319.
Budapest, 1950. február 17.
Eltelt az első éjszaka, az első a föld alatt őneki, mindjárt találkozunk, s még egyszer látni fogom a lakást, az utolsót, a szobánkat, melyben annyit szenvedtünk s oly boldogok voltunk. Egyébként is szörnyen gyenge vagyok, szememet folyton elfutja a könny. Félórát még várnom kell, azalatt leírom neked rögtönözve és nagyon hézagosan a barátságunk történetét. Fejből, kapkodva, hogy kitöltsem ezt az időt. S csak mindig félek, hogy nem lesz rá módom még csak körvonalazni sem a történetünket.
De nem bírok írni. Ha gyorsírni lehetne a gondolatokat, emlékeket! – Csakugyan, valahogy Radnai Béla segíthetne: két-három órát beszélnék egy tagban, s bizalmasaink stenografálnák és áttennék gépírásba. Valami efféle kellene.
A dolog úgy kezdődött, hogy édesanyád, gyöngéd, okos, mindenre igen jó érzékű, szegény és szép lányka, valamikor 1920 előtt megismerkedett talán valami fővárosi Népjóléti Hivatalban özv. Rudnay Sándornéval, Mikes Klárával, Mikes Lajos dr. szerkesztő legidősebb lányával, s teljes lelkével hozzákapcsolódott. Világismeretben, önállóságban, kultúrában és társadalmi helyzetben Klára, az én későbbi feleségem messze fölötte állt, élettapasztalatban is, hiszen Erzsike – akkor még Bözsi – hét évvel fiatalabb volt nála.
1921. december 31-én kötött házasságunk előtt én talán nem is találkoztam édesanyáddal. Ő is férjhez ment már, amiben része volt az otthontól való szabadulási vágynak is. Férje, édesapád jól keresett, ügyes ember volt, bár nem önálló. Azt hiszem, jóval jobb anyagi helyzetben voltak, mint mi. Erzsike rajongó szeretete azonban Klára iránt, s bizonyos vágy, az érdekesebb társaság, s főleg a kultúrigények mind jobban hozzánk kapcsolták. Először én úgy láttam meg őt, hogy a Horánszky utcában, Klára volt lakásán az ablaknál állt, s téged mint csecsemőt a karján tartott. Nem figyeltem rá különösebben.
Most jó idő eltelhetett. Én már szerkesztőségben dolgoztam, könyveim jelentek meg, fiatal, komolyan vett tehetségnek számítottam, s társaságunk nyitva volt majdnem minden előkelőnek mondott vagy értékes embercsoport felé. Vékesék mind jobban belekerültek ebbe a más világba. Együtt jártunk színházba, moziba, a Fészek művészi és tánc-estélyeire, melyek engem kevésbé érdekeltek, de a fiatalasszonyokat eléggé. Valami évődő, kötekedő viszony azonban máris kialakult köztem és „Böske” közt, még ártatlan és felszínes. Klára nem vette észre, vagy nem törődött vele. Erzsike sokkal többet volt nálunk, mint édesapád, akit a dolga lekötött. Ekkoriban közel laktunk egymáshoz, mi az Üllői út 31. földszintjén, ti a Mária utcában, a templom melletti ház második emeletén, ahol a sarokablakon később olyan sokszor láttam megjelenni, jelt adni, mikor már szerettük egymást és rejtekeztünk, fürtös arcát, mely édes-kedves és sokszor gyönyörű volt.
Már megperzselt, érezhetően, a szerelem vagy legalább a (bennem rettenetes mértékű) erotika; de tiszteltem a feleségem legjobb, legintimusabb kis barátnőjét, féltem bonyodalmaktól, s bár már voltak igen sok nyomottsággal járó kapcsolataim férjes, baráti asszonyokkal is, itt nem akartam bajt okozni. De Erzsike már nagyon-nagyon tetszett. Oly gracilis volt, olyan jókedvű; s olyan egyszerű-igaz a sok komplikált „művelt” nő közt. Ez az egyszerűsége hatott rám, bár akkor még lenéztem nagyjából. Őbenne magában is lehetett valami általános alsóbbrendűségi érzés. Később sokat emlegette, hogy szíven szúrta Klárának valami olyanféle, nem bántó szándékú mondása, hogy – mondjuk –: „Maga, Bözsikém, nem tudna lekötni egy olyanfajta szellemi embert, amilyen Lőrinc. Nem szabad olyan könnyelműnek lennie!” Itt megjegyzem, hogy Bözsikében csakugyan volt gyermekkora óta bizonyos könnyelműség és játékosság a férfiakkal szemben, így hallottam ezt tőle magától és Klárától is; ami részben szerelemvágyó természetéből, részben természetének bájos közvetlenségéből eredt. Klára sok mindentől „visszatartotta” – nem tudom, miktől. Nem fontos dolgoktól, azt hiszem.
