Vékesné Korzáti Erzsébet versei és prózai írásai^*
(A harmincas évek első feléből)

 

Szemem volt, s nem láttam. Fülem volt, s nem hallottam. Ajkam nem érzett semmi ízt, S szivem sem hitte a kéjt meg a kínt. Szemeim látóvá, füleim hallóvá te tetted. Ajkamra ezer íz fut melletted, S szivem már érzi a kint és a szerelmet. *** Milyen bűnös vagyok, de sokat tévedtem Bizony az életben semmire se vittem. Hosszan kell nevetnem mikor emlékezem Gyerekésszel mi mindent képzeltem: Hogy jó leszek, s tiszta, kedves és erényes Az ég is fölöttem ragyogó lesz, fényes. Hű nem voltam, jó sem, az égre se néztem, Sokat lustálkodtam, hasznot sem hajtottam A derék embereket irigykedve néztem. S végül, százszor is elkérdem, mit is csináltam hát én ezen a földön? Ha a jó isten is ezt kérde- né tőlem, mit feleljek? Csak ezt: Uram, minden kedden és pénteken csókoltam a kedvesem. *** Ha boldog akarsz lenni, korán kell kezdeni. Alapot apád, anyád hétízbeni őse kezdje el lerakni. Úgy látod elkéstél? Töprengesz, mit tehetsz, hogy legalább javítsd ami görbe? Bölcs szavak bíztatnak s riasztnak? Az egyik azt mondja: gyöngének, hitványnak születtél, az is maradsz végig. A másik vígasztal: ne félj, csak akarnod kell, javíthatsz sokat s elkezdheted ujra. Két igazság a száz közül. De melyik az enyém? Ha rossz vagyok miért fáj, s jó lenni, mint szeretnék, miért nem tudok? Nincs erre már időd, hogy ezeken töprengj. Állj ide, vagy oda, de valahol maradj meg. Vagy folytatni akarod apáid életét, a rosszat mit elhagytak, mit útáltál s megvetettél? Üszök, s hamu fölött sírsz? Söpörd el a hamut, s ha találsz még alatta, mit megtartani érdemes, örülj neki. S ha neked már nem sikerül, elgörbült fa vagy, Próbáld, kis zöld hajtásodat nézni, s vigyázz, ő kezd- hesse igazán, amit szíved kíván. *** Csak lennék még vak és várnám a hajnalt. Kicsaltál jó meleg arasznyi váramból. Azt mondtad: Engadin és Tátra! Csak azért, hogy tudjam: van? De nem nekem! Neked, neki, s akik bírják az iramot. Nézd lábaimat, s nehéz testemet, mit őseim hagytak rám. Hogy jussak oly magaslatokra? S a szemem, csak homályhoz van szokva. A Te fényed engem végkép megvakít. Nem mindenki indulhat nagy útra. Nekünk, boldogság az is ha megérezzük, van más is, s nem kell ellenségnek lenni, s védni gyöngeségünk. *** Jó itt állni a villamosra várni. A Vérmező előttem – nem vértől piroslik. Szebb így, hogy hótól fehérlik – Sok meleg láng ragyog fölötte S én azt hiszem, emberek ülnek körötte, Kik szeretik s védik egymást. Csönd van, nyugalom, mintha béke lenne. Jó kicsit hinni, öt percig remélni. Jön majd a villamos – csak tudnám a számát – mi engem is elvisz a meleg otthonba, hol szeretnek, s védnek. Csak állok és várok, s a sötétben egy szempárt látok. Már sírok, s tudom, a villamosra hiába várok.

 

A versek Szabó Lőrinc átiratában is megvannak gépiratban: Ms 1375/2. 48., 89., 82–83., 88. oldalakon. Mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása alapján közöljük a verseket, a levelektől eltérően nem mai helyesírással, hanem betűhíven. Az első két vers dátumozatlan (Ms 6310/47. és 86.); a harmadik és negyedik az 1933. január 17-i, 282. számú levél melléklete (Ms 6310/67.), az ötödik pedig az 1933. december 29-i, 287. számú levélhez kapcsolódik (Ms 6310/72.). – Az első vers utolsó előtti kihúzott sora: „Szívembe szerelmet s gyötrelmet ültettél”; a vers Szabó Lőrinc-féle átirata megjelent: Kortárs, 1980/5., 795. – A második vers „Ha a jó isten” kezdetű sora eredetileg így indult: „Egyszer”; ezt kihúzta, és helyette folytatta az idézett módon. – Csak lennék még vak és várnám a hajnalt: A negyedik versben utalás Szabó Lőrinc Fény, fény, fény című kötetének Mit várod vakon a hajnalt című versére. – Az ötödik versben a kézirat utolsó előtti sorában először „és” szerepel, azt áthúzta és „s”-vel folytatta Vékesné Korzáti Erzsébet.

