„Folyton átlengsz”
(1930–1950)

 

 

 

 

Szabó Lőrinc levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez*
(1930–1950)

110.

Budapest, [dátum nélkül] péntek este

 

Bözsikém, nagyon sokat szenvedtem, biztosan maga is. Nem lehet ez így, nem szabad nekünk elszakadnunk. Sem így, sem másképp. Soha, kedves, sohasem. Mért nem jött utánam?! Úgy szerettem volna visszamenni, – azért siettem olyan nagyon. Kimondhatatlanul fájnak a tervei, tulajdonítsa ennek azt, hogy olyan heves voltam. Kedves kislányom, térjen észre, az istenért, és legyen mellettem régi legjobb szívével, szeretetével, barátságával.

Le kell rázni mindent, ami idegen! Legyen erős! Én az utolsó pillanatig tartani akarom, megtartani, megvédeni. Segítsen nekem ebben! Holnap, szombaton, du. 4-től kezdve a svájciaknál leszek, jöjjön maga is oda, és akarjunk boldogok lenni egy kicsit. Ha levelemet késve kapná vagy nem érne rá, újra írni fogok. Kedvesem, – óh, tudja! – – –

Lőrinc

 

Ms 4610/219. A „péntek este” keltezésű levél feltehetően a kapcsolat megújulásának idejéből való. Helyszíne miatt mindenképp 1929. február és 1933 között keletkezett; az említett svájciak, a Svájci nő nevű vendéglő (lásd kötetünk 284. számú levelét) a rózsadombi környezetre utal, gyakori találkozási helyük volt ebben az időben.

 

 

111.

Budapest, 1930. december 9. kedd este

 

Kedvesem, hogy vagy? gondolsz rám? tudsz olvasni? Légy türelemmel, nagyon fontos, hogy rendbe jöjj. Szörnyű ez a tél, és szörnyű, mennyi munkám van. Heteken át csak lopni tudok magamnak egy-egy órát, félórát. A sietős munkával is nagyon elmaradtam, nincs kedvem hozzá; – hogy is lehetne? Hiszen olyan nagy és terhes. És én magamnak szeretnék írni, a magam ügyeiről. Baj, baj és mindig baj mindenütt. (Ne ijedj meg, semmi különös; csak a mindenkori.) Olyan keserű vagyok, hogy sokszor azt hiszem: minek is írnék, hiszen én nem képviselem, nem jelentem „az” embert, én egy elromlott extra-példány vagyok, egy túlságosan megszomorított, megnyomorított, túl éhes és túl gyönge, siralmas különlegesség; – amit én érzek, látok, tapasztalok, az nem az igazi, a rendes, az érvényes, a törvény; az csak valami eltévelyedettség, eltorzultság, egy nagy-nagy egyéni dekadencia, amelynek el kéne bújnia és meg kéne lapulnia az egészségesek, erősek és vidámak előtt.

Ezt gondolom sokszor, és ez elbátortalanít. Mintha az, hogy én nagyon mélyre látok (így képzelem, s ezt persze erénynek is tartom) – mintha épp ez az éleslátás volna a tönkretevőm, a betegségem. Kész gazdagság nélkül, meglevő, örökölt biztos pénz nélkül egyetlen nagy gyötrelem az én rendes munkára képtelen és mégis rendes munkára kényszerülő egész életem. Legalább most azt hiszem, hogy ha földbirtokos volnék vagy valami hasonló, akkor emberi mértékre csökkenne a szenvedésem, pesszimizmusom. Így azonban túlméretezett énbennem a kínlódás, és ezért hihetetlen és valószerűtlen.

Most látom, megint megszomorítalak biztosan. De ne légy szomorú. Mert hiszen neked írok, panaszkodom, mutatom magamat, s ez már jó és kapocs. Kedves, gyógyulj meg!! Ha akarsz, és ezt előmozdítod a vágyaddal és örömöddel, hamarabb meggyógyulsz. De jó lesz tavasszal! Erősebb leszel, nyugodtabb. Úgy szeretnék már veled sétálni, – mászkálni vagy ülni valahol, akár egy szót se szólva, és ráérve, céltalanul. És hozzád simulni és (mint mindig akartam) elaludni egyszer, öledbe hajtva a fejemet (mindig sajnáltuk tőle az időt). Siess, gyógyulj! – – Holnap megint írok, csütörtökre. És szombaton látlak. Írj; ha csak lehet, küldd is el! Sok-sok-sok szeretettel és fájdalommal csókolja, tudod, a kezedet

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/208. Erre a „kedd este” keltezésű levélre válaszol feltehetőleg Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 11-i (264. számú) levelében: „nagyon elszomorított a levele […] hogy tudnám én magát vigasztalni? Mikor én is mindent olyan értelmetlennek, olyan céltalannak látok.” – Kedd: Lásd Szabó Lőrinc 1931. február 10-i (124. számú) levelét: „kedden jobb szeretek írni neked, mint máskor. Tudod, a keddekhez úgy hozzáfűződöl […] a kedd majdnem egy évig állandó volt”. – Nagyon fontos, hogy rendbe jöjj: A kórházi gyógyulásra utal. – A sietős munkával is nagyon elmaradtam, nincs kedvem hozzá: Erich Maria Remarque (1898–1970) Vissza a háborúból című regényét a Magyarország 1931. január 23. és február 21. között folytatásokban közli, úgyszintén átveszi a fordítást a Prágai Magyar Hírlap is (lásd még az 1931. január 20-i, 119. számú levelet: „ebben a pillanatban fejeztem be a Remarque-regényt.”)

 

 

112.

Budapest, 1930. december 10. szerda este

 

Kedves, tudom, sokat panaszkodtam tegnap, talán meg is ijedt. De nem kell, nincs semmi baj; mára már megint visszatörődtem a nyomorúságba, és nem siránkozom. Ma már megint legfeljebb az eszem sajnálkozik a munka nélkül elszaladó napokon, és ez nem olyan rossz, mint amikor az érzelem szól, a kétségbeesés, az idegek. – Mit csináltál ma, aminek örülhetsz? – Kérdezem. – Semmit; de majdcsak fogok. – – Jaj, milyen bolond nagy erő, milyen szívós külön akarat bennem a magam kifejezésének vágya. Igazán, mintha külön élne, épülne bennem egy kristályképződmény, amelyet nem ismerek, de amelynek előre megvan az egész tervezete, formája: egy egész nagy épületnek a váza, láthatatlan vonalakból, – és mintha ez a megszületni akaró épület követelné, hogy ne feledkezzem meg róla, ne hagyjam félben, építsek hozzá egy új téglát, egy tornyot vagy falat. Be akar fejeződni, és ő sürget engem. És én kötelességnek érzem, hogy engedelmeskedjem neki, és örülök, ha látható anyagból ki tudtam rakni valamelyik kis részét, új részét, amely addig csak levegő-rajz volt. Óh, hogy örülök! Nézem olyankor az új darabot, külön, aztán az egészet, kicsit messzebbről, összhatásban. – – Csak tudnám, mit kell, mennyit kell még építeni! Mert minden kész részlet új egyensúlyt követel, új kiegészítést, új parancsot ad, és az egész mű talán végtelen is volna, ha végtelen ideig élnék. – – Dehogy élek. Alig van egy-két órám naponta a magam számára, legalább most, már jó ideje és még sokáig. Ezért hát még jobban kell sietni, még nagyobb bűn a mulasztás és még nagyobb fájdalom, ha a külső feltételek romlanak vagy épp elromlanak. Kedves, én most csak magamról írtam (mert azt akartam, hogy én legyek ott, és érezzen, lásson egy kicsit), de magának írtam és magára gondoltam. Maga valahogy ott jár-kél láthatatlanul az épületben, ismernie kell minden részét és szeretnie és védenie. Bolond vagyok és gyerekes, és tudom, hogy ez az egész olyan, mint egy mese: de szép, és a maga módján valóság is. – Most ennyit.

Ezt a levelet, azt hiszem, csütörtökön megkapja. Csütörtök – és szombaton látom. Jobb szeretném már másutt látni, de csak maradjon, ameddig csak tud, minél tovább, hiszen ez fontos! És olyan rút itt kint az idő, folyton eső és köd és piszkos hidegség. – Olvasott már valamit? Tetszik? Írjon, ha nem küldheti is el. Szombaton látom, addig már nem írok. Láz?

Kezét csókolja igaz barátja.

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/220. A „szerda este” keltezésű levelet Vékesné Korzáti Erzsébet az 1930. december 11-i (264. számú) levelében igazolja vissza: „Szerdai levelét csütörtök délelőtt megkaptam.” Maga Szabó Lőrinc pedig az előző (111. számú) levelére utalva indítja ezt a levelet: „sokat panaszkodtam tegnap”.

 

 

113.

Budapest, 1930. december 16. kedd estefelé

 

Kedves, a villamoson írok, remélem, nem rázza olvashatatlanná az írást. Rettentő bizonytalanság van bennem, gyengeség. Nem bírok helytállni az életben. Anélkül, hogy bármi új vagy különösebb volna a hivatalban, néha (mint most is) végtelenül elkeseredek. Micsoda mindent legázoló perfídia mindenfelé! Annyit kell dolgozni, hogy tönkremegyek belé. Mikor írtam utoljára magamnak? Mikor fogok megint tudni?! Aludni szeretnék és pihenni. Milyen más az egész világ reggel, mint ilyenkor, összezúzó munka és megállás nélküli különmunka után! És az ember még panaszra se nyithatja a száját, ellenkezőleg! A panasz azért jó, úgy hiszem, mert valahogy a magunk elengedését, lazítását jelenti, megkönnyebbülést a folytonos és csinált feszültség és energia kimerítő ideje után. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy máskor is voltam ilyen különlegesen levert és életunt, és mégis jött később egy-egy nap vagy óra vagy munka, aminek örültem, és amit kár lett volna elmulasztani. Biztosan lesz ezentúl is egy-egy kis kivételes öröm a nagy és sok rosszban.

Most megyek át az Erzsébet hídon. Este van.

Holnap akartam írni tulajdonképpen, de valahogy elfogott a vágy, siettetni az üzenést, bár tulajdonképpen semmi tényt, eseményt nem mesélhetek.

Könyveket néztem eddig egy boltban. Az elkeseredés vitt be: egy másik világba jutni az előző piszkos vásárból, – és a fáradtságom tartott ott. Bámultam, csodáltam ezt is, azt is, és külön az egészet: hogy lehetett ennyit összeérezni, összegondolni, összerajzolni, tömöríteni, teremteni! Milyen keveset csináltam én, és azt is milyen nehéz volt! (Maga, ugye, a munkatársam volt: érzi ezt?) Milyen keveset csináltam, és bizony nem vagyok megelégedve igazán vele. Többet, jobbat, igazabbat, még teljesebben magamat kéne – – De hogy? és mikor? ennyi baj közt, folytonos harapások, szúrások, idegen kényszerek, elráncigálások közt?

Majd megpróbálom mégis, tovább. Kedves, sokszor kértem, most is: segítsen maga is. (Olyan kevesen vannak velem!)

Már közel a Déli Vasút kávéház, oda megyek most. Szombaton meglátogatom.

Tegye el jól, vagy tépje össze ezt a levelet. Viselje nyugodtan a sorsát, legyen jókedvű és hízzék. És szombaton mondja vissza ezt a kevéske biztatást fáradt barátjának, aki nagyon rászorul erre, és a viszontlátásig a kezét csókolja magának.

L.

 

(Ezt a reklámot mindenfelé osztogatják, küldik.)

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/210. A „kedd estefelé” keltezésű levélben talán már a december 17-i szerelmi évfordulójukra is utal: „Holnap akartam írni tulajdonképpen”. A levelet Vékesné Korzáti Erzsébet visszaigazolja az 1930. december 18-i (265. számú) levelében: „Leveledet, kettőt egyszerre csüt. reggel megkaptam.”; a meglévő levelek közül csak ezt tudjuk ekkorra azonosítani, a másik, ezzel egyidőben érkező levél ismeretlen. – Ezt a reklámot mindenfelé osztogatják: A szórólap elkallódott.

 

 

114.

Budapest, 1930. december 19. péntek este

 

Nagyon megijesztett, megzavart, kedves, a levele, a betegsége, és még jobban a rossz kedve. Nem szabad ilyen türelmetlennek lenni. Képzelje el, hogy az a torokfájás otthon éri, – hogy bírt volna meglenni egymaga? gyógyulni? Egész biztos, hogy az az örökké nyitva levő ablak okozta. – – Ne haragudjon, drága szívem, hogy ezzel kezdtem, de ezzel kellett, ugye? Én is szerettem volna hamarabb látni. Amit a hiúságról ír, megértem, s egy kicsit helyeslem is, csak épp velem szemben nem. Azt alig hihetném, hogy sok lett volna a látogatás; mért?

Mindenesetre okosabbnak kell lenni. Utóvégre maga most beteg, s fölösleges és rossz, hogy én a minap annyit írtam a tavaszi, ezutáni sétákról. Meglesz az is, persze, tudjuk és akarjuk; de egyelőre a tél átalvásáról, átgyógyulásáról van szó. Csak csöndes örömnek van helye most, nem gyötrő vágyaknak, ha mégoly szépek és jók is. Kedves, ne haragudjon ezért a józan beszédért! És írja már meg egyszer (küldjön ki pársoros levelet vasárnap, készítse el előre), hogy mit vigyek be, mi a legállóbb és legszükségesebb. Valamit úgyis viszek, tudja, karácsonyra.

Most majd hétfőn megyek be, ½ 5 után (remélem, nem jön közbe semmi, dehogy jön). Nagyon kérem, ne szépítse ki magát, s még kevésbé aggódjék, hogy hogy néz ki. Az egészen mindegy, szívem, a te egész emléked mindig együtt van veled, mikor velem vagy, – nem pillanatok. Beteg vagy, gyógyulj, kedves, gyógyuljon, kedves, hízzék és legyen jókedvű.

Hétfőn akartam átadni a sakkot meg egy könyvet a kisfiad részére; ezt most majd szombaton megteszem már, csak kedd-szerda biztosan agyonzsúfolódik tennivalóval, szokás szerint. Hétfőn látlak, kedves, ez lesz a karácsonyi találkozónk. Egy találkozónk, egy decemberi, elmaradt; megfeledkeztél róla? De nem akarok erről beszélni.

Nagyon-nagyon szeretném, ha tudnál örülni valaminek, hacsak néha és csak rövid ideig is. Több úgysincs az életben, igazán nincs. Ha vasárnap du. feladatnál egy levelet, hétfőn megkapnám, és délután beviszem, amit kérsz. Kérj, kedves, akármit, egy kis csacsiságot, de amiben kedved telhet! Kívüle lehet vinni vajat, mézet, szalonnát? Írd meg, mit igen és mit nem.

Azt hiszem, majd járni fog neked az újság, talán már jár is. Az albumot majd külön viszik be, utólag, karácsonykor. Így gondolom; hétfőn beszélünk róla.

Most is villamoson írtam. Lehet olvasni? Ne ess kétségbe és legyünk most csöndes, meleg és igaz öröm egymásnak. Kezedet csókolja nagy szeretettel

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/76. A „péntek este” keltezésű levelet válaszként küldi Szabó Lőrinc a Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 18-i (265. számú) levelére, melyben az asszony betegségére hivatkozva kéri, hogy ne jöjjön be szombaton. – Amit a hiúságról ír: Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 18-i (265. számú) levelében ezt írja: „nem is szeretném, ha így látnál, rettenetes, hogy nézek ki. […] nem ismernél rám”. – A minap annyit írtam a tavaszi, ezutáni sétákról: Szabó Lőrinc 1930. december 9-i (111. számú) levelében: „De jó lesz tavasszal! […] Úgy szeretnék már veled sétálni”. – Küldjön ki pársoros levelet vasárnap, készítse el előre: Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 18-i (265. számú) levelére utal, amely ezzel fejeződik be: „nem tudom befejezni”, és amit a másnapi (266. számú) levelében majd indokol is: „Tegnap nem tudtam befejezni a levelem, mert mikor írtam, közben jött valaki hozzám, s mikor elment, gyorsan befejeztem, s egy utolsó látogatónak még sikerült odaadni. Csak ma is ne járjak úgy. Nehéz innen levelet küldeni. Nem is merem mindenkinek odaadni, és ha látogatóm van, feltűnő, hogy nem velük adatom fel.”, Szabó Lőrinc tanácsa megelőlegezi ezt a magyarázatot. – Majd hétfőn megyek be: 1930. december 22-én. – Hétfőn akartam átadni a sakkot meg egy könyvet a kisfiad részére; ezt most majd szombaton megteszem már: Miután megcseréli: szombaton nem mehet a kórházba, így Bandit látogatja meg otthon, és hétfőn megy a kórházba, hétfő után karácsonyig nem mehet a gyerekhez, mert „kedd-szerda agyonzsúfolódik” karácsony előtt. – Egy találkozónk, egy decemberi, elmaradt; megfeledkeztél róla?: Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 21-i (267. számú) levelében ezt írja: „Szívem, eszébe jutott az idén dec. 17-e?! […] Amikor idáig jutottam az írásban, hozták a maga levelét.” utalás szerelmük kezdetének dátumára. – Ha tudnál örülni valaminek: Vékesné Korzáti Erzsébet ingerült válasza az 1930. december 21-i (267. számú) levelében: „Mindég kissé türelmetlenné tesz, ha azt olvasom leveléből: legyen jókedvű […] örüljön.” – Lehet vinni vajat, mézet, szalonnát?: Vékesné Korzáti Erzsébet idézett levelében erre is ingerülten válaszol: „Megint szalonnát és vajat olvasok a levelében. Szó sincs róla […] mézet se.” – Járni fog neked az újság: A Pesti Naplót küldeti Szabó Lőrinc a kórházba (bár az idézett, 267. számú levélben erre is azt válaszolja Vékesné Korzáti Erzsébet, hogy „az újság nem jár”). – Az albumot majd külön viszik be, utólag, karácsonykor: Halhatatlan szerelem. Nagy költők és nagy festők művészetének tükrében, a nyolcvanéves Pesti Napló jubileumi ajándéka előfizetőinek. Dr. Mikes Lajos szerkesztette, a szerkesztést minden külső és belső vonatkozásában az ő intencióinak megfelelően folytatták és fejezték be munkatársai: Dr. Mihályfi Ernő és Szabó Lőrinc (lásd még 115. és 117. számú leveleket).

 

 

115.

Budapest, 1930. december 26. péntek

 

Kedvesem,

szombaton bemegyek egy kicsit, ahogy megbeszéltük. Most csak „beszólni” akarok, jó reggelt kívánni magának. Jobban van már? Aránylag? Bizony, nehéz ott, tudom és érzem, olyankor is, amikor biztatom, hogy csak hízzék stb. (amit most, ugye, nem teszek?). Mindig ugyanazt írhatnám csak, ugyanazt is írom: jó lesz tavasszal, milyen jó lesz az én megerősödött, megfiatalodott, megtavaszosodott kis barátommal (ez maga, ha nem tudná!) együtt mászkálni, arrafelé, ahol már olyan régen nem jártunk! Járja be gondolatban az egész séta-területünket – én is azt teszem most. Szerettem volna, ha már megkapja az albumot; de most hallottam, hogy az csak újévre esedékes. Még mindig nem dolgozhattam – ez a hét különlegesen zsúfolt szokott lenni –, de sokat olvastam (épp ma), és hamarosan én is írok egyet-mást, biztos. Örül neki? Nem? Igazán nem? Utóvégre azt se furcsállanám, hiszen mi az irodalom öröme az élet nyomorúságához mérve? De egy kicsit örüljön, akárhogy! Ez mégis szép és tiszta és megmarad és a miénk.

Isten vele megint, kislányom; be jó volna, ha örömmel tudna az lenni, aminek szeretném! Sok-sok-sok szeretettel üdvözli (és titokban sokszor-sokszor csókolja) bolond barátja,

Lőrinc

 

Emlékszel rá, mikor ezt a verset fordítottam és elmondtam neked? Én most nem tudok írni, – szeresd ezt, egy kicsit ez is az enyém és a tiéd.

L.

 

Goethe
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében
Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő víz-sugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy;
hol ezerkarú repkényt kúszni látok,
óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta égbolt szent legét lehellve,
Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
mindben nevének viszhangja te vagy.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/233.; Ms 4610/214. A „péntek” keltezésű levelet valószínűleg karácsony másnapján írja. – Bizony, nehéz ott, tudom és érzem, olyankor is, amikor biztatom, hogy csak hízzék stb. (amit most, ugye, nem teszek?): Utalás Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 21-i (267. számú) levelének panaszkodására (lásd a 114. számú levél jegyzetét). – Szerettem volna, ha már megkapja az albumot; de most hallottam, hogy az csak újévre esedékes […] és hamarosan én is írok egyet-mást: Az album és új vers helyett (lásd az előző, 114. számú levél jegyzetét) küldhette mellékletként a Goethe-fordítást (Ms 4610/214., amely az album számára készült (Ezer alakba rejtőzhetsz címmel, lásd Halhatatlan szerelem, 48.).

 

 

116.

Budapest, 1930. december vége

 

Kedves Szívem,

azt hiszem, most kezdesz elaludni. Rád gondolok, nagyon melegen, nagyon csöndesen, ölellek és megcsókollak. Szegény kislányom, csak tudnál örülni annak, amit én adhatok neked. Nyugalmat szeretnék a lelkednek, békességet a magányodnak, erőt a nyomorúságaid viselésére. És egy kis állandóságot magamnak, egy kis állandó szeretetet a te részedről: hogy ne legyen már annyi bizonytalanság és fájdalom. Kedves, szeress engem, csöndesen, nagyon, egyszerűen, mindenképpen, – nem lehet azt kimondani, hogy hogyan.

