Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrinchez^*
(1930–1933)

262.

Kedves Lőrinc, meg kell írnom neked, hogy múltkori hangulatomat nem érezted meg. Persze, ezt a hangulat szót ne vedd a köznapi értelemben, mert furcsa panasz lenne, ha olyan értelemben tenném ezt szóvá. Én most úgyis nagyon felzaklatott lelkiállapotban vagyok hosszú idő óta. De mióta az a sérelem ért, tudod, amiről beszéltem (itthonról), valahogy úgy éreztem, hogy ez mindennek a teteje. Azért szerettem volna azonnal hozzád rohanni egy szóért, egy simogatásért, vagy csak, hogy lássalak. Ebben valami védelmet éreztem volna. Nagyon hosszú most ez a találkozási szünet. Fáj, hogy nem jutott eszedbe, hogy most jó lenne nekem, ha hamar, nagyon melegen lehetnénk együtt. Olyan hidegséget és elhagyatottságot érzek. Ilyenkor érzem azt is, hogy mégiscsak helyesek voltak az én menekülési kísérleteim tőled.

(Ma még csak péntek van.)

Azért ne haragudj rám, drágám, csak azt lásd, hogy nagyon-nagyon nehéz.

263.

Nem írhattam, senkire sem mertem rábízni a feladást. Most véletlenül mégis akadt megbízható valaki. Maga írhat bátran, a postát itt rendesen kézhez hozzák. Ha meg akar látogatni, az is simán menne. Nagyon sokan jönnek be látogatási időn túl is, engedéllyel. Engedélyt az orvos ad, a látogatónak. Akármit mond neki, vidékről jött, vagy bármit, esetleg semmit, csak kér engedélyt. Mózer doktortól kell kérni. A cím: Szt. J[ános] kórház, I. sz. női belosztály II. em. Orvos szobája ugyanott, ahol a kórterem. ½ 5 után a legjobb jönni. 6 órakor már vacsora van, sőt ½ 6-kor.

Ahogy érzem magam itt, az nagyon vegyes. Néha magával ragad a kórház hangulata, és nem vagyok más, csak egy beteg a harminchat közül. Néha meg minden kínzó nyugtalanságom felújul. Szóval össze-visszás a hangulatom is, mint amilyen össze-visszás vagyok magam is.

Sokat gondolok magára [sérült lapsarok] várom.

B.

264.

Édes szívem, nagyon elszomorított a levele. Pedig hogy vártam. Már az ajtóban megismertem a rózsaszín borítékot a szolga kezében. Hogy tudnám én magát vigasztalni? Mikor én is mindent olyan értelmetlennek, olyan céltalannak látok. Vidám, boldog lény kellene melléd, aki el tudná feledtetni veled a sok rosszat. Kedves drágám, aki téged szeret és megért, nem lehet az már vidám és könnyed. Minden sornál úgy érzem, hogy az előbbi mondat értelmetlen és ki kell húzni. Én nem tudok semmit. Néha azt érzem, hogy jó volna szépnek, egészségesnek lenni és élni, élni jól. Nem sokáig, de jól. S aztán meghalni, hisz úgyis az lesz a vége.

De jó volna verseket olvasni magától. Ha nem volna olyan sok dolga, megkérném, gépeljen le nekem egy csomót, de hisz tudom, mennyi dolga van. Nagyon jó lesz, ha szombaton eljön. Jöjjön korán. Azt hiszem, át fognak tenni a tüdőosztályra. Olyan félhivatalosan tudom. Most kvarcolnak is. Mégis a tüdőmmel van valami. Kérdeztem, kb. mennyi idő kell, hogy rendbe jöjjek. Két hónapot mondtak. Pedig nagyon türelmetlen vagyok máris. Hogy milyen erős is az emberben az életösztön. Minek is akarok én rendbe jönni újra. Legjobb lenne leromlani egészen, akkor hamarább vége lenne mindennek. Most megint nagyon nincs kedvem az élethez, ami előttem van.

Nagyon félek írni magának. Ne tegye a tárcájába, egyáltalán ne tartsa meg. Igazán tépje el.

