdulni sem. Adamecz meg úgy folytatta, hogy most már mindegyre Sztanekra meredt. – Egészen szépen kimondta, aztán lefektettük, mert álmos volt, és ittunk még egy pohárral a borból, olcsó bor volt, savanykás, de a feleségem vette a tiszteletemre. Már eloltottuk a nagylámpát, csak a falikar égett a dívány fölött, a feleségem meg az ölembe ült, átfonta karjával a nyakamat. Aztán még egy kortyot ittunk a borból, és megcsókolt, csókolóztunk, és csodaszép esténk lett volna, de ahogy átfogtam… az isten verje meg! eszembe jutottak azok a jó murik! Azok az isteni heccek! A tyúkfarmon meg a Bagolyvárban, meg az a barna nő, akit Szemere meg én!… Az isten verje meg, eszembe jutottak, és hiába erőlködtem, hogy a feleségemre gondoljak, hiába szorítottam össze a fogamat, és hunytam le a szememet, ahogy csak tudtam, és hiába nyitottam ki, amilyen nagyra csak lehetett, hogy csak őt lássam, csak őt érezzem!… Az isten verje meg, már hiába csináltam akármit, vége volt!…

– Megtudta? – kérdezte szorongva Sztanek. Egy település mellett robogtak el, s balra már feltűntek az óbudai téglagyárak. Adamecz hirtelen a padka szélére húzódott, egészen közel Sztanekhez. A szeme száraz volt, de mégis úgy látszott, mintha zokogna.

– Megtudta? – kérdezte vissza, fojtottan. – Mit tudhatott volna meg? Mit tudhatott volna meg ebből az egészből. Ezekből az isteni heccekből, ami úgy ragad egyikről a másikra, mint egy járvány? – A hangja erősödött, Sztanek nyugtalanul húzódott hátrább, attól félt, hogy az alhadnagy mindjárt meghallja az egészet. – Mit mondhattam volna el ezekből a disznóságokból, hogy ne ott haljon meg mindjárt az ölemben? Nem érted! Reggel beviszi a srácot a napközibe, és minden vacakot összevarr, hogy jól mutasson a srác! És egész nap ül az írógép mellett, mint egy őrült, üti a billentyűket, és minden szépet elképzel a férjéről. Ha néha el is kapja a gyanú, mégiscsak mindig szépeket gondol a férjéről. Mit mondhattam volna el neki? Megcsókoltam, és lefeküdtünk, és a sötétben megint erőlködtem, hogy őrá gondoljak. A legszívesebben, persze, leugrottam volna az emeletről. S amikor vége lett, észrevettem, hogy sír.

– Megérezte – mondta Sztanek.

– Persze hogy megérezte – kiáltott Adamecz. Erre már megfordult az alhadnagy. – Sztanek honvéd! – szólt. S a szemével rendreutasította őket. De Adamecz nem törődött vele, csak Sztanek próbált még feszesebben ülni, és a géppisztolyt megint megmarkolta a tár alatt. – Mindent megérzett – mondta csendesen Adamecz –, de nem kérdezett, én meg nem tudtam elmondani semmit. Semmit. Csak őriztem magamban a disznóságokat, és feküdtem mellette, mint egy utolsó csirkefogó, aki kirabolja az anyját. Aztán másnap nevetgéltünk, és moziba mentünk, meg nevetgéltünk, és minden ostobaságot összebeszéltünk egymásnak, s valahányszor megsimogatott, vagy hozzám bújt, úgy éreztem, mintha kést döfnék a hátába. És ahogy közeledett az este, egyre rohadtabb lett. Tízkor kellett volna indulnom vissza. És egyre rohadtabb lett. Fáztam, meleg volt, legalább huszonnyolc fok, az ablakokat is ki kellett nyitni, mégis fáztam. Tudtam, hogy el kell neki mondanom. Nem akartam, de éreztem, mint valami rohamosan rám törő betegséget. Bárhová néztem a lakásban, éreztem. Az esti poharakra néztem, és tudtam: el kell mondanom. Ő meg küldött: eridj már, szívem! Mindig félt, hogy elkésem, és baj lesz.

– Elmondtad? – kérdezte Sztanek. – Nem kellett volna.

– Mit tudod te azt?! Mit tudjátok ti azt, te, meg az egész banda, akivel kint voltam a tyúkfarmon meg a Bagolyvárban, meg Szemere, meg mind, az egész disznó banda!… Mit tudjátok ti, hogy el kellett mondani vagy sem? – Az alhadnagy megint hátranézett, éppen akkor, amikor befutottak a Flórián térre, és a sofőr jobbra fordította a volánt. Elhallgattak. Sztanek mereven ült, s a géppisztoly csövét a fogoly felé irányította az alhadnagy miatt. A tiszt lassan visszafordult a helyére. Villamos mellett robogtak el, aztán elhagyták a villamost, és Sztanek látta az apró óbudai házakat. A járdák szélén lombos platánfák zöldelltek. Sztanek látta, és mégsem látta igazán, remegve, zavarodottan ült a helyén, és szánalmat, ijedtséget meg gyűlöletet érzett.

Adamecz megint előredőlt, a térdére, két hegyes könyökével. A száját gyürködte hosszú ujjaival.

– Még akkor este elmentek. Nem szólhattam egy szót sem. Csak feküdtem a díványon, hanyatt, s tudtam, hogy vigyorgok. Hiába nem akartam, vigyorogtam. Mozdulatlanul feküdtem, karom a fejem alatt, és vigyorogtam. Becsukta az ajtót, aztán csend lett. Utálatos csend.

Az apró házak elmaradtak, modern, emeletes épületek között haladtak. A sofőr lassított, bútorszállító kocsit kellett kikerülnie. Sztanek hallotta, hogy a tizedes káromkodik, túráztatja a motort; aztán rést talált, és elzúgtak a bútorszállító mellett. Sztanek szeretett volna mindezzel törődni, aprólékosan és csak ezzel, hogy a sofőr káromkodik, meg előz, de csak hallotta meg nézte – az esze egészen máshol járt. Csupa nagy, fekete foltokban látta az utcát is. Várta, hogy talán Adamecz mond még valamit, de a fogoly némán ült, mozdulatlanul bámulta a kocsi lemezplatóját, olyan volt, mint akit ülőhelyzetben ért a halál, és megmerevedett. „Talán nekem kellene mondanom valamit – gondolta Sztanek. – Hiszen mindjárt ott leszünk. Talán nekem kellene mondanom valamit.”

A szűk utcában nagy volt a forgalom, a weappon csak lassan haladt előre. – Adamecz – kezdte Sztanek –, Adamecz!… – De fogalma sem volt, hogy mit akar mondani. Még mindig erősen markolta a géppisztolyt, a csövét a fogoly felé tartotta. – „Ez az istenverte géppisztoly is! Buta kép! A járókelők látják. Ebben a szűk utcában mindenki látja.”

Egyre csak ezt hajtogatta magában, miközben töprengve leste a mozdulatlan Adameczet: „Buta kép.” Semmi más nem jutott eszébe.

Túl a városon

A gyerek minden előadáson ott volt. Kissé távolabb a homokot seprő, bordó bejárati függönytől, a porond szélén állt. Sovány, nagy szemű gyerek volt. Szépen tudott rajzolni. Lerajzolta a bosnyák medvéjét, az oroszlánkölyköket és a krokodilt. A zenebohócot is.

Az első napokban az igazgató nézegette a rajzokat; olcsó szivar lógott a szájaszélén. Soha nem égett rendesen az igazgató szivarja, csak néhány szippantásnyit, akkor újra meg kellett volna gyújtani. De az igazgató lusta ember volt. Ha az ingmellére hullott a hamu, nem seperte le az ujjaival. Kicsit elhízott már. Nézegette a rajzokat és hümmögött.

– Szóval, te Spreicer barátja vagy?

– Az vagyok – mondta a fiú. Várta, hogy az igazgató mond valamit a rajzokra. Délelőtt volt, a fehérre mázolt cirkuszkocsik között álltak. A lovak távolabb a füvet harapdálták.

– Ügyes vagy – mondta az igazgató. Kivette a szivart a szájából, megnézte, látta, hogy kialudt. Visszadugta a szájába.

– Na jó – mondta. – Csak aztán vigyázz, ne légy láb alatt.

– A porond szélén fogok állni mindig – felelte a fiú. – És, hát akkor majd megcsinálom a plakátokat is…

– Engem le tudnál-e rajzolni? – kérdezte az igazgató. Nagyon meleg volt, július, az emberről lekívánkozott az ing. De az igazgató fekete kalapot viselt.

– Nagyon könnyen – válaszolt a fiú.

– Na jó… Különben Spreicert rajzold. Arra jön a közönség.

Elfordult, kiáltott valakinek. Otthagyta.