Kedves, kedves, édes kislányom, te, ugye, nem vagyok szamár, amiért olyan nagyon ragaszkodom hozzád? Hidd meg, én messzebbre látok, és úgy van jól (persze, aránylag csak), ahogyan én kérem tőled. – Nagyon rossz most egyszerre, hogy oly régen beszélhettem veled kiadósan. Be jó volna megint beszélni, de nem szükséges témákról, hanem haszontalanul, semmiségekről, – csak úgy adogatva egymásnak a szavakat, mint a csókot: azért, hogy halljalak, csak azért, és hogy a hangodon és a szavaidon át a bőröd, csontod, koponyád alá lássak, érezzek, csókoljak. Kedvesem, én nagyon szerettem a sétáinkat, és szeretek minden utat és tájat, amelyet jártunk és néztünk. Tél, tavasz, nyár, ősz: veled van tele mind, minddel tele vagy nekem. (Bolond vagyok, és ugyanakkor rendes ember is akarok lenni: ez a baj. De ha segít valaki, vagyis: te, akkor ez se baj.) – Kedvesem, nem merem megfogalmazni, hogy mit kívánok neked újévre, meghagyom érzésnek, – de egész szívem csupa vágy és jóakarat és hála és szeretet és melegség: ez az érzés a legjobbat kívánja némán is.

Vajon hol vagy most? Szeretném, ha péntekre levelem volna tőled. És szeretném, ha már holnap megkapnád ezt az üzenetet. Kedvesem, igen, az vagy: kedves, de milyen kedves vagy nekem. Mindig az voltál, mindig az leszel. Nagynak, szépnek, nemesnek, okosnak, finomnak kívánlak – ne ijedj meg tőle; nem természetes, hogy ilyennek akarlak? Hiszen szeretlek, és azért próbálok ebben sokat adni (ki kapott tőlem ennyit?), mert másban oly szegény vagyok, és annyira nem teljesíthetem, amit szeretnél. Csak érezlek, de nagyon, Böske, Erzsébet, Bözsikém. Vén halottnak képzelem magamat és megáldalak messziről.

Isten veled. Kezedet csókolom. Írjam, hogy csókollak? Inkább te csókolj meg sokszor. Szervusz. Szombaton!

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/215. Újévre küldött levél. – Ha péntekre levelem volna tőled: Ilyen levél nem ismeretes.

 

 

117.

Budapest, 1931. január 6.

 

Édes szívem, küldök két verset, már láttad őket, de azt hiszem, nincsenek meg nálad. Még kellene rájuk némi retus; majd meglesz; így is szeresd őket. Emlékszel rájuk, mikortájt születtek? (Közben hadd mondjam meg, hogy nagyon szenvedek miattad, és nagyon szeretlek, csókollak.) – Megkaptad az albumot? Izgat, hogy mért nincs már ott. (Gondolj rám, csókolj meg, hunyt szemmel, mintha az agyadban volnék, a pillád két meleg szobájában, én is csókollak.) Írok, mihelyt ráérek, még majd egyéb verset is, vannak már töredékeim – mondtam; –, azok már nem ilyen gyötröttek lesznek, remélem. Csak te se gyötörnéd magadat, s engem! Úgy szeretnélek látni, megőrizni, megtartani, és sokszor oly végtelen keserű vagyok, hogy jobb szeretnélek rögtön elhagyni, – de az csak rövid nyugalom volna, a düh, megvetés nyugalma, ami különben is fájdalmas, de legfőképp nem tart soká; – – viszont a boldogság nyugalma, édessége, édes szívem, azzal nem tudnék betelni, azt nem tudnám megunni. Most isten veled, szeress, és írj, ha tudsz, néhány sort.

Sokszor ölellek, sokszor-sokszor (mindig) csókollak,

L.

 

A verseket óvatosan tartva olvasd el, mert messziről meglátszik, hogy mi!

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/218. A „jan. 6.” keltezésű levél egyértelműen 1931-es keletkezésű, elég, ha csak a „Megkaptad az albumot?” kérdést említjük (lásd a 114. és 115. számú levél jegyzetét), no, meg a kórházi környezetet figyeljük: „A verseket óvatosan tartva olvasd el, mert messziről meglátszik, hogy mi!” (a korábbi, 115. számú levélben valószínűleg ezért írta címként csak Goethe nevét). – Küldök két verset: A levél mellett most nem szerepelnek.

 

 

118.

Budapest, 1931. január 15.

 

Kedves gyönyörűségem, micsoda nagyon jó puha édes melegség van a szavaidban, mikor úgy szeretsz, mint legutóbbi leveled írásakor. Mindjárt könnyebb egy kicsit az élet. Vagyis nem az élet; hanem mindjárt érzem, hogy van vele párhuzamosan egy gyöngéd, jó, másik világ, ahová menekülni lehet és ahol jól érzem magamat. Csak néhány meleg sor kell, csak pár szó és szívdobbanás, és máris gyógyulok, nem tudom miből. Kedveském, nagyon melegen, nagyon csöndesen ölellek és megsimogatlak gondolatban. Végtelenül hálásan hajlok hozzád, és pihenek, így pihenek, ilyenkor. Kívül a világon – teveled; óh, ha mindig vagy csak sokszor lehetne így érezni! És még jobban, még gyöngédebben, zavartalanabbul! Nagyon sok félelem van most bennem; bizalmasan tudom, hogy most sem segítenek rajtam a Baumgarten-pénzzel; nagy anyagi összeomlás előtt vagyok. Ki tudja, mi lesz? Sokszoros szükségem van rád most. Dehogy csak most, mindig! És a rettegés, féltés, vitatkozás ideje után, ha most egy hosszú, boldog, csöndes idillikus-féle élet jönne a szerelmünkben, be jól jönne, be jókor jönne! Kedves, olyan forró és boldog hála tölt el, hogy majdnem szédülök, mialatt írok. Minden órában elolvasom a soraidat. Milyen szépen írsz, te drága Költőm, te! Mert az vagy, mikor így szeretsz; csak írnál sokat! Ha verset írok, akkor csak visszaadom az érzéseidet, összekeverem a magaméval és visszaadom: ők is ölelkeznek és szerelmesen egymásban pihennek. Furcsa csoda, hogy annyi kiábrándulás, undor, sötétség, kétségbeesés után olyan tisztán és nagyon tudok érezni, furcsa, hogy így tudok szeretni. És hogy szeretnék még nagyobb odaadást, még teljesebb, nyugodtabb (s mint írod: gyanútlanabb) átengedést! A 45 dekát mindenütt csókolom rajtad és benned, melegszemű, göndör hajú kis buksim, te fiatalságom. Legyünk erősek, tartsuk meg egymást. Szombaton látlak. Hunyd le a szemed és őrizz a pilláid alatt. Isten veled, most és mindig, te virágsisakos. Szervusz. Csókollak és tudok örülni.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/66. Legutóbbi leveled: A 45 deka hízásról beszámoló levél nem ismeretes. – Most sem segítenek rajtam a Baumgarten-pénzzel: Előre megtudta, hogy ebben az évben sem kap Baumgarten-díjat.

 

 

119.

Budapest, 1931. január 20.

 

Kedves kislányom,

ebben a pillanatban fejeztem be a Remarque-regényt. Azt hittem, most föllélegzés jön; és csupa üresség és szorongás vagyok. Mi lesz most? Nagyon megviselt az a lelketlen, buta, hisztérikus vagy nem is tudom, milyen hátterű mellőzés, ami a Baumgarten-díjjal az idén ért. Most megváltás, igazi föllélegzés lehetett volna – soha annyira, mint ebben az évben. Úgy érzem, valami néma, színtelen, alaktalan, mozdulatlan rettenetességbe dobtak vissza, amelyet nem lehet megfogalmazni, csak érezni. Reménytelen összeomlás előtt vagyok. S micsoda kötelezettségekkel! – (Hogy a vágyaimról ne is beszéljek.) Ezek az emberek mernek igazságról és bölcsességről beszélni? Hozzáértésről, idealizmus tiszteletéről, tisztességről, komolyságról? Hiszen vakok, buták, állatok, – ha nem rosszabbak. Mert nem vagyok biztos benne, hogy a tévedésük nem aljasság-e már. Egymásután három anyagi krach öt hónap alatt: augusztus közepén Mikes bácsi halála, január elsején Az Estéktől munkatöbblet ellenében várt remények meghiúsulása és most ez a mellőzés. Vakok, buták vagy gazemberek. Sajnos, nem bírok uralkodni az idegeimen, és nem hallgatok, mint eddig; pedig eddig is mesterséges, túlfeszített, romboló erőfeszítések tartották köröttem az olyan-amilyen épületet. Tizedik éve küszködöm borzalmasan a menekülésért egy nekem teljesen idegen világban, embertelenül túlterhelve, üldözötten, marva és őrültté téve, agyonkeserítve. És fél kézzel, dehogyis: tized kézzel dolgoztam mégis többet és jobbat, mint akárki más, tisztábbat, mint akárki más, – és nem látják sem a vergődésemet, sem a munkámat. Most már nem tudom összeszorítani a fogamat, felőrlődtem. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. Ha bírom, akkor szerencsére csak egy háromszor-oly-nehéz fortvurstlizás, újszerű kínokkal és harceszközökkel, végkimerülésig.

És itt van a hozzádtartozásom meg a hozzámtartozásod. Hát lehetetlen itt is a rend, a jó rend, a biztosság a nyomorúságban és elégedetlenségben, legalább a biztosság és időnkénti vigasz és segítség? Kedves, szedd össze, nagyon kérlek, minden erődet, komolyságodat, tűrj, szenvedj, várj te is, segíts, ahol tudsz, segítelek én is, ahol tudok, – háború van, térj észre, és nézz arra, ami nagyobb dolog és egyetlen és talán mégis megmenthető valamikorra. Ugyan mit ér minden más ahhoz képest, és ha az is kevés, mennyire kevés és jelentéktelen a többi! Hogy miről beszélek? Én se tudom. Valami homályról, jövőről, reményről, érzésről, összetartozásról.

Kedves, nem akarok prédikálni. Meg kell, hogy érts vagy érezz végre teljesen. Magadtól, a magad erős elhatározásából, – úgy a legszebb. És most egyébről sem akarok többet írni, elég a gyászjelentésből. Természetesen éppúgy érdekelsz, mint mindig, szeretném tudni, van-e és jobb-e az új szobád, mindent szeretnék tudni, és biztosra veszem, hogy hamarosan együtt leszünk. Ha volna télikabátod, sétálhatnánk a kertben, a fekvőcsarnok előtt, akármikor, akármeddig. Szombaton látlak. Írd meg őszintén, kell-e valami hasznos dolog, hogy azt vigyek. Ki kell tartani! Szeress, kedves! Csókollak, máskor majd vidámabb leszek, isten veled.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/67. Remarque-regény: Lásd a 111. számú levél jegyzetét. – Augusztus közepén Mikes bácsi halála: Dr. Mikes Lajos, Szabó Lőrinc apósa, Az Est-lapok irodalmi rovatának vezetője 1930. augusztus 19-én Bécsben váratlanul meghalt, ez a családi gyászon túl Szabó Lőrincnek a lapnál való anyagi támogatottságában is visszaesést jelentett. – Tizedik éve küszködöm: Szabó Lőrinc ekkor már tíz éve dolgozik különböző pozíciókban Az Est-lapoknál. – Van-e és jobb-e az új szobád: Vékesné Korzáti Erzsébetet áthelyezték a tüdőosztályra, előbb rosszabb szobát kaphatott (lásd 269. számú levelét), majd 1931. január 22-i (270. számú) levelében válaszol Szabó Lőrinc kérdésére: „Tegnap, épp mikor a levelet megkaptam, helyeztek át másik szobába (13) az épületben, a legjobb szoba.”

 

 

120.

Budapest, 1931. január 22. este

 

Kedvesem, hogy vagy, hol vagy, mért nem írtál eddig? Csak üdvözölni akartalak most; bár úgyis tudnád, ugye, hogy gondolok rád? Bevitték, akkor, a kért holmit? Nagyon jó lett volna a bundádat is bevitetni már akkor, hogy kijöhess a jövő héten. Igen-igen jó lesz veled lenni, egy kicsit mászkálni és főképp elbújni az emberek elől. Kedves kislányom, nagyon szeretlek, nagyon fájnak a bajaid, minek mondjam el ezredikszer? Rettenetesen ideges vagyok; egy trafikban írok most; egy kicsit azért nyugodtabb is lettem már, és tervezek egyet-mást. Örülnék, ha holnap levél várna. Mondd, vagyis írd meg, mit vigyek? Ne azt írd, hogy semmit; tudom én, hogy kell tulajdonképpen minden, de hát nem jut mindenre. (Viszek fogkrémet, azt már tudom, és nevetek, hogy ezt megírtam.) Óriási köd van, zúzmara és roppant hideg. Bözsikém, Bözsikém, veled leszek a jövő héten, olyan nagyon jó rágondolni! Szeretlek. Isten veled, sokszor, sokszor ölellek, csókollak, simogatlak, nézlek és hallak és várlak.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/68.

 

 

121.

Budapest, 1931. január 27.

 

Kedves kis barátom,

szeretném tudni, hogyan úsztad meg szombaton a kérdezősködést. Képzeld, nem bírtam megállni, hogy még egyszer ne lássalak aznap, és messziről, az ablakon át néztelek. Láttam, hogy kimentél és visszajöttél. Ekkor aztán én is indultam. Milyen kár, hogy nem volt kedved egy darabig elkísérni a kertben meg az udvaron! És mondd, igazán azt akarod, hogy ne keresselek fel ezen a héten? Jó, jó, de ha meggondolod magadat, írj idejében! Én kétszer szerettem volna bemenni és most egyszer se? Talán mégsem kéne így, ilyen szigorúan, ilyen idegesen… Hisz már két hónapja nem tudtalak kedvem szerint megölelni, kedveském, és rossz így, te, te, segíts rajtam! Legalább írnál mindennap, ha már nem látlak, és küldenéd el háromnaponkint az összegyűlő naplót. Böske, te, szeretlek, kívánlak. Olyan furcsa, hogy szeretlek, olyan ellentétben van ez az egész lelkiállapotommal és minden keserűségemmel! Jó vagy nekem, édes. Ugye, most már te is tudod, hiszed, érzed, hogy szeretlek? Bözsikém, Erzsébet, a neved a számban lakik, mint egy csók, és jó meleg, forgatom, és szeretnélek nagyon sokáig csókolni most is, máskor is, és hozzád simulni, sokkal jobban, mint eddig bármikor. Meglásd, hogy foglak becézni! (Csak beteg ne legyek; megint láztól és influenzától tartok. Ha megbetegednék, rögtön értesítelek, hogy azalatt ne írj.) Igen, visszatérek rád, arra, hogy hogyan foglak csókolni. Istenem, nem is tudom, olyan tehetetlen és telhetetlen vagyok, annyira elfogyott az emlékedből a valóság, annyira testtelen bennem a vágyódás, annyira képzelődésből élek, – kislányom, jöjj már ki megint és szeress jobban, mint eddig. Nincs örömöm tenélküled, Bözsikém, és milyen nagy lehetne teveled, ha… tudod a többit. Szóval: szeretlek, ez az egy szó is elég volna. – – Nagyon fáradt vagyok, erőtlen, nem tudom írásra koncentrálni magamat; de majdcsak lesz valahogy. Aki tovább bírja, annak lesz jobb. Most isten veled, végy a karodba, takarj be a takaróddal, ölelj meg, és aludjunk együtt egészen addig, míg viszont nem látlak. Te! Én bemegyek szombaton! Nem foglak gyötörni, ne félj. De bemegyek. Hacsak direkt le nem fújod a látogatást. De inkább hívj, édes kislányom, és ne nevess ki. Csókolom a szádat, kicsit, nagyon, egészen, a nyelvedet, a szemedet, a másik szemedet, a hajadat mindenütt, a homlokodat, arcodat, nyakadat, a melledet, mind a kettőt, a hasadat, karodat, végig-végig, a combodat, a hajlásaidat, térdedet, bokádat és ölellek mindenütt, kedvesem.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/70. Igazán azt akarod, hogy ne keresselek fel ezen a héten?: Vékesné Korzáti Erzsébet január 25-i (271. számú levél) napló-feljegyzésében ezt írja: „Nagyon megkínoztál szombaton […], nagyon csúnyákat mondtál nekem.” január 28-án ugyanennek a levélnek a végén már engedékenyebben válaszol: „Jöjj csak be szombaton, csak arra kérlek, nyugodtan és csöndesen beszélgessünk.” – Csókolom a szádat, kicsit, nagyon, egészen, a nyelvedet, a szemedet, a másik szemedet, a hajadat mindenütt, a homlokodat, arcodat, nyakadat, a melledet, mind a kettőt, a hasadat, karodat, végig-végig, a combodat, a hajlásaidat, térdedet, bokádat, és ölellek mindenütt, kedvesem: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. január 29-i (272. számú) levelében erre válaszolja: „elővettem a leveled, hogy újra átolvassam. […] s amint olvastam, hogy ölelsz és csókolsz, a számat, a karomat, éreztem végig a szád puha simogatását.”

 

 

122.

Budapest, 1931. február 2.

 

Kedvesem, – az vagy, kedves vagy, ma is, mindig, csak ezt akarom most megmondani újra. Remélem, már nem haragszol, amiért az elbúcsúzásunknál többször és jobban meg akartalak csókolni. Ezután még ezt se teszem, ígérem, ha nem akarod magadtól. Nagyon vágyom rád. Azt hiszem, minden szerelmemből, amit csak éreztem, adtam rád valamit, hogy olyan jó, segítő, fontos tudsz lenni nekem. Senkihez nem fűzött olyan tiszta barátság és szeretet és részvét és szerelem, mint tehozzád. S annyi fájdalom sem. De ezt megölni szeretném, ezt a fájdalmat, hogy még nagyobb, még szebb lehess, mert lehetnél, kedveském. Most eszembe jutott a Mikulásruhád és az arcod fehérsége a holdban. Mikor foglak igazán megölelni már? Mikor fogsz megérteni már? Terhedre vagyok? Kevés, amit jelentek neked? Vagy ezt se bírod el? Vigyázz azon a telepen; micsoda természetellenes, beteg légkör van ott, milyen fantáziáló, szemérmetlen eltorzítása az igazi életnek és embernek! Vajon mennyit híztál a vasárnapi mérleg szerint? Olvasod a könyvet? Úgy szeretném neked adni minden tudásomat, és minden érdeklődésemet! Legfontosabb azonban, hogy szeretlek és akarlak. Nagyon fáradt vagyok most, csak azért beszélek, mert nem tudok hozzád bújni és hallgatni és sírni vagy aludni nálad sokáig. Kislányom, isten veled; két nap múlva megint írok [zárójelbe tett sérült szöveg] és szombaton bemegyek (mit vigyek?) és akkor majd te rendezed meg az együttlétünk helyét és idejét, úgy, ahogy neked a legkevésbé zavaró. Addig szeretlek, nagyon, és most nagyon boldogan, és várok rád, csak hízz, ha igazán jobb, esetleg csakugyan nem megyek be, majd, később, – várok, kívánlak, nem gyötrődve, hanem boldogan, bízva, csöndesen. Te, édes jó barátnőm, titkos szépségem, kedvesem, szeress mindig te is. Isten veled! Jaj, de jó volt, hogy írtál!

Ölel és simogat és néz és csókol és szeret, szeret, szeret valaki:

én = Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/71.

 

 

123.

Budapest, 1931. február 7., két perc, munka közben

 

Nem tudom elmondani, mennyire gyötrődöm. Nem tudom, mert megriadok az elgondolására annak, hogy történhetett valami, ami miatt nem írtál egész héten. És nem tudom azért sem, mert szégyellem elgondolni, bevallani, szégyellem, hogy meggyanúsítalak. Csupa fájás és forróság vagyok, majd megfullaszt a kínlódás. Kedves, mi van veled? Mit tettél? Mit tettem? Jaj, csak jönne valami megváltás. Akarod, hogy megbocsássak? Mi van benned? Gyötör valami, tudom. Titkolózol. Elromlott, amit képzeltem, kértem, akartam? Vagy beteg vagy? Egy sort csak lehetett volna egész héten? Hogy gondoltam én reád közben! Írtam is. És elküldtem a Schopenhauer-fordítást, neked, csak neked, érted, – kedves. Megbolondulok az aggódástól. Lemondjak rólad? El akarsz hagyni? Már elhagytál? Jó, – de ne így, ne hazudj, ne viselkedj úgy, hogy hazugnak gyanúsítsalak, mikor a legszebbnek, legtisztábbnak akarlak és tudlak látni!

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/72. Elképzelhető, hogy levéltöredék.

 

 

124.

Budapest, 1931. február 10.

