Szabó Lőrinc levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez^*
(1930–1950)

110.

Bözsikém, nagyon sokat szenvedtem, biztosan maga is. Nem lehet ez így, nem szabad nekünk elszakadnunk. Sem így, sem másképp. Soha, kedves, sohasem. Mért nem jött utánam?! Úgy szerettem volna visszamenni, – azért siettem olyan nagyon. Kimondhatatlanul fájnak a tervei, tulajdonítsa ennek azt, hogy olyan heves voltam. Kedves kislányom, térjen észre, az istenért, és legyen mellettem régi legjobb szívével, szeretetével, barátságával.

Le kell rázni mindent, ami idegen! Legyen erős! Én az utolsó pillanatig tartani akarom, megtartani, megvédeni. Segítsen nekem ebben! Holnap, szombaton, du. 4-től kezdve a svájciaknál leszek, jöjjön maga is oda, és akarjunk boldogok lenni egy kicsit. Ha levelemet késve kapná vagy nem érne rá, újra írni fogok. Kedvesem, – óh, tudja! – – –

Lőrinc

111.

Kedvesem, hogy vagy? gondolsz rám? tudsz olvasni? Légy türelemmel, nagyon fontos, hogy rendbe jöjj. Szörnyű ez a tél, és szörnyű, mennyi munkám van. Heteken át csak lopni tudok magamnak egy-egy órát, félórát. A sietős munkával is nagyon elmaradtam, nincs kedvem hozzá; – hogy is lehetne? Hiszen olyan nagy és terhes. És én magamnak szeretnék írni, a magam ügyeiről. Baj, baj és mindig baj mindenütt. (Ne ijedj meg, semmi különös; csak a mindenkori.) Olyan keserű vagyok, hogy sokszor azt hiszem: minek is írnék, hiszen én nem képviselem, nem jelentem „az” embert, én egy elromlott extra-példány vagyok, egy túlságosan megszomorított, megnyomorított, túl éhes és túl gyönge, siralmas különlegesség; – amit én érzek, látok, tapasztalok, az nem az igazi, a rendes, az érvényes, a törvény; az csak valami eltévelyedettség, eltorzultság, egy nagy-nagy egyéni dekadencia, amelynek el kéne bújnia és meg kéne lapulnia az egészségesek, erősek és vidámak előtt.

Ezt gondolom sokszor, és ez elbátortalanít. Mintha az, hogy én nagyon mélyre látok (így képzelem, s ezt persze erénynek is tartom) – mintha épp ez az éleslátás volna a tönkretevőm, a betegségem. Kész gazdagság nélkül, meglevő, örökölt biztos pénz nélkül egyetlen nagy gyötrelem az én rendes munkára képtelen és mégis rendes munkára kényszerülő egész életem. Legalább most azt hiszem, hogy ha földbirtokos volnék vagy valami hasonló, akkor emberi mértékre csökkenne a szenvedésem, pesszimizmusom. Így azonban túlméretezett énbennem a kínlódás, és ezért hihetetlen és valószerűtlen.

Most látom, megint megszomorítalak biztosan. De ne légy szomorú. Mert hiszen neked írok, panaszkodom, mutatom magamat, s ez már jó és kapocs. Kedves, gyógyulj meg!! Ha akarsz, és ezt előmozdítod a vágyaddal és örömöddel, hamarabb meggyógyulsz. De jó lesz tavasszal! Erősebb leszel, nyugodtabb. Úgy szeretnék már veled sétálni, – mászkálni vagy ülni valahol, akár egy szót se szólva, és ráérve, céltalanul. És hozzád simulni és (mint mindig akartam) elaludni egyszer, öledbe hajtva a fejemet (mindig sajnáltuk tőle az időt). Siess, gyógyulj! – – Holnap megint írok, csütörtökre. És szombaton látlak. Írj; ha csak lehet, küldd is el! Sok-sok-sok szeretettel és fájdalommal csókolja, tudod, a kezedet

L.

112.

Kedves, tudom, sokat panaszkodtam tegnap, talán meg is ijedt. De nem kell, nincs semmi baj; mára már megint visszatörődtem a nyomorúságba, és nem siránkozom. Ma már megint legfeljebb az eszem sajnálkozik a munka nélkül elszaladó napokon, és ez nem olyan rossz, mint amikor az érzelem szól, a kétségbeesés, az idegek. – Mit csináltál ma, aminek örülhetsz? – Kérdezem. – Semmit; de majdcsak fogok. – – Jaj, milyen bolond nagy erő, milyen szívós külön akarat bennem a magam kifejezésének vágya. Igazán, mintha külön élne, épülne bennem egy kristályképződmény, amelyet nem ismerek, de amelynek előre megvan az egész tervezete, formája: egy egész nagy épületnek a váza, láthatatlan vonalakból, – és mintha ez a megszületni akaró épület követelné, hogy ne feledkezzem meg róla, ne hagyjam félben, építsek hozzá egy új téglát, egy tornyot vagy falat. Be akar fejeződni, és ő sürget engem. És én kötelességnek érzem, hogy engedelmeskedjem neki, és örülök, ha látható anyagból ki tudtam rakni valamelyik kis részét, új részét, amely addig csak levegő-rajz volt. Óh, hogy örülök! Nézem olyankor az új darabot, külön, aztán az egészet, kicsit messzebbről, összhatásban. – – Csak tudnám, mit kell, mennyit kell még építeni! Mert minden kész részlet új egyensúlyt követel, új kiegészítést, új parancsot ad, és az egész mű talán végtelen is volna, ha végtelen ideig élnék. – – Dehogy élek. Alig van egy-két órám naponta a magam számára, legalább most, már jó ideje és még sokáig. Ezért hát még jobban kell sietni, még nagyobb bűn a mulasztás és még nagyobb fájdalom, ha a külső feltételek romlanak vagy épp elromlanak. Kedves, én most csak magamról írtam (mert azt akartam, hogy én legyek ott, és érezzen, lásson egy kicsit), de magának írtam és magára gondoltam. Maga valahogy ott jár-kél láthatatlanul az épületben, ismernie kell minden részét és szeretnie és védenie. Bolond vagyok és gyerekes, és tudom, hogy ez az egész olyan, mint egy mese: de szép, és a maga módján valóság is. – Most ennyit.

Ezt a levelet, azt hiszem, csütörtökön megkapja. Csütörtök – és szombaton látom. Jobb szeretném már másutt látni, de csak maradjon, ameddig csak tud, minél tovább, hiszen ez fontos! És olyan rút itt kint az idő, folyton eső és köd és piszkos hidegség. – Olvasott már valamit? Tetszik? Írjon, ha nem küldheti is el. Szombaton látom, addig már nem írok. Láz?

Kezét csókolja igaz barátja.

L.

113.

Kedves, a villamoson írok, remélem, nem rázza olvashatatlanná az írást. Rettentő bizonytalanság van bennem, gyengeség. Nem bírok helytállni az életben. Anélkül, hogy bármi új vagy különösebb volna a hivatalban, néha (mint most is) végtelenül elkeseredek. Micsoda mindent legázoló perfídia mindenfelé! Annyit kell dolgozni, hogy tönkremegyek belé. Mikor írtam utoljára magamnak? Mikor fogok megint tudni?! Aludni szeretnék és pihenni. Milyen más az egész világ reggel, mint ilyenkor, összezúzó munka és megállás nélküli különmunka után! És az ember még panaszra se nyithatja a száját, ellenkezőleg! A panasz azért jó, úgy hiszem, mert valahogy a magunk elengedését, lazítását jelenti, megkönnyebbülést a folytonos és csinált feszültség és energia kimerítő ideje után. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy máskor is voltam ilyen különlegesen levert és életunt, és mégis jött később egy-egy nap vagy óra vagy munka, aminek örültem, és amit kár lett volna elmulasztani. Biztosan lesz ezentúl is egy-egy kis kivételes öröm a nagy és sok rosszban.

Most megyek át az Erzsébet hídon. Este van.

Holnap akartam írni tulajdonképpen, de valahogy elfogott a vágy, siettetni az üzenést, bár tulajdonképpen semmi tényt, eseményt nem mesélhetek.

Könyveket néztem eddig egy boltban. Az elkeseredés vitt be: egy másik világba jutni az előző piszkos vásárból, – és a fáradtságom tartott ott. Bámultam, csodáltam ezt is, azt is, és külön az egészet: hogy lehetett ennyit összeérezni, összegondolni, összerajzolni, tömöríteni, teremteni! Milyen keveset csináltam én, és azt is milyen nehéz volt! (Maga, ugye, a munkatársam volt: érzi ezt?) Milyen keveset csináltam, és bizony nem vagyok megelégedve igazán vele. Többet, jobbat, igazabbat, még teljesebben magamat kéne – – De hogy? és mikor? ennyi baj közt, folytonos harapások, szúrások, idegen kényszerek, elráncigálások közt?

Majd megpróbálom mégis, tovább. Kedves, sokszor kértem, most is: segítsen maga is. (Olyan kevesen vannak velem!)

Már közel a Déli Vasút kávéház, oda megyek most. Szombaton meglátogatom.

Tegye el jól, vagy tépje össze ezt a levelet. Viselje nyugodtan a sorsát, legyen jókedvű és hízzék. És szombaton mondja vissza ezt a kevéske biztatást fáradt barátjának, aki nagyon rászorul erre, és a viszontlátásig a kezét csókolja magának.

L.

(Ezt a reklámot mindenfelé osztogatják, küldik.)

114.

Nagyon megijesztett, megzavart, kedves, a levele, a betegsége, és még jobban a rossz kedve. Nem szabad ilyen türelmetlennek lenni. Képzelje el, hogy az a torokfájás otthon éri, – hogy bírt volna meglenni egymaga? gyógyulni? Egész biztos, hogy az az örökké nyitva levő ablak okozta. – – Ne haragudjon, drága szívem, hogy ezzel kezdtem, de ezzel kellett, ugye? Én is szerettem volna hamarabb látni. Amit a hiúságról ír, megértem, s egy kicsit helyeslem is, csak épp velem szemben nem. Azt alig hihetném, hogy sok lett volna a látogatás; mért?

Mindenesetre okosabbnak kell lenni. Utóvégre maga most beteg, s fölösleges és rossz, hogy én a minap annyit írtam a tavaszi, ezutáni sétákról. Meglesz az is, persze, tudjuk és akarjuk; de egyelőre a tél átalvásáról, átgyógyulásáról van szó. Csak csöndes örömnek van helye most, nem gyötrő vágyaknak, ha mégoly szépek és jók is. Kedves, ne haragudjon ezért a józan beszédért! És írja már meg egyszer (küldjön ki pársoros levelet vasárnap, készítse el előre), hogy mit vigyek be, mi a legállóbb és legszükségesebb. Valamit úgyis viszek, tudja, karácsonyra.

Most majd hétfőn megyek be, ½ 5 után (remélem, nem jön közbe semmi, dehogy jön). Nagyon kérem, ne szépítse ki magát, s még kevésbé aggódjék, hogy hogy néz ki. Az egészen mindegy, szívem, a te egész emléked mindig együtt van veled, mikor velem vagy, – nem pillanatok. Beteg vagy, gyógyulj, kedves, gyógyuljon, kedves, hízzék és legyen jókedvű.

Hétfőn akartam átadni a sakkot meg egy könyvet a kisfiad részére; ezt most majd szombaton megteszem már, csak kedd-szerda biztosan agyonzsúfolódik tennivalóval, szokás szerint. Hétfőn látlak, kedves, ez lesz a karácsonyi találkozónk. Egy találkozónk, egy decemberi, elmaradt; megfeledkeztél róla? De nem akarok erről beszélni.

Nagyon-nagyon szeretném, ha tudnál örülni valaminek, hacsak néha és csak rövid ideig is. Több úgysincs az életben, igazán nincs. Ha vasárnap du. feladatnál egy levelet, hétfőn megkapnám, és délután beviszem, amit kérsz. Kérj, kedves, akármit, egy kis csacsiságot, de amiben kedved telhet! Kívüle lehet vinni vajat, mézet, szalonnát? Írd meg, mit igen és mit nem.

Azt hiszem, majd járni fog neked az újság, talán már jár is. Az albumot majd külön viszik be, utólag, karácsonykor. Így gondolom; hétfőn beszélünk róla.

Most is villamoson írtam. Lehet olvasni? Ne ess kétségbe és legyünk most csöndes, meleg és igaz öröm egymásnak. Kezedet csókolja nagy szeretettel

L.

115.

Kedvesem,

szombaton bemegyek egy kicsit, ahogy megbeszéltük. Most csak „beszólni” akarok, jó reggelt kívánni magának. Jobban van már? Aránylag? Bizony, nehéz ott, tudom és érzem, olyankor is, amikor biztatom, hogy csak hízzék stb. (amit most, ugye, nem teszek?). Mindig ugyanazt írhatnám csak, ugyanazt is írom: jó lesz tavasszal, milyen jó lesz az én megerősödött, megfiatalodott, megtavaszosodott kis barátommal (ez maga, ha nem tudná!) együtt mászkálni, arrafelé, ahol már olyan régen nem jártunk! Járja be gondolatban az egész séta-területünket – én is azt teszem most. Szerettem volna, ha már megkapja az albumot; de most hallottam, hogy az csak újévre esedékes. Még mindig nem dolgozhattam – ez a hét különlegesen zsúfolt szokott lenni –, de sokat olvastam (épp ma), és hamarosan én is írok egyet-mást, biztos. Örül neki? Nem? Igazán nem? Utóvégre azt se furcsállanám, hiszen mi az irodalom öröme az élet nyomorúságához mérve? De egy kicsit örüljön, akárhogy! Ez mégis szép és tiszta és megmarad és a miénk.

Isten vele megint, kislányom; be jó volna, ha örömmel tudna az lenni, aminek szeretném! Sok-sok-sok szeretettel üdvözli (és titokban sokszor-sokszor csókolja) bolond barátja,

Lőrinc

Emlékszel rá, mikor ezt a verset fordítottam és elmondtam neked? Én most nem tudok írni, – szeresd ezt, egy kicsit ez is az enyém és a tiéd.

L.

116.

Kedves Szívem,

azt hiszem, most kezdesz elaludni. Rád gondolok, nagyon melegen, nagyon csöndesen, ölellek és megcsókollak. Szegény kislányom, csak tudnál örülni annak, amit én adhatok neked. Nyugalmat szeretnék a lelkednek, békességet a magányodnak, erőt a nyomorúságaid viselésére. És egy kis állandóságot magamnak, egy kis állandó szeretetet a te részedről: hogy ne legyen már annyi bizonytalanság és fájdalom. Kedves, szeress engem, csöndesen, nagyon, egyszerűen, mindenképpen, – nem lehet azt kimondani, hogy hogyan.

Kedves, kedves, édes kislányom, te, ugye, nem vagyok szamár, amiért olyan nagyon ragaszkodom hozzád? Hidd meg, én messzebbre látok, és úgy van jól (persze, aránylag csak), ahogyan én kérem tőled. – Nagyon rossz most egyszerre, hogy oly régen beszélhettem veled kiadósan. Be jó volna megint beszélni, de nem szükséges témákról, hanem haszontalanul, semmiségekről, – csak úgy adogatva egymásnak a szavakat, mint a csókot: azért, hogy halljalak, csak azért, és hogy a hangodon és a szavaidon át a bőröd, csontod, koponyád alá lássak, érezzek, csókoljak. Kedvesem, én nagyon szerettem a sétáinkat, és szeretek minden utat és tájat, amelyet jártunk és néztünk. Tél, tavasz, nyár, ősz: veled van tele mind, minddel tele vagy nekem. (Bolond vagyok, és ugyanakkor rendes ember is akarok lenni: ez a baj. De ha segít valaki, vagyis: te, akkor ez se baj.) – Kedvesem, nem merem megfogalmazni, hogy mit kívánok neked újévre, meghagyom érzésnek, – de egész szívem csupa vágy és jóakarat és hála és szeretet és melegség: ez az érzés a legjobbat kívánja némán is.

Vajon hol vagy most? Szeretném, ha péntekre levelem volna tőled. És szeretném, ha már holnap megkapnád ezt az üzenetet. Kedvesem, igen, az vagy: kedves, de milyen kedves vagy nekem. Mindig az voltál, mindig az leszel. Nagynak, szépnek, nemesnek, okosnak, finomnak kívánlak – ne ijedj meg tőle; nem természetes, hogy ilyennek akarlak? Hiszen szeretlek, és azért próbálok ebben sokat adni (ki kapott tőlem ennyit?), mert másban oly szegény vagyok, és annyira nem teljesíthetem, amit szeretnél. Csak érezlek, de nagyon, Böske, Erzsébet, Bözsikém. Vén halottnak képzelem magamat és megáldalak messziről.

Isten veled. Kezedet csókolom. Írjam, hogy csókollak? Inkább te csókolj meg sokszor. Szervusz. Szombaton!

Lőrinc

117.

Édes szívem, küldök két verset, már láttad őket, de azt hiszem, nincsenek meg nálad. Még kellene rájuk némi retus; majd meglesz; így is szeresd őket. Emlékszel rájuk, mikortájt születtek? (Közben hadd mondjam meg, hogy nagyon szenvedek miattad, és nagyon szeretlek, csókollak.) – Megkaptad az albumot? Izgat, hogy mért nincs már ott. (Gondolj rám, csókolj meg, hunyt szemmel, mintha az agyadban volnék, a pillád két meleg szobájában, én is csókollak.) Írok, mihelyt ráérek, még majd egyéb verset is, vannak már töredékeim – mondtam; –, azok már nem ilyen gyötröttek lesznek, remélem. Csak te se gyötörnéd magadat, s engem! Úgy szeretnélek látni, megőrizni, megtartani, és sokszor oly végtelen keserű vagyok, hogy jobb szeretnélek rögtön elhagyni, – de az csak rövid nyugalom volna, a düh, megvetés nyugalma, ami különben is fájdalmas, de legfőképp nem tart soká; – – viszont a boldogság nyugalma, édessége, édes szívem, azzal nem tudnék betelni, azt nem tudnám megunni. Most isten veled, szeress, és írj, ha tudsz, néhány sort.

Sokszor ölellek, sokszor-sokszor (mindig) csókollak,

L.

A verseket óvatosan tartva olvasd el, mert messziről meglátszik, hogy mi!

118.

Kedves gyönyörűségem, micsoda nagyon jó puha édes melegség van a szavaidban, mikor úgy szeretsz, mint legutóbbi leveled írásakor. Mindjárt könnyebb egy kicsit az élet. Vagyis nem az élet; hanem mindjárt érzem, hogy van vele párhuzamosan egy gyöngéd, jó, másik világ, ahová menekülni lehet és ahol jól érzem magamat. Csak néhány meleg sor kell, csak pár szó és szívdobbanás, és máris gyógyulok, nem tudom miből. Kedveském, nagyon melegen, nagyon csöndesen ölellek és megsimogatlak gondolatban. Végtelenül hálásan hajlok hozzád, és pihenek, így pihenek, ilyenkor. Kívül a világon – teveled; óh, ha mindig vagy csak sokszor lehetne így érezni! És még jobban, még gyöngédebben, zavartalanabbul! Nagyon sok félelem van most bennem; bizalmasan tudom, hogy most sem segítenek rajtam a Baumgarten-pénzzel; nagy anyagi összeomlás előtt vagyok. Ki tudja, mi lesz? Sokszoros szükségem van rád most. Dehogy csak most, mindig! És a rettegés, féltés, vitatkozás ideje után, ha most egy hosszú, boldog, csöndes idillikus-féle élet jönne a szerelmünkben, be jól jönne, be jókor jönne! Kedves, olyan forró és boldog hála tölt el, hogy majdnem szédülök, mialatt írok. Minden órában elolvasom a soraidat. Milyen szépen írsz, te drága Költőm, te! Mert az vagy, mikor így szeretsz; csak írnál sokat! Ha verset írok, akkor csak visszaadom az érzéseidet, összekeverem a magaméval és visszaadom: ők is ölelkeznek és szerelmesen egymásban pihennek. Furcsa csoda, hogy annyi kiábrándulás, undor, sötétség, kétségbeesés után olyan tisztán és nagyon tudok érezni, furcsa, hogy így tudok szeretni. És hogy szeretnék még nagyobb odaadást, még teljesebb, nyugodtabb (s mint írod: gyanútlanabb) átengedést! A 45 dekát mindenütt csókolom rajtad és benned, melegszemű, göndör hajú kis buksim, te fiatalságom. Legyünk erősek, tartsuk meg egymást. Szombaton látlak. Hunyd le a szemed és őrizz a pilláid alatt. Isten veled, most és mindig, te virágsisakos. Szervusz. Csókollak és tudok örülni.

Lőrinc

119.

Kedves kislányom,

ebben a pillanatban fejeztem be a Remarque-regényt. Azt hittem, most föllélegzés jön; és csupa üresség és szorongás vagyok. Mi lesz most? Nagyon megviselt az a lelketlen, buta, hisztérikus vagy nem is tudom, milyen hátterű mellőzés, ami a Baumgarten-díjjal az idén ért. Most megváltás, igazi föllélegzés lehetett volna – soha annyira, mint ebben az évben. Úgy érzem, valami néma, színtelen, alaktalan, mozdulatlan rettenetességbe dobtak vissza, amelyet nem lehet megfogalmazni, csak érezni. Reménytelen összeomlás előtt vagyok. S micsoda kötelezettségekkel! – (Hogy a vágyaimról ne is beszéljek.) Ezek az emberek mernek igazságról és bölcsességről beszélni? Hozzáértésről, idealizmus tiszteletéről, tisztességről, komolyságról? Hiszen vakok, buták, állatok, – ha nem rosszabbak. Mert nem vagyok biztos benne, hogy a tévedésük nem aljasság-e már. Egymásután három anyagi krach öt hónap alatt: augusztus közepén Mikes bácsi halála, január elsején Az Estéktől munkatöbblet ellenében várt remények meghiúsulása és most ez a mellőzés. Vakok, buták vagy gazemberek. Sajnos, nem bírok uralkodni az idegeimen, és nem hallgatok, mint eddig; pedig eddig is mesterséges, túlfeszített, romboló erőfeszítések tartották köröttem az olyan-amilyen épületet. Tizedik éve küszködöm borzalmasan a menekülésért egy nekem teljesen idegen világban, embertelenül túlterhelve, üldözötten, marva és őrültté téve, agyonkeserítve. És fél kézzel, dehogyis: tized kézzel dolgoztam mégis többet és jobbat, mint akárki más, tisztábbat, mint akárki más, – és nem látják sem a vergődésemet, sem a munkámat. Most már nem tudom összeszorítani a fogamat, felőrlődtem. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. Ha bírom, akkor szerencsére csak egy háromszor-oly-nehéz fortvurstlizás, újszerű kínokkal és harceszközökkel, végkimerülésig.

És itt van a hozzádtartozásom meg a hozzámtartozásod. Hát lehetetlen itt is a rend, a jó rend, a biztosság a nyomorúságban és elégedetlenségben, legalább a biztosság és időnkénti vigasz és segítség? Kedves, szedd össze, nagyon kérlek, minden erődet, komolyságodat, tűrj, szenvedj, várj te is, segíts, ahol tudsz, segítelek én is, ahol tudok, – háború van, térj észre, és nézz arra, ami nagyobb dolog és egyetlen és talán mégis megmenthető valamikorra. Ugyan mit ér minden más ahhoz képest, és ha az is kevés, mennyire kevés és jelentéktelen a többi! Hogy miről beszélek? Én se tudom. Valami homályról, jövőről, reményről, érzésről, összetartozásról.

Kedves, nem akarok prédikálni. Meg kell, hogy érts vagy érezz végre teljesen. Magadtól, a magad erős elhatározásából, – úgy a legszebb. És most egyébről sem akarok többet írni, elég a gyászjelentésből. Természetesen éppúgy érdekelsz, mint mindig, szeretném tudni, van-e és jobb-e az új szobád, mindent szeretnék tudni, és biztosra veszem, hogy hamarosan együtt leszünk. Ha volna télikabátod, sétálhatnánk a kertben, a fekvőcsarnok előtt, akármikor, akármeddig. Szombaton látlak. Írd meg őszintén, kell-e valami hasznos dolog, hogy azt vigyek. Ki kell tartani! Szeress, kedves! Csókollak, máskor majd vidámabb leszek, isten veled.

Lőrinc

120.

Kedvesem, hogy vagy, hol vagy, mért nem írtál eddig? Csak üdvözölni akartalak most; bár úgyis tudnád, ugye, hogy gondolok rád? Bevitték, akkor, a kért holmit? Nagyon jó lett volna a bundádat is bevitetni már akkor, hogy kijöhess a jövő héten. Igen-igen jó lesz veled lenni, egy kicsit mászkálni és főképp elbújni az emberek elől. Kedves kislányom, nagyon szeretlek, nagyon fájnak a bajaid, minek mondjam el ezredikszer? Rettenetesen ideges vagyok; egy trafikban írok most; egy kicsit azért nyugodtabb is lettem már, és tervezek egyet-mást. Örülnék, ha holnap levél várna. Mondd, vagyis írd meg, mit vigyek? Ne azt írd, hogy semmit; tudom én, hogy kell tulajdonképpen minden, de hát nem jut mindenre. (Viszek fogkrémet, azt már tudom, és nevetek, hogy ezt megírtam.) Óriási köd van, zúzmara és roppant hideg. Bözsikém, Bözsikém, veled leszek a jövő héten, olyan nagyon jó rágondolni! Szeretlek. Isten veled, sokszor, sokszor ölellek, csókollak, simogatlak, nézlek és hallak és várlak.

Lőrinc

121.

Kedves kis barátom,

szeretném tudni, hogyan úsztad meg szombaton a kérdezősködést. Képzeld, nem bírtam megállni, hogy még egyszer ne lássalak aznap, és messziről, az ablakon át néztelek. Láttam, hogy kimentél és visszajöttél. Ekkor aztán én is indultam. Milyen kár, hogy nem volt kedved egy darabig elkísérni a kertben meg az udvaron! És mondd, igazán azt akarod, hogy ne keresselek fel ezen a héten? Jó, jó, de ha meggondolod magadat, írj idejében! Én kétszer szerettem volna bemenni és most egyszer se? Talán mégsem kéne így, ilyen szigorúan, ilyen idegesen… Hisz már két hónapja nem tudtalak kedvem szerint megölelni, kedveském, és rossz így, te, te, segíts rajtam! Legalább írnál mindennap, ha már nem látlak, és küldenéd el háromnaponkint az összegyűlő naplót. Böske, te, szeretlek, kívánlak. Olyan furcsa, hogy szeretlek, olyan ellentétben van ez az egész lelkiállapotommal és minden keserűségemmel! Jó vagy nekem, édes. Ugye, most már te is tudod, hiszed, érzed, hogy szeretlek? Bözsikém, Erzsébet, a neved a számban lakik, mint egy csók, és jó meleg, forgatom, és szeretnélek nagyon sokáig csókolni most is, máskor is, és hozzád simulni, sokkal jobban, mint eddig bármikor. Meglásd, hogy foglak becézni! (Csak beteg ne legyek; megint láztól és influenzától tartok. Ha megbetegednék, rögtön értesítelek, hogy azalatt ne írj.) Igen, visszatérek rád, arra, hogy hogyan foglak csókolni. Istenem, nem is tudom, olyan tehetetlen és telhetetlen vagyok, annyira elfogyott az emlékedből a valóság, annyira testtelen bennem a vágyódás, annyira képzelődésből élek, – kislányom, jöjj már ki megint és szeress jobban, mint eddig. Nincs örömöm tenélküled, Bözsikém, és milyen nagy lehetne teveled, ha… tudod a többit. Szóval: szeretlek, ez az egy szó is elég volna. – – Nagyon fáradt vagyok, erőtlen, nem tudom írásra koncentrálni magamat; de majdcsak lesz valahogy. Aki tovább bírja, annak lesz jobb. Most isten veled, végy a karodba, takarj be a takaróddal, ölelj meg, és aludjunk együtt egészen addig, míg viszont nem látlak. Te! Én bemegyek szombaton! Nem foglak gyötörni, ne félj. De bemegyek. Hacsak direkt le nem fújod a látogatást. De inkább hívj, édes kislányom, és ne nevess ki. Csókolom a szádat, kicsit, nagyon, egészen, a nyelvedet, a szemedet, a másik szemedet, a hajadat mindenütt, a homlokodat, arcodat, nyakadat, a melledet, mind a kettőt, a hasadat, karodat, végig-végig, a combodat, a hajlásaidat, térdedet, bokádat és ölellek mindenütt, kedvesem.

Lőrinc

122.

Kedvesem, – az vagy, kedves vagy, ma is, mindig, csak ezt akarom most megmondani újra. Remélem, már nem haragszol, amiért az elbúcsúzásunknál többször és jobban meg akartalak csókolni. Ezután még ezt se teszem, ígérem, ha nem akarod magadtól. Nagyon vágyom rád. Azt hiszem, minden szerelmemből, amit csak éreztem, adtam rád valamit, hogy olyan jó, segítő, fontos tudsz lenni nekem. Senkihez nem fűzött olyan tiszta barátság és szeretet és részvét és szerelem, mint tehozzád. S annyi fájdalom sem. De ezt megölni szeretném, ezt a fájdalmat, hogy még nagyobb, még szebb lehess, mert lehetnél, kedveském. Most eszembe jutott a Mikulásruhád és az arcod fehérsége a holdban. Mikor foglak igazán megölelni már? Mikor fogsz megérteni már? Terhedre vagyok? Kevés, amit jelentek neked? Vagy ezt se bírod el? Vigyázz azon a telepen; micsoda természetellenes, beteg légkör van ott, milyen fantáziáló, szemérmetlen eltorzítása az igazi életnek és embernek! Vajon mennyit híztál a vasárnapi mérleg szerint? Olvasod a könyvet? Úgy szeretném neked adni minden tudásomat, és minden érdeklődésemet! Legfontosabb azonban, hogy szeretlek és akarlak. Nagyon fáradt vagyok most, csak azért beszélek, mert nem tudok hozzád bújni és hallgatni és sírni vagy aludni nálad sokáig. Kislányom, isten veled; két nap múlva megint írok [zárójelbe tett sérült szöveg] és szombaton bemegyek (mit vigyek?) és akkor majd te rendezed meg az együttlétünk helyét és idejét, úgy, ahogy neked a legkevésbé zavaró. Addig szeretlek, nagyon, és most nagyon boldogan, és várok rád, csak hízz, ha igazán jobb, esetleg csakugyan nem megyek be, majd, később, – várok, kívánlak, nem gyötrődve, hanem boldogan, bízva, csöndesen. Te, édes jó barátnőm, titkos szépségem, kedvesem, szeress mindig te is. Isten veled! Jaj, de jó volt, hogy írtál!

Ölel és simogat és néz és csókol és szeret, szeret, szeret valaki:

én = Lőrinc

123.

Nem tudom elmondani, mennyire gyötrődöm. Nem tudom, mert megriadok az elgondolására annak, hogy történhetett valami, ami miatt nem írtál egész héten. És nem tudom azért sem, mert szégyellem elgondolni, bevallani, szégyellem, hogy meggyanúsítalak. Csupa fájás és forróság vagyok, majd megfullaszt a kínlódás. Kedves, mi van veled? Mit tettél? Mit tettem? Jaj, csak jönne valami megváltás. Akarod, hogy megbocsássak? Mi van benned? Gyötör valami, tudom. Titkolózol. Elromlott, amit képzeltem, kértem, akartam? Vagy beteg vagy? Egy sort csak lehetett volna egész héten? Hogy gondoltam én reád közben! Írtam is. És elküldtem a Schopenhauer-fordítást, neked, csak neked, érted, – kedves. Megbolondulok az aggódástól. Lemondjak rólad? El akarsz hagyni? Már elhagytál? Jó, – de ne így, ne hazudj, ne viselkedj úgy, hogy hazugnak gyanúsítsalak, mikor a legszebbnek, legtisztábbnak akarlak és tudlak látni!

124.

Kislányom, hadd kezdjem azzal, hogy szombat óta sokkal nyugodtabb vagyok tefeléd. Jó ez, jó ígéret, várom a többit, nagyon kell. Csöndesen, zavartalanul, teljesen és biztosan szeressük egymást: ennél többet nem ad az élet; csak a szerencse jöhet még hozzá. Egyébként nagyon fáradt vagyok, sokkal komorabbnak látom a helyzetet (az anyagit), mint eddig, teljesen ki vagyok szolgáltatva a meg-nem-értésnek, nem-méltánylásnak. Borzasztóan kimerít ez a szerkesztőségi munka, s akármilyen jót, sokat, ide-valót és eredményeset produkálok, az erélyük és vakságuk diadalmasan ellenáll minden fizetésemelési akciónak. Nem akarom részletezni, mennyit dolgoztam ezért Mikes halála óta, azt sem, hogy milyen jogos reményeim voltak már, – a vége mindig az lett a dolognak, hogy nem lehet, örüljek, hogy élek. Pedig kétségbeesve vágyom dolgozni most már érettem, magamért. S nem lehet, alig lehet. Egyedül vagyok, védtelen, senkivel szövetségben. Ide látszat kell és valami ügyes kitapogatása és simogatása a pénz szentimentális húrjainak vagy valami brutális siker. Mert az eszük, értelmük (vagyis értelmetlenségük) ellenáll. Én pedig mindig az értelmükhöz szólok: csak ehhez tudok kitartóan beszélni, a többi, a tettetés és kísérletezés úgy lóg rajtam, mint egy idegen ruha. –

Most veszem észre, mennyit írok erről. De hát ez foglalkoztat, s egyáltalán az a reménytelenség, aminek az az oka legfőképp, hogy Magyarország ilyen kezdetleges világ. Vers-félén dolgoztam, éppen erről a témáról az imént; de most dolgom van, más, hivatalos, abba kellett hagynom, s közbeiktattam ezt a levélírást.

Kedves, milyen furcsa, hogy kedden jobb szeretek írni neked, mint máskor. Tudod, a keddekhez úgy hozzáfűződöl: ezért van ez így! Más napokhoz is, de a kedd majdnem egy évig állandó volt, ugye? Kislányom, nagyon kedves vagy nekem, nagyon szeretlek, nagyon a barátod, testvéred, urad és szolgád vagyok. Te is nekem? (Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled, életre-halálra. Ne haragudj érte.) Szóval hát szeretlek, te emberke, testvérke, jegyezd meg jól, hessegess el a füledből minden más hangot, minden kételkedést. Az utolsó csoda számomra, kutya-feneszörnyű-nagy kiábrándultságom számára, hogy így lehet szeretni és kívánni valakit. Csakugyan: kislányom, te túléled bennem az istent? és a hazát? szocializmust? és a többi sokat, ami mind elsápadt, elveszett, kiürült? Tulajdonképpen ijesztő dolog. Érzed? Ne múlj el, te szomorú, szép csoda, ne múlj el tőlem soha, kedves. Gyerekek, Te és a Vers: vigyázzatok rám hárman, és én majd igyekszem, hogy érdemes lett légyen.

Szeretlek, kedves, mint a levegő, úgy veszel körül mindig, mindig meg tudsz nyugtatni, vigasztalni, – te: abból, hogy segíteni tudsz rajtam, már biztosra veheted mindig, hogy szeretlek, hiszen szükségem van rád, te életmentő! Hogyan mondhatnék én le a vigaszodról? Szeretlek, várlak, nem is merem megmondani, mennyire szeretlek, nem is írok máskor egyebet, csak azt az egy szót. És csókolom a kezedet és a szádat, csókolok mindig mindent, ami vagy.

Édeském, viszontlátásra!

L.

125.

Kedveském, hogy vagy? Híztál? Ha nem, szedd össze magadat nagyon erre a még hátralevő kis időre! Nálam semmi újság. Biztosan olvastad vasárnapi versemet. Az évszámjelzést elhagyták alóla (a lap csak a költő legújabb műveivel szeret hencegni!), de többen érezték, hogy kissé idegenszerű. Mert a három legutóbbi versemben annyi keserűség volt, hogy azok után ez meglepetésnek, nem-aktuálisnak hatott. Pedig ez is szép kis mű, – és ami fő, a te műved, te hullámzás, te mindig távollevő, vágyó-hívó, elbújó. Milyen messze voltál akkor, mikor ezt írtam! – Szóval, úgy látszik, ma olyan fekete dolgokkal vagyok tele, hogy „friss” írásaim nem nélkülözhetnek bizonyos pesszimizmust. Különben lerí róluk (mint erről) hogy nem „frissek”. – Ellenben milyen friss leszel te nekem, te jövevény, hazaérkező, te drága, ritka vendégem, kedvesem! – Csöndesen és csak a szíveddel mosolyogva gondolj ránk, kislányom! – Erősnek, tűrőnek kell lenni, nem tudom, miért, de kell, végül biztosan jó lesz sok minden, sokkal jobb lesz, mint most. – A szerkesztőségben vagyok most, M-g. és P. N. közt, mindjárt megyek a kávéházba. Be akarok fejezni egy hosszabb és rettenetesen szomorú verset. Már tíz napja kínlódom rajta, tegnap aztán sikerült felépíteni az egészet, helyenkint azonban elnagyoltam, s most ezt a pót-munkát akarom elvégezni. Ha ugyan sikerül. Mert mért dolgoztam rajta tíz napig hasztalan? Nem voltam éppoly okos, érző, tehetséges tegnapelőtt, mint tegnap? (Szeretlek, csak úgy közbe.) Nem szenvedtem addig is eleget, míg egyáltalán elkezdődött bennem az egész vers, illetve az eleje? Mire kellett ez a tíz nap? Igaz, most visszagondolva úgy érzem: – vasárnap valahogy már tisztulni kezdett az addigi homály, részletek természetesen illeszkedni kezdtek egymáshoz, és más részletekről kiderült, hogy idegenek, nem odavalók; vasárnap olyasmit éreztem, mint mikor egy rejtvény kulcsa felvillan az ember agyában, de még nem volt idő kipróbálni, hogy csakugyan a kellő kulcs-e. Olyan nagy öröm: rájönni a rejtélyünkre és azt kifejezni. Érzek valamit: s a kész vers feltárja a titkot. (Kedveském, téged érezlek, szeretlek, csókollak, megsimogatlak, aludj, légy nyugodt, mosolyogj egy kicsit.) Mondtam már, hogy ez egy olyan szörnyű gyötrelem-vers lesz, mint amilyent írtam párat mostanában? És mennyit szeretnék írni még, másat! Mennyivel tartozom teneked, kedves! S nem jutok hozzá, és örömömet, amit adsz, elborítja a sok, örök, állandó, aktuális baj, s róluk kell írnom! Szeretlek, szívem. Nem akarok erről sokat beszélni, de szeretlek, kívánlak. – És a cikket is el akartam küldeni Plátóról. Örülnél neki? S amit olvasok, – mennyi mindent szeretnék megírni, leírni, lefordítani, kivonatolni számodra! Nézem: Spinoza, – milyen érdekes, ezt kéne. Fichte – ezt is! Nietzsche, hisz te kérted! Stirner – Leibniz – – nincs vége – hol kezdjem? Gondoltam, gépbe diktálom valakinek, úgy sokkal gyorsabb lesz. És egyiket se csináltam meg, hanem a versemen dolgoztam. Ne haragudj érte. Mindig gondolok rád, áldjon meg az isten, kedves, ne ess kétségbe soha, segíts, és én is segítek neked, és szeress, és én is szeretlek téged, hogyne szeretnélek, te drága, édes, okos, szomorú, szép, szent titok! Péntekre újra írok, szombaton látlak. Veled vagyok addig, és mindig nézlek, ölellek, szervusz.

Lőrinc

126.

Kedves kis betegem, nagyon nagy szeretettel és sok-sok vágyódással gondoltam rád az utóbbi két napon. Nem tudom mért: Olyan jó volt, hogy a búcsúzásnál hirtelen megcsókoltál. Mit gondolsz, észrevették? Nagyon szeretlek. Egészen kimerültem már ennek ismétlésébe; talán unod is, és azt hiszed: már annyira sem erőltetem meg magamat, hogy legalább más szavakkal igyekezzem mondani a mindig-ugyanazt. Vagy nem unod? Mert én – én keveslem, és legjobban szó, írás nélkül szeretném valahogy elmondani, megéreztetni. Tudod, édes, a csókod (s még az emléke és a várása is) érthetetlenül átfűt, egész testemben szétárad, megerősít, mint valami bor, megfiatalít, s ezt nem úgy teszi, mint akármilyen más „szerelem”, hanem sokkal erősebben, régebben, kipróbáltabban, barátibban és testvéribben, – hogy is mondjam csak – – – valahogy több tartalommal és érdemmel: persze, téged aztán megszerettelek, kedvesem, nagyon csodálatosan, tudod te azt! Olyan teljes jót, mint tőled, én nem kaptam mástól, s ilyen teljes bevallást nem adtam senkinek sem, s tudom, milyen ritka dolog ez. Végtelen szeretet és jóság köt hozzád, kedvesem, feléd indul bennem minden harmónia, – mások felé elhal, elvész. Persze, ez csak érzés, nem tudok rajtad segíteni igazán. De énnekem csoda, hogy valaki ilyen érzést ki tud váltani belőlem. Ezért írtam mostanában többször is azt, hogy csoda, ezért nem törődtem vele, hogy banális a szó. Te, Böske, kislányom, nagyon jó lesz egyszer már együtt lenni. Csak hozzád simulni és pihenni is, zavartalanul. Nem tudom, milyen lesz az idő, mire kijössz; most, tegnap óta egy kis tavasz van már. Az egész telet elmulasztottuk. Úgy várlak, kedveském, úgy várlak. Csak még ezt a kis időt használd ki jól! Jó volna, ha nem zavarna-izgatna, amit írok, – legyen ez a mi szerelmünk valami biztos, meleg, állandó hit a másikban, hogy ha minden rossz és rettenetes is, van valahol valaki, aki – – nos? fejezd be a mondatot. Én már százszor befejeztem, így: aki szeret, aki bajtárs! – Mit csináltál eddig? Írtál? Nagyszerű, ha írtál; nem baj, ha nem. Hiszen hogy vagy, hogy élsz, hogy szeretsz, az a fő, az a jó, az a mindig-levő-egyforma, és levél és együttlét és különös öröm már csak ráadás, tetőzés, föllendülése a rendes jónak. – Igen: a legutóbb jelzett szörnyű-szomorú verset megcsináltam, vasárnap majd látod. Rettenetes, mennyi külön munkát végeztetnek velem. Mennyit szeretnék még olvasni, tanulni! Alig-alig jut idő valamire.

Szervusz most. Akármire nézek, mindig azt látom, hogy a fejed hirtelen felém hajlik, és a szád melegét érzem a számon, és megijedek a meglepetéstől, aztán nem törődöm vele, hogy esetleg látják, hanem hozzád tapadok és csókollak, mindig, mindig.

Lőrinc

127.

Kedveském, itt küldöm Nietzschét, ismerkedj vele egy kicsit. Rémesen elmerevült a kezem írás közben, borzasztó fáradt vagyok. De nagyon jó arra gondolni, hogy legalább egy óra hosszat folyton magyarázni fognak neked valamit a szavaim a papírról. Csak ne ijedj meg tőle, – őrült volt, és sok dologban igaza van. Az a baj, hogy semmi a világon nincs egyféleképpen. Viszont milyen érdekes egy ilyen összefoglaló látás a világról, mint akár a Nietzschéé is. Na, hagyjuk ezt. Olvasd magad. Még annyit, hogy lefordítottam egy kis, egészen általános és elvont összefoglalást és egy részletesebb ismertetést. Olvasd el előbb a kicsit, aztán gondolkozz egy darabig, hogy érted-e (persze!), s azután, mintegy már valami megszerzett ismeret kibővítéséül, térj át a részletező szövegre. Végül térj vissza megint az összefoglaláshoz. – Vagy olvasd, ahogy épp kedved tartja.

Ilyen munka és „beszélgetés” mellett hogy mondjam most azt, hogy szeretlek és várlak? Pedig szeretlek, és fordítás közben valahogy ok nélkül eszembe jutott egyszer csak a nyári svábhegyi kirándulásunk: az a táj, ahol elszédültél és vizet kellett szerezni; de aztán jött a többi, az egész nap, a tető, a vendéglő, az asztal, a kilátás, az út vissza, a kis feketerigó-fióka! és hogy bujkáltunk ott a bokrok alatt, meg minden, kedvesem, eszembe jutottál, – nem is jutottál, ott vagy mindig. Szervusz most, csak annyit még, hogy csütörtökön délután és este, és szombaton késő este kikerülhetetlen elfoglaltságom van; távolabbra még nem látok; egyelőre semmi sincs, s lehetőleg mindent kivédeni törekszem, főképp szombatról.

Híztál? Még, még, amit csak lehet! Böském, kislányom, csak már megölelhetnélek. Szeretlek, csókollak. Ha lehet, írd meg, mit vigyek be szombaton. Isten veled, édeskedvesem.

Lőrinc

Sietek feladni, mert már 7 óra, és szeretném, hogy ha már megvan, kapd kézhez minél előbb.

128.

Édes, édes, édes lánykám,

kis levelednek is örültem, hogyne! Ha szeretsz, akkor minden jó, – akár sokat írsz, akár keveset, akár semmit. Az új 30 dekának is örülök; milyen elkésve értesülök én az ilyen nagy eseményről! Te, te félmázsánál súlyosabb egyéniség, Böske, de jó volna már veled lenni csak egy icipici kis időt is! Tudtam, hogy ez a szombat még nem igazi lesz, mégis számítottam rá valahogy, és bosszantott, hogy késő estére elfoglaltság akadt. De hát tudom, mondtad, mondtam, hogy okosnak kell lenni: örülni minden további hétnek és napnak. Sokat gondolok rád. Ezt is tudod. Akarom is, hogy tudd. Nagyon kíváncsi voltam (és vagyok) rá, hogy Nietzschét nem valami másnak képzelted-e. „Nincs kedved” írni… Hát aztán miért nincs? Jobb is, ha most bent maradsz, mert újból rút és hideg idők járnak. Nagyon kéne már együtt lennünk, úgy várlak, mint a meleget, a tavaszt. Szép voltál legutóbb, nagyon tetszettél. Nem is igaz; mindig szeretlek, mindig túl vagy a tetszésen. Mi az a tetszés? Direkt szemtelenség; ne haragudj érte. Te nekem nem tetszel, hanem – jaj, de elszorult a mellem, Böském, te, te félmázsa. Igazán az vagy? Látod, egy kicsit jókedvem is van. Ma este egy (jelentéktelen) felolvasásom lesz. De hadd mondjam ehelyett inkább azt, hogy… szégyellem már mondani – – azt, azt, igen, úgy van, mindig úgy van, és köszönöm, hogy vagy, kedves, és hogy leszel. Te! Isten veled, simogass és csókolj meg gondolatban, mint én most és mindig.

Lőrinc

129.

Kedveském, nem akartam ezt a délutánt másutt tölteni, eljöttem ide a kávéházba, ahol együtt lettünk volna. A leveledet megkaptam ugyan; mégis eljöttem. Hátha… Képtelenség, tudom, de ez is jó. Nagyon sokan vannak itt. Mi lenne, ha bejönnél? Oly nagyon-nagyon kedves voltál, úgy bekerültél a szívembe, amikor szombat este a folyosón felnyújtózkodtál, hozzám hajoltál és megcsókoltál!

