319.

Eltelt az első éjszaka, az első a föld alatt őneki, mindjárt találkozunk, s még egyszer látni fogom a lakást, az utolsót, a szobánkat, melyben annyit szenvedtünk s oly boldogok voltunk. Egyébként is szörnyen gyenge vagyok, szememet folyton elfutja a könny. Félórát még várnom kell, azalatt leírom neked rögtönözve és nagyon hézagosan a barátságunk történetét. Fejből, kapkodva, hogy kitöltsem ezt az időt. S csak mindig félek, hogy nem lesz rá módom még csak körvonalazni sem a történetünket.

De nem bírok írni. Ha gyorsírni lehetne a gondolatokat, emlékeket! – Csakugyan, valahogy Radnai Béla segíthetne: két-három órát beszélnék egy tagban, s bizalmasaink stenografálnák és áttennék gépírásba. Valami efféle kellene.

A dolog úgy kezdődött, hogy édesanyád, gyöngéd, okos, mindenre igen jó érzékű, szegény és szép lányka, valamikor 1920 előtt megismerkedett talán valami fővárosi Népjóléti Hivatalban özv. Rudnay Sándornéval, Mikes Klárával, Mikes Lajos dr. szerkesztő legidősebb lányával, s teljes lelkével hozzákapcsolódott. Világismeretben, önállóságban, kultúrában és társadalmi helyzetben Klára, az én későbbi feleségem messze fölötte állt, élettapasztalatban is, hiszen Erzsike – akkor még Bözsi – hét évvel fiatalabb volt nála.

1921. december 31-én kötött házasságunk előtt én talán nem is találkoztam édesanyáddal. Ő is férjhez ment már, amiben része volt az otthontól való szabadulási vágynak is. Férje, édesapád jól keresett, ügyes ember volt, bár nem önálló. Azt hiszem, jóval jobb anyagi helyzetben voltak, mint mi. Erzsike rajongó szeretete azonban Klára iránt, s bizonyos vágy, az érdekesebb társaság, s főleg a kultúrigények mind jobban hozzánk kapcsolták. Először én úgy láttam meg őt, hogy a Horánszky utcában, Klára volt lakásán az ablaknál állt, s téged mint csecsemőt a karján tartott. Nem figyeltem rá különösebben.

Most jó idő eltelhetett. Én már szerkesztőségben dolgoztam, könyveim jelentek meg, fiatal, komolyan vett tehetségnek számítottam, s társaságunk nyitva volt majdnem minden előkelőnek mondott vagy értékes embercsoport felé. Vékesék mind jobban belekerültek ebbe a más világba. Együtt jártunk színházba, moziba, a Fészek művészi és tánc-estélyeire, melyek engem kevésbé érdekeltek, de a fiatalasszonyokat eléggé. Valami évődő, kötekedő viszony azonban máris kialakult köztem és „Böske” közt, még ártatlan és felszínes. Klára nem vette észre, vagy nem törődött vele. Erzsike sokkal többet volt nálunk, mint édesapád, akit a dolga lekötött. Ekkoriban közel laktunk egymáshoz, mi az Üllői út 31. földszintjén, ti a Mária utcában, a templom melletti ház második emeletén, ahol a sarokablakon később olyan sokszor láttam megjelenni, jelt adni, mikor már szerettük egymást és rejtekeztünk, fürtös arcát, mely édes-kedves és sokszor gyönyörű volt.

Már megperzselt, érezhetően, a szerelem vagy legalább a (bennem rettenetes mértékű) erotika; de tiszteltem a feleségem legjobb, legintimusabb kis barátnőjét, féltem bonyodalmaktól, s bár már voltak igen sok nyomottsággal járó kapcsolataim férjes, baráti asszonyokkal is, itt nem akartam bajt okozni. De Erzsike már nagyon-nagyon tetszett. Oly gracilis volt, olyan jókedvű; s olyan egyszerű-igaz a sok komplikált „művelt” nő közt. Ez az egyszerűsége hatott rám, bár akkor még lenéztem nagyjából. Őbenne magában is lehetett valami általános alsóbbrendűségi érzés. Később sokat emlegette, hogy szíven szúrta Klárának valami olyanféle, nem bántó szándékú mondása, hogy – mondjuk –: „Maga, Bözsikém, nem tudna lekötni egy olyanfajta szellemi embert, amilyen Lőrinc. Nem szabad olyan könnyelműnek lennie!” Itt megjegyzem, hogy Bözsikében csakugyan volt gyermekkora óta bizonyos könnyelműség és játékosság a férfiakkal szemben, így hallottam ezt tőle magától és Klárától is; ami részben szerelemvágyó természetéből, részben természetének bájos közvetlenségéből eredt. Klára sok mindentől „visszatartotta” – nem tudom, miktől. Nem fontos dolgoktól, azt hiszem.

Az a fenti kijelentése viszont rögtön s később mindjobban úgy hatott Erzsikére, hogy szinte hajtotta énfelém. Ezt százszor és százszor elmondta nekem. S kezdődő, titkolt konfliktusát „anyai” barátnőjével, akiért „meg tudott volna halni”, a férjével, aki előtt (ahogy saját maga előtt is) titkolta valódi énjét, s azzal a polgári-katolikus erkölcsi renddel, amelyben felnőtt, s amely még sokáig kegyetlenül meggyötörte.

Együtt jártunk hát, még csak családilag és nem titokban, kettesben, sokfelé, kirándulásokra, operába, tárlatra, s ő nap nap után nálunk volt, s mi is sűrűn nálatok. Babitsékkal, Tóth Árpáddal, sokakkal együtt. Erzsike valahogy Klára tartozéka volt.