 

Kislányom, hadd kezdjem azzal, hogy szombat óta sokkal nyugodtabb vagyok tefeléd. Jó ez, jó ígéret, várom a többit, nagyon kell. Csöndesen, zavartalanul, teljesen és biztosan szeressük egymást: ennél többet nem ad az élet; csak a szerencse jöhet még hozzá. Egyébként nagyon fáradt vagyok, sokkal komorabbnak látom a helyzetet (az anyagit), mint eddig, teljesen ki vagyok szolgáltatva a meg-nem-értésnek, nem-méltánylásnak. Borzasztóan kimerít ez a szerkesztőségi munka, s akármilyen jót, sokat, ide-valót és eredményeset produkálok, az erélyük és vakságuk diadalmasan ellenáll minden fizetésemelési akciónak. Nem akarom részletezni, mennyit dolgoztam ezért Mikes halála óta, azt sem, hogy milyen jogos reményeim voltak már, – a vége mindig az lett a dolognak, hogy nem lehet, örüljek, hogy élek. Pedig kétségbeesve vágyom dolgozni most már érettem, magamért. S nem lehet, alig lehet. Egyedül vagyok, védtelen, senkivel szövetségben. Ide látszat kell és valami ügyes kitapogatása és simogatása a pénz szentimentális húrjainak vagy valami brutális siker. Mert az eszük, értelmük (vagyis értelmetlenségük) ellenáll. Én pedig mindig az értelmükhöz szólok: csak ehhez tudok kitartóan beszélni, a többi, a tettetés és kísérletezés úgy lóg rajtam, mint egy idegen ruha. –

Most veszem észre, mennyit írok erről. De hát ez foglalkoztat, s egyáltalán az a reménytelenség, aminek az az oka legfőképp, hogy Magyarország ilyen kezdetleges világ. Vers-félén dolgoztam, éppen erről a témáról az imént; de most dolgom van, más, hivatalos, abba kellett hagynom, s közbeiktattam ezt a levélírást.

Kedves, milyen furcsa, hogy kedden jobb szeretek írni neked, mint máskor. Tudod, a keddekhez úgy hozzáfűződöl: ezért van ez így! Más napokhoz is, de a kedd majdnem egy évig állandó volt, ugye? Kislányom, nagyon kedves vagy nekem, nagyon szeretlek, nagyon a barátod, testvéred, urad és szolgád vagyok. Te is nekem? (Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled, életre-halálra. Ne haragudj érte.) Szóval hát szeretlek, te emberke, testvérke, jegyezd meg jól, hessegess el a füledből minden más hangot, minden kételkedést. Az utolsó csoda számomra, kutya-feneszörnyű-nagy kiábrándultságom számára, hogy így lehet szeretni és kívánni valakit. Csakugyan: kislányom, te túléled bennem az istent? és a hazát? szocializmust? és a többi sokat, ami mind elsápadt, elveszett, kiürült? Tulajdonképpen ijesztő dolog. Érzed? Ne múlj el, te szomorú, szép csoda, ne múlj el tőlem soha, kedves. Gyerekek, Te és a Vers: vigyázzatok rám hárman, és én majd igyekszem, hogy érdemes lett légyen.

Szeretlek, kedves, mint a levegő, úgy veszel körül mindig, mindig meg tudsz nyugtatni, vigasztalni, – te: abból, hogy segíteni tudsz rajtam, már biztosra veheted mindig, hogy szeretlek, hiszen szükségem van rád, te életmentő! Hogyan mondhatnék én le a vigaszodról? Szeretlek, várlak, nem is merem megmondani, mennyire szeretlek, nem is írok máskor egyebet, csak azt az egy szót. És csókolom a kezedet és a szádat, csókolok mindig mindent, ami vagy.

Édeském, viszontlátásra!

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/73. Te túléled bennem az istent? és a hazát? szocializmust? és a többi sokat, ami mind elsápadt, elveszett, kiürült?: A szöveg jellegzetesen visszahangozza Max Stirner (1806–1856) német filozófus gondolatmenetét, sőt retorikáját is (lásd Kabdebó Lóránt: A dialogikus poétikai paradigma filozófiai megalapozódása Szabó Lőrinc költészetében: Szabó Lőrinc és Max Stirner, in: Újraolvasó. Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerkesztette Kabdebó Lóránt és Menyhért Anna, Anonymus, Bp., 1997., 158–177.; illetőleg Szabó Lőrinc Stirner-említését a következő, 125. számú levélben).

 

 

125.

Budapest, 1931. február 17. kedd

 

Kedveském, hogy vagy? Híztál? Ha nem, szedd össze magadat nagyon erre a még hátralevő kis időre! Nálam semmi újság. Biztosan olvastad vasárnapi versemet. Az évszámjelzést elhagyták alóla (a lap csak a költő legújabb műveivel szeret hencegni!), de többen érezték, hogy kissé idegenszerű. Mert a három legutóbbi versemben annyi keserűség volt, hogy azok után ez meglepetésnek, nem-aktuálisnak hatott. Pedig ez is szép kis mű, – és ami fő, a te műved, te hullámzás, te mindig távollevő, vágyó-hívó, elbújó. Milyen messze voltál akkor, mikor ezt írtam! – Szóval, úgy látszik, ma olyan fekete dolgokkal vagyok tele, hogy „friss” írásaim nem nélkülözhetnek bizonyos pesszimizmust. Különben lerí róluk (mint erről) hogy nem „frissek”. – Ellenben milyen friss leszel te nekem, te jövevény, hazaérkező, te drága, ritka vendégem, kedvesem! – Csöndesen és csak a szíveddel mosolyogva gondolj ránk, kislányom! – Erősnek, tűrőnek kell lenni, nem tudom, miért, de kell, végül biztosan jó lesz sok minden, sokkal jobb lesz, mint most. – A szerkesztőségben vagyok most, M-g. és P. N. közt, mindjárt megyek a kávéházba. Be akarok fejezni egy hosszabb és rettenetesen szomorú verset. Már tíz napja kínlódom rajta, tegnap aztán sikerült felépíteni az egészet, helyenkint azonban elnagyoltam, s most ezt a pót-munkát akarom elvégezni. Ha ugyan sikerül. Mert mért dolgoztam rajta tíz napig hasztalan? Nem voltam éppoly okos, érző, tehetséges tegnapelőtt, mint tegnap? (Szeretlek, csak úgy közbe.) Nem szenvedtem addig is eleget, míg egyáltalán elkezdődött bennem az egész vers, illetve az eleje? Mire kellett ez a tíz nap? Igaz, most visszagondolva úgy érzem: – vasárnap valahogy már tisztulni kezdett az addigi homály, részletek természetesen illeszkedni kezdtek egymáshoz, és más részletekről kiderült, hogy idegenek, nem odavalók; vasárnap olyasmit éreztem, mint mikor egy rejtvény kulcsa felvillan az ember agyában, de még nem volt idő kipróbálni, hogy csakugyan a kellő kulcs-e. Olyan nagy öröm: rájönni a rejtélyünkre és azt kifejezni. Érzek valamit: s a kész vers feltárja a titkot. (Kedveském, téged érezlek, szeretlek, csókollak, megsimogatlak, aludj, légy nyugodt, mosolyogj egy kicsit.) Mondtam már, hogy ez egy olyan szörnyű gyötrelem-vers lesz, mint amilyent írtam párat mostanában? És mennyit szeretnék írni még, másat! Mennyivel tartozom teneked, kedves! S nem jutok hozzá, és örömömet, amit adsz, elborítja a sok, örök, állandó, aktuális baj, s róluk kell írnom! Szeretlek, szívem. Nem akarok erről sokat beszélni, de szeretlek, kívánlak. – És a cikket is el akartam küldeni Plátóról. Örülnél neki? S amit olvasok, – mennyi mindent szeretnék megírni, leírni, lefordítani, kivonatolni számodra! Nézem: Spinoza, – milyen érdekes, ezt kéne. Fichte – ezt is! Nietzsche, hisz te kérted! Stirner – Leibniz – – nincs vége – hol kezdjem? Gondoltam, gépbe diktálom valakinek, úgy sokkal gyorsabb lesz. És egyiket se csináltam meg, hanem a versemen dolgoztam. Ne haragudj érte. Mindig gondolok rád, áldjon meg az isten, kedves, ne ess kétségbe soha, segíts, és én is segítek neked, és szeress, és én is szeretlek téged, hogyne szeretnélek, te drága, édes, okos, szomorú, szép, szent titok! Péntekre újra írok, szombaton látlak. Veled vagyok addig, és mindig nézlek, ölellek, szervusz.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/74. Vasárnapi versem: Hullámjáték, a Pesti Napló 1931. február 15-i, vasárnapi számának 38. lapján. – Három legutóbbi versem: Ne magamat?, Pesti Napló, január 25., 21. oldal; A homlokodtól fölfelé, Pesti Napló, február 1., 9. oldal; Célok és Hasznok között, Pesti Napló, február 8., 41. oldal; valószínűleg ezek közül küldött be olvasásra mint készülő két verset 1931. január 6-i (117. számú) levelében Szabó Lőrinc. – Milyen messze voltál akkor, mikor ezt írtam!: A Hullámjáték című vers a Te meg a világ című kötettől Tenger címmel ismert, de a hírlapbeli közlés 1931-es időpontja rajta maradt (a valóságos keletkezési időpontra lásd: a Vers és valóságban Szabó Lőrinc emlékezését „A tenger azonban nem tenger, csupán nagy víz: a Rajna folyó. Mikor Erzsike Hollandiában volt, mi Nagyklárával, aki akkor megtudta az egész ügyünket, elébe akartunk utazni Kölnig. Így történt, hogy nyugat-németországi utunk során Mainztól vagy Frankfurt a. M.-tól lehajóztunk Kölnig, ahol azután sajnos elmaradt a hármas találkozó és őszinte tisztázás. A hajóút során a fedélzetről a vizet néztem, a Loreley-szikla alatt úsztunk. Tele voltam szerelemmel és vezeklésvággyal, és a hajókerék nyomán háborgó habokat néztem, az örök ismétlődést, a fogyhatatlan ölelkezést. Az idő és az érzés (no, meg aztán a leplezés) tengerré látta a folyamot: az örök és boldogtalan sóvárgás és lelki szeretkezés majdnem éterizált képe, amit leírtam.” (60.). A kölni találkozás elmaradásáról lásd kötetünk 17., 103. és 104. számú leveleit. – M-g. és P. N.: Magyarország és Pesti Napló. – Be akarok fejezni egy hosszabb és rettenetesen szomorú verset: Jégeső, utóbb megjelent a Pesti Napló február 22. számának 40. oldalán (lásd még: Szabó Lőrinc 1931. február 19-i, 126. számú levelét). – És a cikket is el akartam küldeni Plátóról: Az oktató tanulmány nem ismert. – Péntekre újra írok: A február 19-i, csütörtöki (126. számú) levélről van szó.

 

 

126.

Budapest, 1931. február 19. csütörtök

 

Kedves kis betegem, nagyon nagy szeretettel és sok-sok vágyódással gondoltam rád az utóbbi két napon. Nem tudom mért: Olyan jó volt, hogy a búcsúzásnál hirtelen megcsókoltál. Mit gondolsz, észrevették? Nagyon szeretlek. Egészen kimerültem már ennek ismétlésébe; talán unod is, és azt hiszed: már annyira sem erőltetem meg magamat, hogy legalább más szavakkal igyekezzem mondani a mindig-ugyanazt. Vagy nem unod? Mert én – én keveslem, és legjobban szó, írás nélkül szeretném valahogy elmondani, megéreztetni. Tudod, édes, a csókod (s még az emléke és a várása is) érthetetlenül átfűt, egész testemben szétárad, megerősít, mint valami bor, megfiatalít, s ezt nem úgy teszi, mint akármilyen más „szerelem”, hanem sokkal erősebben, régebben, kipróbáltabban, barátibban és testvéribben, – hogy is mondjam csak – – – valahogy több tartalommal és érdemmel: persze, téged aztán megszerettelek, kedvesem, nagyon csodálatosan, tudod te azt! Olyan teljes jót, mint tőled, én nem kaptam mástól, s ilyen teljes bevallást nem adtam senkinek sem, s tudom, milyen ritka dolog ez. Végtelen szeretet és jóság köt hozzád, kedvesem, feléd indul bennem minden harmónia, – mások felé elhal, elvész. Persze, ez csak érzés, nem tudok rajtad segíteni igazán. De énnekem csoda, hogy valaki ilyen érzést ki tud váltani belőlem. Ezért írtam mostanában többször is azt, hogy csoda, ezért nem törődtem vele, hogy banális a szó. Te, Böske, kislányom, nagyon jó lesz egyszer már együtt lenni. Csak hozzád simulni és pihenni is, zavartalanul. Nem tudom, milyen lesz az idő, mire kijössz; most, tegnap óta egy kis tavasz van már. Az egész telet elmulasztottuk. Úgy várlak, kedveském, úgy várlak. Csak még ezt a kis időt használd ki jól! Jó volna, ha nem zavarna-izgatna, amit írok, – legyen ez a mi szerelmünk valami biztos, meleg, állandó hit a másikban, hogy ha minden rossz és rettenetes is, van valahol valaki, aki – – nos? fejezd be a mondatot. Én már százszor befejeztem, így: aki szeret, aki bajtárs! – Mit csináltál eddig? Írtál? Nagyszerű, ha írtál; nem baj, ha nem. Hiszen hogy vagy, hogy élsz, hogy szeretsz, az a fő, az a jó, az a mindig-levő-egyforma, és levél és együttlét és különös öröm már csak ráadás, tetőzés, föllendülése a rendes jónak. – Igen: a legutóbb jelzett szörnyű-szomorú verset megcsináltam, vasárnap majd látod. Rettenetes, mennyi külön munkát végeztetnek velem. Mennyit szeretnék még olvasni, tanulni! Alig-alig jut idő valamire.

Szervusz most. Akármire nézek, mindig azt látom, hogy a fejed hirtelen felém hajlik, és a szád melegét érzem a számon, és megijedek a meglepetéstől, aztán nem törődöm vele, hogy esetleg látják, hanem hozzád tapadok és csókollak, mindig, mindig.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/232. Most, tegnap óta egy kis tavasz van már: A Magyarország 1931. február 19-i számának 8. oldalán ilyen címmel adják meg az időjárás-jelentést: „Ma délben 6 C fok meleg volt Budapesten.” – A legutóbb jelzett szörnyű-szomorú verset megcsináltam, vasárnap majd látod: Lásd a 125. számú levelet: a Jégeső című verset a Te meg a világ kötetben Jégesőben címmel Kodolányi Jánosnak dedikálva közli Szabó Lőrinc.

 

 

127.

Budapest, 1931. február 24.

 

Kedveském, itt küldöm Nietzschét, ismerkedj vele egy kicsit. Rémesen elmerevült a kezem írás közben, borzasztó fáradt vagyok. De nagyon jó arra gondolni, hogy legalább egy óra hosszat folyton magyarázni fognak neked valamit a szavaim a papírról. Csak ne ijedj meg tőle, – őrült volt, és sok dologban igaza van. Az a baj, hogy semmi a világon nincs egyféleképpen. Viszont milyen érdekes egy ilyen összefoglaló látás a világról, mint akár a Nietzschéé is. Na, hagyjuk ezt. Olvasd magad. Még annyit, hogy lefordítottam egy kis, egészen általános és elvont összefoglalást és egy részletesebb ismertetést. Olvasd el előbb a kicsit, aztán gondolkozz egy darabig, hogy érted-e (persze!), s azután, mintegy már valami megszerzett ismeret kibővítéséül, térj át a részletező szövegre. Végül térj vissza megint az összefoglaláshoz. – Vagy olvasd, ahogy épp kedved tartja.

Ilyen munka és „beszélgetés” mellett hogy mondjam most azt, hogy szeretlek és várlak? Pedig szeretlek, és fordítás közben valahogy ok nélkül eszembe jutott egyszer csak a nyári svábhegyi kirándulásunk: az a táj, ahol elszédültél és vizet kellett szerezni; de aztán jött a többi, az egész nap, a tető, a vendéglő, az asztal, a kilátás, az út vissza, a kis feketerigó-fióka! és hogy bujkáltunk ott a bokrok alatt, meg minden, kedvesem, eszembe jutottál, – nem is jutottál, ott vagy mindig. Szervusz most, csak annyit még, hogy csütörtökön délután és este, és szombaton késő este kikerülhetetlen elfoglaltságom van; távolabbra még nem látok; egyelőre semmi sincs, s lehetőleg mindent kivédeni törekszem, főképp szombatról.

Híztál? Még, még, amit csak lehet! Böském, kislányom, csak már megölelhetnélek. Szeretlek, csókollak. Ha lehet, írd meg, mit vigyek be szombaton. Isten veled, édeskedvesem.

Lőrinc

 

Sietek feladni, mert már 7 óra, és szeretném, hogy ha már megvan, kapd kézhez minél előbb.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/75. Itt küldöm Nietzschét: Lásd kötetünk 125. számú levelét; Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. február 25-i (274. számú) levele már válaszol is rá: „Nietzschét megkaptam.” – Folyton magyarázni fognak neked valamit a szavaim a papírról: Oktató célzatú kivonat, nem ismert.

 

 

128.

Budapest, 1931. február 27.

 

Édes, édes, édes lánykám,

kis levelednek is örültem, hogyne! Ha szeretsz, akkor minden jó, – akár sokat írsz, akár keveset, akár semmit. Az új 30 dekának is örülök; milyen elkésve értesülök én az ilyen nagy eseményről! Te, te félmázsánál súlyosabb egyéniség, Böske, de jó volna már veled lenni csak egy icipici kis időt is! Tudtam, hogy ez a szombat még nem igazi lesz, mégis számítottam rá valahogy, és bosszantott, hogy késő estére elfoglaltság akadt. De hát tudom, mondtad, mondtam, hogy okosnak kell lenni: örülni minden további hétnek és napnak. Sokat gondolok rád. Ezt is tudod. Akarom is, hogy tudd. Nagyon kíváncsi voltam (és vagyok) rá, hogy Nietzschét nem valami másnak képzelted-e. „Nincs kedved” írni… Hát aztán miért nincs? Jobb is, ha most bent maradsz, mert újból rút és hideg idők járnak. Nagyon kéne már együtt lennünk, úgy várlak, mint a meleget, a tavaszt. Szép voltál legutóbb, nagyon tetszettél. Nem is igaz; mindig szeretlek, mindig túl vagy a tetszésen. Mi az a tetszés? Direkt szemtelenség; ne haragudj érte. Te nekem nem tetszel, hanem – jaj, de elszorult a mellem, Böském, te, te félmázsa. Igazán az vagy? Látod, egy kicsit jókedvem is van. Ma este egy (jelentéktelen) felolvasásom lesz. De hadd mondjam ehelyett inkább azt, hogy… szégyellem már mondani – – azt, azt, igen, úgy van, mindig úgy van, és köszönöm, hogy vagy, kedves, és hogy leszel. Te! Isten veled, simogass és csókolj meg gondolatban, mint én most és mindig.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/77. Kis levelednek is örültem: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. február 25-i (274. számú) levelére válaszol, ebben emlegeti, hogy „a múlt héten csak 30 dekát híztam”, erre írja Szabó Lőrinc: „az új 30 dekának is örülök”. – Ma este egy (jelentéktelen) felolvasásom lesz: A Magyarország február 25-i, szerdai számának 8. oldalán a következő kulturális kishír olvasható: „(Költők a pódiumon.) A Vajda János Társaság e hónap 26-án, csütörtökön este ½ 9 órakor előadótermében: VI. Andrássy út 23. I. em. érdekes előadásokat rendez. Bálint György, Bródy Lili, Rozványi Vilmos és Szabó Lőrinc olvassák fel új verseiket. Andersen Felicie, Kádár Anna és Tamás Mária: Erdélyi József, Fodor József, Szolnoki István és Tamás Ernő új verseit szavalják. A bevezetőt Kárpáti Aurél, a társaság elnöke mondja, Décsi Imre dr. és Feldmann Sándor dr. a pszichoanalizis és irodalom viszonyáról tartanak előadást.” (lásd még egy újabb szereplésről kötetünk 145. számú levelét); a levél „ma este” kifejezése február 26-ra utal ugyan, de a költő datálása 27-re, csütörtökre vonatkozik; valószínűleg ez a feladás dátuma.

 

 

129.

Budapest, 1931. március 2.

 

Kedveském, nem akartam ezt a délutánt másutt tölteni, eljöttem ide a kávéházba, ahol együtt lettünk volna. A leveledet megkaptam ugyan; mégis eljöttem. Hátha… Képtelenség, tudom, de ez is jó. Nagyon sokan vannak itt. Mi lenne, ha bejönnél? Oly nagyon-nagyon kedves voltál, úgy bekerültél a szívembe, amikor szombat este a folyosón felnyújtózkodtál, hozzám hajoltál és megcsókoltál!

Szóval, nem vagy itt. Az ellenkezőt vettem biztosra, egész ma reggel 10-ig. Kedves, hogy gondoltam rád, hogy vártalak! Ideges is voltam persze miatta; néztem arrafelé, ahol – azt hittem – ma együtt leszünk. És a leveled után egyszerre üres lettem; igazán jó, hogy van bennem értelem, különben most csupa panasz volnék.

Kint rettenetes hideg van, szél. Olyan tiszta a nappal (még nap is sütött), mint nagyon régen volt. Idejövet láttam a házad vidékét, élesen kirajzolódott, a tetőkön még hó is van – a hideg és tiszta levegőben közelebbinek látszott. És lassan belenyugodtam, hogy nem vagy itt, és segített megnyugodni az emlék: az, hogy olyan úton jöttem, amelyen veled is jártam, itt volt a Mária tér, a mozi, aztán ez az autóbuszmegálló-sarok, a boltok, a kávéház, itt is te ültél a szomszéd asztalnál, kislányom, itt vagy egy kicsit, velem vagy. És velem leszel!

Próbálok dolgozni majd. Most kimegyek egy percre, hogy feladjam ezt a levelet 6 előtt, akkor viszik el a postaszekrényből.

Úgy várlak, mint valakit, akinek mostanában kell megszületnie. A vendég késik, késik, de ez már így szokott lenni. És majd csak megjössz.