A gyerek eleinte végignézte az egész műsort. Aztán megunta, és csak Spreicer számához ment be a porondra. A ponyva alá beszorult a hőség. A közönség sört szeretett volna inni. Azt kiabálták: „Miért nem mérnek sört?!…” De a számok alatt csendben voltak, és utána lelkesen tapsoltak.

 

 

Kis zenekar játszott az egyik sarokban. Korláttal kerítették el azt a részt, a korlátot színes krepp-papírral vonták be. Egy öreg ember harmonikázott. A dobos fiatal volt, sovány, és ízléstelen nyakkendőt viselt. Amikor Spreicer következett, a harmonikásnak kevés dolga akadt. Csak addig játszott valami gyors, halk számot, míg Spreicer felmászott a kötélhágcsón. A tetőszerkezetből két fémrúd függött alá, a rudak egy brokáttal bevont lapot tartottak. Arra állt Spreicer. Amikor az artista könnyedén meghajolt odafent, kezét barátságosan felemelve, és mindezt üdvözlő taps fogadta, a fiú ellökte magát a bejárat melletti oszloptól, az izgalom nem hagyta, hogy tovább támaszkodjon. Spreicer nem volt már fiatal ember, de arannyal átszőtt trikóöltözékében, melyet derekán széles, puha öv fogott át, kitűnő férfinak hatott. Napbarnított volt és izmos. Rövid, őszes-szőke haja kisfiúsan fénylett a lámpák alatt. A gyerek összekulcsolta kezét, nyakát hátraszegte, és felfelé figyelt.

Spreicer eloldott egy hintát, ellökte magától, hagyta, hadd kalimpáljon a levegőben. A fémrúdra kötött zacskóból beporozta a tenyerét. A harmonika elhallgatott, csend lett. Spreicer elkapta a feléje lengő trapézt, és néhányszor nyújtott testtel ellódult a mélység fölött. Soha nem engedte, hogy hálót feszítsenek ki alatta, a legnagyobb merészségre vállalkozott. Amikor a hinta már alapos lendületben volt, Spreicer különböző mutatványokat csinált a levegőben. Felhúzódott, ingás közben, míg marka szorította a fémrudat, átbukfencezett rajta úgy, hogy két lába a térd hajlatánál felkerült arra. Ekkor már pergett a dob, hol lassan, hol felgyorsulva és erősen. Ebben a testhelyzetben óvatosan elhelyezkedett, lábfejével megkapaszkodott kétfelől a kötélben, és a következő ingásnál keze eleresztette a fémrudat. A nézőtéren a dobpergés megölte a legapróbb neszeket is; Spreicer fejjel lefelé, két karját kinyújtva, egyre fokozódó tempóval hintázott a levegőben. A gyerek tudta: most az következik, hogy az artista a zsebébe nyúl, fekete kendőt vesz elő, beköti a szemét. Ilyenkor már nagyon félt, összekulcsolt kezét az ajkához emelte, és harapdálta öklét. A dobos elhallgatott az ütőkkel, hogy majd a nyaktörő számoknál annál inkább segítse megdermeszteni a nézőkben a vért. Apró szisszenések repkedtek a tető felé – talán ezek voltak Spreicer legszebb percei. Az előbbi mutatványokat megismételte bekötött szemmel; a kötélhágcsóval átellenben lógott egy vastag kötél, s amire most Spreicer készült, azt a cirkusz plakátjáról sejthette a közönség; újra a karján csüngve hintázott, a dobpergés felgyorsult; nagy lendülettel utolsókat lengett a mély fölött, majd egy kiszámított pillanatban eleresztette a fémrudat, szemén fekete kendővel rövid ívben a kötélhez repült és elkapta. A kötél megingott; Spreicer megpörgött rajta; a gyerek látta, hogy keskenyre szorította közben a száját. Egy pillanatig várt, míg a kötél mozgása holtpontra ért, aztán villámgyorsan lekúszott a porond homokjára. Lekapta szeméről a kendőt, a felviharzó tapsban és a megkönnyebbült kiáltások orkánjában mosolyogva, hálásan körbehajlongott, majd könnyű, friss futással eltűnt a kijárat függönye mögött. A taps legtöbbször nem szűnt meg, olyankor még egyszer ki kellett futni a porondra.

A gyerek már várta odakint, karján az artista narancsszín, csíkos köpenyével. Nem szóltak egymáshoz. Spreicer apró lihegéssel engedte, hogy a fiú felsegítse rá a köpenyt.  

 

 

Később, amikor Spreicer átöltözött kockás ingébe és düftin-nadrágjába, kiültek a lakókocsi bejáratához támasztott falépcsőre. A közönség zsivajjal oszlott el a téren, motorkerékpárok berregtek fel, biciklik csengője csilingelt. Az aggregátor még dohogott egy darabig, aztán az is elnémult. Apránként csend lett.

– Ma is sikerült – mondta Spreicer.

A fiú nézte, hogy szívja a cigarettát, markában világít a parázs. A városka sötétbe vesző utcáin apró fények égtek, de itt, a füves téren erősebb volt a csillagok világa. Hosszú, szálas felhők nyúltak végig az égen. Meleg szél támadt; amikor Spreicer kifújta a füstöt, a gyerek arcába terelte a szél. Szerette a cigarettafüstöt, beszippantotta.

– Nagyon izgultam ma is – mondta a gyerek.

Spreicer mosolygott. Amikor megszítta a cigarettát, piros fény világította meg a száját és az orrát.

– Hallod a tücsköket? – kérdezte a fiútól.

– Nagyot zuhannál, ha egyszer nem sikerülne…

Spreicer mosolygott.

– Milyen kedvesek a tücskök. Soha nem látni őket. Csak a hangjukat ismerem… Sírnak vagy énekelnek?…

– Összetörhetnéd magad. Legalább a hálót engednéd kifeszíteni.

– Hát… összetörhetném magam.

A fiú feléje fordult.

– Soha nem félsz?

– De igen! Csak nem gondolok rá. Ilyesmire nem szabad gondolni. A félelem megöl.

– A vakmerőség is!

– A bátorság nem vakmerőség!

– Egyre megy…

– Ezt még nem tudod – mondta Spreicer. Megveregette a fiú hátát. – A bátorságot meggondolja az ember. A vakmerőséget nem.

Kóbor kutyák ugattak a vadállatok ketrecei körül. Valaki káromkodott, veder zörrent. Kő huppant, egy kutya vonyított.

– Kevés pénzt kapsz a cirkusztól – mondta elgondolkodva a fiú. – Pedig a te mutatványod ér itt valamit. A tied veszélyes is…

– Sokszor mondtam már neked, hogy nem a pénzért csinálom.

Hallgattak. Szerettek sokáig üldögélni az estében. A lakókocsik ablakaiban egymás után hunytak ki a fények. Nő énekelt odább, abbahagyta, megint rákezdte.

– Rajzoltál ma valamit? – kérdezte az artista.

– Egy házat. Kerttel, virágokkal…

– Nem jó – mondta Spreicer. – A Napot rajzold… meg a Holdat…

– Szeretnék egy olyan házban lakni egyszer – mondta a fiú.

– Majd megnézem. De jobban szeretném, ha a Napot meg a Holdat rajzolnád…

– Mi barátok vagyunk – mondta kis idő múltán a fiú. – Csodállak is… de sokszor nem értelek. Az igazgatót meg a többieket értem… De azokat nem szeretem. Hogy lehet ez?

– Majd egyszer megtudod – mondta Spreicer.

– Nagyon izgulok, hogy egyszer lezuhansz, és összetöröd magad. Te vagy az egyetlen barátom. Végignézem a számodat, mert tudni akarom, hogy sikerül-e?… A kezemet kell harapnom, úgy félek… De azért nem szeretném, ha abbahagynád…

– Én már nem fogom soha abbahagyni.

– Soha nem mernék ilyen mutatványokra vállalkozni! De azért nagyon jó tudni és látni, hogy te mersz, és nem akarod abbahagyni. Amikor repülsz, ha félek is, büszke vagyok.

– Rám? Hogy a barátod vagyok?

– Rád is… de nem egészen. Általában büszke érzés lepi meg az embert…

Spreicer sokáig hallgatott. Sűrűn és nagyokat szippantott a cigarettájából.

– Mit gondolsz – kérdezte később szorongva –, mit gondolsz, a közönség is így lehet ezzel?…

– Már figyeltem őket, és láttam: csillog a szemük.

Spreicer eloltotta a cigarettát. Hátradőlt ültében, és zsebre dugta a kezét. Halkan, a foga között fütyörészett.

Felhők hozták és vitték az időt.