Képzelje, azt akarják itt, hogy karácsonykor én mondjak valami verset a betegek ünnepélyén. Ma mondta az apáca, hogy a Mózer doktor engem választott ki. Igazán kellemetlen, nem is tudom, hogyan térjek ki előle.

Milyen jó lesz, ha itt lesz szombaton. Most beveszek dupla altatót és pá.

Bözsi

Szerdai levelét csütörtök délelőtt megkaptam. Várom nagyon a szombatot. Jöjjön korán, ha lehet, már ½ 5-re.

265.

Édes szívem, nagyon röviden írok. Nagyon beteg voltam, még vagyok is, de már múlóban van. Erős torokgyulladásom volt, 38-39,8 lázakban feküdtem. A szám csupa seb a láztól. Leveledet, kettőt egyszerre csüt. reggel megkaptam. Nagyon kérlek, ne jöjj be most szombaton. Talán sűrű is, és nem is szeretném, ha így látnál, rettenetes, hogy nézek ki. Talán hétfőn, kedden már jobban leszek. Most persze a múlt heti 1 kg hízás is lement, ha több nem. Nem ismernél rám, és folyton rosszul vagyok, egyre kapom a kinininjekciókat. Persze fájdalmas is nekem, ha később látlak, de hiú is vagyok, úgy látszik. Tehát csak hétfőn jöjj be. Rettenetes peches vagyok, nem ér ez az élet ezzel a sok szenvedéssel semmit. Milyen hülye az ember, hogy tűri. Most különösen a halál olyan kicsinek tűnik fel, mióta itt a kórházban annyit

nem tudom befejezni

B.

266.

Kedves Lőrinc, még egyszer írok. Nagyon kérem, ne jöjjön be holnap. Igazán oly szörnyűségesen nézek ki, hogy rossz rám nézni. Csupa seb a szám, egy seb az egész, és különben is nagyon megviselt a torokgyulladás. Menni sem tudok, mert csípőtájon kaptam a kinininjekciókat, és kihat a fájdalom az egész lábszáramra. Borzasztó, hogy meg kellett kapnom ezt a betegséget. Ne jöjjön ki, édes szívem, oly gyenge is vagyok. Írjon inkább, írjon sokat, ha ráér. Ne rózsaszín borítékban, és ne géppel írja a címzést. Szerdán jöjjön csak be, addigra talán emberibb formám lesz. De különben is félek, hogy feltűnő is lesz, ha sűrűn jön be. Most már jobban vagyok, azért, mert a lázam is csökkent és a torokfájás is.

Tegnap nem tudtam befejezni a levelem, mert mikor írtam, közben jött valaki hozzám, s mikor elment, gyorsan befejeztem, s egy utolsó látogatónak még sikerült odaadni. Csak ma is ne járjak úgy. Nehéz innen levelet küldeni. Nem is merem mindenkinek odaadni, és ha látogatóm van, feltűnő, hogy nem velük adatom fel.

Már nem is vagyok ideges emiatt vagy amiatt, én is ráfekszem a hullámok hátára (ezt valahol olvastam). Sokszor fekszem itt az ágyban, zajlik a (nem a tenger) kórterem, és csak fekszem gondolat nélkül. Sajnos nem mindég.

Olvasni sincs most kedvem. De nem is kell, van itt elég regény, elbeszélés, epizód, ahol 36 ágyban beteg nő fekszik. És majdnem minden vagy talán minden ágy tragédiája, tragikomédiája napvilágra jön. Nem is csoda, be vannak itt zárva hónapokig, sőt évekig is, nem bírják, muszáj az ember belső sebeit is megmutatni néha. Hát persze, ott is meg szeretnének gyógyulni.

Ne jöjj el, ha szeretsz, szervusz, csókollak sokszor. Megint sietnem kell a befejezéssel.

B.

267.

Kedves Lőrinc.

Teljesen elfelejtettem, hogy szerdán lesz karácsonyeste, így természetes, maga nem is jöhet be aznap. Dolga is lesz biztosan. Most már jöjjön vagy hétfőn vagy kedden. Amikor jöhet. Itt szerdán lesz a karácsonyi ünnepély. Én még nagyon gyönge vagyok, lázam már nincsen oly magas. Torkom még fáj kissé, a szám sebes.