Azt hiszed, egy hétig maradsz még? Lehetőleg ne szombaton jöjj, úgy látszik, az a nap kikerülhetetlenül foglalt lesz. – – Ne maradjon benned semmi rossz a legutóbbi látogatásomból: nagyon jó, édes-csöndes-izgalmas lélekkel jöttem el tőled. Jó volt, hogy még kiintettél az ablakon. Szeretlek.

A 17-es autóbusz valahogy megváltozott, itteni végállomása elkerült a statisztikai hivatal mellé; nekünk így rosszabb.

Vajon mit csinálsz most? Azért írok ma, mert holnap – mondtam, felolvasok, és nem lehetne… Csütörtökön még írok egyszer. Te is írj.

Áldjon meg az isten, kedveském, áldjon meg valaki, – talán csak van valaki a világban, aki látja, mennyire kívánom a boldogulásodat (boldogságodat: ezt írni sem merem).

Szervusz. Csókollak, ölellek, szeretlek.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/79. A leveledet megkaptam ugyan: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 1-i (275. számú) üzenete, melyben közli, hogy még egy hétig marad a kórházban. – Holnap […] felolvasok: Erről a felolvasásról hírt nem találtunk.

 

 

130.

Budapest, 1931. március 3. kedd

 

E.-m,

Édes pihenőm, párnám, ahová oly jó lehajtani a fejemet, poharam, enyhítőm, felejtetőm, drága test, te drága ajak, melynek a gondolata is elszédít, megingat, – kedves másom, testvérem, álmomból felriadtam és vágyom rád, szeretlek, – jóságos puha test, csudálatos erőforrásom, hol vagy, hol vagy, te zsongító borogatás a lázamon, te hűsítés, akit szeretek, szomjazok, kívánok, hol vagy?! Feléd, hozzád, érted, veled, neked, – nem tudom, mit akarok mondani. Valamit, hogy arrafelé fordulok, indulok, ahol te vagy! Érthetetlen, őrültség. Te Csók, te Szerelem, te Rettenetes Éhség: nem ilyesmi vagy bennem? Rettenetes Hiány, mihelyt messze vagy? Fejemet beléd temetni, szememet kioltani, fülemet húsoddal betapasztani – ez kéne – – miért? Szomjas vagyok, itass meg, fázom, takarj be, szétszedlek – – széthasogatlak, széthúzgállak, mintha köd volnál, részegség köde, forró levegő, behálózom veled a látásomat – – – És test vagy, te vagy egyszerre, mellettem fekszel mezítelen, érezlek, csókolsz, a melledet érzem, a csókodat, óh, a combjaid! Kedves, hová viszel? Mi az, ami megnyílt előttem? Nem ember vagy – – – óh, be szép tiszták a szemeid! Kedvesem, a szemeidre gondolok, és éppúgy felzaklatsz, mintha a csókodra vagy a combodra gondolnék. Én most félig alszom, te vagy a párnám, élő sírom, álmom, ópiumom, te Legjobb. Isten veled. Jaj, meg kell mozdulni, eloltani jobb felől a lámpát – – zavar ez az idegen mozdulat, aludni kéne, folytatni azt, ami felébresztett: téged, hogy együtt vagyunk. Beteg vagyok, boldog vagyok, részeg vagyok, szeretlek. – Két tenyerem egymáson, mindkettő a jobb arcom alatt, mindenütt bennem vagy, mindenütt benned vagyok (levegő, beszívlak) és kérlek, nézz rám a magasból, te Szem, majd a sötétben, és simogass meg, te Kéz, és – mindjárt oltok – őrizz a szádban, te Csók, míg csak el nem alszom. Szervusz.

 

+ + +

 

Kedves, elküldöm ezt a zavaros néhány cédulát, – félálomban firkáltam az éjjel. Tedd el ezt is jól! Ma megkaptam részletes leveledet, nagyon örültem neki. Csak az ijeszt, hogy vajon mi lehet, amit kitöröltél és ami „fájt volna” nekem? És mi az a „más”, akit vagy amit te sem ismersz, és akinek nem tudod a fontosságát? Mondd el már végre, jó lesz, most is ígéred a leveledben. A kijöveteledre vonatkozólag:

Lehet, hogy a pénteki kijövés nagyon jól alakulhat. Ma csak ez látszik jónak (a szombat nem), és mihelyt biztosat tudok, megírom. Kár, hogy ruhád nincs; de így is megoldható minden. Helyes, a Fogaskerekű induló állomáson; ¾ 5-re jöjj ki. Tehát a mostani helyzet szerint péntek, de mondom, még írok részletesebben. Lehetőleg ne precizírozz semmit, s ne legyen meglepetés a többieknek egyik napon való távozás sem. Gondolni kell arra is, hogy talán hétfő! – – Mit beszéltél tulajdonképpen a doktorral? Beszéltél? Mondd el, ha akarod, a dolgunkat, ha megígéri a hivatásával különben is járó hallgatást. Ahogy jónak látod.

Most isten veled, megyek a felolvasásra, szervusz, szeretlek, csókollak, tudod, kedveském, csókollak mindig.

Lőrinc

 

Ha bírsz, maradj még egy-két hétig. Azért én nagyon, teljesen, szeretlek!

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/201.; Ms 4610/202. A dátum nélküli „zavaros néhány cédula” (Ms 4610/201.) és a „kedd III. 3.” időjelzésű kísérőlevél (Ms 4610/202.) minden utalása egyértelműen 1931-re datálható (bárha a tárgyidőszakban más évekre is vonatkoztatható lehetne a kedd – március 3.: 1936-ra és 1942-re; de a kijövetel és a fogas-megálló egyértelműen a Szent János Kórházhoz kötődik). – Ma megkaptam részletes leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 2-i (276. számú) levele. – Vajon mi lehet, amit kitöröltél és ami „fájt volna” nekem?: Az említett levélben négy sort olvashatatlanra törölt Vékesné Korzáti Erzsébet. – Mit beszéltél tulajdonképpen a doktorral? Beszéltél? Mondd el, ha akarod, a dolgunkat: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 2-i (276. számú) levelében jelzi az orvos beszélgetési szándékát: „ő napról napra várta, hogy én fogok szólni, hogy na, hát lenne valami mondanivalóm a számára. […] Az én tüdőbeli állapotom szóra sem érdemes, minden panaszom neuraszténiás tünetekre vall.” – Megyek a felolvasásra: Lásd az előző, 129. számú levelet.

 

 

131.

Budapest, 1931. március 4.

 

Kedves lánykám, még mindig a péntek délutáni találkozó látszik legjobbnak; maradjunk e mellett. Ha mégis jobb mutatkoznék (vagy ez lehetetlenné válna), akkor pénteken délelőtt még kapsz tőlem levelet. Illetve levelet mindenképpen kapsz, ha csak azért az egy szóért is, amire most gondolok. – Nem rossz neked, hogy így már szombaton délben hazamégy vasárnap helyett? Hiszen te is változtathatsz, csak írd meg idejében. Én igazán úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy úgy a péntek, mint a szombat szabad maradjon, s eddig a péntek az. De hát folyton közbeszólnak jelentkezések, s ezeknél fontosabbak is, berendelés, sőt betegség, ami mind megbolygatja a tervet. Volna vége már ennek a szörnyű télnek! Mindegy, pénteken találkozunk a fogasnál, ¾ 5-kor légy ott.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/81. Találkozunk a fogasnál: A fogaskerekű vasútnál, megállója van a Szent János Kórháznál.

 

 

132.

Budapest, 1931. március 13.

 

Kedves Böske, el ne felejtkezzék rólam, a szombat délutáni (4 óra) találkozóról! Mit csinált egész héten? Nagyon komisz időbe jött ki. Van valami terve holnapra? Én ¾ 8-ig érek rá. Nagyon régen nem láttam már. Szeretettel gondol magára és kezét csókolja igaz barátja,

Lőrinc

 

Ms 4610/83.

 

 

133.

Budapest, 1931. március 20.

 

Kedves Böske, nagyon-nagyon megörültem ennek a levelének. Milyen jó hallgatni ezeket az írott beszélgetéseket! Csak még több nyugalom, még több csöndesség, kedves! Segítsünk egymáson, még jobban is, mint eddig! Holnap 4-kor a rendes helyen találkozunk. Volna kedve egy kis sétára, ha jó idő lenne? Én is nehezen vártam a szombatot. Jó lesz holnap. Isten vele, kedves, gondoljon rám addig is. Kezét csókolja mindig szerető barátja,

Lőrinc

 

Ms 4610/84. Megörültem ennek a levelének. Milyen jó hallgatni ezeket az írott beszélgetéseket!: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 19-i (278. számú) levelére, ebben írja: „Ez nem levél, csak úgy beszélgetek hozzád.”

 

 

134.

Budapest, 1931. április 7.

 

Kedves Böske, örülök, hogy jól töltötték a hetet. Egy sort azért mégis írhatott volna! Kedvesem, nézze, most kérek valamit. Vegyen egy cipőt magának, jó? Ödön tud jó és olcsó helyet. És intézze úgy a dolgot, hogy du. 4-re vagy ¼ 5-re már új cipőben a Spolarich kávéházban legyen. Akkor láthatom. Még nem tudom, mennyi időm lesz. Ha nem ér rá du. velem találkozni, akkor telefonáljon, hacsak lehet. Én 4 és 5 közt ott várom; föltéve, hogy más helyet nem mond majd telefonon. Szeretném, ha örülne egy kicsit. Telefonra legjobb idő: 11-12 óra; de később is lehet. Csak legalább látni szeretném. Kezét csókolja, régi barátsággal és szeretettel,

Lőrinc

 

Ms 4610/85. Spolarich kávéházban: Spolarich Nagykávéház, a József körút és a Kis Salétrom utca sarkán, József krt. 37–39. (1928-as írás szerint: Spolárits György kávéháza, 1910-től üzemelt, 1945-ben Duna kávéház nevet vette fel, az ötvenes években Pannonia bár, 1962-től Pannonia Bisztró, 1968-tól Revű bár az első magyarországi sztriptízműsorral, 1974 óta posta működik benne.)

 

 

135.

Kairó, 1931. július 3.

 

Kedves Kis Útitársam!

Előbb csak a lapot akartam elküldeni, aztán meggondoltam, hogy talán mégiscsak jobb lesz borítékban. – Nagyon jól érzem magamat, leírhatatlanul sokat láttam, otthon majd mesélek róla. Holnap indul a hajó, 3-4 nap múlva Trieszt, egy nap múlva Pest – onnan majd új értesítést küldök.

Kedves kislányom, úgy örülök, hogy most már mégiscsak hamarosan látni fogom. Sokszor gondoltam magára (és a mi utunkra). Régi, változatlan barátsággal és szeretettel üdvözlöm és kezét csókolom.

Lőrinc

 

Szervusz! Csókollak (ha szabad) nagyon-nagyon sokszor! Szervusz, édes szívem! Szervusz!

 

Ms 4610/86. Kairó: Szabó Lőrinc a Lloyd Triestino tengerhajózási társaság (Cosulich Triesti Tengerhajózási Társaság és Adria Tengerhajózási Rt. Fiume) vendégeként Miklós Andor, az Est-lapok tulajdonosának jóvoltából és nevében vesz részt a Victoria nevű luxushajó sajtóbemutató útján Triesztből Kairóba és vissza; lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című visszaemlékezését, valamint a Harminchat év, 1. k., 129–130. számú leveleit. – Előbb csak a lapot akartam elküldeni: Az ismeretlen lapot végül borítékba tehette a levéllel együtt. – A mi utunk: Feltehetőleg előző hajóútjukra utal, amikor Pécsre Mohácson keresztül a Dunán utaztak, lásd: „Pest–Mohács, ott háltunk kabinban” (Szabó Lőrinc: Erzsike) valamint „a dunai hajóutunk, Mohács–Pécs” (Szabó Lőrinc emlékezése Vékes Endrének, kötetünk 319. számú levele); Szabó Lőrinc Pécsett 1931. júniusában volt egy hétvégén, a feleségének küldött képeslap dátuma: 1931. június 20. szombat este (Harminchat év, 1. k., 128. számú levél). – Mellékeljük Szabó Lőrinc feleségéhez küldött részletes beszámoló levelét a kairói hajóútról, amely a Harminchat év 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából, a Harminchat év 1. k. 129–130. levele után illeszthető [a levél jegyzetei: Nagy dr.: Dr. Nagy Vilmos, a Triesti Tengerhajózási Társaság és Cosulich Line magyarországi igazgatója. – Hors d’oeuvres: Előétel. – Káldor: Káldor György (1900–1958) újságíró, ekkor a Pester Lloyd munkatársa. – Pöntyi: Szabó Lőrinc fia, későbbi állandósult beceneve Lóci.]:

 

 

Alexandria (Lloyd Triestino M/N. Victoria),
1931. június 29.

Kedves Klára,

talán mégis hamarabb hazamegy ez a levél Alexandriából, mint én. Más hajó is megy bizonyára Európába.

Mit csináltunk tegnap óta?

Bejártuk Brindisit, érdektelen hely, óriási ünnepély. Nagy dr. biztosan telefonált már, ott váltunk el tőle.

Este megint a testet-lelket elrenyhítő kosztolás, utána mozi (Miki egér, értelmes énekdarab és antant-hadifilm). Ez eltartott 11-ig. Éjfél után volt, mire bementem a kabinba, olyan csodálatosan sütött a hold a tengeren. Kora hajnalban félórát megint kint töltöttem a kormányos helyisége mellett, aztán aludtam fél tízig. Nagy reggeli, már unom, utálom.

Fél tizenegykor Commendatore Astori, az itteni Lloyd Triestino-sajtófőnök és propagandavezér, kedves fiatalember, azt mondja, hogy igazítsuk előre 30 perccel az óránkat. Mert keletre megyünk, hamarabb kél a nap. Holnap majd megismételjük ezt a műveletet. Félórát nyertünk, mondta. Dehogy, vesztettünk! – feleltem és nevettünk. Hát nem igaz? Nekem veszteség, hogy hamarabb telik le a nap.

Van itt a hajón nyomda is, ahol igen díszes étlapokat stb. nyomnak, azonkívül újságot a rádiótelegráfista hírei alapján. Képek, viccek, általánosságok vannak benne és egy oldal hír. Semmi különös. De megtudtuk belőle, hogy hol jártunk. Hajnali ½ 4-kor találkoztunk egy másik Lloyd-hajóval, amely Egyiptomból jött, a Helouan-nal, 6 órakor Kephalonia magasságában jártunk, 8-kor „megláttuk” Zante szigetét. Én csak 10-től kezdve néztem a tájat, ha ugyan táj a tenger és az ég. De folyton jöttek kék és lila meg barna foltok, néha egészen közel: Görögország szép hegyes partja. Egész délután 1-ig el lehetett szórakozni a nézelődéssel.

Aztán megint ebéd. Az étlapot szisztematikusan lelegeljük, végigesszük, és mire hazaérek, nem fog rám ismerni, olyan konyhaszakértő lesz belőlem. Rengeteg halat ettem, rákot is, hogy csak a veszedelmes ételekről szóljak.

Gyönyörű volt délután, balfelé Kréta (Candia) szigete, az Ida heggyel és a görög istenek lakásaival.

Közben egy-egy hajó. (Épp most, hétfőn éjjel 11-kor, amikor ezt írom, halad el egy másik kivilágított gőzös mellettünk.)

Saját külön Latest Radio News-unk azt mondja, hogy holnap du. 2. tájban érünk Afrikába. Tervünk az, hogy rögtön vasútra ülünk, csak kis csomaggal; de lehet, hogy mégis Alexandriában kell töltenünk az első estét. Ugyanis célszerűnek látszik Polnauer ottani konzullal érintkezésbe lépni. A Kairót megjárt emberek közül mindenki mást tanácsol, még nem tudunk kiokosodni. A vasúton számítani kell arra, hogy 10 cm magas porréteg fedi a padlót, homokréteg, amit mindenképpen be tud az ablakréseken erőszakolni a szél.

Érdekes, hogy nincs meleg. Persze folyton ki vagyunk téve az 50 kilométeres haladás frissítő erejének. Komoly szél nem volt, bár szeretném megtapasztalni a vihart, sőt a tengeri betegséget is. Hát hogyne, még azt se? Valószínű azonban, hogy itt már jó meleg van. Jól lesültem, bár nem keresem a napot. A bőröm és szám elsőnapi égése elmúlt.

Délután megint aludtam; aztán uzsonnáztam, de csak keveset, és mászkáltam, beszélgettem, németül, franciául; a sportszobában bolondoztunk, a nem tudom hanyadik fedélzeten célbalőttünk a tenger fölé kilőtt agyagtányérokra stb. Aztán néztem Kréta partjait meg az alkonyatot. Kicsit ideges vagyok a semmittevéstől, attól, hogy ezt a rengeteg időt nem lehet semmire sem felhasználni, egyetlen gondolat elgondolására sem. Furcsa dolog ez a tengeri út.

Szeretek a nagy, sárga kémények mellett lenni.

Vacsoránál már nagyon kedvetlen voltam, hors d’oeuvres nem kellett, a becsinált levest még megettem, de utána már csak egy adag branzino (hal), meg egy fél porció csirke fért belém, zöldbabbal és nyerskáposztával, meg puncsos fagylalt apró süteménnyel és fekete. Rémes, de nagyon olaszos szerelmi-társadalmi dráma következett ezután a moziban (az étteremben), aztán kijöttem, és mint mások, én is sétáltam (e levél megírásának idejétől eltekintve) és sétálni fogok, fehér ruhában, fehér fényben, fehér fedélzeteken, fehér holdfényben és fekete éjszakában. Ahol szél éri az embert, persze hűvös van, de itt pl., ahol írok, a nagy szalonban, fülledt a levegő, pedig a négy nagy ajtó, a 14 nagy ablak nyitva van mind, és ezenkívül 32 szellőztetőnyílás okádja a cúgot a terembe.

Borzasztóan szeszélyes lettem. Már alig bírtam a hajót, a kényelmet, és e percben megint nagyon élvezem. Szeretnék örökké élni, és szeretnék beleugrani a tengerbe, olyan szépen hullámzik és úgy vonz. Szeretnék ezen a hajón utazni vissza egész Triesztig; – de láttam most a moziban római képeket, és szeretnék Brindisiben mégis kiszállni. Mikor lesz nekem I. oszt. vasúti jegyem végig az olasz csizmán? Szeretnék – – szeretnék – – mit nem szeretnék! Otthon lenni is szeretnék.

Isten őrizze magukat, Kedvesem. Most megyek ki, éjfél utánig csavarogni és heverészni, reggel még betöltöm a hiányzó részt és a levelet feladom Alexandriában, mihelyt lesz egyiptomi bélyegem. Jó éjszakát, csókolom mindnyájukat.

 

 

kedd reggel

Este Cosulich Guidó, a vezérigazgató pezsgőre hívta vendégül az újságírókat (12-15 ember, összesen talán 40-50 utas van, de visszafelé már zsúfolt lesz a hajó). Kettő volt, mire lefeküdtünk.

No és éjszaka megkezdődött a nagy hullámzás.

Állandó földrengésben aludtunk, az ablak holdfényes négyszöge padlótól plafonig mászkált. Reggelre még erősebb lett a szél. Mosdás közben a víz kiömlött a medencéből. Káldor órája egyszer csak lecsúszott az éjjeliszekrényről. Állandóan hintázunk jobbra-balra, a víz kék szintje, mint moziban látni, folyton az ablakok fölé emelkedik. A hajósok azt mondják, hogy ez már jó nagy ingás, és hogy együnk mindig, mert az üres gyomor gyenge. Eddig semmi bajom sincs, sőt mulatok. Nagyszerű a legalsó fedélzetről nézni a hullámjátékot, ahogy a nagy vízfelületek megnőnek, hátukra vesznek… Felhők is vannak, az első felhők Trieszt óta. Néha írás közben is meg kell kapaszkodnom a szalonban. Az alsó fedélzetekre becsap a víz. Kíváncsi vagyok, mi lesz.

Már reggeliztem. Most ½ 10 van, vagyis otthon ½ 9, mert ma megint előreigazították az órákat egy félórával.

Szóval a nagy E – E – E, a tenger (mint Pöntyi mondaná) működik.

Délelőtt beszéljük meg Astorival az elutazást és visszajövetelt. Talán be sem kell csomagolni, maradhat a fölösleges holmi a kabinban, fiókokban és szekrényben. Ez volna a legjobb. A szürke ruhát s az egyik fehéret viszem Kairóba, felöltőről még a 60 éves afrikajárt urak is lebeszélnek. Sisak és szemvédő azonban okvetlen kell. Nagyon meleg van, mihelyt eljövök az égető, közvetlen nap elől. Napfényben már a szél sem nyújt védelmet.

E pillanatban tálcán bouillont hordanak körül. Miért? Nem kell.

Délben még írok pár kiegészítő sort.

 

 

½ 3

De. célba lövöldöztünk, az egész társaság, tornáztunk, iszonyú erejű napban és nagy hajóingásban. Délig igen nagy, 3-4 méteres hullámok emelgettek, előbb oldalt, aztán előre-hátra, de nem lett baj.

Ebéd. Erről már nem írok.

Csomagolás. Nagy kofferünk itt marad, de esetleg más kabint kapunk, mert igen sok utas jelentkezett.

Már látszik félórája Afrika. Lapos, sárga föld. A tenger vize világoszöldre változott, a vad hullámzás megszűnt. Most mentünk el a világítótorony mellett. Raktárházak, fehér, furcsa épületek, tornyok. Helyben vagyunk.