Az a fenti kijelentése viszont rögtön s később mindjobban úgy hatott Erzsikére, hogy szinte hajtotta énfelém. Ezt százszor és százszor elmondta nekem. S kezdődő, titkolt konfliktusát „anyai” barátnőjével, akiért „meg tudott volna halni”, a férjével, aki előtt (ahogy saját maga előtt is) titkolta valódi énjét, s azzal a polgári-katolikus erkölcsi renddel, amelyben felnőtt, s amely még sokáig kegyetlenül meggyötörte.
Együtt jártunk hát, még csak családilag és nem titokban, kettesben, sokfelé, kirándulásokra, operába, tárlatra, s ő nap nap után nálunk volt, s mi is sűrűn nálatok. Babitsékkal, Tóth Árpáddal, sokakkal együtt. Erzsike valahogy Klára tartozéka volt.
Egy hegyi kirándulás, tavasszal vagy nyáron, tárta fel számomra a valódi helyzetet, a kötekedő-semmibevevő tréfálkozás mélyét, azt, hogy beleszerettem, vagy legalább erősen megkívántam a gyönyörű fiatalasszonyt. A Csillebércre mentünk ki, egész napra. A fennsíkon valahol ugrabugrált a társaság, sok ember, legalább 12-15, fogócskázott, bakot ugrott, táncolt, ahogy később, hazamenet az Ördögorom csárdában csakugyan táncoltunk is (Én nem, nem tudok.); de emlékszem rá, s ez is már féltékenységszerű érzést mutat, hogy ő a számára egyébként indifferens Komlós Aladárral táncolt. No, de még fent vagyunk a dombon. Lányok és asszonyok is átugrottak már – a bakugrások során – felettem, s nem éreztem semmit, még pikánsat sem, amikor azonban Erzsike repült át a hátam, nyakam, lehajtott fejem fölött, egyszerre megsajdult a szívem, olyan vággyal, hogy még most is, e percben is, teljes hévvel érzem. Világos volt, hogy teljes begyújtás történt, hogy úgy mondjam… De nem részletezhetem a dolgokat, később ezer és ezer hasonlóra térhetnék ki, s most csak jelezni, körvonalazni akarom az érzéseket s az egész életünk folyamatát, nem kibontani szálaira.
Udvarolni kezdtem Erzsikének. Boldogan fogadta, nevetve elhárította. Hetek teltek, hónapok. Mindjobban fogtuk egymást.
(Most már a szobában, a szobánkban írok, az ő íróasztalán…)
És mostantól kezdve még jobban elsietem a vázlatos rajzot. 1925 dec. közepén voltunk egymáséi először. Rengeteg vergődés, bűntudat előzte meg. S még több kísérte. Évekig – a bevallás után is – iszonyatosan égetett mindkettőnket a tett, a tény, a boldogságunk, amelyhez semmit sem hasonlíthatok az életemből. Őt Klára miatt gyötörte főképp a bűntudat. Eleinte azt hitte, hogy futó kapcsolat árán szabadulunk egymástól. S jólesett neki, hogy íme, mégiscsak érdekel ő egy olyan férfit is, mint Sz. L. Kis titkos győzelmi érzéséért nagy árat fizetett, s szabadulni igyekezett a kapcsolattól. Néhány együttlétet várt csak, talán én is. Nem ismertük magunkat.
Megkezdődött a hazugság, a leplezés és a bujdosás korszaka. Eddig nyugodtan voltunk együtt, most bűntudattal, rejtekezve. Így kellett, hogy ki ne derüljön semmi. Nagyon félt Klárától. Én is. Volt okunk rá. Rengeteget voltunk együtt. Neked ebből az időből még aligha lehet ilyen irányú személyes megfigyelésed, gyanúd. Nekem mindamellett még mindig sejtelmem sem volt róla, hogy milyen erős érzés fűz hozzá. Még csak egy volt a sok közül. A bűntudat, a bujkálás és egymás vigasztalgatása sajátságosan mélyítette a szerelmünket. Kifelé minden a régi keretek közt maradt; de ha lehetett, csak egymást kerestük. S már tanítottam őt!