Szívem, eszébe jutott az idén dec. 17-e?! Nem is tudja talán, mit jelent?

Amikor idáig jutottam az írásban, hozták a maga levelét. Most sorrendben válaszolok rá. A torokfájást otthon nem kaptam volna meg, mert itt járvány az egész telepen. A látogatása nem nekem sok, de talán itt a kórházban feltűnő. Vagy talán képzelődöm. Azt hiszem, úgy is van. Nincsenek fájón izgató hatással rám a levelei. Itt maga téved. Csak talán jobb, ha nem akar megcsókolni, ha itt van. Az elmaradt találkozó a dec. 17., igen? Érdekes, hogy a levelet éppen abban a percben hozták, mikor erről írtam.

Ne hozzon semmit, különösen vajat meg szalonnafélét ne. De hát ismerem magát, és karácsonyra kérek azt, amire szükségem van. Egy darab szappanra lenne szükségem, tartóban és egy tubus violet milkre.

Mindég kissé türelmetlenné tesz, ha azt olvasom leveléből: legyen jókedvű, hízzék, legyen jókedvű, örüljön. Ugyan minek örüljek, hogy tudjak jókedvű lenni? Nem is felelek rá. Megint szalonnát és vajat olvasok a levelében. Szó sincs róla. Ne hozzon ilyeneket, mézet sem. Kis cukrot, olyan drazséfélét. De aztán elég.

Az újság nem jár.

Tehát hétfőn várom.

Pá, csók

Bözsi

268.

Minek is olvasok én Dosztojevszkijt. Annyira szeretem, hogy fáj. Vele szenvedek, sírok és szívdobogást kapok tőle. Minek az embernek a sírás és a szívdobogás? És ha már tudja, hogy mi okoz neki ilyeneket, miért nem kerüli el? Nem szamár ember az? Veled is így vagyok, fáj, hogy szeretlek. El szeretnék szakadni tőled, és nem tudom elképzelni az életem nélküled. Ha tudnád te azt, hogy én mit érzek, mikor Dosztojevszkijt olvasok, ha le tudnám én azt írni! Nagyon kívánom, édes gyötrelmet érzek, ha olvasom. Nem tudom a gyötrelmet a gyönyörűségtől szétválasztani. És már azt sem tudom, melyik jobb, melyik okoz nagyobb gyönyörűséget, a gyötrelem vagy a gyönyörűség. Jaj, de rémes, milyen rosszul tudom leírni. Nem is így van. Várj! Úgy valahogy, hogy nagyon jólesik elmerülni az írásaiban ott is, ahol csupa fájdalom van. Az ember a kis Netocskának érzi magát. Egészen, én tudom, pontosan úgy érzek akkor, ha olvasom, mint Netocska. Úgy tudok örülni, szenvedni, olyan őszintén, mélyen, mint ő. A valóságban nem is tudok, mert ha a magam érzéseit érzem, tele vagyok gátlásokkal. Sok minden köti az embert. Én azért is szeretek olvasni, mert akkor minden lehetek, Netocska is, Raszkolnyikov is, Szonja is, minden, minden. Akkor átadhatom magam az érzéseknek, az övéiknek, a magaméinak. A valóságban pedig az eszemmel (van?) azt szeretném, ha nem tudnék érezni. Furcsa valami, ahogy én tudok élni, érezni, mikor olvasok (persze, nem mindent), úgy nem tudok a valóságban. Nem merek, nem is akarok. Szeretném megtanulni, hogy ne is tudjak semmit. Kicsit talán sikerül is már. De lehet, hogy épp az ellenkezője fog történni, vagy máris úgy van. Nem akarok szenvedni, nem akarok sóvárogni. Inkább örülni sem akarok.

Most megálltam az írásban és lecsendesedtem. Nem, nem tudok semmit, nem tudom, mit akarok.

269.

Tüdőosztály „C” pavilonban keressen. Hogy melyik szobában, magam sem tudom. Most indulok, és még gyorsan értesíteni akartam. 15-i levelét megkaptam.

Csókolja

Bözsi

270.