Most aztán igazán Isten velük! Szombaton délben 12-kor indulunk vissza a Victorián.

A viszontlátásig sokszor csókolja a gyerekkel együtt

Lőrinc

 

 

4 óra

A hajót elözönlötték fezes emberek, őrült lassan megy minden, de nemsokára parton vagyunk.

 

 

136.

Budapest, 1931. július 31.

 

Kedves Böske,

vasárnap de.-től hétfő reggelig együtt lehetnénk. Arra gondolok, hogy Pesten maradnánk, vagy Pest-környéken, esetleg kirándulnánk vonaton a közeli környékre, ha nagyon jó az idő. Kimehetnénk pl. Törökbálintra, Gödöllőre, Mátyásföldre, Szigetszentmiklósra, – valahová, majd eldöntjük.

Persze, jó volna tudnom, hogy maga mikor jöhet el. – Ha már délelőtt ráér, jöjjön el a Budavár kávéházba, 10 órakor. Feltétlenül üljön le a kávéházban, mert odamegyek, s nem hinném, hogy késnék. Az autóbusz egy szakaszjeggyel lehozza. Az már külön kedvesség lenne, ha – még hogyha nem volna is akkor még szabad – beszólna hozzám oda akármilyen kis időre 10 után.

De. tehát csak feltételesen várom. Ellenben délutántól kezdve okvetlenül legyünk együtt. Jó? Valami jó, nyugodt, új, lehetőleg szép helyet keressünk, s még vacsora után is járkáljunk egy kicsit. Nem lesz akadálya? Mindenesetre késő éjszakáig maradjunk együtt; de jobb volna reggelig. Ebédeljen korán és jöjjön 3 órára szintén a Budavárba. Ott menetrendet kérünk és megállapítjuk a további utat. Ne felejtse el magával hozni mindazt, amire szükség lesz. Egy egészen kis bőrönd jó volna a maga holmijának.

Most nem akarok egyebet írni, – arról ti. hogy mennyire örülök, mennyire várom. (Ha valami jó ötlete volna más, még korábbi programra, okvetlen hívjon fel még szombaton délben; – negyedórára, ezt megbeszélni, szombat délután is találkozhatnánk, főképp, ha maga bent jár a városban és a hivatalomhoz közel.)

Isten vele, kedvesem, sok-sok szeretettel várja és a viszontlátásig (és azon túl) sokszor csókolja régi igaz barátja és testvére,

Sz. Lőrinc

 

Ms 4610/87. Jöjjön el a Budavár kávéházba: Budán, a Széna tér 7. alatt volt. – Szabó Lőrinc felesége ezalatt a Tátrában, az ismert szanatórium-szállóban volt, kis Klára első külföldi útján vele utazott, mellékeljük Szabó Lőrinc feleségéhez küldött levelét, amely a Vékesné Korzáti Erzsébettel tervezett kirándulás módosított változatát adja elő (a levél boríték nélkül a Harminchat év 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából; oda a 131-es számú levél elé illesztendő) [a levél jegyzetei: Hogyan sikerül az első határontúli útja: Gyermekük, későbbi művésznevén Gáborjáni Klára (KisKlára) édesanyjával utazik külföldre, Újtátrafüredre. – Sárközi: Sárközi György (1899–1945) költő, később a Válasz szerkesztője, Szabó Lőrinc pályatársa és barátja. – Ignotus: Ignotus Pál (1901–1978) kritikus, utóbb a Szép Szó szerkesztője. – Hevesi: Hevesi András (1901–1940) író, újságíró, kritikus, a Budapesti Hírlap munkatársa, katonaként a francia hadseregben hősi halált halt a második világháború elején. – Mariska: Horváth Ferencné Horváth Mariska (1910–?) Lóci hét hónapos korától 1937-ig dolgozott Szabó Lőrincéknél házvezetőként; lásd még Harminchat év, 1. k. 131. számú levelének jegyzetét. – Szeginé: Szegi Pál első felesége, Markos Erzsébet grafikus. – E – E – E: Pöntyi-Lóci hangjele a vízre, lásd a Szabó Lőrincnének küldött Alexandriából írott levelet, kötetünk 135. számú levelének jegyzetében. – Jája, mama: Nővérének és édesanyjának hiányolása. – Biró dr: Biró Gyula dr., újságírók orvosa. – Anicáék: Vág H. Lajosné, Újtátrafüreden az ő vendégük ismét Szabó Lőrincné, lásd kötetünk 36. számú levelének jegyzetét. – Feketét: A fekete Klára, Rudas Klára, Szabó Lőrincné barátnője. – A viszonyok szombat óta tovább rosszabbodtak: Miklós Andornak, az Est-lapok tulajdonosának haldoklására való utalás.]:

 

 

Budapest, 1931. augusztus 3.

Kedves Klára,

hát aztán tudott-e lélegzeni a hegyen? Szerettem volna látni végesvégig, hogy hogyan sikerül az első határontúli útja. Biztosan megírja első levelében.

Itthon semmi különös. Pöntyi rengeteget emlegeti magukat és jár-kel a szobában, folyton kiabálva, hogy: Jája, mama! Vajon mit képzel, hova tűntek el egyszerre maguk? Tegnap du. én is vonatra ültem, lementem Földvárig és a hajnalival visszajöttem, csak hogy szintén utazzam.

Igaz, közben végigolvastam 1926-tól való teljes versanyagomat, elrendeztem az egészet, dátumok szerint, kb. 100 verset, és írtam egy hosszú levelet melléjük Németh Lászlónak. Az 1927-es és 28-as részben még elég sokat kell majd változtatni, a többin úgyszólván semmit. Ma reggel aztán expressz-ajánlva feladtam az egész óriás-vastag levelet. Kíváncsi vagyok, milyennek látja majd ezt a 2 kötetnyi anyagot N. L. Túl sokat nem várok, szokás szerint.

Sárközi akart eljönni hozzánk vasárnap, esetleg ma este vele leszek a Spolarichban, meg a többiekkel, az Ignotus–Hevesi-féle társasággal. Más nem jelentkezett; illetve most mondja Mariska, hogy du. 2-kor Szeginé feljött itt járva, hogy megnézze, rendben van-e Pöntyi. És egy levél jött anyukáéktól. Biztatják, hogy maradjon 2 hétig a Tátrában. Majd mellékelem a levelet.

Ma még könyveket adok fel Némethnek. Hazajöttem uzsonnára, csepereg az eső; Pöntyi az erkélyen volt, védett helyen és aludt, mialatt szép csöndesen körüleste az E – E – E. Most ébredt fel két perce, és első szava Jája – mama volt.

Az az írás, amit a vonatinduláskor a kezembe nyomott, nagyon megható és fölösleges volt; a spórolási jószándék azonban nem fölösleges; ezt csak arra értettem, hogy fölösleges az ijedelme és mentegetőzése. A viszonyok szombat óta tovább romlottak. A kormány most „külföldi kölcsön nélkül, saját erőnkből” akar – – – nem is tudom, mit csinálni. Rémesen leépíteni és rémesen adót emelni. Senkinek nem lesz egy vasa sem.

Még Pöntyi: Délelőtt a borbélynál járt, de nagyon táncolt a széken. A megnyírás nehéz volt, de végeredményben jól sikerült. A haja mintha világosabb lenne…

Töltse nyugodtan kis vakációját, a megbeszélt keretekben. Változásnál táviratot! Egyelőre: a péntek esti gyorsnál várom. Biró dr.-ral is beszéltem, azt mondja, jó, hogy ennyi időre is felment. Isten vele, Anicáékat és Feketét üdv. Kézcs. stb., magának jó időt stb. Sokszor csókolja szeretettel

Lőrinc

 

Még egyszer Pöntyi: De a borbély után nem akart feljönni a lakásba. Sírt, ellenkezett, menekült. Erre Mariska azt mondta, hogy fent van a kis Klára, és ő rögtön szaladt. Itthon végigjárta a szobákat és végül megállt az üres ebédlőben és panaszosan kiabálta, hogy Jája, mama! – – – – Most már csöndesebb és éppen uzsonnázik.

 

 

137.

Budapest, 1932. február 22. hétfő

 

Kedves, kedves, kedves jó Böske,

talán nem értesítem elkésve: ma, hétfőn este egy kicsit sétálni szeretnék. Olyan jó idő van, talán este is az lesz. Milyen kár, hogy délután nem ér rá most. Halad a gyógyulás? Csak minél gyorsabban és simábban lefolyna! Délután dolgozni fogok, még nem tudom, hol, és este pont 8-kor fent leszek a Svájci nő mellett. Ha eső jönne, akkor bent. Jöjjön ki, hacsak félórára is, jó? A villamos, ahol ezt a levelet írom, most megy a hídra, mindjárt látni fogom a maga hegyét, kedves. Gondol rám néha? De gyönyörű idő van! Ilyenkor nappal kéne együtt lennünk. Friss, kék, meleg minden. És én olyan öreg, fáradt vagyok! Irtózatos szomorúság van bennem, és az a munka, hogy legyűrjem, leköti minden erőmet. Hetek óta nem bírtam igazán dolgozni. – Ha maga késik, esetleg elindulok a lakás felé, az Áldás uccán, az Eszter uccáig, odáig, ahol a kereszt van. Kilenc óráig fogom várni. De ne késsen, ha csak lehet! Sok időm nekem se lesz ma; de már szeretném nagyon látni. Kedves kislányom, isten vele, a viszontlátásig sokszor csókolja igaz barátja,

Lőrinc

 

Ezt a levelet még én adom fel 10 órakor, 2-re meg kell kapnia!

 

Ms 4610/78. A „Hétfő” keltezésű levélre utólag zárójelben írva: „1931?”, ez a dátumozás is elfogadható lenne, de mi inkább az 1932-es februári (138. számú) levél előzményeként olvassuk, erre utal a betegség említése mindkét levélben, és a találkozás (az esti séta) meghiúsulásának fájlalása: „Igazán rossz, hogy hétfőn nem találkoztunk. Csütörtökön várom; de csak akkor jöjjön, ha már előzetesen volt egy lázmentes napja.” A helyszín még 1932-ben is változatlan. A levél pontos dátumozása feltehetően február 22. (lásd a következő, 138. számú levelet). – Svájci nő: Vendéglő, kedves találkozó helyük a Rózsadombon (lásd kötetünk 110. és 284. számú levelét). – Az Áldás uccán, az Eszter uccáig, odáig, ahol a kereszt van: Vékesné Korzáti Erzsébet az Eszter utca 20. alatt lakik (lásd a 41. számú levél jegyzetét), a helyszín ma is megvan.

 

 

138.

Budapest, 1932. február 23.

 

Kedves Böske!

Látja, látja, még a maga edzettsége is kevés vo[lt]. Nagyon kell vigyázni még felgyógyulása után is, mert most már gyengébb lesz a szervezete. Én is úgy jártam; [a] torokgyulladásom óta, mint tudja, folyton csak laborálok és félek. Ma telefonon érdeklődtem a láza stb. iránt. Igazán rossz, hogy hétfőn nem találkoztunk. Csütörtökön várom; de csak akkor jöjjön, ha már előzetesen volt egy lázmentes napja. S kérdés az is, hogy én ott leszek-e. Minden órában kaphatok olyan értesítést, hogy utaznom kell. Magának mindenesetre azonnal expressz írok ebben az esetben. Nagyon szeretném már látni. A németleckék is visszamaradnak. De majd elmond mindent részletesen, hogy jött ez a betegség. Most aztán kétszeresen vigyázzon a tüdejére. Szerencsére kezd tavaszodni, ma már +6 a délutáni idő.

Sok mindent szeretnék még mondani, de majd élőszóban jobb lesz. Nem fontosakat, semmiségeket inkább, barátságom csöndes szavait. Sok-sok szeretettel gondolok magára mindig.

Mellékelem a kért könyvet, s egy másikat Bandinak. A Nietzschét aligha fogja érteni, élvezni. Küldjön egy kis külön papírt is.

Egyelőre maradjunk abban, hogy csütörtökön ¼ 5–½ 5, pénteken ¼ 5–½ 5, és szombaton ¼ 4–½ 4 közt várom. Pontosan ott leszek mindhárom napon; föltéve, hogy nem utazom el, ekkor viszont, mint mondtam, expressz írok. Ha ír valamit, természetesen alkalmazkodom. Telefonálhatna is már egyszer!

Türelmet és gyors javulást kívánok, kedves barátnőm, magának. Gondoljon néha rám. Isten vele! Igaz szeretettel üdvözli, várja és kezét csókolja

L.

 

Ms 4610/88–89. A levél géppel írott másolata is ismert, a hiányzó részeket az is elhagyja. A levél dátumozott sarka hiányzik, a meglevő rész: „1932. II”. A dátumozást indokolja: „Minden órában kaphatok olyan értesítést, hogy utaznom kell.” Hajnalka húgának halálos betegségére utal, Szabó Lőrincné ekkor már Debrecenben van, hétfőn, 1932. február 22-én még innen ír Debrecenbe a feleségének levelet (lásd Harminchat év, 1. k., 139. és 140. számú leveleket és jegyzeteiket). – Ma telefonon érdeklődtem a láza stb. iránt: Feltehetően Steyskaléknál.

 

 

139.

Budapest, 1932. március 21.
hétfő délután ½ 6 óra

 

Csak azt írhatom ma is, kedves, hogy ne aggódj, ne szomorkodj. Úgy van minden, ahogy mondtam. Borzasztó, hogy egy bolond így megzavarhatta nyugalmadat. Ne higgy a kételyeidnek. Rengeteget dolgozom, a Goethe legvégén tartok, most már rém sürgős a dolog, és nyakamon a húsvét, új ünnepi szám. Ennek a kettőnek a megcsinálása után jutok csak normális állapotba. Sokat gondolok rád, szeretném elsimítani aggódásodat a homlokodról. Nekem is oly rossz, képzelheted, ez a múltkori állapotod: nincs rá időm, hogy kigyógyítsalak belőle. Pedig szeretném, igazán szeretném. És a te segítségedet kell kérnem hozzá. Rajtam is segítesz, ha magadon segítsz. A könyvből csütörtökre olvasni fogok, elolvasom azokat a fejezeteket, amelyek cím szerint most legjobban érdekelhetnek téged. Nem tudtam hétfőre írni, – megállás nélkül munka és munka az életem, tudod. Magamnak se írtam már két hónapja egyetlen sort se. Pedig úgy szeretnék, úgy kellene, hiszen ez az egész egzisztenciám alapja, életem értelme, igazolása. Segítened kell, kedves, nem nehézséget okozni. Tudod, mennyire szeretlek, hogy örülök neked. Szégyellem ezerszer és tízezerszer ugyanazt leírni. Légy okos, erős, bízz magadban és bennem. Csütörtökön látlak! Isten veled, csókollak, isten veled. Öreg barátod,

L.

 

Szervusz, még egyszer csókollak.

 

Ms 4610/206. A „hétfő du. ½ 6” keltezésű levél a Goethe-antológiára való utalás („a Goethe legvégén tartok”) okán 1932-re, a húsvét (március 27–28.; „nyakamon a húsvét, új ünnepi szám”) előtti hétfőre datálható. – Goethe: Az ifjú Goethe (1749–1776), A férfi Goethe (1777–1800), Az öreg Goethe (1801–1832) háromkötetes antológia, fordította Szabó Lőrinc és Turóczi-Trostler József, Gyoma, 1932., Kner Izidor könyvnyomtató kiadása (lásd még: Harminchat év, 140. számú levél, 1932. február 22.: „Turóczi telefonált, sürgős a Goethe; Knernek írni fogok; a munkát megint elővettem, kb. 20-30 versre van szükség, minél előbb.”)

 

 

140.

Budapest, 1933. [dátum nélkül]

 

I.

Mindez egészen lehetetlen, mert én szeretlek. És főleg: nem betegségből szeretlek; a „gyógyulás” tehát nem távolítana el tőled, hanem a fájdalmaim más területein enyhítene. Azonkívül azt kell mondanom, hogy engem slágvortok és üdvös mániák nem tudnak kielégíteni, mert romboló, pusztító, leleplező kritikus agyam van, és az mindent kizsigerel, amit csak lehet. Kizsigereli tehát a te tanodat is. És megmaradnak az én eredeti tapasztalataim, saját eddigi és gonosz élménytömegem, amin (részemről) csak a beletörődés (és részedről) csak a jóság tud segíteni.

 

II.

„Részedről a jóság” – hogyan értem ezt? Hát úgy, hogy a te puszta létedet egy misztikus és kozmikus szerencsének érzem. Ezerszer meggyőződtem róla, hogy a világnak az a része, amely tebenned önállósodott, számomra milyen erőadó, vigasztaló és örömnyújtó forrás tud lenni. Az „élet” biológiai hatását, a hozzá való kapcsolódást teáltalad éreztem legerősebben. Te eszköze, közvetítője vagy számomra annak, amit panteista értelemben istennek mondanak. Ez jó dolog, ez az a jóság, amivel rajtam „segítesz”. De van egy másik jóságod is, amely ennél sokkal személyesebben a te cselekedeted: az öntudatos hozzámkapcsolódás, valami önfeláldozó adás, valami önként vállalt, állandó részvétel az én belső világomban. Ez a jóság az, amit szeretetnek is nevezhetnék. Az első nemi jellegű, a második szellemi. Ezért tartom teljesnek, csodálatosnak, óriási nagy dolognak a mi szerelmünket, amelyben a szerető barátság egyszerre van meg a „kozmikus” vonzódással. És ezen a tökéletes szerelmen, igaz hitem szerint, már régóta csak a te kutya szociális helyzetedből eredő bajok rontanak egy kicsit.

 

III.

Engem egy kegyetlen, gyilkos, ellenséges valóvilág és ennek megfelelő kegyetlen stb. gondolati világ vesz körül. Kívül és belül fájok: fáj kint minden és fáj bent ennek bennem való tükröződése. E roppant keserűségben és bizonytalanságban csak a te valóságod és a te gondolati képed tud számomra jó sziget lenni, valami sziget, ahová menekülök, ahol „meggyógyulok”. A te „szigetedben” számomra együtt van nagyjában mindaz, ami az én örömömhöz kell. Ezért vagy fontos, ezért szeretlek, lásd a II. cédulát.

Hogy a Wagner-évben Wagner-szimbólummal éljek:

Ha a te szigeted elveszne, akkor a Bolygó Hollandinak nem lehetne soha partra szállnia. Így, tudvalevően, hétévenkint partra száll a hánykolódásai közt és keresi a végső szigetet.

 

Ms 4610/226. A dátumozatlan axióma-sorozat a Wagner-évre való utalás okán egyértelműen 1933-ra datálható, az év a születés- és a halálévforduló okán is hangsúlyos: 1813. március 22.–1883. február 13.

 

 

141.

Budapest, 1933. január 31. délután

 

Drága szívem,

most látom, hogy csütörtök ünnepnapra esik, ezért arra kérlek, találkozzunk szerdán délután 4 órakor a Teréz körúton a Standard előtt, ahogy megbeszéltük. Remélem, otthon leszel szerda délelőtt, amikor ezt a kis levelemet kiviszi a posta. Várlak. Én előre küldök már most valamit. Így biztosan nyugodtabb lélekkel belemegy a megbeszélt vásárlásba, amelyhez feltétlenül ragaszkodom. Feltétlenül: – érted? De azért ne haragudj ezért a (kis) zsarnokságért. Ha neked a szerda semmiképpen se volna jó (ami nagy baj és kár), akkor telefonálj be ½ 4-ig bármikor, de lehetőleg délidőben. És ha a levelet elkésve, de mégis megkapnád valamennyire idejében, akkor is gyere el szerdán: én, mint mondtam, a Standard előtt leszek és ½ 5-ig várlak, akkor pedig beülök a Bizánc nevű kávéházba, ott a közelben valahol, a körúton. Bizánc: jegyezd meg a nevet. És ott leszek ½ 8-ig. Oda gyere, ha késel. Ha aztán végleg elkésel a szerdáról, nincs más, minthogy felhívjál és megbeszéljünk egy napot (szombatot).

De mindezt csak szokott óvatosságból írom, okvetlenül várlak szerdán, nagyon vágyom rád, és örülni akarok neked. Gondolj rám nyugodtan, csöndesen, okosan és erősen. Szervusz, kislányom, a viszontlátásig csókol régi öreg pajtásod,

Lőrinc

 

Ms 4610/90. Csütörtök ünnepnapra esik: Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe munkaszüneti nap volt. – Teréz körúton a Standard előtt: Standard cipőszalon, Teréz krt. 29. – Én előre küldök már most valamit: Lásd a következő, 142. számú levélben: „Talán csak nem veszett el az egész levél? Tíz P-t is küldtem benne valamire.” – Így biztosan nyugodtabb lélekkel belemegy a megbeszélt vásárlásba, amelyhez feltétlenül ragaszkodom: A harmadik személyre való utalás nem valószínű, hogy hirtelen magázódás, hanem utalás lehet a férjre, aki olcsóbban tud ruházati cikket szerezni. – Bizánc nevű kávéház: Bizánc kávéház és étterem, Teréz krt. 34.

 

 

142.

Budapest, 1933. február 1. szerda délután

 

Kedvesem!

Háromnegyed órát fagyoskodtam, aztán abbahagytam a villamosok és autóbuszok nézését. Nem jöttél. Hogy napközben nem telefonáltál, nem is számítottam erre az eshetőségre. Csak amikor már elmúlt ¼ 5 is, akkor, és nagyon fájva jutott eszembe, hogy talán nem kaptad meg idejében az értesítésemet. Vagy hogy valami más történt. Jaj, olyan sokféle történhetett. Melyik a sok közül?