Egy hegyi kirándulás, tavasszal vagy nyáron, tárta fel számomra a valódi helyzetet, a kötekedő-semmibevevő tréfálkozás mélyét, azt, hogy beleszerettem, vagy legalább erősen megkívántam a gyönyörű fiatalasszonyt. A Csillebércre mentünk ki, egész napra. A fennsíkon valahol ugrabugrált a társaság, sok ember, legalább 12-15, fogócskázott, bakot ugrott, táncolt, ahogy később, hazamenet az Ördögorom csárdában csakugyan táncoltunk is (Én nem, nem tudok.); de emlékszem rá, s ez is már féltékenységszerű érzést mutat, hogy ő a számára egyébként indifferens Komlós Aladárral táncolt. No, de még fent vagyunk a dombon. Lányok és asszonyok is átugrottak már – a bakugrások során – felettem, s nem éreztem semmit, még pikánsat sem, amikor azonban Erzsike repült át a hátam, nyakam, lehajtott fejem fölött, egyszerre megsajdult a szívem, olyan vággyal, hogy még most is, e percben is, teljes hévvel érzem. Világos volt, hogy teljes begyújtás történt, hogy úgy mondjam… De nem részletezhetem a dolgokat, később ezer és ezer hasonlóra térhetnék ki, s most csak jelezni, körvonalazni akarom az érzéseket s az egész életünk folyamatát, nem kibontani szálaira.

Udvarolni kezdtem Erzsikének. Boldogan fogadta, nevetve elhárította. Hetek teltek, hónapok. Mindjobban fogtuk egymást.

(Most már a szobában, a szobánkban írok, az ő íróasztalán…)

És mostantól kezdve még jobban elsietem a vázlatos rajzot. 1925 dec. közepén voltunk egymáséi először. Rengeteg vergődés, bűntudat előzte meg. S még több kísérte. Évekig – a bevallás után is – iszonyatosan égetett mindkettőnket a tett, a tény, a boldogságunk, amelyhez semmit sem hasonlíthatok az életemből. Őt Klára miatt gyötörte főképp a bűntudat. Eleinte azt hitte, hogy futó kapcsolat árán szabadulunk egymástól. S jólesett neki, hogy íme, mégiscsak érdekel ő egy olyan férfit is, mint Sz. L. Kis titkos győzelmi érzéséért nagy árat fizetett, s szabadulni igyekezett a kapcsolattól. Néhány együttlétet várt csak, talán én is. Nem ismertük magunkat.

Megkezdődött a hazugság, a leplezés és a bujdosás korszaka. Eddig nyugodtan voltunk együtt, most bűntudattal, rejtekezve. Így kellett, hogy ki ne derüljön semmi. Nagyon félt Klárától. Én is. Volt okunk rá. Rengeteget voltunk együtt. Neked ebből az időből még aligha lehet ilyen irányú személyes megfigyelésed, gyanúd. Nekem mindamellett még mindig sejtelmem sem volt róla, hogy milyen erős érzés fűz hozzá. Még csak egy volt a sok közül. A bűntudat, a bujkálás és egymás vigasztalgatása sajátságosan mélyítette a szerelmünket. Kifelé minden a régi keretek közt maradt; de ha lehetett, csak egymást kerestük. S már tanítottam őt!

Nagy hézag az időben, hónapok, talán egy év vagy több.

Aztán:

Édesapád egyszer csak összeomlott anyagilag, rendőrség, botrány fenyegetett. Erzsike éjjel jött értünk a hírrel. Csak én voltam otthon. Az ablakon zörgetett be. A helyzet komoly volt, tragikusnak látszó. Ki kellett védeni egyet-mást, sokat futkosni. Újságírói kapcsolataim segítettek itt-ott. Együtt szaladtunk a főkapitányságra, MOT-hoz stb. Ez alatt a pár óra alatt már rég teljes szerelmi átfűtöttségemet a komoly veszedelem érzete keresztezte, az aggódás mindenért, ami Erzsike s ami az övé. Ekkor, a bajban tudtam meg, mennyire szeretem. Nagy benső közösség támadt köztünk. A baj aztán lefutott, de az anyagi romlás majdnem teljes volt, később az lett.

Fontos most a hollandiai út. A családnak könnyítést jelentett az enschedei meghívás, neki reményt a szakításra s a vezeklésre. Mert szörnyen égette a bűntudata Klára felé. (Az első perctől kezdve mindvégig állandó volt legboldogabb éveinkben és hónapjainkban is a szakítás ügye: sokszor – fájdalmasan, néha rettenetesen – tárgyaltuk, próbáltuk, s együtt maradtunk.)

Szóval most már igazán szerettem. Jobban, mint bárkit. Ez persze az én otthonomba is bizonyos titkolt törést hozott, idegességet; viszont bizonyos jóságtöbbletet Klára részéről, aki még gyanútlan volt.

Erzsike elutazott. Azt hiszem, szenvedélyes lehetett a levelezésünk, tele vággyal és sóvárgással. Gondoskodásba, térképekbe, kultúrhistóriai magyarázgatásokba, tanácsokba rejtettem azt, ami szerelmi együttlevés vágya volt.

Ugyanekkor valahogy megjavult a viszonyom a feleségemmel. Egészen intim lett, amilyen soha. Rendkívül megértő volt. Elméletileg szinte engedélyezni látszott a „háromszöget”, feloldott a bűntudat alól. Egy szerelmes versem irányt adott a gyanújának: ebből se lett baj; sőt –! Itt megint igen hiányos leszek. A dolog vége az lett, hogy „minden bűnömet megbocsátotta”, s kiszedte a titkomat. Mikor azonban Erzsikét hallotta, megőrült. Őmiatta éppúgy, mint énmiattam. Hogy a nevelt lánykája is…! Iszonyú jeleneteink voltak, fájdalmasak, betegek, öngyilkossággal kísértőek. De Klára tartotta ígéretét. Legalábbis akarta. Megírtam Erzsikének a vallomást. Belebetegedett, bár kicsit örült is neki. Ödön még mindig nem tudott a dologról. Feleségemmel Nyugat-Németországba utaztunk (nyár volt). A helyzet úgy állt, hogy én lemondtam Erzsikéről, Erzsike rólam, s elölről akartuk kezdeni – szerelem nélkül – a régi baráti életet. Hazugság volt, hogy le tudok mondani. Erzsike részéről is. Már túlontúl össze voltunk kötve, sorsszerűen. Az erre vonatkozó levelezés, melyben E. bizonyára még kislányos lelkületű Klára felé, nálam van. Huszonöt vagy hány év óta tegnap olvastam bele. Megrendítő.

Úgy volt, hogy Kölnbe elénk jön. De táviratilag lemondta az utat. Én folyton vele voltam gondolatban. Verseimet elrejtettem vagy absztraháltam, amelyek erről szóltak.