Szóval, nem vagy itt. Az ellenkezőt vettem biztosra, egész ma reggel 10-ig. Kedves, hogy gondoltam rád, hogy vártalak! Ideges is voltam persze miatta; néztem arrafelé, ahol – azt hittem – ma együtt leszünk. És a leveled után egyszerre üres lettem; igazán jó, hogy van bennem értelem, különben most csupa panasz volnék.

Kint rettenetes hideg van, szél. Olyan tiszta a nappal (még nap is sütött), mint nagyon régen volt. Idejövet láttam a házad vidékét, élesen kirajzolódott, a tetőkön még hó is van – a hideg és tiszta levegőben közelebbinek látszott. És lassan belenyugodtam, hogy nem vagy itt, és segített megnyugodni az emlék: az, hogy olyan úton jöttem, amelyen veled is jártam, itt volt a Mária tér, a mozi, aztán ez az autóbuszmegálló-sarok, a boltok, a kávéház, itt is te ültél a szomszéd asztalnál, kislányom, itt vagy egy kicsit, velem vagy. És velem leszel!

Próbálok dolgozni majd. Most kimegyek egy percre, hogy feladjam ezt a levelet 6 előtt, akkor viszik el a postaszekrényből.

Úgy várlak, mint valakit, akinek mostanában kell megszületnie. A vendég késik, késik, de ez már így szokott lenni. És majd csak megjössz.

Azt hiszed, egy hétig maradsz még? Lehetőleg ne szombaton jöjj, úgy látszik, az a nap kikerülhetetlenül foglalt lesz. – – Ne maradjon benned semmi rossz a legutóbbi látogatásomból: nagyon jó, édes-csöndes-izgalmas lélekkel jöttem el tőled. Jó volt, hogy még kiintettél az ablakon. Szeretlek.

A 17-es autóbusz valahogy megváltozott, itteni végállomása elkerült a statisztikai hivatal mellé; nekünk így rosszabb.

Vajon mit csinálsz most? Azért írok ma, mert holnap – mondtam, felolvasok, és nem lehetne… Csütörtökön még írok egyszer. Te is írj.

Áldjon meg az isten, kedveském, áldjon meg valaki, – talán csak van valaki a világban, aki látja, mennyire kívánom a boldogulásodat (boldogságodat: ezt írni sem merem).

Szervusz. Csókollak, ölellek, szeretlek.

Lőrinc

130.

E.-m,

Édes pihenőm, párnám, ahová oly jó lehajtani a fejemet, poharam, enyhítőm, felejtetőm, drága test, te drága ajak, melynek a gondolata is elszédít, megingat, – kedves másom, testvérem, álmomból felriadtam és vágyom rád, szeretlek, – jóságos puha test, csudálatos erőforrásom, hol vagy, hol vagy, te zsongító borogatás a lázamon, te hűsítés, akit szeretek, szomjazok, kívánok, hol vagy?! Feléd, hozzád, érted, veled, neked, – nem tudom, mit akarok mondani. Valamit, hogy arrafelé fordulok, indulok, ahol te vagy! Érthetetlen, őrültség. Te Csók, te Szerelem, te Rettenetes Éhség: nem ilyesmi vagy bennem? Rettenetes Hiány, mihelyt messze vagy? Fejemet beléd temetni, szememet kioltani, fülemet húsoddal betapasztani – ez kéne – – miért? Szomjas vagyok, itass meg, fázom, takarj be, szétszedlek – – széthasogatlak, széthúzgállak, mintha köd volnál, részegség köde, forró levegő, behálózom veled a látásomat – – – És test vagy, te vagy egyszerre, mellettem fekszel mezítelen, érezlek, csókolsz, a melledet érzem, a csókodat, óh, a combjaid! Kedves, hová viszel? Mi az, ami megnyílt előttem? Nem ember vagy – – – óh, be szép tiszták a szemeid! Kedvesem, a szemeidre gondolok, és éppúgy felzaklatsz, mintha a csókodra vagy a combodra gondolnék. Én most félig alszom, te vagy a párnám, élő sírom, álmom, ópiumom, te Legjobb. Isten veled. Jaj, meg kell mozdulni, eloltani jobb felől a lámpát – – zavar ez az idegen mozdulat, aludni kéne, folytatni azt, ami felébresztett: téged, hogy együtt vagyunk. Beteg vagyok, boldog vagyok, részeg vagyok, szeretlek. – Két tenyerem egymáson, mindkettő a jobb arcom alatt, mindenütt bennem vagy, mindenütt benned vagyok (levegő, beszívlak) és kérlek, nézz rám a magasból, te Szem, majd a sötétben, és simogass meg, te Kéz, és – mindjárt oltok – őrizz a szádban, te Csók, míg csak el nem alszom. Szervusz.

+ + +

Kedves, elküldöm ezt a zavaros néhány cédulát, – félálomban firkáltam az éjjel. Tedd el ezt is jól! Ma megkaptam részletes leveledet, nagyon örültem neki. Csak az ijeszt, hogy vajon mi lehet, amit kitöröltél és ami „fájt volna” nekem? És mi az a „más”, akit vagy amit te sem ismersz, és akinek nem tudod a fontosságát? Mondd el már végre, jó lesz, most is ígéred a leveledben. A kijöveteledre vonatkozólag:

Lehet, hogy a pénteki kijövés nagyon jól alakulhat. Ma csak ez látszik jónak (a szombat nem), és mihelyt biztosat tudok, megírom. Kár, hogy ruhád nincs; de így is megoldható minden. Helyes, a Fogaskerekű induló állomáson; ¾ 5-re jöjj ki. Tehát a mostani helyzet szerint péntek, de mondom, még írok részletesebben. Lehetőleg ne precizírozz semmit, s ne legyen meglepetés a többieknek egyik napon való távozás sem. Gondolni kell arra is, hogy talán hétfő! – – Mit beszéltél tulajdonképpen a doktorral? Beszéltél? Mondd el, ha akarod, a dolgunkat, ha megígéri a hivatásával különben is járó hallgatást. Ahogy jónak látod.

Most isten veled, megyek a felolvasásra, szervusz, szeretlek, csókollak, tudod, kedveském, csókollak mindig.

Lőrinc

Ha bírsz, maradj még egy-két hétig. Azért én nagyon, teljesen, szeretlek!

131.

Kedves lánykám, még mindig a péntek délutáni találkozó látszik legjobbnak; maradjunk e mellett. Ha mégis jobb mutatkoznék (vagy ez lehetetlenné válna), akkor pénteken délelőtt még kapsz tőlem levelet. Illetve levelet mindenképpen kapsz, ha csak azért az egy szóért is, amire most gondolok. – Nem rossz neked, hogy így már szombaton délben hazamégy vasárnap helyett? Hiszen te is változtathatsz, csak írd meg idejében. Én igazán úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy úgy a péntek, mint a szombat szabad maradjon, s eddig a péntek az. De hát folyton közbeszólnak jelentkezések, s ezeknél fontosabbak is, berendelés, sőt betegség, ami mind megbolygatja a tervet. Volna vége már ennek a szörnyű télnek! Mindegy, pénteken találkozunk a fogasnál, ¾ 5-kor légy ott.

132.

Kedves Böske, el ne felejtkezzék rólam, a szombat délutáni (4 óra) találkozóról! Mit csinált egész héten? Nagyon komisz időbe jött ki. Van valami terve holnapra? Én ¾ 8-ig érek rá. Nagyon régen nem láttam már. Szeretettel gondol magára és kezét csókolja igaz barátja,

Lőrinc

133.

Kedves Böske, nagyon-nagyon megörültem ennek a levelének. Milyen jó hallgatni ezeket az írott beszélgetéseket! Csak még több nyugalom, még több csöndesség, kedves! Segítsünk egymáson, még jobban is, mint eddig! Holnap 4-kor a rendes helyen találkozunk. Volna kedve egy kis sétára, ha jó idő lenne? Én is nehezen vártam a szombatot. Jó lesz holnap. Isten vele, kedves, gondoljon rám addig is. Kezét csókolja mindig szerető barátja,

Lőrinc

134.

Kedves Böske, örülök, hogy jól töltötték a hetet. Egy sort azért mégis írhatott volna! Kedvesem, nézze, most kérek valamit. Vegyen egy cipőt magának, jó? Ödön tud jó és olcsó helyet. És intézze úgy a dolgot, hogy du. 4-re vagy ¼ 5-re már új cipőben a Spolarich kávéházban legyen. Akkor láthatom. Még nem tudom, mennyi időm lesz. Ha nem ér rá du. velem találkozni, akkor telefonáljon, hacsak lehet. Én 4 és 5 közt ott várom; föltéve, hogy más helyet nem mond majd telefonon. Szeretném, ha örülne egy kicsit. Telefonra legjobb idő: 11-12 óra; de később is lehet. Csak legalább látni szeretném. Kezét csókolja, régi barátsággal és szeretettel,

Lőrinc

135.

Kedves Kis Útitársam!

Előbb csak a lapot akartam elküldeni, aztán meggondoltam, hogy talán mégiscsak jobb lesz borítékban. – Nagyon jól érzem magamat, leírhatatlanul sokat láttam, otthon majd mesélek róla. Holnap indul a hajó, 3-4 nap múlva Trieszt, egy nap múlva Pest – onnan majd új értesítést küldök.

Kedves kislányom, úgy örülök, hogy most már mégiscsak hamarosan látni fogom. Sokszor gondoltam magára (és a mi utunkra). Régi, változatlan barátsággal és szeretettel üdvözlöm és kezét csókolom.

Lőrinc

Szervusz! Csókollak (ha szabad) nagyon-nagyon sokszor! Szervusz, édes szívem! Szervusz!

136.

Kedves Böske,

vasárnap de.-től hétfő reggelig együtt lehetnénk. Arra gondolok, hogy Pesten maradnánk, vagy Pest-környéken, esetleg kirándulnánk vonaton a közeli környékre, ha nagyon jó az idő. Kimehetnénk pl. Törökbálintra, Gödöllőre, Mátyásföldre, Szigetszentmiklósra, – valahová, majd eldöntjük.

Persze, jó volna tudnom, hogy maga mikor jöhet el. – Ha már délelőtt ráér, jöjjön el a Budavár kávéházba, 10 órakor. Feltétlenül üljön le a kávéházban, mert odamegyek, s nem hinném, hogy késnék. Az autóbusz egy szakaszjeggyel lehozza. Az már külön kedvesség lenne, ha – még hogyha nem volna is akkor még szabad – beszólna hozzám oda akármilyen kis időre 10 után.

De. tehát csak feltételesen várom. Ellenben délutántól kezdve okvetlenül legyünk együtt. Jó? Valami jó, nyugodt, új, lehetőleg szép helyet keressünk, s még vacsora után is járkáljunk egy kicsit. Nem lesz akadálya? Mindenesetre késő éjszakáig maradjunk együtt; de jobb volna reggelig. Ebédeljen korán és jöjjön 3 órára szintén a Budavárba. Ott menetrendet kérünk és megállapítjuk a további utat. Ne felejtse el magával hozni mindazt, amire szükség lesz. Egy egészen kis bőrönd jó volna a maga holmijának.

Most nem akarok egyebet írni, – arról ti. hogy mennyire örülök, mennyire várom. (Ha valami jó ötlete volna más, még korábbi programra, okvetlen hívjon fel még szombaton délben; – negyedórára, ezt megbeszélni, szombat délután is találkozhatnánk, főképp, ha maga bent jár a városban és a hivatalomhoz közel.)

Isten vele, kedvesem, sok-sok szeretettel várja és a viszontlátásig (és azon túl) sokszor csókolja régi igaz barátja és testvére,

Sz. Lőrinc

137.

Kedves, kedves, kedves jó Böske,

talán nem értesítem elkésve: ma, hétfőn este egy kicsit sétálni szeretnék. Olyan jó idő van, talán este is az lesz. Milyen kár, hogy délután nem ér rá most. Halad a gyógyulás? Csak minél gyorsabban és simábban lefolyna! Délután dolgozni fogok, még nem tudom, hol, és este pont 8-kor fent leszek a Svájci nő mellett. Ha eső jönne, akkor bent. Jöjjön ki, hacsak félórára is, jó? A villamos, ahol ezt a levelet írom, most megy a hídra, mindjárt látni fogom a maga hegyét, kedves. Gondol rám néha? De gyönyörű idő van! Ilyenkor nappal kéne együtt lennünk. Friss, kék, meleg minden. És én olyan öreg, fáradt vagyok! Irtózatos szomorúság van bennem, és az a munka, hogy legyűrjem, leköti minden erőmet. Hetek óta nem bírtam igazán dolgozni. – Ha maga késik, esetleg elindulok a lakás felé, az Áldás uccán, az Eszter uccáig, odáig, ahol a kereszt van. Kilenc óráig fogom várni. De ne késsen, ha csak lehet! Sok időm nekem se lesz ma; de már szeretném nagyon látni. Kedves kislányom, isten vele, a viszontlátásig sokszor csókolja igaz barátja,

Lőrinc

Ezt a levelet még én adom fel 10 órakor, 2-re meg kell kapnia!

138.

Kedves Böske!

Látja, látja, még a maga edzettsége is kevés vo[lt]. Nagyon kell vigyázni még felgyógyulása után is, mert most már gyengébb lesz a szervezete. Én is úgy jártam; [a] torokgyulladásom óta, mint tudja, folyton csak laborálok és félek. Ma telefonon érdeklődtem a láza stb. iránt. Igazán rossz, hogy hétfőn nem találkoztunk. Csütörtökön várom; de csak akkor jöjjön, ha már előzetesen volt egy lázmentes napja. S kérdés az is, hogy én ott leszek-e. Minden órában kaphatok olyan értesítést, hogy utaznom kell. Magának mindenesetre azonnal expressz írok ebben az esetben. Nagyon szeretném már látni. A németleckék is visszamaradnak. De majd elmond mindent részletesen, hogy jött ez a betegség. Most aztán kétszeresen vigyázzon a tüdejére. Szerencsére kezd tavaszodni, ma már +6 a délutáni idő.

Sok mindent szeretnék még mondani, de majd élőszóban jobb lesz. Nem fontosakat, semmiségeket inkább, barátságom csöndes szavait. Sok-sok szeretettel gondolok magára mindig.

Mellékelem a kért könyvet, s egy másikat Bandinak. A Nietzschét aligha fogja érteni, élvezni. Küldjön egy kis külön papírt is.

Egyelőre maradjunk abban, hogy csütörtökön ¼ 5–½ 5, pénteken ¼ 5–½ 5, és szombaton ¼ 4–½ 4 közt várom. Pontosan ott leszek mindhárom napon; föltéve, hogy nem utazom el, ekkor viszont, mint mondtam, expressz írok. Ha ír valamit, természetesen alkalmazkodom. Telefonálhatna is már egyszer!

Türelmet és gyors javulást kívánok, kedves barátnőm, magának. Gondoljon néha rám. Isten vele! Igaz szeretettel üdvözli, várja és kezét csókolja

L.

139.

Csak azt írhatom ma is, kedves, hogy ne aggódj, ne szomorkodj. Úgy van minden, ahogy mondtam. Borzasztó, hogy egy bolond így megzavarhatta nyugalmadat. Ne higgy a kételyeidnek. Rengeteget dolgozom, a Goethe legvégén tartok, most már rém sürgős a dolog, és nyakamon a húsvét, új ünnepi szám. Ennek a kettőnek a megcsinálása után jutok csak normális állapotba. Sokat gondolok rád, szeretném elsimítani aggódásodat a homlokodról. Nekem is oly rossz, képzelheted, ez a múltkori állapotod: nincs rá időm, hogy kigyógyítsalak belőle. Pedig szeretném, igazán szeretném. És a te segítségedet kell kérnem hozzá. Rajtam is segítesz, ha magadon segítsz. A könyvből csütörtökre olvasni fogok, elolvasom azokat a fejezeteket, amelyek cím szerint most legjobban érdekelhetnek téged. Nem tudtam hétfőre írni, – megállás nélkül munka és munka az életem, tudod. Magamnak se írtam már két hónapja egyetlen sort se. Pedig úgy szeretnék, úgy kellene, hiszen ez az egész egzisztenciám alapja, életem értelme, igazolása. Segítened kell, kedves, nem nehézséget okozni. Tudod, mennyire szeretlek, hogy örülök neked. Szégyellem ezerszer és tízezerszer ugyanazt leírni. Légy okos, erős, bízz magadban és bennem. Csütörtökön látlak! Isten veled, csókollak, isten veled. Öreg barátod,

L.

Szervusz, még egyszer csókollak.

140.

I.

Mindez egészen lehetetlen, mert én szeretlek. És főleg: nem betegségből szeretlek; a „gyógyulás” tehát nem távolítana el tőled, hanem a fájdalmaim más területein enyhítene. Azonkívül azt kell mondanom, hogy engem slágvortok és üdvös mániák nem tudnak kielégíteni, mert romboló, pusztító, leleplező kritikus agyam van, és az mindent kizsigerel, amit csak lehet. Kizsigereli tehát a te tanodat is. És megmaradnak az én eredeti tapasztalataim, saját eddigi és gonosz élménytömegem, amin (részemről) csak a beletörődés (és részedről) csak a jóság tud segíteni.

II.

„Részedről a jóság” – hogyan értem ezt? Hát úgy, hogy a te puszta létedet egy misztikus és kozmikus szerencsének érzem. Ezerszer meggyőződtem róla, hogy a világnak az a része, amely tebenned önállósodott, számomra milyen erőadó, vigasztaló és örömnyújtó forrás tud lenni. Az „élet” biológiai hatását, a hozzá való kapcsolódást teáltalad éreztem legerősebben. Te eszköze, közvetítője vagy számomra annak, amit panteista értelemben istennek mondanak. Ez jó dolog, ez az a jóság, amivel rajtam „segítesz”. De van egy másik jóságod is, amely ennél sokkal személyesebben a te cselekedeted: az öntudatos hozzámkapcsolódás, valami önfeláldozó adás, valami önként vállalt, állandó részvétel az én belső világomban. Ez a jóság az, amit szeretetnek is nevezhetnék. Az első nemi jellegű, a második szellemi. Ezért tartom teljesnek, csodálatosnak, óriási nagy dolognak a mi szerelmünket, amelyben a szerető barátság egyszerre van meg a „kozmikus” vonzódással. És ezen a tökéletes szerelmen, igaz hitem szerint, már régóta csak a te kutya szociális helyzetedből eredő bajok rontanak egy kicsit.

III.

Engem egy kegyetlen, gyilkos, ellenséges valóvilág és ennek megfelelő kegyetlen stb. gondolati világ vesz körül. Kívül és belül fájok: fáj kint minden és fáj bent ennek bennem való tükröződése. E roppant keserűségben és bizonytalanságban csak a te valóságod és a te gondolati képed tud számomra jó sziget lenni, valami sziget, ahová menekülök, ahol „meggyógyulok”. A te „szigetedben” számomra együtt van nagyjában mindaz, ami az én örömömhöz kell. Ezért vagy fontos, ezért szeretlek, lásd a II. cédulát.

Hogy a Wagner-évben Wagner-szimbólummal éljek:

Ha a te szigeted elveszne, akkor a Bolygó Hollandinak nem lehetne soha partra szállnia. Így, tudvalevően, hétévenkint partra száll a hánykolódásai közt és keresi a végső szigetet.

141.

Drága szívem,

most látom, hogy csütörtök ünnepnapra esik, ezért arra kérlek, találkozzunk szerdán délután 4 órakor a Teréz körúton a Standard előtt, ahogy megbeszéltük. Remélem, otthon leszel szerda délelőtt, amikor ezt a kis levelemet kiviszi a posta. Várlak. Én előre küldök már most valamit. Így biztosan nyugodtabb lélekkel belemegy a megbeszélt vásárlásba, amelyhez feltétlenül ragaszkodom. Feltétlenül: – érted? De azért ne haragudj ezért a (kis) zsarnokságért. Ha neked a szerda semmiképpen se volna jó (ami nagy baj és kár), akkor telefonálj be ½ 4-ig bármikor, de lehetőleg délidőben. És ha a levelet elkésve, de mégis megkapnád valamennyire idejében, akkor is gyere el szerdán: én, mint mondtam, a Standard előtt leszek és ½ 5-ig várlak, akkor pedig beülök a Bizánc nevű kávéházba, ott a közelben valahol, a körúton. Bizánc: jegyezd meg a nevet. És ott leszek ½ 8-ig. Oda gyere, ha késel. Ha aztán végleg elkésel a szerdáról, nincs más, minthogy felhívjál és megbeszéljünk egy napot (szombatot).

De mindezt csak szokott óvatosságból írom, okvetlenül várlak szerdán, nagyon vágyom rád, és örülni akarok neked. Gondolj rám nyugodtan, csöndesen, okosan és erősen. Szervusz, kislányom, a viszontlátásig csókol régi öreg pajtásod,

Lőrinc

142.

Kedvesem!

Háromnegyed órát fagyoskodtam, aztán abbahagytam a villamosok és autóbuszok nézését. Nem jöttél. Hogy napközben nem telefonáltál, nem is számítottam erre az eshetőségre. Csak amikor már elmúlt ¼ 5 is, akkor, és nagyon fájva jutott eszembe, hogy talán nem kaptad meg idejében az értesítésemet. Vagy hogy valami más történt. Jaj, olyan sokféle történhetett. Melyik a sok közül?

Igyekszem erős lenni; azaz csak fanyar, csak tűrő, csak nem túlzó. De olyan nehéz. Már átjöttem a Bizáncba (itt volt, épp szemben), az ajtóhoz egész közel ülök, jazz szól, már uzsonnáztam is. Igyekszem nyugodt lenni. Hát istenem, véletlen volt. Nem voltál otthon ma délelőtt, mikor a postád jött. Mert másképp biztosan átrendezted volna a dolgaidat, ha volt is ma délutánra valami. Ezt mondogatom magamnak. És hogy délben nem mentél haza, nem kaptad meg idején a sárga borítékos levelemet.

És közben, hiába, olyan vagyok, mint akit homlokon vágtak. Ami fáj, azt elzsibbasztom a fenti magyarázattal; de valami csalódás átfáj az okos nyugalom alól. Ez az erőszakos nyugalom és az elnyomott, mélyebb fájás van csak bennem. A fájás, az érzés folyton meg akarja magát fogalmazni bennem, így is meg úgy is, egyik gonoszabb gondolat volna, mint a másik, – de nem hagyom megszületni őket: csak úgy felvetődnek, elkezdődnek – – és talán azért írom le ilyen részletesen ezt a folyamatot, hogy ezzel is kitoljam az időt, ezzel is elfojtsam azt, amit elfojtani akarok.

Maradjon meg az a rossz a maga homályos zavarában, ez mégis jobb, mint a világos, tiszta, biztos rossz. Meg aztán komolyan hiszem azt is, hogy nincs semmi baj, csak épp nem találkoztunk. Véletlenül. Mert nem voltál odahaza, amikor ma délelőtt a postás… és így tovább.

De mért nem voltál odahaza? És mért nem mentél haza napközben? – Látod, így jelentkezik mindig a vádoló fájdalom.

Azt írtam, hogy megbeszélt csütörtöki találkozónk helyett ma, szerdán legyünk együtt, du. 4-kor, a Standard előtt várlak, ½ 5-ig várlak, aztán a Bizánc kávéházban megint tovább várlak ½ 8-ig.

Most ½ 6 van. Utóvégre még jöhetnél. De nem fogsz jönni! – erőszakolom magamra a tagadást, hogy ne legyen olyan rossz a valóság, hogy csakugyan nem jöttél.

Milyen butaság! Milyen vacak, nyomorult véletlen! Tudod, hogy ez még nem fordult elő az ismeretségünk alatt? Az, hogy ha akár csak egyoldalúan (levélbeli propozíció alapján, mint most) megbeszéltünk is valami találkozót, – ne sikerült volna. Teljesen soronkívül, ha kerestelek, megtörtént néhányszor, hogy nem beszélhettem veled. De levél vagy bármilyen bizonytalan sorsú üzenet esetén még sohase volt baj. Ez az első ilyen buta pech. Nagyon rosszulesik.

Talán csak nem veszett el az egész levél? Tíz P-t is küldtem benne valamire.

Hol lehetsz most? Egy helyre telefonálhatnék, Babához. De olyan reménytelen, hogy ott légy!

Mi lesz most?

Most már nagy szüneteket tartok az írásban.

A kirakatban 25 és 26 P-ért nagyon szép cipőt láttam. Talán neked is tetszenék. Biztosan.

Mit mondjam mindig ugyanazt?

És azt se szeretném, ha neked rosszulesnék, fájna ez az én mostani állapotom. Nem voltál otthon, nem vagy oka. Vedd, kérlek, – de igazán kérlek – úgy, hogy ez az „állapot” a barátságom, ragaszkodásom jele, és örülj neki. A fájdalmamnak nem, hanem annak, hogy valaki így gondol rád, ilyen szeretettel. Ez a fájdalom kikerülhetetlen, buta véletlen műve, – mit tehetünk? És ha neked is fáj ez a fájdalom, az enyém, annak is örülj, mert az meg a te szereteted jele.

Még az is a szeretet jele, hogy egy kicsit haragszom rád is a buta véletlen miatt.

Mi lesz, ha este hazamégy, és akkor tudod meg, hogy együtt lehettünk volna délután? – Talán nagyon bosszantani fog, gyötörni, ma este. Pedig, hogy én milyen nagyon kínlódtam, azt (nem is azt, csak a nyugodt, okos erőm küszködését a nyugtalan butasággal) csak holnap, csütörtökön reggel fogod megtudni, ebből a második levélből.

Te, én nem megkínozni akarlak! Kedveském, csak magamat mutatom. És ha jó szívvel vagy hozzám, örülni fogsz neki és mikor majd legközelebb leszünk, egy szóval kárpótolsz, megvigasztalsz. Én is téged. (Persze csak ezért, ezért a mostani „megmutatkozásomért”, – az élet egyéb kínjaiért nem tudlak megvigasztalni.)

Egy angol költő verskötetét olvasom. Meg a Daily Chronicle-ot. Még veled szemben is úgy érzem magamat, mintha meghaltam volna. Hát még az egész, őrültnagy világ dolgaival szemben, ami ebből az újságból elém jön.

Mégis, minden függönylebbenésnél az ajtóra nézek.

Hol vagy? Mért nem jössz?

Holnap ünnep lesz, azért kellett a programon változtatni. Te nem vetted észre? Nem vártad az értesítést?

Ne írj, illetve ne küldd el (csak hozd el), ha esetleg írsz valamit. Szörnyű erős az influenzajárvány, ki tudja, melyik nap… De talán te vagy máris influenzás, és megkaptad a levelemet, de nem telefonálhattál!… Ne írj, csak telefonálj vagy telefonáltass magadról. Déltájban, de később is lehet, tudod.

Szombatig nincs szabadidőm.

Mikor leszünk együtt?

No, de hát ha például emigrálnom kellene vagy kellett volna?… Mit számít pár nap!… Folyton jönnek, jönnek, libben a függöny.

Már nem fogok többet írni, ha (véletlenül) mégis beszaladnál ide ½ 8-ig, odaadom ezt az egyoldalú beszélgetést a kezedbe, ha nem jössz, akkor este 8-kor postára teszem.

Mindig rád gondolok.

Mikor lehetünk együtt? Hogy értesítselek, hogy megkapd és én is megtarthassam, amit ígérek? (Letéptem a másik papír alját, mert rossz volt, amit proponáltam.)

Legyen így:

Szombaton ½ 4-kor várlak, nem itt, hanem a rendes helyen, a mozinál. Ha félóráig késnék (ami ki van zárva), menj haza, mert akkor beteg vagyok. Ha te késel félórát, akkor én bemegyek dolgozni a Bucsinszky kávéházba, oda is nézz be tehát, ha nem vagy beteg. Ott leszek ½ 8-ig.

De jó volna, ha előbb telefonálnál, lehetőleg déltájban.

Szervusz.

Várlak és csókolom a kezedet.

Vigyázz magadra, kedves. Szervusz.

Lőrinc

Van itt néhány bélyeg, add át őket.

¾ 7. Semmi.

¾ 8. Megyek. Még egyszer szervusz.

L.

143.

Kedveském, ma, kedden de. jöttem be először. Jól vagyok; azt hiszem, visszaesés kizárva. Már csak hörghurutom van. Itt kaptam kézhez febr. 1-én feladott levelét, amelynek nagyon örültem. Mi van az én két múltheti levelemmel? És a szombati találkozón, amelyre én már nem mehettem el, ott volt?… De mit kérdezősködjem, majd felel, ha találkozunk. – Baba (akinek ma is telefonáltam) talán értesítette már, hogy szeretném holnap déltájban a hangját hallani. Akkor megbeszélnők a találkozót is, holnap (szerda) du. 4-re. Telefonbeszélgetésnél az Erzsébet körút a szokott helyet, a Teréz körút kifejezés a Standard boltot jelentse! Ha ezt a levelet megkapja, nem is muszáj telefonálnia, csak jöjjön el. Ha nem telefonál, akkor szerdán a Standard előtt fogom várni 4 órakor, vagy pár perccel utána. (Remélem, Apponyi miatt nem lesz éppen akkor utánöntés.) És ha ½ 5-ig nem jön, bemegyek a Bizánc kávéházba, szemközt. Ott leszek ½ 8-ig. De ha telefonál, akkor is lehetőleg emellett maradjunk meg, szeretném azt a cipőt már a maga lábán látni.

Most semmi egyebet. Nagyon várom és szeretettel csókolom a kezét.

L.

144.

Drága szívem, hogy vagy? Gondoltam, hogy nem jössz el kedden, mégis nagyon vártalak. És látod, milyen a véletlen: soronkívül két jegyet kaptam az Operába, az Istenek alkonyába. Viszont szombatra nincs színház, ünnepnap van és a jegy nem érvényes. Kislánykám, sokat gondolok rád; minek mondjam? Vagy örülsz neki? Te, minthogy szombat ünnep, pénteken kellene találkoznunk. Ha nem volnál is egészen jól, gyere el. Pénteken korábban végzünk és ½ 4-től kezdve várlak a mozinál, 4-ig. Gyere el, légy pontos, én is az leszek. Jöjj autóbuszon. Ha 4-ig nem jössz, akkor bemegyek a Bucsinszky kávéházba és ott leszek kb. ½ 8-ig, (tehát később is jöhetsz. De ezt csak végszükség esetén tedd, – gyere inkább ½ 4-re!)

Félek, hátha baj lesz a postával és elkésve értesülsz ezekről. Ezért, ha pénteken semmiképp se tudnál jönni és nem is értesítesz, fenntartom a szombati eredeti megbeszélést is: ugyanott, de 4 órakor.

Kedveském, gyógyulj meg, vigyázz magadra. Nagyon szeretnélek látni. Legalább felhívni – azt se lehet? Isten veled. Sokszor ölel és csókol öreg pajtásod,

Lőrinc

Szervusz! Gyere el pénteken! Várlak, gyere.

145.

Kedves Böske, ha ráér, és ha nem gyengélkedik, menjen el esetleg ma este a Vajda János Társaságba. Én nem lehetek ott, de szeretném, ha maga hallaná Ascher Oszkártól a verseimet. Többet szaval, talán olyat is, amely magát különösebben érdekli. Belépti díj van, valami 50 f lehet, és ruhatári díj. A 9-es és 14-es autóbusz egész a szomszédba visz. Jó volna, ha Babával menne. Ruha mellékes, ne üljön az első sorba. Szombaton találkozunk, délután 4-kor itt bent a városban, ahogy megbeszéltük. Sokszor üdvözli és kezét csókolja régi barátja,

L.

146.

Emlékszel, kislány? [a Monopol Hotel felirathoz nyíl, és odaírva: Erre?!] Rád gondolok. Lillafüredről írok, vidéken jártam, rémes helyeken, és ide is eljöttem egy napra. Egy nagynénémet hoztam el, az 55 éves Jolánkát, aki – azt hiszem – még soha életében nem látott fürdőhelyet, és most álmélkodik. Ez is olyan gyerekkori hatás, hogy meghívtam vendégül. De nem is fontos.

Azt szeretném, ha itt volnál velem. Akkor most, este 10 után nem maradnék a hallban, hanem sétálnánk ezen a gyönyörű vidéken. Istenem, de jó volna! És de jó lesz csütörtökön veled lenni, kedveském. Nincs mást mit írnom, csak terólad, csak tefeléd… Veled kezdtem a szabadságomat elsején, veled végzem 31-én.

Erzsike biztosan írt. Megnyugtató, drága dolgokat mondott rólad. Képzeld, azt mondta, hogy te nagyon-nagyon szeretsz. Oly jó volt hallani. Igaz ez? Ugye igaz? Én is megkértem, írja meg neked, hogy nagyon szeretlek, mint üzenetet, s hogy ezenkívül írja meg az impresszióját is arról, hogy hogyan szeretlek.

Kedveském, én őrült vagyok. Őrültség, hogy ide jöttem, s még inkább, hogy a nénit elhívtam. Inkább az anyámat kellett volna. De majd őt is elviszem egyszer valahova, aminek örülni fog. Mindenkivel jót fogok tenni… nem, ez túlzás… így helyes, hogy: mindenkinek fogok egy kis extra örömöt okozni, aki jó volt valahogy hozzám. Te nagyon jó, nagyon fontos vagy, édes szívem.

Ma kedd este van; egy borzalmas faluból jöttünk. Szörnyű adósságokat rögtönöztem. Bocsáss meg, nem tudtam… Kérlek, ne vedd tudomásul ezt az egészet, az egyetlen az, hogy szeretlek, vágyom rád, ezért kezdtem ezt a levelet. Ma kedd este van, szerdán elmegy, csütörtökön hozzád érkezik ez a levél, csütörtökön déli ½ 1–1 közt a kezedben van, s azt mondja neked, hogy délután nagyon-nagyon várlak. Holnap este már otthon vagyok. Csütörtökön du. 5-kor légy ott. Persze, megvárlak, ha késel. Menj föl egyenesen. Előtte még intézhetsz valamit? Talán készítsd elő Bandit, hogy 8-kor megint érte menj és elvihesd az új lakására. Erzsike azt mondta, hogy biztosan lehet… Én is azt hiszem. Édes, édes, édes szívem, várlak és sokszor, sokszor, mindig csókollak.

Lőrinc

147.

Böském, ahogy csütörtökön elváltunk, két óra múlva kitört rajtam egy vad influenza. Lázam nincs ma se, talán nem is lesz. Szokott aggodalmam íratja csak ezt a néhány sort velem: telefonálj be, édeském, szombaton, mert hátha lever a lábamról a betegség. Telefonálj 10 és 3 között, amikor tudsz. Rettenetes volna tudnom, hogy vársz és nem mehetek. A hivatalban aztán vagy velem beszélsz, vagy megmondják, hogy beteg vagyok. Utóbbi esetben… rémes lesz, hogy megint nem leszünk együtt; mihelyt meggyógyulok, írok. De remélem, nem lesz baj. Kutyául érzem magamat. Jaj, szívem, nagyon szeretlek. Jó lesz szombaton. Fél négykor, ahogy megbeszéltük! Ha nem kapnád meg idején e levelet és már nem telefonálhatnál, akkor várj a moziban a ház mellett 4-ig, tovább ne! Biztosra veszem, hogy lábon leszek. Majd befűtünk. Csak a biztonság kedvéért telefonálj. Várlak, szeretlek, kívánlak, nagyon-nagyon sokszor csókollak, édes édes kislányom.

Lőrinc

148.

Köszönöm, drágám, rögtönzött soraidat, nagyon jólestek! Nem mintha olyan nagyon biztos volna az a jóság (bár nem tiltakozom ellene), hanem főleg azért, mert kiéreztem a soraidból a rám való gondolás minden közvetlen melegét, az egész szép pillanatot. Kedveském, csak legyünk okosak és kitartóak, és majd csak sikerül segíteni egymáson. Édes szívem, csütörtökön találkozunk, én is nagyon várlak és nagyon fogok örülni neked. Aznap este azonban már nem mehetek sehova. Nem haragszol? Vagy nem is terveztél semmit? A jövő héten már könnyebb lesz (remélem) a helyzetem. Addig igyekszem megcsinálni ezeknek a vers-átírásoknak a szörnyű aprólékos és sürgős munkáját.

Csütörtökön várlak, pont ½ 5-re legkésőbb ott leszek, te se késs. Isten veled, kedves. A szombat estére feltételesen megbeszélt látogatás elmaradt, úgyhogy most megint gondolkozz a ruha-dologról. Egy jobb fajta téli ruha kell! Nézz szét, és csütörtökön referálj. Csókollak, szeretlek, várlak.

Lőrinc

149.

Kedves Nagyságos Asszonyom!

Rengeteg látnivalót láttam, rengeteg hallanivalót hallottam, szörnyen fáradt vagyok, és még fáradtabb leszek. Ez a város megeszi az embert a roppant távolságaival. Szeretnék már otthon lenni. Remélem, magát is hamarosan látni fogom, és majd mesélek.

A viszontlátásig szeretettel üdvözli és kezét csókolja

[kihúzva: Szabó Lőrinc]

150.

Kedvesem, drágám,

hadd kezdjem azzal, hogy nagyon szeretlek és nagyon vágyom rád. Tegnapelőtt küldtem néhány sort; megkaptad? Csak életjelt akartam adni magamról.

De bizony alig élek. Soha utazás ennyire még ki nem merített. Nem is csoda, te, hiszen ez a város ötmillió embert gyűjt össze, jóval többet, mint fél Magyarország, egy kavargó, zúgó csomóba, és nekem mindez nagyon új és idegen. Megfoghatatlan az itteni élet ennyi idő alatt és ennyi pénzzel.

Szóval: fáradt vagyok és szeretnék nálad pihenni. Mintha szakadatlanul moziban ülnék, úgy, olyanféleképp fáraszt az itteni élet. Állandó zúgás és forgalom. Nem hasonlítható semmihez, amit ismertem eddig, és nem kellemes.

Nyolcadik napja, hogy itt vagyok. Már az érkezés is szédítő volt: 24 óra vagy még több Prágától egyfolytában, s a francia határtól 100-110 km-es sebességgel futott a gyorsvonat. Nagy távolságok, kevés megálló, fél tengeri betegség. Ha nem lettem volna kimerült, vagy ha legalább II. osztályon utaztam volna, biztosan nagyon élveztem volna ezt a tempót. Így is… Aztán egyszerre ez a Párizs. Kedvesem, mindig eszembe jutottál, ha valami szépet vagy különöset láttam. Márpedig itt rengeteg a szép és a furcsa. Az egész világ itt gyülekezik. Micsoda múlt, micsoda erős, gazdag jelen! Olyan összevissza kavarog bennem az egész, hogy beszámolni se tudok róla. Persze láttam mindent, amit kell látni, s azonfelül is nagyon sokat. Nem ismered a helyeket, nincs tehát értelme, hogy felsoroljam őket; majd szóval. – Ettem orosz, görög, kínai vendéglőkben, arabok közt, voltam négerek mulatójában, láttam csodáit az építkezésnek és mindenféle luxusnak, összerabolt kincsek garmadáját és egy olyan eleven, szabad életet, amilyenről álmodni se tudtam. De nem minden tetszik.

A jövő hétfőn látni foglak. Délben felhívsz, ugye? Kedves kislányom, nagyon szeretlek. A két gyerekem meg te: ti vagytok csak az én örömöm.

Valószínűleg holnap, kedden este indulok vissza. Pöstyénbe megyek, Bernáth Aurélékhoz. Kell pihenni egy kicsit, mielőtt újra kezdem a munkát. Ott leszek pár napig, valószínűleg szombaton éjjel érek Pestre. És hétfőn találkozunk.

Senkinek nem írtam még egy üdvözlő lapot sem, csak neked. Csókollak, kedves, nagyon sokszor!

(Furcsa az írásom, mert egy igen hegyes és rossz tollal kaparok, s azonkívül állva, magasról kell írnom egy postahivatalban.)

Szervusz, kedveském. Vajon hogy vagy, mit csinálsz és szeretsz-e? – Ezt a levelet csak azért küldöm, mert a másik lapon nem írhattam oda a végére, hogy ölellek és csókollak.

Lőrinc

151.

Kedves Böske!

Vasárnap este már elindultam, és ma délelőtt óta itt vagyok. Most kezdem kiismerni, felfedezni a várost, minden nagyon szép, még olyan teljes a nyár, mint odahaza júliusban. Biztos, hogy jót fog tenni. Egyelőre szörnyen fáradt vagyok az úttól és az „édes semmittevés” első óráitól. Sokszor üdvözli és kezét csókolja

Sz. Lőrinc

152.

Kedveském!

Ebéd előtt kiültem az erkélyemre, széles, oszlopos, csempepadlós, sárga erkélyemre a Hotel Regina negyedik emeletén. A nap úgy süt, hogy a tinta, amivel írok, egészen forró, és a papír éget. Máris alaposan lesültem.

Lent a mélységben a főucca; nem látom, csak hallom az autók robajlását, a gajdoló rádiókat. Néha egy-egy hidroplán dörög körbe az égen.

Abbázia gyönyörű, de még most, utószezonban is nagyon mondén és pesties. Csak azért jöttem ide, mert ezt a fürdőt lehet legkönnyebben megközelíteni – vonattal és pénzzel.

De hadd beszéljek arról, ami a legjobb itt, a tengerről: úgyszólván csak azt látom az erkély keretében; jobbra és balra és előre. Az egész Quarnero sötétkék, köröskörül a hegyek és szigetek világoskéken ködlenek, fölöttük még világosabb, majdnem fehér az ég. A víz folyton borzong, összevissza reszket, s ez a reszketés a nap felé olyan, mint egy földre költözött csillagos ég. Fehér vitorlák, zúgó motorcsónakok. Balra, Fiume felé, egy nagy angol csatahajó pihen a vízen, vendégségben van itt. Egész messze egy fekete gőzös füstölög, Triesztből jön, Fiuméba megy. Csak annyit látni belőle, mint hogyha egy rövid kis vízszintes fekete vonal közepébe ferdén hátra dőlve beállítasz egy még kisebb vonalat, így ni:  . Az ott a láthatár, a hajó füstje hosszan elnyúlik.

Jó volna ellátogatni veled ezekre a szigetekre, az olasz és jugoszláv szigetekre, amelyek itt terpeszkednek, mint kék hegyek a kék tengerben. Főleg Arbére szeretnék elmenni veled. Látom, társasutazásokat hirdetnek mindenfelé, három nap Velencében, egy nap Arbén… Ha itt lehetnél, elmennék, magamért nem mozdulok.

Nem mozdulok, csak lustálkodom, eszem, iszom, alszom. Egy kicsit olvasok is, és befejeztem az október 7-i rádióelőadásomat. Türelemmel viselem a jótevő unatkozás gyötrelmét. Még mindig nem találkoztam egyetlen ismerőssel sem, pedig tudom, hogy vannak. Igaz, hogy nem jártam még sokat, úgyszólván csak a szükséges terepszemlét tartottam meg a partokon, a főuccán, az Angiolina parkban, a mólónál és feljebb, jobbra, Laurana felé, hogy tájékozódni tudjak. Fürödni is fogok.

Milyen óriási, gyönyörű is a tenger! Pedig ez nem is tenger, csak egy öböl!

Nagyon sokat gondolok rád. Tegnap délután lefeküdtem olvasni. Persze az első percben elaludtam, s három alakban is láttam, hogy jössz hozzám. Először egy teljes arc, az arcod hajolt hozzám és megcsókolni akart. Aztán sétáltunk, végül mintha a szobámba jöttél volna be. Felébredtem rá és kerestelek, hogy hol vagy. S az órámon láttam, hogy egy perc se volt az egész kis alvás.

Most ¾ 1 van. Egykor lemegyek az étterembe. Ez a Regina elsőrangú üzem, bár csak depandansza a Majestic Quarnerónak. Sajnos a jó kosztot nem tudom élvezni, folytonos gyomorégésem van, éjjel oly szörnyen szenvedtem miatta, hogy hajnali háromkor mesterségesen ki kellett adnom magamból az égető, maró ételt. Tudod, ugye, hogy én inkább csiklandom a torkomat és hányok, semhogy… Szóval, majd vigyázok és megfigyelem, milyen étel árt és nem árt.

A fürdőből most tér vissza szállására a tömeg. Nem is tömeg már, nincsenek igazán sokan. A nők mind pizsamában, gyűlöletes arroganciával. Nagyon sok a magyar szó.

Éjjel is kinéztem az erkélyről a tengerre. Akkor is ragyogott az élő, fekete massza, sütött a hold, az égen a csillagok, a fiumei parton a lámpák hunyorogtak, pont úgy, ahogy a moziban vagy a versekben.

Nincs ennek az egésznek semmi haszna. De szép és tiszta, és pihentet. Hogy szokott szörnyűségeimet most se felejtsem ki: azt mondhatnám, hogy legjobb volna tíz napig itt lenni és a hazautazás éjszakáján agyonlőni magamat.

Hihetetlenül utálom a munkát, amit Pesten végeznem kell. Gyomorégést kapok tőle a fejemben, de sajnos, az agyamat nem lehet kihányni. Idejövet a vonaton együtt utaztam a P. N. egy fiatal zsidó munkatársával, aki gyanútlanul kiöntötte a szívét. Irtózatos, megdöbbentő volt, hogy hogyan gondolkoznak ezek.

Ne félj, életben fogsz viszontlátni, és eljössz te még a tengerre énvelem, nem is olyan nagyon sokára.

Írjál, kedves, a cím: Sz. L. Abbázia, Hotel Regina (Italia). Feladónak írd rá a Nádor uccai címet. Írj e héten szerdán vagy csütörtökön, aztán vasárnap, legkésőbb hétfőn; többet aztán ne. Lehet, hogy nem tudom az egész két hetet itt tölteni és hamarabb visszautazom. Mindenesetre értesíteni foglak, hogy mikor és hol találkozzunk, ha csak egy órára is.

Délután áthajókázom Fiuméba.

Isten veled, drágám. Nagyon szeretlek.

Szervusz! Csókol öreg barátod,

Lőrinc

153.

Kedveském, nagyon jól érzem magamat, s ha valami különösen jól esik, ha valami új szépséget látok, azon kapom magam, hogy rögtön veled is foglalkozom. Úgy érzem, mintha olyasvalakim volnál, mint a Kis Klára, s persze azonkívül még az is, ami vagy s ami ő nem lehet. Nagyon szeretlek, ugye, te is tudod?

Voltam Fiuméban, félóra hajóút. Egyéb hajózásaim mind eszembe jutottak ezalatt a félóra alatt. Írtam egy verset, ide másolom:

Mint látod, nagyon tetszik a tenger s ez az egész roppant kék kilátás az erkélyemről. Abbázia nagyon-nagyon szép. Tegnap esett egész nap, elromlott a szép látvány, de talán jó is volt ez, mert ma egész frissen hat megint. Oly szép, hogy émelyítő volna állandóan.

Fiuméban felkerestem egy Gino Sirola nevű urat (50-es öregúr, az Instituto Technico, vagyis kereskedelmi főiskola tanára), aki néhány versemet olaszra fordította. Ő kalauzolt erre-arra nagyon kedvesen.