Igyekszem erős lenni; azaz csak fanyar, csak tűrő, csak nem túlzó. De olyan nehéz. Már átjöttem a Bizáncba (itt volt, épp szemben), az ajtóhoz egész közel ülök, jazz szól, már uzsonnáztam is. Igyekszem nyugodt lenni. Hát istenem, véletlen volt. Nem voltál otthon ma délelőtt, mikor a postád jött. Mert másképp biztosan átrendezted volna a dolgaidat, ha volt is ma délutánra valami. Ezt mondogatom magamnak. És hogy délben nem mentél haza, nem kaptad meg idején a sárga borítékos levelemet.

És közben, hiába, olyan vagyok, mint akit homlokon vágtak. Ami fáj, azt elzsibbasztom a fenti magyarázattal; de valami csalódás átfáj az okos nyugalom alól. Ez az erőszakos nyugalom és az elnyomott, mélyebb fájás van csak bennem. A fájás, az érzés folyton meg akarja magát fogalmazni bennem, így is meg úgy is, egyik gonoszabb gondolat volna, mint a másik, – de nem hagyom megszületni őket: csak úgy felvetődnek, elkezdődnek – – és talán azért írom le ilyen részletesen ezt a folyamatot, hogy ezzel is kitoljam az időt, ezzel is elfojtsam azt, amit elfojtani akarok.

Maradjon meg az a rossz a maga homályos zavarában, ez mégis jobb, mint a világos, tiszta, biztos rossz. Meg aztán komolyan hiszem azt is, hogy nincs semmi baj, csak épp nem találkoztunk. Véletlenül. Mert nem voltál odahaza, amikor ma délelőtt a postás… és így tovább.

De mért nem voltál odahaza? És mért nem mentél haza napközben? – Látod, így jelentkezik mindig a vádoló fájdalom.

Azt írtam, hogy megbeszélt csütörtöki találkozónk helyett ma, szerdán legyünk együtt, du. 4-kor, a Standard előtt várlak, ½ 5-ig várlak, aztán a Bizánc kávéházban megint tovább várlak ½ 8-ig.

Most ½ 6 van. Utóvégre még jöhetnél. De nem fogsz jönni! – erőszakolom magamra a tagadást, hogy ne legyen olyan rossz a valóság, hogy csakugyan nem jöttél.

Milyen butaság! Milyen vacak, nyomorult véletlen! Tudod, hogy ez még nem fordult elő az ismeretségünk alatt? Az, hogy ha akár csak egyoldalúan (levélbeli propozíció alapján, mint most) megbeszéltünk is valami találkozót, – ne sikerült volna. Teljesen soronkívül, ha kerestelek, megtörtént néhányszor, hogy nem beszélhettem veled. De levél vagy bármilyen bizonytalan sorsú üzenet esetén még sohase volt baj. Ez az első ilyen buta pech. Nagyon rosszulesik.

Talán csak nem veszett el az egész levél? Tíz P-t is küldtem benne valamire.

Hol lehetsz most? Egy helyre telefonálhatnék, Babához. De olyan reménytelen, hogy ott légy!

Mi lesz most?

Most már nagy szüneteket tartok az írásban.

A kirakatban 25 és 26 P-ért nagyon szép cipőt láttam. Talán neked is tetszenék. Biztosan.

Mit mondjam mindig ugyanazt?

És azt se szeretném, ha neked rosszulesnék, fájna ez az én mostani állapotom. Nem voltál otthon, nem vagy oka. Vedd, kérlek, – de igazán kérlek – úgy, hogy ez az „állapot” a barátságom, ragaszkodásom jele, és örülj neki. A fájdalmamnak nem, hanem annak, hogy valaki így gondol rád, ilyen szeretettel. Ez a fájdalom kikerülhetetlen, buta véletlen műve, – mit tehetünk? És ha neked is fáj ez a fájdalom, az enyém, annak is örülj, mert az meg a te szereteted jele.

Még az is a szeretet jele, hogy egy kicsit haragszom rád is a buta véletlen miatt.

Mi lesz, ha este hazamégy, és akkor tudod meg, hogy együtt lehettünk volna délután? – Talán nagyon bosszantani fog, gyötörni, ma este. Pedig, hogy én milyen nagyon kínlódtam, azt (nem is azt, csak a nyugodt, okos erőm küszködését a nyugtalan butasággal) csak holnap, csütörtökön reggel fogod megtudni, ebből a második levélből.

Te, én nem megkínozni akarlak! Kedveském, csak magamat mutatom. És ha jó szívvel vagy hozzám, örülni fogsz neki és mikor majd legközelebb leszünk, egy szóval kárpótolsz, megvigasztalsz. Én is téged. (Persze csak ezért, ezért a mostani „megmutatkozásomért”, – az élet egyéb kínjaiért nem tudlak megvigasztalni.)

Egy angol költő verskötetét olvasom. Meg a Daily Chronicle-ot. Még veled szemben is úgy érzem magamat, mintha meghaltam volna. Hát még az egész, őrültnagy világ dolgaival szemben, ami ebből az újságból elém jön.

Mégis, minden függönylebbenésnél az ajtóra nézek.

Hol vagy? Mért nem jössz?

Holnap ünnep lesz, azért kellett a programon változtatni. Te nem vetted észre? Nem vártad az értesítést?

Ne írj, illetve ne küldd el (csak hozd el), ha esetleg írsz valamit. Szörnyű erős az influenzajárvány, ki tudja, melyik nap… De talán te vagy máris influenzás, és megkaptad a levelemet, de nem telefonálhattál!… Ne írj, csak telefonálj vagy telefonáltass magadról. Déltájban, de később is lehet, tudod.

Szombatig nincs szabadidőm.

Mikor leszünk együtt?

No, de hát ha például emigrálnom kellene vagy kellett volna?… Mit számít pár nap!… Folyton jönnek, jönnek, libben a függöny.

Már nem fogok többet írni, ha (véletlenül) mégis beszaladnál ide ½ 8-ig, odaadom ezt az egyoldalú beszélgetést a kezedbe, ha nem jössz, akkor este 8-kor postára teszem.

Mindig rád gondolok.

Mikor lehetünk együtt? Hogy értesítselek, hogy megkapd és én is megtarthassam, amit ígérek? (Letéptem a másik papír alját, mert rossz volt, amit proponáltam.)

Legyen így:

Szombaton ½ 4-kor várlak, nem itt, hanem a rendes helyen, a mozinál. Ha félóráig késnék (ami ki van zárva), menj haza, mert akkor beteg vagyok. Ha te késel félórát, akkor én bemegyek dolgozni a Bucsinszky kávéházba, oda is nézz be tehát, ha nem vagy beteg. Ott leszek ½ 8-ig.

De jó volna, ha előbb telefonálnál, lehetőleg déltájban.

Szervusz.

Várlak és csókolom a kezedet.

Vigyázz magadra, kedves. Szervusz.

Lőrinc

 

Van itt néhány bélyeg, add át őket.

¾ 7. Semmi.

¾ 8. Megyek. Még egyszer szervusz.

L.

 

Ms 4610/91. Baba: Steyskal Baba. – A kirakatban […] nagyon szép cipőt láttam: Lehetséges, hogy visszautalás az előző, 141. számú levél vásárlási javaslatára. – Daily Chronicle: 1855-től Londonban megjelenő liberális napilap, 1877-től a Lloyd család tulajdonába kerül, 1930-ban összeolvadt a Daily News-zal, 1930. június 2-tól News Chronicle címmel jelent meg. – Rendes helyen, a mozinál: Nem tudjuk, az Erzsébet körút melyik mozijánál szoktak találkozni. – Bucsinszky kávéház: Erzsébet krt. 30., a Wesselényi utca sarkán volt. – Van itt néhány bélyeg, add át őket: Bandi, Vékes Endre gyűjti a bélyegeket.

 

 

143.

Budapest, 1933. február 7. kedd

 

Kedveském, ma, kedden de. jöttem be először. Jól vagyok; azt hiszem, visszaesés kizárva. Már csak hörghurutom van. Itt kaptam kézhez febr. 1-én feladott levelét, amelynek nagyon örültem. Mi van az én két múltheti levelemmel? És a szombati találkozón, amelyre én már nem mehettem el, ott volt?… De mit kérdezősködjem, majd felel, ha találkozunk. – Baba (akinek ma is telefonáltam) talán értesítette már, hogy szeretném holnap déltájban a hangját hallani. Akkor megbeszélnők a találkozót is, holnap (szerda) du. 4-re. Telefonbeszélgetésnél az Erzsébet körút a szokott helyet, a Teréz körút kifejezés a Standard boltot jelentse! Ha ezt a levelet megkapja, nem is muszáj telefonálnia, csak jöjjön el. Ha nem telefonál, akkor szerdán a Standard előtt fogom várni 4 órakor, vagy pár perccel utána. (Remélem, Apponyi miatt nem lesz éppen akkor utánöntés.) És ha ½ 5-ig nem jön, bemegyek a Bizánc kávéházba, szemközt. Ott leszek ½ 8-ig. De ha telefonál, akkor is lehetőleg emellett maradjunk meg, szeretném azt a cipőt már a maga lábán látni.

Most semmi egyebet. Nagyon várom és szeretettel csókolom a kezét.

L.

 

Ms 4610/92. Itt kaptam kézhez febr. 1-én feladott levelét: A levél nem ismert. – Mi van az én két múltheti levelemmel?: A 141. és 142. számúakkal. – A szombati találkozó […], amelyre én már nem mehettem el: Lásd az előző, 142. számú levelet. – Baba: Steyskal Baba. – Standard bolt: Lásd előbbi, 142. számú levelet. – Remélem, Apponyi miatt nem lesz éppen akkor utánöntés: Gróf Apponyi Albert (1846–1933) politikus, ekkor a Genfben székelő Népszövetség magyar delegátusa február 7-én Genfben meghalt; utánöntés nyomdai szakkifejezés, újabb szedést jelent, ami az olvasószerkesztő Szabó Lőrinc programját keresztezhetné. – Bizánc kávéház: Lásd a 141. számú levelet.

 

 

144.

Budapest, 1933. március 23. délután

 

Drága szívem, hogy vagy? Gondoltam, hogy nem jössz el kedden, mégis nagyon vártalak. És látod, milyen a véletlen: soronkívül két jegyet kaptam az Operába, az Istenek alkonyába. Viszont szombatra nincs színház, ünnepnap van és a jegy nem érvényes. Kislánykám, sokat gondolok rád; minek mondjam? Vagy örülsz neki? Te, minthogy szombat ünnep, pénteken kellene találkoznunk. Ha nem volnál is egészen jól, gyere el. Pénteken korábban végzünk és ½ 4-től kezdve várlak a mozinál, 4-ig. Gyere el, légy pontos, én is az leszek. Jöjj autóbuszon. Ha 4-ig nem jössz, akkor bemegyek a Bucsinszky kávéházba és ott leszek kb. ½ 8-ig, (tehát később is jöhetsz. De ezt csak végszükség esetén tedd, – gyere inkább ½ 4-re!)

Félek, hátha baj lesz a postával és elkésve értesülsz ezekről. Ezért, ha pénteken semmiképp se tudnál jönni és nem is értesítesz, fenntartom a szombati eredeti megbeszélést is: ugyanott, de 4 órakor.

Kedveském, gyógyulj meg, vigyázz magadra. Nagyon szeretnélek látni. Legalább felhívni – azt se lehet? Isten veled. Sokszor ölel és csókol öreg pajtásod,

Lőrinc

 

Szervusz! Gyere el pénteken! Várlak, gyere.

 

Ms 4610/93. Két jegyet kaptam az Operába, az Istenek alkonyába: Richard Wagner mindkettőjük kedves zeneszerzője volt. – Szombatra […] ünnepnap van: Gyümölcsoltó Boldogasszony, akkoriban munkaszüneti nap.

 

 

145.

Budapest, 1933. április 27. déli ¼ 1 óra

 

Kedves Böske, ha ráér, és ha nem gyengélkedik, menjen el esetleg ma este a Vajda János Társaságba. Én nem lehetek ott, de szeretném, ha maga hallaná Ascher Oszkártól a verseimet. Többet szaval, talán olyat is, amely magát különösebben érdekli. Belépti díj van, valami 50 f lehet, és ruhatári díj. A 9-es és 14-es autóbusz egész a szomszédba visz. Jó volna, ha Babával menne. Ruha mellékes, ne üljön az első sorba. Szombaton találkozunk, délután 4-kor itt bent a városban, ahogy megbeszéltük. Sokszor üdvözli és kezét csókolja régi barátja,

L.

 

Ms 4610/94. Menjen el esetleg ma este a Vajda János Társaságba […] szeretném, ha maga hallaná Ascher Oszkártól a verseimet: Szabó Lőrinc többször szerepelt a Társaság műsorain (lásd kötetünk 128. számú levelét); Ascher Oszkár (1897–1965) előadóművész Szabó Lőrinc belső baráti köréhez tartozott, 1937 tavaszán megszakította barátságukat, 1945-ben erősen támadta a költőt (lásd Ascher Oszkár memoárkönyvét: Minden versek titkai, Szépirodalmi, Bp., 1964.); a Pesti Napló 1933. április 27-i, csütörtöki számában a 10. oldalon Beküldött hírek címmel közölt műsorok között olvasható: „Csütörtök. A Vajda János Társaság előadó estjén: Otto Zarek berlini író: Roman des Theaters. Szerepelnek még: Pünkösti Andor, Tarján György, Lesznai Anna, Tordai Judit és Ascher Oszkár felolvasásaikkal és szavalataikkal. 8. órakor a társaság termében. Esterházy ucca 4. Földszint”; másnap, 28-án, pénteken a 8. oldalon fényképpel a következő címmel ismertetés: Egy német író budapesti előadása a színházi válságról; a többi szereplőről semmi. – Baba: Steyskal Baba.

 

 

146.

Lillafüred, 1933. augusztus 29.

 

Emlékszel, kislány? [a Monopol Hotel felirathoz nyíl, és odaírva: Erre?!] Rád gondolok. Lillafüredről írok, vidéken jártam, rémes helyeken, és ide is eljöttem egy napra. Egy nagynénémet hoztam el, az 55 éves Jolánkát, aki – azt hiszem – még soha életében nem látott fürdőhelyet, és most álmélkodik. Ez is olyan gyerekkori hatás, hogy meghívtam vendégül. De nem is fontos.

Azt szeretném, ha itt volnál velem. Akkor most, este 10 után nem maradnék a hallban, hanem sétálnánk ezen a gyönyörű vidéken. Istenem, de jó volna! És de jó lesz csütörtökön veled lenni, kedveském. Nincs mást mit írnom, csak terólad, csak tefeléd… Veled kezdtem a szabadságomat elsején, veled végzem 31-én.

Erzsike biztosan írt. Megnyugtató, drága dolgokat mondott rólad. Képzeld, azt mondta, hogy te nagyon-nagyon szeretsz. Oly jó volt hallani. Igaz ez? Ugye igaz? Én is megkértem, írja meg neked, hogy nagyon szeretlek, mint üzenetet, s hogy ezenkívül írja meg az impresszióját is arról, hogy hogyan szeretlek.

Kedveském, én őrült vagyok. Őrültség, hogy ide jöttem, s még inkább, hogy a nénit elhívtam. Inkább az anyámat kellett volna. De majd őt is elviszem egyszer valahova, aminek örülni fog. Mindenkivel jót fogok tenni… nem, ez túlzás… így helyes, hogy: mindenkinek fogok egy kis extra örömöt okozni, aki jó volt valahogy hozzám. Te nagyon jó, nagyon fontos vagy, édes szívem.

Ma kedd este van; egy borzalmas faluból jöttünk. Szörnyű adósságokat rögtönöztem. Bocsáss meg, nem tudtam… Kérlek, ne vedd tudomásul ezt az egészet, az egyetlen az, hogy szeretlek, vágyom rád, ezért kezdtem ezt a levelet. Ma kedd este van, szerdán elmegy, csütörtökön hozzád érkezik ez a levél, csütörtökön déli ½ 1–1 közt a kezedben van, s azt mondja neked, hogy délután nagyon-nagyon várlak. Holnap este már otthon vagyok. Csütörtökön du. 5-kor légy ott. Persze, megvárlak, ha késel. Menj föl egyenesen. Előtte még intézhetsz valamit? Talán készítsd elő Bandit, hogy 8-kor megint érte menj és elvihesd az új lakására. Erzsike azt mondta, hogy biztosan lehet… Én is azt hiszem. Édes, édes, édes szívem, várlak és sokszor, sokszor, mindig csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/95. Emlékszel, kislány?: Csehszlovák körútjuk során átutaztak Németországba, Drezdába is. (Lásd kötetünkben Vékesné Korzáti Erzsébet csehszlovákiai útinaplóját 1933-ból). Az ottani szálloda levélpapírján írja Szabó Lőrinc a levelet. – Az 55 éves Jolánkát: G. Szabó Jolánka, Szabó Lőrinc édesapjának testvére, Tiszaszőlősön tanítónő; amíg Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet Csehszlovákiában utazgatnak, Szabó Lőrincné Debrecenben és Tiszaszőlősön vendégeskedik Szabó Lőrinc szüleinél, illetve rokonainál (lásd Harminchat év, 1. k., 151–156. számú leveleket és jegyzeteiket); erre a lillafüredi utazásra emlékezik Szabó Lőrinc a Tücsökzenében, az 54. Vasbika című darabhoz írott kommentárjában: „Engem nem szeretett, hiszen mint valamennyi testvére, rendkívül az anyjához húzott és átvette annak az előítéleteit. Szükségképpen Zoltán bátyám volt tehát a kedvence. De igazságos igyekezett lenni, sőt utólag azt mondhatom, hogy az is volt, nemcsak velem, hanem anyukával is. […] Hálából mintegy 30 éves koromban egyszer Tiszaszőlősről, ahol egy napra fölkerestem […] G. Sz. Gábor nagybátyámat [Jolánka bátyját, akinél élt], rögtönözve meghívtam és elvittem a már nyugdíjas öreg Jolánkát Lillafüredre. Két napig tartott a kirándulás; érdekes, hogy útközben szereztem a költségek fedezésére kölcsönpénzt (egy malomtulajdonostól, akit addig sose láttam).” (Vers és valóság, 197.) – Veled kezdtem a szabadságomat elsején: Akkor kezdték csehszlovákiai körutazásukat, lásd kötetünkben Vékesné Korzáti Erzsébet Útinaplóját (285. szám). – Erzsike biztosan írt: Az ismerősök és a Magyar Individuálpsychologiai Egyesület pénztárkönyve szerint sem azonosítható meghatározó és befolyásoló barátnő ezekben az években; lásd még kötetünk 157., 289., 293., 294., 302., 303. számú leveleit. – Menj föl egyenesen: A Svábhegyen volt találkozási helyük. – Talán készítsd elő Bandit, hogy […] elvihesd az új lakására: Miután augusztus 16-tól Vékesné Korzáti Erzsébet Kálmánéknál lakik nevelőnőként, fia, Vékes Endre új lakásba kerül. Már idézett múzeumi emlékezése szerint még a rózsadombi (Eszter utcai) lakásból iratkozott be a Rákóczi Gimnáziumba, ahol az első négy osztályt járta; utóbb már egy tisztviselő családnál, Klein-Kékes Jenőéknél lakva a Csáky (most Hegedűs Gyula) utca egy sarokházából jár a gimnáziumba; a Rákóczi Gimnáziumban kiváló sportoló volt, osztálytársai máig mint csapatkapitányukat meghívják az érettségi találkozóikra (pedig a negyedik után egy évet az esztergomi városi reáliskolában járt, és a kanonoksori diákotthonban lakott; végül nagyszüleinél lakva a közeli Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett; lásd még kötetünk 303., 310. és 316. számú leveleit és jegyzeteiket).

 

 

147.

Budapest, 1933. szeptember 22. péntek este

 

Böském, ahogy csütörtökön elváltunk, két óra múlva kitört rajtam egy vad influenza. Lázam nincs ma se, talán nem is lesz. Szokott aggodalmam íratja csak ezt a néhány sort velem: telefonálj be, édeském, szombaton, mert hátha lever a lábamról a betegség. Telefonálj 10 és 3 között, amikor tudsz. Rettenetes volna tudnom, hogy vársz és nem mehetek. A hivatalban aztán vagy velem beszélsz, vagy megmondják, hogy beteg vagyok. Utóbbi esetben… rémes lesz, hogy megint nem leszünk együtt; mihelyt meggyógyulok, írok. De remélem, nem lesz baj. Kutyául érzem magamat. Jaj, szívem, nagyon szeretlek. Jó lesz szombaton. Fél négykor, ahogy megbeszéltük! Ha nem kapnád meg idején e levelet és már nem telefonálhatnál, akkor várj a moziban a ház mellett 4-ig, tovább ne! Biztosra veszem, hogy lábon leszek. Majd befűtünk. Csak a biztonság kedvéért telefonálj. Várlak, szeretlek, kívánlak, nagyon-nagyon sokszor csókollak, édes édes kislányom.