Mikor ő hazajött, első dolga volt otthon mindent bevallani édesapádnak. Ő is sokat szenvedhetett. De megbocsátott. Együtt maradtunk. Én valami megszentülés-félét éreztem a lemondásban. Most az én házasságom kezdett elromlani, Klára lelkiállapota. Csak vázolom megint a fővonalakat. Klára idegösszeomlást kapott. Válási tervekre, majd ilyen döntésre került a sor. Én nem bírtam vele maradni, úgy éreztem, elárult bennünket egy olyan felmentő ítélet ígéretével, amelyet nem bírt megtartani. Ő öngyilkossági kísérletet szenvedett végig – tán kettőt is. Sajnáltam, de Erzsikét jobban szerettem, s most már ragaszkodtam a váláshoz. Hogy felszabadultnak éreztem magam, elmentem a Mária utcába. Feldúltam polgárilag egy asszony házasságát, jóváteszem polgárilag. A négyes megállapodás értelmében nem volt szabad külön találkoznunk. Most mégis. Megkértem, akar-e a feleségem lenni. Ödön hazajött, felháborodott, hogy ezek után is a feleségénél talál. De megnyugodott, mikor értesült a helyzetről. Erzsike válasszon. Erzsike engem szeretett, és Ödönt választotta. Látszólag hidegen, határozottan. Jóvátételi ösztönök mozdultak benne az anyai barátnő iránt, s egy kis büszkeség is valószínűleg: íme, ő adja vissza az öngyilkos feleségnek a férjét! (Ez 1928-ban?? lehetett.)

Így maradtam Kláránál és a gyermekemnél, a kis Kláránál. Lóci később jött, nemsoká: 1929-ben. Mindnyájan sebesültek maradtunk, Klárának se maradt sok öröme abban, hogy visszakapott; talán nem is értette egészen a dolgok menetét. De így történt.

Ő és Erzsike ezután „jóban maradtak”. Én kerültem Erzsikét. De az ő jóbanlétük éppolyan erkölcsi-mesterkélt, azaz erőszakolt volt, mint az én kerülésem. A Németvölgyi úton laktunk. Erzsike lassan elmaradt. Majd’ megőrültem. Irtózatos (egyéni) titkai vannak ennek a periódusnak. Csoda, hogy kilábaltam bizonyos pótszenvedélyekből.

Véletlen, majd magunk előtt is titkoltan nem-véletlen kis mozzanatok, találkozások stb. ismét összehoztak bennünket, futó beszélgetésekre először. Mindketten nagyon szerettük, nagyon kívántuk egymást. Közben folyton nőtt az anyagi romlás. Erzsikéék felmondták a lakásukat is, a Rózsadombra költöztek egy szuterénlakásba. Találkozásoktól és szerelemtől visszatartott a szentségesnek hitt többirányú fogadalom. Meggyűlöltük a fogadalom kivevőjét. Elsősorban… nem, ez így túlzás volna. Klára is szenvedett, Ödön is. A tény, hogy Erzsike lassan elmaradt, maga is világosan beszélt vagy beszélhetett volna. Újra találkoztunk, még nagyobb rejtekezési technikával. Ödön elköltözött, Erzsikének hagyta a kis lakást, nem keresett semmit, vagy csak nagyon keveset; talán közönyössé is vált, vagy – ami valószínűbb – valahogy már respektábilisnak látta a szenvedélyeknek ezt a fokát. Klára felé azonban kötött még a lemondásunk, sokat szenvedtünk.

Bandikám, ebből az időből, úgy hiszem, már lehetnek apró emlékeid. A háttérből én neveltelek. Iskola, tankönyvek, kulisszák mögül intézett apróbb-nagyobb dolgok. A bujkálás kényszere, a titkolózás, a találkozók ritkasága (hetenkint egyszer vagy kétszer), az anyagi gondok, anyukád hősi erőfeszítése, s mindenekfölött ez a nagy, zaklatott, gyönyörű szerelem (mely persze folytonos elszakadási kísérletekkel is járt) és a boldogság, mely mégiscsak, lopva, de csodálatos erővel újra meg újra eltöltött bennünket: együttesen mind csak fokozta végzetes együvétartozásunk érzetét. Lehet, hogy házasságban hamar végeztünk volna egymással.

S én mégsem voltam, mégsem maradtam hű hozzá. Sok szeretőm volt. Rettenetes életem. Éveken át folyton a halálra készültem. Más zavaró momentum is felmerült, hogyne, hiszen őrjítő volt a gond s a szenvedés, ahogy őrjítő a jó.

Megint csak évek. Már alig van időm befejezni ezt a levelet.

Ez alatt az idő alatt az egész Rózsadomb a szerelmünk titkos fészke volt. A kis erdő, a dombtető, minden rét, fa, utca, minden korcsma: egy-egy emlék, ami mind olyan fontos lett, hogy ma is a jelen hevével támad fel bennem. Szörnyű fetisiszta lettem. Anyukád olvasott, tanult, komolyodott. Én beszéltem, felolvastam neki, írtam; vagy ő jegyzett. Mindenfélét tanult. Irodalmat, művészetet, zenét, filozófiát, lélektant.

De ezzel már előrefutottam. (Még annyit, hogy az Eszter utcai lakás-tulajdonosnőjének lánya, Steyskal Baba, jó barátnője lett Erzsikének, s mikor férjhez ment dr. Luka Pistához, haláláig sokszor voltunk náluk: tudtak a szerelmünkről s pártolták.)

Azért mondom, hogy előrefutottam, mert a pénzgond miatt Erzsikének állást kellett keresnie. Bandi – talán – a nagymamához került, akinél Ödön is élt. Én segítettem Erzsikét, először kölnivíz stb. féle dolgokkal, mandarinnal, csokoládéval, mert szégyelltük a pénzt. De a helyzet hamar feltárta, hogy itt kenyérre van szükség, nem édességre. Mennyit sírtunk emiatt is. Minden pillanatunkat és könnyünket szentnek éreztem és érzem ma is. Nem volt sok pénzem, 100-150-200 pengő juthatott havonta ide, s könyvek, színházjegyek, amikhez ingyen jutottam.