Nagy hézag az időben, hónapok, talán egy év vagy több.
Aztán:
Édesapád egyszer csak összeomlott anyagilag, rendőrség, botrány fenyegetett. Erzsike éjjel jött értünk a hírrel. Csak én voltam otthon. Az ablakon zörgetett be. A helyzet komoly volt, tragikusnak látszó. Ki kellett védeni egyet-mást, sokat futkosni. Újságírói kapcsolataim segítettek itt-ott. Együtt szaladtunk a főkapitányságra, MOT-hoz stb. Ez alatt a pár óra alatt már rég teljes szerelmi átfűtöttségemet a komoly veszedelem érzete keresztezte, az aggódás mindenért, ami Erzsike s ami az övé. Ekkor, a bajban tudtam meg, mennyire szeretem. Nagy benső közösség támadt köztünk. A baj aztán lefutott, de az anyagi romlás majdnem teljes volt, később az lett.
Fontos most a hollandiai út. A családnak könnyítést jelentett az enschedei meghívás, neki reményt a szakításra s a vezeklésre. Mert szörnyen égette a bűntudata Klára felé. (Az első perctől kezdve mindvégig állandó volt legboldogabb éveinkben és hónapjainkban is a szakítás ügye: sokszor – fájdalmasan, néha rettenetesen – tárgyaltuk, próbáltuk, s együtt maradtunk.)
Szóval most már igazán szerettem. Jobban, mint bárkit. Ez persze az én otthonomba is bizonyos titkolt törést hozott, idegességet; viszont bizonyos jóságtöbbletet Klára részéről, aki még gyanútlan volt.
Erzsike elutazott. Azt hiszem, szenvedélyes lehetett a levelezésünk, tele vággyal és sóvárgással. Gondoskodásba, térképekbe, kultúrhistóriai magyarázgatásokba, tanácsokba rejtettem azt, ami szerelmi együttlevés vágya volt.
Ugyanekkor valahogy megjavult a viszonyom a feleségemmel. Egészen intim lett, amilyen soha. Rendkívül megértő volt. Elméletileg szinte engedélyezni látszott a „háromszöget”, feloldott a bűntudat alól. Egy szerelmes versem irányt adott a gyanújának: ebből se lett baj; sőt –! Itt megint igen hiányos leszek. A dolog vége az lett, hogy „minden bűnömet megbocsátotta”, s kiszedte a titkomat. Mikor azonban Erzsikét hallotta, megőrült. Őmiatta éppúgy, mint énmiattam. Hogy a nevelt lánykája is…! Iszonyú jeleneteink voltak, fájdalmasak, betegek, öngyilkossággal kísértőek. De Klára tartotta ígéretét. Legalábbis akarta. Megírtam Erzsikének a vallomást. Belebetegedett, bár kicsit örült is neki. Ödön még mindig nem tudott a dologról. Feleségemmel Nyugat-Németországba utaztunk (nyár volt). A helyzet úgy állt, hogy én lemondtam Erzsikéről, Erzsike rólam, s elölről akartuk kezdeni – szerelem nélkül – a régi baráti életet. Hazugság volt, hogy le tudok mondani. Erzsike részéről is. Már túlontúl össze voltunk kötve, sorsszerűen. Az erre vonatkozó levelezés, melyben E. bizonyára még kislányos lelkületű Klára felé, nálam van. Huszonöt vagy hány év óta tegnap olvastam bele. Megrendítő.
Úgy volt, hogy Kölnbe elénk jön. De táviratilag lemondta az utat. Én folyton vele voltam gondolatban. Verseimet elrejtettem vagy absztraháltam, amelyek erről szóltak.