Tegnap átutazott itt néhány kollégám, Raguzába mentek. Mondjam, hogy mindez csak újabb és újabb alkalom volt, hogy rád gondoljak és veled kívánjak együtt lenni Raguzában? De nem kell erre nekem külön alkalom… Csakugyan, arrafelé tendálok gondolatban, a dalmát szigetek felé, Raguza felé a jövő nyár elejére… Az még délebbre van 500 kilométerrel, és ott „vadon” láthatod majd azt a sok pálmát, kaktuszt, ciprust és egyebet, ami itt Abbáziában is van, de még egy kicsit kertszerűen hat…

Az este a Schmidt-féle Buddha-könyvet olvasgattam megint, és nagyon jólesett. Megvan neked is, vedd elő és nézegesd a II. részt, a Dhammát, a Tant: a négy nemes igazságot, az öt főparancsolatot.

Te, írtál már? Szeretnék már kapni tőled pár sort. De kedveském, hétfőn már ne írj, legkésőbb vasárnap! Nagyon óvatosnak kell lenni. Igyekszem ugyan itt maradni, amíg csak pénz futja, de közbejöhet valami, és a posta, mint látom, egyszer gyors, máskor igen lassú. Persze nem baj, ha ez a levelem elkésik és te hétfőn mégis írtál: a Rákóczi útra küldetem majd vissza.

Én még írok neked.

Nagyon szeretnék rendbejönni, megerősödni, annyi testi és szellemi teher van rajtam, hogy állandó, „végveszélyben” érzem magamat Pesten.

…Persze fürödtem. Az is jó volt. Sokat eszem. Most már nem okoz bajt a gyomrom, s úgy látszik, az első napi kellemetlenségnek is egyszerűen csak az volt az oka, hogy egy év alatt elszoktam a rendes koszttól, a rendes, meleg ebédtől, és az átmenet túl gyors volt.

Az angolok még itt vannak, egy nagy dreadnought és három kisebb csatahajó van összesen, a földközi-tengeri flotta tisztjei és legénysége nyaralgat így különböző kikötőkben vendégeskedve. Szombaton du. meg lehet látogatni őket, én is megnézem. Alik látták, el vannak ragadtatva a szépségétől, tisztaságától, félelmes célszerűségétől, acél- és rézragyogásától. „Olyan az egész óriás hajó, mint egy tökéletes műszer…”

Isten veled, drágám. Ne haragudj, hogy ilyen sokat lelkendeztem szép és haszontalan dolgokon. Isten veled, a viszontlátásra!

Szeretlek, szeretlek, szeretlek, és csókollak és ölellek, s alig várom, hogy igazán megtegyem. Szervusz. Nem tudok tőled elválni.

Na, szervusz!

Lőrinc

154.

Kedvesem!

Megkaptam a leveledet. Ha valami írást kapok tőled, első érzésem mindig az öröm. Mindentől függetlenül örülök, hogy hallom (olvasom) a szavadat. A második a megnyugvás, hogy hálistennek szerencsésen eljutott hozzám az üzeneted. A harmadik a nyugtalanság, egy új nyugtalanság. Mert rendszerint keveset írsz, és mindig homályban hagysz valamit.

Így volt ez most is. Nagyon megörültem és megnyugodtam, hogy végre… S mikor elolvastam másodszor is a levelet, akkor éreztem, hogy tulajdonképpen milyen hűvösen írtál. Oly szépen, okosan, és mégis hűvösen. Tudod, lehet, hogy ez nincs is így; de én mindig ahhoz mérem az érzelmeidet, hogy én mit érzek, s így aztán nem csoda, ha elégedetlen vagyok. Nem tudnál egy kicsit még jobban szeretni?

Drágám, örültem előrelátásomnak a könyvekkel. Látod, tíz eset közül kilencszer fölösleges, de tizedszer milyen jó előre elgondolni minden lehetőséget. A tizedik esetért bocsásd meg aprólékoskodásaimat!

Mit írjak még? Nagyon búcsúzkodó hangulatban vagyok tegnap óta, tegnapelőtt óta. Csinálom azt a kellemes, renyhe, gyógyító sorrendet, amiből itt a nap áll, de már lélekkel nem vagyok itt. Borzasztó az a munka, ami vár Pesten. Végső, megmaradó jóérzés szempontjából semmit sem ért ez az utónyaralás: éppoly kedvetlenül fogok hazaérkezni, ahogy eljöttem. De a fizikai hatás biztosan jó és az marad; nem mértem magamat, de híztam, feltétlenül erősödtem testben és idegben; és marad a szép idő és táj emléke, ami nekem máskor is oly fontos volt.

Vasárnap megjelent a Naplóban a vers. Írtam egy másikat is, lemásolom. (Fordíts!) [a másik oldalon:]

Látod, ha most velem lehettél volna, akkor igazán boldog lettem volna. Nagyon hiányoztál, kedveském, kell-e mondanom?

Majdnem teljesen biztos, hogy csütörtökön reggel indulok innen, és éjjel érkezem haza, Trieszt felől. Nem vihetek neked semmit, ugye, nem haragszol? Utolsó filléremig kipucoltak, pedig egyetlen este fent nem voltam, s egyszer se mentem bárba, vagy ilyesmibe, sőt még moziba sem. Az egész Buddha-könyvet elolvastam és nagyon-nagyon sokat töprengtem rajta. Strandon négyszer voltam, de így is jó barna vagyok.

Édeském, kedveském, a hétfő délutánt tedd szabaddá e helyett a hét helyett, úgy, hogy a jövő héten azért a csütörtök is szabad legyen. Lehet? Októberben elmegyünk majd valahova víkendre. Mádayhoz az első hétfőn semmiképp nem megyek, azt veled akarom tölteni; ½ 5-kor ott találkozunk, én már előre bejelentem. Szombaton délben, ¼ 1-kor pontosan ugyanott foglak várni, ahol legutóbb a kisgyerekkel találkoztunk, annál a templomnál vagy minél, hogy előre is lássalak egy kicsit [kihúzott szöveg: föltéve, hogy nem esik az eső. Ha esik, akkor a Déli Vasút kávéházban leszek szombaton 12 körül. Hívj fel ott telefonon.] Nem, nem, szombaton mindenesetre ott leszek, ha esik is, látni akarlak. – Most isten veled, drágám, a viszontlátásig sokszor ölellek, csókollak, és mindig szeretlek.

Lőrinc

Ha szombaton v. vasárnap írtál, ma még megkapom. Jó volna. Hétfőről azt mondtam, hogy ne írj már, de holnapra – szerdára – az is megjöhet. Isten veled, szervusz, nagyon vágyom rád, csókollak, kedvesem, kedvesem.

L.

155.

Drága Kislányom!

Nagyon-nagyon köszönöm a leveledet, igen jólesett a hangod melegsége, mindaz, amit írás közben éreztél. Ilyen levélben csakugyan a lélekhez szól a panasz, a másik fájdalma. Igazán nem is gondolok másra, csak arra, hogy hogyan lehetne enyhíteni a fájdalmadat. Látod, az, hogy szeretsz, megint csak növeli az én szeretetemet.

Beteg vagy. Rögtön tudtam, hogy csak ez lehet, mielőtt még kinyitottam a borítékot. S tudtam, hogy vártál vele (az értesítéssel) egész az utolsó napig, mert hátha mégis eljöhetsz… Szedd össze magad minél előbb, erősödj meg, kedvesem. Butaság, hogy ezt ajánlgatom, – mintha te mást akarnál! De mit tegyek?! Csakugyan jó lett volna, ha meglátogatlak. Ha lehet, csak hívj, tudod, hogy itt aztán igazán a te megítélésed a helyénvaló. Hova költöztök? Elsején? Kérlek, értesíts hogylétedről idején, s arról is, hogy mikor lehetünk együtt. Csütörtökön nem lehet (ünnep); én péntekre gondoltam, s ezt mondtam Mádaynak is – akihez felszaladtam –; utóbb azonban arra gondoltam, hogy legjobb lesz most kihagyni a következő órát. Hisz oly rég voltunk kiadósabban együtt! Szóval, ha kijárhatsz, hívj fel vmelyik délben és majd beszélünk róla. S írj addig is, megírva, hogy felelhetek-e erre a jelenlegi címedre még a jövő héten.

Szeretlek, persze, hogy szeretlek. Mindig szeretlek, akkor is, ha olyan vagyok, amilyennek nem szeretsz tudni. A leveleimet olvastad el, írod, azok segítettek… Mit bánom én, hogy honnan meríted az erőt, csak megnyugodj, megbátorodj, kedves… Ha nyugodt és bátor volnál, hidd meg, minden szavamból és tettemből éreznéd ugyanazt a melegséget, amit most csak egyes dolgokból érzel ki. Milyen jó, hogy megírtam azokat a leveleket!

Szeretlek, kedves, sajnállak és segíteni foglak mindig, s ez alatt azt értem, hogy úgy nézlek, mint magamat, úgy átérzem a bajaidat, mint a magaméit, hogy nem vagy semmiképp idegen. Ezt értsd meg jól, s akkor nem fog „rosszulesni”, hogy „sajnállak”. Nem olyan sajnálat az enyém, hogy amiatt le kelljen becsülnöd magadat! Hanem teljes együttérzés.

Most is a villamoson írtam, mint már néhányszor, azért oly rendetlen az írás. Nagy köd van, az imént mentünk át az Erzsébet hídon, köhögtető a köd. Még énbennem is bujkál a régi meghűlésem. Ha felkelsz, öltözz jó melegen! Várom a leveledet és majd a telefonodat. Jó kedvet, bizalmat és gyógyulást, édeském! Isten veled! Csókollak sokszor, igaz-igaz barátod, csókollak,

Lőrinc

156.

Kedves kislányom!

Örültem tegnap, pénteken a hangodnak. Most, hogy nem lehettél velem, hiányzol. S a hangod jár folyton a fejemben, mert azt kaptam utoljára belőled. Úgy szeretnék többet tudni rólad. Nem vagy beteg? A helyzet úgy alakult, hogy egészen munkanélküli délutánom lett ma, oly szívesen volnék veled. Csöndesen fáradt, nyugodt hangulatban vagyok, aránylag még ez nálam a legjobb; s épp most nem vagy itt! Nem tudom elképzelni, hogy jöjjön idő, amikor meg tudnék lenni nélküled. Akármennyi a baj, oly hamar feltámadsz, olyan hamar megkívánom megint a jelenlétedet – – – Te, kislány, úgy szeretlek, mint egy gyerek, még most is romantikusan, fájdalmasan, ábrándosan, igen, igen, – és biztosan ez az igazi. Jó, hogy vagy, édeském, és kár, hogy meghalunk. Fáradt vagyok verset írni, nagyon sok volt a munka újabban, és szinte már rossz ez a szokatlan mai üresség. Nem örülhetek neki, csak torlódik majd miatta a munka a hét elején. A sürgős dolog legvégén tartok, gyönyörű, páratlan lesz. A mai találkozó elmaradása miatt képtelenség lesz csütörtökön órára is menni. Lemondom! És ½ 5-kor várlak, kedves, gyere pontosan. Isten áldjon. Csókollak szeretettel,

Lőrinc

157.

Kedves Böske!

Jól becsapott ma reggel: egész más levelet vártam már. De ha így akarja… Gyönyörű nap van, csupa kék és arany, leszálltam a villamosról, s egy padon írom a Duna-parton ezeket a sorokat… Így tékozlom ezt a pár szabad órát, nem tudom, nem is akarom másra használni… Kicsit fáj a torkom, biztosan kinevetne, ha ma már együtt lettünk volna… És hogy bosszankodna, hogy haragudna! –: ti. biztosan siránkoznék is szokás szerint… Köszönöm, hogy legalább írt, és köszönöm, hogy legalább megjegyezte, megfigyelte, hogy számontartotta ezt a péntek esti pár jó szót, amit az ipsz.-összejövetelen rólam mondtak… Ellenben tévedés, hogy Máday prof.-nál bármi bántót mondtam volna magáról, kedveském, tévedés, M. bizonyára túl gyorsan kivonatolt valamit, maga félreértette… Se most, se ezelőtt soha nem titkoltam M. előtt, hogy szerettem magát és hogy… de hisz elégszer hallotta tőlem mindazt a rajongást, amire még képes voltam… Szóval efelől legyen egész nyugodt… De nemcsak efelől: biztosan sok kétséggel küszködik még mindig, ami nincs úgy… Szokás szerint rettentő sok a dolgom és minden oly mozgó, bizonytalan köröttem, fárasztó… Dolgozni mindig és alig örülni… Láttam a Mackensen érkezését… Szeretnék írni, nem megy… Utoljára azt az Urvasi és Pururavasz témát dolgoztam fel, amely az elmúlt vasárnap a P. N.-ban jött… Nem tudom, megyek-e Berlinbe, mostanában volna esedékes majd Pozsonyon, a Macocha-környéken, Brünnön, Prágán, Bodenbachon és Dresdenen átutazni: de nem érek rá, tartok tőle, feldolgozni az anyagot, és jegy sincs, és épp most nehezedett meg újra minden kimozdulás az országból… Zilahy ma vagy holnap jön meg, sok tárgyalás lesz rövidesen… Ugye, az, hogy G. Gyula (tudja, ki) eljött közénk, az még akkor történt, amikor együtt voltunk? …Annak a hírlapcsata-következményei még ma is tartanak, hű, de sok lárma és izgalom tört ki egyszerre! Olvasta az én cikkemet? Odaadtam H. E.-nek; és a Népszava május 1-i számában is nyilatkoztam a politikai tennivalókról… Vegye ezt úgy, hogy ez volt (a Mg-beli cikk) az én első és eddig egyetlen politikai cikkem! Számomra olyan esemény, mint amikor az első verse jelenik meg valakinek, – ezért teszem szóvá.

S azért, hogy magát meg ne bántsam, vagyis hogy objektív dolgokról írjak, olyasmiről, ami nem annak a jele, hogy „félreértettem”, „közeledésnek vettem” a maga gratulációját a Szun-Vu-Kung-hoz… Nem értettem én félre, bár jobb, okosabb, megnyugtatóbb lett volna, ha (kifogyott a tintám) maga írt volna félreérthetetlenül másképp…

Isten vele, kedves Böske, hívjon fel és írjon, ha majd teheti, illetve hívjon fel „csak úgy” is, – jó napot kívánni.

Fáradt vagyok, hűvös is van, megyek tovább. Gondoljon rám szeretettel. Ne daccal, türelmetlenséggel, – ne a rosszat nézze, amit egymásnak adtunk, hanem a jót. Akkor szebb lesz az emlék és szebb lesz a jövő…

Megint elolvastam a levelét. „Erzsike hatása alatt”… – írja. Az se volna, az se lett volna hiba, ha ilyen hatás alatt hívott volna magához szerdán vagy csütörtökön, most… De azért önállónak lenni, önállóan, megszenvedve és megpróbáltatva rájönni, hogy szeretünk valakit, az még jobb… Isten vele, Bözsikém, szeretném, ha kitalálná a gondolatomat, kérésemet, és ha magának is jólesnék rögtön, rögtön, rögtön felkelni, telefonhoz menni és… Kezét csókolja

L.

158.

Drágám, kedden este utazom el, délután még a városban leszek és szeretnék veled találkozni. Nagyon kérlek, gyere el egész korán az I. uccába, én már ½ 3-kor ott leszek. Ha véletlenül nem volnál szabad kedden, akkor is átszaladhatsz, nincs olyan messze, hogy öt perced ne legyen. Mindenképpen gyere, mert már nem tudsz értesíteni az esetleges lemondásról. Én úgy gondolom, hogy 5-ig, ½ 6-ig együtt lehetnénk. Nagyon várlak, gyere ½ 3-ra! Ha semmiképpen nem tudsz még pár percre átszaladni sem, akkor nincs mit tenni: pont ½ 6-ig ott foglak várni; akkor elmegyek. A helyzet külföldön olyan, így nem írhatsz, édeském. De azért írj és gyűjtsd össze, s utólag add ide majd a leveleket. Én biztosan életjelt adok magamról. Július 25. után vagy e körül leszek itthon, rögtön jelentkezem nálad. Vigyázz magadra, egészségedre, és készülj arra, hogy augusztusban kipihend magadat. Nagyon-nagyon várlak kedden még, hogy elbúcsúzzam tőled. Isten veled, szervusz, csókol és ölel

Lőrinc

Még egyszer csókollak, édes, még százszor és mindig!

159.

Sokat beszélgettem veled gondolatban, kedvesem, mióta nem láttuk egymást. Írni – nagyon nehéz innen írni. Egyrészt minden posta rengeteg kézen megy át, míg semleges helyre érkezik, másrészt úgyis csak én írhatok. S mit írjak? Amit mindig. Szomorú vagyok, hogy nem vagy velem. Igazán, úgy elfut mindennap néhányszor a keserűség, hogy legjobban visszautazni szeretnék máris. S már régóta.

Majdnem két hete, hogy eljöttem. Ha letelik a harmadik, megint együtt leszünk. Értesítelek, mihelyt lehet.

Azt azonban ne hidd, hogy a szomorkás nyitány egyúttal szomorú életet is jelent itt. Dehogy. Gyönyörű minden; nagyszerű a koszt; a rendetlenség, ami egy ilyen faházban a hegyek közt természetes, nem bánt nagyon; házigazdám kimondhatatlanul kedves; köröttem gyerekek egész hada futballozik és hancúzik reggeltől estig. S ha hozzáveszed ehhez azt, amit tudsz, a 930 métert, a szép völgyet, s azt is, amit nem tudsz, hogy milyen gazdag mindenféle apró szépségben ez a völgy, ez a havasi élet, akkor bizonyára örülsz is, hogy így telik a szabadságom.

Jó, nagyon jó minden. A legjobb talán az, hogy az Óriáshegységre emlékeztet lépten-nyomon. – Csak ezeken a ténybeli jóságokon túl kezdődik az a szomorkás hangulat, amivel a levelet kezdtem. Folyton ez a hangulat kísér, sokszor álmodom rólad. Így aztán kötelességvégző állattá alakítottam itt is magamat és dolgozom. Maradéktalanul csak a gyerekek örülnek a világban.

Dolgozom. Oly dühösen feküdtem neki az Athéni Timonnak, hogy minden reményemet máris felülmúltam, és e percben hagytam abba a negyedik felvonás második jelenetét. Tudod, mit jelent ez? Több mint a fele készen van, és igen meg vagyok elégedve a munkával egyébként is. Mindennap úgy 10 tájban kihurcolkodom székkel és asztallal a rétre, a napba, lepkék és méhek közé, és ott görnyedek 2-ig. Ebéd után 6-7 óráig folytatom. Így jó levegőn vagyok, még a rengeteg cigaretta sem árt ennek a havasi égnek. A Bisztra patak idáig felzúg; jobbra és balra és szemközt és hátul csupa zöld hegy a környék, erdő, fenyves és bükkös. Időnkint (naponta kétszer) végigdohog és füttyög a völgyön a kis iparvasút, amely idáig felhozott, felhők jönnek, újra kisüt, a szél borzolja a hajamat, kaszálják a rétet (s agyonszúrnak a földön egy-egy viperát), úszom a szénatenger szagában, – dolgozom és rád gondolok, és abbahagyom, és felveszem megint a tollat, s egy óra múlva megint rád gondolok. Isten háta mögött vagyunk, de azért van itt vagy 10-15 ember, nincs magány. A pillangók oly szelídek, hogy minduntalan a hajamra, sőt a tollamra ülnek.

Úgy hiszem, hétfőn vagy kedden érek Pestre. Rögtön értesítelek, kérni foglak, hívj fel valami telefonos helyen. Isten veled, drágám, csak életjelt akartam adni magamról. A viszontlátásig sokszor csókollak, barátainkat egyenkint üdvözlöm. Szervusz, csókollak,

Lőrinc

160.

Drágám, – telefonáltam Babáéknak, itthon vannak, B. kér, hívd fel holnap, kedden reggel. Mivel a torkom szörnyen fáj s tán lázam is van, nem mertem megállapodni valamely napban. Majd megint hívom és értesítelek. Ha másképp nem megy, a szolgát 1 óra körül szerdán v. csütörtökön felküldöm hozzád levéllel. (Ha ti. aznapra beszélnénk meg hirtelen valamit.) Örülnék, ha felhívnál, mondjuk, szerda délben. Nagyon komiszul vagyok, idegességem egész őrjítő. Csókollak, szervusz.

Lőrinc

161.

Kedveském,

ma jobban vagyok már, B.-nak is telefonáltam. Tegnap rettenetes volt minden. Hivatali baj is adódott, de mára rendeződött. A torkom is megjavult chinines-calciumos portól, borogatástól. Telefonáltam és megállapodtunk a csütörtök délutánban: ½–¾ 5 közt ott leszek. Feltétlenül légy ott. Hívd fel te is B-t, szeretne már látni, hallani. Ha más napban állapodnátok meg, nem baj, csak értesítsetek. Azonban lehetőleg maradjon a csütörtök. S nem érnél rá kiadósabban náluk maradni, – mondjuk 8-ig, ½ 9-ig? Most már nem is kell, hogy addig felhívj, illetve csak akkor hívj, ha más lenne a ti döntésetek. Csütörtökön du., mielőtt indulok, újra felhívom őket (s téged).

Kezedet csókolom, édeském, isten veled, a viszontlátásra!

Lőrinc

162.

Kedves,

menj el az Iparcsarnokba, nagyon érdekes az Egészségügyi Kiállítás. Persze ne az ipari-kereskedelmi részt nézd, hanem a „Magyar Jövőt”: a propaganda-részt, melyet a Turul Szövetség és az Egészségpolitikai Társaság csinált. Kell hozzá legalább egy óra! Fárasztó, izgalmas! A kisgyereknek nem kell jegy. A figyelmét el kell terelni, mert megdöbbentik az egyes helyeken a „betegségek”.

Isten veled, a viszontlátásig csókol.

Lőrinc

163.

Kedveském!

Ma du. mozdultam ki először: saját lábamon meg egy boton bicegek kötözésre. Az autóbuszon írok pár sort. Nagyon jólesett az a két-három szó, amit telefonon hallottam tőled. A hangod. Egész idő alatt csak ez jutott el hozzám egyszer.

(Már az orvosnál írok.)

Tegnap telefonon külön, nyomatékosan üzentem és kértem, hogy hívj fel a lakásomon. 12-től egész ½ 4-ig egyedül voltam, tudtam előre, hogy egyedül leszek. Ezért kértelek. Nagyon fájt az elmaradás. Mint ahogy az egész két hét nagyon fájt, kedveském, nagyon nélkülöztelek. Szeretem a jelenlétedet, köröttem kell lenned ezentúl sokat, sűrűbben kell érintkeznünk. Folyton gondoltam rád, közös emlékeinkből éltem, s éreztem, hogy nagyon szeretlek.

Most kötöznek először házon kívül. Ha –

(az orvos után, egy trafikban)

Le kell feküdnöm megint. Még megvan a bajnak ¹/₁₀ része. A seb még nyitva. Jól gyógyul, de teljes nyugalom kell. Hétfőn megyek újra kötözésre dr. Lévai Józsefhez, Rudolf rakpart 6.

Ha tegnap beszélünk, rávettelek volna, hogy okvetlen nézd már meg a Timont, aznap este, szerdán. Mert ezen a héten már nem adják.

Holnap, pénteken főpróba, egyedül leszek, déltájban nyugodtan felhívhatsz, a telefon az ágyam mellett lesz. Különben is 12–1 közt mindennap felhívhatsz, külön fogok vigyázni. Ne szólj a telefonba, míg nem hallod az én hangomat. Hívj fel!

Hétfőn du. 4-5 táján nem láthatnálak egy percre? Valahol a Margit híd körül kéne lenned. (Sztambul? Kékesék?)

A jövő héten se megyek még a szerkesztőségbe. Legfeljebb a végén. A baj kiújulhat. De a jövő hét végén mindenesetre kimozdulhatok egy-egy órára. Babáéknál találkozhatnánk majd.

Nagyon vágyom rád, nagyon szeretlek. Isten veled. Még Babának telefonálok most egy köszönő szabad szót.

Isten veled, drágám, mindig rád gondolok, szeretlek,

Lőrinc

164.

Édes kislányom, drágám!

Ma megyek második kötözésre. Egész elfelejtettem a világot. Újdonság a szó. Az autóbusz ráz, alig bírok írni. Oly gyenge lettem, hogy mióta félórával ezelőtt felkeltem, 120-at ver a szívem és érzem az erőlködését. Most szállok át az 5-ösről a 12-esre.

Most várunk az átszállásnál. – Bizony jó lenne, ha itt volnál valamelyik kávéházban. Megyünk.

Az orvossal egészen összebarátkoztam. Lehiggadt, okos, csöndes úr, túl a 60-on. Már a múltkor beszélgettünk privátim vagy tíz percet; ma egy negyedóra is lett az életfilozofálgatásból.

A sebem jól gyógyul. Egész normálisan. Pont ma van 2 hete, hogy felvágták. Még feküdnöm kell, hogy az egész kis maradék mérgező anyag elveszítse virulenciáját. Szerdán felkelhetek 2 órára, csütörtökön megint idejövök dr. Lévaihoz. Rendszerint ¼ 5-re érkezem hozzá, s ¾ 5-kor megyek el. Csütörtökön mondja meg, hogy mikor mehetek hivatalba. Esetleg már pénteken.

Szombaton tehát minden jel szerint látni foglak. Kérlek, drágám, telefonálj be szombaton délben a szerkesztőségbe, és keress. És délután együtt leszünk 4-kor. Ha pedig azt mondják, hogy nem vagyok bent, akkor isten tudja.

Ha már pénteken bemennék, akkor azt csütörtökön du. megírom neked, és a levelet megkapod péntek délelőtt, és már péntek délben hallani fogom a hangodat. (S esetleg felszaladok hozzád egy negyedórára délután.)

A szombat délutánra már nagyon-nagyon várok. Édeském, oly jó volt hallani a hangodat. Szomorú voltál, az vagy. Ne légy mindig az, nem leszel az! Oly jó lett volna soká hallani még, lehetett volna. Csak egy percre láthatnálak!

Szeretlek, érzem, tudom. Segíts rajtam, ahogy tudsz. Nagyon sokat érsz, nagyon sokat tudsz. Isten veled most, kedveském, alig várom a viszontlátást. Ölellek és csókollak, szervusz.

Lőrinc

Még valamit:

A rádióban 10-én verseket mondok, előbb pedig előadják hangjátékként a megrövidített Ember tragédiáját, és ahhoz az egyes képek közé nekem kell az egész stílusában összekötő szöveget írnom, versben többnyire. Lucifer szerepét kibővítve. Most ezen dolgozom, postamunka, vasárnap este volt nálam Németh Antal, éjjel egyig beszéltük a dolog részleteit. – Ölellek.

L.

165.

Kedveském,

végre jó hírt írhatok. A seb begyógyult, illetve – ma láttam a kötözésnél – már csak egy pár milliméteres rész van nyitva, a többin rajta az ideiglenes hegedés. A bokám kissé dagadt még, ez a rossz vérkeringés következménye; helyenkint van még rejtett gyulladás vagy mi, – de az majd elmúlik lassan, és ha a seb végleg begyógyult, gyorsítani is lehet a továbbiak eltüntetését. Szóval igen jól rendben vagyok, aránylag. Most látom csak, milyen nagy veszedelemben volt az egész láb, – én mondtam ugyan neked, hogy „talán le is kell vágni”, de ezt csak úgy rögtönöztem mint rémlátó, és „tudatában voltam” a rémlátásomnak.

Szombaton ne telefonálj a szerkesztőségbe. Bemegyek ugyan, de csak rövid vizitre a munkaidő vége felé, úgy ½ 3 körül, előkészítem a hétfői dolgokat, s beköszönök a különböző nagyfejűekhez. Felveszem a pénzt is (épp aznapra gyógyultam meg!), esetleg megnyiratkozom; ekkor már 3 óra lesz; onnan taxin lemegyek az orvosomhoz, s kb. ½ 4 tájban taxin az I. uccába, hozzád sietek. Légy ott, drágám, már akkorra, már ½ 4-re okvetlen légy ott, alig várom, hogy halljalak és beszéljek és megcsókoljalak. Édes Bözsikém, de nagyon hiányzol! Még nem szabad nagyon mozognom, feküdni kell, amikor csak lehet az első napokban, de veled feltétlenül együtt akarok már lenni egy-két órát, majd megmondja az orvos, hogy meddig lehetek fenn. Szóval, légy ott már ½ 4-kor, fűttess be, és ne haragudj, hogy ilyesmire kérlek, mikor neked, tudom, oly nehéz ez – viseld el, édeském, időt nyerünk vele! Persze lehet, hogy késem egy kicsit. Te légy ott már ½ 4-kor, s várj… Úgy szeretnélek már látni, hogy mikor ezt a „várj”-at leírtam, máris átéltem a benyitást és elfutott a melegség… csókollak, drágám… Várj, talán bújj is be az ágyba… Majd úgy kopogok, hogy rögtön a nevemet is mondom…

S rendezd úgy a dolgot, hogy hétfőn is veled legyek. Felszaladok hozzád vizitre, vagy elmegyünk – te a kicsivel – B.-ékhoz. Többet akarok ezentúl veled lenni. De ezt még megbeszélhetjük szombaton is.

Az ember tragédiájával nagyrészt elkészültem. Lucifer: Csortos, Somlay: Ádám, Bajor: Éva… Hétfőn este lesz ez is; a Timon is hétfőn megy megint a színházban – majd eldöntjük.

Isten veled, bár hallanék, tudnék rólad valamit.

Csókollak, ölellek,

Lőrinc

166.

Bözsikém

most jövök dr. Lévaitól. Csakugyan beteg vagyok, a lobosodás kiújult, nem szabad járni. A bokám olyan, mint egy elefánté. „Pár napig” feküdni kell mozdulatlanul. Biztatnak, hogy a baj visszafejlődik. Hétfőn du. megint elmegyek az orvoshoz, 4 óra és ¼ 5 közt megyek fel, valószínűleg ½ 5 és ¾ 5 táján távozom. Utána felmegyek egy percre Kékesékhez a Csáky uccába, ha lehet, légy ott minél előbb, hogy feltétlen megtaláljalak. Ha nem tehetsz így, légy a Rudolf téren valahol, a bejárat előtt. Csak akkor nem megyek fel a Csáky u.-ba, ha nem bírok egyedül menni az orvoshoz. De ez idáig sohse fordult elő. És írok, amikor csak lehet. Korán keltem fel, ez az oka a bajnak.

Ne félj, elmúlik rövidesen. (Vagy nem is félsz, ugye?)

Kedves, oly szomorú vagyok. Korán szidtál a múlt szombaton és kedden! Látod! Még örülni kellett volna egymásnak! – –

De hát csak néhány nap és megint, végleg, rendben leszek. S hétfőn valószínűleg látlak is. Jó lesz. Megkaptad péntek este írt levelemet?

A telefonom rossz, a hó kidöntötte az oszlopokat. Isten veled, megyek az ágyba, a vízszintes nyomorúságba; úgy utálom! – Csókollak

Lőrinc

Nagyon ideges, rendetlen vagyok, bocsánat az esetleges érthetetlenségekért!

167.

Nem kaptad meg az értesítésemet vagy nem értél rá? Nem akartál eljönni vagy csak elkéstél? Most töprenghetek, van időm rá. Az előbb jártam a Csáky uccában, oda kértelek egy negyedórára. A lány volt csak otthon, be se mehettem. Nagyon rosszulesett. Mit gondoljak, mondd?!

A lábam rosszul van, a lob igen makacs, nem szabad járni. De bajt még mindig nem lát az orvos. A múltkor korán keltem föl. Nekem az is oly későn volt! S most visszaestem.

Hogy mikor megyek újra az orvoshoz, azt majd telefonon tudom meg. A telefon egyelőre elromlott a hó miatt, de mára már megígérték a kijavítását. Ha szerdán jót referálhatok, esetleg csütörtökön megyek újra kötözésre. Szerda du. 4-kor beszélek dr. Lévaival, így kérte. De lehet, hogy pénteken vagy csak szombaton mozdulhatok ki.

Egész héten egyedül leszek otthon, a cseléddel és anyámmal. A telefon az ágyamnál. Igazán felhívhatnál. De a mai eset után nem tudom, mit gondoljak, nem tudom, kérjem-e, kérhetem-e akárcsak ezt is. (De jó volna tudni, hogy nincs baj legalább tefeléd, és hogy csak elkéstél!)

Szóval: hívj fel, jó? Nem szabad összevesznünk, nem szabad neheztelned, ha történt is valami.

Úgy fáj, külön, hogy épp most nem látlak, ebben a decemberben. 17-re feltétlenül meg akarok gyógyulni.

Holnap esti (keddi) rádióelőadásomat (erdélyi versek) valaki mással olvastatom fel.

Ha csütörtökön el akarnál menni valakivel (Erzsikéék) a Timonba, aznap délben 12–½ 1 közt menj fel Czakó Pál titkárhoz, s rám hivatkozva írás nélkül is kapsz 20%-os jegyet.

Édes kislányom, de szomorú vagyok.

Bosszantó elgondolni, hogy esetleg 10 perccel utóbb te is ott voltál, s talán épp így fáj neked is a dolog és keresel, mialatt én itt ülök egy trafikban és írom ezt a keserű levelet.

Mindegy, szeretlek. Isten veled.

Ölel és csókol

Lőrinc

168.

Kedvesem,

csak pár sort ezen a napon. Végtelen szeretettel gondolok rád és szívem mélyéből kívánok valami nagyon jót, szépet. Fogadd el a mellékelt apróságot és örülj neki, hordd mindig magadnál. Nagyon-nagyon szeretnélek ma látni, akár csak egy percre is. Hívj fel és tedd lehetővé. A viszontlátásig hálásan és igaz barátsággal, szeretettel köszönt és csókol

Lőrinc

169.

Kedves Böske,

harmadszor kezdek ma írásba. A két elsőt eltéptem, olyan zavarban vagyok. A levelének mindenesetre nagyon örültem. Nincs baj, kedves, csak ennyit írok most. Bár sose volna!

Aggódom a láza miatt, amit említ. Ilyen hidegben… Jöjjön 4 után pár perccel, nehogy magának kelljen várakoznia… Öt percig tartott, míg ennyit bírtam írni… Kedves, a bánkódásának örülök, de csak jobb híján, tudja. De ne is bánkódjék, várjon jó szívvel és legyen okos. Tehát, szombaton! Régi szeretettel üdvözli és kezét csókolja

Sz. Lőrinc

170.

Kedvesem, –

rémes, hogy ilyen hideg lett. Folyton gondolok rád és félek, hogy meghűlsz. Ezért küldöm a mellékletet, vigyázz magadra. A szerkesztőségben sorra kapják az influenzát az emberek, és én is hol forróságot érzek, hol meg didergek. Hőemelkedésem sincs ugyan, de ismersz: hipochonder vagyok. Ezért írom csak, hogy ha csütörtökön du. 4-kor nem volnék ott a szokott helyen, ½ 5-nél tovább semmi esetre se várj, mert akkor leütött az influenza. Drága szívem, igazán csak túlzott óvatosságból és rémült szívvel írom ezt a védő figyelmeztetést. Hiszen látni szeretnélek máris nagyon. Remélem, biztosra veszem, nem leszek beteg. Nem lehet ilyen nagy pauzákat adnunk egymásnak máskor.

Vigyázz magadra, nehogy most aztán te lepj meg betegséggel. Szervusz, édes kislányom, nagyon szeretlek és sokszor csókollak.

Lőrinc

171.

Kedves Böske!

nem tudtam hamarabb írni, délután pont ½ 4-kor már ott leszek, gyere te is pontosan, jó? Este 7-ig együtt lehetünk. Várlak, szervusz

L.

172.

Kedveském, – csak be akarok szólni magához ezzel a levéllel, mintha telefonálnék… Jól van? Sikerül gyorsan megoldani a továbbnyaraltatás dolgát?… Majd elmondja pénteken… Nagyon várom a találkozásunkat. Legutóbb olyan jó volt, különösen jó volt együtt lenni, – várjon így mindig. Vagy még jobban, még kedvesebben! Isten vele, drága kislányom, szeretettel gondol magára, és a viszontlátásig kezét csókolja (és a száját csókolja és a szemeit, és öleli) igaz barátja,

Lőrinc

173.

Csak sietve pár szót az uccáról. – Hirtelen nem tudtam a múltkor, legutóbb, megfelelő időt mondani. A szerda (fent, 5-kor) maradjon meg változatlanul; – de ha ezenkívül ráérne kedden is előadás előtt, jó volna. Legalább beszélgetni egy kicsit. Én kedden ½ 5-től a Spolarichban fogok dolgozni: ez az útjába esik, jöjjön be, ha teheti, minél előbb.

Külön értesítést nem kérek, legfeljebb ha nem jönne, és ha könnyen telefonálhat. Mondom, mindenképp ott leszek.

Gondoljon, kedvesem, igaz barátjára.

Kezét csókolom.

L.

174.

Drága szívem, futva, munka közben bele-belelesve, olvastam el, és olvasom újra meg újra a leveledet. Nagyon örültem, hogy életjelt adtál magadról. De én téged vártalak, magadat! Rögtön szeretnélek látni, megcsókolni, megvigasztalni, hogy én is megvigasztalódjam. Most ½ 12 van, csak egy percre akartam írni.

175.

Szervusz, szívecském, el kell utaznod, ez ahhoz van! Sokszor gondolok rád, és örülök, ha legalább a hangodat hallom. Csókollak a viszontlátásig

L.

176.

Kedveském, miért nem hívtál fel ma, pénteken? Nem tudom, mikor találkozunk holnap. Legjobb korán volna, én erre rendezkedem be. Három órakor ott leszek már; gyere te is korán. Ha ez a megoldás nem jó, hívj fel 12 előtt. Este az eddigiek szerint nincs dolgom, 8-ig együtt lehetnénk. Kicsit javultak a dolgok, nagyon kicsit, de mégis. Csókollak, várlak,

Lőrinc

177.

Kedves Böske,

jó volt, hogy írtál, hogy írtad azt a pár sort. Enélkül a legutóbbi együttlétünk egészen érthetetlen és gyötrő hangulata kísért volna. Szegénykém, persze, hogy sajnállak, hogy hiheted az ellenkezőt! És hogy képzeled, hogy nem mondhatsz el mindent, hogy nem panaszkodhatsz! – De te nem azt tetted… egész mást tettél… nem emlékszel?… ne is emlékezz rá… Légy okos, nyugodt… Nem akartalak értesítés nélkül hagyni, csak azért írtam ezt a pár sort. Szombaton reggel megyek Szegedre, a jövő hét elején megint írok, és együtt leszünk valamelyik este.

Isten veled, csókollak.

L.

178.

Kedvesem,

ne légy szomorú. Már annak is örültem, hogy a buszban végre kicsit megjött az eszed… Mért nem jött meg jobban!… Majd rendbejön minden, csak akard, csak akarjuk a jót!… – De most sietve a tárgyra térek.

Máday biztosan írt a megbeszélésünkről: járj el hozzá, rendeztük az anyagi hátteret.

Mindenekelőtt azonban értesíts, hogy mikor vizsgáltathatod meg magadat rendesen. Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. (M. is jónak találta.) Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.

Ma nála voltam. Rólad már régebben beszéltem neki. Meghatóan szívélyes volt, rendelkezésre áll. Értesíteni fogom még, mikor mégy fel hozzá. Én a csütörtököt szeretném, és felkísérnélek. Szükség esetén rendszeresen is járhatsz hozzá, mint ambuláns, vagyis bejáró beteg.

Ha neked jó, így alakulna csütörtöki programunk: ½ 3-kor találkoznánk; együtt volnánk 4-ig, ½ 5-re felmennénk dr. Lévaihoz, s kb. ½ 6-tól 8-ig kirándulnánk (ha szép az idő) a közelbe valahová, vagy esetleg elmennénk vmelyik barátunkhoz.

Hívj fel ¾ 12-kor kedden vagy szerdán, lehetőleg még akkor is, ha jó a tervem. Jó?

Mádayhoz mehetsz más napon, „hétköznapon” is, őnála egyszerűbb a vizit.

Sokszor csókollak, ölellek

Lőrinc

179.

Kedves Böske!

Hogy vagy? Most aztán be ne csapj a „hízókúráddal”, mint a múlt héten! Szégyellem leírni, annyiszor kínoztalak már vele: komolyan kell venni ezt az ellentámadást a betegség ellen. Csak múlna, enyhülne a baj állandóan!

Lehet, hogy e pillanatban nekem van komolyabb bajom, képzeld, született egy testileg fájó pontom. A bal könyököm hegye. S úgy született, hogy sötétben teljes biztonságérzetben melléültem egy széknek, amelyet rosszul tapogattam ki. Ijedtemben még fájni se mertem egy ideig, de ma úgy fáj, mint egy fog vagy mint egy őrjöngő tyúkszem.

De hát ez csak vicc.

Töprengek a szabadságomon. Minden nagyobb tervet eleve lefejez a pénztelenség. Ez úgy deprimál, hogy elemi szükségleteket (szabadjegyszerzés stb.) se intézek, – minek? S közben tudom, hogy ha mégis adódnék valami, azt meg azért nem tudnám nyélbeütni, mert hiányozni fognak ezek a most elhanyagolt apróbb dolgok, segítségek…

Most a Hármaskönyv a fő mellékfoglalkozásom. Sok és sokféle kínlódás van vele.

Lógok néhány megbízással a Nemzetinél. Amit akarnak (még semmi fixet), az nekem nem smakkol, amit én szeretnék, arra ők nem merik rászánni magukat. Biztosan pont a szabadságom előtt fognak dönteni, amikor már mégis rákényszerülnek, s a késéssel is csak zavarba hoznak.

Mit gondolsz, elmehetnénk július folyamán pár napra a Bakonyba? Gyönyörű, ismeretlen helyek vannak ott. S látnád végre, mellékesen, Veszprémet. Vagy máshová –? Gondolkozz egy kicsit.

Mindennek előfeltétele, hogy legalább tűrhetően érezd magad.

Folyton ez a tűrhető-érzés jár az eszemben, mialatt egyébről írok. Vedd, kedves, komolyan a dolgot!

Úrnapján megjelent a Hajnal, Valéry verse. Mellékelem.

Csütörtökön találkozunk, én már ¾ 3-kor ott leszek. Aznap megint orvoshoz is mégy, s utána esetleg (ha szép lesz az idő) kimegyünk valahová a zöldbe.

Isten veled, légy jókedvű és okos.

Jaj, a könyököm! Csókollak.

Lőrinc

180.

Kedvesem!

Egyhuzamban vagy ezer kilométert repültem és autóztam tegnap, és úgy ébredtem fel ma reggel, olyan mély álomból, mintha az alvás is legalább ezer kilométer lett volna. Régen volt, tán sohse volt még ilyen telegyömöszölt napom, igazán belefáradtam. Pedig a sok helyváltoztatásban mintha nem is én vettem volna részt. Az ember maga semmit sem csinál, mégis kimerül. Az idegei utaznak, fáradnak.

A repülés „élmény”-részének leírásába bele se kezdek: lehetetlen volna, és idő sincs rá a program miatt. Most reggeliztem, nemsoká itt lesznek a kollégáim, s kezdődik vagy folytatódik valami Zürichben.

Röviden mégis: nyugodt voltam (legfeljebb annyira izgatott, mint egy pohár spriccer vagy szódavíz) és igen vígan mászkáltam az óriás gépben, cigarettáztam a dohányzóban, gyönyörű idő volt. Bécsig mintha egy grönlandi havas táj felett repültünk volna, olyan volt alattunk a sok felhő; közben a fehér réteg áttört, és lent, ott a mélységben (1200 m) a zöld élet, a tengerfenék, a föld. Mire megszoktam a dolgot, már Bécsben is voltunk. 240 km-es sebességgel vitt a három motor, tíz tonnát 2000 lóerő. Negyedóra múlva indulás Salzburg felé. Ez is remek volt, balfelől végesvégig az Alpok egész lánca, havas (most már igazán havas) csúcsok taréjsorozata. A leszállásnál, mivel 2400 m magasságból ereszkedtünk le, komisz fül- és mandulafájás hasgatott szegény fejembe és nyakamba a légnyomáskülönbség miatt. De rögtön elmúlt. Salzburgban egy órát kellett soronkívül ácsorogni, mert a repülőtéren nem volt jó benzin. A késés miatt 260 km-rel mentünk tovább, és mindenféle légköri zavarok miatt percekre többen rosszul is lettünk: légi betegség. Félni sohse féltem, de folyton ott settenkedett az elragadtatás érzésében a veszélyé is. München: fogadtatás, félóra várás. Aztán 2700-as magasságban Svájc felé. A Bodeni-tó (és előbb is egyéb tavak) felett, a friedrichshafeni Zeppelin-hangárok felett… A svájci Alpok óriás koszorúja mentén… Nem is mesélek róla… Zürichben a magyar kolónia, zászlóval, idegenek, roppant forgalom, ebéd, felköszöntők… Utána szálloda s rögtön tovább nagy autókirándulás (ekkor már esett) a Vierwaldstätti-tó mellett, és fogaskerekű a Rigire, 1440 m magasban vacsora, szónoklatok. Ez az első magyar gép, amely Bécsen túl repült: ezért az ünnepség. Éjjel 11-re értünk vissza. Nincs időm megemészteni a dolgokat, a külsőségek is teljesen kitöltenek minden percet. Majd otthon!…

Valószínűleg 4-én este érkezem (ez szombat, nem pedig péntek, ahogy rosszul számítottuk), még majd írok.

Isten veled, sokszor gondolok rád és csókollak.

Szervusz, kedveském.

Lőrinc

181.

Kedves Kislányom!

Tegnap négy, ma hét órát ültem az asztalnál és megszakítás nélkül dolgoztam. A színdarabot vettem elő, ami biztos, az biztos; a versekkel talán eredménytelenül kísérleteztem volna. Elkészültem az I. résszel, tíz képpel. Szörnyű, vadromantikus, ősexpresszionista darab: Pokoli színjáték, egy lengyel gróf írta száz évvel ezelőtt. A görcs már rég a kezembe állt, megszoktam, még futja egy rövid levélre.

Nagyon szép volt az égtől, hogy tegnap kiderült, amikor elbúcsúztunk egymástól. Nekem útra mindvégig szép időm volt, de tifelőletek hamarosan megint sötét gomolygások fenyegettek. Az út most sokkal szebbnek tűnt fel, mint odamenet: bizalmas, ismerős volt, tudtam, hogy téged őriznek ezek a kedves tájak, hegyek. Zircen 50 percet állt az autóbusz, majdnem az egész időt a Postásháznál az erdőben (csak 5 percnyire a várostól). Ez a postásüdülő gyönyörű épület, kár, hogy nem láttuk jövet. Turistalakás (közös) 90 fillér, napi panzió tagoknak 4,20, idegeneknek is, ha véletlenül van hely. Édes, drága, tiszta, svájcias hegyi ház, nagyon stílusos. Ittam a verandáján egy kávét; rossz volt, de ez nem rontotta elragadtatásomat. A gondnok a szobákat is megmutatta. Te is nézd meg, ha visszafelé jössz majd, érdemesebb ott várakozni, mint a zirci főtéren, a kis cukrászdánál.

Az autóbusz különben – ahogy sejtettük – csakugyan eléri a csatlakozást: 8.03-kor érkezik Kádártára, ott jegyet lehet váltani, és 8.10-kor befut a Pestre menő gyors. Vigyázz, ne fogyj ki a pénzből, mert hátha mégis baj lenne… A gyors III. oszt. jegy egyébként kb. 8 pengő. Szükség esetén Kelenföldig is válthatsz… (Félárú igazolvány!)