Erzsike az Individuálpszichológusoknál. Ez is volna egy fejezet. Kevéssé ismerem. Véletlenül ült be egy előadásukra: ez a kezdet. Máday megszerette, jó barátunk lett. Külön kétszemélyes kurzust kértem számunkra a jó professzortól. De ekkor E.-nek már állása volt. Nevelőnősködött. Sok helyen. Bátor volt és erős. Érintkezésünk, ha a helyén volt telefon, megkönnyült; ideje viszont kevesebb lett: hetenkint jó időre csak egyszer láttuk egymást. Nekem mindig írhatott vagy telefonálhatott. Az Esthez. S feljött.

Színház, tanulás, utazások. Szabadságai ideje alatt: a gyönyörű emlékű Klastrompusztai menedékház; a dunai hajóutunk, Mohács–Pécs stb.; Balaton; Bakony; s a Pest környéki hegyvidék, falvak. Nagy technikánk volt már a mások figyelmének kijátszásában, persze azért együtt láttak bennünket idegenek, „ellenségek” is. A pletyka hazajutott. Újabb házi rémségek. Vádak: E.-nek hordom a pénzt. Óh, szegény, de keveset kapott tőlem! Keménynek kellett lennem: Klára vagy szótlan tudomásul veszi a helyzetet, vagy törés következik. Nagy kínnal-bajjal e tekintetben mindvégig így maradt a helyzet. (Tán az utolsó negyedévben könnyült…)

Erzsike nevelő érzéke a gyakorlatban az individualista elmélet hatása alatt nagyszerűen kibontakozott, önállósult. Kezdett szerepet játszani az adlerista pedagógusok közt.

Közben folyton az elszakadási próbálkozások. Sose sikerültek. Napokig, legfeljebb 2-3 hétig tartottak, s megváltás volt az új együttlét.

Boldogság, mámor, szegénység és sírás.

És betegség!

E. csonttuberkulózis jeleit, vészes jeleit mutatta már a jobb kulcscsontján. „Svájc, magaslat. Egyévi drága kúra, talán…” Az öreg dr. Lévait, akinek ezért sirattam el versben a halálát, beavattam titkunkba, s ő – félig, nem: 99%-ig reménytelenül – kezdte gyógyítani E.-t, koszttal, gyógyszerekkel, majdnem házi eszközökkel, pihentetéssel. S a csoda megtörtént. A baj elmúlt, bár végzetesnek látták – láttuk. Erzsike akkor ment – már majdnem utókúrára – Bakonybélbe. Veszprém, onnan autóbusz. Egy Kati néninél lakott, pihent, én felkerestem. Óh, istenem!

Tízezer mozzanatot kéne említenem e pár helyett.

Sokat utaztunk. Utólag mégis keveslem. Legnagyobb utazásunk még nevelőnősködése idejére esik: bejártuk az egész Felvidéket, Csehországot, Prágát, Königgrätzet, Bodenbachot, Karlsbadot, Marienbadot, Égert, az Óriáshegységet, a földalatti taváról nevezetes Macocha-barlang turistacsodáját, Brünnt, a Vág völgyét, a Tátrát… Ti. egyhavi II. o. gyorsvonati szabadjegyünk volt az összes csehszl. vasútra, Straka Anton adta nekem, s a kedvéért neki; ismerte a kapcsolatunkat s Erzsikét. Stubnyafürdő! S az Óriáshegység kötélvasútja. Németországba is átnéztünk: 2 nap Drezdában!

Évek. Évek. Mindig ugyanaz a fájdalom és ugyanaz a gyönyörűség. Már rég tudtam, mit jelent nekem ő. Állandó… – nem merem leírni, amiket neki mondtam, s amiket most is érzek. Csodálatos, drága szerelmem! Legnagyobb örömöm és legnagyobb fájdalmam, aki itt hagytál! Én féltem, hogy nem élem túl ezt a telet és te – – –

Erzsike már önállósította magát. Lakása lett a Ráth Gy. u. 41-ben, két szoba. Már ő vállalt gyerekeket. Egyre többet. A helyzete javult; én is jobban segíthettem. Tanulás, szerelem.

Hogy te, Bandi, a 6. gimn. után tovább tanulj, az még nagy harcokba került. Édesanyád sokszor összeroppant.

De hát felfelé ment lassan minden. Az ő szaktekintélye. Az enyém az irodalomban.

A zsidóellenes törvények előszele, majd ideje. Erről már sokat tudsz. Együtt tárgyalgattuk E-vel, mit hogyan lehet legjobban csinálni. Közben katonaságaim. Közben az utazásaink, együttléteink! Baráti külön körünk tágult.

Az ostrom viszontagságai. Erről már nem írok. Húzzák, Erzsikém, a déli harangot, ahogy itt ülök utoljára a szobánkban. Minden apróság, minden porszem drága! Nézem az arcképedet, és szeretlek, szeretlek, szeretlek. Akármit csináltam, minden tévedés volt: és tenélküled nem tudnám, mi lehetséges a szerelemben. Csoda voltál! Tegnap imádkoztam érted, én, a hitetlen – – –

Ő át Pestre a Duna jegén a gyerekekkel, kéthavi új elszakadás.

Új embereket kellett beavatni. Ekkor beszéltem róla először Illyés Gyulának, akit levélközvetítésre kellett felkérnem.

Különféle okok miatt tudott rólunk: Farkas Ferenc, Szikláné Lám Ilona festőművész, dr. Tompa Kálmán, dr. Radnai Béla. Tompa nagyon szerette, becsülte. Mások is. Én meg az ő barátaival ismerkedtem össze.

Az utóbbi évek alatt isteni szerencse volt, hogy kis intézetét úgy megbecsülték, hogy ő anyagi biztonságba került. Most már nem segíthettem volna. Névnapra, születésnapra hoztam neki csak emléket. S apróságokat.

Sokat utaztunk megint. Kedvemért ült repülőgépre.

Szárszó: Arankáék! Hányszor és hányszor!

Tavaly ilyenkor, februárban együtt fürödtünk a hévízi tóban. Három gyönyörű napunk volt. Májusban megismételtük. Igen rosszul sikerült.

Azóta nem is volt összekoccanásunk. Nem részletezhetek többé semmit, nem is jelezhetek. Majd.

Lám Ilona karácsonyra megfestette az arcképét. Ez, hogy elkészíttette, már szintén a halálos szándékra mutat szememben.