 

Tegnap este, amint becsuktam az ablaktáblákat, megint bepillantottam a „Csendes Otthon”-ba. Ugyanúgy volt minden, mint évekkel ezelőtt, az ablak melletti asztalkánál ültek: az apa, anya és két leány. A felnőttek nem változtak, az asszonynak ma is ugyanolyan bársonyszalag van a nyakán és öltöget valamin, a férfi kissé őszes lett, de ugyanavval a derűs nyugalommal tekint újságjába, mint tíz évvel ezelőtt. Csak a lányok, azok mások, most a kisebbiknek van legyezőformán nyitva a haja, míg a nagyobbik már dús kontyban viseli. A kicsi valamivel babrál – most éppen rámosolyog anyjára –, a nagyobbik olvas.

Csak egy pillantást vetettem rájuk, aztán sietve becsaptam a fatáblákat, nem nézem őket már!

Idővel rájöttem, hogy aki az ablakon keresztül lesi az életet, jobb annak nem élni.

– Eh, kinőttem már abból, hogy ilyen haszontalansággal töltsem az időmet, a való élet kell nekem!

De hiába, mindég rá kell gondolnom, hogy is volt csak!? – Igen, persze, már emlékszem.

Gyerekkoromban szívesen időztem az ablaknál és néztem, néztem be, ebbe az első emeleti lakásba a harmadik emeletről. – Hát ilyen is van? – Ezek télen is nyári ruhában vannak otthon, fűtve van a szobájuk, meleg van. – S fázósan húztam összébb vézna kis gyerektestemen a durva szövetruhát, mert bizony nálunk csak a konyhában lehetett befűteni hétköznap. –

Odalenn beszéltek, játszottak, aztán könyveket szedtek elő, – biztosan tanulni fognak, gondoltam. – De nem, hisz azok a könyvek sokkal nagyobbak az iskoláskönyveknél. Olvasnak! Ó, milyen jó nekik, lestem az arcukat, hogy megállapítsam, milyen az olvasmány.

Egyszerre csak ajtó nyílik, belép egy úr! Ez az apjuk – gondolom riadtan –, hogy fognak ezek most kikapni, mert olvasnak, mindjárt rájuk kiabál! – De nini, ehelyett mi történik! – A gyerekek köszönnek, apjuk megsimogatja fejüket, belenéz könyveikbe, s leül közéjük. – Kis beszélgetés után újságot vesz elő, s ő is olvas.

Nem tudtam hova lenni a csodálattól, hát szabad nekik olvasni!? – Én mindég szidást kaptam, ha olvastam.

– Már megint olvas! Kiszórom egyszer azokat a rongy könyveket! – Ilyent és ehhez hasonlókat hallottam, pedig nagyon-nagyon boldog voltam, ha olvashattam.

Egyszer vendégeket vártak az első emeleten. Érdeklődve foglaltam el leshelyem: mennyi szépet fogok én most látni!

Az én barátnőim már szépen felöltözve várakoztak. Jöttek is a vendégek szebbnél szebb ruhában. Libegtek a rózsaszín fodrocskák, kék szalagok, de nékem egy fehér matrózruha tetszett a legjobban, illetve a rajta lévő gallér. Gyerekszívem minden melegével vágytam egy ilyen matrózgallérra. – Ó, ha nekem ilyen gallérom lenne!

Egyszer szabott valami hasonlót anyám, de távolról sem volt az áhított. A fehér zsinór oly szegényesen volt rajta, s fehéren csak az első mosásig maradt. Ez az utánzat inkább szomorúságot okozott. Később sokszor éreztem az életben, hogy csak a „hasonló”, az „utánzat” jut nekem.

Már, úgy látszik, mindnyájan együtt voltak, mert kezdték behordani a finom uzsonnát. Mohón figyeltem, amint terítettek. A gyerekek örömmel ugrándoztak az asztal körül. Mikor egy óriási tortát hoztak be, majdnem olyan elragadtatással kiáltottam fel én is, mintha csak köztük lettem volna, s rám is várt volna a torta evésének az élvezete.

A torta gyönyörű volt! A tetején egy kis zászlócska lengett. Mindenről megfeledkezve bámultam.

De nyílt az ajtó, s egy hangot hallottam: – Már megint itt gubbaszt ez a lány a sötétben!

Sietve ugrottam el az ablaktól, nagyon vigyáztam, hogy rajta ne kapjanak, szégyelltem volna, hogy miért, azt nem tudtam.