– Holnap megmutatom neked azt a házat, amit rajzoltam – mondta csendesen a fiú. – Nekem is, neked is kellene egy olyan ház. Rendben van, nem a pénzért csinálod a munkádat, azt mondod. De nem járja, hogy te, a legügyesebb, a legmerészebb… Legalább valami nagy cirkuszba kellene kerülnöd! Fényes, nagyvárosi kőcirkuszba… Megérdemelnéd, hogy gazdag ember legyél. Vennél egy szép házat… Sok szép házat láttam már, amit szívesen elfogadnék… Sárgára vannak festve vagy halványzöldre, kis tornyos villák, fehér zsalugáterek, a kertben bokrok, télen is zöldek ám!… Te is megérdemelnéd…

– Hallgass! – szólt rá ingerülten az artista. Aztán látta, hogy a fiú megsértődött, hozzátette: – Én is így voltam ezzel…

Előrehajolt, tépett egy fűszálat, az ujjára csavargatta lassan. A fiú nem szólt többet. Spreicer tudta, hogy valamit meg kell magyaráznia.

– Egy külvárosi varietében kezdtem. Apró kis számokban léptem fel. Azt mondták, azokból is kitűnt, hegy tehetséges vagyok. Szerettem a szakmát, szívvel, lélekkel csináltam. Ahogy mondják: szívvel-lélekkel… Az elején nem sokat törődtem vele: mit beszélnek. Tudtam, hogy értek hozzá, hogy csak ehhez értek… Aztán felfedeztek. Bevittek a városba. A cirkusz szerződtetett, világhírű, nagy cirkusz. Nyaktörő mutatványokat végeztem. Senki sem tudta kívülem. Fizettek. Beszéltek rólam. A villamoson, a hátam mögött suttogták egymásnak a nevemet. Megszédültem. Azt mondtam az igazgatónak: – Nagy szám vagyok, emelje fel a gázsit, mert máshova szerződöm. – Perceken belül teljesítette a kívánságomat. Akkor fedeztem fel, hogy valóban lehet pénzt keresni ebben a szakmában… Sok pénzt…

Várt. Melege lett, kigombolta mellén az inget. Újabb füvet tépett, tovább csavargatta az ujjára.

– Házat vettem és autót… És a nők!… Majd egyszer azt is megtanulod, milyenek a nők. Különösen, ha az embernek pénze van. De elkezdtem félni… Amíg szegény ördög voltam, nem féltem soha. Úgy repkedtem a mélység fölött, mint egy madár… – Elgondolkodott. – Igen, pontosan úgy, mint egy madár. Erre nincs jobb példa. De a madár meghalt bennem. Nagy szám repkedett a levegőben madár helyett. Mindenki kiszámíthatta, pénzben mennyit ér…

– Fehér zsalugáterek… Úgy ám, fehér zsalugáterek meg fürdőszoba, halványzöld csempével, süllyesztett fürdőkád, akár egy kis úszómedence. A szobában vastag, puha szőnyegek… A kandallóban bükkfa ég… vagy tölgyfa… amit akarsz! Előtte bőrfotelok, kis, kerekes asztalon öt-, hatféle ital. Ezt már félti az ember! Onnan fentről hamar lepottyanhatsz ám, barátocskám! Kitörik a kéz vagy a láb, de az ember nyaka vagy a gerince… az sincs ám betonból! A repülő ember könnyen meghalhat, érted?!… Bátorság kell oda föntre, kiskomám, de ha odahaza vacsora vár, egy nővel édeskettesben, vagy autótúra a szép szerpentinutakon, kinek van kedve játszani a halállal?… A vakmerőség… vakmerőség persze olyankor is elkaphatja az embert, de a mi munkánkhoz nem vakmerőség kell, hanem bátorság…

Spreicer elhallgatott. Nem nézett a fiúra. Lesodorta ujjáról a füvet, felállt. Fázott, begombolta magán az inget. A fiú ülve maradt.

– Otthagytad? – kérdezte később.

– Egy szép napon ott… Akkor már nem is dolgoztam. A nevemet ismerték anélkül is. Hízni kezdtem. Délig aludtam, ettem, és éltem a világomat. Aztán rám tört mindenféle félelem. Féltem a náthától, a tolvajoktól… féltem autót vezetni, hátha nekimegyek valaminek, vagy nekem jönnek, és beadom a kulcsot… féltem a sötétben, és féltem, hogy megöregszem, hogy elhagynak a nők, és az ördög tudja még, mi mindentől nem féltem! Túl sok kincsem volt ahhoz, hogy nyugodtan és bátran éljek. De szerencsére egyszer csak ott tudtam hagyni az egészet…

– Emlékszel arra a napra?

– Az olyan napokat nem lehet elfelejteni – mondta Spreicer. Odament a kocsi oldalához, nekidőlt, háttal a fiúnak.

– Erős lehettél.

– Nem tudom… Az ember nem tagadhatja meg soha önmagát. Csak belesodródik valamibe. Hosszabb vagy rövidebb időre. Az, aki régen volt, mindig ott él benne, elnyomva, megalázva… De vannak olyan éjszakák, amikor halkan beszélgetni kezd vele, csak meg kell hallgatni.

Sokáig egyikük sem tudott szólni. A fiú torkán nyálbuborék akadt, de nem mert krákogni.

– Menjünk aludni – mondta Spreicer. Ellódult a kocsi falától, megdörgölte tenyerével arcát.

A fiú bent aludt az artistánál. A takaró alatt sokáig forgolódott.

Szeme apránkint megszokta a sötétet. A kis ablak kartonfüggönyén át az éjszakai fény beszivárgott.

– Alszol? – kérdezte egyszer csak a fiú; félkönyökére dőlt fektében.

– Mit akarsz?!…  

– Szeretném neked megmutatni reggel azt a rajzot.

– Jó – mondta Spreicer. – Jó, hát csak mutasd. – Már kerülgette az álom. Szerette a fiút, mert annak nem volt senkije, csupán ő, egyetlen barátja. Félálomban is őrá gondolt: „Hát mindenkinek ki kell próbálni ezt?!… Vagy legalábbis a legtöbbnek…”

Idegen házban

Angol filmeken látni ilyen házakat; testes, erős épület, korinthoszi oszlopokkal a kapu kétoldalán, a timpanon szögében a házszám: kristályüvegre festett nyolcas, este az utcai lámpától csillog, mint a macskaszem. A háromnegyed tonnás teherkocsi ügyesen állt meg, fara egy vonalba került a kapuval. A sofőr mindjárt kiszállt, kérdezte: segítsen-e, de mielőtt bármit is szólhattam volna, a fiúk visszautasították. – Hogyne, száz forintot is képes elkérni borravalóul – szűrte a foga között Nándi. Leugráltunk a járdára, Regina meg kibújt a sofőrülés mellől, és felment az emeletre, szólni a háziaknak, hogy megérkeztünk. Hétfői nap volt, kora délelőtt; az őszi fény a legfelső emelet ablakait érte a szűk utcában. Már meglehetősen hűvös idő járta. Lecsaptuk a kocsi hátulját, én a földről segítettem, Márer meg Nándi a platón húzkodták a nehéz faragott szekrényt meg a lyukas közepű díványt a szélére; aztán Márer leugrott; előbb a szekrényt emeltük le, becipeltük a sötét, huzatos kapu alá, utána meg a díványt, s ezzel a nagyobb darabok máris a földön voltak. Még néhány kosár, telepakolt kartondobozok, egy vékony lábú kártyaasztal, bőrönd és szürke plédbe gyömködött ágynemű maradt hátra.

Márer meg Nándi úgy serénykedtek, mintha a magukét rakodnák, vagy normában dolgoznának, nehogy drága legyen a fuvar. – Menj, fizesd ki – mondta Nándi, mihelyt üres lett a kocsi. A sofőr kitöltötte a fuvarlevelet a volán mögött, morcosan, mert elesett a keresettől. A kormánykerékre fektetett egy alumíniumlapot, és sokáig piszmogott az indigóval. Harminc forint borravalót adtam neki, kevesellte. Nem törődtem vele, de kicsit bosszantott. Eltette a pénzt, éppen csak köszönt, kurtán, aztán elhajtott. Tiszta szívből adtam a harminc forintot, és nem akartam törődni vele, hogy a sofőr meg se köszönte, mégis cseppet elrontotta a kedvemet.

– Vigyázni kell velük – mondta Nándi –, hidegvérrel kizsebelik az embert. – Hüvelykujjával a ház felé bökött. – Mit szólsz, micsoda palota, mi? A központban van, a legjobb helyen…

– Sokat futkostatok érte? – kérdeztem, s közben végigjárattam tekintetemet a magas, szürke épületen.