Pénteken Radnai magángyűjteményét néztük meg, délután itt voltunk. A legboldogabban. „Ah, mondta: most semmi gátlásom sem volt.”

A múlt héten, szerdán, az árverési csarnokban együtt. Lócinak vettem órát. Teljes levertség.

Péntek: az idegösszeomlás.

Szombat: a lelkierő visszatérésének megjátszása. Ahogy előző este engem, eltávolította Bandit, majd a Máday-féle kisegítőt. S éjjel végzett.

Két-három hónapra látok visszamenőleg végzetes momentumokat.

S tegnap a temetés. Vele temettek.

Isten veled, Édesem! – Isten veled, Bandi.

Sz. Lőrinc

 

Ms 4610/284. Szabó Lőrinc levele Vékes Endrének; az emlékező levél első összefoglalása a történetnek, adatait megismétli Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezése; jegyzeteit lásd ott. Első megjelenése: Kortárs, 1980/5., 779–785.; újraközölve: Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc, Gondolat, Bp., 1985., 229–241. Kapcsolatuk kezdetére nézve bizonytalan és egymásnak ellentmondó adatokkal szolgál Szabó Lőrinc. Vö. pl. Erzsike című írását, 214. számú levelét és 167. számú levelének jegyzetét.

320.

Kedves Magda és Gyula!

Valahonnan biztosan tudjátok már a dolgot. Bandiéktól írok. Sokszor beszéltünk róla, hogy meg kell írni; de Bandinak nem volt lelki ereje hozzá. A címeteket – címüket – én kerestem elő, már régen. Ma, talán minden különösebb, új ok nélkül, nagyon rosszul éreztem magamat, s feljöttem ide a hegyre, magam sem tudom, miért. Jólesik itt lennem. A falon Erzsike képe, olaj; tavaly decemberből. Itt minden rá emlékeztet; s itt vannak a fiatalok, itt a két unoka. Az egyik szobát, az emeletit szinte csak az ő bútorai töltik be. De még mindig nem mondtam meg, hogy mi történt. Erzsike most február közepén idegösszeroppanást kapott, és 12-én, egy vasárnapra virradó éjszakán, öngyilkos lett, meghalt. Előzetesen legalább két hónapon át készült titokban a tettére. A végzetes napokban sorra eltávolított mindenkit a környezetéből, Máday dr.-t, engem, Bandit, a személyzetet. Reggel a konyhában találták, matrácokon, kinyújtózva; luminállal kábíthatta el magát, s a gáz végzett vele. Amióta ismerem, sokszor – vagy mondjuk: többször – sikerült kikerülni, átlépnie ugyanezt a szakadékot. Most nem. Mindezt de nagyon sokat átbeszéltük azóta, de sokszor elsírtam! Érzéseimről nem akarok most és így beszélni, postán. Borzasztó volt, ma is az. A Farkasréten temettük, 16-án, csütörtökön. A boncolást mellőzték. Már szép sírja van, terméskövekből építve; virágok, kereszt; két kis rózsafa a fejnél. Sokat vagyok kint nála. Megírom azt is, hogy otthon, nálam, nagyon megrendülten fogadták a hírt; feleségemmel sokat beszélünk róla, Erzsikéről, azazhogy Bözsiről (ő még így ismerte), s úgy látom, Klára most már egészen másképp nézi ezt a 25 éves szerelmet, mint eddig: teljesen alkalmazkodni igyekszik hozzám ebben az ügyben. Örülök neki. Isten ments, hogy újabb tragédia történjen! Erzsikéről azóta sokat írtam, azt hiszem, legszebb dolgait az életemnek; egyszer majd csak tér nyílik effajta individuális témáknak is. Sokat dolgozom, persze csak fordításokat, egy 550 darabból összeállított ilyen könyvem most jelent meg; ami saját mű, az privát tevékenység csupán. Lehet, hogy az idén is sikerül nyaralnom, barátoknál, a Balatonon, Somogyban stb. Ha adódik valami, kérem, írjanak – írjatok – akár közvetlenül (II. Volkmann u. 8.), akár Bandiékon át. Nagy hálával, szeretettel gondolok barátságotokra. Kezét csókolom, Magda! Minden jót, Gyuszi! Ölel igaz híved:

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc levele Hüvös Gyuláéknak. Hüvösék Vékesné Korzáti Erzsébet régi baráti köréhez tartoztak, a háború után Belgiumba, majd Amerikába vándoroltak ki (lásd Vékesné Korzáti Erzsébet kötetünk 318. számú levelének jegyzeteként közölt levélfogalmazványát Győző Péternéhez). A Szabó Lőrinc kézírásával készített kétoldalas levél Vékes Endre tulajdonában van, valószínűleg el sem küldték, Vékes Endre nem emlékezik, hogy Szabó Lőrinc rábízta volna elküldését; első megjelenése: Kortárs, 1980/5., 797.; újraközölve: Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc, Gondolat, Bp., 1985., 228–229. – Klára most már egészen másképp nézi ezt a 25 éves szerelmet: Lásd Szabó Lőrinc feljegyzését házasságukról 1950-ből, Harminchat év, 2. k. 121–123.

321.

Tíz napja járok-kelek ezen a vidéken (Földvár, Szárszó, Szemes), sokat dolgoztam, még többet fogok, míg hazajutok. A Bakonyban is voltam Klára nénivel; Bakonybélbe azonban nem jutottam el. Tihanyban Illyés Gyuláéknál voltam pár napig, s most megyek Bernáth Aurélékhoz Badacsonyörsre. Nem hinném, hogy augusztusban hazamegyek. De ha, jelentkezem telefonon, megtudni, hogy vagytok.

Minden jót! Kézcsók Icának. Szeretettel:

Lőrinc bátyád

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/286. Képes levelezőlap.

322.

Kedves Ica és Bandi!