Nagyon szép ez a Veszprém… Szobám a püspökkertre néz, de nem „használom” a kilátást, a kávéházban ülök… Úgy néznek rám a pincérek, mint egy bolondra… Ebben a városban nincs rendes újság se, mint hallom, csak kéthetenkint megjelenő papos nyomtatvány… újságírók sincsenek… Az egész óriás kávéház üres… Csak a cigány kellemetlenkedik: magának muzsikál, annyira unatkozik…

A százlapos füzetben (nagyobb oldalak, láttad) 28 oldalt írtam tele, ilyen sűrűn, ahogy most írok. Muszáj volt ezt a huszárvágást megcsinálni. De rettentően kimerültem tőle, fáj a fejem is, még az is görcsöt kapott… Szeretnék ott sétálni egy kicsit a bakonybéli hegyoldalon… vagy még inkább aludni. Jaj, aludni, igen, a szemem egész apróra zsugorodott össze…

Hogy aludtál? Hogy fogsz aludni? Nem támadnak-e előre nem látott bajok –?… Kár töprengenem… S úgyis bízom benne, hogy találsz tűrhető megoldást… Csak meg ne tévesszen az az irreális, elméleti „emberszeretet”, amiért a fejedet oly sokat mostam, és aminek tapasztalatlanság a szülője…

Vasárnap és ünnepnap, úgy látszik, délután 6–½ 7 tájban is indul (Zircről e tájban) Bakonybélbe autóbusz: láttam a tegnapit.

Légy okos és erős, tekintsd munkának, feladatnak a pihenést, és szerezz meg belőle annyit, amennyit csak lehet. Többet nem tehetsz, de ezt meg kell tenned.

Olvass, írj, hízzál!

Legjobb kívánság azonban, úgy sejtem, nem lehet más, mint az, hogy legyen szép időd. Ezt kívánom, kedves.

Most isten veled.

Ezen a héten már nem kapsz tőlem írást, rendeset semmi esetre sem, majd ha megjövök. Intézd úgy a postát, hogy mához (hétfőhöz) egy hétre kiadós híreim legyenek, ha B.-éknál levél iránt érdeklődöm.

Ami kell, küldesd el a dolgaid közül postán!

Szóval: minden jót, térj haza erősebben és jókedvűen. Jó érzés tudni, hogy milyen tájban, környezetben élsz. A viszontlátásig ölellek és csókollak.

L.

Most du. 4 óra van, feladom a levelet s az esti gyorssal utazom Pestre. Onnan kedd este 6-kor, s valószínűleg vasárnap este vissza.

L.

182.

Bözsikém,

hogy vagy, mit csinálsz, vajon mit csinálsz most, most is, és máskor, és mindig? Úgy szeretnélek látni! Telefonáltam, ma nincs levél tőled. Az enyémet, a tegnapit, biztosan csak holnap, csütörtökön kapod meg. Bizonyára nem tudod megérteni, miért nem írtam… Pedig, látod, már írtam is, csak te nem tudod! Ahogy azt se, hogy írás nélkül is mennyit gondolok rád! Vagy tudod? Tudnod kell, kedves, ugye, tudod…

Nagyon szeretnék eljutni hozzád, oly nagyon, hogy majdnem biztosat írhatnék. De nem merek, – ismersz! – nem merek, mert hátha mégsem, s az még nagyobb csalódás volna. Tervezek, rendezek… Gondoltam arra is, hogy talán már pénteken délben ott leszek, vagyis ezzel a levéllel egyidőben, de jó volna! Ez a legkevésbé valószínű. Valószínűbb a szombat. Ha akkor nem megyek, a vasárnapot is töltsd ott, de akkor már ne várj. Nincs pénzem. Azt írod, ingyen utazom. Csak véletlen, de így van. Rendszerint nincs jegyem. S az is baj, hogy nagyon sokat kellene dolgoznom, a július sokszoros előlegekből telt ki, le kell dolgozni. Nem megy, sehogyse megy a tíz vers, a darabfordítás nem volna különlegesen nehéz, s az szeptember 1-re kell. Egyetlenegy versem sincs, csak néhány töredék. Valahogy nagyon elborítottak az idegen dolgok, a sok tennivaló, a sok mozgás. Ha lemehetnék hozzád, akkor is dolgoznom kéne, erőszakolni. Pedig ott a környezet sem elsősorban ilyesmire alkalmas: saját maga is foglalkoztat. S mit mondjak e tekintetben rólad? Bizony, jobb veled lenni, mint dolgozni. Minek veszed ezt, bóknak vagy megbántásnak? Egyiknek se vedd, ez igazság csak. Megbántás semmi esetre sem, az biztos; a bók ellen pedig azért kell tiltakoznom, mert én, ugye, sohasem bókolok neked. Hanem szeretlek, kedves. Értesz?

Ezenkívül nincs mit írnom. Kíváncsi vagyok rád és vágyom rád és a javadat kívánom. Barnultál, híztál? Biztosan. Jó volt olvasni (s átélni) napló-leveled apró részletbeszámolóit: az élet az ilyen kis realitásokban elevenedik meg legjobban, ha róluk írunk, így válik elhatárolttá és érzékelhetővé, az érzésnek nincsenek ilyen határai, inkább olyan, mint a levegő, szétfolyó, szétáradó, elöntő, alaktalanul ölel. Vágyom hozzád, kedves, és szeretnék sokat veled lenni, gondtalanul, biztonságosan. Nem is tudom, hogy bírom elviselni azt a sok jót, amivel kitöltesz, ha jó vagy, amilyennel kívánlak és együtt vagyunk… Szóval, szeretlek, és ezt nehéz részletezni, és oly sokszor megtettem és mindig ismétlem… Szeretlek… Várlak! Ha nem találkozunk is odalent, Pestre érve rögtön, még a vonatról leszállva, telefonálj B.-nak, s másnap délelőtt légy nála, hogy találkozhassunk minél előbb. Ha meg együtt jövünk, talán még náluk is szállhatunk meg az első este… beszéltünk róla tegnap… Igazán hálás vagyok neki…

Ma délelőtt egy kávéházban próbáltam dolgozni, nem nagyon sikerült, még mindig csak körvonalakat tudok elképzelni a repülési versekből. Nem értem, mi van velem, mintha mindent elfelejtettem volna a versírásból, még a közönséges gyakorlatot is… Fáradt lehetek… De majdcsak lehámlik rólam a sok idegen réteg, sokszor voltam már így… Aztán egyszerre, mint az ázott kutya, megráztam magamat, s egyszerre ment minden, mint a karikacsapás… Csakhogy ez valahogy nem az akarattól függ… Na, mindegy, remélni kell.

Te, mondd (ha nem mondtál már mást) érdeklődőknek szükség esetén, hogy tanár vagyok Újpesten. Kikkel ismerkedtél össze?… Fölösleges kérdezni, már nem felelsz, csak majd szóval, itt vagy ott.

Kölcsönt szeretnék szerezni valahonnan. Te most már nagyon vigyázz a pénzedre, mert meglepetés is érhet. Jó volna repülőgépre ülni, egy óra alatt nálad volnék. Az időd, úgy sejtem, az első napok után igen jó volt, sőt túl jó, túlságosan is meleg. Csak ne romolna el, ami még hátravan! Kíváncsi vagyok, lejutok-e. Csak délben érhetek oda az autóbusszal. Esetleg meg se kapom majd már az újabb leveledet, ha mehetek. De ez a legkisebb baj, ha helyette együtt lehetünk.

Isten veled most, kedves kislányom, gondolj rám sokat, és érezd jól magadat. Holnap még írok, aztán már nem. Szervusz, nagyon ölellek és csókollak és nagyon szeretnék játszani külön-külön minden kis porcikáddal sokáig, sokáig, szervusz.

L.

183.

Drágám,

nagyon örültem a levelednek, a néhány szép napnak, amit élvezhettél. Én sülök, fövök a pokolban, egyszerre többfélében. Sajnos nem jó a terv vasárnapra – egész másképp kell majd megcsinálni a dolgot. Hidd meg, édeském, végtelenül szeretnélek látni vasárnap, legalább délután, de képtelenség… Le vagyok kötve, kezem, lábam, lelkem minden porcikája külön-külön. Feltétlenül kérlek: hívj fel hétfőn délben ½ 12–12 táján a hivatalban. Nem tudlak másképp értesíteni, a posta már késő volna, ezért magam viszem el hozzád ezt a levelet, és bedobom a ládába. Oly szomorú vagyok, annyi baj gyötör, hogy csak te tudnál most megvigasztalni. Várom a telefont és a viszontlátásig csókollak, édes kislányom, csókollak.

Lőrinc

184.

Kedves,

látod, ez már így van: megintcsak baj fenyegeti a rég várt csütörtököt. Olvastad Kosztolányi halálát? Csütörtökön du. ½ 4-kor temetik! Tehát 3-kor legkésőbb indulnom kell. Viszont úgy ½ 6-tól, 6-tól megint együtt lehetnénk (ha közbe nem jön valami)… És ½ 3 előtt? Én ráérnék 1-től is. Azonban mindenesetre nagy a zavar, és feltétlenül fel kell, hogy hívj. Én szombaton is csak ½ 6-ig érnék rá, 1 órától. Ellenben a péntek szabad egészen. Átteheted a napot? Gondolkozz megoldáson, és telefonálj csüt. ½ 12–12 közt. Csókol

L.

Ugye, nem az én hibám?

Ha nem hívsz fel, én elmegyek oda már ½ 2-re!

185.

Kedves Kislányom,

mindjárt sejtettem, kívülről, ahogy ránéztem, hogy mi van a leveledben. Vasárnap nem érek rá. Hanem egy nap délben felmegyek, s beszélgethetünk egy órát. Nem leszek terhedre, ne félj. Sajnáltam, hogy nem találkozhattunk ma, (persze este 7-kor már megint dolgom lett volna); annak azonban örültem, amit a hangversenyről írtál, amit ott megéreztél. Bizony, jó volna Mozartnak, mozartinak lenni. Nagy szó, óriás szó, óriási becsvágy és ábránd! Egészen reménytelen. Csupa formai tökéletesség és egyensúly, és játék mindenütt, a legnagyobb szenvedélyben és fájdalomban is. Micsoda isteni biztosság és angyali édesség! Az a versem, amit nemrég Zene címmel írtam, igazán Mozartról szólhatna leginkább. Nem Wagnerről vagy Beethovenről, nem lázas, romantikus lázadókról. Pedig M. is nagy, erős, hatalmas; régebben elutasítottam magamtól, de már vagy 8-10 éve megértem, hogy az igazi zeneértők őt tartják legnagyobbnak, a legigazibbnak. Természetesen nem mondhatom el, hogy ismerem, pláne hogy úgy ismerem, mint Wagnert. Wagner elérhető volt számomra a pesti Opera révén… De Mozart és még inkább Bach és Händel, s a nagy régi klasszikusok: az ő világukba csak vágyódom, nem vagyok otthon bennük… Beethovent elég jól ismerem… Ezek a romantikus nagyok ostromolták az eget, ahogy titánokhoz, küzdő istenekhez illik. Mozart az égben élt, nem kellett lázadnia. Kinek jobb? Ki a nagyobb isten: a lázadó vagy a birtokban levő? Azt hiszem, az utóbbi. Biztos! Mennyien vagyunk vergődők, férgesek, betegek, megnyomorítottak, s mily kevés az egészséges lélek! Mozart egészséges isten. Szó sincs róla, hogy csak „finom” volna! – – – Néha azt hiszem, hogy ha mindenható volnék (vagy legalább nagyon fiatal és okos és egészséges és gazdag), akkor tudnék Mozart-szerű verseket írni…

Abbahagyom, biztosan nem így van mindez. A zene is egy egész életet kívánna. Nem értek hozzá. De nagyon örülök, hogy tetszeni tudott a hangverseny, s annak külön, hogy eszedbe jutottam.

Mondjam, hogy rengeteg a dolgom? Egyre rengetegebb. Iszonyú, hogy mi torlódott össze áprilisra. Majd elmondom, hogy részvéted vigasztaljon egy kicsit. Baráti köröm eseménye: a „Magyarország felfedezése” c. nagy, tízkötetes szociográfiai sorozat első köteteként megjelent Féja hatalmas vádoló könyve, a Viharsarok (vagyis Békés megye és környéke).

Jön, visszavonhatatlanul jön a tavasz. Ahogy vénül az ember, úgy örül neki mindig jobban.

Isten veled, kedveském. Szeretettel gondolok rád és gondjaidra és a viszontlátásig sokszor, sokszor csókollak.

Lőrinc

186.

Kedves Böske!

Most már valószínűleg – biztosan – ott vagy a víznél. Mint én, itt, ennél a nagy víznél. Éppen egy Korčula nevű szigetről írok. Bűbájos hely, az isten háta megett. Már hazafelé tartva szálltunk ki, utolsó stációnak.

A szobában írok, Lóci itt alszik a díványon, lent szól a dzsessz és durrognak a petárdák, a tűzijáték. Tegnap volt Maček horvát politikus vezérnek a születése vagy nevenapja, azt ünneplik ma is. Lecsalt a különös lárma; de nem bírtam ki, fel kellett megint jönnöm. Szörnyen árva voltam a fényben, az emberek közt.

Egyáltalán az egész utazás alatt „árva” voltam. Valószínűleg épp azért, mert Lóci minden percemet lefoglalta. Nem volt érkezésem végiggondolni egy gondolatomat, végigérezni egy érzésemet, folyton ővele, az ő kedves, nagyon gyermekes érdeklődésével kellett foglalkoznom: nevelő voltam, megértesz. S vedd hozzá, hogy ez a könnyelmű, engedetlen és vakmerő kis kölyök itt, ahol csak szirtek és tenger van, minden negyedórában egy-egy komoly halálveszélyt úszott meg már két hete. Pestről is rosszkedvűen jöttem el, tele izgalommal és sötétséggel, utólag nagyon rossz gondolatnak látom, hogy Lócit elhoztam. Tudod, miért tettem: olcsónak, ráadásnak látszott az egész… De kifelejtettem a személyi terhet, s az megviselt. Fáradtabb vagyok, mint valaha. Ha a fáradtságomat és sötétségemet és árvaságomat (mondjuk akárminek) legalább „megfogalmazhattam” volna! Akkor úgy érezném, hogy ketten vagyunk: én és a versem. De versem nincs. Legalább 6 óra magány kellene hozzá… S hol volt itt nekem egy óra békességem is!

Ne vedd mindezt panasznak, siránkozásnak, mindennek ellenére nem haragszom egy csöppet sem erre a kis életre itt mellettem, amely most úgy „elnyomott”. Szeretem dicsérni (vagy áltatni) magamat azzal, hogy a kötelességeimet… stb. – nos hát most is megnyugtatom magam: megtettem, amit tudtam.

No, de hagyjuk már ezt.

Végighajóztam az egész dalmát parton, megismételve és kibővítve a régebbi utazásomat. Majd szóban, ha megint látlak, beszélek róla. Röviden csak annyit, hogy voltam Rab szigetén, Spalatóban, hosszasabban Dubrovnikban (Raguza), Kotorban (Cattaro), Budvában, felmentem a Lovčen szerpentinjein a régi Montenegro fővárosába, Cetinjébe, visszajövet megálltam Zelenikában és itt, Korčulán (egy napra). Azt hittem (hányadszor!), hogy valami megváltást kapok az úttól, ezektől a szép déli tájaktól, a tengertől, – mindennek nyoma sincs. Azt hittem, s ez nagyon fájt, hogy soha nem látom már ezt a nekem oly kedves tengerpartot. S most, hogy viszontláttam, még jobban fáj, hogy el kell válnom tőle. Egész idő alatt fájt. Közben ugyanis öregedtem, még kevesebb a reményem, hogy megint eljöjjek, még egyszer eljöjjek. A vendég szerepe, az örök búcsúzkodás, ez nehezedett rám egész idő alatt, az elmúlás, a halál. Hogy tudnék szabadulni tőle? Állandó gyötrelmem, egyre komiszabb, megkeserít, felőröl. Nézem, hogy élnek mások, hogy ölik ki ezt a férget magukból, utánoznám őket, de nem tudom. Függetlennek (gazdagnak) vagy remetének kéne lennem, hogy „egy kicsit”, igazán csak egy kicsit, boldog lehessek. És fiatalnak! – – – Nem is igaz, másnak is, még többnek: mondtam már biztosan, hogy mindenhatónak! (És ez az ember akar remete lenni? Milyen jól összevág!)

Ha szép tájat láttam, szerettem volna elküldeni neked, szegénykém. Hidd meg, tízszer úgy örültem volna neki, ha te utaztál volna itt helyettem. Sokszor ideképzeltelek magam mellé, sokszor láttam magunkat (árnyképünket, léttelen ideánkat) másokban, amint kihajoltak a hajókorláton vagy napoztak valamely csöndes öböl szikláin egymásnak örülve.

Istenem, mit képzelek én rólad, mit várok, vagy mit vártam, kedves? Egyszerre nézlek a földről és a túlvilágról. Nem üresebb, hanem nagyon üres lenne nélküled a világ, bármennyire túlságosan tele van most „rosszal” (is) veled. De, ugye, ennek a rossznak nem mi vagyunk az okai, hanem – – – tudod: végeredményben a szegénységed. Ne haragudj, hogy még most se, itt, ilyen messze se irtódik ki a fejemből az a „rossz”, az a sok baj, amivel kínlódnod kell, s aminek én sem örülhetek.

A zene még mindig szól. Délután néztem a kikötő hajókat, a szűk, csupakő uccákat, ezt a régi-régi, várfalas, őrtornyos, parányi várost, idegennek éreztem magam a pálmák és fügefák alatt, nem élveztem, csak „megjegyeztem”, „tanulmányoztam”… Csónakkészítést és gyerekjátékot és tengeri pókok életét… Este még idegenebb volt a nagy jókedv, a tánc, a sok félmeztelen férfi és nő „nyári estélyiben”. Pedig milyen szép ez a kis Korčula esti megvilágításban! A parton lakom, előttünk keresztben a kikötőpart, jobbra-balra hegyek s egy parti félsziget nyúlványa öleli az éjszakai tengert, a hold már megtelt, az ég csillagos, a szél elállt, a nappali piszok és szegénység nem látszik, csak a fény a nagy fehér köveken, a terméskőházakon, a várfalakon, s a pálmák árnyéka – – – olyan az egész, mint egy tündéri fénykép vagy mozi. Igazán olyan, még az is igazi benne, hogy csak nézem, s kívül vagyok rajta, végleg kívül.

Nem kérdezem, hogy vagy, mit csináltál, de gondolok rá. Írj, mihelyt lehet. Telefonon fogok érdeklődni, van-e máris levelem, elsejétől aztán nekem írhatsz. Nem hiszem, hogy láthatnálak, mielőtt megjössz. Sok idő, de talán türelmesebbek leszünk, még jobban fogunk örülni egymásnak. Légy olyan, amilyennek szeretnélek!

Isten veled!

Remélem, a posta uccajelzés nélkül is megtalál. Vagy küldjem a pesti címedre, hogy onnan továbbítsák? Reggelig még gondolkozom majd rajta.

Légy okos, jókedvű, s fordítsd valahogy a te javadra is azt, hogy a Balatonnál vagy.

A viszontlátásig régi szeretettel csókollak, kedves.

L.

187.

Kedves,

hogy vagy, mit csinálsz? Miért nem írtál már régen? Biztosra vettem, hogy B.-nál levelem lesz már a hónap közepéről, s aztán a Balatonról is egy kis beszámoló, tudod, hogy örülök neki mindig. S nem volt, nincs semmi. Miért? Olyan jól mulatsz? Olyan lusta vagy, vagy olyan rosszkedvű?

Nem mehettem, és aligha mehetek le hozzád. Az egész környék zsúfolva ismerősökkel, sorra az egész part, jobbra, balra, végig mind a kettő. De nemcsak ezért: pénz és idő sincs. Utólag nekem mindig rá kell fizetnem a nyaralásra, munkában, tempóban, anyagilag. Annyi kötelező válik sürgőssé egy hónap alatt! Annyi fokozott munkával, helyettesítéssel kell vezekelni a semmittevésért, ami alatt mások dolgoztak helyettem! Nyakamon a színdarab – – – Hagyjuk, ugye?

Telefonon többször beszéltem B.-val, ő mesélt az életetekről, ez az egész, amit tudok. Úgy látom, neked kéne felutaznod! Gondolkozz rajta. Ha csak egy napra is! Mennyi az a költség? Gyere személyvonaton.

Az én szabadságom vége elromlott: most is behívtak az utolsó napokra. Pedig keményen dolgoztam éppen, igaz, hogy magamnak, vagyis verseket írtam, s az nekik nem számít. Négy verssel adósa vagyok a lapnak, ezt is elköltöttem előre, szerencsére már megvan mind a négy. Mind úti vers; egy kis elalvási kép a hajókabinban, szonett, már megjelent a múlt vasárnap, egy hosszabb darab az ottani vad tücsökzenéről most, holnap, aug. 1-én esedékes a Naplóban; a harmadik valószínűleg a jövő vasárnapi Estben jön: a víz örök játéka a parton s a halál stb. a témája; a negyedik egy leánderről fog szólni, amely mifelénk olyan csenevész, s ott, a maga helyén, jó körülmények közt gyönyörűen megnő, s egész hatalmas fa. Egy kicsit belém láthatsz ezekből a témákból. A gondolkozásomba, nem a hangulatomba.

Mert az bizony rossz. Pár hónapja folyton szorongásokat, nyomásokat érzek a szívemben, kínosan állandót; a fejem is sokat fáj, többet, mint bármikor. Én eddig csak múló fejfájásokat ismertem.

Szeretnélek látni, elhiszed? Kislány, gondolj te is rám néha. Nagyon fogok örülni neked, ha megint együtt leszünk. Most használd ki a napot, a jó levegőt s amit lehet, és légy okos, ahogy az a korodhoz illik. Nem haragszol? De hát nem vagy már gyerek. Azt az elsejei dolgot elküldjem? Mindenesetre félreteszem, leteszem valahol számodra, hogy ne legyen nálam.

Csakugyan gyere fel. Úgy, hogy délben, déltájban érkezz, s másnap este indulj vissza. Persze írd meg előre, bár ez most nem olyan fontos, legfeljebb szombat-vasárnap.

Isten veled, sok-sok szeretettel ölellek és csókollak, drágám, isten veled.

Lőrinc

188.

Kedves Bözsi!

Hát szakítottál? Vegyem annak a soraidat, bejelentésnek szeptember elé?

Biztosra vettem, hogy ma végre kapok hírt rólad. Persze, nem ezt vártam. Azaz, hogy ez is, ez a lehetőség is ott volt mindig, évek óta ott volt már a láthatár alatt, beszéltünk róla eleget. S a hallgatásod ez alatt a hosszú július alatt, az is jelezte, hogy a lehetőség legalábbis nem távolodott.

Legyen, ahogy akarod. Mindig azt mondtam, sőt én kértem, hogy bizonyos esetben feltétlenül hagyj el. Így hát most se mondhatok mást. Nem is akarod bizonyára; egy szóval se kérted, hogy akár csak egy szót is feleljek. Miért írok mégis? Hogy megnyugtassalak mindkét esetre, arra is, ha csak fáradt, kedvetlen vagy s bizonytalan énfelém, és arra is, ha már nem lehet szó bizonytalanságról. Kedves, légy nyugodt, bízom benned, hogy igaz leszel hozzám, szeretettel és együttérzéssel foglak fogadni s akár eddigi közelségben, akár messzebbről barátod maradok.

Nehéz írnom. Minden két mondat, minden két szó közt megállok, gondolatban megidézlek, kérdezlek, mit akarsz igazán? Úgy írok, mintha az első levelet írnám, az első szerelmes levelet egy asszonynak, akiről előre tudom, hogy nagyon is soká, nagyon soká fogom szeretni, több mint tíz évig, ami már egy életnek is nagy, nagy darabja.

Mikor én a leveledet, akkor kaphattad ma délelőtt te az enyémet. Júliusi hallgatásod úgy lehangolt, hogy már alig volt erőm másodszor is írni. De azért örömmel írtam, bár tartózkodóan is, hiszen nyaralás közben hátha idegen kézbe kerül. Láthatod, hogyan gondoltam rád, s most már én is tudom, milyen üzenet élt ugyanakkor tebenned számomra. Nem haragból, neheztelésből emlékeztetlek erre az összevetésre, csak azért, mert szedegetem az emlékeket, és ez volt az utolsó.

Fáj is a dolog, hogyne fájna. De túl kell lenni rajta. Minden érzésem marasztalna, kedves, de ismerlek, ismerem titkos elszakadási törekvéseidet s a nyíltakat, és megint csak azt mondhatom: ahogy akarod. Utóvégre – ezerszer megvitattuk, megforgattuk az egész kérdést – mellettem egy speciális és nehéz szerepet kell betöltened, s ez a szerep nagyon különbözik attól, ami nő számára általában kívánatos lehet. Nincs jogom rád, ha nem tudok többet adni magamból, mint amennyit adtam. Igaz, hogy én másképp mérem ezt a „magamból”-t, mint te most. Bözsikém, te voltál a legnagyobb szerelmem, fiatalságom és férfikorom legnagyobb öröme. Szeretném, ha később majd, amikor már nem irritál a jelen, büszke tudnál lenni a közösségünkre. Én büszke vagyok rá, és hálás vagyok neked, s tudom, hogy csak a te karjaidban tudtak meggyógyulni olyan sebeim, melyeket te okoztál. És sok más gyötrelmem is.

Bözsikém, én már öreg vagyok. Téged, ugye, mindenütt fiatalosnak, fiatalnak találnak! Volt egy-két-három front az életedben, amelyen „harcolnod” kellett. Nekem egyszerre száz „frontom” van: elkoptam, elfáradtam, elcsüggedtem, békét akarok. Ezért nem „harcolok” (többek közt) érted: szerelmünk most legyen csak a te kezedben. Én elfogadom a döntésedet, s akárhogy döntesz, számíthatsz rám. Van még négy heted, – föltéve, hogy ebben a vonatkozásban is megvan. Írj vagy ne írj, ahogy jobb neked. Szombaton még kértelek, hogy utazz fel. Most már nem írhatom ugyanezt, de ha jössz, ha jöhetsz, éppoly szerelemmel fogadlak, mint amilyen igaz szeretettel kívánom jó sorsodat akkor, ha már nem jöhetsz, vagy ha még nem tisztáztad végleg, hogy mit is csinálj. Akkor majd szeptemberben!

Isten veled, édes szerelmem. Elhallgatom, amit kimondani, leírni is oly jó és nem búcsúzom tőled. Szeptemberig nem is zavarlak.

Lőrinc

189.

Kedvesem, vártam a leveledet, s megjött. Kár, hogy olyan lehangolt vagy. Szomorúságra nekem is van okom, mégsem mondok le legalább a kevés jóról, amit ki lehet erőszakolni. Nem akarok lemondani rólad sem. Nem vonom vissza azt, amit mondtam, tudod, mit: a végső, biztos jobbtól nem tudlak megfosztani, – de szeretlek annyira, hogy csak így, ilyen egyszerűen, sőt ilyen fájdalmasan és haragosan nem tudok megválni tőled. Mert az az érzésem, hogy te egy tompa, rossz állapotban vagy, valami dermedt, csöndes kétségbeesésben, magad előtt is titkolt (?) haragban és dacban. Nem tudok, nem vagyok hajlandó úgy elszakadni tőled, hogy közben fájj, hogy irtózz tőlem, hogy kerülj. Márpedig ezt teszed, – nem téveszt meg a nyugodt hangod. Miért nem akarsz találkozni velem? Miért kelljen ilyen hirtelen elválni, mikor tudod és tudom, hogy igenis szeretlek, és csak akkor tudom vállalni a rólad való lemondás veszteségét és fájdalmát, ha van valami, ami ellensúlyozza az önzésnek, az önző szerelemnek a szenvedését, valami, aminek messziről mégis örülni lehet. Ez most nincs itt, ennek még nincs itt az ideje, és lehet, hogy sohasem lesz. Miért sietteted mesterségesen a dolgokat? Ezzel csak kínt okozol mindkettőnknek. Kedvesem, látni, hallani akarlak, veled akarok lenni, – egy morzsányival nem vagy kevesebb számomra, mint voltál. Szeretlek, igenis, szeretlek, úgy, ahogy sokszor és mindig mondtam, senkit nem tudtam úgy szeretni, mint téged. Nem hibám ez és nem erényem, ez a tény. Elképzelhetetlen számomra minden boldogság, amelyben neked nincs részed, amelynek te nem vagy valahogyan része. Ne haragudj rám, kedves, ne gyötörd magad, ne gyötörj engem sem, akard mindkettőnk javát, és bízz egy kicsit tízesztendős kapcsolatunkban, bízz a becsületességünkben, abban, hogy szeretjük egymást és javát akarjuk egymásnak: nem lehet, hogy – bármilyen rosszak is a körülmények – végeredményben ne jó legyen a vége, ne valami szép, örvendetes, vigasztaló. Az ilyen mesterséges szakítás pedig csak fájni tud, egyre jobban fájni. Kedvesem, ne hagyj el, nem hagylak el.

Ide figyelj! Most 7 óra van. Felmegyek hozzád, néhány könyvet adok át. Ezeket nem azért adom, mert… hanem mert anélkül is adtam volna, érted? Szóval fogadd el. Remélem, beszélhetek is veled. Nem fontos, hogy mit. Szeretlek, és tudom, hogy szeretsz te is. Édes kislányom, egy szót se többet, szabadítsd fel a szívedet a nyugtalanságod, a rémlátásaid, a dacod alól. – – Szóval felmegyek, s ha nem vagy otthon, ott hagyom ezt a levelet.

Hívj fel holnap. De egy szót se vitáról, ilyesmiről! Csak a hangodat akarom hallani, a nevetésedet, édes. Hallani akarlak. Hívj 12 körül. És ha lehet, találkozzunk. Csütörtökön okvetlen; ha lehet, előbb is. Csütörtökön várlak, s egy szót se beszéljünk ezekről a szörnyű hetekről. Végtelen szeretettel várlak, kedves, és ölellek, mindig,

Lőrinc

190.

Kedvesem,

a munka miatt egy nappal később írok, mint ígértem. E pillanatban fejeztem be a Kleist-féle darabot. Jaj, de jó. A felét tehát letörlesztettem az adósságnak, a könnyebbiket, de mégiscsak a felét. Úgy féltem, mint még soha. Még attól is, hogy meghalok közben, szerencsétlenség ér, hogy elvesztem a kéziratot stb. Mióta itt vagyok Titiseeben, úgyszólván éjjel-nappal dolgoztam, megszállt a mánia, a második felvonás végén át akartam térni a Shakespeare-re, de mégse, mégse azt csináltam, akartam, hogy legalább az egyik darab teljesen kész legyen, és egy negyedórával ezelőtt leírtam az utolsó szót. S most írok neked, és elmondom mi történt eddig.

Ma péntek van. A múlt szerdán indultam. Tehát:

Szerda: Fárasztó utazás, Bécsben egy óra, apró elintézések, aztán tovább, a táj „hegyesedik”, szépül, olvasok egy kicsit; a fülkében fejben dolgozom az Amphitryonon; reggel 8 után végre este 8-kor: Salzburg. Drágán szálltam meg, olcsón vacsoráztam. Egészen öngyilkos hangulatom volt. Este még szétnéztem a városban, alig „értettem” belőle valamit, szerettem volna menekülni valami elől, szorongatott a két darab. Másnap:

csütörtökön: délelőtt megnéztem most már rendesen Salzburgot. Felmentem a régi várba is. Gyönyörű, csodálatosan szép hely. Jó idő volt, egész helyrebillent a hangulatom. Útikönyveket vettem. Délben ki a vasútra és tovább, Innsbruck felé. Itt már az igazi, nagy Alpok vannak, szörnyű kőóriások, gleccserek, fent hó, lent április-május. Gyönyörű volt Zell am See: kis tó, körötte villák, hegyóriások. Táj-szépség leírhatatlanul sok mindenütt a vonalon. Folyton néztem, hol van a zöld hegyi legelőkön olyan kis faház, amilyenben én kívánkozom dolgozni. Egy német tanárnő ült mellettem, vénkisasszony, az magyarázott. Ő is Seefeldbe ment, ahova én. Innsbruckba ½ 6-kor értünk. Uzsonna, egy óra járás, egy angol könyv kellett volna, nem kaptam meg. 7-kor tovább. Ekkor jött az egész út legszebb, legvadregényesebb szakasza: fel 1200 m-es magasba. Mennyi alagút, milyen vad szakadékok, egész rövid szakaszon! Azt hiszem, 30 km sincs az út, nagy az emelkedő. Seefeldben alig kaptam szállást. Végül a Hotel Seespitze megszánt. Ott van, egy parányi tó mellett. Ezen a helyen egy barátomat (Komjáthy Aladárt) kerestem fel. Este vele a kis „bár-kaffé”-ban. Édes kis hely ez a Seefeld, pár száz lakosa és rengeteg idegene van.

Péntek. De. dolgoztam a napon, délben egész kis hegyi túra K.-val, megbeszélések otthoni, politikai dolgokról; délután és éjjel is munka.

Szombat: délig szakadatlan munka. Tudod, hogy kb. egy és egyharmad felvonással készen voltam már Pesten. Most a II. közepén tartottam. Délben vasút. Le Innsbruckba, s tovább Svájc, illetve a Bodeni-tó felé. Nem volt csatlakozás; este meg kellett szállnom soronkívül Lindauban, egy aranyos kis szigetvárosban. Minden zsúfolva. Kétórás keresés után, mikor már minden árat megadtam volna egy szobáért, befogadott a műhelye mellé egy suszter. Megváltás volt a rossz ágy is. Legalább spóroltam: 1 márkát fizettem csak. Megnéztem egy mozidarabot, nagyszerű, tanulságos volt a híradó az új Németországról, a Munkaszolgálat tevékenységéről.

Vasárnap: ½ 6-kor talpon. A vasúti jegyet beválthattam hajójegyre. Két kofferemet poggyásznak feladtam Freiburgba; könnyen mozogtam. Egy hajó átvitt Friedrichshafenbe, ahol a Zeppelinek hangárjai vannak. Egész kis városka a parton. Egy órát töltöttem ott. Másik hajóval tovább Meersburgba, ahol 100 éve egy híres, kitűnő költőnő, Annette von Droste-Hülshoff élt és meghalt. Megnéztem a várkastélyát, a szobát, ahol dolgozott stb. Ez igazán nagyszerű hely, szerettem volna ott maradni. Esett az eső, egyre jobban. Három óra Meersburg után a harmadik hajó átvitt Konstanzba. Esett, de ott is szétnéztem. Iszonyú fáradt voltam. Hogyne! Agyonzsúfoltam az időmet programmal, minden negyedórát és kilométert kihasználtam. Du. 3-kor vonaton Freiburg és a Fekete-erdő felé. A szörnyű eső majd megbolondított. Freiburgot undorítónak találtam. A Römischer Kaiserben szálltam meg. Éjjel még dolgoztam.

Hétfő: Kiderült. Én is földerültem. A Schwarzwald-Verkehrsbüreau-ból viszont akárhova telefonáltattam szobáért a tegnap átszelt hegyvidék kisebb-nagyobb nyaralótelepeire, – besetzt, alles besetzt, hónapokra előre foglalva minden. Hát megbuktam. Ilyen szörnyű messze eljövök, s most mehetek vissza? Elindultam a vonaton, délben, és leszálltam a 850 m magasan levő Titi-tónál. Minden teli. A Titisee Hotel egy kis vacak depandanszában azonban épp megürült egy szoba. Isteni szerencse. S mert vacak, „olcsó”: 4 márka reggelivel. Viszont az itteni óriási reggeli nekem ebédnek is jó. A söntésben előfizettem vacsorajegyekre. És iszonyú tempóban dolgozni kezdtem. A tóparton, a nagy park lugasaiban, a szobámban. Soha ilyen tempóban nem dolgoztam még életemben. Olyan rekordot csináltam, hogy – –

Kedd: Reggel ½ 10-től este 11-ig megállás nélkül munka.

Szerda: Reggel 9–este 10: munka. Vége a II. felv.-nak.

Csütörtök: Reggel 8–este 11: munka. Egész nap esett.

Péntek: Reggel ½ 9–11: vége a III. felv.-nak.

Tudod, mi ez?

Nem tudhatod. – Hja, csütörtökön még egy verset is küldtem, egy szonettet, Az Estnek!

Most összeesem és meghalok. Mint egy kiszáradt spongya, olyan az agyam, szinte hallom, hogy zörög, ahogy gondolkozom. – Hogy a környék milyen, azt már láthattad a lapomból. Egy kis asztalt és széket kihoztam a kis ház mögé a rétre, a fenyves szélére, itt, a napon írok. Szeretnék tudni rólad. Milyen jót tenne neked egy ilyen hely, egy ilyenféle pihenés. Még nekem is jót tesz biztosan, bár agyon kell strapálnom magam. Lásd, folyton erre térek vissza, tele vagyok izgalommal, aggódással, de már reménnyel is. Ha itt lehetnél, ma nem dolgoznék tovább. Átsétálnánk a szomszéd telepekre a nagy fenyveseken át. És talán még meg is csókolnál. Meg?

A lapon már írtam két felkiáltójelet: franciatanár! és: Parád vagy Parádpótlék! Te! Legyen eszed! Mert most átmenetileg nem siránkozol annyit magadnak, azt hiszed, bírod majd legalább két heti feltétlen pihenő nélkül? Az a Galgóczy biztosan tele van, érdeklődj Az Est utazási irodájában annál az ismerős lánynál valami más iránt. Még nyolc pengőt is fizess meg, csak menj el és jó hely legyen! Egész keveset kell hozzátenned a magadéból! Akarom! A parádi megoldás persze a legjobb volna, én is kérem P.-t, nyomja meg még egyszer a „gombokat” mindenütt. De el ne herdáld az időt! És ugyanígy fogd már szigorúan a gyereket! Kell korrepetitort venni! Vigyázz, mert nagyobb baj lesz! – Ha pedig elutazol, utazz lehetőleg most, amikor én is távol vagyok. És ne szórakozz, ne mulass, ne fürödj, ha elmégy. Csak feküdj a fekvőszékben, a szabadban, csak olvass, csak egyél és aludj. Unatkozz. Az a legnagyobb erőgyűjtő. Ha más nincs, írj a Bakonyba és menj le oda. Húsz napra is futja talán. Koszton ne spórolj, mert ráfizetsz azzal, hogy nem erősödöl.

És aztán írj rögtön. Még az is meglehet, hogy már elmentél; remélem, utánad küldik a levelemet. Vasárnap nem hordják ki, de hétfőn Pesten megkapod. S ha rögtön írsz, két nap alatt, legkésőbb csütörtökig itt lesz. És írj még egyszer, úgy, hogy pénteken délután feladd. Azt még biztosan itt megkapom. Ami elkésik, azt a hivatalba küldetem utánam.

Szeretnék itt maradni 10-éig legalább, s ha a pénzemből futja, tovább is, mert itt semmire sincs már gondom, beállítottam magam a gépies munkába, és most jön még csak az igazi!

Nem, ne pénteken írj utoljára, hanem vasárnap du. Azt is megkapom. Szóval kétszer legalább. De sokszor is jó volna. Drágám, légy okos, és fogadd meg, amit mondok.

Csak jó maradna az idő! Tegnap meghűltem egy kicsit…

Most egész elkábulok a napon, dongók, méhek rajzanak körül, az egész rét forró, nehéz szagát a mellembe szívom. Vágyom rád, tudod. Olyan szomorú vagyok tulajdonképpen. A gyerekeimet is sajnálom.

Csókollak, kedves. Látom, hogy intesz búcsút, hogy szállsz fel – az ebédünk után – az autóbuszra. Írj!

Isten veled.

Lőrinc

Pistát üdvözlöm!

191.

Drágám! Most kaptam a leveled, örültem neki, mint mindig. Olyan okosan, egyszerűen írsz, olyan világos eszed van. Csak magadnak nem tudsz tanácsot adni. Persze, mert neked nem tanács kéne, hanem elsősorban akaraterő és biztonságérzet. Akkor nem a halálról, a könnyű halál vágyáról beszélnél magadban, hanem arról, hogy hogyan lehessen legjobban elviselni a nehéz életet. A kosztos diákok dolga veszélyes: elmaradhatnak, meglóghatnak a fizetéssel; legalább kétszobás lakást (plusz konyha) kell venned, hogy minimális nívót adhass nekik, enélkül pedig nem kérhetsz tisztességgel (s nem kapsz sehogy) megfelelő árat. S van benned elég üzleti realizmus? Te azt ridegségnek, kegyetlenségnek érzed, nagy baj. De szerezd meg a megfelelő „lelkiséget”: a belátás sokat segít!

De hagyjuk ezt az egyoldalú vitát, innen igazán nem dönthetünk el semmit. Visszatérek a leveledre. Bizony, megint csak a fejem meg a karom lesz barna (négerbarna). Járhatnék szandálban, rövid nadrágban, sétálhatnék, napozhatnék, fürödhetnék, csónakázhatnék, túrázhatnék, sírok is néha egy-egy percre, hogy nem teszem; de nem érek rá. Tudod, miért jöttem ide, milyen borzalmas anyagi helyzetben voltam, hogy egy kicsit kirántottam magam e két munka vállalásával. Az előleg felvétele azonban nem volna megoldás; sőt 2000 pengővel, újabb adóssággal nyomná az életemet és a lelkemet. Ezt le kell dolgozni!! Tudtam előre, kiszámítottam, hogy hozzávetőlegesen 150 órányi sikeres szellemi munkával megcsinálhatom a Kleistot; talán kevesebbel is. A Shakespeare-t többel, mert ahhoz sokat kell a szöveget preparálnom. Ezért dolgozom ilyen kétségbeesetten, s ezért fogy ilyen jó tempóban a kétségbeesésem. S ezért mondok le a nyaralás tulajdonképpeni örömeiről: többet kapok így: szuszt a jövőre. Ilyen messzire is azért jöttem, hogy ne érhessen utol pesti izgalom; jó, hogy az idén olyan óriási kedvezményt adtak a német vasúton.

Múltkori levelemben, attól tartok, összezavartam az időt, s valahol egy nappal előbbre csúsztam. Nyertem egy napot, a múlt szombaton vettem észre. Képzeled, hogy örültem neki. – A koszt ne aggasszon, ebédet nem spórolásból nem eszem rendszeresen; én nagyon jól élek, kb. 12–13 pengős módon, ez kellett a zavartalan és legnagyobb sikert ígérő „munkafeltételekhez”, s ez megnyugtathat. Ha kimerülök és esetleg soványodom, az a munka miatt lehet csak, ez pedig kikerülhetetlen.

A Shakespeare-rel is jobban birkózom, mint vártam. Véletlenül nagyon jól kiszámítottam mindent, hogy mire lesz szükségem; nem átallottam a kicsik mellett ilyen nagy, nehéz, jegyzetes kiadást, nagy szótárt, külön Shakespeare-szótárt stb. hozni a kofferemben; s most minden kéznél van. S valahogy mintha többet tudnék az angolban, mint vártam. Az Ahogy tetszik kétötöde is készen van már. Itt minden napom majdnem egy otthoni héttel fölér.

Leveledet, látom, július 31-én írtad, a pesti bélyegző aug. 1-et mutat. Ma kaptam meg, reggel. Óvatosságból tehát mégse vasárnap írj utoljára, hanem már szombaton. Valószínű, hogy én a jövő szerdán megyek el innen; a magam szórakozása majd az lesz, hogy nem egyfolytában teszem meg a különben is szörnyű hosszú utat, hanem vargabetűkkel megyek hazafelé. Ami kész, illetve kész lesz a darabokból, azon persze még sokáig kell „simogatni” egyet-mást, de az már nem félelmes és nagy, inkább csak pepecselő, bár körülményes munka.

Mint ahogy írtam, olyan gépies és pontos volt továbbra is az életem. A kis ház mögött, vagy a nagy hotel és a part közt, a házi park zöld kis rejtekhelyeiben megbújva dolgozom. Az idő istenien jó volt eddig. Nappal 30 fok, éjjel hűvöskés. Most, hogy a munkát félbeszakítva – néha reggel 8-tól este nyolcig egy percre sem állok fel! – levelet kezdtem írni, kijöttem a partra, ahol óriási nyitott uzsonnázó hely van. Nyerskő korlát a partnál, aztán vagy száz méter szélességben négy sor asztal, nyári székek, ernyők, a parti fasor mentén. Ez a Titisee Hotelhez tartozik. Csak 15 lépés a rejtekhelyemtől, de még csak egyszer ültem itt. Előttem a tó, a fenyvesekkel borított hegyek közt. Másfél óra alatt körüljárhatnám. Az utolsó nap talán megteszem. Fürdenek benne, vitorláznak, a motorok mögött „hullámlovagolnak”. Jobbra-balra strandok, teniszpályák, pihenők. Gyönyörű, gazdag, kulturált hely ez. Valahonnan az imént vagy háromszáz pucér férfi vonult végig a főuccán, hármas sorokban, katonás énekszóval, jókedvűen és cigánybarnán, fiatal munkások és entellektüelek vegyest: egy munkatábor tagjai, a fürdőbe vonultak a vezetőikkel. Teljes, nagy nyár van, mégis tavasziasan friss minden: a hegyek előnye.

Most jut eszembe: címzésnél Titisee-t írd városnévnek; a Hochschwarzwald csak olyan ráadásos megjelölés. A fürdőnek is, a tónak is Titi-tó a neve. Csakugyan madárcsicsergéses név, mint írod.

Szeretném végtelenül, ha sikerülne Parád, vagy akármi. Feltétlen el kell menned 3 hétre, akármibe kerül! Nem hagyhatod az elintézést az utolsó percre, mert minden meglehetős tele van, főleg a közelebbi helyek. S a Bandi tanuljon! Magyarázd meg neki komolyan, mit jelentene pénzben, időben és lelki fájdalomban egy elvesztett év! – – A Balatonra is mehetnél! S élj úgy, ahogy írtam!

Persze, ha itt volnál, ha itt lehetnél! Csöndesen, de igaz szeretettel vágyom rád. Jó volna, ha tudnám, hogy valahol a szomszédban vagy, mondjuk, Saigban (ahová mégis átrándultam már): kis közeli telep a hegyek közt. Szeretnék vonaton átmenni Donaueschingenbe is, itt van a Duna forrása, félóra ide.

Isten veled, drága kislányom. Még két hét és pár nap, és látjuk egymást. Szeress továbbra is, és légy okos, erős. Sokszor gondolok rád. Ölellek és csókollak.

Lőrinc

192.

Kedves Bözsi, – ma kirándultam a Fekete-erdő legmagasabb pontjára, a Feldbergre. Csak 15 km-nyire van Titiseetől. Idáig, Bärentalig vonat hozott, innen postaautó vitt fel. Az egész napot ott töltöttem, oda vittem magammal a munkát. A táj errefelé mindenütt ilyen jellegű. Jól vagyok. Remélem, maguk is. A legjobbakat kívánja, sokszor üdvözli és kezét csókolja

Sz. Lőrinc

193.

Kedves Böske, nagyon sajnáltam, hogy semmi újabb hírt nem kaptam. Hétfőn telefonálok. Mindennel elkészültem. A viszontlátásig kezét csókolja

Sz. Lőrinc

194.