– Hát egy kicsit szaladgáltunk – mondta Nándi. Alacsony, velem egykorú fiú volt, szőke, rövid hajú, erős fickó, a gyári futballcsapatban játszott centercsatárt. Mindig olyan fürge, mozgékony volt, a műhelyben is, az utcán is, mintha a gyepen kergetné a labdát. Regina éppen visszajött, a sötét kapualjban feltűnt türkizkék, új ballonja, melyet derékon alul fogott át az öv, divatosan; a haja még őrizte az esküvői frizura merevségét, csak itt-ott lazultak már meg a tincsek, de én éppen így szerettem. Kis könnyű habsál lebegett a nyakában, a térde meg kilátszott a rövid szoknya s kabát alól – veszettül csinos volt.

– Vihetjük a cuccot – mondta.

Átfogtam a vállát, és ott, a barátaim előtt megcsókoltam. Nevettek. Márer is, kurtán, ahogy szokott, csak a szeme körül maradtak barátságos ráncok. Néztem, hogy ő is nevet, és jószívvel nézi Reginát. Kezdetben nem nézte jószívvel. Amikor bemutattam nekik, egyszer műszak után a Kiskocka-presszóban, csak végigmérte, és alig szólt valamit. Nándi, az nem, az beszélt hozzá, kedveskedett Reginának, majdnem hogy udvarolt, persze eszembe sem jutott soha, hogy féltékeny legyek, a mi barátságunk nagyon erős barátság volt. Örültem, hogy Nándinak is kedves az a lány, akit szeretek, de Márer némasága bosszantott. Másnap aztán bent a műhelyben kérdeztem, mi baja vele, háromszor is meg kellett kérdeznem tőle, a végén már a fülébe ordítottam, ami nem nagy szó odabent nálunk, ahol harsogó zajjal mennek a fűrész-, csiszoló- meg gyalugépek. Nagy nehezen bökte ki, hogy: „Nem tudom, hozzád való-e az a lány, Sanyó.” Én nagyon meglepődtem, de nem szólhattam erre semmi olyast, hogy mi közöd hozzá, vagy effélét, mert Márer majdnem olyan volt, mint az apám, ő tanított meg dolgozni a gépeken, meg Nándi, ők fogadtak a barátságukba; mi három éve már úgy voltunk, mint egy család, egy brigádba tartoztunk – akár a műhelyben, akár a külső portálmunkákon, akár ha a vásárpavilonokat építettük a Városligetben vagy odakint a régi lóversenytéren. Nem szólhattam semmit, csak nagyon bántott, hogy mi kivetni valót talált Reginán, amikor szép is, kedves is, és ezenfelül nagyon szeretjük egymást. Ezt Nándi meg is mondhatta neki, mert egy idő után odajött hozzám, nem aznap, persze, és homlokomra lökte tréfálódzva a svájcisapkámat. „Na, Sanyó – azt mondta –, a szerelem, az két ember dolga, ne hallgass rám.” De engem még bántott sokáig, és főként az, hogy mire gondolt, miben ne hallgassak rá, mért nem való hozzám Regina. Ő igyekezett elfeledtetni velem az egészet, ha találkoztak Reginával, barátságos volt, legfeljebb keveset beszéltek egymással. Én meg akárhogy is néztem, mindig csak arra jöttem rá, hogy mi igenis egymásnak valók vagyunk, mindenben megegyeztünk, órákig tudtunk csókolózni, vagy csak úgy ülni egymás mellett egy padon, valami elhagyatott helyen, és csupa egyforma dolgot gondoltunk az életről. Aztán amikor komolyra fordult az ügy, és megtartottuk az eljegyzést, ők ketten, Nándi meg Márer, vettek Reginának egy divatos, hosszú nyelű ernyőt, Márer adta át a Kiskockában, fagylaltot is ő rendelt tejszínhabbal.

Most hát megint figyeltem az arcát, hogy jószívvel nézi-e Reginát, és úgy láttam, mindkettőnket jószívvel néz, azt mondtam: – Csoda rendesek vagytok. – A könnyeim majd kijöttek. – Igaz, Regina, csoda rendesek ezzel a lakásszerzéssel meg a költözködéssel…

Nándi egy papírfoszlányba focizott bele zavarában, Márer mordult egyet, azt mondta: – Jó, jó, de inkább kapjuk a cuccot, és vigyük az emeletre, mert mindjárt dél lesz. – Márer idősebb volt nálunk, kétgyerekes apa, de ez a korkülönbség soha nem mutatkozott meg a barátságunkban. Sovány, őszülő férfi volt, kockás ellenzős sapkát viselt mindig, és meggyfa-szipkából félcigarettát szívott.

– Valóban, fiúk – mondtam –, ti kettőre mentek melózni. Most már hagyjátok az egészet, mi elintézzük Reginával, ami hátra van. Hullára cipelitek magatokat.

– Te meg Regina?! – nevetett Nándi. –– Jó vicceid vannak. Előbb a szekrényt visszük vagy mást? Vezényelj, most te vagy a főnök.

Így hát Regina a kapu alatt maradt, a holmikra vigyázni, mi pedig megragadtuk a szekrényt.

– Hé, kisapi, gurtni is van a világon! – mondta Márer; bő kabátzsebéből összecsomózott hevedert rángatott elő. Nem engedték, hogy én bújjak bele, csak balanszírozhattam a harmadik emeletig. Faragott, régi koloniál szekrény volt, tükörbetéttel. Nándi nagyot szusszant az első lépcsőfordulónál, és visszakiáltott Reginának: – Kár, hogy nem márványból faragtatta annak idején ezt a dögöt az apukája! – Tisztára viccből mondta, Nándinál az effélét meg kellett szokni, de láttam, hogy Regina elhúzza a száját. Persze, Nándi már megint emelt, nem vette észre. Tudták a fiúk, hogy a bútorokat az apósoméktól kaptuk. – Mihelyt lehet, veszek egy másikat – mondtam Nándinak.  

– Tök mindegy – felelte nyögdécselve a második lépcsőfordulónál –, akkorra már felcipeltük a harmadikra.  

Alaposan megizzadtunk. Az idős háziasszony az előszobában állt, kendőt terített a vállára, mert az ajtót kitártuk két-szárnyra.

– A fal! – mondta aggódva. – Jaj, kérem, a nyáron festettem!…

Téblábolt, mint a városi galambok, hasonlított is azokhoz szürkéskék ruhájában, s bögyös volt, apró szemével meg egyre pislogott. A konyhán át szolgált a bejárat a személyzeti szobába. Most láttam először, csak a barátaim mesélték el az esküvői vacsorán, hogy milyen, amikor az egészet bejelentették nászajándékként. – Szűkös, de kellemes helyiségnek ígérkezett. Sötétbarnára festették a padlóját; ablaka az udvarra nézett. Nándi megállt a szoba közepén, miután helyére állítottuk a szekrényt, lihegett, törölgette a verítékét, s az ajándékozók boldog mosolyával az arcán kérdezte: – Megfelel, api?

Én akkor, de korábban is egész nap meg az esküvőn is tudtam már valamit, csak igyekeztem nem gondolni rá, egyáltalán nem akartam arra a valamire gondolni, mert ha eszembe ötlött, újra és újra azt mondogattam magamban: „Még nem történt semmi, még elintézem valahogy.” Pedig tudtam, hogy nem intézem el, s éppen ezért hessegettem ki a fejemből. Ahogy most ott állt előttem Nándi, izzadtan, jókedvűen, különben is nagyon valószínűtlennek tűnt az, ami bántott.

– Ti vagytok a legjobb barátok a világon – mondtam. – Soha nem tudom meghálálni nektek…

Nándi elkomolyodott, és azt mondta:

– Majd jó fenéken rúglak, csak nyafogj!… Persze, nem két szoba-hall – tárta szét karját.

– Két szoba-hall? – mondtam. – Van egyáltalán olyan?

Erre aztán nevettünk valamennyien; Nándi átfogta a vállam, és indultunk vissza a földszintre, a többi holmiért. Megint eszembe jutott, hogy milyen szép barátság is ez a mienk, hogy mennyit köszönhetek Nándinak meg Márernak – mégiscsak szakmát adtak a kezembe. Aztán a három év!… Először Márer vitt el egy jobb szabóhoz, az első karácsonyt náluk töltöttem… a vasárnapi közös drukkok Nándi meccsein, csendes sörözések… most meg ez a lakásszerzés. Éppen mondani akartam valamit erről a barátomnak, amint egymás mellett robogtunk le a lépcsőn, de egyszer csak megint arra kellett gondolnom, amit már napok óta tudok, de két napja egészen biztosan, meg kellett állnom, összeszorult a torkom, nagyon rossz érzésem támadt.