Ahogy ígértem, felkerestem Sziklánét, barátnőnket, örömmel láttam új képeit, s éppoly örömmel hallottam, hogy a fa-ügy rendben lesz, okvetlenül meglesz. Sőt roppant csodálkozott Ilus néni, hogy Hubert Pista még mindig nem intézte el. Nem bír azzal a fiúval, nem érti… No, de ez már mindegy: 30-án kiállítási, festői ügyek miatt Pestre megy, ott lesz aug. 6-áig, s ha időközben (amire ő határozott utasítást adott) a szállítmány nem lenne ott, személyesen fogja dirigálni a dolgokat. Az engedély visszaadására nem most elsején kerül sor, hanem később, bár aug. 20-a után (most ez a terminus) semmiképp nem akar „kereskedő” lenni… Mondta, hogy Ica levelére is azért nem felelt csupán, mert azt hitte, hogy közben bizonyára elintéződött a dolog. Ajánlom tehát, hogy aug. 31-én kora reggel már hívjátok Ilust a telefonján otthon.

Dr. Tompánál elutazásom előtt letettem számodra 35 vers kéziratát: légy szíves, őrizd te is őket, nehogy elvesszenek. Egyelőre három példányom van belőlük. De ez még nem a végleges, amit majd nektek adok.

Itt, azazhogy Földváron, Tihanyban és Balatonörsön keményen kell dolgoznom egy egész hónapon át (Molière). Nagyon fájdalmas itt lennem, de jóleső is. Sose vagyok egyedül.

 

Csak ennyit akartam, sietve, már az első órában írni, megnyugtatásul. Nincs kéznél az „író-szemüvegem”, úgyhogy egész vaksi vagyok a rendessel: nem látom a betűimet, amiket leírok.

Minden jót. Mindkettőtöket szeretettel ölel

Lőrinc bátyád

 

Szeretettel ölel, és ne félj, a fa meglesz. Csókol

Ilus

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/287. Szikláné […] Ilus néni: Szikláné Lám Ilona festette meg Vékesné Korzáti Erzsébet portréját; ekkor tüzelőanyag-kereskedéssel foglalkozik. – Ica: Vékes Endréné. – Dr. Tompánál elutazásom előtt letettem számodra 35 vers kéziratát: légy szíves, őrizd te is őket, nehogy elvesszenek: A huszonhatodik év elkészült szonettjei. – Keményen kell dolgoznom egy egész hónapon át (Molière): Molière Az embergyűlölő című színművét fordítja.

323.

Kedves Bandi, drága Ica!

Pár sort csak, hogy tudjátok rólam: nem vesztem el, még mindig Tihanyban vagyok. Igen rossz a kedvem, de azért dolgozom. Tudja isten, minden apróság százszor jobban letör, mint régen; márpedig apróságok csak adódnak még ebben a remeteségben is, amelyben I. Gyulával itt vagyok. A minap, mikor fent voltam, nem futotta már, hogy másodszor is keresselek benneteket. Milyen nagy nyaram volt, és milyen őszöm! Most is járkálok még ide-oda, a maradék őszi hajójáratokkal. Azt a piros rózsát láttam, még bimbó korában, sokat gondolok rá. 2+56 versem van; majd odaadom. Pár nap, legfeljebb egy hét, s Pesten leszek. Ölellek benneteket:

Lőrinc bátyád

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/288. A borítékon feladó: „F: Szabó Lőrinc, Illyés Gyulánál, Tihany”. – 2+56 versem van: A huszonhatodik év szonettjei.

324.

Kedves Ica és Bandi!

A két hetem jól telt, sokat dolgoztam, a frissen kapott megbízások háromnegyed részén túl vagyok. Sajnos, visszajött a hideg, s azzal riogatja házigazdáimat is, hogy lefagyasztja a rengeteg virágzó mandulafát. Gyönyörű errefelé az a 18.000 fa, amely a határban virít! Sokat gondolok Erzsikére, szeretném látni az arcképét. Ha hazamegyek, hamarosan jelentkezem. Remélem, a plakett is meglesz már. E. verseit legépeltük itt, lesz belőlük négy új példány, teljes. Jó ünnepeket. Kézcsók. Ölellek.

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/289. A levelezőlap feladója: „Sz. L. (Lipták Gábor címén), Balatonfüred, Petőfi út 34.”; a feladó alá írja: „Üdvözlettel Lipták Gábor”. – Frissen kapott megbízások háromnegyed részén túl vagyok: Fordítások az egyetemi világirodalmi antológiákba. – A plakett is meglesz már: Ferenczy Béni készítette Korzáti Erzsébetről, 1957-ben ennek reprodukciójával jelenik meg A huszonhatodik év. – E. verseit legépeltük: Balatonfüreden, 1951 húsvétján összesíti A huszonhatodik év verseit, Lipták Gábor gépelte le az akkor késznek vélt kötetet. – Jó ünnepeket: Húsvétot.

325.

Kedves Bandi, Kedves Ica!

Erzsike nénire gondolva nektek és a tieiteknek kíván minden jót régi szeretettel

Lőrinc bácsi

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/291. A levelezőlap feladója: „Szabó Lőrinc, Balatonfüred, Petőfi S. út 34.”; a levél Erzsébet napi emlékezés.

326.

Kedves Bandi,

úgyszólván egész nyáron távol voltam Pesttől: Igalon, ahogy szoktam és a Balaton körül. Most Ábrahámhegy volt soron, és Tihany meg Füred. Itt váratlan és nem kellemetlen postamunkám akadt: hirtelenében Molière A nők iskolája c. vígjátékát kellett lefordítanom a Szépirodalmi Könyvkiadó számára. 1800 verssor! Huszonkét napon át kora reggeltől késő estig, sőt éjszakáig dolgoztam rajta, s tegnap befejeztem. Persze nagyon terhes volt, és sokszor sajnáltam, hogy csak ablakon át láttam egész nap az eget, s hogy elvesztegettem az egész augusztust. De nagyon szépnek ígérkezik az ősz is. Most rövidesen hazamegyek, s aztán még egy kicsit vissza, most már igazán pihenni. Rólatok nem tudok, s bizony októberig aligha tudok meg érdemlegesebbet. Egyet-mást talán láttatok vagy hallottatok láthatóvá és hallhatóvá vált újabb dolgaimból. Hát majd megjön mindennek az ideje. Most, felszabadulva, talán még átnézek Szárszóra. Kézcsók a feleségednek, édesapádat üdvözlöm. Ölellek:

Lőrinc bátyád

 

A gyerekeket csókolom.

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/290. A levél feladója „Sz. L., Balatonfüred, Petőfi Sándor út 34.”

327.