Anyám volt, ki bosszús arccal jött be, s mondta:

– Nesze, itt van ez a fülbevaló, vidd be a zálogba! Az a drágalátos apátok már megint nem hagyott itthon pénzt, de a vacsorát, azt követeli. Hogy miből teremtem elő, avval nem törődik! Na, mozogj már, egy-kettő itt legyél, csak ide vidd a szomszédba. Aztán visszafelé hozzál: 10 deka zsírt, 25 deka húst, csontos ne legyen, különben viheted vissza.

– Ja, várjál csak, itt egy kis üveg, egy deci rumot is hozz, egy kis teát csinálok estére.

Szomorúan, dobogó szívvel loholtam végig az utcán, jobbra-balra tekintgetve, nem látok-e valami ismerőst. Rettentő reszketve léptem be a zálogházba, de benn már nyugodtan várakoztam, jó meleg volt, a sürgés-forgás érdekelt, elég sokan voltak benn, beszéltek, alkudoztak:

– Na, adjon a tekintetes úr 6 koronát, hisz szombaton kiváltom, csak most igen meg vagyok szorulva, – teregette ki szomorú kis rongyait egy öreg néni.

– Hat koronát! – méltatlankodott a zord zálogos. – Kettő is elég lesz ezért! – S már ki is volt töltve a zöld cédula, besöpörte a néni reszkető markába a pénzt, s ballagott kifelé, de az ajtóban még vagy kétszer megnézegette, hogy a pénztől már-már szűz tenyerében valóban ott nyugszik-e a két fényes korona, amin olyan jó kis harapnivalókat fog majd venni.

Én is megkaptam a pénzt, dehogy mertem volna többet kérni, mint amennyit adtak! Szorosan összefogtam a csengő koronákat, s hallatlan izgalomban léptem ki az ajtón, ha most valakivel szembetalálkozom, hát menten elájulok, gondoltam, s mikor már messze magam mögött hagytam a gyűlölt ajtót, akkor is úgy éreztem, meglátszik rajtam, honnan jövök.

Sietve összevásároltam a mondottakat, s most már rohantam haza, hogy még láthassak valamit az uzsonnából.

Anyám jókedvűen nekilátott a vacsorakészítésnek, – szerettek korán vacsorázni.

Felvidulva mentem vissza én is leshelyemre, de óh, jaj! Közben besötétedett egészen – téli idő lévén, amúgy is korán beállt az alkony –, az első emeleten minden redőny le volt engedve, s én már csak egy fénycsíkocskát láthattam csupán.

Rettenetes üresség érzete fogott el, megfosztottak, elvették tőlem a jó uzsonnát, a finom tortát, amit még meg sem nézhettem jól. Nem érdemes élni, még így sem kaphatok semmit! Gépiesen nyúltam az ágytakaró után, megágyaztam magamnak a rozzant díványra. Csukott szemmel levetkőztem, derengett bennem: ki kellene szólni, hogy lefeküdtem, de már nem bírtam mozdulni. A könnyeim is kibuggyantak, amint a résztvevő párna és takaró ölelését megéreztem.

Közben kinn elkészült a vacsora, hívtak, menjek ki, én nem mozdultam, torkomon nem jött ki hang. Anyám benézett a szobába, s távolról még hallottam, amint mondja:

– Már döglik az a disznó, olyan lusta, hogy inkább lefekszik vacsora nélkül, mint hogy bevárná, amíg elkészül.

Pedig éhes voltam rettentően, a sovány ebéd óta nem ettem, de nem bírtam kimenni közéjük. Különben is mindég szenvedtem, ha a konyhában kellett enni. Biztosan most is ott áll a vágódeszka mosatlanul, hagymamaradék, s a húsklopfoló, fogai közé ragadt véres húscafatokkal. Legalább függönyt vonnának eléje, hisz nem kerül az sok pénzbe, valami színes kartonból egészen csinos volna.

Odalenn eddig már biztosan a tortát eszik, – még kissé rájuk gondoltam, aztán elaludtam.

Álmomban én is köztük voltam, vagyis inkább én voltam az a fehér matrózruhás kislány. A szoba sokkal nagyobb volt, s a közepén a földön állt a torta, de különös volt, mert ahogy közelebbről megnéztem, hajó alakú lett, mintha vízen ringott volna, s igen megnövekedett. Fel kellett rá nézni a magasba, a tetején ott lengett a zászló. Aztán bejött a néni és azt mondta: mivel én vagyok itt az egyetlen matrózruhás kislány, nekem kell lehozni a torta tetejéről a zászlót, s csak aztán ehetjük meg a tortát. Én boldogan indultam neki, de oly magasan volt, – már egészen elfáradtam, mégsem értem el, s ha visszanéztem, szédültem. De csak mentem mind feljebb, feljebb. Már éppen meg akartam fogni boldog megkönnyebbüléssel a zászlót, mikor izgatottságomban kissé a torta szélére léptem, letörött alattam, s én lezuhantam a hajótorta tetejéről.