Kedves Lőrinc, végtelenül, de végtelenül sajnálom, hogy annyira elhagytam magam a múltkor. Mennyi bajod van, és én még szaporítom. Bizony borzasztó az a sok baj, ami van a világban. Nem is akarlak vigasztalni. Mit is mondhatnék? Kár, hogy az ember nem tudja jobban túltenni magát rajta. Na, mindegy, majdcsak elmúlik az élet. Nem írok sokat, nem tudok. Tegnap, épp mikor a levelet megkaptam, helyeztek át másik szobába (13) az épületben, a legjobb szoba. Sokkal jobb itt. Majd meglátod szombaton. Fogunk majd sétálni a kertben. Könnyen megtalálsz, a bejárattól jobbra az első ajtó a 13. Kérlek, ha jössz, tegezni foglak, és te is tegezz és ne csókolj kezet. Majd megmagyarázom. Nincs semmi különösre szükségem. Na jó, ne haragudjon és nem akarom, hogy törje a fejét, hoz nekem egy kis süteményt. Olyant, ami eláll pár napig. Azt hiszem, cukrászdában kimért teasütemény jó lesz. Apró darabkák, és nem baj, ha már pár napos. De elég belőle 10-15 deka is, mert kiadós.

Pá, nagyon várom a szombatot, és ha még egy levél jön, az is nagyon jó lesz.

Bözsi

271.

272.

Most este van, a lányok kimentek, más szobákban hancúroznak. Egyedül vagyok itt benn, egy rosszul lévő kis beteggel. Hét óra van, már vacsora után, esti alváshoz készen ülök az ágyban. Le akartam feküdni, de rád gondoltam és elővettem a leveled, hogy újra átolvassam. Most jó, megnyugtató volt olvasnom, s amint olvastam, hogy ölelsz és csókolsz, a számat, a karomat, éreztem végig a szád puha simogatását. Én is sokszor, este, ha lefekszem, de máskor is, elképzelem, végiggondolom az első találkozásunkat. Milyen sokáig lesz!? Nem hiszem, hogy innen kimehetek.

Tudod, olyan furcsa, hogy te még szeretsz engem (te mondod). Milyen sok szép fiatal lány, asszony van. Talán sokan, jobban, forróbban is tudnának szeretni, mint én. Nehogy azt hidd most, hogy én nem szeretlek (te, nem merem végiggondolni, hogy most milyen forrón tudnálak szeretni), de annyi bajod van velem.

Jaj, olyan bolond vagyok, magam sem tudom, mit kellene csinálnom. És ha még tudnám biztosan, hogy örülsz nekem néha!

273.

274.

A héten semmi esetre sem megyek ki, talán a jövő héten sem. Úgy látom, az orvos nem akarja még, hogy kimenjek. A múlt héten csak 30 dekát híztam. Tehát még maradok, hogy meddig, nem tudom. Nietzschét megkaptam. Köszönöm. Sajnálom, hogy fáradtál. Persze, örültem. Szombaton várlak. Pá, csók.

B.

Nincs kedvem írni, ne haragudj.

275.

Még egy hétig maradok

B.

napokban írok.

276.

Drágám, mégis maradtam egy hétig (maga is ajánlotta). Az orvos is rábeszélt, s bennem is volt egy kis hajlandóság, bizonyos ok miatt, másrészről pedig nagyon szeretnék már kinn lenni (maga és Bandi).

Tegnap behívatott az orvos (miután én bejelentettem, hogy hétfőn megyek), s azt kérdezte – a legnagyobb meglepetésemre –, miért akarok én elmenni. Teljesen abban a hitben voltam, hogy az időm lejárt, s mennem kell. Valahogy így alakult ki bennem ez az érzés. Azután még nagyobb meglepetéssel hallottam a következőket: hogy ő sokkal többet várt tőlem, én, úgy látszik, teljesen megfeledkeztem az első beszélgetésünkről. Ő napról napra várta, hogy én fogok szólni, hogy na, hát lenne valami mondanivalóm a számára, hogy ő azért van itt, hogy a betegek mindenféle panaszaikkal hozzá forduljanak. Ő megmondta nekem, hogy mással állunk itt szemben. Az én tüdőbeli állapotom szóra sem érdemes, minden panaszom neuraszténiás tünetekre vall. Hogy ő abban is segítségemre akart lenni, de én nem jelentkeztem.