Kedvesem,

iszonyú sok lótni-futni-valóm volt mindkét nap. Tegnap nem értelek el telefonon, mai két hívásom is éppen rosszkor történt. Végül leszaladtam hozzád, s nem vagy itthon. Nem várhatok tovább.

A munka sajnos rendkívül erős lesz, mindhárom lapot állandóan tudósítani. Most már csaknem minden kész. Szombaton délben indulunk (a különvonat csak később); vasárnap de. Berlin; hétfőn reggel Kiel. Részletes programot nem adnak előre. Az igazi ünnepségek Kielben kezdődnek, Berlinben folytatódnak és Passauban fejeződnek be. Kb. nyolc napig leszek oda az újságírókkal.

195.

Kedvesem,

nem tudom, hogy fog alakulni a hét vége. Kérlek, hívj fel szombaton (vagy már esetleg pénteken) délben, ½ 12-kor. Előbb is lehet, 9-től kezdve. És vagy szombaton délután leszünk együtt, vagy vasárnap délelőtt. Utóbbi esetben Pesten, valamelyik kávéházban, mondjuk a szerkesztőséggel épp szemközt levő Palace-ban. Onnan átszólnék déltájban a színházba, hogy kaphatok-e estére jegyet. Valószínűleg kaphatok. Minthogy zöldkeresztes óvónőről (vagy miről) és vidéki orvosi életről van szó, Pista biztosan örülne, ha látná. Esetleg tehát üzenj neki, hogy tartsa – vasárnapi újabb értesítésig – üresen az estéjét. Rengeteg munkát ad az előadásaim megírása. Minden vonalon nagy a felfordulás, csak közvetlenül a találkozónk előtt tudom meg, szabad vagyok-e. – A felvidéki vers rendben lesz, majd odaadom, most nincs nálam egy példánya sem. Vigyázz mindenre, magadra, egészségedre. A viszontlátásig ölellek. Csók.

Lőrinc

196.

Kedvesem,

most kaptam telefont, hogy kedden ebédeljek a Várban. Tudod, hol. Biztosan elhúzódó hosszú tárgyalás lesz, és már nem mehetek ki utána. Kérlek, hívj fel kedden vagy szerdán délelőtt 11–½ 12 körül, s beszéljük meg, mikor mehetek ki hozzád, vagy hogy te bejöhetsz-e. Csütörtök és szombat rossz nap, a többi még jó. Hogy mulattál szombaton? Kezedet csókolja és ölel

Lőrinc

197.

Kedvesem,

Köszönöm érdeklődésedet. A tárgyalás a lehető legsimábban és legelőzékenyebben folyt le. Most majd egy másik fórum elé kerül. Ez a rész, amelyről én referáltam, jelentéktelen darabja egy nagyobb egésznek. Még mindig érzem a meghűlésemet, holnap fejezem be a darabot, csütörtökön adom át. Péntek délben várom a hívásodat. Ölellek, csók,

Lőrinc

198.

Drága gyerekem,

nagyon sajnállak, hogy beteg vagy. Látod, látod, olyan nagyon fogadkoztál, hogy te sohase hűlsz meg és nem kapod meg az influenzát! És azt is sajnálom, hogy nem búcsúzhatok el tőled. Úgy készültem rá! Legalább láttalak volna valahogy. Tudom, hogy lázas vagy, isten ments. De ha nem írsz a betegségen kívül még két-három érvet a felmenetelem ellen, bizony, azt hiszem, mégis benéztem volna hozzád. Most egy hétig vagy még tovább azt fogom érezni, hogy beteg vagy. Vigyázz nagyon, hogy komolyabb valami ne fejlődjék belőle. Holnap, szerdán, még bemegyek a hivatalomba (ott aztán feje tetején áll minden, nem tudom, meddig bírjuk még egymást) és délután 4-kor indulok Berlinbe. Nem foglak látni a jövő hét közepéig. Mihelyt megjövök, rögtön írok persze; a hazaérkezés dátuma kissé bizonytalan. Arra mindenesetre kérlek, hogy a jövő szerdán, ½ 12 tájban, már feltétlen hívj fel, még ha nem kaphattál is előbb értesítést. Az már egész valószínűtlen ugyanis, hogy szerdán ne legyek itt. S esetleg már aznap együtt lehetünk a másnap helyett. Szóval, szerdán hívjál, kedves. Ha lehet, igyekszem előbb is, de aligha megy majd. S addigra már rég légy makkegészséges, igen, makkegészséges. Gondolj közben sokszor rám és szeress.

Isten veled, édeském, csókollak a viszontlátásig.

Lőrinc

199.

Kedves Bös,

sajnálom, hogy nem láthattalak ma, mégis köszönöm az értesítésedet. Csakugyan nem lett volna sok örömöd bennem. Fáradt vagyok, levert, a rosszkedvem megmozdíthatatlan, semmi a világon nem érdekel, legfeljebb, hogy még több bajom ne legyen, vagy, hogy mindennek vége legyen. Nincs szívem sírni előtted, éppen teelőtted; így is sokszor elfelejtkezem a szükséges magatartásról, és ha megértem is, rosszul esnek a leintéseid. Mit licitáljunk egymásra a panaszkodásban? Ezt nem haragból mondom, csak szomorúan: belátásból. Maguk a berlini dolgok egészen nagyszerűen sikerültek, professzorok egész sora hallgatott, köztük Eduard Spranger, az öreg filozófus, valósággal restelltem, hogy én beszélek nekik. Hétfőn jöttem meg, ma reggel már várt a leveled a hivatalban. Még nem tudom, mit jelent a lapnál váratlanul bejelentett új főszerkesztő, Gratz Gusztáv (volt külügyminiszter, jelenleg Rassay-párti képviselő). Inog, recseg-ropog minden a környezetemben, bennem is, már alig van erőm megőrizni a nyugalom és erő látszatát.

Telefonálj, ahogy ígérted, majd meglátjuk, hogyan találkozhatunk. Csak vigyázz magadra mindenképpen, szegénykém. (Fontos: ezentúl ½ 12 és 12 közt telefonálj; szükség esetén előbb; később már alig leszek elérhető.) Nincs pénz. Szabadságomat júliusra kértem, döntés még nincs. Mindenféle rossz előérzeteim vannak, örömöm semmi, munkám rengeteg. (Megint panaszkodom!)

Isten veled! Csókollak.

Lőrinc

Ui.: Persze azért javulhat is a helyzet. Hát hogyne!

200.

Kedvesem,

hírt adok végre magamról. Eddig nem volt végleges szállásom. Ötödik napja vagyok itt, dolgozom (címem: Sz. L., Starý Smokovec, Hotel Hoepfner). Egész görcsös a kezem a sok írástól.

Csak öt napja! Ti. nagy baj jött közbe és egy egész hetet veszítettem. Az egyik gyereket hajóra ültettem vasárnap reggel s nem volt erőm elutazni. Nem mondom, hogy megsúgta valami, de nagyon akartam még látni Lócit, s kimentem érte a cserkésztáborba, ahonnan aznap este úgyis hazajöttek. Este a vonaton rosszul lett, vakbéltáji görcsök fogták el, éjjel ki kellett hívni az újságíró-főorvost, az meg egy sebésztanárt hívott, fél 1-től fél 3-ig konzultáltak, hogy vakbél-e vagy vesekő, s hogy operáció kell-e, ópiuminjekcióval altatták, csöndesítették el a kicsit, – képzelheted, mindez mit jelent. Reggel kórházba vittem, ott egész sereg vizsgálatot hajtottak végre rajta, az operációs veszély azonban hálistennek visszafejlődött; úgy látszik, vesehomok okozott irritációt: biztosat ma se tud senki. A gyerek most is orvosi felügyelet alatt van otthon; úgy tudom, nincs semmi akut baj, jókedvű stb. De hát az eset lefejezte a szabadságom elejét. Pénteken vittem haza, szombat reggel indultam ide és estére érkeztem. Téged közben nem tudtalak értesíteni, napról-napra húzódott a megoldás. S hogy egy kicsit megnyúzott, azt, ugye, gondolod?

Itt nagyon jó, szép minden; Ófüreden vagyok, van itt vagy ötven közeli-távoli, régi és új ismerős. Este érintkezem csak emberekkel, egész nap dolgozom a nagy balkonon, gyönyörű napban (bár most éppen esik) – úgy, ahogy tavaly Titiseeben. Ez a Hoepfner új szálló lehet, igazán pompás, a Tatra szanatóriumban kosztolok; az újfürediekkel is találkozom (emlékszel rájuk) – de nem hozzájuk mentem. Itt méregdrága az élet, de már tele minden. Három héttel ezelőtt viszont teljesen üres volt a két telep: akkor inkább ez csábított. De így is rendkívüli kedvezményt adtak, s én igyekszem letörleszteni a költséget s a Macbeth-előleget, sőt belekezdek a másik darabba is. Már négerbarna vagyok (igaz, hogy már barnán jöttem). Úgy látszik, napi 120 sor lesz az átlagos teljesítményem; keveslem, bár ez már szinte ijesztően sok. Egész el vagyok keseredve a nagy jólétben.

Persze, hogy szeretném tudni, hogy vagy, s megoldódott-e a lakásügyed. Még nem tudom, mikor megyek haza. Ti. a késett kezdett miatt most már egy tagban, zökkenéstelenül kéne kihasználnom maradék időmet, s a direkció esetleg itt tart utólagos otthoni fizetésre. Ez vonz is, mert előreviszi nagyon a munkámat, és ijeszt, mert mégis új kiadás, és a hivatalomban nem tudom, hogy leszek az elsejével. Ha lehet, megoldom innen levélileg, – tán kigondolok valami megfelelő formát. Mindenesetre értesítelek. Te írhatsz, írj is rögtön, úgy örülök minden levelednek. Írd rá a levélre kívül feladónak a Pista nevét és címét, vagy a Nádor uccát: ezt ne felejtsd el. Hogy a posta hogy jár, még nem tudom, eddig egy sort sem kaptam, pedig érdekel, izgat a gyerek állapota, – de alighanem gyengén, talán Pozsonyon át: ezért aztán július 25-e után ne írj, hacsak mást nem jelzek.

Ideges vagyok, kedves, csupa gond (biztosan te is) – mihelyt hazagondolok, vagy az életre, a valóságra, bármilyen vonatkozásban, és szinte jó reggeltől estig beletemetkezni ebbe a királygyilkosságba. Jaj, de szép, rettenetes és erős mű! Tudod, hogy időnkint dolgoztam rajta február óta. Kb. 2 gyenge felvonás volt kész, hogy eljöttem Pestről. Most a negyediknek a közepén tartok. Valami 1900 sor az egész, és 1282 megvan. Remélem 5 nap alatt befejezem. S akkor átdűlök a Troilus és Cressidába.

Isten veled, drágám! Mit mondjak? Unod már, hogy: légy okos stb. Majd csak megoldódik minden. Válaszd a lakásügyben a legésszerűbb megoldást, s ha mégse lenne jó, biztos, hogy úgyis túljutsz rajta. Nem olyan végzetes egy negyedévi tévedés. Innen messziről nem mondhatok egyebet. S vigyázz magadra (és a kis pénzedre!)

Írj rögtön, jó? Édeském, gondolatban sokszor csókollak, ölellek.

Lőrinc

201.

Kedvesem,

tegnap megjött a leveled, rövid volt, de örültem neki, csókollak érte. Itt szabályszerű szanatóriumi élet folyik, nekem nagy kedvezményt adtak, 80 korona helyett 57-et fizetek naponta. Persze ez is sok, de megéri: sokszorosát megkeresem.

Vasárnap estére elkészültem az új Macbeth-tel. Tudod mi ez? Embertelen teljesítmény, álmodni se lehetett. Az utolsó három napon 240, 177, majd 187 sort csináltam meg. És azt hiszem, gyönyörűen. Utána aztán kiállt belőlem a szusz, azt mondhatnám, hogy rombadőltem. Most csak aludni tudok, két napja egyetlen sor se sikerül. Igaz, hogy ez már az újabb darab volna, a Troilus és Cressida. Hát tartok egy kis szünetet. Ha megint lendületbe tudnék jönni, esetleg elsején túl is itt maradok, előlegezik.

Függ ez a pénzen kívül az otthoni helyzettől és az időtől is. És mind a kettő veszélyes. Lóciról igen rossz híreket kaptam: a további vizsgálatok azt mutatták, hogy meg van támadva a tüdeje. Fekszik, félig izolálva stb. Aztán mégis volt már egy láztalan napja: nem nagy, de jó jel arra, hogy talán mégse komoly nagyon a baj. A vese körüli zavar máig rejtélyes. Újabbat nem tudok róla. – Az idő pedig: hát a nagy hőség után most három napja szörnyű hideg van, a 14 fokot még csak bírtam, de a tegnap esti 7 és a ma reggeli 4 fok már túl kevés. A portás azt mondja, hogy a hegyoldal egészen havas, most köd takarja. És várom, hogy fűtsenek; egyelőre kabátban kuporgok a szobámban, levelet írok, s utána a Troilust szótározom majd.

Akárhol lesz a lakásod, meghagyod új címedet a régin, és utánad küldik biztosan a postádat. Úgyhogy én nyugodtan írok még az elutazásom előtti délutánon (vagy amikor eldől) értesítést a Kissvábhegyi útra. Te már ne írj, ezt kell kérnem. Úgyis lesz elég dolgod. Ellenben Pistáéknál telefonon mondd be az új címedet elsején, úgy, hogy mondják meg az érdeklődőknek, írják fel. S így akármikor érkezem, rögtön megtudhatom. Havaséknál is meghagyhatod, ha az első telefon nem fogja tudni, akkor majd ott érdeklődöm.

Bizonyos jelekből azt látom, hogy engem a hivatalban nagyon szeretnének Berlinbe küldeni. Nincs nagy kedvem hozzá, sőt egyáltalán nincs. A részletektől függ, mi lesz.

Kedves vagy, hogy visszagondolsz utolsó együttlétünkre. Nem voltál olyan nagyon fáradt és rosszkedvű, én nagyon örültem neked és jólesik rád gondolnom.

Ha úgy írok, hogy még a régi címedre elseje után ér, természetesen csak formális üdvözlés lesz, jelezve, hogy mikortól kezdve vagyok Pesten. A szerkesztőségbe, ne felejtsd, csak 10-én megyek be először.

Isten veled, drágám, okos és szerencsés megoldásokat kívánok. Egy, két, három, négy, sok, sok, sok puszit és ölelést küld és nagyon szeret régi barátod,

Lőrinc

202.

Kedvesem,

nem kaptam telefont, aggódom. A múltkor még azt akartam figyelmedbe ajánlani, hogy mint éjjel-nappal igénybe vett ápoló többet igényelj feltétlenül. – Most tízezerfele kell szakadnom, csak a pénzt adom fel és ezt a pár sort írom. – Kedd, szerda újságszünet. A Napló kedden jelenik meg utoljára. Az én dolgom nem ütődik nyélbe, most már majdnem teljesen bizonyos. – Csütörtökön hívjál, lehetőleg ½ 11–½ 12 közt. Ha lehet, addig is becsöngetek, s az ajtón át válthatunk pár szót. Erőt, kitartást, kedves!

Ölellek és csókollak:

L.

203.

Kedvesem,

beütött a baj: hirtelen letelt a szabadságom, ma délben (hétfőn) telefonon berendeltek, reggel 8-kor munkába kell állnom. Az „Esti Újság” megindulása miatt, ahogy már a múlt hét végén sejtettem. Más dolog is adódott… Csak azért írom meg, mert így kissé megnehezült a mozgási szabadságom ezen az utolsó pár napon, és csak délután vagy este találkozhatunk. De most már telefonálhatsz. Én nagy buzgón dolgoztam, nem értem rá elmenni a levelekért. De talán épp ott, B.-nál találkozunk majd. Hívj fel, értesíts mindenről. – Az uccán, a táskámon írtam e pár sort.

Csókollak,

L.

204.

Drága Böském,

nagy baj, hogy, úgy látszik, még mindig nem bízunk egymás állhatatosságában, nem bízunk eléggé. Pedig már láthatnád, hogy nem foglak, nem tudlak, nem akarlak elhagyni. Hogy te megtedd, az ellen minden fájdalmam ellenére sem tiltakozom, sőt előmozdítom (tudod jól), föltéve, hogy az végleges és biztosított helyzetet teremt számodra. Másképp nem engedlek el, hagyd abba kétségbeesett kísérleteidet, ne ejtsd kétségbe saját magadat sem. Ilyenkor túlzol, sértesz, bántasz, meg akarod gyűlöltetni magadat. S hiába tudom (ah, 15 éve tudhatom már), hogy csak beszélsz és fenyegetőzöl, mégis marad vissza ilyen jeleneteid után, sajnos, marad bizonytalanság bennem. A legutóbbit is kibeszéltük; de mondhatom, valamit még mindig nem értek benned. Kegyetlenné teszel a kínzásaiddal, és csak ha megbántalak, akkor látod bizonyítva teljes szerelmemet és ragaszkodásomat? Őrült vagy, szívem; ez a fájdalmon-át-való-megbizonyosodási-törekvésed nem lehet igaz és egészséges. (Igaz, hogy előjeleit régesrég ismerem.) Budakeszi után olyan ellenségem voltál, mint senki, s olyan fájdalmat okoztál. Mi hajthatott? Mikor aztán azon a tisztáson az a szörnyűség történt, a vessző, és hogy otthagytalak, egyszerre összetörtél és utánam szaladtál, és, úristen, akkor voltál boldog? Akkor hittél csak újra: csak a fájdalmamon át tudtál hinni? Látod, ezek a dolgok, melyek, ha nem is ilyen extrém formában, de már sokszor megtörténtek köztünk, ezek engem nemcsak valami ijedt többlet-sajnálattal és többlet-szeretettel töltenek el, de félelemmel is: bizonytalansággal az akaraterőd és a hited iránt. (Nem naggyal, nehogy eltúlozd a dolgot.) Most úgy beszélek, hogy alig ellenőrizhető sejtelmeimet sem titkolom előtted, s nem is egészen biztos, hogy az ilyesmik pontosan úgy fekszenek a lélekben, ahogy a szavaid mutatják. De szeretném, hogy ez se maradjon rejtve előtted. Böskőm, édesem, csak veled igazán jó lenni, csak melletted; adósod vagyok százféleképpen, tudom, hogy te aztán önzetlenül szerettél, s mióta már és milyen helyzetekben! Legyünk végre hittel egymás iránt, úgy szeretném rendbeszedni a rendetlenségeimet általad, benned! S te az ilyen jelenetekkel csak visszalöksz, – nem is tudom, hová, mibe. Csak volna pénzem, sok; az már sokat segítene, külső jó helyzetek teremtésével! – Aztán meg az is fontos, hogy ne ugorjunk be a saját indulatos fantáziánknak. Nem az fontos, hogy mi fordul meg a fejünkben, hanem az, hogy mit szelektálunk ki a magunkénak abból, ami mint lehetőség, mint eshetőség, mint álom, vágy stb. átszalad az agyunkon és lelkünkön. Emlékszem, régen is hányszor riadoztál magadtól (szégyenkezve, saját magadat gyalázva) csak azért, mert volt fantáziád, vagy mélyebb látásod volt saját magadba, különb ösztönöd az önelemzésre, tudatállapotaid feltárására, mint másoknak, egyszerűbb embereknek. (Lényegedben te a legegyszerűbb, legegyenesebb lelkek közé tartozol!) S később is sokszor hibáztál velem szemben, mikor olyasmikért gyaláztad magad, amikért egy angyal sem tehet: akkor is, engem mesterségesen kínozva-féltékennyé téve, visszakínzáson keresztül akartál boldog lenni? Le kellett volna ráznod magadról ezeket a vélt csábításokat és bűnöket – ezeknek az ilyen gondolatoknak éppen az intelligens ember éppúgy ki van szolgáltatva, mint az álmainak. Van bennünk zűrzavar, de nem az uralkodik, csak befolyásol legfeljebb! Igen romboló lélektan a zűrzavar felszabadítása, a gátlástalanság, ami a te esetedben legeslegtöbbször csak beugrás a saját szavaidnak! Erős vagy, nyugodt vagy, szeretsz, szeretlek: ez legyen inkább a hited alapja, ezzel szuggeráld magad, ha éppen kell valamivel. A másik csak rosszra visz.

Megköszönöm még, édes, a befejezést, a nap végét. A padtól kezdve olyan voltál, hogy egyetlen boldog lebegés volt a lelkem a kilátóig, s aztán mindvégig. Azt hiszem, még mindig nem tudjuk, mit jelentünk egymás számára. Hozzád bújok gondolatban, sóhajtok, megkönnyebbülök és csupa könny vagyok valami nagy-nagy, nyugodt örömtől. Csókollak.

L.

205.

Kedves Bözsi!

Úgy látszik, jól éreztem legutóbb, hogy ez a mozgósítás engem is érinteni fog. Röviden jeleztem, még a behívó percében, hogy katona vagyok.

Csütörtök éjjel már el is jöttünk Pestről, az Andrássy-laktanyából, és jelenleg Örkénytáborban vagyok. Hogy meddig, az teljesen bizonytalan: minden nap fordulatot hozhat. Ezért (de másért is) kérem, hogy ne írjon; illetve, hogy írjon és őrizze meg a nekem szánt leveleket: egyszer majdcsak átveszem személyesen.

Nem tudom, megvalósította-e már a svábhegyi tervét: hogy tehát otthon él-e a Ráth György utcában vagy másutt. Én időnkint mindenesetre írni fogok a Ráth Gy. utcai címre, életjelnek.

A lapnál vitéz Horváth János főrevizornál (aki az eddigi vezérigazgatók helyén ül) elintéztem barátilag, hogy minden elsején eljuttatja a 80 pengőt magához, még nem tudom, milyen formában. A maga címét egyelőre nem tudja; szükség esetén megírom neki és ő – megígérte – személyesen adja majd postára. Derék ember, szeret engem.

Megírom a címemet is, de csak azért, hogy tudja, és hogy „nagy szükség” esetén írjon: Sz. L., karpaszományos tüzértizedes, Örkénytábor, I. hadtest lőszerkezelő oszlop parancsnokság. Ha elmegyünk innen, a postát utánunk küldik. Levélcenzúra csak a tábori postánál lesz, ha lesz. Ha ír, tegye a levelet két borítékba, s a külsőt címezze Gaál Jenő karp. tizedes úrnak (a többi azonos)… és belül: Sz. L. számára. („Nagy szükség” az is, ha nagyon akarna írni.)

Nem tudom, megnyugodott-e már, vagy éppoly csacsi módon érez, mint legutóbb. Ne hamarkodjon el semmit, nem kell gyűlölnie ahhoz, hogy elváljunk. Én viszont szeretnék segítségére lenni mindenképpen, ahogy csak tudok.

Nem tudom, hogyan köszönjek el…

Isten vele!

Kezét csókolja igaz szeretettel

Lőrinc

206.

Kedves E., napról-napra, óráról-órára vártuk és várjuk az indulást, és nem értjük, miért nem megyünk. Fentről semmi hír. Itt csak az, amiről már beszámoltam. Nyugtalan, kimerítő semmittevés, várakozás. Lassan, de kitartóan dolgozgatom, amennyit csak lehet; haladok is szépen, már a harmadik munkámmal. Időnkint erősen fázunk; a szúnyog-rémség csökkent. Teljesen bizonytalan az is, hogy milyen irányban megyünk majd. Nem hittem, hogy még egy lapomat itt fogom feladni. Míg mást nem írok, olvasd el ezt naponta: csak a bizonytalanság ismétlődik, folytatódik. Kutyarosszaknak ígérkeznek az esős napok, máris sokat fáztam. Csak akkor írjatok majd, amikor jelzem, hogy lehet. Legfőképp az izgat most, hogy rendben lesz-e az az elsei dolog és hogy a terveitek hogyan alakulnak. Mihelyt indulok, megint írok. Üdvözlet mindenkinek. Kezedet csókolja:

L.

207.

Kedves B., azt hittem, már kapok magától valami postát, piros tábori lapot (1 fillér db-ja a postán) vagy akár levelet (utóbbira, azt hiszem, nem kell bélyeg). Az elsei ügyben megírtam a figyelmeztetőt, bizonyára nem lesz semmi zavar. Jól vagyok, kedves, kellemes emberek közt, az utolsó három napban nem áztam és nem fáztam. Képzelje, már lovagoltam, egy órát tegnap! (Ma aztán nyögöm.) Hacsak emiatt nem soványodtam, akkor még jobban festek, mint eddig. Dolgozni itt már csak igen keveset sikerül. Írjon a terveiről, az iskoláról, a berendezésről, és saját magáról. Akár naponta is írhatna, hiszen ráér, és most olcsó a postám, és én csak örülnék neki. Ha ma este (ide akkor jön s délután 2-kor megy a posta) jön valami, megint írok, rögtön. Sokszor üdvözli és kezét csókolja

L.

208.

Kedves B., ma, 30-án este kaptam első írásodat, a levelet. Nem kellett volna rá bélyeg: a tábori posta ingyenes! Nagyon örültem mindennek, amit írtál: az igyekezetednek is, meg az aggódásodnak is. Itt eleinte volt néhány igen kedves napunk, aztán egyszerre az ellenkezőre fordult minden, és belekóstoltam az igazi „komisz” életbe. Három nap alatt négy ágyban aludtam, illetve négy szálláson voltam; jelenlegi kvártélyom megint igen rendes. Most pl. villanynál írok. Most étkezde sincs, „komiszat” eszem. Harmadnapja kora reggeltől megállás nélkül dolgozunk este ½ 9-ig. Du. hallgattam Kozma Miklós bejelentését a bécsi döntésről, a rádió a házigazdáimnál most bömböli a soronkívüli híreket, Telekiék esti fogadtatását stb. Vajon bejutok-e én is Erdélybe, s hova, s mikor? Írjatok zöld lapot, 1 fillérbe kerül és bélyegtelen! Csak pár sort, úgy örülök neki! Alig várom az elsei hírt! Irodalmilag dolgoznom most lehetetlen; nagy kár. Szeretnék otthon lenni is, de az itteni élet se érdektelen. Hiányzol! Bizony! Csak légy okos és kitartó! A viszontlátásig kezedet csókolja

Lőrinc

A hdp. azt jelenti, hogy hadapródjelölt; ez a helyes címzés, mint kiderült. Szervusztok!

L.

209.

Kedves B., pár sort, életjelnek. Jól vagyok, de nagyon fáradt. Csak tetraoltás ne volna, egész éjjel rázott tőle a hideg; pedig szombaton jön a harmadik. Most megint jó lakásom van, csak szabadidő úgyszólván semmi. Nagyon visszaestem a munkáimmal. Minden érdekelne rólatok. Levélre nem kell bélyeg. Az erdélyi döntés és a rádió-bejelentés, hogy megkezdik a tartalékosok részleges leszerelését, talán hazavisz engem is… De mikor? Pedig most már szerettem volna így látni Erdélyt. Ma gyönyörű vasárnap délelőtt volt, ráfért a szemeimre egy kis fény. Szeretnék egyszer már veletek lenni. Reméljük, hamarosan. Addig add át kézcsókomat. Ölel és csókol

L.

Eddig még csak egy levelet kaptam.

L.

210.

Kedves B.

nagyon régen kaptam tőled írást, és szeretném tudni, mi hogy van, rendben volt-e az utalvány stb. Nem hiszem, hogy hamarosan hazajutnék; és sajnos azt sem, hogy Erdélybe kerülök. Itt rostokolok tovább, és nézem, hogyan robognak az országúton az ismerős pesti autóbuszok arrafelé, és utánuk a SAJTÓ felírású, virágos személyautók. Írj levelet, jó hosszút, s ne hallgasd el, ha valami baj van; s ha nincs, azt még kevésbé! Régi leveledet bontatlanul kaptam, egy-egy szavának különösen örültem. Isten veled, kedves, a viszontlátásig sokszor köszöntelek és csókolom a kezedet. Szervusz.

L.

211.

Édeském!

Ágyban fekszem, nem vagyok beteg, csak fáradt. ½ 10 lehet. Reggel fél hatkor keltem, és azóta nem volt egy félóra, negyedóra használható időm. Nem is annyira a munka, mint inkább a rettentő sok adminisztráció és várakozás miatt. Most nem olyan az élet errefelé, hogy 11-kor vége a délelőtti foglalkozásnak és hogy 2-től 6-ig tart a délutáni; tart, amíg munka van, vagy amíg el nem dől, ami esedékes. Így történik, hogy nap-nap után igazán csak hálni járok este 8-kor, 9-kor a lakásomra, s örülök, ha korán fekszem az igazán korai keléshez. Aztán adódik néha, kiszámíthatatlanul, másképp is.

Ahol én dolgozom, az az oszlopiroda. De ne valami polgári hivatalnak képzeld. Inkább egy élő gyár központja ez, amely kapcsolatban van több, sok más hatalmas központtal, és intézkedéseket kap és ad, ahogy tud. Ezerféle dolgot kell ilyen helyen csinálni. Egy idő óta az oszlopunk két részre szakadt, a parancsnokunk nincs is itt, s mi, karpaszományosok látjuk el a rendelkezések végrehajtását. Nemigen lehet konkrétumok nélkül megéreztetni ezt az irodai + parancsnoksági életet, konkrétumokat viszont nem akarok írni, hiszen szavam köt, bár tudom, hogy ezt az (első) levelemet csak te fogod látni.

Egyszóval egy gyári irodához hasonló munkaközösségbe kapcsoltak bele, szerény rangomnak és tudásomnak megfelelően igyekszem hasznosítani magamat. Persze sok tekintetben őrlő és buta dolgokkal is küszködik az ember, nem megy ez másképp, ha ilyen nagy tömegek dolgait kell intézgetni. S mindennap teljes változás jöhet, néhányat már megértem.

Így telik a nap. Este alig várom, hogy lepihenjek. Fél órát olvasni szoktam (most villanyvilágításos a szobám, ketten lakunk együtt); ma azonban neked írok, kedves. Még egyetlen levelem se ment eddig senkinek se, csak lapok.

Meg kellett állnom a tollal, olyan közel hozott a rád való gondolás. Éreztem az arcomon, a számon, szememen, hogy elmosolyodom, és arcodat láttam szemem és a papír közt, szinte összehajoltunk, és majdnem azt éreztem, azt, egészen azt éreztem, amit egy boldog, nyugodt, meleg csók előtt érezhet az ember, a férfi, aki a kedveséhez simul. Kár, hogy csak azt, amit a csók előtt; de ez is nagyon jólesik. Igen, és itt van a lapod, ide tűztem a füzetbe, kiáll belőle a lap, amely ma érkezett, s amelyet 3-án adtál fel: hányszor elolvastam már, és minden betűjét szinte újra leírtam veled együtt a szemeimmel, s próbáltam kiérezni, hogy a nyilvánosságképes szavak mögött mi lehet a személyes rezdülés! Kár, hogy nem levelet írtál; utólag mondhatom csak, de nem olvasta volna más. Sokat cenzúrázom én is a legénység postáját, s mindig rád gondolok, ha valami nagyon személyeset ír valakijének egyik vagy másik.

Hogy nagyon vágyom rád, azt biztosra veszed. Édes lelkem, tizenhét év nagy bizonyíték! Nem való, hogy ilyen öreg fejjel, ilyen reális és józan, rettenetesen józan helyzetben, amilyenben élek, elérzékenyedjem; és mégis azt teszem. Kedves kislányom, de messze vagy; de jó lesz megint veled lenni! Éppúgy álmodom rólad, sűrűn, mint azok a Péterek és Jánosok, akiknek a zöld lapjait olvasom. Ma biztosan megint látni foglak, hiszen annyit gondoltam rád, s oly erősen érezlek. Még a lélegzetem is más lett, ahogy itt, a térdemet felhúzva és hanyatt fekve, egy könyvön a füzetbe írok, és most igazán neked írok, és szinte magam mellett érezlek, erőnek erejével nyugalmat tettetek és „hindu-módra” szabályozom a lélekzésemet, hogy észre ne vegye róla izgalmamat a szobatársam. De jólesik, hogy szeretlek, drágám, Erzsébetem, Bözsikém!

Nem tudom, mit kérjek tőled: hogy írj vagy hogy egyelőre ne írj. Ti. mi egy ideig még nyilván itt maradunk s csak később megyünk be valahová Erdélybe. Közben azonban elszakadunk a saját tábori postánktól (du. már írtam ezt egy lapon), úgyhogy alighanem igen gyér, illetve torlódó lesz a jövő-menő anyag. Ilyenkor sok minden elveszhet. S ha véletlenül közben leszerelnének mégis bennünket, sok lap és levél már nem érne itt; azt pedig nem bírnám ki, hogy rossz kézbe kerüljenek az írásaid. Én mindenesetre írok, amikor csak tehetem ezután is, de lehet, hogy holnap, pénteken, esetleg még szombaton lesz már csak addigi értelemben rendes postánk. Ezért írok most levelet is. Nem bírtam megállni, hogy – bármilyen általánosságban – ne írjak mégis úgy magamról, hogy láthass egy kicsit.

Ennek a lapnak az aljáig írok, tulajdonképpen végig azt kéne írnom csak, hogy szeretlek, kívánlak. Vedd úgy, hogy azt írtam. A többi már csak ráadás. És a ráadás is ugyanaz. Jaj, kedves, de jó lesz, ha majd becsengetek és látom, hogy jössz a lépcsőn, ha majd meglátlak először. Úgy szeretném, ha volna fényképem rólad! Tudod mit, küldj azonnal! Igen, küldj! Majdcsak idetalál az a levél! De szeretném hallani a hangodat, nézni a szemedet! Együtt aludni veled, mennyi magányos éjszakám van most! Persze hogy így van ez, hiszen szeretlek. Egész testemet kitöltöd, olyan jó még ez a fájó vágy is.

Tudom, te nagy gondokban vagy most a terveiddel; de szakíts időt arra is, hogy szeress, ha már vége a napnak, ha már lefekszel. A küldemény, hálistennek, megjött, mint írod. Én időnkint, pl. ma, borzalmas koszton éltem és élek. De bírom, nincs mit tenni. Most majd ún. önellátásba kerülünk, akkor magunk gondoskodunk az élelmezésünkről, s ha ügyesek leszünk, jobb konyhánk lesz. Jó emberek közt vagyok, mindenütt kiderül, hogy ismernek mint írót. A tiszti kinevezés ügye nagyon soká elhúzódik. De ezek már zöld lapon is közölhető dolgok.

Nehéz elszakadnom tőled, éppúgy, mint régen, még papíron is. Isten veled, édeském, áldjon meg ezerszer a jó sors! Szervusz. Mindig csókollak és szeretlek.

L.

Amiért aggódtál, az csak a szokásos tetraoltás: pestis, kolera, tífusz, meg nem is tudom, mi (négy dolog) ellen.

212.

Kedves jó Erzsébetem,

nagyon hamar megjött a leveled: te, úgy látszik, nem szoktad keltezni a postádat, de kívül rajta a bélyegző: 10-én du. 1-kor vette kézbe a posta, és másnap, ma du. 2-kor az én kezemben volt. Nagyon örültem neki. Akkor még nem bontottam fel, s nem hittem, hogy olyan rengeteg a gondod és a dolgod. Bár azt gondoltam, hogy kemény munkában vagy; írtam a múltkor is. Hidd meg, veled szomorkodtam, és nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudok többet, illetve innen semmit sem segíteni.

Rettenetes érzés ez, s őszintén megvallva: nem az első érzésem. Az első a csalódásé volt, hogy nincs hozzám egy meleg szavad, vagy éppen csak, hogy van. Hiszen írtam, hogy mi végezzük a cenzúrázást, és megállapodás, hogy nem olvassuk el egymás leveleit! Aztán beláttam, hogy nem lehet másképp. Még akkor sem, ha a keserű nap után akarnál velem papíron beszélgetni, ahogy én teszem most. Ilyen gondok mellett nem lehet még beszélgetni sem. Ehhez csak én értek, úgy látszik; mert az én napjaim is vannak olyan kemények, hidd meg, mint most a tieid. Nekem mégis jólesik veled lenni gondolatban. – Ha tudnál, írj mégis; bár épp most írod, határozottan, hogy nem jutsz hozzá. Viszont ne erőltesd. Csak ne hanyagolj el.

A betűid olyan nagyok voltak, amilyen aprók az enyéimek. Minden szót, betűt külön megnéztem, újraírtam a szememmel, hogy akkor hátha több lesz, hátha tovább tart. Sajnálom, hogy a jelzett urak közül egyet sem ismerek, s még a környékükről sem senkit. Legnagyobb meglepetésem az volt, hogy azok az emberek még mindig nálad laknak. Ha tudom, hogy néha ők veszik át a postádat, mindig csak B. címén és igen tartózkodóan írtam volna. Rémes pletykaözönt fognak elindítani. De hát egye meg a fene. Legfájdalmasabban pedig az érintett, amit a pénztelenségről írsz. Nekem sincs pénzem, a legszükségesebbet is hitelből veszem, utolsó pénzpostámat magával vitte az 51-es tábori, mikor innen elment, s most már nyilván csak akkor jutok hozzá, ha majd utána megyünk. Nincs más megoldás, mint az, hogy végy fel baráti kölcsönt, olyan helyen, ahol megmondhatod, hogy én kérem a pénzt számodra, így talán könnyebben megy. Sokat törtem a fejemet, de nincs semmi járandóságom, hiszen nem dolgozom.

Az asztalos-árhoz nem tudok hozzászólni, a konyha-megoldást tűrhetőnek vélem. Csak addig találj utat-módot a kezdéshez és fenntartáshoz, míg otthon nem leszek: akkor mégiscsak könnyebb lesz minden.

Azt az embert, aki a Kisvárda szót mondta az utcán, s ezzel mégis rávett a levélírásra, jobb, hogy nem szólítottad meg. Vagy nem ismer, s akkor úgysem ér semmit; vagy ismer, s az még rosszabb. De azért hálás vagyok a véletlennek, hogy eszedbe juttatott.

Most még egy hadnagy került hozzánk; ismerős, de nem barát. További sorsunkról még mindig semmi megbízható; csak épp valószínűbb kombináció a többinél az, amit már alighanem írtam, hogy ti. rövidesen elmegyünk, talán 17-e körül, hogy még hátralevő munkánkat befejezve, s ha közbe nem jön valami rossz meglepetés, elseje után sor kerülhet az egész alakulat leszerelésére. Egyéni leszerelés vagy szabadság nincs. A tiszti kinevezés még rengeteg ideig elhúzódik (újévig, húsvétig?).

Fantasztikus találkozás: a minap az utcán, mikor mindenféle hivatalos dologban bent jártam a városban (mert mi a végén lakunk) az utcán a nevemet hallom, egy nő rám néz, rám mutat. – Ez Szabó Lőrinc! – mondja egy másik nőnek, aki erősen zsidós volt, és nagyon csúnya és öreg. Ő maga szintén erősen nem fiatal, teljesen ősz, de mégis jó tartású asszony. Nem ismertem meg. „Megöregedtem, nem mondom meg, ki vagyok”, folytatta, „jó, hogy nem emlékszik rám!” Udvariaskodtam és majdnem örültem, de aztán mintha kígyó csípne meg, úgy elrémültem, mert mégiscsak megnevezte magát: „Dr. B. Margit vagyok”, mondta. Hát képzeld, épp ide helyezték! Csakugyan nem láttam vagy 15 éve; viszont épp ő lakott előtted a mostani lakásodban Budán! S itt kellett találkoznom vele. Szörnyen félek a pletykás nyelvétől, kerülöm, mint a tüzet.

Nem akarok rá gondolni, hagyjuk. Terád akarok gondolni. A gondjaidra, de terád is. Mert nem lehet annyi gondunk, hogy csak ebből álljunk egymás számára. Kedveském, most már mégiscsak remélni kell a közeledő viszontlátást.

Nem akarlak zavarni a sajnos nagyon is komoly tennivalóidban, ezért – ez alkalommal – csak egész röviden: szeretlek, ölellek, csókollak, kívánlak. Egy héttel jobban, fájdalmasabban, mint egy héttel ezelőtt. Slussz. Meg vagy elégedve? Ha te írnál nekem ilyesmit, édes kislányom, én nem elégednék meg. Nem én, még ha az egész leveled egyébből sem állna. Te nem tudhatsz engem eléggé szeretni. Az örömből érzem ezt, amelyet rágondolva érzek, a vágyból, amelyet már csak az fokozhatna, ha nyugodtan, fájdalmak nélkül szerethetnénk egymást.

Te! megkaptad egy ugyanilyen kockás lapokra írt levelemet? Nem teszel rá célzást sem. S hányszor írtál nekem, meg tudnád ezt írni? S hány levelet és lapot kaptál? Szeretném tudni, nem veszett-e el valami. Talán kezdd számozni, amit ezután írsz, s jegyezd fel otthon. Hírlik, hogy a táb. posta visszaküldött egy sereg postát, amit ideiglenesen most nem továbbíthatott.

Ha mégis rögtön írnál, még bizonyára itt kapnám. De az se baj, ha egyoldalúan beszélgetünk mostanában. Ha Pesten leszek, úgyse fogok beszélgetni, hanem szótlanul hozzád bújok majd, és csak nézni és érezni akarlak és – istenem! – melletted aludni, a karjaidban; ahogy most talán álmomban fogok, mert ½ 11 van és leoltom a lámpát. Isten veled, édes, csókollak,

Lőrinc

213.

Édes lelkem!

Ma egy tömegben megkaptuk az elmaradt tábori postát, tőled egy szept. 5-i piros levlap jött. De ugyanakkor megjött, du. 2-kor, a civilpostán a tegnap írt leveled is (nem keltezted, de benne van, hogy pénteken írtad). Ez a levél megvigasztalt az előző posta soványságáért. Mert az mégiscsak kevés volt tőled, belőled, az a néhány közömbös sor, amit a tábori lap hozott! Még a te mértéked szerint is. Hát még az enyém szerint!

Bözsikém, kedves, jól tetted, hogy írtál részletesen. Azonnal felelek, bár nem tudom, elmegy-e innen még ma, szombaton a posta.

Először is az üzleti vonatkozású részre térek ki röviden. Ne bánd olyan nagyon még azt se, ha most egyáltalán semmi sem lesz a terveidből. Már otthonlétem alatt is felmerült köztünk a gondolat, hogy nem volna-e jobb hagyni az egészet akkorra, amikor végleg Pesten leszek megint. Azóta megtudtuk, hogy milyen körülményes feltételei vannak az ilyesminek, s hogy már az irat- és engedélybeszerzés mennyi lótás-futással jár, sőt, hogy komolyabb pénzbe is kerül. Hát közbejött, istenem, közbejött valami nagy akadály, és elhalasztódik a dolog. Így is nyertél vele: tudod személyesen az előcsatározásokat intézni és ismered az előírásokat. Én most, így állván a helyzet, azt tartanám legfontosabbnak, hogy kihúzd az időt, míg hazakerülök (sajnos, nem elseje körül), és megnyugodva pihenj. Ilyen rettentő események idején örülhet az ember, ha nem bont és ront, ha már nem építhet. Hidd meg, mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy elboldogulj valahogy. Csak nyugodj meg most, ez nem vereség, a helyzet a régi csak. Tulajdonképpen tudhattam volna, hogy most nem kell kezdeményezni; s ha nem lettél volna nyár elején olyan ideges velem szemben, akkor talán bővebben beszéltem volna nem sokat ígérő sejtelmeimről. De így nem mertem, nem gondoltam végig őket, s őszintén szólva is nagyon hittem bennük, hiszen nem értek az ilyenfajta intézkedésekhez, és gyanúim csak általános életismeretemből eredtek elsősorban. – Ha mégis menne valahogy az ügy, annál jobb; próbálj havi 5 pengőt ígérni valami látszat-munka címén a házmesternének, hogy érdeke legyen belekapcsolódni, viszont nyugtasd meg, hogy nem lesz munkatöbblet. A már megszerzett iratok részben a jövőre is jók, részben talán meghosszabbítható engedélyterminusok; s ha vesznie kell a tisztiorvosi tíz pengőnek (amit nagyon sajnálok), hát vesszen el.

Erről jut eszembe a pénz-dolog. Küldtem 35 pengőt postautalványon; már biztosan megkaptad. Olyan boldog voltam, hogy küldhettem, amikor teljesen reménytelen volt minden segítési vágy. Olyan boldog voltam, amilyen kétségbeesett, amikor azt olvastam előző leveledben, hogy most aztán nem fogsz tudni vacsorázni ebben a hónapban. Rettenetesen fájt a fájdalmad, szegénykém, pedig igazán nem nyafogtál, sőt leplezted a tényhez az érzelmeidet. Már azon járt az eszem, hogy elteszem innen a szalonnaadagom vagy az időnkinti disznóhús felét, s postára teszem neked. Ami persze tiszta butaság, nem tudnám se eltenni, se becsomagolni, se feladni, s megromlana, s alig érne egyébként is valamit; nem is azért írom meg most, utólag, hogy ajánlj valamit rá, hanem, hogy lásd, milyen kétségbeesett ideáim voltak már. S ekkor, illetve félnapra rá, kotorászok a tárcámban, minden legbelső kis zugot megnézek, s egy 50 pengőst találok! Úristen! Ki tudja, mikor dugtam oda! Eddigi ittlétem 72 napja alatt 28 pengő volt a zsoldom, tíznaponkint 4 pengő! S most egyszerre 50 pengő! Már adósságon éltem (nemcsak én, nem restellem), sehova nem jártam, a spriccerről is lemondtam, pedig vastag és zsíros a komiszkoszt, legtöbbször az, két- és egyfilléres cigarettát szívtam, egyetlenegyszer voltam olcsó moziban; s egyszerre gazdag lettem. Kérlek, 15-öt meg kellett tartanom, édes drága kis szenvedő gyönyörűségem; a többit úgy adtam fel, mintha minden fillére ezer ölelés és csók volna. Közben persze tudom, hogy 35 pengő objektíve micsoda; de arra talán jó, hogy ne sírjak titokban az esti csajkámba, ha a te vacsorádra gondolok. Na, hagyjuk ezt.

Másodszor a találkozásodról akartam írni, de az utalványügy miatt, íme, a harmadik téma lett belőle. Az istenért, ne képzelődj, lelkem, hipnotizálásról stb. Felkavart a látása, szeretted volna megszólítani, talán megölelni (ha engem szeretsz); a többit a te nyugtalanságod tette hozzá. Hogy mit, azt nem tudom pontosan, mert nem írtad meg; de valami nagy zavarnak, megrettenésnek, esetleg vágyódásnak kellett lennie. Szegény, szerencsétlen asszony ő, minden porcikája külön beteg, a lábai, a füle, a szíve, a foga, a veséje… Kórházba jár… Egyébként sokszor már egészen zavaros és megbízhatatlan a figyelme, minden érzékelése, az esze; rengeteg baja van magával és mindenkivel. Közben vajszívű, áldott jó asszony; máskor meg a félreértései, nézetei és babonái bizony nehézzé teszik a bánást vele. Az biztos, hogy szeretettel nézhetett rád, igen közlékeny, kapcsolódó természet; de rettenetesen naiv és gyengéje a pletykálkodás. Én nagyon szeretem, úgy, ahogy van. – Nem értem azonban azt, hogy hogyan lehetett ok ez is arra, hogy ne írj, illetve hogy keveset írj. Elkeseredtél biztosan; értelek. De hát ezt vállalni kell, s azt nézni, ami mégis jó van bennünk egymás számára. Ne írj róla, ha nem akarsz; én se fogok többet.