– Mi van, api? – kérdezte Nándi, megtorpanva, s a lépcső aljáról feltekintett reám. „Most meg kellene mondanom, legalább neki. De Márernak is. Minden perccel rosszabb, minden órával nagyobb disznósággá nőtt, hogy nem mondom el nekik.” De aztán láttam a nevető képét – így szokott meccs után kijönni az öltözőből, mi meg, Márerral, ott várjuk a kiskapunál, a kézzel festett plakát mellett, és azt mondjuk: „Klassz voltál, Nándi!” Mindig ezt mondjuk neki, akár klassz volt, akár nem, s ez mégsem csalás vagy képmutatás, mi mindig nagyon jó játékosnak tartottuk őt. Ő meg legyint: „Ne marháskodjatok!” De néhány perc múlva, a gyári klubban megkérdi: „Csakugyan jó volt, mi?”

– Semmi – mondtam most neki, ahogy láttam a nevető képét –, semmi sem történt, csak azt hittem, kiabál valaki fentről. – Ezután hirtelen elhallgattam. Nagyon megijedtem és elhallgattam. „Most miért hazudtam? Hazudni, azt nem kellett volna. Ahelyett hogy elmondanám neki, még hazudok is hozzá.” Nem mertem ránézni, nekilódultam, elrobogtam mellette a lépcsőn, emlékszem, elkezdtem hangoskodni, hogy most ne a székeket vigyük, hogy mennyi sok apró kacat van, és hogy a kártyaasztalnak egyszer majd eltüzeljük a lábait, ha nem lesz tüzelőnk, meg effélét, nagyon hangosan és feleslegesen gyorsan, hadonászva. De senkinek nem tűnt fel, pedig figyeltem Nándi meg Márer arcát, nem bántam volna, ha valamelyik megkérdi, és kiszekálja belőlem, hogy mi bajom, meg féltem is, hogy így lesz. Nagyon idegen lettem magamnak. Nemsokára aztán felhordtunk mindent – Regina is feljöhetett. Nándi odaállt az öregasszony elé, azt mondta: – No, néni, hát meghoztuk ezeket a fészekből pottyant verebeket. – Közben cigarettára gyújtott, nagyon ügyetlenül szívta a füstöt, kocadohányos volt, mindjárt köhögni kezdett. – Azt hiszem, ilyeneknek festettük le őket, nem igaz? Sok baj nem lesz velük. Akkor hát rendben van?

Az asszony elmosolyodott, rám nézett, aztán Reginára – tekintete egy kicsit megállt Regina kabátján, kivillanó térdein; megigazította magán a kendőt, bólintott: – Rendben, hát persze. A bér három hónapra ki van fizetve.

– Micsoda? – kérdeztem ámulva. – Hiszen még egy vasat sem adtam.

– Az úr kifizette – mondta az asszony.

Nándi gyufaskatulyába hamuzott: – Nem én. A brigád. Hozzátartozik a nászajándékhoz.

– Megyünk, vagy itt töltjük le a műszakot? – kérdezte Márer Nánditól.

– Egy fröccsöt – mondtam sietve – megiszunk valahol. Gyere, Regina.

– Csak menj – mondta Regina. – Menj, és igyatok valamit, én meg itt rendet csinálok. – Az arca merev lett, emiatt máskor is bosszankodtam már, hogy időnként a barátaim társaságában miért lesz ilyen merev az arca.

– Majd rendet csinálsz azután – fogtam meg a kezét. Márer, láttam, elfordult, kiment az előszobaajtón, és nekidűlt a gang korlátjának.

– Nem – mondta Regina. Nagyon tudott bosszantani ilyenkor, de kétségbe is estem, hogy haragszik; a szeme nagyra nőtt, arca még keskenyebb lett, az alsó ajkát kicsit lebiggyesztette. Megszépült a dactól. – A fiúk, ugye, nem haragszanak meg érte?

– Szó sincs róla – mondta Nándi, de láttam, nem bánta volna, ha Regina is velünk jön. Mindig szeretett volna megbarátkozni vele, de Regina kicsit fölényesen kezelte. Meg is jegyeztem neki ezt egyszer, kinevetett: „Ó, Nándival így kell bánni!…” – mondta. Nem vitatkoztam, pedig tudtam, hogy Nándi csak miattam viseli el Regina fölényeskedését, másként nagyon érzékeny fiú. Most kissé meghajolt a feleségem előtt: – Kézcsók! – mondta. Elnevette magát: – Kézcsók a kacsójára! – llyen tréfás fiú volt. Márer odakint a gangon ellökte magát a korláttól, beköszönt; feltette a sapkáját, én meg csókot adtam Reginának, aggodalmasan: – Sietek vissza, kicsim! – Bólintott. Lekocogtunk a lépcsőn. A második emeleten Márer megállt.

– Jobb lenne, ha te is maradnál – mondta.

– Csak nem képzeled? – feleltem. – Az én torkom is csupa por.

Tulajdonképpen nagyon kínos volt: ahogy fogyott a lépcső, és végre kiértünk az utcára, tudtam, hogy elő kell rukkolnom vele. Legkésőbb a kocsmában. Legkésőbb. Ha akkor nem szólok, maholnap mindennek vége lehet köztünk. Ha nem én mondom el nekik, az rosszabb, mintha elcsábítanám Márer feleségét, vagy kilopnám Nándi zsebéből a  pénztárcát. Tudtam, hogy meg kell mondanom nekik, s emiatt elakadt a szavam; ők beszéltek, én meg csak bólintottam, köszörültem a torkomat, lemaradoztam tőlük, és egy szót sem értettem a társalgásukból.

Találtunk a közelben egy kocsmát. Három nagyfröccsöt fizettem ki a kasszánál, Móri ezerjót írtak ki az ártáblára, de a fröccs olyan volt, mint a káposztalé. A helyiség rideg, kopott volt, a csempézett falnak dőlve féllábú, mankós koldus iszogatott, a pult körül meg néhány meszes ruhájú szobafestő sörözött. Odaálltunk a köralakú kétlapos büféasztalhoz. Koccintottunk.

– Hát akkor – mondta Márer –, még egyszer sok szerencsét!

Már éppen inni akartunk, de Márer mégiscsak elvette szájától a poharat:

– Tudod jól, Sanyó, hogy nem szeretek prédikálni – mondta. – De átéltem egyet-mást. Reginával egészen másként lesz, mint amikor egyedül voltál.

Nekem elállt a lélegzetem, azt hittem, Márer belém látott, ami nem lett volna csoda, három év alatt nagyon megismertük egymást. Hirtelen feljebb kaptam a poharamat az arcom elé, és azt mondtam: – Tudom, mire gondolsz. De a barátok barátok maradnak ezután is.

– A barátságra! – emelte fel Nándi a poharát. Jókat kortyolt a borból, de megrázkódott. – Már megszoktam a Vita-Colát – mondta.

Márer ivott, tenyerével letörölte a párát pohara faláról. – A barátok – mondta. – Na, persze. – Újra ivott, gyűrött Kossuthos csomagot vett elő, körbekínálta. Ő a magáét kettétörte, a szakadt véget beledugta a meggyfa-szipkába. Amikor gyufát lobbantottam eléje, nem fogadta el mindjárt, két ujja közt tartotta a szipkát. – Nézd, Sanyó, a legfontosabb most az, hogy ti ketten megértsétek egymást Reginával. – Erre én elfeledtem a gyufát, megpörkölte az ujjam hegyét, szisszentettem, és beleejtettem egy bortócsába. Sisteregve vékonyka szénné vált. Márer megvárta, míg újból gyufát gyújtottam; lenyelte az első szippantást, aztán körülnézett. – Nem ennénk sóskiflit? Marja ez a vacak bor a gyomromat.

Kértem öt sóskiflit a pultnál. Míg háttal álltam feléjük, úgy véltem, szót váltottak egymással. Akkor én hirtelen megfordultam, de mindjárt nagyon elszégyelltem magam, mert Márer az ajtón nézett kifelé, Nándi meg a féllábú koldust méregette. „Ha nem mondom meg nekik, ez a dolog egészen megmérgez” – gondoltam. Letettem a sóskiflivel teli kosárkát a poharaink közé, megvártam, amíg Márer kivett egyet, leharapta a végét és ropogtatta. „Most – gondoltam –, most mindjárt megmondom.” Elkezdett vadul verni a szívem, és sűrű, forró hullámok csaptak végig testemen. – Márer! – kezdtem, rám se nézett, akkor jöttem rá, hogy csak a szám mozgott, nem adtam hangot. – Márer! – akartam újra mondani, de Nándi – kiflijét borába mártogatva – felém fordult nevetve:

– Az anyósod nem szidott minket, amikor eloszlott a vendégsereg?  

– Az anyósom? Miért szidott volna az anyósom?

– Elég jól vittük mi ott a hangot a násznép között.

– Ó – mondtam. – Nem, az anyósom nem szólt semmit.