Lőrinc

 

Ms 4610/213. A „péntek este” keltezésű levél úgy is olvasható, mintha a következő (148. számú) levél előzménye lenne. Kizárva nincs, hiszen a Napló, levelek, cikkek 1933. november 16-i (73. számú), Kardos Lászlónak írott levelében Szabó Lőrinc imigyen panaszkodik: „Influenzás is voltam, két hétbe telt, míg kiláboltam belőle. Azóta már egy másikon is túl vagyok. Nálam minden influenza két hétig tart.” Vékesné Korzáti Erzsébet 1933. szeptember 24-i (kötetünk 286. számú) vasárnapi „rögtönzött” válasza erre vonatkoztatható: „Ejnye, ejnye, szabad egy nátha miatt, mégha egy olyan nagy is, így nekikeseredni!” Az ekkor veszélybe került szombati találkozásra is vonatkoztatható esetleg a következő (148. számú) levél: „A szombat estére feltételesen megbeszélt látogatás elmaradt”.

 

 

148.

Budapest, 1933. szeptember 25. hétfő délután

 

Köszönöm, drágám, rögtönzött soraidat, nagyon jólestek! Nem mintha olyan nagyon biztos volna az a jóság (bár nem tiltakozom ellene), hanem főleg azért, mert kiéreztem a soraidból a rám való gondolás minden közvetlen melegét, az egész szép pillanatot. Kedveském, csak legyünk okosak és kitartóak, és majd csak sikerül segíteni egymáson. Édes szívem, csütörtökön találkozunk, én is nagyon várlak és nagyon fogok örülni neked. Aznap este azonban már nem mehetek sehova. Nem haragszol? Vagy nem is terveztél semmit? A jövő héten már könnyebb lesz (remélem) a helyzetem. Addig igyekszem megcsinálni ezeknek a vers-átírásoknak a szörnyű aprólékos és sürgős munkáját.

Csütörtökön várlak, pont ½ 5-re legkésőbb ott leszek, te se késs. Isten veled, kedves. A szombat estére feltételesen megbeszélt látogatás elmaradt, úgyhogy most megint gondolkozz a ruha-dologról. Egy jobb fajta téli ruha kell! Nézz szét, és csütörtökön referálj. Csókollak, szeretlek, várlak.

Lőrinc

 

Ms 4610/212. A „hétfő du.” keltezésű levél feltételezhetően válasz Vékesné Korzáti Erzsébet vasárnapi (286. számú), reklámkártyára írott levél-„rögtönzésére”: „kiéreztem a soraidból a rám való gondolás minden közvetlen melegét, az egész szép pillanatot”. Utalhat Vékesné Korzáti Erzsébet emlékező soraira: „Egy ½ órája olvastam el a versedet. Amíg olvastam, ott éreztem magam a zöld nedves mohán. Ijesztően igazán, talán jobban ott voltam most, gondolatban, mint akkor a valóságban.” (Utalás a nyári közös csehszlovák útjuk jelenetét idéző, Idegen című versre). – Kedveském, csak legyünk okosak és kitartóak, és majd csak sikerül segíteni egymáson: Válasz a Korzáti-levél aggodalmára: „Olyan más most az életem, olyan mássá kell lennem is, hogy bírjam. Tudok-e majd mégis olyan lenni, amilyennek neked kell, hogy legyek?”. Vékesné Korzáti Erzsébet ekkoriban, szeptember elsejétől kerül nevelőnőnek a Kálmán-családhoz. Meghatározott szabad délutánokon találkozhatnak csak ekkortól kezdődően, valószínűleg egy erre a célra kinézett találkozóhelyre utal Vékesné Korzáti Erzsébet levele: „Már jártam az Izabella uccában, úgy séta közben megnéztem kívülről.”, az Izabella utca közel van az új, Dembinszky utca 4. IV. emeleti lakhelyéhez. Erre a lakásra is utalhat az előző (147. számú) levél: „Majd befűtünk.” De utalhat az 1933. augusztus 29-i (146. számú) levélben emlegetett hegyi találkozóhelyükre is („Menj föl egyenesen”). – A jövő héten már könnyebb lesz (remélem) a helyzetem. Addig igyekszem megcsinálni ezeknek a vers-átírásoknak a szörnyű aprólékos és sürgős munkáját: 1933 őszén régebbi köteteinek átdolgozásával elkészíti debreceni barátai kérésére az Új Írók sorozat számára Válogatott versei kötetét; a befejezés időpontja mindig kitolódik. A Napló, levelek, cikkek kötet Kardos Lászlónak küldött november 16-i és december 15-i levelei (73. és 74. számú levelei) újabb és újabb befejezésről tájékoztatnak: először azt írja, hogy „a Sátán anyaga szintén kész, de még nincs legépelve, azután meg még esetleg simogatok rajta, ezért csak pár nap múlva küldöm. A többit holnap a postára adom.”; aztán egy hónap múlva meg azt írja, hogy „máig, amit végső terminusnak tűztem ki […] nem készültem el többel, másrészt ezek a versek sorszám szerint meglehetős nagyok, úgyhogy elég lesz ennyi is a műremekekből.” Tehát lehetséges, hogy a mi olvasatunkkal ellentétben a levél a december 11-i hétfőre datálható. Ugyanakkor ebben az időszakban már nem remélheti, hogy „könnyebb lesz” a helyzete, hiszen újabb munka köti le, mint azt éppen december 15-én Kardos Lászlónak már írja is: „Énnekem most jan. 1-ig le kell fordítanom a Werthert, képzelheted, milyen befogottságot jelent ez éppen karácsonykor.” Kötetünk 147. számú levelében emlegetett fűtés emlegetését, egy korai hűvös időt (ez indokolhatja a külön emlegetést), és az influenzát az »összeolvasással« egybekapcsolhatjuk; végül is a jelölt olvasatot feladva, a 147. és 148. számú levelek 1933 őszére-telére mindenképpen datálhatóak.

 

 

149.

Párizs, 1934. június 23.

 

Kedves Nagyságos Asszonyom!

Rengeteg látnivalót láttam, rengeteg hallanivalót hallottam, szörnyen fáradt vagyok, és még fáradtabb leszek. Ez a város megeszi az embert a roppant távolságaival. Szeretnék már otthon lenni. Remélem, magát is hamarosan látni fogom, és majd mesélek.

A viszontlátásig szeretettel üdvözli és kezét csókolja

[kihúzva: Szabó Lőrinc]

 

Ms 4610/96. Párizs: Párizsban feleségével volt Szabó Lőrinc, az Acropolis hotelban laktak, a Boulevard Saint Germain 160. szám alatt, a Bucy utca sarkán; július 13-án a Magyarországban Vallomás címmel útijegyzetet közöl (lásd a Harminchat év, 1. k., 162. sz. levelét). Erre válaszol az ifjúkori barát, Komjáthy Aladár a Magyarország 1934. július 17-i számának 3. oldalán Az önáltatás mákonya. Válasz Szabó Lőrincnek címmel.

 

 

150.

Párizs, 1934. június 25. délután 3 óra

 

Kedvesem, drágám,

hadd kezdjem azzal, hogy nagyon szeretlek és nagyon vágyom rád. Tegnapelőtt küldtem néhány sort; megkaptad? Csak életjelt akartam adni magamról.

De bizony alig élek. Soha utazás ennyire még ki nem merített. Nem is csoda, te, hiszen ez a város ötmillió embert gyűjt össze, jóval többet, mint fél Magyarország, egy kavargó, zúgó csomóba, és nekem mindez nagyon új és idegen. Megfoghatatlan az itteni élet ennyi idő alatt és ennyi pénzzel.

Szóval: fáradt vagyok és szeretnék nálad pihenni. Mintha szakadatlanul moziban ülnék, úgy, olyanféleképp fáraszt az itteni élet. Állandó zúgás és forgalom. Nem hasonlítható semmihez, amit ismertem eddig, és nem kellemes.

Nyolcadik napja, hogy itt vagyok. Már az érkezés is szédítő volt: 24 óra vagy még több Prágától egyfolytában, s a francia határtól 100-110 km-es sebességgel futott a gyorsvonat. Nagy távolságok, kevés megálló, fél tengeri betegség. Ha nem lettem volna kimerült, vagy ha legalább II. osztályon utaztam volna, biztosan nagyon élveztem volna ezt a tempót. Így is… Aztán egyszerre ez a Párizs. Kedvesem, mindig eszembe jutottál, ha valami szépet vagy különöset láttam. Márpedig itt rengeteg a szép és a furcsa. Az egész világ itt gyülekezik. Micsoda múlt, micsoda erős, gazdag jelen! Olyan összevissza kavarog bennem az egész, hogy beszámolni se tudok róla. Persze láttam mindent, amit kell látni, s azonfelül is nagyon sokat. Nem ismered a helyeket, nincs tehát értelme, hogy felsoroljam őket; majd szóval. – Ettem orosz, görög, kínai vendéglőkben, arabok közt, voltam négerek mulatójában, láttam csodáit az építkezésnek és mindenféle luxusnak, összerabolt kincsek garmadáját és egy olyan eleven, szabad életet, amilyenről álmodni se tudtam. De nem minden tetszik.

A jövő hétfőn látni foglak. Délben felhívsz, ugye? Kedves kislányom, nagyon szeretlek. A két gyerekem meg te: ti vagytok csak az én örömöm.

Valószínűleg holnap, kedden este indulok vissza. Pöstyénbe megyek, Bernáth Aurélékhoz. Kell pihenni egy kicsit, mielőtt újra kezdem a munkát. Ott leszek pár napig, valószínűleg szombaton éjjel érek Pestre. És hétfőn találkozunk.

Senkinek nem írtam még egy üdvözlő lapot sem, csak neked. Csókollak, kedves, nagyon sokszor!

(Furcsa az írásom, mert egy igen hegyes és rossz tollal kaparok, s azonkívül állva, magasról kell írnom egy postahivatalban.)

Szervusz, kedveském. Vajon hogy vagy, mit csinálsz és szeretsz-e? – Ezt a levelet csak azért küldöm, mert a másik lapon nem írhattam oda a végére, hogy ölellek és csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/97. Tegnapelőtt küldtem néhány sort: Lásd a 149. számú postai levelezőlapot. – Nyolcadik napja, hogy itt vagyok: A levél következetesen egyes számot használ, annak ellenére, hogy Szabó Lőrincné is utazott Párizsba.

 

 

151.

Abbázia, 1934. szeptember 17.

 

Kedves Böske!

Vasárnap este már elindultam, és ma délelőtt óta itt vagyok. Most kezdem kiismerni, felfedezni a várost, minden nagyon szép, még olyan teljes a nyár, mint odahaza júliusban. Biztos, hogy jót fog tenni. Egyelőre szörnyen fáradt vagyok az úttól és az „édes semmittevés” első óráitól. Sokszor üdvözli és kezét csókolja

Sz. Lőrinc

 

Ms 4610/98. Abbázia: A képeslap Abbazia-Piccolo Portát ábrázolja. Szabó Lőrinc 1934. szeptember 17. és 27. között tartózkodik Abbáziában (lásd a Harminchat év, 1. k., 163–168. számú leveleit és jegyzeteiket). A helységneveket a szövegben a Harminchat év 1. kötetéhez hasonlóan a Jugoszlávia útikönyv (írta Bács Gyula; Panoráma, harmadik, átdolgozott kiadás, Bp., 1974., 729.) alapján azonosítottuk és pontosítottuk, bár meghagytuk a helységnevek használatában a horvát, olasz és magyar változatok keveredését.

 

 

152.

Abbázia (Hotel Regina), 1934. szeptember 18.

 

Kedveském!

Ebéd előtt kiültem az erkélyemre, széles, oszlopos, csempepadlós, sárga erkélyemre a Hotel Regina negyedik emeletén. A nap úgy süt, hogy a tinta, amivel írok, egészen forró, és a papír éget. Máris alaposan lesültem.

Lent a mélységben a főucca; nem látom, csak hallom az autók robajlását, a gajdoló rádiókat. Néha egy-egy hidroplán dörög körbe az égen.

Abbázia gyönyörű, de még most, utószezonban is nagyon mondén és pesties. Csak azért jöttem ide, mert ezt a fürdőt lehet legkönnyebben megközelíteni – vonattal és pénzzel.

De hadd beszéljek arról, ami a legjobb itt, a tengerről: úgyszólván csak azt látom az erkély keretében; jobbra és balra és előre. Az egész Quarnero sötétkék, köröskörül a hegyek és szigetek világoskéken ködlenek, fölöttük még világosabb, majdnem fehér az ég. A víz folyton borzong, összevissza reszket, s ez a reszketés a nap felé olyan, mint egy földre költözött csillagos ég. Fehér vitorlák, zúgó motorcsónakok. Balra, Fiume felé, egy nagy angol csatahajó pihen a vízen, vendégségben van itt. Egész messze egy fekete gőzös füstölög, Triesztből jön, Fiuméba megy. Csak annyit látni belőle, mint hogyha egy rövid kis vízszintes fekete vonal közepébe ferdén hátra dőlve beállítasz egy még kisebb vonalat, így ni:  . Az ott a láthatár, a hajó füstje hosszan elnyúlik.

Jó volna ellátogatni veled ezekre a szigetekre, az olasz és jugoszláv szigetekre, amelyek itt terpeszkednek, mint kék hegyek a kék tengerben. Főleg Arbére szeretnék elmenni veled. Látom, társasutazásokat hirdetnek mindenfelé, három nap Velencében, egy nap Arbén… Ha itt lehetnél, elmennék, magamért nem mozdulok.

Nem mozdulok, csak lustálkodom, eszem, iszom, alszom. Egy kicsit olvasok is, és befejeztem az október 7-i rádióelőadásomat. Türelemmel viselem a jótevő unatkozás gyötrelmét. Még mindig nem találkoztam egyetlen ismerőssel sem, pedig tudom, hogy vannak. Igaz, hogy nem jártam még sokat, úgyszólván csak a szükséges terepszemlét tartottam meg a partokon, a főuccán, az Angiolina parkban, a mólónál és feljebb, jobbra, Laurana felé, hogy tájékozódni tudjak. Fürödni is fogok.

Milyen óriási, gyönyörű is a tenger! Pedig ez nem is tenger, csak egy öböl!

Nagyon sokat gondolok rád. Tegnap délután lefeküdtem olvasni. Persze az első percben elaludtam, s három alakban is láttam, hogy jössz hozzám. Először egy teljes arc, az arcod hajolt hozzám és megcsókolni akart. Aztán sétáltunk, végül mintha a szobámba jöttél volna be. Felébredtem rá és kerestelek, hogy hol vagy. S az órámon láttam, hogy egy perc se volt az egész kis alvás.

Most ¾ 1 van. Egykor lemegyek az étterembe. Ez a Regina elsőrangú üzem, bár csak depandansza a Majestic Quarnerónak. Sajnos a jó kosztot nem tudom élvezni, folytonos gyomorégésem van, éjjel oly szörnyen szenvedtem miatta, hogy hajnali háromkor mesterségesen ki kellett adnom magamból az égető, maró ételt. Tudod, ugye, hogy én inkább csiklandom a torkomat és hányok, semhogy… Szóval, majd vigyázok és megfigyelem, milyen étel árt és nem árt.

A fürdőből most tér vissza szállására a tömeg. Nem is tömeg már, nincsenek igazán sokan. A nők mind pizsamában, gyűlöletes arroganciával. Nagyon sok a magyar szó.

Éjjel is kinéztem az erkélyről a tengerre. Akkor is ragyogott az élő, fekete massza, sütött a hold, az égen a csillagok, a fiumei parton a lámpák hunyorogtak, pont úgy, ahogy a moziban vagy a versekben.

Nincs ennek az egésznek semmi haszna. De szép és tiszta, és pihentet. Hogy szokott szörnyűségeimet most se felejtsem ki: azt mondhatnám, hogy legjobb volna tíz napig itt lenni és a hazautazás éjszakáján agyonlőni magamat.

Hihetetlenül utálom a munkát, amit Pesten végeznem kell. Gyomorégést kapok tőle a fejemben, de sajnos, az agyamat nem lehet kihányni. Idejövet a vonaton együtt utaztam a P. N. egy fiatal zsidó munkatársával, aki gyanútlanul kiöntötte a szívét. Irtózatos, megdöbbentő volt, hogy hogyan gondolkoznak ezek.

Ne félj, életben fogsz viszontlátni, és eljössz te még a tengerre énvelem, nem is olyan nagyon sokára.

Írjál, kedves, a cím: Sz. L. Abbázia, Hotel Regina (Italia). Feladónak írd rá a Nádor uccai címet. Írj e héten szerdán vagy csütörtökön, aztán vasárnap, legkésőbb hétfőn; többet aztán ne. Lehet, hogy nem tudom az egész két hetet itt tölteni és hamarabb visszautazom. Mindenesetre értesíteni foglak, hogy mikor és hol találkozzunk, ha csak egy órára is.

Délután áthajókázom Fiuméba.

Isten veled, drágám. Nagyon szeretlek.

Szervusz! Csókol öreg barátod,

Lőrinc

 

Ms 4610/99. Quarnero: Tengeröböl – Befejeztem az október 7-i rádióelőadásomat: Lásd a Harminchat év, 1. k., 164. számú levelét, amelyben részletesebben írja: „Elkészítettem a rádiófelolvasást, le is gépeltem az igazgató olasz gépén, s egy példányban, ajánlva, elküldtem Németh L.-nak. A címét fejből nem tudtam pontosan (MTI – Rádió – így írtam), de biztosan megtalálják. Hétfőn, szerdán és pénteken du. 2–5 közt van bent, hívja fel telefonon, Magyar Távirati Iroda vagy M. Telefonhírmondó vagy ilyesmi címcsoportban megtalálja a közös központot.”; Németh László (1901–1975) ekkoriban, az Új Szellemi Front kezdeti időszakában Kozma Miklós (1884–1941) vezérigazgató felkérésére a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette rövid ideig, írótársait is bevonva a munkába. – Angiolina park: Abbázia nevezetessége. – P. N.: Pesti Napló. – Feladónak írd rá a Nádor uccai címet: Azonosíthatatlan cím. – Délután áthajókázom Fiuméba: Lásd Harminchat év, 1. k., 164. számú (szeptember 20-i), és kötetünk következő, 153. számú levelét.

 

 

153.

Abbázia (Hotel Regina),
1934. szeptember 21.

 

Kedveském, nagyon jól érzem magamat, s ha valami különösen jól esik, ha valami új szépséget látok, azon kapom magam, hogy rögtön veled is foglalkozom. Úgy érzem, mintha olyasvalakim volnál, mint a Kis Klára, s persze azonkívül még az is, ami vagy s ami ő nem lehet. Nagyon szeretlek, ugye, te is tudod?

Voltam Fiuméban, félóra hajóút. Egyéb hajózásaim mind eszembe jutottak ezalatt a félóra alatt. Írtam egy verset, ide másolom:

 

Tengeren
Visz a hajó, ringat a tenger,
elnyúlok a fedélzeten;
ez a kékség, amiben úszunk,
tán a menyország idelenn;
ez a nagy fény, amiben úszunk,
a végtelenbe szétragyog
és lent a megsűrűsödött ég,
fent a repülő víz lobog.
S ebben a tükrös ragyogásban,
suhogó ég és víz között
elszáll az emberi sötétség,
mely eddig kisért, üldözött:
Könnyű vagyok s a könnyü lélek
könnyünek látja a jövőt,
meg tud szabadúlni magától
a céltalan szépség előtt.
Visz a hajó, ringat a hullám,
a gép morajlik csendesen;
ez a kékség, amelyben úszunk,
tán a menyország idelenn.
Lent az ég ragyog, fent a tenger, –
ez a nagy fény meggyógyitott,
ha isten volna, megköszönném,
hogy élek, hogy ember vagyok.

 

Mint látod, nagyon tetszik a tenger s ez az egész roppant kék kilátás az erkélyemről. Abbázia nagyon-nagyon szép. Tegnap esett egész nap, elromlott a szép látvány, de talán jó is volt ez, mert ma egész frissen hat megint. Oly szép, hogy émelyítő volna állandóan.

Fiuméban felkerestem egy Gino Sirola nevű urat (50-es öregúr, az Instituto Technico, vagyis kereskedelmi főiskola tanára), aki néhány versemet olaszra fordította. Ő kalauzolt erre-arra nagyon kedvesen.

Tegnap átutazott itt néhány kollégám, Raguzába mentek. Mondjam, hogy mindez csak újabb és újabb alkalom volt, hogy rád gondoljak és veled kívánjak együtt lenni Raguzában? De nem kell erre nekem külön alkalom… Csakugyan, arrafelé tendálok gondolatban, a dalmát szigetek felé, Raguza felé a jövő nyár elejére… Az még délebbre van 500 kilométerrel, és ott „vadon” láthatod majd azt a sok pálmát, kaktuszt, ciprust és egyebet, ami itt Abbáziában is van, de még egy kicsit kertszerűen hat…

Az este a Schmidt-féle Buddha-könyvet olvasgattam megint, és nagyon jólesett. Megvan neked is, vedd elő és nézegesd a II. részt, a Dhammát, a Tant: a négy nemes igazságot, az öt főparancsolatot.

Te, írtál már? Szeretnék már kapni tőled pár sort. De kedveském, hétfőn már ne írj, legkésőbb vasárnap! Nagyon óvatosnak kell lenni. Igyekszem ugyan itt maradni, amíg csak pénz futja, de közbejöhet valami, és a posta, mint látom, egyszer gyors, máskor igen lassú. Persze nem baj, ha ez a levelem elkésik és te hétfőn mégis írtál: a Rákóczi útra küldetem majd vissza.

Én még írok neked.

Nagyon szeretnék rendbejönni, megerősödni, annyi testi és szellemi teher van rajtam, hogy állandó, „végveszélyben” érzem magamat Pesten.