A földön ébredtem fel, tapogattam fájó csontjaimat.

 

A zárójeles címmel a szöveg Szabó Lőrinc átiratában is szerepel a levelek utólag átgépelt szövegei között: Ms 1375/2. 72–76. Mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása (Ms 6310/65.) alapján közöljük mai helyesírás szerint a szöveget. Szabó Lőrinc datálása a gépiraton: „(Dátum: 1930–32?)” és „Levélmelléklet”-ként szerepelteti.

 

A nagyságos asszony töprengve állt a nyitott szekrény előtt. Nagy munkában volt, válogatott a ruhái közt, csomagolt, útra, nyaralásra. Öt-hat darab ruhát biztos kézzel szedett le a fogasokról. Azután már mustrálgatott. Megállt mindegyiknél, maga elé terítette, megnézte jobbról, megnézte balról, egyik-másikat visszaakasztotta. Amelyik megütötte a mértéket, külön tette. Egy tartalék csoportot is csinált.

A szekrény bal sarkában, egészen az utolsó akasztón vágyakozva libbent meg egy halványkék selyemruha. Már egészen megsápadt a szekrény sötét fogságában. – Istenem, csak vinne magával engem is – gondolta szívrepesve. – Még egyszer láthatnám a napot, a zöld mezőt. Őszig, mire visszajön, nem bírom már ki, hisz oly gyenge vagyok így is. Az erőm napról napra fogy, a szívem felett egy kis seb is van, ami ugyan beforrott, de mi lesz, ha újabb támadás ér! – Felszakad s végzetessé válhat. De most még, érzem, tudnék ragyogni, libegni, simulni a derekad köré, oly gyengéden ölelném körül bársonyos nyakadat, csak vigyél, vigyél ki ebből a rabságból, megfúlok itt. Hát már elfelejtetted, milyen boldogok voltunk mi, mikor először voltunk együtt azon a szép aranyszínű délutánon! Megéreztem a szíved dobogásából, hogy boldog voltál nagyon. Én is az voltam, oly gyengéden karolt át két sötétkék férfikar. Fodraimat ugyan összegyűrte kissé, de én boldog visszaemlékezéssel tekintek rá még most is, ez a gyűrődés minden emlékem.

Aztán elhagytál, nagyon hamar elhagytál, még egypárszor magaddal vittél reggeli sétáidra, de az aranyszínű délután nem ismétlődött. Ősz lett, engem beraktál ide, elfeledve élek itt, és várom a szabadságot.

A nagyságos asszony most a kis kék selyemruhácskához ért. – Hát evvel mit csináljak? – gondolkodott. – Magammal vigyem? – kicsit divatjamúlt ugyan, s ki is híztam már kissé, na, de tegyük a tartalékba, így ni.

Milyen boldogan omolt le a kis kékecske a karosszék támlájára, ahol a tartalékosok pihentek. – Hát mégis, meg fogom látni a mezőt, a rétet; élhetek egy kicsit, nem akarok sokat, csak még egyszer utoljára magamba szívni az élet illatát, hogy minden kis sejtecskémben érezhessem, csak egy kis ideig is, hogy élni jó, csak csókoljon végig a szellő még egyszer. Aztán, nem bánom, visszamegyek a börtönömbe.

A nagyságos asszony már készen is lett a sorozással, s a tartalékosokat még egyszer átmustrálta, a kékhez érve észrevette, hogy elöl egy kis repedés van a ruha derekán, úgy jól fent, elég látható részen. Be van ugyan stoppolva, de az ilyen állott selyem hamar szakad. Így hát a ruhát gondolkodás nélkül visszaakasztotta a régi helyére. Sietve becsukta a szekrényajtót, már úgyis sok időt töltött el. A kék ruha a gyors mozdulat következtében – mintha utolsó könyörgését mondta volna – az ajtó közé akadt, s durván felszakadt a régi seb.

 

A zárójeles címmel a szöveg Szabó Lőrinc átiratában is szerepel a levelek utólag átgépelt szövegei között: Ms 1375/2. 86–87. A címet Szabó Lőrinc adta zárójelben a gépiraton. Mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása alapján (Ms 6310/73.) közöljük mai helyesírás szerint a szöveget.