Nem tudtam, miért kérdezi az anyósomat, nem tudtam odafigyelni. Ez járt az eszemben: „Ha most nem mondom el, mindjárt elkezdünk beszélgetni, aztán elindulunk haza, és nem lesz erőm tudomásukra hozni. Aztán egyszer úgyis kiderül, egy héten belül kiderül, és disznóság lesz, hogy elhallgattam. Nagyon nagy disznóság lesz.”

– Pedig ordítottál, mint egy előénekes – mondta Márer Nándinak. Elnevette magát. – Minduntalan az Avanti popolót kezdted énekelni.

Nándi kuncogott; öklözte a homlokát:

– Olyan kedvem volt. Mondtak valamit rólam az apósodék, amikor eljöttünk?

– Semmit – mondtam. – Semmit. – De nem értettem pontosan, mit is kérdezett. „Hát mért nem kezdem el?” – gondoltam magamban.  

– És Márer? – kérdezte Nándi.

– Mi?

– Mondom: Márer. Ő rendesen viselkedett, mi?

– Hát persze.

– Az Avanti popolót! – kuncogott Nándi. Nagyon tetszett neki, hogy olyasmit tett, amiről nem nagyon tud. – És egész éjjel?

– Mindenféle indulóval keverted – nevetett Márer.

– Mivel?

– Mindenfélével. Még a tüzérindulót is elénekelted.

– A tüzérindulót is?!… – És erre már harsogva nevetett, meggörbedt, fogta a hasát, Márer is jót mulatott a dolgon, de én úgy láttam őket, mintha egy vastag üveg fal mögött lennének, csak azt néztem, hogy mozognak, a szájuk beszédre meg nevetésre áll, de a hang alig jutott el hozzám. Mintha én máris kiestem volna közülük; két jó barát, gondoltam, nincsenek rejtett gondolataik egymás előtt, ilyenek voltak akkor is, amikor megismertem őket, csakhogy később magam is közéjük tartoztam, befogadtak. Mit kellett volna tennem? Amikor az apósom először közölte, hogy mi a terve velem az esküvőnk után, vajon mit kellett volna mondanom?

– Sanyó – bökött mellbe a mutatóujjával Nándi –, hová bambultál el? Igaz, hogy a tüzé…hé…hé…hahaha…a tüzérindulót is énekeltem?

– Énekelted – feleltem. Egy pillanatra eszembe jutott az esküvői vacsora, Regináék népes családja, hajdani kisiparos família, a meggyszínre pácolt, ormótlan bútorokkal berendezett ebédlő – akár egy múzeum –, Regina apja, az őszülő, szertartásos családfő, az evőeszközökkel pipiskedő mama – és Nándi minduntalan mozgalmi dalokat énekel.

– Hanem az anyósod nem él-hal érted – mondta Nándi.

– Nem nagyon. De Regina ezzel nem törődik.

– És az apósod? – kérdezte Nándi.

„Most – gondoltam –, most meg kell mondanom.” Kiszáradt a torkom. Vállat vontam.

– Az apósa már inkább – mondta Márer. Megfogta  a poharát, két tenyere közé szorította, mintha melegítené a bort. – Igaz, hogy bevisz a szövetkezetükbe?

Márerra néztem. Aztán Nándira. Ő még nem értett semmit, jóformán oda sem figyelt. De Márer tekintetétől megijedtem.

– Az apósomnak van egy terve… – mondtam.

Márer közbevágott:

– Szóval, igaz.

Hallgattam.

– Azt hittem, csak az öreg beszélt összevissza a vacsora után – mondta Márer. – Gondoltam, elmondtad volna.

– Nézzétek… – szóltam. Nem tudtam folytatni. Éreztem, hogy hiábavaló. Minden érv kiszökött a fejemből. Elkezdtem forgatni a poharamat a bortócsában, felemeltem, odább tettem, s megint odább, ezáltal kis karikák láncolata rajzolódott ki az asztallapon. Aztán észrevettem, hogy ők várják a szavamat. – Nézzétek – folytattam, de nagyon nehéz volt összeszedni a gondolataimat. – Amikor a mi dolgunk Reginával komolyra fordult, az öreggel kint maradtunk a konyhán, és azt mondta, ha már így áll a helyzet, terve van velem. Hagyjam ott az üzemet, bemegyek hozzájuk a szövetkezetbe, ott is van gatter; kilenc-ötvenes órabért fizetnek meg a nyereségrészesedést. Így minden rendben lesz. Jól van, gondoltam; mit vitatkozzak, úgysem lesz belőle semmi, majd elfelejti. Eszembe sem volt átmenni hozzájuk. De aztán Regina is mondta párszor, szombaton meg, mielőtt elmentünk a tanácshoz, szólt, hogy minden rendben van, már várnak… És Regina is nagyon akarta.

– Hová mégy? – kérdezte Nándi, még nem nagyon értette az egészet.

– Nézd – mondtam –, tulajdonképpen…

– Elmegy – mondta Márer. – Elmegy tőlünk.

– Micsoda? – kérdezte. Nem akarta elhinni.

– Elmegy – mondta Márer. Ránéztem. Nagyon nyugodt volt, semmi különös nem látszott az arcán.

– Egy szót sem szóltál róla – csodálkozott Nándi.

– Tulajdonképpen nem akartam elmenni – mondtam.

– Az mindegy – szólt Márer. Kifújta meggyfa-szipkájából a csikket, rátaposott. – Az mindegy, hogy mit akar az ember. Az a fontos, hogy mit tesz.

– Nem akartalak becsapni benneteket – mondtam. Nagyon szánalmasnak éreztem magam. Tudtam, hogy amit teszek, egyáltalán nincs rendjén; és mégis meg fogom tenni. – Nehogy azt gondoljátok…

– Ilyesmire nem is gondoltam – mondta Márer. – Végeredményben megértelek. Jobb lesz. Kilenc-ötven több, mint hét-húsz.

– De hát nem tudom elhinni! – hajtogatta Nándi. – Sanyó! Egyszer csak nem jössz melózni többé?

– A barátságunk azért megmarad – mondtam. Most, hogy elkezdtünk beszélni erről a dologról, nem is látszott olyan kényelmetlennek, mint addig, míg magamban hordoztam. Nem történt semmi. Együtt tudtunk álldogálni tovább a büféasztalnál és beszélgettünk. Kicsit megnyugodtam. – Azért, mert odamegyek a szövetkezetbe, a barátságunk megmarad.

– Na, igen – mondta Márer –, a barátság nem olyan dolog, amit máról holnapra elfelejthet az ember.

– A fene egye meg – dünnyögte Nándi. – Ez aztán váratlanul jött.

– Ezután is találkozunk mindig – mondtam. – Vasárnap kimegyünk a Nándi meccseire. És feljöttök hozzánk.

– A fene egye meg – morgolódott Nándi. Rám tekintett, elkaptam róla pillantásomat.

– Minden olyan lesz, mint eddig, csak éppen nem dolgozunk együtt – hajtogattam. Már kicsit könnyebben éreztem magam, túlságosan féltem előtte, s most láttam, hogy semmi veszélyes nem történt.

– No – mondta Márer –, hát nekünk mennünk kell.

– Természetesen semmi sem változik meg. Ezt az állást el kellett fogadnom a béke kedvéért. Lehet, hogy nemsokára gyerekünk lesz… értitek. De azért semmi sem történt, higgyétek el.

Kimentünk az utcára. A sarkon egymás felé fordultunk.

– Meg akartam mondani nektek – szóltam csendesen.

– Jól van – mondta Márer.

– A fene egye meg – dünnyögte Nándi. Rosszkedve lett.

– Haragudhattok rám – szóltam.

– Eh! – legyintett Nándi.

– Jogosan – mondtam. Itt az utcán megint új színt kapott az egész. Hihetetlen lett, és nagyon kényelmetlen.

– Nem – mondta Márer –, nem haragudhatunk rád. Nem magadért teszed. És az egész dolog úgy néz ki, hogy igazad van.

– Azt mondod, hogy igazam van? – kérdeztem hálásan.

– Azt mondtam, úgy néz ki, hogy igazad van. Hát mi megyünk…

– Mikor találkozunk? – kérdeztem.

– Vasárnap játszom – szólt Nándi. Nyújtotta a kezét. Szomorkásan mosolygott. – Háromkor, a kispályán.

– Háromkor – mondta Márer. Kezet ráztunk.

Amikor elindultunk, utánuk kiáltottam:

– Várjatok! – Megálltak, visszafordultak. Azt kérdeztem tőlük: – Mondjátok, gondoltok rólam valami rosszat?

– Te bolond! – mondta Nándi. Márer meg így szólt: – Semmi rosszat. Megmondanánk.