Mikor ő hazajött, első dolga volt otthon mindent bevallani édesapádnak. Ő is sokat szenvedhetett. De megbocsátott. Együtt maradtunk. Én valami megszentülés-félét éreztem a lemondásban. Most az én házasságom kezdett elromlani, Klára lelkiállapota. Csak vázolom megint a fővonalakat. Klára idegösszeomlást kapott. Válási tervekre, majd ilyen döntésre került a sor. Én nem bírtam vele maradni, úgy éreztem, elárult bennünket egy olyan felmentő ítélet ígéretével, amelyet nem bírt megtartani. Ő öngyilkossági kísérletet szenvedett végig – tán kettőt is. Sajnáltam, de Erzsikét jobban szerettem, s most már ragaszkodtam a váláshoz. Hogy felszabadultnak éreztem magam, elmentem a Mária utcába. Feldúltam polgárilag egy asszony házasságát, jóváteszem polgárilag. A négyes megállapodás értelmében nem volt szabad külön találkoznunk. Most mégis. Megkértem, akar-e a feleségem lenni. Ödön hazajött, felháborodott, hogy ezek után is a feleségénél talál. De megnyugodott, mikor értesült a helyzetről. Erzsike válasszon. Erzsike engem szeretett, és Ödönt választotta. Látszólag hidegen, határozottan. Jóvátételi ösztönök mozdultak benne az anyai barátnő iránt, s egy kis büszkeség is valószínűleg: íme, ő adja
vissza az öngyilkos feleségnek a férjét! (Ez 1928-ban?? lehetett.)
Így maradtam Kláránál és a gyermekemnél, a kis Kláránál. Lóci később jött, nemsoká: 1929-ben. Mindnyájan sebesültek maradtunk, Klárának se maradt sok öröme abban, hogy visszakapott; talán nem is értette egészen a dolgok menetét. De így történt.
Ő és Erzsike ezután „jóban maradtak”. Én kerültem Erzsikét. De az ő jóbanlétük éppolyan erkölcsi-mesterkélt, azaz erőszakolt volt, mint az én kerülésem. A Németvölgyi úton laktunk. Erzsike lassan elmaradt. Majd’ megőrültem. Irtózatos (egyéni) titkai vannak ennek a periódusnak. Csoda, hogy kilábaltam bizonyos pótszenvedélyekből.
Véletlen, majd magunk előtt is titkoltan nem-véletlen kis mozzanatok, találkozások stb. ismét összehoztak bennünket, futó beszélgetésekre először. Mindketten nagyon szerettük, nagyon kívántuk egymást. Közben folyton nőtt az anyagi romlás. Erzsikéék felmondták a lakásukat is, a Rózsadombra költöztek egy szuterénlakásba. Találkozásoktól és szerelemtől visszatartott a szentségesnek hitt többirányú fogadalom. Meggyűlöltük a fogadalom kivevőjét. Elsősorban… nem, ez így túlzás volna. Klára is szenvedett, Ödön is. A tény, hogy Erzsike lassan elmaradt, maga is világosan beszélt vagy beszélhetett volna. Újra találkoztunk, még nagyobb rejtekezési technikával. Ödön elköltözött, Erzsikének hagyta a kis lakást, nem keresett semmit, vagy csak nagyon keveset; talán közönyössé is vált, vagy – ami valószínűbb – valahogy már respektábilisnak látta a szenvedélyeknek ezt a fokát. Klára felé azonban kötött még a lemondásunk, sokat szenvedtünk.
Bandikám, ebből az időből, úgy hiszem, már lehetnek apró emlékeid. A háttérből én neveltelek. Iskola, tankönyvek, kulisszák mögül intézett apróbb-nagyobb dolgok. A bujkálás kényszere, a titkolózás, a találkozók ritkasága (hetenkint egyszer vagy kétszer), az anyagi gondok, anyukád hősi erőfeszítése, s mindenekfölött ez a nagy, zaklatott, gyönyörű szerelem (mely persze folytonos elszakadási kísérletekkel is járt) és a boldogság, mely mégiscsak, lopva, de csodálatos erővel újra meg újra eltöltött bennünket: együttesen mind csak fokozta végzetes együvétartozásunk érzetét. Lehet, hogy házasságban hamar végeztünk volna egymással.
S én mégsem voltam, mégsem maradtam hű hozzá. Sok szeretőm volt. Rettenetes életem. Éveken át folyton a halálra készültem. Más zavaró momentum is felmerült, hogyne, hiszen őrjítő volt a gond s a szenvedés, ahogy őrjítő a jó.
Megint csak évek. Már alig van időm befejezni ezt a levelet.
Ez alatt az idő alatt az egész Rózsadomb a szerelmünk titkos fészke volt. A kis erdő, a dombtető, minden rét, fa, utca, minden korcsma: egy-egy emlék, ami mind olyan fontos lett, hogy ma is a jelen hevével támad fel bennem. Szörnyű fetisiszta lettem. Anyukád olvasott, tanult, komolyodott. Én beszéltem, felolvastam neki, írtam; vagy ő jegyzett. Mindenfélét tanult. Irodalmat, művészetet, zenét, filozófiát, lélektant.