Az igazat megvallva én azt hittem, ő már rég elfelejtette azt a beszélgetésünket, amiről magának is szóltam. Részint ha arra gondoltam, hogy beszéljek vele, a legtöbbször értelmetlennek találtam. Nem láttam a célt. S aztán, a beszélgetések félreértésekre is adnának alkalmat. Neked is, nekem is – én úgyis mindenben kételkedem –, talán másnak is? Ebben a pillanatban nem is tudom biztosan, ki az a más, és mennyit számít az.

De most nem folytatom ezt, majd szóval elmondom a többit. Most úgy tervezem, hogy e hét végén, szombaton, vagy pénteken, ez magától függ, délután kimegyek úgy, ahogy most hétfőre megbeszéltük. Ödönnel úgy beszéltem meg, hogy vasárnap reggel megyek haza, nem is kell bejönni értem. Most már mindenem benn van, amiben kimehetek, csak ruhát nem hoztak, ez nem nagy baj, mert pongyolában is mehetek bunda alatt, csak kávéházban nem találkozhatunk.

Azért azt gondoltam, hogy jönne el maga ide, a fogaskerekűhöz, lehetőleg úgy, hogy nekem ne kelljen magára várnom. Írja meg, előreláthatólag hány órára tud pontosan ott lenni. Tehát: pénteken vagy szombaton (ez maga miatt) 4 vagy ½ 5-re vagy 5-re?

[Négy sor olvashatatlanra törölve]

Ide olyant írtam, amiért, tudom, haragudott volna, vagy hát rosszulesett volna.

Na, pá, viszontlátásig csókolom.

Ha másként akar találkozni és máshol, írja meg, és különben is, ismételje írásban, ami a végleges marad, hátha elfelejtem.

277.

Kedves Lőrinc, most már nem írok többet. Pénteken kimegyek, ½ 5-re a fogaskerekűnél várom, ha tud, ott lesz, ha nem, hazamegyek és majd más napon találkozunk. Ez most már végleges. Csütörtök délelőtt megkapja ezt a levelet, még válaszolhat rá, pénteken megkapom. Fel is hívhat telefonon (a 563-64). Persze a telefonban óvatosnak kell lenni. Csak valahogy jelezze, hogy a péntek ½ 5 (ha kések, ugye, vár?!) a fogasnál magának megfelelő. Pénteken én mindenképpen kimegyek.

B.

278.

Szeretem.

Édes szívem, ágyban fekszem, beteg vagyok. Rád gondolok. Nagyon szeretlek. Nagyon messze van még szombat. Szomorúan nézek ki az ablakon. A kis mandulafa száraz ágait már bearanyozza a napfény, de a szomszédos villa teteje még havas egy részen. S a szobában is barátságtalan tél van. Csak nyár lenne már. Ma rossz napom volt, vagy van. De rád nagyon szeretettel, melegséggel gondolok. Milyen jó hozzád menekülni a sok gondból, rosszból. Milyen őrült pillanataim is azok, amikor el akarlak, el akartalak hagyni. Biztosan nem voltam olyankor észnél. Hát mi lenne, ha te sem lennél! Hogy örülök, hogy semmi bolondságot nem csináltam, pedig sokszor közel voltam nem egyhez, hisz tudsz ezekről. Most már biztosan nem is szeretnél. Ugye még szeretsz? Most már akkor is foglak szeretni, ha te nem is szeretsz. Klárit is szeretem, pedig ő nem szeret engem. Mit gondolsz, szeretett egyáltalán? Különben nem is kell felelni. Mindegy. De valamikor mégiscsak szerethetett, legalábbis törődött velem. Nem baj. Azért szép volt. Elmúlt. Hát istenem, az ember fiatalsága is elmúlik, de semmit sem von le az értékéből az, hogy elmúlt.