Intettem utánuk, aztán elindultam hazafelé. A ház előtt megálltam. „Túl vagyok rajta – gondoltam –, és nem is történt semmi.” Felnéztem a házra. Nagy, szürke épület volt, angol filmeken látni ilyet, oszlopokkal a kapu két felén, a timpanon, szögében a házszám, kristályüvegre festett nyolcas, este is világít. Hűvös idő volt, egy közeli pékségből friss sütemények szagát hozta a szél. „Ezentúl itt lakunk majd, Regina és én. A házszám: nyolc.” Vártam, hogy valami jóleső érzés lesz rajtam úrrá. „Semmi különös dolog nem történt” – gondoltam. Vártam, hogy ez most megnyugtat. Aztán beléptem a kapun. A lépcsőház nagyon  idegen volt. Az egész ház nagyon idegen volt. „Majd meg fogom szokni – gondoltam. – Majd egyszer ez is olyan lesz, mintha mindig itt laktam volna.” Még nem nagyon tudtam elhinni.

A legszebb pillanatban is

Délben megebédeltek egy új bisztróban, ahol sült csirkét lehetett kapni; papírtálcán szolgálták ki, és néhány fogpiszkálót tűzdeltek a húsba, evőeszköz gyanánt. Vasárnap volt, két óra, a kirakatüvegen át betűzött a nap, fénye összekeveredett az üvegfalú sütő sugaraival. Tengelyekre nyársalt csirkék pirultak az üvegsütőben, mindenki szeme láttára.

Teréz alacsony volt, éppen hogy felérte a falra rögzített étkezőpultot. Ujjaik zsírosak lettek a sülttől, bárhogy igyekeztek is a fogpiszkálókkal.

– Eh, ez semmit sem ér! – mondta Teréz. Eldobta a fogpiszkálót, megfogta a csontot, és gyöngysor fogával tépdeste a fehér, szálas húst. Nevetett. Ádám abbahagyta az evést, és gyönyörködött a lányban. Bronzos haja kuszának tűnt, egyszerű, kék, kötött blúzt viselt, rövid szoknyát.

– Egyél! – mondta a lány. – Így, mint a vadak. Hámm, hámm! – Nevetett, kutatón nézte a fiút. – Nem ízlik? – kérdezte.

– Téged figyellek – mondta Ádám. – Még nem láttalak enni. Szép vagy.

Teréz nevetett, a boldogságtól csillogott a szeme.

– Nagyon éhes vagyok – mondta kitérően.

Egész délelőtt csatangoltak a városban, aztán beültek egy moziba. A sült ízletes volt, ében színre pirított.

Szemüveges férfi állt meg mellettük, szórakozottan bámulta őket. Ádám már figyelmeztetni akarta, de észrevette, hogy a férfi csak azt nézi, mit esznek. Az emberek bemennek az ilyen helyekre éhesen, s nem tudnak határozni. Megnézik, más mit fogyaszt, azt rendelnek ők is.

– Egyél – mondta kedvesen Teréz. – No, egyél.

A szemüveges férfi a zsebében kotorászott, aztán megnézte az ártáblát. Odament a pénztárhoz.

– Nincs jó étvágyad? – kérdezte a lány.  

– Változó – mondta Ádám. – Néha alig eszem. Máskor felfalnám a világot.

– Én szeretem a jó falatokat – mondta Teréz. – Inkább éhezem, de csak a jó falatokat szeretem.

Ádám újra nekilátott az evésnek. Lassan tépdeste a húst. Magas növésű, keskeny arcú fiú volt. Kurtára nyiratta fekete haját. Már kiszolgálta a katonaságot.

– Egyszer egy álló esztendeig babot meg kukoricát ettünk – mondta Ádám.

– Te jó isten! Mikor volt az? – csodálkozott a lány. Ilyenkor tágra nyílt a szeme, és hosszú pilláival sűrűn pislogott.

– Már régen. Még gyermekkoromban.

– Nem lehetett valami jó.

– Sokféleképpen csinálta anyám. Mindig kitalált valami újat a kukoricából. Kiszaggatta, mint a galuskát, és pirított morzsába hentergette. Meg lekvárral is ettük. Aztán hagymás zsírral.

– Nem szeretem a hagymát – mondta Teréz. Összehúzta pisze orrát. Elnevette magát: – Tudod, mit szeretek? A habos dolgokat! Mindenféle habos süteményt.

– Kérsz a csirke után valami effélét?

– Nem, most nem. Majd talán később.

Ádám elnézte egy darabig, mosolygott:

– Te kedves kis gyerek!

Teréznek ez nem tetszett: – Le akarsz becsülni?

– Ellenkezőleg – mondta a fiú. – Kedvességnek szántam. Szeretetből.

– Még ezt meg kell szoknom nálad. A hangsúlyodat. Hogy teljesen megértselek. Hiszen alig ismerjük egymást.

– Én sem tudok rólad sokat – mondta Ádám. – De szeretlek.

– Péntek, szombat, vasárnap. – Letette a csontot a tálcára, tehetetlenül rázogatta zsíros ujjait. Ádám zsebkendőt vett elő, odaadta a lánynak.

– Ebben megtörölheted a kezed.

– Ki mossa ki, a mamád?

– Mosónő.

– Olyan jól megy?

– Azt nem mondhatom. Egyedül élek. Odaadom a szennyest egy asszonynak.

– Szépnek?

– Egy öreg néninek. – Ádám várt, cigarettára gyújtott. – Nem szabad ilyeneket kérdezned.

– Csak vicceltem – ijedt meg a lány.

– Tudom. De nem szabad ilyeneket kérdeznünk egymástól. Meg kell szabadulnunk a bizalmatlanságtól.

– Majd biztosan megszabadulok a bizalmatlanságtól, ha jobban ismerlek. Péntek, szombat, vasárnap. Pedig többnek tűnik. Neked is?

– Többnek. Nem is akarom elhinni, hogy csak három nap. De a bizalmatlanságtól már most meg kell szabadulnunk. Nem kezdheti elég korán az ember.

– Miért mondod annyiszor?

– Mert magamnak is mondom. Ha sokszor mondom, végre megtanulom. Iszunk valamit, aztán elmegyünk, jó?

Odamentek a pulthoz, és kértek egy üveg Vita-Colát. A fiú kiöntötte a poharakba az italt, és játékosan koccintottak. Teréz, szokása szerint, hüvelykujjával megtörölte a pohár szélét. Ittak.

– Persze nem igaz, hogy három nap – mondta Teréz. Két fiatalember meg egy lány furakodott a pulthoz, de nem törődtek vele. – Én már régóta ismerlek. Jó pár éve.

– Azt akarod mondani, hogy rám vártál?

– Ilyesmit. Komolyan mondom. Álmodtam veled. Elég régen. Erős álom volt, utána felébredtem, és hajnalig nem tudtam elaludni. Az volt az álom, hogy esős időben csatangoltam az utcán, de már nem is esett, csak minden csillogott az esőtől. Fáztam. Nyári ruhában dideregtem. Akkor jöttél te, a néptelen járdán, magas, fekete fiú. Karodon pulóvert hoztál, rám adtad; s míg segítettél belebújni, a mellednek dőltem. És nagyon szerettük egymást.

– Honnan tudod, hogy én voltam?

– Nem az arcodról, persze.

– Akkor tévedhetsz is.

– Nem – mondta Teréz. Hirtelen letette a poharát a pult szélére, s úgy fordult a fiú felé, mint akinek fontos érve van. De csak azt mondta még egyszer, határozottan: – Nem!

– Jó – mondta Ádám. Nem tudta, mit csináljon, meghatották a lány szavai. – Jó; te édes!

Kimentek az utcára. Sütött a nap. A sültek fűszeres illata helyett most a nyár végi szél szagát érezték. Az utca elég néptelen volt, csak a Stadion felé tartó autóbusz- és villamosjáratokon nyüzsögtek az emberek.

– Remélem – mondta Ádám –, nem akarod, hogy kimenjünk a meccsre.

– Én is remélem, hogy te se akarod.

– Eszpresszóba – mondta a fiú – ilyenkor kár bemenni… De a hegyek! Azokhoz mit szólsz?

– Igen – mondta Teréz. Kicsit izgatott volt a hangja. – Én is arra gondoltam.

Megfogták egymás kezét, s a lány közelebb bújt a fiúhoz. Ettől a perctől kezdve csak egymásról tudtak.

Az autóbuszban már nem volt ülőhely. Ádám az alumínium rúdba kapaszkodott, Teréz megfogta a fiú karját.

– Istenem – mondta csendesen. – Azért te most gondolhatsz rólam valamit. Valami rosszat.

– Ezt már megbeszéltük – mondta Ádám. Szája a lány bronzszínű haját érte. – Semmi rosszat nem gondolok rólad.

– Csak azért félek ettől, mert még alig ismerjük egymást.

– Tudom, mire gondolsz.