De ezzel már előrefutottam. (Még annyit, hogy az Eszter utcai lakás-tulajdonosnőjének lánya, Steyskal Baba, jó barátnője lett Erzsikének, s mikor férjhez ment dr. Luka Pistához, haláláig sokszor voltunk náluk: tudtak a szerelmünkről s pártolták.)
Azért mondom, hogy előrefutottam, mert a pénzgond miatt Erzsikének állást kellett keresnie. Bandi – talán – a nagymamához került, akinél Ödön is élt. Én segítettem Erzsikét, először kölnivíz stb. féle dolgokkal, mandarinnal, csokoládéval, mert szégyelltük a pénzt. De a helyzet hamar feltárta, hogy itt kenyérre van szükség, nem édességre. Mennyit sírtunk emiatt is. Minden pillanatunkat és könnyünket szentnek éreztem és érzem ma is. Nem volt sok pénzem, 100-150-200 pengő juthatott havonta ide, s könyvek, színházjegyek, amikhez ingyen jutottam.
Erzsike az Individuálpszichológusoknál. Ez is volna egy fejezet. Kevéssé ismerem. Véletlenül ült be egy előadásukra: ez a kezdet. Máday megszerette, jó barátunk lett. Külön kétszemélyes kurzust kértem számunkra a jó professzortól. De ekkor E.-nek már állása volt. Nevelőnősködött. Sok helyen. Bátor volt és erős. Érintkezésünk, ha a helyén volt telefon, megkönnyült; ideje viszont kevesebb lett: hetenkint jó időre csak egyszer láttuk egymást. Nekem mindig írhatott vagy telefonálhatott. Az Esthez. S feljött.
Színház, tanulás, utazások. Szabadságai ideje alatt: a gyönyörű emlékű Klastrompusztai menedékház; a dunai hajóutunk, Mohács–Pécs stb.; Balaton; Bakony; s a Pest környéki hegyvidék, falvak. Nagy technikánk volt már a mások figyelmének kijátszásában, persze azért együtt láttak bennünket idegenek, „ellenségek” is. A pletyka hazajutott. Újabb házi rémségek. Vádak: E.-nek hordom a pénzt. Óh, szegény, de keveset kapott tőlem! Keménynek kellett lennem: Klára vagy szótlan tudomásul veszi a helyzetet, vagy törés következik. Nagy kínnal-bajjal e tekintetben mindvégig így maradt a helyzet. (Tán az utolsó negyedévben könnyült…)
Erzsike nevelő érzéke a gyakorlatban az individualista elmélet hatása alatt nagyszerűen kibontakozott, önállósult. Kezdett szerepet játszani az adlerista pedagógusok közt.
Közben folyton az elszakadási próbálkozások. Sose sikerültek. Napokig, legfeljebb 2-3 hétig tartottak, s megváltás volt az új együttlét.
Boldogság, mámor, szegénység és sírás.
És betegség!
E. csonttuberkulózis jeleit, vészes jeleit mutatta már a jobb kulcscsontján. „Svájc, magaslat. Egyévi drága kúra, talán…” Az öreg dr. Lévait, akinek ezért sirattam el versben a halálát, beavattam titkunkba, s ő – félig, nem: 99%-ig reménytelenül – kezdte gyógyítani E.-t, koszttal, gyógyszerekkel, majdnem házi eszközökkel, pihentetéssel. S a csoda megtörtént. A baj elmúlt, bár végzetesnek látták – láttuk. Erzsike akkor ment – már majdnem utókúrára – Bakonybélbe. Veszprém, onnan autóbusz. Egy Kati néninél lakott, pihent, én felkerestem. Óh, istenem!
Tízezer mozzanatot kéne említenem e pár helyett.
Sokat utaztunk. Utólag mégis keveslem. Legnagyobb utazásunk még nevelőnősködése idejére esik: bejártuk az egész Felvidéket, Csehországot, Prágát, Königgrätzet, Bodenbachot, Karlsbadot, Marienbadot, Égert, az Óriáshegységet, a földalatti taváról nevezetes Macocha-barlang turistacsodáját, Brünnt, a Vág völgyét, a Tátrát… Ti. egyhavi II. o. gyorsvonati szabadjegyünk volt az összes csehszl. vasútra, Straka Anton adta nekem, s a kedvéért neki; ismerte a kapcsolatunkat s Erzsikét. Stubnyafürdő! S az Óriáshegység kötélvasútja. Németországba is átnéztünk: 2 nap Drezdában!