Negyedik pont: te meg én. Bözsikém, ne gondolj úgy rám, ahogy – így írod – „a réten”. Most ne. Ha lehet. Neked is csak rossz lenne, sőt, érzed is, hogy rossz. Most nem a kritikának van itt az ideje, hanem a várásnak és segítésnek. Ami pedig majd „kritika” lesz, azt nagyon is kérem majd. Mert tudom, hogy egyrészt többnyire igazam van, másrészt pedig, hogy ez nem számít: meg kell, hogy nyerjelek téged az igazamnak, ez pedig csak úgy lehetséges még elvben is, ha tudom, mi lakik benned. Egyszóval sorra kerül az is; csak most ne foglalkozz vele túlságosan. És semmi esetre sem úgy, hogy elhallgatod előttem a leveleidben. Ha nem tudod eltenni az együttlétünk idejére, írj inkább róla, ha röviden is. De inkább tedd félre magadban is. Szívem, most nem lehet elemezni finom dolgokat ilyen messzeségből és papíron: hidd meg, hogy nagyon szeretlek, becsüllek, napról-napra, évről-évre jobban tisztellek s akarom a javadat. Nagyon boldogok leszünk, ha találkozunk majd.

Még van tíz percem, írok, amennyit azalatt lehet.

Az, hogy „kettéváltam benned” és „majdnem úgy gondolkozol rólam, mint egy elmebeteg” – ez tévedés. Én is sokszor lázongtam ellened, keseregtem miattad, tudod. Puszta szóval meg tudtál úgy bántani, hogy azt hittem, kővé váltam, olyan rémülten és idegenül néztem vissza rád. Biztos, hogy van benned egy kis lelki betegség, a helyzeted csakugyan idegesítő stb. De mindezt tudjuk, mindez régi baj; s nem sikerült megtalálnunk hozzá a kellő ellensúlyt. Egyelőre pedig csak érzés lehet ez az ellensúly, otthon tán egyebet is kigondolhatunk, ami visszaadja önbecsülésedet, vagy azt, amire szükséged van. De ez a te keserűséged nem őrültség és hasadtság: ezek csak szavak, amelyek arra jók, hogy szakadékba dobják a lelket. Hidd meg, én is érzem, hogy ketté vagyunk hasadva, nagyon is érzem a fizikai távolságot…

Nem folytatom, szívem, sietnem kell. Kint ömlik az eső és hideg van. A lakásomon írtam, lopott időben, vissza kell rohannom parancskiadásra.

Úgy látszik, a leszerelésünk ideje eltolódott, de nem sokkal. Ez is csak kombináció, mint minden. Ha írnál – írj, édes, ha tudsz! – hétfőn rögtön add fel, azt még itt kapom biztosan. Holnap megint írok, s talán még keddre is levélírásra biztatlak. S egyébként is utánunk küldik a tábori p. 51-re a leveleket. Írtam, hogy a cenzorok mi vagyunk és olvasatlanul szignáljuk egymás postáját: nyugodtan írhatsz. Majd én megírom, mikortól kezdve ne írj!

Szervusz, édes, édes, édes, édes! Úgy szeretnék még veled maradni a papírnál! Írj! Holnap megint levelet írok! Szeretlek.

Lőrinc

El se tudom olvasni, javítsd ki az íráshibáimat!

214.

Bözsikém, kedveském,

folytatom, ahol elhagytam. Azt hiszem, egyszerre kapod majd hétfőn a két levelet. Legalább kétszer egy negyedórát velem fogsz tölteni, míg végigolvasod. Szeretném látni az arcodat közben; s még jobban: érezni a szívedet, hogy megdobban-e úgy, ahogy az enyém szokott, ha a te címzésedet látom vagy akárcsak én írom le a te nevedet. Tudod, édeském, mindig elfog egy másodpercnyi szédület, ha postát kapok tőled (vagy ha Pesten vagyok és telefonálsz), az egész környezetem valahogy meginog, mintha el akarna tűnni, s az üzeneted vagy a kézjegyed körül úgy megforrósodik az élet, úgy összegyűl bele minden – – persze, aztán a kötelességek és egyáltalán a realitás, meg a törekvés, hogy leplezzem, amit érzek, és a józan ész a következő másodpercben visszarántja helyükre a dolgokat, s én nyugodt vagyok látszólag; de ez a pillanatnyi szédület olyan jó, olyan édes, hogy boldoggá tesz, még akkor is, ha rossz hírre számítok vagy csalódok a közöltekben stb. Sőt ilyenféle érzés fogott el még azután is, hogy ittlétem alatt már megírtad, hogy csak ritkán és nagyon személytelenül írsz majd: pillanatnyi elszomorodásom előtt az a jóleső, rég ismert pillanatnyi mámor lengett át rajtam, amelyről beszélek, a kis csalódást pedig, hogy úgy írtál, ahogy bejelentetted, hamarosan követte az a hálás és szerető érzés, amelyen már lehet uralkodni, amelyben már ott van a belátás is, hogy nem tehettél másképp. És mikor most legutóbb (vagyis ma du.) megkaptam pénteken írt leveledet, melyre már feleltem is rögtön, még délután, – szóval ennél a levelednél utólag se fogyott ki, utólag se hagyott ki az a bizonyos szédület: legalább ötször-hatszor olvasás közben is éreztem a szívemet. Pedig többnyire keserű dolgokat közöltél, ugye: küszködésedet az orvosi hivatallal, a háziúrral, kifogásaidat velem szemben, azt a bizonyos riasztó találkozásodat a villamosban stb. De a mai írásodban mégis volt valami együttlét velem: beszélgetés, és bevonás az idegeidbe, az állandó pillanataidba, még talán egy kis szomorú szerelem és egy kis vágy vagy nagy vágy, igen, nagy vágyódás is a zavart bánat mellett. Ez a leveled hozzám simult, hozzám bújt, és úgy sírt és panaszkodott. Már-már azt hittem, hogy a végén csókkal fog búcsúzni. De ezt már mégse tette. De azért a végén megölelt. Igen, újra idevettem és elolvastam, s az van a végén, hogy „ölel B.”. Míg mást nem írsz, pl. azt, hogy „nem ölel B.”, addig most mindig ezt fogom érezni; jaj, de sokáig fogom ezt érezni, folyton várva, hogy az ölelést csók és újabb csók is kövesse, végtelen csókolózás veled, drágám, mert ezt te már nemigen fogod írni nekem, úgy látszik, megfogadtad, és szégyellnéd magad érte. Így hát az ölelésedet érzem magamon, a hozzám bújásodat, arcodat az arcom előtt, a szádat a szám előtt, kielégítetlenül, pedig úgy szeretném fokozni ezt az érzést, úgy szeretném érezni, hogy visszacsókolsz gondolatban. De ne hidd, hogy érdemes volna ezt írnod, hogy csókolsz és újra csókolsz, mert telhetetlen volnék akkor is, és ha legközelebb kedved jönne olyan befejezésre, hogy „mindig csókollak, B.”, hát akkor az is kevés volna, és egyebet kérnék telhetetlenségemben: valóságot, márpedig oly rettenetesen messze vagy, hogy szinte csudálom, hogy egyáltalán elér a posta. Bizony telhetetlen vagyok és önző ebben a szerelemben, és bármennyire tudom ezt, mégis örülök, hogy ilyen vagyok még, hogy szeretni tudlak, különösen így, elfelejtkezve legalább a levélírás idejére a sok kellemetlenséggel, ami folyton ér, és udvarolgatva neked, kislányom, tudva, hogy nem inthetsz le, mert most csak én beszélek neked ezekkel a sorokkal, és remélve, hogy egy kicsit minden szomorúságod mellett is örülsz talán neki.

Bözsikém, csak magamról, az érzéseimről tudok most beszélni; a kevés konkrétumról már előbb írtam, délután; ne haragudj, hogy most megnyerni szeretnélek a hangulatomnak és annak, hogy nyugodj meg, és légy egy kicsit jókedvű és bizakodó. A „hangulatom” itt csak finomkodó, leplező szó, bevallom, hogy sokkal többet értek alatta: olyan vágyat, olyan erős, nagy érzést, sőt olyan képzelt teljes boldogságát az együttlétnek, hogy azt leírni már nem merem, noha veled szemben, főképp régebben, talán semmi fékét nem éreztem a vallomásoknak, a legszerelmesebb és – ne haragudj – legszemérmetlenebb elképzelések megírásának. Hiába, szeretlek, és ezen nem tudok segíteni, és testileg-lelkileg rettenetesen vágyom rád. Bizony, lelkem kislányom, ha ilyen szerelem boldoggá tehetne magányos nőt, akkor te lehetnél a világ legboldogabb asszonya. Legutolsó (mostani) elszakadásunk előtt sohse éreztem ezt annyira, mint most, pedig annyi év alatt sokszor voltunk távol egymástól és sokszor megírtam, „szemérmetlenebbül” is, mint most, hogy milyen őrülten körülvesz téged a vágyódásom, és hogy milyen őrülten körülveszem veled magamat. Egyik versem jut az eszembe, talán Hullámjáték a címe, a Te meg a világban van, abban hullámzottál úgy körül, ahogy most megint. Végül majd még bosszút áll rajtam mindez, mert földöntúli, emberfölötti körülmények kellenének hozzá, hogy zavartalanul szerethessük egymást s én (önzően, mondod te) mindazt megkaphassam tőled, amire képesnek, alkalmasnak, születettnek érezlek, édes drágaságom. Márpedig mi nem a földön túl élünk valahol, hanem a valóságban, mint keservesen érzed, s érzem én is. Isteneknek kéne lennünk, mindjárt rendben lenne minden.

Azonban addig is, míg azok leszünk, embereld meg az okosságodat. Ne csak arra használd, hogy helyzeted bizonyos kellemetlenségeit kimutassa és hogy egyes vereségeidet fitogtassa előtted. Édeském, voltak jó napjaink is, és lesznek. És tavaly télen mégiscsak rosszabb volt a helyzeted. Most az a fontos, hogy áthúzd ezt az időt; ilyen szörnyű kényszer előtt, mint amilyenben vagyok, meg kell hátrálnia a te részedről ennek a gyermekfoglalkoztatói tervnek. Az én részemről tíz-tizenöt épp olyan nagy terv hátrált meg és látta be, hogy el kell halasztódnia. Ezt az áldozatot nem egymásért hozzuk, nem jószívből hozzuk; képzelheted, mennyit csikorgatom a fogamat az itteni dolgaim miatt, amelyekről vagy hallgatok, vagy csak filozofice írok. Ez olyan kényszerűség majdnem, mint a halál. Csak éppen átvészelhető. Átvészelem én is ezt a soronkívüli bajt: erőnek erejével nem veszem komolyan. Tégy ilyenféleképp te is, ebben légy okos: annak a kielemzésében és kiemelésében, ami melletted és nem ellened szól. Tudom, hogy szerény dolgok mind, de azért mégiscsak vannak. Pl. hogy okt. 15-én fűteni kezdenek (remélem, csakugyan kezdenek) és nem fogsz fázni. S hogy Bandi mégiscsak elindult valahogy. S hogy van valakid. S hogy vagy te, te magad, s nem vagy olyan csacsi és ideges, mint most hiszed, s hogy lesz még jobban is. Most is szereztél egy csomó tapasztalatot az iskola-előmunkálatokkal. Értékesíteni fogod. Ne törj össze, szívecském, hajolj meg, majd elszáll a vihar a fűszál felett. A nyugalomra és a reményre légy okos!

És persze arra, hogy szeress továbbra is. Akkor nem fogod azt írni, hogy „bárcsak túl lennél az életen.”

Ez persze mind unalmas prédikáció. De ha találkozik a te megerősödési akaratoddal, rögtön nagy-nagy, higgadt és öreg bölcsesség lesz, nagy-nagy gyakorlati okosság. Van benne lemondás, de van erőgyűjtés és belső készülés, felkészülés is a jó várására és megteremtésére.

Egyszóval, ne légy kétségbe esve. S hogy visszakanyarodjam ahhoz, amiről, hiába, legörömestebb beszélek neked: legalább annyira ne légy kétségbeesve, hogy előlem is elzárkózz. Ha nekem öröm és segítség ebben a nem mondom meg, milyen helyzetben rád gondolni, s a hazajutásban reménykedni, a te – mondjuk: hasonló – helyzetedben szintén öröm és segítség lehetne rám gondolni és reménykedni. Ha tehát mégsem az, akkor részben te tiltod meg, hogy az legyen, te akadályozod meg. Túl sokat morfondírozol, túl sokra becsülöd azt, ami nincs. (Amivel persze nem a közvetlen, igazi életszükségleteket akarom megjelölni.) És van benned valami beteges önkínzási hajlam; nem önkínzási, ez sok volna; inkább mondjuk így: ön-lebecsülési, alábecsülési riadtság, amely időnkint uralkodóvá válik. Én ebből ki foglak gyógyítani, szívecském. Éspedig szerelemmel. Eddig talán nem jól szerettelek. Sokat akarok veled lenni. Az a nő, akit én tizenhat vagy -hét éven át így szeretni tudtam, az mindenképpen csak átlagon felüli lehet. Jaj, ez olyan szónokiasan vagy reklámszerűen hangzik. Csak azt akartam mondani vele, hogy egész biztosan kitűnő ember vagy. Efelől még sokat szenvedhetsz, s részben talán épp ezért szenvedsz. De majd ez is csökkenni fog. Hiszem, remélem, akarom. Hogyne akarnám a javát annak, akit úgy szeretek, akinek a legigazabb szerelmi boldogságot köszönhetem ezen a földön! Én téged már aligha foglak elhagyni az életben, s barátod leszek akkor is, ha te elhagysz. Amit ne tégy. Csókollak, édes.

Lőrinc

215.

Drágám,

ha tudsz és akarsz, írj még mindig ide. De minél előbb! Az a 17-i terminus, hogy akkortájt valami lesz, az előjelekből ítélve fennállhat még mindig. S akkor vagy lesz valami helybeli munkánk, amely alighanem eltart két, esetleg három napig, vagy rögtön megyünk. Mihelyt biztosat tudunk, megírom, hogy ide már ne írj. Az itteni civilposta a leveleket majd utánunk küldi az 51-es tábori postához, vagy vissza a feladónak. Írj megint úgy, hogy… „karp. tiz. úrnak”: kiderült, hogy így helyes.

Most ½ 12 van, hideg vasárnap, az eső szemergél, varjak kárognak. Azt hittem, nyugodt napom lesz, s reggel 8-kor váratlanul nagy rakodás előkészületei kezdődtek. Most egy negyedórára egyedül maradtam az irodában, itt írom ezt a pár sort. Csak fel tudjam adatni, vagy adni idejekorán. Ahhoz félórás utat kéne megtenni, s ember nincs, még a gyengélkedőket és a raktárost is befogtuk.

Isten veled, a postaládát ½ 5-kor ürítik, talán ide írom még majd a mostanin kívül is, hogy én bizony szeretlek, kívánlak, ölellek és csókollak.

Édes! Szervusz!

Lőrinc

Most egy hétig talán énnekem kell majd ellátni az élelmezést. Szörnyeteg dolog. Csókollak.

L.

216.

Kedves kislányom,

csak egész röviden*: megjött a rakodási parancs, ami a leszerelés kezdetét jelenti. Két napja folyik már a munka, autós katonák érkeztek hozzánk tehergépkocsikkal, mindenki őrülten dolgozik, tudva, hogy ez már hazafelé gyorsítja az utat.

A lőszer bevagonozása kb. 6-8 napig tart; a másik raktárt a baktalórántházi részlegünk rakja fel. Ha ez meglesz, a baktaiak bejönnek ide, meghálnak a kocsikban, reggel mi beszállunk, a két lőszervonatot néhány kísérővel útnak indítjuk, a többiek pedig, az egész lőszerkezelő oszlop, rögtön útnak indul a marhavagonokban, tehervonaton Pest felé. Ez biztos. A hazaindulás dátuma 8–11-e közt lesz. Pestig így két nap az út. Pár nap rámegy még a leszerelés pesti végrehajtására, de mindnyájan úgy számítjuk, hogy okt. 15-én már biztosan kibújunk angyalbőrünkből. Igazán ideje.

Mióta utoljára találkoztunk, már nem dolgoztam irodalmilag, s jobban részt vettem az itteni életben. Bizonyos társasélet is kialakult, meghívások családokhoz, mozi stb. Te közben pihentél valahol, ugye? Majd elmondod; most már rövidesen találkozunk!

Ide visszaérkezve várt az értesítés, hogy kaptam időközben egy legénységi csillagot, vagyis most már szakaszvezető úr vagyok. A tiszti kinevezés rém sokáig elhúzódik.

Szeretnék tudni rólad minden kis és nagy dolgot. Izgatott az elseje is, de alighanem rendben volt minden; s ha nem lett volna, tudod, kihez kell fordulni: H. J.-hoz.

Alig várom, hogy Pesten legyek és lássalak. Csak ne lennél olyan szomorú és gyenge és soványka!

Tekintve, hogy innen minden valószínűség szerint csak a jövő hét közepén indulhatunk, egyszer még feltétlenül írhatnál. Írj is. Biztosan jó kiadós levélre futja az elmúlt két hétből. Feladónak írd a Bandi címét: s ha mégis elmennénk előbb, akkor a posta visszaküldi nektek. De ez nem fordulhat így: írj szombaton, vagy vasárnap de., akkor hétfőn megkapom s még felelek is. Én mindenesetre jelét adom még a hazakerülés fázisainak, s kereslek majd, mihelyt lehet. Most már kevesebb zavart okozok, hogy nincs nálatok idegen.

Küldök egy fényképet is, noha már láttad; most kaptam belőle másolatot.

Pár nappal ezelőtt még rettenetesen el voltunk keseredve mind. Az egész I. hadtest leszerelt, néhány kis alakulat maradt csak vissza, köztük mi. Kilencvenhat napja katonáskodom – semmiért! Írmagnak hagytak meg bennünket, s minden emberünknek ezer dolga otthon, itt meg a napot loptuk, s az életünket lopták. De a rakodási parancs s a hozzá fűzött hiteles információk egyszerre megvigasztaltak mindenkit. Az embereket alig lehet visszatartani, olyan őrülten akarnak dolgozni, pedig így is nyögnek, izzadnak a nagy rakaszok súlya alatt. Ha tőlük függne, három nap alatt kész volnánk a 36 vagon berakásával. De a vagonok késnek, nagy bennük a hiány.

Sietek, kedveském; a fontos most az, hogy biztos jó hírt írhattam. Ha nem is elsejére, de nem sokkal későbbre, 15-ére úgy alakult a sorsom, hogy szabadulok. Ezt már csak kibírjuk.

Írj tehát Kisvárda, Attila u. 22. címre, rögtön; úgy, ahogy én jelzem a feladót.

Nagyon szeretnék már veled lenni. Isten veled, sokszor csókollak.

Lőrinc

*Végül mégis egész levelet írtam. Nehéz elválnom tőled még levélben is!

217.

Kedves! beszéltünk róla, hogy együtt töltenénk egy napot. De csak, ha nálad lehetne. (Legfeljebb az Aréna útra lehetne gondolni, ha a barátnőd még egyedül van; de azt se nagyon szeretném.) Sajnos, a legjobb vonat innen úgy indul (illetve Gyöngyösig busz), hogy este 10 után ér Pestre. Ekkor pedig neked talán kényelmetlen a látogató. Egy másik vonat 2 tájban érkezik Pestre Pásztó állomásról, Rozsnyó felől, szintén gyors és szintén a Keletin. Válaszolnod már nem lehet, ezért a te nevedben is gondolkozom.

[Áthúzva: Egy nap, valószínűleg hétfőn, táviratozok neked, hogy ekkor meg ekkor érkezem. Csak a Keletire mennek vonatok innen. Benne lesz az óra és a perc is.]

Ez nem jó, áthúztam. –

Egy nap, valószínűleg hétfőn idejében táviratozok neked, hogy érkezem. Ha nem lesz benne óra és perc jelzés, akkor az azt jelenti, hogy aznap du. 2–½ 3 közt nálad leszek. Ezért te a távirat megkapásakor hívd fel Bandit, hogy megjöttek a várt vendégek, s aludjon máshol; esetleg, ha kell, vidd be a szükséges apró holmiját, hogy ne jöjjön haza; kérdezd meg, mire van szüksége. Így én nyugodtan bemehetek hozzád, s nálad maradok másnap ugyanaddig az óráig. Ha bármi közbejönne (pl. Bandi ágyban fekvő beteg), akkor csak egy kis beugrásnak számít majd a vizit és elmegyek. Légy tehát otthon hétfőn délelőtt, hogy értesülj a táviratról. Hogy ehhez a vonathoz (melynek pontos érkezését könnyen megtudhatod) kijöjj, az felesleges.

Lehet, hogy ezt a táviratot csak kedden délelőtt adom fel; akkor is járj el ugyanúgy.

A táviratot Bandi címére hozzád küldöm.

Ez az egyik lehetőség. A másik az, hogy este kell érkeznem.

Ekkor is kora délelőtt táviratozok, s így te még délután is elküldheted Bandit azzal, hogy éjjelre ne jöjjön haza. Persze csak akkor, ha lehetőnek látod az esti bemenetelt, vagy más jó (nem szállodás) megoldást találnál. Esti érkezésem kétféle lehet: gyorson a Keletin 10 után, vagy autóbuszon a Mussolini téren ½ 10 körül; a táviratban benne lesz a pontos hely és idő. Már most: ha nem akarod, hogy felcsengesselek, és nincs más megoldás sem, akkor ne csinálj semmit, én jól körülnézek a Keleti (érkezési) oldalsó kijáratánál a jegyszedőknél, pár percig ácsorgok, aztán elmegyek haza; illetve ugyanígy jól körülnézek a Mussolini téren a MÁVAUT iroda előtt, ahová az autóbusz végállomásra érkezik, és aztán hazamegyek. Ha azonban találtál megoldást, akkor gyere ki a táviratban jelzendő egyik helyre idejekorán, és gyere oda hozzám, amikor meglátsz, s együtt maradunk másnapig: hazaviszel hozzád (ha lehet), vagy az Aréna útra, taxin.

Jó?

Bármi jönne közbe, szerdán már nem táviratozom. S akkor már csak Pestről jelentkezem. Sajnos, a boltba 2–4 közt nem lehet telefonálni.

Itt jól éreztem magamat, elég sokat dolgoztam, többet, mint amibe kerülök. A hely roppant elegáns, keresztény tisztviselő jellegű; nagy flanc nincs.

Hol tartasz a szvetterhorgolásban? Szép legyen és főleg jó! Ne spórolj vele!

Szeretnék veled lenni, szeretném, ha hozzám bújnál már. Ne légy ideges és rosszkedvű, ha otthon leszek.

És ne haragudj, ha mégis elmarad a fenti terv megvalósítása. Akkor nem tehettem másképp. A dologba az itteni munkám haladása és pesti ügyeim alakulása is beleszól.

Szervusz.

A viszontlátásig sokszor csókol

L.

Ui.: Ha, ami valószínűtlen, egyéb megoldást találnék én, akkor bővebb táviratot küldök, hogy mindent megérts.

L.

218.

Kedves Böske,

szerettem volna hétfőn délután meglátogatni magukat. Úgy látszik azonban, hogy meghűltem. Gyanúsan forró a homlokom s ugyanakkor fázom. Szombat este van, egész délután dolgoztam, sokat és szerencsésen. Remélem, nem lesz baj, de azért értesítenem kell magukat, hogy esetleges távolmaradásomat mással ne magyarázzák. Legjobb volna, ha hétfőn délben egy órakor betelefonálna érdeklődni a hivatalba. Remélem, ott leszek. S ha csakugyan meghűltem, akkor majd én jelentkezem, mihelyt tudok. Jó szerencsét! Kezét csókolja:

L.

219.

Kedves B., nagy sietve indultunk el, szombat estétől kezdve azonban már egy helyen vagyunk, véletlenül igen kitűnő szállásom akadt, kényelmes, tiszta, meleg. Az új világból még nem láttam semmit, de a rádióból tudom az eseményeket, amelyekre bizonyára ti is különösebben figyeltetek az elmúlt napokban. Azt hiszem, a postánk igen lassú lesz, nagyot kerülve jön vissza hozzánk, így aztán nehéz lesz a levelezés. Zöld laphoz ma jutottunk először. Házigazdáink valósággal a tenyerükön hordoznak, vendégül látnak. Egyébként sejtelmem sincs semmiről. Ne írjatok, míg megint nem írok. Kézcsók és üdvözlet.

Lőrinc

220.

Kedves B., roppant nehézkes az érintkezésünk Pesttel, de azért remélem, még idejekorán megkapjátok a lapomat. Jól vagyok, s ha így haladnak tovább a dolgok, alighanem igen hamar látni foglak benneteket. Remélem, az elsejei dolog beváltására sem kerül sor. Már az idő is megjavult. Szeretnélek mielőbb látni benneteket, és mihelyt tudok, jelentkezem. Sokat gondolok rátok, és kíváncsi vagyok, mi minden történt azóta. Velem nem sok… Jó egészséget és kedvet kívánok, üdvözlet és kézcsók.

L.

221.

Drágám, Pesten vagyok, pár nap múlva vége a közjátéknak, máris civilben járok, déltájban vagy két órán át kerestelek a boltban, a Svábhegyen (ahova Bandi nevében szóltam fel kétszer is), Hüvöséknél és Gáboryéknál telefonon. A házfelügyelőnő most, ½ 1-kor, meglepetésemre beengedett a lakásba, szó nélkül, úgyhogy itt írom ezt a pár sort. A kapukulcsot kérte, hogy adjam le nála.

Kaptál hírt rólam? A tábori posta csak elméletben volt meg, úgyhogy a zöld lapok csak ezután jönnek, óriási késéssel. Mindegy, az a fő, hogy hamar véget ért az egész ügy. A múlt hét végén már kezdtük sejteni. Nagyon örülök neki, s azonnal látni szerettelek volna. Milyen kár, hogy épp ma sehol sem értesíthettelek. Most már nem érek rá tovább várni. Már civilben vagyok.

Holnap, szerdán, 12 után, úgy sejtem, szabad leszek egy kis időre. Vagy később. Milyen jó volna tudni, hol leszel! Lejöhetnél a Svábhegyről erre a bizonytalan időpontra? Egy-másfél órát együtt tölthetnénk; de hát mikor kezdődik az az egy-másfél óra? Ezt nem tudom. Mindenesetre kijövök ide megint (12-től kezdve remélhető), s ha nem vagy itthon, feltelefonálok a hegyre. S ha nem érlek el, akkor majd csütörtökön kereslek odafent. Pénteken majdnem teljesen bizonyos, hogy már a szerkesztőségben dolgozom.

Jól vagyok, jó helyem volt. A visszajövetel igen viharos gyorsasággal történt és megerőltető volt, de ha csak két hétig tart valami, akkor csak azt lehet rá mondani, hogy nagyszerű.

Ha Bandi telefonon referálna a leszerelésemről, beszélj vele úgy a hegyiek előtt, mintha délelőtt is ő keresett volna. (Először egy alkalmazott-félével, másodszor egy vezetőféle hölggyel beszéltem, 10–½ 11 közt.)

Hogy hogy vagy, azt tőled szeretném hallani, rajtad szeretném látni. Sokat gondoltam rád, s igen jó volna, ha most itt lennél. Csak egy percre! Mindenütt érezlek az üres lakásban. Hol jársz épp most? Az a második hang azt mondta, hogy korán lejöttél, s csak délután mégy vissza. Biztosra vettem, hogy hazajössz ebédet készíteni. Most már elmúlt egy óra, mennem kell. Ma ne várj.

A viszontlátásig sokszor ölellek, csókollak, szívem.

Szervusz!

Lőrinc

Ui.: Szerdára végül is ezt találtam legjobbnak: légy a hegyen, én, mihelyt szabadulok, az első telefonállomásról felhívlak, s te esetleg indulsz onnan le, én meg a laktanyából ide, s találkozunk. Ha pedig előbb lejönnél, hagyd meg, hogy hazajöttél, s akkor is idejövök du. 12–6 közt valamikor. Inkább korán, mint későn!

L.

222.

Sokszor üdvözöl és kézcsókját küldi:

Sz. Lőrinc

[Aláírások:] Csuka Zoltán, Drucker György, Hankiss János, Nyírő József, Zilahy

223.

Kedves Böske, –

megjöttem! A délutáni 2.20-as személlyel indultam, fél hétre értem ide. A vonat éppen megtelt, zsúfolt nem volt, mindenki ült a III.-ban is, Fehérváron az utasok egyharmada leszállt. A kalauz mondta, hogy de most aztán erősödni fog a forgalom, mi lesz pénteken és szombaton! Egy, sőt két koffert mindenki hozhat, csak nagyokat és sokat ne cipeljen. Ha jó egy órával előbb kimegy, azt hiszem, nem jön zavarba szombaton sem.

Most, mint mondták, naponta három vonat van. Egy hajnalban indul 5.25-kor, személy, Fehérváron át kell szállni róla, rögtön indul tovább; a másik a 2.20-as; a harmadik 18.30-kor indul, és gyors. Mind a Déliről. Ne menjen péntek este sehová, s utazzék a kora reggelivel. Majdnem egy teljes nappal nyereség! Érdeklődjék maga is, és tudja meg, nincs-e szombat reggel, kivételesen mégis gyorsvonat.

Az én jegyem, csodák csodája, érvényes volt. Szombattól hétfőig nem lett volna az. – Az utazási irodában tegnap azt mondták, hogy a maga jegyére rá kell fizetni, szóval nem teljesen érvénytelen. (Valószínűleg az ingyen visszautazás esik el.)

Egészben véve nem látszik az utazás (még a hétvégi sem) olyan szörnyűnek, mint gondoltam. Illetve ma egyáltalán nem volt még az.

Útközben két ismerőssel beszélgettem, egyik sem ide jött.

Itt még semmi élet sincs. A Kupa, a parti Zrínyi és a Kis Bendegúz s a Katinka nyitott. Vendéglistát még nem mutatott a titkár úr. Az jó volt, hogy írt az igazgatónak; szeretném tudni, mi lesz. Látom, a parton a szép Lujza Panzió is nyitva van, ez nem a fürdőigazgatóságé; a modern nagyszálló, a Sellő nincs, s állítólag nem is lesz. Nekem a Kupában az I. emeleten adtak szobát, nyugatit, de sikerült elcserélnem egy délivel a III.-on. Így jobb lesz. Az ünnepek után könnyű lesz rendezkedni, magyarázta a titkár úr, most zsúfolva vagyunk. – És négy napra akart ünnepi árat számítani. Hivatkoztam a megállapodásra; ekkor rögtön visszakozott, – óh, kérem, legyen hát csak két nap, dehogy akarjuk elkedvetleníteni az IBUSZ-utasokat! A szobám száma 301, rögtön az első a III. emeleten, balra a lépcsőtől.

A vonatnál a portás várja a vendégeket, szólni kell, hogy: Kupa! – s rábízni a nagy csomagot, ő beviszi. S esetleg várni is fogom! –

Most nagyot fogok aludni, de még kiviszem ezt a levelet a vasútra, hogy a reggeli gyors visszavigye.

El ne késsen, le ne maradjon! Ne higgyen a szabónőnek! Üljön a nyakán. Az idő, mint mondják, egy hete isteni. Látni is nagy, hirtelen-száradt pocsolyahelyeket a parkban; de itt-ott még áll a víz. Úgy vélem, ide pénteken, de még inkább szombaton este fog özönleni a nép, s kedden a reggeli gyorssal és az esti személlyel megy vissza.

Új hír: Németh Lászlóék (illetve az asszony szülei) megvettek itt egy nagy, régi, rozoga arisztokrata villát, panziót nyitnak, s Laciék is jönnek, már talán az ünnepekre. Ha itt lesz, mennyi pletykát fogok hallani attól a gyors eszű, éles szemű asszonytól!

Úgy látom, itt semmit se lehet beszerezni. –

– – –

Kedden délután hívtam telefonon; sokszor; senki se vette fel a hallgatót! Este pedig egy órán át, 8 után, szakadatlanul „mással”-t jelzett a másik telefon! Mi történt? S ma ½ 2-kor, indulás előtt, autón maga felé kerültem; nem volt otthon!

Sok bajom volt hirtelen az újabb igazolási hercehurcával. Egyelőre rendeztem.

– – –

Most megyek vissza, vacsorázom.

Hálistennek szörnyen unatkozom.

Ha megtudnám a maga itteni címét idejében, akkor még megírom holnap.

Jöjjön minél előbb.

Csókolja

L.

224.

Most már csak egész röviden. Rosszul aludtam, korán felvertek kalapáló, renováló munkások, nem tudok dolgozni; „bágyadt” vagyok, ami nem csoda. De nagyon jól esik a semmittevés.

A titkár úr mutatta a húsvéti előjegyzési könyvet, magának a II. emeleten (a neve persze I. em.) van szobája, a 219-es. Délelőtti napja van. Ezt érdemesnek tartom megírni, ígértem is tegnapi levelemben, még biztosan megkapja a megnyugtató közlést. Kérdeztem, ki az a K. E., ahogy más neveket is, de nem tudtak róla semmit. Én pedig nem mondtam eddig, hogy ismerem, s hogy magántisztviselő.

Fürdeni alig járnak, a strand még nem nyitott, fürdőruhában indul innen, aki indul, s valami köpenyt vagy felöltőt vet magára. Jó messze van a strand. Közvetlen ismerős ide a Kupába eddig nem jelentkezett az ünnepekre. Ellenben van néhány baráti villatulajdonos; így jönnek Germánék (Bajor) és Németh Laciék szülei, a Démusz vendéglős-pár. Tegnap írtam, hogy panziót nyitnak, s láttam az öreg Démusznét, amint dirigálta a kirakodást két teherautóból késő este. Sok munkája volt, nem akartam zavarni, s így nem tudom, maguk Némethék is itt lesznek-e pünkösdre. A Bajor-villát is szörnyen takarítják, bizonyára egész sereg vendéggel fognak érkezni. Szeretném tudni, mikor megy legközelebb A bolond Ásvayné a jövő héten. A Kozma-Graf-villa új tulajdonosai is itt vannak már. Tartok tőle, hogy itt lesznek Vajda Ödönék, Bayék, Szvatkóék és Kandó Laci. De a Kupában aligha. – Mindegy, most már rendben leszünk.

A koszt tisztességes, de nem ragyogó. Napi háromszori étkezés.

Mozi az ünnepekre, s aztán hetenkint kétszer van. Az idő ma is kitűnő. Éjjel rengeteg a békaümmögés, ezt meg kell szokni.

Tehát II. em. 219. (Az enyém: III. em. 301.) A többi kialakul. Sokat fog unatkozni, pihenni. Ingyen fekvőszékek vannak a parkban. S nagy hall, nagy kert, sok sétaalkalom. Hajó és komp jár; a komp a szomszéd Szántódról Tihanyba elég sűrűn. Étkezés jegyfüzet-alapon, italt kis vendégfüzetbe írják, s minden külön fogyasztást.

Menjen ki jó korán a vasútra. Ha baj lenne, táviratozzon. Sz. L., Bföldvár, Kupa. Aláírás: Pista.

Nem akar kézimunkázni? Rá fog szorulni!

Várom, csókolom.

L.

225.

Két érdekes napot töltöttünk itt, 470 km-nyire Pesttől, minden nagyon jó, csak a szállodák rémesek. A viszontlátásig üdvözletet és kézcsók:

L.

226.

Beszéltem Bandival, s megkaptam első, jó későn írt leveledet. Szóval nem jöhetsz; és mégis fel fogsz jönni vasárnap vagy hétfőn. Vele érintkezésben maradok. Hogy ő írt, majdnem fölöslegessé teszi a levelemet.

Sokat változtat a helyzeten, hogy váratlanul szabadságra mentem: rengeteg dolgom közt elfelejtettem, hogy a szabadságom most nem 15-én kezdődik, hanem már elsején. Én küzdtem ki, nagy nehezen, két hónappal ezelőtt, de a rengeteg elfoglaltság, a katonadolgok, a német út, a könyv készítése egész kimosta a fejemből a végső megállapodást. Itt állok hát „megfürödve” – s nem tudok mihez kezdeni. Nagy kár, hogy nem jöhettél fel elsején, megbeszéltük volna a helyzetet.

Bandi azt mondja, hogy van hely itt-ott a Balatonnál, más információk szerint minden jó hely zsúfolásig tele van. Nem tudom, kísérletezzem-e Földvárral. Lehet, hogy leutazom oda, s akkor rögtön hírt adok. Néha bizonyára átjöhetnél, szeretném. Vagy máshova menjek? Ha előbb tudom meg, hogy elsején nem jössz fel, nyertem volna időt az előkészítésben. S dolgoznom is kéne, de mennyire!

Hogy vagy a dolgaiddal? Nem túl terhesek? Azt hiszem, jó volna máris segítséget venni.

Százféle megoldási terv van a fejemben, nem írok a részletekről, a Bandi-féle ügy miatt úgyis feljössz vasárnap, legkésőbb este, s hétfőn korán keresni foglak. S ha közben mást tennék, amit nem hiszek, akkor is elérlek majd ott, ahol most vagy. Valahogy majd csak elérlek. Még arra is gondoltam már, hogy pár napra Szárszóra mennék, ha Földváron nincs hely. Egyiket sem akarom lekötni nélküled, megbeszélés nélkül.

Az idő is olyan komisz ma!

Édeském, mint látod, csupa tűnődés, amit írok, nincs benne semmi megfogható. Persze, hiszen nem éntőlem függenek egyedül a dolgok. Egészen vaktában nem akarok utazni, elhasználni a jegyemet… S itthon mennyi a munka! Majd szóban elmondom.

Leveled nagyon rövid volt, látszik, mennyire el lehetsz foglalva. Nem tartom jó jelnek. Most már ne írj többet, legfeljebb dupla borítékban Bandinak, mert nem járok be a hivatalomba. Találkozni kell, addig semmi se mozdul. Vagy hívjalak talán telefonon? Nem tudom, mit teszek majd. De mindenesetre tudni fogsz róla.

Kár, hogy Földváron szomorkodtál. Miért mindig csak a rosszra emlékezni? Azt én is megtehetném. Nagyon jó volna, ha itt lennél. Alig várom, hogy lássalak. Akárhol leszek, meg fogsz látogatni, s nem is egyszer. Jó?

Isten veled, ez a levél csak egy kis duruzsolás. Szervusz! Sokszor csókollak, kedveském.

Lőrinc

227.

Kedves B.! Csak nagy sietve pár sort: a kamarai ügyben eljártam, közbelépnek, reméljük a legjobbakat. Tehát 23-án fogsz ott jelentkezni az iratokkal; így mondta Bandi, s így várják.

Minden programszerűen zajlott le, pénteken reggel jöttem fel Pestre. Utólag kiderült, hogy rengeteg ismerőssel találkoztam, csak nem tudtam róla, talán kétszázzal is! (Köztük Sárközi Mártával, aki csütörtökön épp akkor járt a földvári állomáson, amikor te.)

B. új hivatali helyiségbe költözik, holnap vagy holnapután már érintkezésbe kerülhetek vele. Úgy tudom, 22-én érkeztek meg, ugye, jól emlékszem? Keresni foglak 23-án reggel 9-ig nálad, aztán menned kell a kamarai ügyekben, tehát nem várhatsz, ha elkésnék; de megint kereslek majd otthon délután. Ez legyen az általános irányadás, ha B.-val nem állapodunk meg majd még valami határozottabban. 24-én este 6.15-kor van a rádióelőadásom, végső egymás-elkerülése esetén rögtön utána akár ott is hívhatnál.

Pillanatnyilag a kamara lesz a legfontosabb. D. Kocsis László szerkesztő az, aki protezsált, az utánjárást dr. Polyánszky, a M-g. közgazdászati szerkesztője csinálta. Eredményt persze nem tudok.

Itthon rengeteg intéznivaló várt, a rádióelőadásig nem mehetek miattuk sehova. Szeretnélek már látni. Jó volna, ha a nyaralásod és a Svábhegy közé beilleszthetnéd szabadidőnek a 23-át és 24-ét. Azután még elmennék Erdélybe. Az esküvő 31-én lesz.

Földváron 20 Baudelaire-darabbal készültem el, már csak egészen keveset kell ezeken a verseken dolgozni; hét még teljesen hátravan. Láttad a M-g.-nak azt a múlt hét közepi számát, amely hírt adott a Magyar Csillag rólam írt cikkeiről? Ez nem fontos, csak mint figyelemfelkeltés. Ellenben vedd meg, ha hozzájutsz, a Csillagot, a július 15-i számot, 2,50-ért árulják lent is minden IBUSZ-pavilonban, Szegi Pál és Szentkuthy Miklós foglalkoznak velem, igen-igen kiadósan s végre úgy, ahogy kell. Ha nem kapod meg, majd megszerzem neked itt ezt a Csillagot, de jobb volna, ha mielőbb olvasnád te is.

Isten veled, az időd végül egészen jó lett, ugye? Mi úgy hajókáztunk, ahogy kiszámítottam, anyuka nagyon boldog volt, s velünk volt Lóci is (aki közben, idő előtt, levizsgázott, s így szabadult a szobafogságból, sőt 3 ½ napi balatoni ajándékot is kapott).

Jó szerencsét mindenben. Várlak és csókollak.

Lőrinc

228.

Kedves B.,

zsúfolt vonaton, de megérkeztem. A türelem sokat segített. Utasok tanácsára Lellén szálltam ki és a Gyárfás Panzióba jöttem. Egy vacak kis depandanszban lakom, a „Naplopó”-ban, a 7-es szobában. Katonaszemmel nézve megfelel, egyébként igen gyarló. A többi, jó hely: foglalt. Ide jöhetnél, egymás mellett lenne a szobánk. Reggel óta hívtalak telefonon (Csáky, majd Tuza), de nem lehet kapcsoláshoz jutni. A kalauz tegnap azt mondta, hogy valószínűleg szombaton jön az új korlátozás, illetve az engedélyrendszer bevezetése. Ezért akartalak mindenáron még ma délelőtt elérni, hogy utazz el péntek délután. Hátha most aztán nem lehet?! Nagyon túlterheltek most a telefonvonalak, dringend kell beszélni, s még úgy is nehezen megy, vagy éppen sehogy. Az itteni telefonszám: Lelle 17, Gyárfás p. – Ezen a telepen egymást érik a panziók, félig, háromnegyed részig tele, volna hely elég. Ha nem jöhetsz, esetleg máshová mennék, később. A „Gyárfás” nagy, rendetlen, kopottan hirtelensült-modern ház, sok melléképülettel; egészen jó ezek közül a „Siesta”, de zsúfolva van. Nem tudom, mit tegyek. Délelőtt már dolgoztam. Ezt a kis levelet csak biztosítékul írom, mert hátha még behoz a központ; ha viszont nem hoz be, este elmegy, s reggel nálad a levél. Próbálj te is hívni, reggel 7 órától kezdve! Akkor még könnyebb a helyzet. Vagy táviratozz, hogy jössz. Hely mindenképpen lesz. Amíg végleg le nem maradsz (amit nem szeretnék), nem megyek máshova! Most ½ 3 van, most indulhatnál a Déliről. Válts III. osztályt, úgyis csak azon van hely, ha egyáltalán van, én is úgy jöttem a jobb jegyemmel. Holnap is próbállak hívni, megbeszélés szerint. Szeretném, ha itt lennél. Jegyek nem kellenek. Levelet ne írj, illetve Gáborjáni Sz. L.-nek címezz csak, s a feladó legyen V. Endre. Sokszor csókollak, s remélem, mégiscsak hallani foglak még ma.

Lőrinc

229.

Kedves B., – sok döntés és ellendöntés után végül is szombaton reggel kellett indulnom. Most ½ 4 van, egy veszprémi kávéházból írom ezeket a sorokat. Úgy tudom, maguk is jártak itt és a Bakony vidékén: én is sokat gondolok rá. Estére nyilván megérkezünk, mihelyt lesz címem, megírom. Most csak ezt a kis híradást… Minden jót mindnyájuknak üdvözlettel és kézcsókkal

L.

230.

Kedves B.,

sok hercehurca után szombaton elindultunk ide, Noszlopra. Útközben Veszprémben megálltunk, onnan írtam egy hevenyészett lapot; megkaptátok? Estefelé hóviharban mentünk át a Bakonyon. Veszprémben láttam azt az idegenforgalmi irodát, ahonnan valamikor Bakonybélbe indultunk; nagyon jólesett visszagondolni. Este 8 tájban értünk ide, esőben, óriási sárban. Ez, a sár, a fő rém itt, meg a hideg. Szörnyű szállásom volt, Darvas Jánossal közösben, egy Bábics nevű kőmívesnél, fűthetetlen és világíthatatlan szobában. Vasárnap aztán magam kerestem lakást. Most mindketten a Noszlop 345. számú házban lakunk (itt nincsenek utcanevek), egy Mihályi Vince nevű asztalosmesternél: van padló, villany és kályha, csak fát kell még szerezni, és kéményt építtetni (saját pénzen, vállaltuk) – és akkor még fűtés is lesz. A hadikoszt nagyon jó, kár volt ennivalót hozni, a faluban sok a liba (à kg 13-15 pengő), tej is van, és cigarettáért minden kapható. A cigaretta fekete ára a 6-szoros, 10-szeres ár! Most vettek 100 Szimfóniáért 6 kiló disznóhúst! Pesttel viszont irtózatos nehéz az összeköttetés, vonaton állítólag 3 nap. A falu tele katonasággal, menekültekkel. A parancsnokság most rendezkedik be, az ún. „Posch kastélyban”, nappal én is itt leszek. Jövőnket nem tudjuk. Ha Pestnél javulna a helyzet, alighanem visszaköltöznénk. Szeretnék sokat tudni rólatok. Írj! Címben csak polgári szavakat kérek, úgy is megtalálnak. Nem utaznál le ide? Ah, bolond gondolat – – Azt mondják, a posta 4-5 nap alatt viszi a leveleket. Hideg van, ez a fő rossz. De jó volna ide az a kis villanykályha és a többi… Isten veletek. Csókollak:

L.

Cím: Sz. L. író, szerkesztő, Noszlop, Veszprém megye, Posch kastély.

Írjatok azonnal!

231.

Kedves B., – vasárnap megint baj ért, a II.-ból ma áthoztak az Andrássy út 60-ba, ott szabadon engedtek, eljárás – vizsgálat – tovább folyik ellenem. Illyés Gyuszinak rengeteget köszönhetek, most is őnála írok (Erzsébet krt. 5. IV., a „Pegazus” filmnél, Zilahy legénylakásán lakik). Megpróbállak keresni. Holnap, szerdán du. esetleg írói igazolóbizottság elé kerülhetek, védőbeszédem készen van. Pár napig itt leszek. Nem tudom, hogy szoríthatnám meg a kezedet. Talán nem lehet. Aliszéknál, Budán, nagy betegség volt, tüdőgyulladást kapott Bandi, már jól van.

Még adok hírt, mielőtt visszamegyek. Egyelőre ne érdeklődj. Csak Aliszék tudnak rólad. – Sok szeretettel, kézcsókkal:

L.

Baranyai Erzsikénél lakom, Király u. 100, II. 11.; (László-féle lakás), itt többnyire tudnak hamar az eseményekről.

232.