Te, hogy van az, hogy én annyira észreveszem, hogy alakulok hozzád, a gondolkozásmódodhoz, és nem tudok védekezni ellene. Erről már egyszer beszéltem neked. A kórházban. Emlékszel? Nem bánom, csak nem értem. Te, én nagyon buta vagyok. Nem tudom kifejezni, amit gondolok. Most, mikor az előbbi mondatban írtam, a nagy n-et, pont úgy éreztem, mintha a te kezed mozgott volna. Annyi furcsát összeérzek ilyeneket. Sokszor meg mintha fognád a kezem és vezetnéd írás közben, de nem kívülről fogod, hanem belülről. Nem a fizikai érintését érzem. Mintha a véred lenne a kezemben. A ceruzám egészen elkopott. Meg kell hegyezni. Szombaton elviszem, hogy hegyezd meg. Sokkal jobban szeretem, ha te hegyezed meg. Olyan másként tudod megfaragni. Lehet, hogy kinevetsz ilyesmiért, de nem is hiszed, mennyire benne tudsz lenni egy ilyen ceruzahegyezésben.

Ez nem levél, csak úgy beszélgetek hozzád. Egyedül vagyok, és semmihez sincs kedvem. Az előbb azon gondolkoztam sokáig, hogy miként lehetne mégis összeütni számomra egy kis lelkiegyensúlyt. Ennyi bajjal, szegénységgel, reménytelen jövővel. Tudja, kérem, olyan kis masszív lelkiegyensúlyt gondolok, ami nem borul fel egykettőre. Mert hiába papolok én, mint a múltkor is, hogy tudom már, mit kell tennem. Jaj, de gyönge talajon áll ám ez.

Csütörtökön reggel van. Megyek be a városba. Még előbb meg akartalak csókolni, így, a papíron. Pá. Milyen hülye szó az, hogy pá. Egyáltalán, hogy szervusz, meg isten vele, minek az?! Hát csak abbahagyom a beszélgetést.

279.

„Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.”

Nem tudok más verset elolvasni, csak ezt. De közel fekszik hozzám, de átérzem!

Milyen régen olvastál nekem verseket. Milyen régen meséltél a filozófusokról. Egyszer én az út mentén a földön ültem, s te előttem állva beszéltél. Milyen hosszú az este és az éjszaka így egyedül. Mennyit lehetne beszélni.

De hiszen milyen boldogság ezeket a verseket olvasni. Itt van a Fülledt levegő Dehmeltől. Az Ördögorom csárdában fordítottad. S hogy a fülembe cseng a hangod, mikor skandáltad:

Hiába, csak nem alszom el. Ha itt volnál, nyakad alá csúsztatnám a karom.

Itt egy Lenau-vers. Svábhegy. És megint visszaértem Camões-hez. Hogy mélyed belém minden betűje. „Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.”

Látod, így szerelmeskedem én véled.

Vajon mit fogsz írni holnap?!

Nagyon okos leszel? Kis barátodnak fogsz nevezni és csöndesíteni fogod a szerelmemet.

Ne félj!

Én félek attól a levéltől. Tudom biztosan, hogy nagyon okosan fogod magyarázni, hogy mi a leghelyesebb az adott körülmények közt.

Jól tudom én azt úgyis!

Jobb szeretném, ha gyöngéd és vigasztaló lennél.

Csak már reggel lenne. Jönne a postás.

Egyszer, ez már régen volt. Mikor hazajöttem a kórházból, és te, azt hiszem, először voltál utána nálunk. Akkor, mikor elmentél, megcsókoltam a padlón a lábad nyomát, olyan kis poros körvonala a cipődnek ott maradt a padlón. Aztán, önkéntelenül letöröltem a szám, mert poros lett. S újra lehajoltam, még egyszer megcsókoltam a földet, s hagytam, hogy a por a számon maradjon, sőt, vigyáztam, hogy le ne dörgölődjön. Milyen hülye vagyok, mi?

Lehet, hogy már azóta nem is szeretsz! –? Szerda óta. De biztosan emlékszem rá, mikor a Berkenye uccában elváltunk, még azt mondtad, hogy szeretsz. Talán megijedtél a múltkori sírásomtól. Persze, azt tudnod kéne, hogy én már nagyon régen ugyanúgy sírok sokszor délután egyedül. És majdnem olyan volt, mint egy képzelődés, hogy te ott tartasz a karodban és vigasztalsz. Látod, akkor nagyon-nagyon kedves voltál. Akkor nagyon éreztem, hogy őszinte az a pár szó, amit mondtál. Csak kár volt olyan hamar olyan okosakat is mondani. Hisz tudom én azokat mind. Magam is elmondom magamnak sokszor. Hát nem nagy baj, azért én épp olyan nagyon szeretlek. Csak egy kicsit később mondtad volna.