Évek. Évek. Mindig ugyanaz a fájdalom és ugyanaz a gyönyörűség. Már rég tudtam, mit jelent nekem ő. Állandó… – nem merem leírni, amiket neki mondtam, s amiket most is érzek. Csodálatos, drága szerelmem! Legnagyobb örömöm és legnagyobb fájdalmam, aki itt hagytál! Én féltem, hogy nem élem túl ezt a telet és te – – –
Erzsike már önállósította magát. Lakása lett a Ráth Gy. u. 41-ben, két szoba. Már ő vállalt gyerekeket. Egyre többet. A helyzete javult; én is jobban segíthettem. Tanulás, szerelem.
Hogy te, Bandi, a 6. gimn. után tovább tanulj, az még nagy harcokba került. Édesanyád sokszor összeroppant.
De hát felfelé ment lassan minden. Az ő szaktekintélye. Az enyém az irodalomban.
A zsidóellenes törvények előszele, majd ideje. Erről már sokat tudsz. Együtt tárgyalgattuk E-vel, mit hogyan lehet legjobban csinálni. Közben katonaságaim. Közben az utazásaink, együttléteink! Baráti külön körünk tágult.
Az ostrom viszontagságai. Erről már nem írok. Húzzák, Erzsikém, a déli harangot, ahogy itt ülök utoljára a szobánkban. Minden apróság, minden porszem drága! Nézem az arcképedet, és szeretlek, szeretlek, szeretlek. Akármit csináltam, minden tévedés volt: és tenélküled nem tudnám, mi lehetséges a szerelemben. Csoda voltál! Tegnap imádkoztam érted, én, a hitetlen – – –
Ő át Pestre a Duna jegén a gyerekekkel, kéthavi új elszakadás.
Új embereket kellett beavatni. Ekkor beszéltem róla először Illyés Gyulának, akit levélközvetítésre kellett felkérnem.
Különféle okok miatt tudott rólunk: Farkas Ferenc, Szikláné Lám Ilona festőművész, dr. Tompa Kálmán, dr. Radnai Béla. Tompa nagyon szerette, becsülte. Mások is. Én meg az ő barátaival ismerkedtem össze.
Az utóbbi évek alatt isteni szerencse volt, hogy kis intézetét úgy megbecsülték, hogy ő anyagi biztonságba került. Most már nem segíthettem volna. Névnapra, születésnapra hoztam neki csak emléket. S apróságokat.
Sokat utaztunk megint. Kedvemért ült repülőgépre.
Szárszó: Arankáék! Hányszor és hányszor!
Tavaly ilyenkor, februárban együtt fürödtünk a hévízi tóban. Három gyönyörű napunk volt. Májusban megismételtük. Igen rosszul sikerült.
Azóta nem is volt összekoccanásunk. Nem részletezhetek többé semmit, nem is jelezhetek. Majd.
Lám Ilona karácsonyra megfestette az arcképét. Ez, hogy elkészíttette, már szintén a halálos szándékra mutat szememben.
Pénteken Radnai magángyűjteményét néztük meg, délután itt voltunk. A legboldogabban. „Ah, mondta: most semmi gátlásom sem volt.”
A múlt héten, szerdán, az árverési csarnokban együtt. Lócinak vettem órát. Teljes levertség.
Péntek: az idegösszeomlás.
Szombat: a lelkierő visszatérésének megjátszása. Ahogy előző este engem, eltávolította Bandit, majd a Máday-féle kisegítőt. S éjjel végzett.
Két-három hónapra látok visszamenőleg végzetes momentumokat.
S tegnap a temetés. Vele temettek.
Isten veled, Édesem! – Isten veled, Bandi.
Sz. Lőrinc
Ms 4610/284. Szabó Lőrinc levele Vékes Endrének; az emlékező levél első összefoglalása a történetnek, adatait megismétli Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezése; jegyzeteit lásd ott. Első megjelenése: Kortárs, 1980/5., 779–785.; újraközölve: Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc, Gondolat, Bp., 1985., 229–241. Kapcsolatuk kezdetére nézve bizonytalan és egymásnak ellentmondó adatokkal szolgál Szabó Lőrinc. Vö. pl. Erzsike című írását, 214. számú levelét és 167. számú levelének jegyzetét.