Kedves B., – sajnálom, hogy olyan ideges voltál, s hogy én talán még idegesebb. Tudod rég, hogy az esik legrosszabban, amikor azzal vádol valaki, hogy „nem akarok”, hogy „én” nem akarok…! De hagyjuk ezt. Azóta lemondtam az útról, minden lehetőség bedöglött, aztán egyszerre a képviselői különvonattal új támadt: most itt fagyoskodom a Keletin, s egy ládán írom ezt a pár sort. Reggel, a villamosról, azt hiszem, téged láttalak 9 előtt pár perccel, szürke ruhában szaladtál az állomás, a fogas felé. Kiáltottam volna, de nem lehetett már…

Nem hiszem, hogy az út és a hely Sóstóhegyen jó lesz. Utazásom inkább csak terepszemle lesz és egy kötelezettséggé vált ígéret teljesítése. Sok minden visszatartana, jó dolgok és rossz aggodalmak. De ezt a különvonatot már nem szalaszthatom el. Debrecenig mindenesetre eljutok vele.

Azt hiszem, újév táján már itthon leszek, úgy indultam, kevés holmival, fehérneművel. A posta onnan, ha egyáltalán megjön, 14 napot igényel, a levélforduló tehát egy egész hónapot. Így aztán nem kérem, hogy írj, vagy hogy Bandi írjon… Én írok majd, vagy táviratozok, ha visszaindulok, s itt mindenesetre rögtön keresni foglak.

Még egyszer: ne haragudj te se, és ne csacsiskodj máskor. Olyan sokszor történt már hasonló összekoccanás, a legrosszabbkor is…

Isten veled!

Egy dátum jár a fejemben, tudod, melyik!

Megpróbálok még Bandinak telefonálni a hivatalába, s rajta át üzenni: jó karácsonyt és újévet! Kézcsók, sok üdvözlet az ismerősöknek.

Szeretettel csókollak.

Lőrinc

Címem: Sóstóhegy; Nyíregyháza mellett, Thomas Ernő úr levelével.

233.

Képzeld, még csak ¾ 9 és már kint vagyok a zöldben és dolgozom. Este nagy szél jött, csattanva vágódtak be ajtók-ablakok (mert itt folyton tárva-nyitva áll minden); azt hittük, ítéletidő jön; de még csak esőt se hozott, egyetlen cseppet sem. A tücskök nem zavartatták magukat. Nagy lehűlés jött. S íme, ni, az is csak egy éjszakán át tartott. Most megint ég, tüzel minden. Tegnap 29 fok volt az elsötétített lakásban.

Nem vagyok azonban oly rég itt, mint ahogy talán hiszed. Az a csütörtöki autó elmaradt péntekre, aztán még tovább, csak hétfőn utazhattam. Szép volt az út, kitűnő teherkocsi, ügyes, okos kísérőkkel. Siófokon megfürödtünk a Balatonban. Az egyik főhelyen, csak úgy, odakanyarodva a romok elé a teherautóval, s ott ebédeltem hideget a mólónál, az üres parkban. Mikor Pesten 500.000 adópengő volt egy kiló barack, Siófokon 4.000.000! Nem csoda, hogy halottabb az élet még annál is, amilyen lehetne. Földvárt, sajnos, nem láttam, az út két kilométerrel előbb délnek fordult. Gyönyörűséges tájakon gurultunk át, hegyes-völgyes, erdős vidéken, négyszer-ötször kellett azt hinnem, hogy no, mindjárt megérkezünk – Bakonybélbe… A házigazdáim nagyon szeretnek, igen pedáns, tiszta, gondos, művelt emberek, ny. banktisztviselő az egyik, akinek felesége is van, Mária, helybeli orvos a másik, Baumgartner Sándor. Roppant kedves, mintaszerű a lakásuk, csak kicsi, három szoba plusz hall; kicsi, ha vendég van. A gazdaság egészen mintagazdaság, nagyon élvezem a sok újat, s a régit, amit eszembe idéz innen-onnan. Az étkezés egyenesen mennyei, gazdag, változatos, bőséges. Minden cserealapon kerül össze, vagy saját termés. Az oroszok már tavalyelőtt ősszel itt voltak; a házat és lakóit azonban, hogy, hogy nem, nem érte baj. Talán 10 hold lehet a két testvér egyesített birtoka, konyhakert, szőlő, dohányültetvény, gyümölcsös, egész táblákban rózsa, aztán gazdasági épületek, libák, kacsák, disznók; a gyöngytyúkok most is itt szaladgálnak köröttem, rém gyors a mozgásuk. Hatodnapja hajnaltól sötétségig dohog a szomszédban a cséplőgép motorja.

Most egy meszelt, fedett, elöl nyitott, kör alakú téglalugas-félében ülök, ampelopszis futja be, az egész csak úgy zsong a rengeteg méhtől. Előttem hosszú, nyílegyenes zöld folyosó: a szőlő főútja, ragyogó zöld fény és árny, messze a végén, a piros palatetejű ház sarka, azon túl a sárga tornyú templom, tündöklő ezüst kupolával, s azon túl és jobbra-balra a magasban a felhőtlen ég. Arra, a templomon túl van Olaszország; te az ellenkező irányban vagy most…

Felmentem a kőlugas tetejére, vaslétrája van, ott akár meztelenül is lehetne napozni, ha az aszalványgyümölcstől helyet találna az ember, és láttam körben a falu határát (mert a szélén vagyunk) és integettem neked. Csókollak, édes.

Sárgarigó, gerle. És sok, sok, sok napfény!

Balra innen, a kert végében van egy kis fenyves. Ott szoktam dolgozni néha, legtöbbször azonban a szőlőlugas-folyosóban, ahová kicipelem a piros vasasztalt, amelyen most ezt a levelet írom.

Egyszóval igazán ideális helyen vagyok, s a munka is halad már. A lakás zsúfolva van kitűnő könyvekkel és kitűnő modern festményekkel. Nem hittem, hogy maradt épen még efféle zug Magyarországon. A falu maga kicsi, 2500 lakosa van.

Mondjam, mennyire örülnék, ha itt lennél? Lehetetlen… Neked is örülnék, még jobban az örömödnek!

Bonyolult dolog lesz feladni ezt a levelet. (A gyöngytyúk- és csiberaj közben befutotta a nagy kertet, s megint itt csipog.) Mint mondtam, július legvégén, aug. elején újra Pesten leszek, s rögtön igyekszem hírt adni, pontos napot még nem tudok. A viszontlátásig sokszor ölellek és csókollak.

Lőrinc

Pestről semmi hírem. Figyelj; de ne írj. Szervusz!

234.

Kedves B.,

egész héten Debrecenben tartott a temetés. Úgy hittem, kedden már elkésve érek oda, mégis péntekig kellett várni. Apám vasárnap halt meg, előzetesen vérhastünetek jelentkeztek, s már épp javulóban volt. Csendesen elaludt az ágyában, vasárnap este 11 előtt 5 perccel. Behozták Debrecenbe. Azt hitték, hogy engem az értesítés nem ér el idején, ezért (s egyéb komplikált dolgok miatt) péntekre tűzték ki a temetést, délelőtt 10 órára. Én viszont már kedden du. a helyszínen voltam. Kimentem Sárándra. Ott teljesen más helyzetet találtam, mint amit képzeltem. Tíz éven át egészen hamisan ítéltük meg a viszonyokat. Anyám, szegény, hisztériásan látta a dolgokat. Apám, tudod, nagyon hívott és várt, főleg az idén. Néhány éve már összemelegedtünk, az ostrom óta pedig őszintén kibékültünk. Télen az ő olaj- és lisztsegítsége nélkül nem tudtunk volna megélni. Januárban elintézett dolog volt, hogy Sóstóhegyről hazamenet pár hetet nála töltök. Igen fájt neki, hogy mégis elmaradt a vizit, folyton várta, hogy felkeresem, én is folyton készültem hozzá. Senki se tudta leírni a kis sárándi házat és szőlőt – a bérletet – úgy, hogy csak egy kicsit is vonzónak tűnjék fel. Most láttam aztán, hogy a hely, amelyet – dolgozásra is – mindig kerestem, megvolt, készen volt, várt; csak én nem tudtam róla. Most tudtam meg csak. Az a Mária nevű lány, akivel együtt él az apám, kitűnő teremtés, egészen kitűnő ész és jellem és munkaerő; semmi közük nem volt, nem lehetett egymáshoz. (Ez különben énnekem nem is volt, nem is lett volna fontos.) Most annyi rokon gyűlt össze, hogy szerdán és csütörtökön a szénapadláson háltam, pompás volt. – Sáránd szép, friss, zöld alföldi táj, a ház tornácos, szőlő futja be, előtte tujasor és puszpángok, kert… Most már, későn, talán el fogok járni ide évenkint…

Haza most már nem megyek, mielőtt a békési és bélmegyeri program le nem fut. Püski Pestről táviratilag informált. Az itteni békési előadást (amely tegnap, vasárnap este lefutott) már meghirdették, nem boríthattam fel, ezért hát Debrecenből Szajolon át közvetlenül ide jöttem. Itt tegnapra, mára és holnapra tűzték ki a könyvnapokat.

Bélmegyer pedig egy környékbeli tanyaközpont, amely most alakul át községgé, s kiállításokat, ünnepségeket rendez 25-én, erre az alkalomra még itt kell maradnom. Békésen Karácson ref. öreglelkésznél lakom, mint legutóbb, nagyon szeretnek, az ő elsötétített könyvtárszobájában írom ezt a levelet, már csörögnek kint a veranda-ebédlőben az evőeszközök, tányérok, biztosan jó ebéd lesz, valószínűleg megint csirke. Szörnyű jó meleg van, tán már a 40 fokot is megközelíti. Kölcsönkapott fehér vászonruhában járok, mert a temetésre csak egy rend feketét vittem magammal Debrecenbe, s a feketét már nem bírom.

Eltelt tehát az egész múlt hét anélkül, hogy haladtak volna a dolgaim, anélkül, hogy „dolgoztam” volna. Nagyon el vagyok keseredve. (Mikor nem?) Lóci vizsgája is izgat. Nem tanul az a könnyelmű kölyök, csak ha hajtom. Mire hazajutok, meglesz a pótvizsga. Ha az ókeresztény bazilikaépítészetből, a bizánci stílusból vagy a románkori építészetből kérdezik, átmegy: ezt még tőlem tanulta, s a fele gótikát is átvettük. De egyebet nem tud, s alig hiszem, hogy másvalaki vagy a saját belátása rávette volna az anyag komoly átnézésére a cinquecentóig, – ez az évi anyag. S aztán meg a többi elintézetlen dolog Pesten: az Új Idők, a Magyarok, a Válasz stb., amelyek kéziratot kértek, s a házbér, a havi 320 forint, ami nincs meg, s az egyéb közüzemi teher – – – S hogy az elhallgatottak végére ugorjak: a saját munkám késése! Itt nem dolgozhatom, folyton tenni kell, fogadni kell valakit, beszélgetni, udvariaskodni.

Eddig nem írhattam. D.-ben még biztosra vettem, hogy szombaton Pesten leszek. Szajolban reméltem, a pályaudvaron majd írok neked a másfélórás átszállási várakozás alatt. De az állomás csupa rom, posta csak bent van a faluban. Itt vasárnap nem volt posta. Ma van az első nap, hogy üzenhetek. Tíz perce, hogy elment egy vendég, a bárándi ref. pap, valamikor velem járt a kollégiumban, s most átutazóban bejött hozzám s a házigazdáimhoz. A mai könyvnapon még nem voltam kint. A torony kint ¼ 1-et üt éppen. Amikor harangoznak, egész vihar innen közvetlen közelből, egész tengerszerű morgás és ringás az erős, áradó csengés-bongás; rég hallottam ilyet.

Haza, azt hiszem, 26-án már föltétlen elindulhatunk. Bélmegyerről. Ez hétfői nap lenne. Ne haragudj a késedelmes értesítésért, minden soron kívül történt. Kedden már, 27-én nagyon szeretnélek látni. De még az is kétes. Nem, az már nem! Légy egészen korán a R. Gy. utcában; s én kereslek, mihelyt tudlak. Valószínű, de nem biztos, hogy együtt bemegyünk majd Pestre. Ha kedden mégis becsapnálak, szerdán reggel, délelőtt kereslek a lakáson. Még egyszer: ne légy mérges a bizonytalanságokért, nem lehet előre kiszámítani ma az egy hét utáni dolgokat! Érted!? Na, hát akkor! És szervusz.

Sietek feladni a levelet, 2-kor elmegy, szerdán a kezedben lehet.

Sokat gondolok rád s örülnék, ha velem volnál. Lehetetlen!

(Még az is megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha hétfőn a Keletire érkezvén Békéscsaba felől, úgy későcske délután, 24 órára még szabad lennék, s te a Keletin várnál?…)

A kulcsod nálam maradt!

Isten veled, édeském. Nagyon sokszor ölellek és csókollak.

Lőrinc

235.

Kedvesem, –

a dátum máris rossz: 18-a van, mindenesetre szerda, tegnap csak a megszólításodig jutottam. Értem jöttek, korábban a megbeszéltnél, ebédre hívni, vinni, csak ide a szomszédba. Nagyszerű libapecsenyét kaptam, s hasonló dolgokat. Délután meg dolgoztam, a posta úgyis elment már. És ma folytatom a levelet. „Kedvesem”, – minek kell ez után jönnie? Nem találod ki? Egy kérdésnek, ugye? Ha kitaláltad és azt mondtad rá magadban, hogy igen, akkor jó. Akkor én is azt felelem rá, illetve azt kérdezem, amire már feleltél. Így írom meg, hogy – – (a többit tudod). Mint mindig, nagyon jó volna, ha itt lennél, itt lehetnél. Hiába, előbb-utóbb mégiscsak ki kell találnunk azt a láthatatlanná tevő csodaszert, amellyel magammal vihetnélek mindenfelé; (képzeld: még a vasúti díjat is megspórolnánk!). Vagy a varázstükröt, amelyből, ha belenézek, kilépnél, s ahova visszabújnál. (Bizony, néha én is visszabújtatnálak; de nem sokszor.) Szörnyű így élni, ilyen varázsló-lélekkel, amilyen az enyém, s amellett olyan tehetetlenül, mint mindenki más.

No, de elég a tréfából. Nem szombaton utaztam el, hanem csak vasárnap. Szombaton hajnalban ugyanis, éjfél után kettőkor, miután bennem volt a nap s az elmúlt napok rengeteg fáradtsága s kialvatlansága, miegyebe, s miután még mindig nem voltam készen azokkal a levelekkel, amelyek személyes viziteket és intézéseket akartak pótolni, mondom, éjjel két órakor összeestem az írógép előtt, és rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyok, nem leszek képes öt órakor felkelni s elindulni erre a 260 kilométeres utazásra. Borzasztott a gondolat is, a zsúfolt III. osztály, a döcögés Miskolcig s a bizonytalan azután. Tíz óra út, mondták! Így aztán szombaton ki se mozdultam. Vasárnap indultam csak. Reggel 5-kor keltem. Miskolcra ¾ 3-kor értünk be. Ide, Ózdra azonban csak éjjel 10 után. Mert Miskolcon másfél órát kellett várni a csatlakozásra, Bánrévén pedig további hármat (nem tudom mire, mert ugyanabban a kocsiban, kupéban maradtunk, szorongtunk).

Itt a ref. papéknál vagyok, Dóczi Antalnál. Modern ember, sokat járt feleségestől Franciaországban, Belgiumban, mint magyar szórványok lelki szervezgetője. Angolul is tud. Lelkes, szociális ember; az utóbbi időben azonban igen megkeseredett, sok csalódás érhette, majdnem internálták. Jövevénynek igen szép, tiszta, vonzó hely ez az Ózd, az óriási gyártelep körül majdnem parkszerű hatást tesz a városka (27 000 lakos). De mindenki szidja, hogy elátkozott hely, még a munkások is. Sok baj van, következetlenség. Nem nagyon sejtem még, micsoda, nem is tartozik rám. Dolgozni jöttem, az idő szép, bár hűvösebb a pestinél, budainál. Itt már közel, egész közel vagyunk a szlovák határhoz. Nem a parókián lakom, hanem az egyik hegyoldalban, bizonyos Szászi néninél, egy öregasszonynál, aki az eklézsia vendégeinek, úgy látszik, állandó házigazdája. Rém tiszta és pedáns nő (az a gyanú támadt bennem, hogy a tótok olyasféle nép, mint a német, – már amennyiben ez a Szászi néni tót volna: a kiejtése nagyon tótos, palócos; de hát itt mindenkié olyan). Szép lakásom van, déltől – tehát már most is – besüt a nap; egy udvari kis szobát választottam az úrias utcaiak helyett, mert ez melegebb lesz és egészen csöndes. Az ablak nyitva, a nénit sose látom, az udvaron Bundi kutya őrködik és enyeleg egy fehér cicával.

Az ablak nyitva. A reggelit felhozzák, ebédre és vacsorára lejárok a papékhoz, öt perc az út. Két rokonféle lakik itt, tegnap az egyiknél kaptam azt a jó libás ebédet, a másik család holnapra hívott meg. Biztosan lesz valami zárt vagy nyilvános irodalmi összejövetel is. Aki ismer, mind nagyon szeret engem; itt is akadnak olvasóim, akik többet tudnak rólam, mint Dócziék, – ők inkább csak most fedeztek fel. Esténkint sokat beszélgetünk magunkról, a világról; úgy 10 után szoktam hazaindulni. A rokonok a festő-unokabátyám sógorai, s nagy urak itt, a „sajtóvállalat”-nál vannak, egyikük a helyi szocdem. párt elnöke. A pap a napokban kivisz egy szomszéd telepre, ahol bánya van, egy gyönyörű völgybe, az őszi Bükkbe, nem tudom még kihez, pár napig ott is leszek, közjátéknak.

Hát ez van velem. S még annyit, hogy az ágyam, – szalmazsák + matracok és kitűnő, dagadó párnák – egy kicsit rövid, csak átlós irányban nyújtózhatom ki benne. De ez nem baj, én rendszerint   alakban alszom úgyis.

Most ¾ 1 van. Indulok, s közben a postán feladom a leveledet, ezt. A néni közben megjött, hallom, fát vág. Nyári konyhája, csűrje, fészere, vízöblítés nélküli WC-je, pincéje, padlása, mindene olyan tiszta, mint egy patika. Ma azt mondta, hogy „meghalt Tisza István, oda az igazság!” Egy gyári asztalos özvegye, egész biztosan tót eredet. Az úri szobában láttam lánykori fényképeit: ugyanazok a borsodi ruhák, amelyeket az én anyám hordott 1890 körül; ő is borsodi, tudod.

Lehet, hogy autóval visznek haza; lehet, hogy Zoltán átjön értem Miskolcról. Ezekről később, ha már kialakul majd valami.

Isten veled, drágám. Neked nem lenne rövid az ágy. Úgy néztem most oda, mintha benne feküdnél, illetlenül; nem, nem lenne rövid.

És ezzel kezedet csókolom, és a szádat is, te édes, és így gondolok rád és biztosan te is így öreg barátodra:

Lőrincre

236.

Kedves E., úgy látszik, nem elsején érkezem vissza Pestre. Pár napra még itt tartanak; mihelyt fix dátum lesz, levelet írok. Vasárnapra irodalmi estet rendeznek az Olvasóegyletben, ez tolta ki a dolgokat. Jól vagyok, az idő még mindig tűrhetően meleg és nagyon szép, valamicskét már jártam is itt a Bükk szélén. A munka, sajnos, csak igen lassan halad, nagyon sok az ismerős. Kézcsók, üdvözletek! A viszontlátásra!

Lőrinc

237.

Kedvesem,

attól tartok, ez a levelem később ér haza, mint én magam. Mégis írok. Hátha nem úgy lesz? Sejtelmem sincs róla, mikor megyek. Lehet, hogy szerdán, vagyis holnapután reggel indulok, lehet, hogy csütörtökön. A péntek már valószínűtlen, de még mindig lehetséges. A két első napon, tudom, hogy ismerősök, sőt rokonok is mennek. Szeretnék egyedül lenni, érkezni. Majd elmesélem, kikkel kerültem itt össze, jó emberekkel. Nagyon sok barátot szereztem. A vasárnapi est remekül sikerült, viszem haza a házbért, még többet is; és lehet, hogy a télen újra meghívnak. Azt hiszem, rajongásig megszerettek sokan. Oh, micsoda veszteség volt nekem ez a másfél halott esztendő! Most szörnyen zajlik az élet, sok minden dől el a közeljövőben. Nemcsak személyes dolgok. Talán megússzuk valamennyien. Tudod, mi minden van a Válasz körül. Szerezzetek azonnal egy példányt, lássátok, nézzétek, olvassátok; nemcsak miattam! Egész sor helyen kell szerepelnem Pesten a közeli napokban, hetekben. S írtam már Mezőtúrról? Nem ismerem a részleteket, két hétre oda hívtak a reformátusok, s Túrkevére. Szeretnék veled lenni egy kicsit. Hidd meg, mindenképpen igyekszem úgy illesztgetni össze az időket, dolgokat, kényszereket, hogy beszaladhassak hozzátok megint egy napra. Meg tudod oldani az éjszakát, az alvást? Istenem, hogy is lesz? Talán csütörtökön délután, úgy három, félnégy közt, vagy kicsivel későbben, egyszerre csak zavarba hozlak azzal, hogy beállítok. Vagy pénteken. De akkor aztán ott kell maradnom nálatok! Képtelenség előre tudnom, mi hogy alakul. Ne szomorkodj, ne gyanakodj. Akárhogy lesz is azonban, egész biztosan meg foglak vigasztalni. Nem tudom, mivel, hogyan, de meg foglak. Oly erősen remélem, hogy úgy lesz, biztosan úgy is lesz. Mindenesetre azonnal keresni foglak másnap délelőtt – ha másképp alakulna –, s együtt leszünk több délelőttön. Vajon fűttök-e már? Megvannak-e az ablakaitok? Oly rég láttalak! Nem is igaz: tegnap és tegnapelőtt láttalak, együtt voltunk, meghozott az álom. Ha hat óránál többet alszom, mindjárt jelentkezel, tudod-e, és te ébresztesz föl! Én is szeretnék neked jó reggelt mondani, édeském. Csak ne veszekedj, ne légy türelmetlen és igaztalan. Abban úgyis túl sok a részem mindenfelől! Teneked más adja az értékedet; ne pazarold el, csacsikám, ami a legszebb, a legjobb benned! Egész biztos, hogy hamarabb érkezem, mint ez a levél. De azért már végigírom, végigbeszélgetem veled ezt a tíz percet, ezt a négy oldalt. Örülök neked, s örülök, hogy akármerre járok, mindenütt hallom, hogy: „Szeretlek”. Tudod, mi ez? Egy vers címe. Meg egy vallomás. Meg egy emlék. Meg valaki, aki kikerülhetetlenül, s már nem kis ideje kezd átalakulni valamivé, ami párhuzamosan él az eredeti életével együtt, s mindenütt jelen van és jelen lesz mindig. Így vagy jelen most énnálam is, ebben a szobában, ahol ég a tűz: jobbra az ablakon túl a kis előkert, azon túl a vöröstéglás ref. templom sarka látszik, bezsivalyognak a szomszéd iskola gyerekei, asztalomon papírok, írógép, versek, készülő tücskök, szívemben ezer otthoni gond és aggodalom és általános félelem és reménység, jó és rossz, s azonkívül te, édeském, kislányom, te régi-régi kedves titkom és gyönyörűségem: te vagy örömnek első a szívemben, s az maradsz, amíg csak bírsz. Itt vagy, telezsongod a fejemet, egész testemet, mintha összebújnánk máris és megint, s közben a hátam mögül nézed, mit írok: nem is kellene nézned és olvasnod, tudod te azt nagyon jól! Te, merj hinni a jó perceidnek! Akármilyen rendetlen vagyok, melletted mindig jó vagyok, jó vágyom lenni, mert megenyhülök melletted, és nem tudom megköszönni eléggé azt a sok évet, amit betöltöttél, azt a sok boldogságot, amit adtál. Szeretlek, kedves; csak nagyon nehéz ember vagyok, és nagyon nehéz az életem. Tudom a nehézségeidet, fájdalmaidat, de ezen nem segíthetek, a külsőkön. Nekem is fáj ez. De ne ezt nézzük. Nézzük azt, mi már majdnem csoda: az együvétartozásunkat, azt, hogy mégiscsak együtt voltunk, maradtunk annyi rengeteg esztendőn és fordulaton keresztül. Gondolod, hogy én nem gyanakszom magamra, nem ítélem el magamat, nem vádolom sok mindenért? Nem merek és nem tudok magamba nézni, annyi ott a zavar, s az őrültség. De egy biztos. Nem, nemcsak egy biztos. Sok tekintetben becsületes szív vagyok én. S ami a mi dolgunkat illeti, ott nincs semmi baj. Az éppoly friss, erős, fiatalos, mint valaha volt. Akármit tettem és teszek, nem halványodsz, nem távolodsz. Szeretlek, szerettelek, szeretni foglak, úgy látszik, mindvégig. Ez nem embertől függ már, ez a kitartó érzés. Magam sem értem, hogy lehet ez, de szörnyen örülök neki. Ne tűnődj a részleteken, hogy ezt vagy azt a gyorsan leírt szót hogyan értettem: talán én se tudom pontosan. Az egész dolog félreérthetetlen, az egész érzés lényege biztos. Ha csak egy kicsit nyugodt vagy, megértesz és örülsz te is a levelemnek. És most isten veled, drágám, a viszontlátásig sokszor csókollak, s kérlek, légy addig is velem, éjjel és nappal, úgy, ahogy e percben is, amikor minden édesség összefut a szívemben, s úgy gondolom, a tiedben is. Alig várom, hogy lássalak. Légy most otthon 3 és 5 közt mindennap, s délelőtt is 11-ig, mert nem tudom, mikor érkezem. Isten veled. Üdvözlet a fiataloknak! Csókollak.

Lőrinc

238.

Tihanyban ott fogtak bennünket, nagyon jó volt, ezzel azonban kissé kitolódik minden, a hazaérkezés is: úgy látszik, 3-a helyett 5-én leszek csak Pesten. Igyekszem rögtön jelentkezni. Remélem, semmi rossz nem történt. Jártam Akarattyán, Kenesén, Badacsonyban. Most a hajón írom e pár sort Boglár felé: este Igalba érkezünk. Még aztán Szekszárd és vége… Sok üdvözlettel, kézcsókkal:

Lőrinc

239.

Ezek az első sorok, amiket innen írok. Szombaton délben hoztak be, nagyjából tudod a dolgokat, tegnap a Kis Újság is széthírlelte. Négy rettenetes éjszakám volt, folyton injekcióztak, már otthon is; aztán a hólyagtükrözés meg az uréter-kathéter berakása következett. Több mint két napig csöves drót állt ki belőlem, a bal vesémből indulva. De hagyjuk a részleteket. Tegnap (szerdán vagy kedden?) kiszedték a drótjaimat, s negyedszer megröntgeneztek. A kő még mindig nincs meg, a fájdalom szünetel. Estefelé ún. bélfürdőt kaptam, ami megint cifra különlegesség. Ma éjjel szívdobogás miatt csak nagykésőn bírtam elaludni, de 12-től 7-ig, amikor felvernek, békén telt az éjszaka. Hogy meddig kell maradnom, nem tudja senki. Nem akarják, hogy rostokoljak, s ha a kő rostokol valahol, hazamehetek majd; mindazonáltal remélik, hogy előbb-utóbb kihajtják valahogy. Én is azt szeretném, mert a köves ember béna ember. Mint láttad, igyekeztem hírt adni magamról, örülök, hogy rendben ment. Persze folyton rosszulesett, hogy oly sokan meglátogatnak, s te nem lehetsz köztük. Bár ennek nincs semmi értelme. Kettes szobában vagyok, s aztán folyosó, lépcsők. Egészen korán, ½ 10-kor azonban, vagy későn, ½ 8-kor, úgy, hogy barátunkkal összekombinálnád a jöttödet, s ő előzetesen benézne: úgy talán lehetne, ha nagyon elhúzódnék a dolog. Az urológiai klinika ez, a kitűnő Babics professzoré (parasztpárti), s Illyésék, mások raktak be ide ingyenes ún. tanbetegnek (hisz másképp meggebedhetnék). Illyésék nagyon-nagyon rendesek, az alapvető dolgokban azok, ami a legtöbb! Az asszony is benn járt már, Gyuszi is. Sokan meglátogattak: Baranyai Erzsike, Baránszky-Jób László, persze az otthoniak és Juliska, a lányunk, Lóci egyszer, Almásiné az Új Időktől (az ura szintén itt fekszik), Kardos Laci a Kultuszból, Zoltán bátyám, aki véletlen itt járt Miskolcról, s aztán Zelk Zoltán, akinek verseiről bizonyára tudsz, a kommunista újságíró, a Szabadság szerkesztője: utóbbi ma megint eljön, mert tegnap, mikor keresett, épp a bélfürdőt élveztem. Mióta a katétert kiszedték belőlem, mozoghatok, sőt kell is mozognom (ugrálnom kéne, magamat rázatnom!), addig felülni sem volt szabad az ágyban. Bekértem a Válasz kéziratait, s ma délelőtt ezt a kötelességszerű munkát gondolom sorra venni, a házi kritikákat, vagy húsz szerző versét-prózáját, hogy ne maradjak el. Az Örök Barátaink II. korrektúrája, az első, megvan, a többit tördelve küldi majd az Egyetemi Nyomda talán ide, talán már haza. Látod, látod, nem hiába nyafogtam én december óta, hogy 48-ban elpatkolok: kiváló jós vagyok minden rossznak, bajnak a megérzésére! A ref. Helyőrségi Templomban vasárnap a Kis Klára szerepelt helyettem, nagy sikerrel; Debrecenben meg Simonffy Margot szavalt a Tücsökből. Ezek az – örömeim? Az utóéletem kezdete. Meg vagyok zavarodva, ijedve. Még soha nem voltam kórházi beteg. Mégis remélem, hamarosan látlak. Mihelyt lehet, elmegyek hozzád. S persze tüstént írok, ha elkerülök innen. Csak jönne ki az a vacak kő! Ha nem jön ki, olyan életre kell berendezkednem, hogy minden pillanatban leüthet a lábamról az ájító görcs. – Közben kint tél lett, most látom először, az ablakon át. – Szobám a II. emeleten van, a liftajtóval szemben, kissé balra, egy szám-nélküli kis ajtó nyílik ebbe a kétszemélyes különszobába. Ha sokáig eltartana a dolog (ami nem valószínű, s óráról-órára eldőlhet), s ha jönni akarnál, akkor B. Lacival vagy Luka Pistával gyere, s mint írtam, korán vagy későn, s először a kísérőd nézzen be. Isten veled, drágám, sokszor csókollak.

Lőrinc

240.

Kedves Böskő!

Honnan írok? Onnan, ahová nem készültem, Szekszárdról. Négy napig „csurogtunk” lefelé a Dunán, s akkor – Foktőnél – el kellett válnom a csónakos társaságtól. A motor ugyanis, noha kettő volt, felmondta a szolgálatot. Nem is egyszer! Már rögtön Pest alatt kezdődött a baj, de valahogy mindig helyrehozták a hibát, vagy saját maguk a társaim, a gyakorlott vízi-emberek, vagy falusi kovácsok és szerelők. Emiatt folyton partra szállogattunk. Úgyhogy most már igen jól ismerem a Duna-mentét. Meg aztán az éjszakák is partra kényszerítettek az átevezett, átmotorozott, átcsurgott nappalok után. Háltam faluban, parasztházban, gyönyörű, virágos, vadligetes parton, sátorban és korcsmában. Soha annyit nem korcsmáztam s annyi halászlét nem ettem, annyi spriccert nem ittam, mint ezen a héten. És nem ártott meg! Nem ártott meg a rettenetes nap sem és az éjszakai lehűlés sem. Csak hát az idő telt-telt rettentő gyorsan, a víz meg rettentő lassan vitt lefelé bennünket a füzes partok közt. Oly szép volt minden, úgy élveztem! Persze hamar, igen hamar lesültem, egész néger lehetek, gondolom; mert tükröm nincs… (Három napja a Duna volt a borotválkozó csészém…) A motorok az egyes javítások után félórákra, ötpercekre vígan puffogtak, aztán le-leálltak. Így vergődtünk le borzasztó jókedvben és kalandosan egész Foktőig; ott a csárdában háltunk meg. (Ez csütörtökön este volt, ma szombat este van.) Másnap a gerjeni révész és motorszerelő szétszedte az egész gépet, mind a kettőt, s közölte, hogy tönkrementek: kikopott, eltört, kiolvadt valami, ami csak bronzból volt s aminek keményebb anyagból, svéd acélból kellett volna lennie. Ki kell cserélni az egészet, azt meg csak Pesten lehet. Minthogy közben már Siófokon kellett volna lennem, elbúcsúztam három csónak-gazdámtól és megpróbáltam elvergődni a Sió-torkolatig, illetve – bárhogyan – Siófokig. Hát az lehetetlen volt. „Tessék felutazni Pestre, s onnan vonattal, az lesz a legegyszerűbb…” Utólag belátom, hogy ezeknek a lebolondozott tanácsadóknak volt igazuk. Teherautókon, személyautókon, buszokon, őrjítő melegben, kompon stb. visszavergődtem Paksig, ahonnan vonat van már Fehérvár felé. De… de nem folytatom: elég az hozzá, hogy boldog voltam, mikor egy olyan MÁVAUT-busz penderült véletlenül elém, amelyre végállomásul az volt kiírva, hogy Szekszárd. Félholtan bemásztam, s itt jöttem valahogy magamhoz, plébános barátomnál (aki nem volt idehaza), s innen indulok holnap, vasárnap reggel Siófokra, autóbuszon, négynapos késedelemmel, mert a busz hetenkint csak egyszer jár… Onnan Igalba megyek, ahogy terveztem… A többiek még eveznek valahol…

Útközben sokat gondoltam rád, kedveském. Különösen Pakssal szemközt a Dudás-csárdában és Foktőn a Halászcsárdában. Ide el kell még jönnünk! És valamit hadd mondjak, aminek esetleg hasznát veszed. Rácalmáson, egy mellék Duna-ág partján, a Kis utca 139. szám alatt, Morva Mihályéknál (felesége: Mari néni) voltunk megszállva. Parasztház, nagyobb vendégszoba, 2 ablakkal, benne két nagy ágy és két dívány. A földön elhelyezhető további 3-4 szalmazsák. Zsák kell, szalma van! Egy műhelyszerű, rendbehozható helyiségben még 4-5 szalmazsák. (És nagy padlás is van!) A férfi állástalan kőmíves, szeretnének nyaralót, általánosságban beszéltem az iskoládról, mindent vállalnának, főzni lehet náluk, zsír, főzelék, tej, vaj, méz olcsó, hús is van, kenyérhez jegy kell. „Igen olcsón” kiadnák a két szobát, akárhány rajkónak; gondolom, már pár száz forintért is. A hely persze tulajdonképpen primitív volna (nekünk). Azt hiszem, meg kéne személyesen nézned: hivatkozni „a motorcsónakos urak”-ra kell. Rácalmás hajóállomása a Dunán a kettő km-nyire fentebb a főágban levő Kulcs nyaralótelep; s vasútállomása is van, az 4 km-nyire van a falutól. Az egész kb. 60-70 km-nyire Pesttől. Előzetes kérésre a gazda szekérrel várhat a vasútnál, vagy a kulcsi hajóállomásnál. (Hogy a hely primitív, azt a falura, tájra, szépségre értettem, a ház maga rendes, tiszta, a két Morva igen becsületes és jelenleg megszorult ember.)… Vagy írj neki, s kérj ajánlatot!

Hát gondolkozz ezen. Egy nap alatt jöhetsz-mehetsz, tájékozódhatsz. S majd részletesebben is beszélhetek a dologról, ha nem lesz késő. Lehet, hogy már vasárnap este Pesten leszek, nálad. Még írok. Isten veled. Csókollak, édeském.

Lőrinc

241.

Rengeteg további kalandom is volt még, egész igali látogatásom szörnyen összezsugorodott, még mindig nem értem oda, csak itt vagyok a vele szomszédos Andocson, és kétes, hogy odajutok-e ma még, vagy csak holnap, a reggeli autóbusszal. És szinte máris vissza kell majd fordulnom, vár a klinika. Meg aztán rád is gondoltam. És a következőket sütöttem ki:

Én mindenesetre elindulok Igalból, hétfőn, aug. 2-án a hajnali autóbusszal, de nem megyek vele közvetlenül Pestre, hanem kiszállok Balatonföldváron (a Holovics vendéglő a busz megállóhelye) és ott töltöm a napot, s az esti személlyel vagy gyorssal (előbbi érkezik a Délire 21.40-kor, utóbbi 22.10-kor) utazom tovább s a vasútról egyenesen hozzád mennék.

Ezt mindenképpen így csinálom. Már most ebbe a kis vakációzásba te is belekapcsolódhatnál, ha szabaddá tudod tenni magadat hétfőre és keddre. S akkor változik a programom, mégpedig így:

Vasárnap du. adj fel egy sürgönyt Szalai Lőrinc, Bföldvár, Holovics vendéglő címmel, s vagy ezzel a tartalommal: földvári állomáson hétfőn reggel gyorssal érkezem Bandi; vagy pedig ezzel: utazás elmarad, Bandi. Persze, ha jöttödet jelzed, ott leszek a pályaudvaron, s várlak a gyorsvonattal, amely Pestről, a Déliről 7.05-kor indul, s 10.04-kor érkezik Földvárra. Sőt utána a személlyel is várni foglak (mert hátha lekésel, amit ne tégy!), a személlyel, amely Pestről 7.40-kor indul, s Földvárra 11.29-kor fut be. Sőt e két vonatnál táviratod nélkül is kint leszek Földváron és nézelődöm: próbálj ajtóban v. ablakban lenni s integetni.

Ha a gyorssal megjössz és Szárszót jobbnak gondolod, a személlyel átmehetünk oda is. Távirat esetén ekkor így írj: Szárszói állomáson hétfőn reggel gyorssal érkezem, Bandi. Ekkor én már előre megváltom Földváron a jegyet Szárszóig és azzal beszállok hozzád a gyorsra, s ha nem veszlek észre, akkor is átmegyek vele Szárszóra, s késésed esetén a személlyel már ott várlak.

Együtt töltenénk az egész hétfőt, s kedden ülhetnénk vonatra reggel, délben vagy délután, ahogy már tetszenék. Ez számodra 2 nappali és 1 éjszakai távollétet jelentene. Meg tudod csinálni! S ha nem, ha mégsem, akkor hétfőn este, éjjel nálad leszek. Várj, vagy a pályaudvaron vagy az ablakban. Jó?

Az egész dolog, ha tisztán átgondolod, igen egyszerű.

Légy jókedvű, kedveském, és gyere.

Utólag javítok valamit: ha táviratozol a Holovicshoz, Szalay L.-t írj mégis, majd azon a néven fogom keresni, azzal, hogy eltévesztették… (Különben még utánam küldik Pestre.)…

Szárszót jó volna előre megtudnod, hogy ott mi a helyzet. (Földvár egész átalakult maivá.)

Ha nem táviratozol, az se baj, csak jöjj: akkor is várlak a két vonatnál Földváron: ebben az esetben persze ott kell leszállnod, mert hiszen nem váltok jegyet előre. És én akkor csak a nappalt töltöm a Balatonnál, s este okvetlen felutazom, ahogy már írtam is. Nálad másnap délelőttig vagy akár estig maradnék… De sokkal jobb lenne itt!…

A viszontlátásig ölellek és csókollak

Lőrinc

242.

Kedves Bös,

egy órán belül, hogy hazaértem, három injekcióval térített magamhoz az orvos. Morfium+atropin+tetra (coffein) volt, ha jól értettem. Igen kutyául álltam, az urétergörcs – mert az volt – iszonyatosan szorított, s a szívem nagyon elgyengült. A coffeint azért adta a doktor, mert a pulzusom 43-ra esett; s aztán nálam maradt vagy másfél órát, óvatosságból. Érverés már megint 88.

Annál szerencsésebb lett mindennek a következménye. Lassan magamhoz tértem, csak roppant gyenge voltam. Csütörtök estére aztán váratlan csoda esett (ez henye jelző: minden csoda váratlan): vagyis éjjel 11 óra tájban teljesen simán eltávozott belőlem egy vesekő.

Valószínűleg az, amelyik a februári bajt, s az azóta jelentkező gyulladásokat és rohamokat kiváltotta, – mondta ma délben Babics professzor, mikor nála jelentkeztem. Oxálsavas kő, dudorokkal, sötétbarna, olyan, mint egy borsszem.

Ez egyúttal valószínűleg átállítja az összes további kúrát. Egyelőre megvizsgálnak, újra kezdődik a vizeletvizsgálat, mert lehet, hogy most majd megnyugszik a szervezet, s a kólibacilusokat is magától visszanyomja. Ebben az esetben megmarad a 10 gr. streptomycinem, amit különben – épp tegnap délután – kézhez is kaptam már. Babics szerint 1800 forintot ér. Kár persze, hogy nem marad az enyém. Halál ellen ajándékozzák, nem fölsegélyezésre.

Mit még? Lócinak mellhártyagyulladása volt, most lábol ki belőle, röntgeneztetnem kell valahol, mert szúr még a háta. (Lehet, hogy Babics megcsináltatja.)

Mi van az utaddal? Holnap, pénteken, okvetlen kereslek; vagy egészen korán, 7 és 8 közt, vagy így, ebéd előtt, mint ma tehettem.

243.

Megyek be a klinikára. Leveledet, soraidat csak tegnap vettem át. Azt hittem, már híradást kapok az útról, a repülőútról! Ez a hívás persze kedvesebb volt. S egyúttal fájdalmasabb. Nem mehetek. Hiszen tudtad.

Hanem, hogy megjössz, rögtön keresni foglak. Most három nap az előirányzat számomra, s lesz belőle esetleg négy vagy éppen öt. Ez attól függ, hogy a kólik hogyan fognak viselkedni. Keményen nekimennek a bajnak, éjjel-nappal kapom a szúrásokat, háromóránkint, megszakítás nélkül. Kicsit sok ez a darázscsípés-sorozat, de nem okoz lázat, úgyhogy nem lesz baj. Közben dolgozni fogok. Fenn is lehetek, sőt el is hagyhatnám az intézetet. Máshol is beadhatnák a sztreptót, csak hát hol az ördögben vennék állandó használatra kézügyben levő orvost? Hogy felügyelet kell-e? Azt hiszem, még az sem. Legfeljebb a szívem miatt; legutóbb is 43-ig esett a roham alatt a pulzusom.

Pénteken rossz idő volt, hideg és eső, nagy széllel. Gondoltam rátok, mentek-e. S szombaton megkérdeztem a MASZOVLET-irodát, a másik orvosomnál járva, aki arrafelé lakik, hogy elmaradt-e a járat. Mondták, hogy nem. Így viszont talán nem volt kellemes az első kísérleted! A közlésből viszont biztosra vehettem, hogy elindultatok.

Kaptam egy ígéretet, hogy hozzájutok valami szabadjegyhez. Nem igen erős hely ígérte, de jóakaratú. Ebben az esetben tehetnék még egy utazást a Dunántúl, akár hosszút is, kiadósat, kanyargósat. Előfeltétel azonban hozzá, hogy pénzhez jussak házbér, gáz, meg ilyen alapcélokra. Ha minden jól megy, szept. elején vagy közepén. Akkor nagyon jó volna együtt lennünk, az idő még szép, s már nincs sehol az a sok ember, az a sok akarva vagy akaratlanul kémkedő szem.

Lóciról hadd írjam meg, hogy bűvészkedésre adta a fejét. Mindenféle egyszerű trükköt tud már, egy lapdából kettőt varázsol, levegőből húz elő cigarettát és rágyújt, kártyaeltüntetéseket végez. Csak úgy mellesleg szedi magába az efféle tudásokat, illik hozzá, az ügyességéhez az ilyen játék. Közben tanulgat, amennyire arra tanulni, készülni lehet, a filmrendezői felvételi vizsgájára. Nem nagyon hihető, hogy átmegy; mert érzéke még csak volna hozzá, de nincs megfelelő szociológiai iránya. Érdekes viszont, s egybevág a természetével, hogy egy-egy ilyen bűvészmutatványt, melynek sikere a gyakorlat biztosságán fordul meg, órákig képes tanulni, ismételgetni a tükör előtt, ahogy kell, négy-öt óráig, egyfolytában, akár éjjel, akár nappal: ez belülről jön, ez tetszik neki, hát csinálja, mint egy őrült. Néha a matematikával van így, néha a sporttal; most a mágussággal.

Mi is van ma? Kedd. Egy óra múlva megyek. Hiába jelentéktelen dolog, mégis izgat. Napok óta ez az állandó témám, amely foglalkoztat, s érzem, hogy szinte magamagával beszélget bennem, akármiről beszélek én, s akármit teszek. S amellett nem is olyan jelentéktelen! Sőt! Emlékszel, mennyit emlegettem a streptomycin megszerezhetetlenségét, drágaságát. S az eredmény rém fontos. Hiszen én március óta állandó vesemedence-gyulladással járkálok, csak épp nem súlyossal, nem olyannal, amelyből lett valami, fájdalom vagy láz. S e csendes idő alatt állandóan romlottam, anélkül, hogy észlelni lehetett volna. Ezért forszírozta Babics annyira ezt a kúrát. Drága ember, fél éve kezel már, hetenkint egyszer, sőt néha kétszer, ingyen! „Ha a köztársaság nem állít téged arra a piedesztálra, amely megilletne, megpróbáljuk megtenni mi, egyének, amit tehetünk.” S ezt minden ünnepélyesség, nagyképűség s minden számítás nélkül!

Shakespeare-t viszek be magammal, hiszen ez az év már amúgy is Shakespeare-év lett. Rémít azonban a gondolat, hogy mit csináljak, ha ezzel készen leszek? Olyan üres vagyok és kétségbeesett, mint még kevésszer. Tegnapelőtt vizitem volt, egy mai nevezetesebb íróféle ember járt nálam, barát; de teljesen a jelenben élő valaki; s borzasztó idegen volt mindaz, amit rajongva és nagy hittel, önáltatással, és engem szörnyen csábítva, előadott. Úgy néztem rá, mint egy jóindulatú betegre.

A világról nem tudok semmit. Bernáth Magyar Művészete számára egy harmadik francia cikket is kellett fordítanom. Ez a három kis honorárium volt az egész jövedelmem egész hónapban. Borzasztó ez. De azt hallom, Németh Laci is „megtört”: most már elfogad mindenféle adományt, önérzetének végzetes sérelme nélkül, mondván, hogy a nemzet egy része koldussá tette, miért ne tarthatná el úgy-ahogy a nemzet másik része.

Közben ti – vagy már valószínűleg csak te – megértétek az új szép és jó napokat. Hol jártatok? Gondolatban rengeteget vagyok veled, hiszen úgy szerettem volna! S üldögélek én is a parton, itt-ott, s bármennyire méltatlannak találtad, bizony megint csak előttem fénylik és hánykolódik a víz, az a négyzetméternyi, amelyet legutóbb Földváron figyeltem, föl, le, recésen, ezer meg ezer születő-eltűnő hálóval a borzongó felszínén, halkan csobogva, és emelgetve és süllyesztve magát, a maga folyékony nagyítóüveg-testét, s torzítva, dagasztva, ringatva, fogyasztva a nagy köveket, amelyekre felfut, s amelyekről lecsorog: olyan szép ez az imbolygás, s annyira képe minden sorsnak, hogy sohase tudom megunni a játékát. S ha nem a négyzetméterre, hanem az egészre gondolok, folyton ott vagy benne te is, kedveském.