Kedves Bandi,

sok gond és munka december végén új szívtrombózist váltott ki bennem. Az Irgalmasok volt kórházában fekszem, jó kezekben, nemsokára átkerülök a Lukácsba, ott dr. Pártos Alisz lesz a főgondnokom. Haynal Imre 49 napi mozdulatlanságra ítélt. 19 már letelt belőle. Előírásszerűen gyógyulok és rettenetesen rosszul érzem magamat. Most csak ennyit. Icának kézcsók. Ölellek.

Lőrinc bátyád

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/289. A levelet az ORFI kórházból (az Irgalmasok volt kórházából) küldi Szabó Lőrinc, ott volt utókezelésen második szívtrombózisa után. – Dr. Pártos Alisz: Bernáth Aurél felesége, osztályvezető főorvos. – Haynal Imre: Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésében is emlegetett belgyógyász professzor.

328.

Kedves Ica és Bandi!

Nagyklárának diktálom ezeket a sorokat, amelyek rémhírként állítanak be hozzátok. Nyolcadik napja a balatonfüredi Áll. Szívkórházban fekszem (Nagyklára mint kísérőm, szintén); Tihanyban lettem rosszul. A mostani megítélés szerint egy kisebb fokú (harmadik) szívtrombózis keveredik bennem egy komoly tüdőgyulladással és mellhártya-izzadmánnyal. Debröczi igazg. főorvos tegnap csapra ütött és 12 dl folyadékot leeresztett belőlem. Nem tudjuk, hogyan fejlődnek még a dolgok, de jó, baráti kezekben vagyok. Tegnap reggeltől estig meglátogatott Kis Klára. – Említettem az új Tücsökzene megjelenését. Hát egy nappal később a forgalomba hozatalt elhalasztották, állítólag dec. elejére. Nem tudom, ez mit jelent. Mindezt csak ráadásul.

Az egész családot ölelem

Lőrinc és Nagyklára

 

Hogy haza, vagy pesti kórházba mikor: nem is sejtem.

 

Szabó Lőrinc levelei Vékes Endréhez (1950–1957) (Az MTA Könyvtára Kézirattárában a jelzetük: Ms 4610/286–291.)

Ms 4610/291. A levelezőlapot Szabó Lőrinc diktálja, felesége írja; a halálos kór ekkor érte el Szabó Lőrincet.

329.

Drága Nagy Klára!

Most, hogy egy kissé csillapodik a fájdalom és a megdöbbenés, szeretném megköszönni azokat a szeretetteljes sorokat, amiket Apa halála alkalmából kaptunk. Túl sok volt a veszteség, ami az utóbbi időben ért minket. Nehéz a feltörő kétségbeesés hangját elnyomni. A Sors különös szeszélye folytán szeretteink elhagytak minket kissé túl gyors egymásutánban.

Nagyon nagy az űr körülöttünk és nagyon sújt minket a magány. Icával kétségbeesve fogjuk egymás kezét és szinte kapaszkodunk a gyerekekbe, hogy a társtalanságot legyűrjük.

Ezért is nagyon örültünk együttérző soraitoknak, amivel sikerült kissé kikecmeregni magányos lehangoltságunkból.

Feltétlenül fogok jelentkezni, mert szükségem van Rátok, a kapcsolatra, a barátságra.

Sajnos, most nálunk nagy korlátozásokat kell bevezetni sok vonalon. Nekünk kell előteremteni azt, amit eddig kaptunk. Ennek érdekében már a karácsonyi szünetet is felhasználjuk, és gyermekeket üdültetünk. Kb. 8-10 gyerekre van kilátás. Anyagilag nagyon jónak ígérkezik, persze, sok munkát fog igényelni. Ha esetleg ismerősnél ilyesmi szóba kerül, kérlek, ajánljatok minket.

Kedves Klára, még egyszer köszönöm a levelet és a viszontlátásig kellemes ünnepeket és Újévet kívánunk

Bandi és Ica

 

Vékes Endre levelei Szabó Lőrincnéhez (1957–1960). A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a letéti Szabó Lőrinc-hagyatékban találhatók.

Csillapodik a fájdalom […] szeretteink elhagytak minket: Szabó Lőrinc halálát követően egy hónap múlva meghalt Vékes Ödön is.

330.

Kedves Nagy Klára!

Nagyon szépen köszönöm ezt a szép könyvet. Gyönyörű kiadás. Talán a legszebb az eddigiek közül. A mi üzemi könyvesboltunkba is hoztak több példányt, de egy nap alatt elkapkodták. Ez a legjobb kritika, és mindennél többet mond.

Habár azt hittem, erre már nem fog sor kerülni, de most mégis úgy érzem, magyarázattal tartozom Neked.

Bármennyire is sértő a magatartásom, ne ítélj el érte. Nem tehetek róla, de az elmúlt három évtized, sajnos, olyan nyomokat hagyott bennem, amit nem tudok megváltoztatni. Ha Veled beszéltem, ha ott voltam Nálad, mindig éreztem a szégyent, a megaláztatást, sőt, mondhatnám úgy is, a gyűlöletet. Nem, nem Te voltál, akitől ezt kaptam. Sőt, Te csak szeretettel beszéltél velem, és igyekeztél feledtetni velem minden bánatomat.

Mert nemcsak Te szenvedtél, nemcsak a Te életedben okozott súlyos problémákat az elmúlt évek eseményei [sic!]. Nem célom, hogy ezeket a sebeket megbolygassam, de szeretném megmagyarázni magatartásomat. Egyszerűen szabadulni szerettem volna az emlékektől, a környezettől, mindentől, ami az én elrontott ifjú életemre árnyékot vetett. Mióta szegény Apám meghalt, senkim sincs, aki kapcsolatban lett volna velem abból az időszakból, s mégis még mindég úgy érzem magam, mint egy könnyen piruló, szégyenlős kisfiú, akinek az a kötelessége, hogy semmit se vegyen észre, és aki mindig útban van.

Most egyedül vagyok a kis családommal. Csendben élünk, és nekem minden igyekezetem csak az, hogy az én gyerekeimnek meg tudjam adni azt a nyugodt, biztos családi melegséget, amit én elvesztettem valamikor.