280.

Lőrinckém, vasárnap délután van. Egyedül vagyok, és a versed van előttem. Ne gyűlöld magadat. Nem érzed, hogy benned van az örökkévalóság? Te, aki Szókratészt sirattad, Platón eszméin lelkesedtél, Dantéval voltál a pokolban, Schopenhauer pesszimizmusában megsemmisültél, megérezted Nietzsche Übermenschét. És gondolj a klastrompusztai harkályra is. Nincs abból is benned valami? A világ összes gyötrelmét és minden gyönyörűségét érezni és érzékeltetni tudtad. Nem része vagy valaminek. Teljessége, egésze vagy. Vagy ha része vagy a világnak, akkor is abban a kis részben benne van a mindenség. Nem látod magadat?! (Mondd, a nap tud önmagára visszasütni?)

Én tudom, hogy ki vagy te. Hisz sokszor elvittél magaddal utaidra. Sokszor szédültem ott, ahol te bátran mentél. Nem bírtam lélegzeni. Botladoztam, de oly nagy volt a nyugtalanság, a vágy bennem, hogy megértselek, hogy csak mentem. Most azt mondom, minden fáradtság, minden fájdalom megérte.

És nem vagyok fáradt, hanem bízó és remélő.

281.

Lemásolom, amit napok óta egy noteszbe írok.

282.

Három nap óta valami levélírási kényszert érzek magamban anélkül, hogy valami határozott mondanivalóm volna. Ma reggelre aztán annyira nyugtalanítóvá vált ez bennem, hogy felültem az ágyban, fogtam a tollat s elkezdtem írni azzal az elhatározással, hogy írom, ami eszembe jut.

Nagyon jó volt szombaton Budakeszin. Megint olyan jó közel éreztelek magamhoz, igazán sokszor azt hiszem, valami labirintusban megyünk, s ha jó szorosan fogjuk egymás kezét, könnyebben kitalálunk. Még azt is gondolom sokszor, hogy talán sok mindenért bűnösöknek érezzük magunkat, s felmentést szeretnénk kapni, nem is annyira másoktól, mint saját magunktól. Én, magam részéről már biztosan tudom, hogy nagyon magamra hagytak, már mióta az eszemet tudom, s én magam nem tudtam csak a jó hatásokat kiválogatni, amik értek. Itt-ott kézen fogtak ugyan, de nem volt erős kéz soha. Azt látom, hogy a legtöbb ember jó erősen belekapaszkodik valamibe, s amellett kitart. Amiről a múltkor beszéltem, az úgynevezett „rögeszme” a fontos. S ha mégis baj van, azt is tapasztaltam, hogy a legtöbb ember talál valami mentséget a maga számára (a sors, az isten akarata stb.), csak annak jaj, aki magát okolja mindenért. S hogy én ezt leírom, ez persze, hogy azt jelenti, hogy az utóbbi csoportba sorolom magam.

Csak belekezdtem az írásba, de abba is hagyom. Nagyon nyugtalan vagyok, s nem tudok rájönni, miért. A másik oldalra leírom azt a két „verset” és elküldöm, amit most írtam, hátha megnyugtat. Mindenesetre hasonlít valami elintézésre. Úgy látszik, sok elintézni való dolgom lenne, amikhez nem tudok hol hozzáfogni.

A Nyugatot, mit gondol, nem hagytuk a múltkor a tejcsarnokban? Mert hazaérve láttam, nincs nálam. Ha lehet, hozza el magával csütörtökön.

Szeretettel üdvözli

Bözsi

283.

Kedves Lőrinc, ma hallottam, hogy csütörtökön ünnep van. Így valószínű, ez a nap magának nem megfelelő velem találkozni. Részemről szombatra tehetjük át, s ha ez megfelel, szombat lévén, három órakor a Bucsinszky vidékén leszek. Ha azonban nem volna szabad ez a napja, kérek valamilyen értesítést. Szerdán 5-6-ig Babánál leszek. Jó volna, ha felhívna, de ha nem lehet, írjon. Más napon nekem nagyon nehéz volna. Most újból járok a tanfolyamra, ami már nem fog sokáig tartani, legalábbis ebben a formában nem, és nekem most határoznom kell, megyek-e velük vagy sem?