Isten veled most. Legyen jó időd már, véglegesen, és erősödj és hízzál egy kicsit. Ha írsz, a hét végén megkapom, ha meg korábban megérkeznél, adj le megint levelet; telefonon azonnal érdeklődni fogok, mihelyt kijöttem a klinikáról.

Sokszor csókollak, mindig szeretlek. Szervusz:

L.

244.

Drágám,

borzasztóan rosszulesik elgondolni, milyen rosszuleshet most neked a hívás, a várás és a csalódás. Tegnap már hírt kaptam újabb, kis leveledről, ma pedig átvehettem. Nézem ezt a pár sort, próbálom megeleveníteni, amit közöl, látni a szobát, a környéket stb., s olyasmit érzek most, olyasmit érzek valahogy tebeléd, ami énbennem élt, várt, reménykedett, sajgott, amikor nem is olyan rég én sürgettelek, hogy utazz le, s mindenáron lehetségesnek hitegettem magammal az elképzelésemet. Különbség legfeljebb annyi, hogy te akkor jöhettél volna, én meg nem mozdulhatok. Pedig de szívesen mennék! Hát olyan jó szállást sikerült találnod? Nem baj, jó lesz az máskorra, későbbre is! Hacsak valami extra-szerencsétlenség ér, én kimozdulok még ősz előtt, vagy ősszel. Most ide vagyok kötve, tudod. Miért hívsz hát? Nem hiszed, hogy ideköt a baj? Vagy hirtelen úgy jártál, ahogy én: a lehetetlent is lehetőnek gondolod, mert valahogyan különösen megszerettetett az elszakadtság? Megvallom, jólesik (a fájdalmassága ellenére) ez a sürgetés: legalább ez jut most belőled, s ez nem is olyan kis dolog. Nem írtál azonban most sem arról, hogy hát csakugyan repülőgépen utaztatok-e. Most viszont már ne is írj; jó, ha ez a levelem még ott ér. Szombaton jössz a déli vonattal, írod. Ez alatt nyilván az ottani indulást érted, a személyt, amely du. 5 előtt pár perccel fut be ide a Délire. Bárhogy lenne, hívd fel rögtön a barátunkat, ilyen időben otthon van ½ 4–½ 7 közt, ő valószínűleg tudni fog legalább annyit, hogy a klinikán fekszem-e még. Egyébként légy eleinte sokat otthon, mindent megteszek, hogy mielőbb láthassalak, s legalább kiterveljük jól a másnapot. Minden attól függ, hogy addig kiengednek-e vagy nem. Úgy látom, a dolog elhúzódik. Viszont 6 óránkint kapom az injekciókat, s közben kimehetek, ha akarok: ez lehetővé tesz elég gyors találkozót. Mindig 11 és 5 körül szúrnak meg, éjjel és nappal, félórás kilengéssel előre-hátra. A du. 5-6-os injekció után rendesen hazamegyek. Szombaton, visszajövőben, úgy este 10 tájban nagyon igyekszem közbeiktatni egy taxis kitérőt hozzád: ha nem megyek, akkor már nem vagyok a klinikán. Akkor viszont vasárnap délelőtt már kereslek. Ha hazulról elmégy, hagyj ott számomra gondos kis időjelzéseket. A többit rá kell bíznunk a jó sorsra. Ha szombaton este jönnél (9–10 közt): figyelj egy-egy percig a pályaudvar előtt, a Déli V. kávéház sarkán, mert hátha ott várhatlak… No mindegy, majd csak látjuk már egymást… Isten veled, drágám, nagyon várlak és szeretlek.

Lőrinc

Ugyanabban a szobában fekszem, mint tavasszal. Általában nincs látogatóm, hisz csak „pár nap”; s mert kijárhatok.

Ha már szombaton délben ide érkeznél Pestre (mert nem írtál precízen), akkor próbálj telefonon itt elérni a klinikán, majd személyesen. (Ha ugyan még itt leszek…)

245.

Kedves B.!

Vasárnap van. Még mindig csak kevés pozitívumot tudok írni. A vizsgálatok igen fájtak, főleg a cisztoszkópia (hólyagtükrözés). Az eredményeket nem tudom. Eddig nem küldhettem ki semmit. Új leoltás is történt, hétfőn délben tudom meg, mit mutat. A bejövetel nagyon megnehezült; látogatási idő ½ 6–7, ünnepen és vasárnap 2–4. Folytatom, ha lehet.

246.

Kedves B.,

tegnap, csütörtökön délben érkeztem ide, Hévízre. Előzetesen többször eszemben járt, még az indulás előtt is, kora reggel, hogy felszaladok és hívni fogom, ahogy eredetileg szerettem volna, s nem tettem, s ahogy eredetileg maga is akarta (emlékszik?), s aztán elrontotta a dolgot. És akkor még sehogyse ment; mérges voltam.

Most itt mégis azt látom, hogy rosszul tettem, mikor érzékeny voltam, s nem tudtam elhessenteni a dacomat, mérgemet. Szeretném, ha itt volna. Hely és idő kiválóan alkalmas, noha február van. A hőmérő tegnap +7 fokot mutatott, ma is kék ég van és nagy nap.

Jöjjön le. Jó? Mégpedig rögtön, ha lehet. Két napot mondott. „Ha most jóban volnánk…” Lehetne belőle három? Tegyen félre minden aggodalmat és mérget: úgysincs igaza, úgysem volt. Magyarázatképpen – s azon kívül, amit úgyis tud – csak annyit mondok, hogy Földvár és Szárszó és Öszöd és Szemes előtt jöttem végig, s mindenütt ott láttalak, aztán Keszthelyen voltam, ahol születtél s ahol együtt jártunk egyszer, s most itt is teljesen itt vagy.

Szóval: gyere!

A sebesvonat reggel 7.25-kor indul a Déliről. Válts retúrjegyet. Balatonszentgyörgyön (úgy ¾ 12 tájban) át kell szállni a kanizsai–velencei vonatról a vicinálisra, s ½ 1-re Keszthelyen leszel. Az állomásépület előtt autóbusz áll, 2–3 Ft-ért negyedóra alatt kihoz. De taxi is van; megfizethető.

Hévízen a busz a fürdőtelepen áll meg, a „szanatórium” közelében. Rá fogsz rögtön ismerni a tájra, a helyre, bár a fák kopaszok, a nyári boltok csukva, s ember alig lézeng. A főútvonalon, a szanatórium előtt tovább kell jönni, átmenni a szan.-ból most épített, s a strandfürdőbe vivő fa- és üvegfolyosón, van rajta keresztátjáró, majd a parkon, a főúton, balra a Rákóczi-ház és a György-ház előtt, fenyők és tuják közt, a modern teleprész felé, ahol szintén mászkáltunk. Az ember egyenest a Rákóczi útnak megy neki a park végén, ezzel (fentebb) párhuzamos a Petőfi utca s (lentebb) az Erzsébet királynő utca. (Látod, ez is a Te neved viseli!) Az Erzsébet u. 5. sz. alatt lakom, a „keresztes” nővérek „Szent József” panziójában. Szép, emeletes, fehér épület, előtte fenyők. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen vendég. Napi panzió itt kb. 35 Ft. A szoba kicsi, de nagyon csinos, tiszta, teljesen csöndes, a koszt jó, a fűtés szintén.

Ugye nem vagy morcos, hanem örülsz? Táviratozz, kérlek, éspedig azonnal. Ne nekem. A szöveg: „doktor Tompa, Hévíz, szanatórium. Közölje barátunkkal, hétfőn délben érkezem. Bandi”. Ha van sárcipőd, fürdőruhád és köpenyed, hozd.

Ha idején kapom a táviratot, kimegyek eléd, már Keszthelyre, a vasútra. Így aztán alighanem fölösleges az alábbi térképecske Hévízről:

A pontozott útvonalon fogsz jönni, s nagyon fogsz örülni! Látom, hogy szeded a lábaidat…

Én itt sokat akarok aludni, sétálni. Fürdeni is fogok, ma délután kezdem. A víz meleg. Emlékszel a kénes szagára és a tavirózsákra? Nagyszerű lenne, ha már ez a tíz nap használna a reumámnak a jobb karomban! S talán írok néhány verset is. Lehet, hogy a Választ márciusban egyebekkel együtt betiltják; utolsó alkalom, hogy versem jelenjék meg.

Magyar olvasnivalóm nincs, azt szerezz és hozz. Sokat lehetünk együtt, tulajdonképpen mindig. A szanatórium csúf (eléggé) és tele van beutaltakkal, egyébként a telep üres. Szép most ez a fényes koratavasz vagy előtavasz. De bent a szobában is jó. A kályha duruzsol a hátam megett. A reggelit, ebédet, vacsorát beadják. Lakhatnál a szomszéd szobában, mint ismerős. De másutt is biztosan sokfelé akad lakás. Legjobb itt volna.

Ma de. kimentem az egyik tó fölötti faépület teraszára. A víz persze nincs befagyva, ragyogó kék, s fehéren párolog. Egészen gőzbe burkolózik a felszíne s fölötte a levegő. A kénszag kis idő múlva csak pikáns járulék. A vízben halak, békák, vízi növények. Én kádfürdőt fogok használni; nem iszapot, hanem vizet.

Úgy sejtem, levelemet szombaton déltájban kapod kézhez. A vasárnap a szülők miatt még alighanem ott tart. Hétfőn azonban okvetlen várlak. Jóval előbb táviratozz, mert igen késve hozzák ki. Le ne késs!

Doktor barátunk a szanatórium telefonján (ő ott lakik) Keszthelyről, Pestről, bárhonnan hívható, így is üzenhetsz. Levelet „Sz. L.” külön jelzéssel az ő címén. De minderre nincs szükség. Legfeljebb, ha valahogyan csak a hét második felében jöhetnél. (S akkor együtt haza.)

Legjobb a hétfő volna. Táviratozz rögtön!

Várlak, szívem. Szeretlek. Jöjj.

Lőrinc

247.

Kedvesem,

a távirat megjött, örültem neki, csak a késésnek nem. Tehát csütörtök? Mi az az „esetleg”? Itt magamban úgy értelmeztem, hogy ha akkor „esetleg” még itt vagyok. Igen, itt leszek még. Vasárnap (esetleg hétfőn) indulok vissza, addig tart a meghívás. Tehát gyere! Szerdán de. adj fel, kérlek, még egy táviratot, biztosításul. S akkor várlak a keszthelyi állomáson. Vissza mikor? Legalább két napot itt tölts ám, a harmadik is jó volna, de az már vasárnap. Intézkedj úgy, hogy maradhass. Innen du. 4-kor megy busz + vicinális + gyors, és úgy este 10 előtt van az ember a Délin. Légy jókedvű és okos és szép, és szeress. Csókollak:

Lőrinc

248.

Kedvesem,

bizony, elsírtam magam, hogy elvitt az autóbusz. A fák közül, amelyek eltakarták, egy darabig még hallatszott a motor zúgása. Szomorú volt, de legalább tőled jött. Gondolatban kísértelek, a te szemeiddel néztem ki a tájra, a te képzelt képzeleteddel gondoltam vissza rám: egyszerre voltam veled és magamban, egyben voltam kettő, te meg én, nagyon nehéz volt elszakadnom tőled. Doktorom fürödni ment; én nem bírtam bezárkózni négy fal közé, lesétáltam a tóhoz, s megint csak a te szemeddel néztem a moszatok szép rajzát, a békát, a leveleket a vízen, a standon odaláttalak a padra, melyen délelőtt még együtt üldögéltünk a napban, de ahogy odaértem, már nem voltál ott, s kerestem lábad nyomát a padlón, kezed simításának emlékét a karfán, a lépcsőn, ruhád nyomát az „öltözőben”, kerestelek téged magadat a vízben, a hosszú lécek mentén, s láttam, hogy ott himbálózol és nevetsz és hogy együtt vagyunk és érezlek a fürdőruhádban, érzem könnyű, karcsú testedet, boldogító jelenlétedet, – de rögtön rá, sőt azzal egyidejűleg éreztem, tudtam, hogy mindez csak az agyamban van meg már, s üres a víz, üres a kabin, üres a lépcső és a karfa. Dehogy volt üres: tele volt az egész faépület és minden stég vasárnap délutáni kirándulókkal, röhögő, viccelődő fiúkkal és lányokkal, horgászokkal, borzasztott a lármájuk, az ürességük, a lapos, vastag viccelődésük gépiessége és unalma. Igyekeztem elvegyülni beléjük, s belül külön maradni, simogattam néma szememmel a tájat, amely keretezte az emlékedet, aztán lassan hazamentem, a sáros erdőn át, az avarban, amely megint csak téged zörgetett elő. A padon ott feküdt még mindig a fenyőgally, amellyel tegnap letisztítottam, mikor vártalak; s az is rosszulesett: valami, ami nem fontos, az ott lehet, az ott van, azt nem veszi el a sors, a fontosat azonban – tégedet – elvisz. Szobámba érve, – nem, először a te szobádba mentem, s ott megint szörnyen elfutott a keserűség: az az érzés, hogy csak az imént még itt voltál, s most nem vagy. Ekkor már vonaton ülhettél, a szentgyörgyin. Az én szobámban jó meleg volt, s mindenütt akadt valami, ami rád emlékeztette a szemet, az almás tányér, a maradék bor az üvegben, apró rendetlenségek asztalon, ágyon, mosdón. Hívtalak, kerestelek, megfoghatatlan s gyűlöletes volt előttem, hogy külön lény vagy, hogy nem itt vagy, a szívem oly nehezen vert, hogy csaknem fulladoztam. Megint átmentem „hozzád”, kinyitottam a szekrényt, kihúztam a fiókot, kerestem a nyomaidat, s bármily nevetségesnek találtam egy-egy pillanatra, mégiscsak összecsókoltam a párnádat, mind a kettőt, amely még érintetlen volt utánad, s a takarót, és megsimogattam asztalt és széket és díványt, s a falakat, melyeket a szemed simogatott, s a piros padlót. Aztán vissza hozzám. Goethe verseit vettem elő, de nem tudtak lekötni. A díványomon hevertem, lassan sötétedett. El is aludtam tán valamicskét. Picit nyugodtabban keltem fel, ½ 7 körül. Csatangoltam össze-vissza a házban, már amennyire lehetett, s minduntalan visszahívott a szobád. A folyosó hidege után még mindig langyos van bent, ez a kis meleg még neked volt, érted volt, még te voltál benne: most is te simogattál, éreztem levegő-kezed az arcomon, ahogy beléptem. Aztán újra nálam. És végül írni kezdtem ezt a kis párórás naplót, beszámolót, utánad nézve, s találgatva, hogy hol jársz, mit csinálsz, gondolsz a vonaton. A tájat megnézni (mert te is azt teszed talán). Kimentem, de már egészen sötét volt. Borzasztó, hogy milyen hamar elválik az ember, hogy milyen teljesen elválik, ha testileg elválik! Mit ér az én minden érzésem és képzelődésem és megjelenítő erőm: csak nem vagy itt. S csak még rettenetesebb lenne ez a mostani fájdalmam, ha tovább tartott volna a válás, a kínlódás! Boldogtalan vagyok, mert egy vagyok. – Most hét lesz pár perc múlva. Földvár, Siófok táján lehetsz. Milyen jó mégis, hogy itt voltál. Különösen a tegnapi éjszaka boldogított. Az bennem teljesen zavartalan volt, s mindig megmarad. Öngyilkosnak kellene lennem, azonnal. Borzasztó volna a hosszú búcsúzás. – Egészen biztos, hogy szörnyű dolgok várnak rám, annyira érzem fenyegetésüket. Nem merek hazamenni Pestre, s nem élvezem már ezt a kis jó életet sem itt. Összetört minden erőm. Nem miattad! Valószínűleg épp akkor, amikor megjöttél. Ittléted alatt még volt, ami miatt ne vegyem észre, még volt, ami zsongította, felejtethette. Édeském, megmentettél három napra, ezt is köszönöm. Iszonyú sorsom lesz, az van máris. Csak titkolják a hazulról jött levelek. Most teljes erővel kitört rajtam a gyötrődés: te se vagy, és semmi jó sem várhat. Mindig csak ígérem – fenyegetőzöm? – hogy elmondom, milyen gondjaim vannak; s néha csakugyan mondhattam már egyet-mást; mégsem lehet sejtelmed a katasztrófa mélységéről és szélességéről, amely rám szakadt. Drágám, nem szabad gyűlölnöd még az otthonlevőket sem, senkit sem: mindnyájunknak rettenetes a keresztje, s nem lehet mást tenni, mint amit én tettem és teszek: minden más még rosszabb volna. – A kis Zsuzsi cseléd most trillázva táncol végig kint a folyosón, azt hiszi, nem vagyok itthon, hogy egyedül van a házban. De irigylem! Vaknak, süketnek, csacskának kell lenni, mennél kisebb porszemnek, hogy boldog lehessen – úgy-ahogy – az ember. – Most harangoznak hétre. – Hogy beszélgettünk, kissé mégis megnyugtatott. S most jön a vacsora, 8-kor a doktor; aztán altatót veszek be, s holnap – remélem – mégiscsak erősebb lesz az idegzetem. Nem fogok írni, míg nem látlak, (legfeljebb egy lapot az indulásom napját jelezni), – nem akarom zaklatni magamat. De ezt nem akartam elhallgatni előtted, ezt az estémet, ezt a nagy gyengeségemet, s hálámat és köszönetemet azért, hogy itt voltál s hogy eddig is szerettél. Nem írok megint, mondom, de egész héten ezt fogom érezni, amit most; csak nem ilyen heveny módon… Vacsora: Kocsonya, tea, fánk…

½ 12 óra. Otthon vagy, már talán alszol is. Isten veled. Légy jó, okos és becsületes, s minden jó lesz.

Szeretettel:

Lőrinc

249.

Édeském,

megjött s nagyon megörvendeztetett a leveled. Hát sírtál te is?! Velem is régen történt meg, hogy úgy fájtam, úgy könnyeztem órákon át. Hétfőn írtál, kedden kaphattad a levelemet, beszámolómat az első órák fájdalmáról. A doktor is meghatódott soraidon és köszöni üdvözletedet. Azt hiszem, mélységesen összebarátkozott mindkettőnkkel.

Akkor rögtön, vasárnap a levél megírása után, – nem: másnap délután egy verset kezdtem írni. Két napig írtam, bár szinte rögtön készen volt. És még ma, szerdán is simítgattam rajta. Most készen van, úgy érzem. Sokszor kértél rá. Tedd el, a tiéd, a te tulajdonod.

Azóta nem történt semmi. Szobád lakója végleg eltávozott, most üres. Az egész ház üres különben. Tegnap este a főnöknő és Chrysostoma nővér viziteltek nálam, igen nagy barátságban. Később Kálmán is megjött, és ½ 10-ig teologizáltunk. Beszéltem a főnökasszonynak a Puskinról (amely véletlen a táskámban maradt a leutazásomkor), s arra kértek, hogy olvassam fel nekik. Dr. Mollékkal kibővítettük még a kört, s ma este, vacsora után, házi kis irodalmi ünnepséget tartunk. Mulatságos együttes: Szabó Lőrinc apácáknál Puskint olvas fel 1949 februárjában. Olyan boldogok ezek a nővérek, mintha mozielőadásra készülnének, úgy örülnek. Azt hiszem, befűtik a nyári ebédlőt, s ott gyűl össze, aki ráér. Ha itt lennél, most meghallanád a közepét s a végét.

Az idő mindeddig gyönyörű maradt, s talán ma volt a legszebb. Délben újra a szabad tóban fürödtem, s rád gondoltam; hazajövet aztán a terített asztalon itt várt a leveled, s benne az álmod. Elrepültél, mint a tó párái!… Nem repültél el, itt vagy…

Úgy látszik, pénteken éjjel megyünk haza, azzal a vonattal, amelyikkel vasárnap te mentél. Csak a busz indul innen jóval előbb. A többi éppúgy lesz, ahogy veled volt, a vonatút. Kivéve, hogy én nem fogok bécsiszeletezni és sörözni az étkezőben. A hazulról jött levelek igyekeznek megnyugtatóak lenni, de bizonyos témák kerülése folyton figyelmeztet egy s más rossz várakozásra; irodalmi, vagyis hát végeredményben pénzkeresési további megszorításokra.

Még valamit a versről. Úgy rémlik, mintha az előző levelemben ugyanerről beszéltem volna folyton. Te bizonyára rá fogsz ismerni, hogy egy időnek, egy érzésnek a gyermeke mind a kettő. És – – –

***

– – – Itt jöttek meg sorban a vendégek. Az első emeleti 6. számú szobában voltunk együtt, tíz apáca, a cseléd, és hét civil, férfi és nő, meg én. Rém fura volt, háremről-miről beszélni ilyen sororok előtt. De nagyon tetszett nekik. Utána mindenféléről kérdezgettek még, a főnöknő is egész lázba jött. (Csak később hallottam, hogy a civilek közt volt egy ismeretlen házaspár; azt hittük, Mollék ismerősei; de nem azok; valakik a fővárosi segélyalaptól s pártemberek. Hogy kerültek ide, ki hívta meg őket?!) Kálmán hamar hazament ma, délelőtt kicsit tán meg is hűtötte a két teljes órás szabad fürdés. Én csak 23 percig voltam a tóban.

Fáj elmenni innen. De egyrészt letelt az időm, másrészt károm van az itt-időzésből: pénzt kell keresni valahogy, s azt csak Pesten tudok (ha tudok): vár Racine és vár Milton. (S ki tudja, milyen ismeretlen rossz…!)

Kedden látlak. Ha előbb, az csak kapkodás lehetne. Isten veled, édeském. Csókollak. Szeretettel:

Lőrinc

250.

Kedves B.,

egy napja, hogy itt vagyok, gyorsan elmondom, milyen a világ itt. Nagyon jó. Az út gyönyörű volt. Még sose láttam májusban a vidéket, főleg a Balatont, s egészen odavagyok tőle. Az idő, remélem, jó marad. Elég meleg van (általában kissé melegebb, mint Pesten). Fürdőruhát postán kértem; felöltő, ha nincs, talán nem is kell. A régi szobámban lakom, a fsz. 4-ben; minden a régi, csak a kályhát tették ki, s az asztalkán egy szép, kék-fehér cinerária áll. Délelőtt az első emeleti teraszon dolgoztam, a napban; egy kicsit zavart a szellő. Tegnap egész nap, egész éjjel szörnyen fájt a fejem, még ma reggel is, aztán lassan elmúlt a fájás, és most éhes vagyok. Kitűnő süteményeket kaptam máris. Egy tábla csokoládét viszont, amely épp nálam volt (te csempészted be) át kellett adnom a főnöknőnek az első beszélgetésnél, valahogy nagyon sután hatott volna, hogy oly üres kézzel állítsak be. A telepen kb. 200 beutalt van, többnyire egyszerű emberek, ebben a panzióban még alig akad ember. A te volt szobádban valami lellei korcsmárosné lakik, ma megy el. Szóval: lesz hely bőven, s lehet sétálni, sokkal többet, mint télen, azazhogy most lehet csak, most érdemes csak. Az ebédet az üveges verandán adják, s a vacsorát; ott akad néhány bejáró vendég, kosztos. Nagy a csönd, sok a méhzümmögés, a gerlicebúgás, a napfény. Egyszóval: csak jöjj, minden megfelelőnek ígérkezik. A reggelivel jöjj, s ne hagyj mindent az utolsó percre, el ne késs; a vonat 7.25-kor indul, sebes; adnak, ha kérsz, retúrigazolványt is: azt Keszthelyen le kell majd bélyegeztetned. Dr. Mollal ma délutánra van egy kis megbeszélésem. Néhányszor fürödni fogok, már az idejöttöd előtt is, hogy kitapasztaljam a helyzetet; ott, ahol évekkel ezelőtt, vagyis ahol az ember megállhat az iszapban. Légy jókedvű előre (s az ittléted alatt pláne) és hozz elég ruhát, minden időre gondolva. (Mert pl. most e percben eléggé elborult az ég.) Olvasnivaló van nálam elég, legnagyobb részét csak a hazautazásomkor fogom átadni Chrysostoma nővérnek. Péntekre várom Radnai Bélát, tán csak nem marad el. Ő az emeleten fog lakni, a 15-ösben, ahonnan az ajtó nyílik a nagy, kertfölötti teraszra. Hát futtában ennyit most. Írj, ha jössz is. Nem jelentettelek be még. Majd vasárnap feltételesen „megpendítelek”. Egészen biztos, hogy magadra fogsz szedni valamit. – Még egyet: ha majd bejössz az autóbusszal, tudd meg a kalauztól, hogy az ismert megállónk után nem áll-e meg még egyszer, itt, a városháza előtt, az országúton, s ha igen, akkor ne szállj le, csak itt, ez sokkal közelebb van! Efelől addig én is tájékozódom, s ha itt is megáll a kocsi, akkor ide megyek ki eléd. Jó? Most isten veled, csókollak ezerszer.

Lőrinc

Cím: Keresztes Nővérek Panziója, Hévíz, Erzsébet királyné utca 5.

251.

Kedves B., holnap vagy szerdán indulok haza. Még mindig bizonytalan, kiszállok-e Siófokon vagy Akarattyán. Mindenesetre vége a munkának, fürdőzésnek. Az idő rögtön javulni kezdett, szombattól már nagyszerű volt megint. A II. rész tegnap, vasárnap délután pergett le. Üdvözlöm Dr. T.-t, talán kaphatnék üzenetet rajta át; őt pénteken délben 1–½ 3 közt fel fogom keresni. Szeretettel, sok üdvözlettel:

L.

252.

Kedves –,

épp most adtam postára egy levelet D. Katónak, s tán ez volt a döntő arra, hogy magának is írjak: mert mégiscsak lehetetlen, hogy ha neki írnom kell, magát kihagyjam!! Különben is úgy láttam, hogy a kis csomagot, amelyet tegnap délután hozott meg a postás, szeretettel csomagolta. Talán fájdalommal is. Ez már nagyon az írás felé hajlított. Aztán egész éjjel ott kószáltál valahol a látóhatár alatt az eszemben, nem láttalak, de úgy éreztem folyton, hogy minden pillanatban előléphetsz álmomban, s folyton vártalak. (Minek hallgassam el, ha így volt?!) Reggel aztán végre szép napra ébredtünk, talán az elsőre, amióta itt vagyok. Erről, azazhogy az előzményekről, nem akarok többet mondani most. Csak még, hogy ugyancsak tegnap írtam pár sort Szárszóra, exkuzálva magam az elmaradt búcsúért stb.; sőt a címet is megadtam a borítékon, titokban remélve, hogy az ott maradt apró holmit barátnőd talán magától postára teszi majd. S ekkor jött meg az expresszküldemény, és tetőled jött. Még a menetrendet is beletetted! – – – Szeretem, ha tárgyilagos vagy, mikor tárgyi dolgokat kell mérlegelni, megítélni. – Oszlass el hát tárgyilagosan a szívedben is minden rosszat. – Írj. – Július 25-e körülig akarok itt maradni. – Mielőbb írj, s most ne vitatkozz, hanem, ha jólesik visszatérésem, azt az örömöt írd meg, ahogy jön, fenntartás nélkül, csak azt, boldogan, mintha hozzám bújnál, s úgy beszélnél: mert arra vágyom csak (nem hisztériára, jaj, arra soha!), és ne szégyenkezz, mert én is megszenvedtem és nagyon szeretlek.

Ha akarod (s ha megígéred, hogy úgy folytatjuk együttlétünket, ahogy kellett volna), elmegyek hozzád megint, ahogy terveztük.

Csókjaidra emlékszem, s az elmaradtakra gondolok, s az újakra, a pótlásra, és mindig elölről.

Lőrinc

253.

Drágám!

Úgy számítom, hogy mára kell megjönnie a levelednek. Nagyon kalandos a posta, esetleg holnap is természetes volna az érkezés, bár ugyanúgy… nem, nem, hétfőn még nem lehetett volna itt, csak expresszként. A leveleket délben hordják ki, azonban izgatott vagyok, s már most írok, reggel egy teraszon, piros vas asztalkán, a napban. Az ég felhős, másfél nap óta négyszer esett, ma éjjel hatalmas vihar volt; házigazdám meséli, hogy a csapadék, melyet mér, az utolsó napok alatt 52 mm volt. Az utak most járhatatlanok.

Miattad vagyok izgatott, hogy hol is lehetsz már; a csomagolás és indítás biztosan óriási felfordulást okozott, ha pedig már lent vagy Sz.-n, akkor az elhelyezkedés; és teljesen feldúltak a Babits-féle naplójegyzetek a halálos ágy idejéből, az ún. beszélőfüzetei, melyeket ő írt (mikor néma volt a ráktól), s amelyeket most legépelve megkaptam ide, Ilonkától, illetve Basch Lóránttól. Két év kimondhatatlan nyomorúsága tömörül ezekben a ceruzajegyzetekben, vagy még nagyobb időé, csupa betegséggel, legapróbb és legreálisabb aprósággal tele közlés, megállapítás, kérdés, keverve mindazzal, amit egy olyan élet és helyzet, amilyen az övé volt, csak felvethet, politika, történelem, irodalmi kérdések és ügyek, intéznivalók. Minden egyoldalú és nagyon sok érthetetlen, hiszen a füzetek csak az ő válaszait tartalmazzák, de sok mindenhez odajegyezte már Ilonka, hogy kb. mikor és mire vonatkoznak ezek a gyorsírási rövidítései beszélgetéseknek, ezek a siralmas kivonatai az összeomló szellemnek. (Ezt nem is mondtam jól: az összeomlás csak a legutolsó napokban kezd jelentkezni, s annál dermesztőbb.) Egyszóval, sok pikantéria és egy-egy engem is érintő csípés mellett, annyi szenvedésnek voltam tanúja most, 24 óra alatt (mert eddig tartott az olvasása a sok-sok sűrűn gépelt oldalnak), annyira – kikerülhetetlenül – együtt haldokoltam azzal az emberrel, akit legjobban tiszteltem és szerettem egész életemben, hogy szinte agyon vagyok verve, s legjobban szeretnék lefeküdni és szó nélkül meghalni, mint egy kutya a sárban, egy bokor alatt. Szívem alig ver. – Ezeket a füzeteket különben azért küldték, hogy ítéljem meg, mit és hogyan lehetne felhasználni belőlük egy kiadásnál. Rengeteg és bonyolult munka volna, megfogható és nem unalmas összképet rakni egybe ezekből a forgácsokból, ebből a fűrészpor-anyagból. Van benne egy-két olyan pont, amely téged is igen érdekelhet, mint nevelőt; pl. egy „levél”, melyben a kis Ildikónak próbálja megmagyarázni, hogy miért kell (latint és algebrát) tanulnia vele, s próbálja megnyerni a renitens lányka bizalmát. Milyen okosan, mennyire gyermekszintre ereszkedve, s amellett milyen behízelgés, csalás nélkül teszi ezt: igazán, mintha egy haldokló okosság-hegy térdelne egy butácska kis futrinka elé, akit szeret…

Hát, szóval, ez volt a váratlan, nagy élményem, igazán rendkívüli; jujj, de borzongok tőle még most is! Hogy lehetne ezt épkézláb művé alakítani, olyanná, amely hozzáférhető olyanok számára is, akik nem álltak hozzá oly közel, mint én? Többféle elképzelésem van; mind függ a cenzúrától, hogy ti. mennyire lehet a kép (nem a szöveg) teljességére törekedni. Két-, két és fél évi haldoklásnak voltam tanúja percről-percre… borzasztó!

Teneked pedig? Neked folyton azt mondom, hogy „írj már!”. Persze, ez csacsiság; nem sürgetheted azt, ami, remélem, úton van már valahol, s talán egy-két óra múlva a kezemben lesz. (Bár megvallom, arra is gondolnom kell néha, hogy most egyszerre neki állsz feljebb és elrontod a dolgokat véglegesen. Csak nem vagy olyan bolond?! Ne légy!) Tudod, ittlétem és sok egyéb úgy alakult, hogy a terveink jobban megvalósíthatóak, mint gondolni lehetett.

(Itt behajtott az új eső a házba)

Igaz, úgy látom, több időm lesz, esetleg akár öt nap is, – hogy kibökjem azt, amit talán meggondolatlanság elképzelni, de amit jólesik elképzelni. Akár nálad, akár máshol, több időt lehetünk együtt, mert innen hamarabb mehetek el, s később érkezhetem a legközelebbi stációmra. S bizonyos egyéb körülmények jó alakulása esetén, amely nem reménytelen, akár augusztus második feléig is ezeken a tájakon lehetnék vagy leszek… Ezt nehéz volna papíron magyarázgatni… Egyszóval törd az eszedet most mindenféle olyan kisebb utazásokon is, ha kedved van rá, amilyenekre eddig nem számíthattunk. (Közben folyton arra is gondolnom kell, hogy nevetsz rajtam és hogy…) Nem akarok én rád haragudni sosem, és… De nem térek ki semmire, csak kérlek, írj azonnal, ha eddig nem írtál volna, de azonnal, és jelezd, hova menjek. Magamtól azt tenném, hogy mindenekelőtt keresnélek A.-nál. Ha leveled kapom, kész és fix programot írok rögtön, fixet a kezdet, az érkezésem tekintetében. Mehetek Lellére, s onnan vonattal, vagy egyenest Sz.-ra, tudod, hogy este ¾ 6-kor ér be a busz. Tégy félre, édeském, minden fájdalmat, ne fájj tovább se magadnak, se nekem, és segítsünk egymáson. Tudod, hogy nagyon szeretlek és nagyon ragaszkodom hozzád. Most ide teljes nyíltan írhatsz, csak feladónak írd a Kültelek 3-at vagy a Kékgolyó 2/b-t. Szörnyű volna, ha akkor jönne meg az eszed, amikor én már elmentem innen! Máshol már nem érhetsz el! Telefonálhatsz is! Várlak. Csókollak.

Lőrinc

254.

Nem, húgocskám, nem engedlek el. Hogy megnyugodtál valamennyire, az jó, annak örülök, azt kívántam és előidézni igyekeztem. Ha együtt leszünk, még jobban megnyugszol. Énbennem az utóbbi két hónapunk egészen csodálatos harmóniája él, a barátságunké és a szerelmünké. Hogy a benned kialakult pánik (egyébnek nem nevezhetem) hogyan s miért jött, arról most se írásban, sem egyelőre szóban ne legyen vita, de hadd tegyem már ehhez is rögtön hozzá, hogy te csacsi: vak voltál, s vagy tán még ma is, hogy nem láttad, mivel kergettél el magadtól, s milyen lelkiállapotban! Óh, édes kicsikém, dehogy ott szeretném én folytatni! Soha ott! Hanem az előző, hosszas, zavartalan, igazán boldogító szerelmednél, ott, ahol mostani utunk kezdődött, s annál a két gyönyörű napnál, amit együtt töltöttünk, s a földvári útnál, amely a legszebb emlékeim közt van egész életünkből, közös életünkből, míg csak az éjszakai országútról be nem fordultunk arra a dűlőútra… Másnap az autóbusz reggel 6-kor ott vitt visszafelé, s az irtózatos éjszaka után (mit gondolsz, hol s hogyan tölthettem?!) épp azt az utat kellett visszafelé megtennem!… Előzetesen már, még a szobánkban, hívtalak hozzám, emlékszel? Te nemet mondtál; aztán hogy „csak reggelig” és „utoljára”. Ha akkor azt mondod, hogy jó, igen, mindigre, – akkor minden további máris elmaradt volna! – Hát én visszafordulni akarok abba a boldogságba, amely megelőzte a rosszat; s ezt te is akarod; akard, kérlek, még jobban, bátran és hittel, s gondolatban légy máris boldog, és mihelyt látsz, szaladj hozzám és csókolj meg azonnal. Szeretlek; szerettelek, mikor eljöttem is, s az fájt, hogy épp a legteljesebb szerelmet robbantottad fel… De erről csak akkor, legfeljebb akkor többet, amikor már meggyógyítottál, drága gyógyszerem, s amikor én is téged. (Mindamellett: ha a dolog nem megy, vagy ha áthághatatlanok a külső akadályok, akkor nem maradok most nálad.)

Ez azonban, hiszem, nem így lesz, s ennek feltételezésében írom a továbbiakat, a reális terveket. Így gondolnám:

Hétfőn vagy kedden az innen 14.55-kor induló autóbusszal elmegyek, 17.28-kor érek Földvárra, 17.36-kor Szárszóra, a vasút melletti megállóhoz. Kimondhatatlanul örülnék, ha Földváron lehetnél, s ott beszállhatnál a Holovics előtt hozzám erre a buszra. De, sajnos, nincs megfelelő vonatod, hogy előzetesen oda átmenj. Kérlek tehát, várj, ha szabaddá tudod tenni magadat, a szemesi állomáson. Ha nem leszel ott a buszállomásnál, én beadom csomagomat a vasúti épületbe, s a sín mentén, majd a réten át felmegyek. Legalább ott várj, a kapuban, s ha meglátsz majd, jöjj, fuss elém, édes; de vigyázz, hogy el ne ess ott azon a szakadékos, lejtős részen! (Azért megyek arra, hogy ne kelljen a gyerekek lakása előtt elhaladnom, amely nem is tudom pontosan, hol van, bár úgy rémlik, hogy az alsó ligetből a hozzátok legközelebbi ponton felmenve már túl volnék a körzetükön…) S aztán, ha nem vársz is lenn, a csomagvivő emberrel vagy egyedül, s ha a réten át sem jössz is elém, mint mondtam, meglátogatlak. Ott pedig megbeszélhetjük, hogy mi legyen. Szükség esetén megszállok egy estére valahol, s reggel továbbutazom. Mondanom sem kell, hogy mást szeretnék és remélek, drágám; s majdnemhogy kicsordul a könnyem a jobbik elképzelésre, s telhetetlenségem, vágyam oly nagy, hogy folyton azt képzelem, hogy te tetézni fogod drága meglepetésekkel a legjobbat és legtöbbet is, amire gondolok.

Ha együtt maradnánk, nem lenne akadály a gyerekhad s a cselédek, s legkevésbé az unokád! Nekem 28-án telefonálnom kéne Szemesre, s így tudnám meg, hogy mikor kell továbbindulnom Kisörsre: 29-én vagy 30-án. Ez volna egyetlen dolgom, egyébként szeretnék ki se mozdulni a házból. Még ebédre és vacsorára se, hacsaknem a faluval ellenkező irányba, vagy egy csónakpartira. (Milyen édes voltál ott, amikor előttem napoztál!) Tehát nem látna, akit nem akarsz. S ha látna is: nem láttak eleget otthon? Ez nem lehet akadály. Ha napközben elvon a felügyelet gondja, hát elmégy; én azalatt a kertben dolgozni fogok, míg csak távol vagy. Sok óra a miénk lenne, s az este s az éjszaka egészen. S tán egyéb is. Átmennénk pl. (telefonálás helyett) Szemesre. S megbeszélnénk, hogy aug. 15-e előtt, mikor már mindenütt voltam, hazamenet hogyan s mikor kanyarodjam be megint hozzád. Mert biztosra veszem, hogy nagyon szeretjük egymást, s hogy az a hisztérikus eset csak kijózanít bennünket egymással szembeni maradék bizalmatlanságunkból, kishitűségünkből. Biztosra veszem ezt benned is, részedről is, mert magamból ítélek!

Két hete nem álmodtam rólad. Expressz-levélkéd tegnap, csütörtökön du. ért a kezemhez. Fenntartásos, óvatos, félénk; de csupa remegésnek éreztem azt is. Édeském, jó lelkiállapotban vagy, a legjobban arra, amit most szeretnénk. Olyan nagy volt a fájdalom, hogy most jöttünk rá mindketten az ellenkezőnek a fontosságára, s arra, hogy mit kell elkerülnünk! Ma éjjel folyton ezt éreztem. Egész hajnalig folyton levitációs álom-sorozatom volt. Fantasztikus (és röviden elmesélve még komikus is). Egy hitetlen Jézus Krisztus voltam, s folyton csodákat tettem a tömeg előtt, és mindig bekövetkezett a csoda, amelynek végrehajtásába úgy fogtam bele, hogy reménytelen: s te mindig velem voltál és repültél, és közben az egész egyetlen erotikus élmény volt: kárhozat és megváltás… Szörnyen romantikus mindez, ugye? De így volt…

Most nem többet… Szeretlek; s nem hagylak el! Egész ifjúkorom, egész férfikorom te voltál, te vagy.

Itt már túl soká vagyok, tán illetlenül is soká. Miattad toltam ki Kisörsöt ennyire, s most oda nem mehetek előbb. Mindenütt illeszteni, rendezni kell időket, ott is. Hol legyek közben, ha – épp most – nem teveled? Hiszen lehetek, lehetek; de olyan értelmetlen az egész. A. előtt nem kell restellnünk már semmit; még jó is, hogy neki, először igazán vendégi korrektségből, udvariasságból, rögtön írtam, s így mintegy beavattam egy futó esztelenségbe, s ezzel a bizalmunkba, a kimondott bizalomba: biztosan jólesett neki, s hogy diszkrét, azt már tudom.

Nehezen válok meg tőled, még papíron is. Látod, még egyet vettem elő. Pedig emiatt 3 km-t kell gyalogolnom, mert személyesen kell majd a postára mennem, feladni ezt a levelet. De így veled vagyok még. Úgy fáj a szívem, s oly édesen zsong közben minden, csak te tudsz meggyógyítani (csak én téged). Édes kislányom, a simogatásod várom, kérem; becézni foglak, drága! Légy szép, légy bízó, nagyon szeress, és rögtön szeress, ahogy meglátsz, rögtön ölelj meg és csókolj meg, és most, ezekre a napokra bújjunk el a világ elől, amennyire csak engedik a dolgaid. Alig bírok lélegzeni, a szívem fojt. Egész biztosan sírni fogunk, ha találkozunk. Nem baj, nem szégyellem.

De vissza még a reális ügyekhez. Hétfő vagy kedd? Ha tudnám, hogy áttör mostani képzelődéseiden a szeretet és a szerelem, ha tudnám, hogy máris akarsz, és inkább hétfőn akarsz, mint kedden, akkor (bizonyos zavarok vállalásával is) okvetlen hétfőn mennék, sőt akár előbb! De esetleg csak a céltalan hányódásomat nyújtanám azzal a nappal is. Ezt a levelet a vasárnap miatt alighanem csak hétfőn kapod meg. Már a táviratod is későn jönne az aznapi induláshoz. Te tehát már semmiképp nem üzenhetsz… Ez is keserít! Mit tegyek? Nem tudom. Már ma szeretnék veled lenni, édes… Hétfőn megyek, ha nem bírom tovább a bizonytalanságot: várj (egy kicsit) akkor is. Kedden azonban okvetlen megyek, s lesz, ami lesz. (Ugye, te már tudod, mi lesz? S ugye, jó lesz? A legjobb lesz?)

Itt nagyon jól bántak velem. Majdnem az egész háznép elmegy (hétfőn vagy kedden), s éppen Kisörsre. Ők a boglárlellei autóbusszal. Mellesleg: azzal is mehetnék, majd vonattal hozzád: ez a vonat úgy este ½ 10 táján ér be onnan Szárszóra. Nem, ennek nem volna értelme…

Éjszakai álmom olyan volt, hogy csodálkoztam reggel, hogy élek.

Közben a jó koszton s a semmittevésben azt hiszem, híztam, arcom majdnem kisimult… – –

Bözsikém, Erzsikém,

ebben a percben szaladt ide Pityu a százméteres szőlőlugason át. Táviratodat hozta. Köszönöm! Hétfőn megyek. Csinálj mindent úgy, hogy… ki se tudom mondani.

Milliószor csókollak.

Lőrinc

255.

Kedves!

Most megyek tovább Kisörsről. Nagyon jól telt az időm, írtam öt verset is. Itt volt Pátzay Pali, sőt tegnapelőtt beállított Somlay Artur. Régi barátaim. Most Tihany vár, aztán egész rövid kitérők talán, s vissza haza. Voltál Szemesen? Sürgették kirándulásodat! El se tudom képzelni, hogy át ne mentél volna! Amikor te is hazaindulsz, írj Kálmánnak: én majd érdeklődöm nála, ő ne továbbítsa az értesítésedet! Ha pedig csak lehet, még elkanyarodom egy napra hozzád. Ez esetben előre értesítelek valahogy. Sokat gondolok rád, szeretném, ha hozzám bújnál. Csókollak. Szeretettel:

L.

256.

Kedves B.,

átszaladtam Tihanyból, s szeretném tudni, itt vannak-e még. Üzenjen vissza e sorok átadójával, hogy ráérne-e. Lehetőleg azonban jöjjön saját maga. A választ a vasútnál várom meg, s alkalmazkodom a programjához. Menjek Arankához?… Szóval hát: üzenjen, s jöjjön. ½ 2-kor mindenesetre a Matyó-házban ebédelek. Viszontlátásra!

Szeretettel:

L.

257.

Mégis látni akartam, feljöttem. A Délivasútban fogom várni 5-ig. Minden nagyon fájt. Tudjon már jó maradni hozzám!

L.

258.

K. B.!

Tizenegyig vártam Szépilonánál, ahogy megbeszéltük. Akkor feljöttem ide, hogy mi van. Nincs itthon. Miért tette ezt? Rengeteg igen nehéz munkám van, mind sürget-éget, mind nyugalmat írna elő. Tompa gondol rá, hogy hormonkúrát kellene végigcsinálnia, hogy ilyen természetű (változási) zavarok okozzák a rossz lelkiállapotát. Nagyon fáradt vagyok és kedvetlen. Mindenáron rosszat akar? Holnap, csütötökön de. 10-től ½ 11-ig még egyszer várom, tekintet nélkül arra, hogy jó idő lesz-e vagy rossz, ott, Szép Ilonánál. Többször aztán nem, míg dr. Tompán át nem üzen. Isten vele. Csókolom, lemondóan.

Lőrinc

259.

Kedves B.,

¼ 11-kor itt jártam, az ajtó sajnos zárva. Közbejött dolgok miatt a szombat délelőtt elromlott, sőt az egész nap. Kedden délelőtt 10-kor itt leszek. Minden jót! Kézcsókkal:

L.

260.

Kedves!

Holnap, pénteken este héttől kezdve együtt leszünk meghíva a barátunkhoz. Neki egy kis időre esetleg el kell majd még mennie. Együtt vacsorázunk ott. Esetleg mi is viszünk valamit. Találkozó: egyenesen nála. Ettől függetlenül délben is összejöhetnénk. Én fél 12-től 1-ig ráérek, s ott leszek a kávéházban, ahol legutóbb voltunk. Ha lehet, gyere te is oda, s még pontosabban megbeszéljük az estét. Csókollak.

261.

Nagy influenzában megbetegedtem. Szombat du. óta ágyban vagyok. Torok, mandula, garat, arcüreg, bél – minden együtt és külön beteg. Egyáltalán nem tudok beszélni. Sok orvosságot szedek, inhalálok stb. A szerda teljes veszélyben. Ha újabb levelet nem írok, akkor tegyük át az egész dolgot péntek de. ½ 11-re, ugyanoda, a kávéházba. Akkorára már elméletileg egészen rendben kell lennem. Vigyázzon magára! Kézcsókkal, szeretettel

L.