Édes Nagy Klára! Én nagyon szeretlek és nagyon becsüllek, tudom, milyen hősiesen igyekeztél velem szemben olyan lenni, hogy kárpótolj sok mindenért. Nem bírtam elviselni, nem tudtam tovább annak terhét cipelni. Szabadulnom kellett ettől az egész nyomasztó sötét múlttól.

Nem tudom, érthető-e indoklásom. Ítélkezz Te belátásod szerint.

Szeretettel ölel és kézcsókját küldi

V. Bandi

 

Vékes Endre levelei Szabó Lőrincnéhez (1957–1960). A Petőfi Irodalmi Múzeumban, a letéti Szabó Lőrinc-hagyatékban találhatók.

Köszönöm ezt a szép könyvet: Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei 1960-as, a Magvetőnél megjelent kötetét. – A mi üzemi könyvesboltunkba: Vékes Endre ekkor már az Egyesült Izzóban dolgozott. – Habár azt hittem, erre már nem fog sor kerülni, de most mégis úgy érzem, magyarázattal tartozom Neked: Szabó Lőrinc majd Vékes Ödön egyazon időben bekövetkezett halála után Vékes Endre felkereste – annak meghívására – keresztanyját, Szabó Lőrincnét; beszélgetésük alatt Kisklára benyitott, majd szó nélkül kifordult a szobából; ezt a jelenetet sérelmezte – kimondatlanul – levelében Vékes Endre, ezt magyarázza Szabó Lőrincné erre válaszoló, 331. számú levele.

331.

Kedves Bandikám!

Szép leveledet megkaptam. Nagyon meghatott. Teljesen átérzem fájdalmadat, szomorúságodat. Látod, elég sokáig gondolkoztam azon, hogy feleljek-e. Talán te jobban örülnél, ha a múlt az én szomorú személyemben nem keresne fel még írással sem többé. Viszont az én természetemmel ez a viselkedés nem illik össze. Ezért mégis írok.

Sajnállak nagyon, hogy nem tudsz felülemelkedni az elmúltakon valamiképpen, s találni olyan nyugvópontot, ahonnan nézve mindent érthetőbbnek, megbocsáthatóbbnak tudsz látni. – Megszenvedtük mindnyájan, a két család minden tagja, ezt az egész szomorú ügyet. Ők ketten, te, az én gyerekeim – főleg Kisklára, aki jobban benne volt még a dolgokban –, én s az édesapád. Most már nem szabad ítélkezve gondolni az elmúltakra, hanem megértéssel. Olyan rettenetesen komplikált tulajdonképpen minden ember élete, s a mienk még különlegesebben az volt.

Túlérzékeny emberke lehetsz ma is, mert hogy nálam szégyent, megalázást, sőt gyűlöletet éreztél? – beteges dolognak tartom! – Egészen biztos, ha többször jöttél volna, ha természetesebbé alakul kettőnk érintkezése, nem zavart volna nálunk semmi. Hogy gátlásaid voltak, hiszen még nekem is voltak, pedig öregebb vagyok egy kicsit nálad, de az én segíteniakarásomat meg kellett volna érezned, s akkor már a gátlásaid feloldódtak volna. Reméltem, hogy segítségedre tudok lenni abban, hogy minden elmúlt fájdalmat emberibbnek láss, s így könnyebben viseld. Természetesen elfogadom a te kívánságodat, nem akarom, hogy a múlt személyemen keresztül maradjon meg számodra még mindig élőnek. Én nagyon szeretném, ha Lőrincre úgy tudnál gondolni, ahogy Illyés Gyula mondta a koporsó felett tartott beszédjében: (ezt a kis beszédet mellékelem) „Köszönjük, hogy életünknek alkotórésze lettél.”

Ha bármikor úgy érzed, amíg még élek, hogy valamiben segíthetek, vagy beszélni szeretnél velem, nyugodtan fordulj hozzám.

Egész családodat szeretettel csókolom. Bandikám, megnyugvást, békét, egészséget kívánok neked: szeretettel ölellek.

Nagyklára

 

 

Ms 4610/292. Szabó Lőrincné levele Vékes Endréhez. Szép leveledet megkaptam: Vékes Endre és Szabó Lőrincné levélváltásának és találkozásának záródokumentuma, az előző, 330. számú levélre írott válasz. Az Illyés Gyula beszédét tartalmazó gépirat kézirattári jelzete: Ms 4610/293.

332.

Dear Mr. Vekes,

I have the pleasure to inform you that the Special Commission of the Designation of the Righteous, at its session of 31.1.1993 decided to confer upon your late mother Mrs. Erzsike Vekesne its highest expression of gratitude: the title of Righteous Among the Nations.

This recognition entitles the previously-named to a medal and certificate of honour and the privilege of having her name inscribed on the Righteous Honor Wall, at Yad Vashem, Jerusalem. Please be in touch with our embassy/consulate in Budapest (Mr. David Kraus, Fulank u. 8, II. Budapest, Tel: 176-7771) for further information on the distribution of the awards.

Please accept our congratulations and best wishes.

Sincerely yours,

 

Dr. Mordecai Paldiel

Director

Dept. for the Righteous

 

Dr. Mordecai Paldiel levele Vékes Endréhez (1993). Vékes Endre tulajdonában.

333.

Izrael nagykövete

Budapest

Tisztelt Hölgyem/Uram!

 

Az izraeli Jad Vasem Intézet az elmúlt évek során kitüntette

 

VÉKES ÖDÖNNÉT,

 

aki a vészkorszak idején Igaz Ember tudott maradni és önzetlenül, saját élete veszélyeztetésével mentette zsidó embertársai életét.

Akkor sajnos még nem állt módunkban az oklevél magyar fordítását a megfelelő formában csatolni.

1994 decemberében ígéretet tettem arra, hogy meg fogjuk találni ennek módját.

Ezúton megküldjük a magyar fordítást.

Ismételten tolmácsoljuk hálánkat és köszönetünket azért, hogy EMBER módjára segített emberi mivoltukban megalázott, meggyalázott és puszta életéért küzdő embertársain.

Tisztelettel:

Joel Alon

 

 

Joel Alon, Izrael nagykövetének levele Vékes Endréhez (1996). Vékes Endre tulajdonában.

334.

 

 

 

A Magyar Köztársaság belügyminiszterének elismerése (1995). Vékes Endre tulajdonában.