Nagyon sokat gondolok magára, a Nyitnikékre, talán még egy versének sem örültem úgy, mint ennek. És most azt mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok. Mit mondhatok még? Gondoljon ezekre az utóbbi igazán gyönyörű szép délutánjainkra, én nem tudom, hogy maga is úgy megérezte-e ezeknek a különbségüket [sic!]? Kellett hogy megérezze. Én azt hiszem, hogy nagyon sok éven át, talán mióta a világon vagyunk, építettük magunkat, sokszor sírva szedve le a rossz köveket, s raktunk újakat, hogy így tudjunk érezni. S most nem csak szerelemre gondolok, s nem csak kettőnkre. Kiviszem a világba is, más területre is átragad ez. Ma már jobban merünk szeretni, jobban merjük kinyitni (nyitnikék) a szívünket. Persze, nem kell méricskélni, itt vagyok egészen. Nem nézem, mit kapok érte, s ez az, a szeretetben annál többet kapsz, mennél többet adsz.

Viszontlátásra, drága, kedves barátom,

a maga nagyon boldog

Böskéje

284.

Kedves Lőrinc.

Nem emlékszem, hogy pontosan megbeszéltük volna a holnapi találkozót. Azt tudom, hogy sétát terveztünk. Ezért én nem is fogok lemenni, hanem fenn várom magát. Mégpedig nem is a szokott helyen, hanem a Szemlőhegy ucca felső részén az utolsó padon. Remélem, nem téveszti el. Nem ott gondolom, ahol a Vérhalom ucca kereszteződik, hanem azon is túl. Jártunk már arra, amikor a kiserdőbe mentünk, ott kellett befordulni balra, jobbról pedig egy nyílt réten át a Dunára lehet lelátni. Négy órától várom. Ha esne, a „Svájci nő” vendéglőbe ülök be.

Szeretettel öleli

B.

Még egyszer, külön ölelem a születésnapján.

285.

Édesem.

Ma elővettem a Halhatatlan szerelem könyvet, hogy elolvassak egy-két Browning-verset. S ezeken a sorokon akadt meg a szemem:

Rettenetes riadtan eszméltem rá, hogy hisz én is ezt csinálom folyton. Menekülök tőled (de mit ér?), s ugyanakkor úgy harcolok érted, ahogyan csak tudok. Hiába, nem tudok elintézni a magam számára egy csomó kérdést, ami mind zavarólag hat.

Na, de olvasom tovább a verset, (olyan ez, mintha itt feküdnél – mert ágyban vagyok – mellettem, s együtt olvasnánk)

Milyen szép, és milyen igaznak érzem. Rád gondolok sokat, a tegnapi beszélgetésünkre. Látod, most kaptam, ettől a Browningtól, s így megy tovább a láncszem: nekem megfogja valaki a kezem, én fogok meg egy kezet, ami felém nyúl, és így tovább. Így kell valahogy összefogózni. Hogy közben sokat tévedünk, megbotlunk, s talán bántunk is másokat? Még mindég megbocsájtható, ha mégiscsak az „ideál” felé megyünk vagy vágyódunk. Hány könyv, vers és próza volt neked is vigasz, ahova segítségért fordultál. Te is majd hány embernek leszel, és már biztosan vagy is vigasztalás. Csak visszaadod, amit kaptál, továbbadod. És te már tudod, milyen jó az, kapni, mikor szükséget lát az ember. És nem lehet az jó érzés számodra, hogy tudsz adni?

A mai versed két utolsó sora:

Nem, akármi lesz is, nekem is részem marad már, amit tőled kaptam.

Még egyre figyelmeztetlek, amire, úgy látszik, nem elég, bármennyiszer teszem is: sajnálj, ha olyan vagyok, mint szombaton, mikor elváltunk. Megint csak a te szavaidból idézek:

Szervusz, nem írok tovább. Tudom, hogy nagyon szeretlek. Kedden, ha lehet, jöjjön nagyon korán.

B.