– De azt hiszem, nem lenne szép, ha most hazudnánk egymásnak. Ha azt mondanánk, hogy csak kirándulni megyünk.

– Örülök, hogy kimondtad.

– Nem tartod különösnek?

– Örülök, hogy nem kell csalódnom benned – mondta a fiú.

A busz átrobogott a hídon, s már a budai utakon kanyargott. Egyre több lett az utas. Jóformán kapaszkodni se kellett. Egymáshoz bújtak, s nem látták maguk körül az embereket. Ádám háta mögött két férfi tolakodott az első ajtóhoz. Amikor megállapodtak, az egyik azt mondta a társának:

– Szerintem is: egy szép napon azon fog csodálkozni a világ, hogy egyáltalán voltak gyarmatok.

– Igen – mondta a másik, – a négerek.

– Meglátod, csodákra képesek! – mondta az első férfi. – Voltam Párizsban. Tele van velük a Sorbonne. Színházba járnak, hangversenyekre, jobban szívják magukba a tudást, mint a fehérek. A festészet! Tele van az ő motívumaikkal. És a zene!… Csodákra képesek!

– A hegyek – mondta Teréz. – Mindig szerettem a hegyeket.

Egy asszony, Teréz mellett, a férjének magyarázott:

– Én nem tudom, mit akar az a két szerencsétlen?! Már a harmadik gyerek. Szerintem egy is sok manapság. Jaj, hová tettem a jegyeket?

– Gyerekkoromban hegyes vidéken nyaraltam mindig – mondta Teréz. – Bakonycsernye. Tudod, hol van?

– Itt érzem a hangodat a mellemben – mondta Ádám. Jobban magához húzta a lányt. – Bakonycsernye? Hallottam már.

A kalauznő a mikrofonba mondta a megállókat. Nem lehetett érteni, mit mond, nagyon közel hajolt a mikrofonhoz. A busz már a hegyre kapaszkodott, lassan ment, a motorja köhögött.

– Ismerem ezt a vidéket – mondta Teréz.

Ott, ahol álltak, az ablakmenti páros ülésen két öreg beszélgetett:

– Nem, nem, én azt jobban tudom. A lánya mesélte el, még negyvenötben. Érte jöttek, ő meg szaladt a fürdőszobába, kimászott az ablakon, és a vécéablak meg a fürdőszoba-ablak peremén terpeszbe állt a világítóudvar fölött. A harmadik emeleten. Nem találták, elmentek, megy a felesége, hogy szóljon neki, akkor hagyta el az ereje, lezuhant.

– Tudod – mondta Teréz –, az előbb csak azért kezdtem azt mondani, hogy hátha rosszat gondolsz rólam, mert az embert úgy nevelték. A szokások.

– Legfőbb ideje, hogy szakítsunk a szokásokkal.

– Nem akartalak bosszantani.

– Dehogy. Különben is: ha lenne benned előítélet, nem a te hibád. A mások bűne miatt van. Idegen bűnök emlékétől félünk.

Nemsokára felértek a hegyre. Az autóbusz megállt a kis váróterem előtt. A végállomás környékén feketén csillogott az út a parkírozó kocsikból kicsöpögő olajtól. Az utasok nagy része a kilátó felé tartott. Ők letértek az útról egy keskeny ösvényre, a fák közé. Egy órát csatangoltak az erdőben.

Később kopár fennsíkra értek; a sárga, agyagos vízmosásokban izzó kövek világítottak. Átvágtak egy réten; a fű itt magasra nőtt, a rét a szemközti erdősávig húzódott. Sehol nem láttak embert. A domb a magas, felhőtlen ég alatt olyannak tűnt, mintha a világ tetején járnának. Elmentek az erdőszélig; akkorra már veszített fényéből a délután, de még meleg volt s kellemes csend; azt sem tudták pontosan, merre van a város.

Az árnyékban, a fanyar illatú avarra telepedtek. Néha zörrent valami az erdőben, madár kiáltott; a rétről eltévedt méhek és bogarak döngtek el felettük.

Mozdulatlanul ültek, hallgatták a neszeket. Mindketten messzire néztek a magasra nőtt fű fölött. Mint a fű vagy a bogarak – semmivel sem voltak többek.

– Hihetetlen – szólt végre Ádám –, szinte semmi nyoma itt az emberi kéznek. És alig órányira a város.

Teréz lassan a fiú kezére csúsztatta a tenyerét.

– Szoktál ilyesmin gondolkodni?

– Néha.

– Mondjál valamit még.

Ádám rátekintett, de mintha átlátott volna rajta.

– Olyasmit is gondoltam már, hogy mi lenne, ha valami vihar elpusztítaná a várost. Valami vihar: háború, vagy efféle. Mihez kezdenénk a puszta természetben?

– Úgy véled, hogy nem tudnánk mihez kezdeni?

– A város kövekből van, s minden, amihez értünk, ott van a kövek között. Nem tudom, máshoz értünk-e?

– Én szeretek az erdőben – mondta Teréz.

– Én is. De nem tudok fára mászni. Nem tudok tüzet csiholni kővel. Nem tudok télen a fa odvában aludni.

– Ó – nevetett Teréz –, miket beszélsz! Hát miért is tudnál?

– Na persze – mondta Ádám – ez csak bolondság.

– Mulatságos – mondta Teréz –, ilyesmi nem jutna eszembe.

Ádám a tekintetével, mint valami fényszóróval, végigkutatta a lányt. Teréz abbahagyta a nevetést, lassan összezárult az ajka, fejét leeresztette, és egy kis gallyacskával piszkálni kezdte az avart.

– Ne is beszéljünk semmiről – mondta Ádám. Közelebb húzódott a lányhoz. Elmosolyodott, megsimogatta bronzszínű haját. Sokáig simogatta, és egyre mosolygott, s még közelebb húzódott hozzá, már egészen egy lett a körvonaluk.

– Pedig szeretem, ha beszélsz. Szeretem a hangodat és azt is, amit mondasz. Nem foglak elhagyni soha!

– Így mondd: „Nem akarlak elhagyni soha.” Én sem.

Egy gally kettétört alattuk.

– Hallgatok rád – mondta csendesen Teréz.

Később sokáig hevertek egymás mellett. Fülledt, nehéz este lett. A nap leereszkedett a füvek élére. Ádám aludt: a lány a karján pihent, hanyatt fekve bámulta a lombok közé keveredő eget. A fiú bal kézzel átölelte, ujjai Teréz nyakán pihentek.

– Édes – suttogta egyszer csak Teréz. – Édes!… – Késeinek találta az időt.

Ádám felnézett; arcát a lány vállára fektette, hallgatta a vére lüktetését.

Figyelték a közelgő este neszeit.

– Tudod – mondta Teréz, s közben simogatta a fiú száját, szemét –, amikor feküdtünk az előbb, kicsit megijedtem. Persze semmiség volt: megszorítottad a nyakamat.

– Megszorítottam?

– Igen. Ujjaid itt voltak a nyakamon, és egyszer csak elkezdtek szorítani, mintha fojtogatni akarnál. – Csendesen felkacagott: – az idegek játéka, semmi más.

– Fojtogattalak? – kérdezte Ádám. – Pontosan emlékszel?

– Persze – még mindig nevetett. – Mondom, hogy butaság. Semmi.

– Nem – mondta a fiú. – Nem, várjál csak! – Felkelt, megdörgölte az arcát. – Álmodtam valamit.

– Talán megfájdult a fejed?

– Nem – mondta a fiú. Igyekezett visszagondolni az álmára. – Azt hiszem, vasárnap volt. Valahol vendégül láttak, te nem voltál velem. Csirkét ettünk. Aztán jött egy pasas, kiállhatatlan pasas volt. Kiseperte tányéromból a sültet, a tányért meg a fejembe nyomta.

– A fejedbe nyomta!… – kacagott Teréz.

– A fejembe nyomta. Azt mondta: védősisak. Védősisakot mondott, vagy rohamsisakot.

– Nahát – kacagott a lány –, hogy én nem álmodom ilyen jókat!

Mielőtt kiértek volna az autóbusz végállomásához, a lány megállt. Szeme megnőtt, látszott benne az erdő és az ég.

– Csókolj meg – mondta a fiúnak. – Most már semmi sem választ el minket.

Ádám megcsókolta. A lány átfonta karjával a fiú nyakát, s homlokát a homlokához szorította.

– Mondd utánam: Semmi sem választ el minket!

Ádám látta a lány orrát, száját s oldalt a nyakát, egész a vállig, ahol már a kék kötött blúz eltakarta.

– Mondd utánam!… – sürgette kedvesen Teréz.

– Semmi – mondta Ádám. Hitetlenül kongott a hangja.

De Teréz nem vett észre semmit. Boldog volt.