…Persze fürödtem. Az is jó volt. Sokat eszem. Most már nem okoz bajt a gyomrom, s úgy látszik, az első napi kellemetlenségnek is egyszerűen csak az volt az oka, hogy egy év alatt elszoktam a rendes koszttól, a rendes, meleg ebédtől, és az átmenet túl gyors volt.

Az angolok még itt vannak, egy nagy dreadnought és három kisebb csatahajó van összesen, a földközi-tengeri flotta tisztjei és legénysége nyaralgat így különböző kikötőkben vendégeskedve. Szombaton du. meg lehet látogatni őket, én is megnézem. Alik látták, el vannak ragadtatva a szépségétől, tisztaságától, félelmes célszerűségétől, acél- és rézragyogásától. „Olyan az egész óriás hajó, mint egy tökéletes műszer…”

Isten veled, drágám. Ne haragudj, hogy ilyen sokat lelkendeztem szép és haszontalan dolgokon. Isten veled, a viszontlátásra!

Szeretlek, szeretlek, szeretlek, és csókollak és ölellek, s alig várom, hogy igazán megtegyem. Szervusz. Nem tudok tőled elválni.

Na, szervusz!

Lőrinc

 

Ms 4610/101. A „Hotel Regina exStephanie Abbazia” levélpapírján írott dátumozatlan levélen későbbi dátumbejegyzés: „1934. IX.”. A napot a feleségnek írott levelekkel összevetve azonosíthatjuk; lásd Harminchat év, 1. k., 163–168. számú leveleket. – Voltam Fiuméban: Lásd a Harminchat év, 1. k., 164. számú, szeptember 20-i dátumozású levelét („Voltam Fiuméban.”), valamint az előző, 152. számú levelet („Délután áthajókázom Fiuméba”). – Írtam egy verset […]: Tengeren: Azonos címmel a Pesti Napló szeptember 23. számában, a 17. oldalon jelent meg. – Tegnap esett egész nap, elromlott a szép látvány: A Harminchat év, 1. k. idézett levelében, szeptember huszadikán írja: „Sajnos, az isteni giccs mára elmúlt, esik az eső.”; Vékesné Korzáti Erzsébetnek a tegnapi esős napról ír, tehát a levél 21-i dátumozású. – Tegnap átutazott itt néhány kollégám, Raguzába mentek: Ezt erősíti a Harminchat év, 1. k., idézett levelének (szeptember 20-i) beszámolója: „Ma átutazóban itt lesz Abbáziában Szántó [Rudolf], várom, hogy telefonáljon.” – Az este a Schmidt-féle Buddha-könyvet olvasgattam megint: A könyv a költő könyvtárában is megtalálható: Schmidt József: Ázsia világossága. Buddha élete, tana és egyháza. Athenaeum, Bp., [é. n.]. – Ha […] te hétfőn mégis írtál: a Rákóczi útra küldetem majd vissza: Munkahelyére, a Magyarország szerkesztőségébe.

 

 

154.

Abbázia (Hotel Regina),
1934. szeptember 25. kedd délelőtt

 

Kedvesem!

Megkaptam a leveledet. Ha valami írást kapok tőled, első érzésem mindig az öröm. Mindentől függetlenül örülök, hogy hallom (olvasom) a szavadat. A második a megnyugvás, hogy hálistennek szerencsésen eljutott hozzám az üzeneted. A harmadik a nyugtalanság, egy új nyugtalanság. Mert rendszerint keveset írsz, és mindig homályban hagysz valamit.

Így volt ez most is. Nagyon megörültem és megnyugodtam, hogy végre… S mikor elolvastam másodszor is a levelet, akkor éreztem, hogy tulajdonképpen milyen hűvösen írtál. Oly szépen, okosan, és mégis hűvösen. Tudod, lehet, hogy ez nincs is így; de én mindig ahhoz mérem az érzelmeidet, hogy én mit érzek, s így aztán nem csoda, ha elégedetlen vagyok. Nem tudnál egy kicsit még jobban szeretni?

Drágám, örültem előrelátásomnak a könyvekkel. Látod, tíz eset közül kilencszer fölösleges, de tizedszer milyen jó előre elgondolni minden lehetőséget. A tizedik esetért bocsásd meg aprólékoskodásaimat!

Mit írjak még? Nagyon búcsúzkodó hangulatban vagyok tegnap óta, tegnapelőtt óta. Csinálom azt a kellemes, renyhe, gyógyító sorrendet, amiből itt a nap áll, de már lélekkel nem vagyok itt. Borzasztó az a munka, ami vár Pesten. Végső, megmaradó jóérzés szempontjából semmit sem ért ez az utónyaralás: éppoly kedvetlenül fogok hazaérkezni, ahogy eljöttem. De a fizikai hatás biztosan jó és az marad; nem mértem magamat, de híztam, feltétlenül erősödtem testben és idegben; és marad a szép idő és táj emléke, ami nekem máskor is oly fontos volt.

Vasárnap megjelent a Naplóban a vers. Írtam egy másikat is, lemásolom. (Fordíts!) [a másik oldalon:]

 

Ősz az Adrián
Félig vízben, félig a parton
fekszem az őszi ég alatt;
egyszerre ringat és melenget
a tenger és a déli nap:
szikrázó ujjai becéznek,
gyúrnak, gyötörnek édesen,
húnyt szemmel és borzongva tűröm,
hogy paráználkodnak velem.
Húnyt szemmel és borzongva tűröm
a nap s a tenger csókjait
s testem gyönyörüsége némán
könyörög és imádkozik:
Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,
ragyogj át, mint az üveget,
bent moss ki, mélyen, ahol annyi
fáradt sötétség didereg;
ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,
hogy meggyógyuljak odabenn,
világitsatok át egészen,
hogy lelkem uj és friss legyen;
ősz van! fűtsetek át sietve,
jóságos, erős sugarak,
hadd vigyem magammal a télbe
e tiszta, kései nyarat!

 

Látod, ha most velem lehettél volna, akkor igazán boldog lettem volna. Nagyon hiányoztál, kedveském, kell-e mondanom?

Majdnem teljesen biztos, hogy csütörtökön reggel indulok innen, és éjjel érkezem haza, Trieszt felől. Nem vihetek neked semmit, ugye, nem haragszol? Utolsó filléremig kipucoltak, pedig egyetlen este fent nem voltam, s egyszer se mentem bárba, vagy ilyesmibe, sőt még moziba sem. Az egész Buddha-könyvet elolvastam és nagyon-nagyon sokat töprengtem rajta. Strandon négyszer voltam, de így is jó barna vagyok.

Édeském, kedveském, a hétfő délutánt tedd szabaddá e helyett a hét helyett, úgy, hogy a jövő héten azért a csütörtök is szabad legyen. Lehet? Októberben elmegyünk majd valahova víkendre. Mádayhoz az első hétfőn semmiképp nem megyek, azt veled akarom tölteni; ½ 5-kor ott találkozunk, én már előre bejelentem. Szombaton délben, ¼ 1-kor pontosan ugyanott foglak várni, ahol legutóbb a kisgyerekkel találkoztunk, annál a templomnál vagy minél, hogy előre is lássalak egy kicsit [kihúzott szöveg: föltéve, hogy nem esik az eső. Ha esik, akkor a Déli Vasút kávéházban leszek szombaton 12 körül. Hívj fel ott telefonon.] Nem, nem, szombaton mindenesetre ott leszek, ha esik is, látni akarlak. – Most isten veled, drágám, a viszontlátásig sokszor ölellek, csókollak, és mindig szeretlek.

Lőrinc

 

Ha szombaton v. vasárnap írtál, ma még megkapom. Jó volna. Hétfőről azt mondtam, hogy ne írj már, de holnapra – szerdára – az is megjöhet. Isten veled, szervusz, nagyon vágyom rád, csókollak, kedvesem, kedvesem.

L.

 

Ms 4610/100. A szintén a „Hotel Regina exStephanie Abbazia” levélpapírján írott levél dátumozása: „Abbazia 1934. szept. 25(?) kedd. d. e.”, a 25 előbb 24 lehetett, azt írta felül a pontos napszámozással; válasz lehet a 290. számú, Vékesné Korzáti Erzsébet által 1934. szeptember 20-án írott levélre. – Vasárnap megjelent a Naplóban a vers: Szeptember 23-án, lásd kötetünk előző, 153. számú levelének jegyzetét. – Írtam egy másikat is […]: Ősz az Adrián: Azonos címmel jelent meg a Pesti Napló szeptember 30-i számában a 17. oldalon. – Az egész Buddha-könyvet elolvastam és nagyon-nagyon sokat töprengtem rajta: Lásd kötetünk előző, 153. számú levelét és jegyzetét. – Mádayhoz az első hétfőn semmiképp nem megyek: Máday István számukra, Szabó Lőrinc kérésére külön tanfolyamot tartott; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és ennek megfelelő jegyzetét.

 

 

155.

Budapest, 1934. október 25.

 

Drága Kislányom!

Nagyon-nagyon köszönöm a leveledet, igen jólesett a hangod melegsége, mindaz, amit írás közben éreztél. Ilyen levélben csakugyan a lélekhez szól a panasz, a másik fájdalma. Igazán nem is gondolok másra, csak arra, hogy hogyan lehetne enyhíteni a fájdalmadat. Látod, az, hogy szeretsz, megint csak növeli az én szeretetemet.

Beteg vagy. Rögtön tudtam, hogy csak ez lehet, mielőtt még kinyitottam a borítékot. S tudtam, hogy vártál vele (az értesítéssel) egész az utolsó napig, mert hátha mégis eljöhetsz… Szedd össze magad minél előbb, erősödj meg, kedvesem. Butaság, hogy ezt ajánlgatom, – mintha te mást akarnál! De mit tegyek?! Csakugyan jó lett volna, ha meglátogatlak. Ha lehet, csak hívj, tudod, hogy itt aztán igazán a te megítélésed a helyénvaló. Hova költöztök? Elsején? Kérlek, értesíts hogylétedről idején, s arról is, hogy mikor lehetünk együtt. Csütörtökön nem lehet (ünnep); én péntekre gondoltam, s ezt mondtam Mádaynak is – akihez felszaladtam –; utóbb azonban arra gondoltam, hogy legjobb lesz most kihagyni a következő órát. Hisz oly rég voltunk kiadósabban együtt! Szóval, ha kijárhatsz, hívj fel vmelyik délben és majd beszélünk róla. S írj addig is, megírva, hogy felelhetek-e erre a jelenlegi címedre még a jövő héten.

Szeretlek, persze, hogy szeretlek. Mindig szeretlek, akkor is, ha olyan vagyok, amilyennek nem szeretsz tudni. A leveleimet olvastad el, írod, azok segítettek… Mit bánom én, hogy honnan meríted az erőt, csak megnyugodj, megbátorodj, kedves… Ha nyugodt és bátor volnál, hidd meg, minden szavamból és tettemből éreznéd ugyanazt a melegséget, amit most csak egyes dolgokból érzel ki. Milyen jó, hogy megírtam azokat a leveleket!

Szeretlek, kedves, sajnállak és segíteni foglak mindig, s ez alatt azt értem, hogy úgy nézlek, mint magamat, úgy átérzem a bajaidat, mint a magaméit, hogy nem vagy semmiképp idegen. Ezt értsd meg jól, s akkor nem fog „rosszulesni”, hogy „sajnállak”. Nem olyan sajnálat az enyém, hogy amiatt le kelljen becsülnöd magadat! Hanem teljes együttérzés.

Most is a villamoson írtam, mint már néhányszor, azért oly rendetlen az írás. Nagy köd van, az imént mentünk át az Erzsébet hídon, köhögtető a köd. Még énbennem is bujkál a régi meghűlésem. Ha felkelsz, öltözz jó melegen! Várom a leveledet és majd a telefonodat. Jó kedvet, bizalmat és gyógyulást, édeském! Isten veled! Csókollak sokszor, igaz-igaz barátod, csókollak,

Lőrinc

 

Ms 4610/102. Nagyon-nagyon köszönöm a leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1934. október 23-i (292. számú) levelére válaszol. – Beteg vagy: Az idézett (292. számú) levélben írja: „Náthával, torokfájással ágyban fekszem.” – Hova költöztök? Elsején?: Kálmánék, ahol Vékesné Korzáti Erzsébet nevelőnő ekkor, 1934. november elsejétől költöznek a Dembinszky utcából a szintén VII. kerületi Damjanich utca 40. V. emelet 3. számú lakásba; lásd még Szabó Lőrinc: Erzsike című emlékezését és jegyzetét; Vékesné Korzáti Erzsébet fent említett (292. számú) levelében ezt írja: „hurcolkodás előtt állunk és segítenem kell.” – Csütörtökön […] ünnep: November 1. Mindenszentek napja. – Ezt mondtam Mádaynak is: Az idézett levélben ezt írja Vékesné Korzáti Erzsébet: „Legyen szíves Mádayt értesíteni, hogy az óra elmarad. Sajnos, nem hiszem, hogy a következőt előbb meg lehetne tartani, mint a legközelebbi csütörtök.”; lásd még az előző, 154. számú levelet és Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését. – Nem vagy semmiképp idegen: Vékesné Korzáti Erzsébet az idézett (292. számú) levélben imigyen ír: „De hát énnekem az az ember, aki maga pénteken este volt, olyan idegen, hogy én ahhoz nem is tudnék beszélni, csak úgy, ahogy tudtam, vagy hogy nem is tudtam, csak rémüldöztem és hűltem.”

 

 

156.

Budapest, 1934. december 8.

 

Kedves kislányom!

Örültem tegnap, pénteken a hangodnak. Most, hogy nem lehettél velem, hiányzol. S a hangod jár folyton a fejemben, mert azt kaptam utoljára belőled. Úgy szeretnék többet tudni rólad. Nem vagy beteg? A helyzet úgy alakult, hogy egészen munkanélküli délutánom lett ma, oly szívesen volnék veled. Csöndesen fáradt, nyugodt hangulatban vagyok, aránylag még ez nálam a legjobb; s épp most nem vagy itt! Nem tudom elképzelni, hogy jöjjön idő, amikor meg tudnék lenni nélküled. Akármennyi a baj, oly hamar feltámadsz, olyan hamar megkívánom megint a jelenlétedet – – – Te, kislány, úgy szeretlek, mint egy gyerek, még most is romantikusan, fájdalmasan, ábrándosan, igen, igen, – és biztosan ez az igazi. Jó, hogy vagy, édeském, és kár, hogy meghalunk. Fáradt vagyok verset írni, nagyon sok volt a munka újabban, és szinte már rossz ez a szokatlan mai üresség. Nem örülhetek neki, csak torlódik majd miatta a munka a hét elején. A sürgős dolog legvégén tartok, gyönyörű, páratlan lesz. A mai találkozó elmaradása miatt képtelenség lesz csütörtökön órára is menni. Lemondom! És ½ 5-kor várlak, kedves, gyere pontosan. Isten áldjon. Csókollak szeretettel,

Lőrinc

 

Ms 4610/103. A sürgős dolog legvégén tartok, gyönyörű, páratlan lesz: 1934 karácsonyára jelentek meg Tóth Árpád Összes versei az Athenaeum kiadásában: Bevezette s a hátrahagyott költeményekkel és töredékekkel együtt sajtó alá rendezte Szabó Lőrinc; a Vajda János Társaságban kis bevezetővel mutatta be, az írás a Pesti Napló 1934. december 14-i számának 8. oldalán jelent meg Tóth Árpád új, ismeretlen verseskönyve címmel (lásd Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben, prózai írások, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Steinert Ágota, Magvető Kiadó, Bp., 1984. 404–407.) – A mai találkozó elmaradása miatt képtelenség lesz csütörtökön órára is menni. Lemondom!: Máday különóráját, lásd még az előző, 154. és 155. számú leveleket és Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének vonatkozó jegyzetét.

 

 

157.

Budapest, 1935. május 15.

 

Kedves Böske!

Jól becsapott ma reggel: egész más levelet vártam már. De ha így akarja… Gyönyörű nap van, csupa kék és arany, leszálltam a villamosról, s egy padon írom a Duna-parton ezeket a sorokat… Így tékozlom ezt a pár szabad órát, nem tudom, nem is akarom másra használni… Kicsit fáj a torkom, biztosan kinevetne, ha ma már együtt lettünk volna… És hogy bosszankodna, hogy haragudna! –: ti. biztosan siránkoznék is szokás szerint… Köszönöm, hogy legalább írt, és köszönöm, hogy legalább megjegyezte, megfigyelte, hogy számontartotta ezt a péntek esti pár jó szót, amit az ipsz.-összejövetelen rólam mondtak… Ellenben tévedés, hogy Máday prof.-nál bármi bántót mondtam volna magáról, kedveském, tévedés, M. bizonyára túl gyorsan kivonatolt valamit, maga félreértette… Se most, se ezelőtt soha nem titkoltam M. előtt, hogy szerettem magát és hogy… de hisz elégszer hallotta tőlem mindazt a rajongást, amire még képes voltam… Szóval efelől legyen egész nyugodt… De nemcsak efelől: biztosan sok kétséggel küszködik még mindig, ami nincs úgy… Szokás szerint rettentő sok a dolgom és minden oly mozgó, bizonytalan köröttem, fárasztó… Dolgozni mindig és alig örülni… Láttam a Mackensen érkezését… Szeretnék írni, nem megy… Utoljára azt az Urvasi és Pururavasz témát dolgoztam fel, amely az elmúlt vasárnap a P. N.-ban jött… Nem tudom, megyek-e Berlinbe, mostanában volna esedékes majd Pozsonyon, a Macocha-környéken, Brünnön, Prágán, Bodenbachon és Dresdenen átutazni: de nem érek rá, tartok tőle, feldolgozni az anyagot, és jegy sincs, és épp most nehezedett meg újra minden kimozdulás az országból… Zilahy ma vagy holnap jön meg, sok tárgyalás lesz rövidesen… Ugye, az, hogy G. Gyula (tudja, ki) eljött közénk, az még akkor történt, amikor együtt voltunk? …Annak a hírlapcsata-következményei még ma is tartanak, hű, de sok lárma és izgalom tört ki egyszerre! Olvasta az én cikkemet? Odaadtam H. E.-nek; és a Népszava május 1-i számában is nyilatkoztam a politikai tennivalókról… Vegye ezt úgy, hogy ez volt (a Mg-beli cikk) az én első és eddig egyetlen politikai cikkem! Számomra olyan esemény, mint amikor az első verse jelenik meg valakinek, – ezért teszem szóvá.

S azért, hogy magát meg ne bántsam, vagyis hogy objektív dolgokról írjak, olyasmiről, ami nem annak a jele, hogy „félreértettem”, „közeledésnek vettem” a maga gratulációját a Szun-Vu-Kung-hoz… Nem értettem én félre, bár jobb, okosabb, megnyugtatóbb lett volna, ha (kifogyott a tintám) maga írt volna félreérthetetlenül másképp…

Isten vele, kedves Böske, hívjon fel és írjon, ha majd teheti, illetve hívjon fel „csak úgy” is, – jó napot kívánni.

Fáradt vagyok, hűvös is van, megyek tovább. Gondoljon rám szeretettel. Ne daccal, türelmetlenséggel, – ne a rosszat nézze, amit egymásnak adtunk, hanem a jót. Akkor szebb lesz az emlék és szebb lesz a jövő…

Megint elolvastam a levelét. „Erzsike hatása alatt”… – írja. Az se volna, az se lett volna hiba, ha ilyen hatás alatt hívott volna magához szerdán vagy csütörtökön, most… De azért önállónak lenni, önállóan, megszenvedve és megpróbáltatva rájönni, hogy szeretünk valakit, az még jobb… Isten vele, Bözsikém, szeretném, ha kitalálná a gondolatomat, kérésemet, és ha magának is jólesnék rögtön, rögtön, rögtön felkelni, telefonhoz menni és… Kezét csókolja

L.

 

Ms 4610/104. Egészen más levelet vártam már: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1935. május 14-i (302. számú) levelére, amely így kezdődik: „Mégsem merek magával találkozni.” – Köszönöm […] hogy számontartotta ezt a péntek esti pár jó szót, amit az ipsz.-összejövetelen rólam mondtak: Az idézett 302. számú levélben Vékesné Korzáti Erzsébet leírja, hogy az individuálpszichológusoknál „valaki (Piklerné) fel is szólalt, hogy úgy gondolták, N. M. majd kifejti, milyen szerepe lehet az i.p.-nek az irodalomban, a kultúrválság megoldása szempontjából. Mint ahogyan – folytatta P.-né – gyönyörűen látszik ez meg Szabó Lőrinc gyermeki lírájában, aminél szebbet még nemigen olvastunk stb.” Piklerné […], N. M.: Lásd kötetünk idézett 302. számú levelének jegyzeteiben. – Tévedés, hogy Máday prof.-nál bármi bántót mondtam volna magáról: A 302. számú levélben Vékesné Korzáti Erzsébet ezt írta: „Végül engedje meg, hogy szeretettel megjegyezzem: nem hiszem, hogy megérdemelném, hogy úgy beszéljen rólam, ahogy azt Mádaynál tette.”; Szabó Lőrinc a feltételezés ellen tiltakozik. – Láttam a Mackensen érkezését: August v. Mackensen (1849–1945); a Pesti Napló május 12-i száma a 15. oldalon adja hírül: „Mackensen vezértábornok 16-án Budapestre érkezik. Mackensen tábornagy, akinek csapatai a világháború alatt Erdélyből kiűzték a románokat, május 16-án Budapestre érkezik és 20-ig marad itt. A tábornagy látogatása magánjellegű: fiának: a budapesti német követnek látogatására érkezik. […] Székesfehérvárra megy május 17-én, ahol megkoszorúzza ezrede, a volt cs. és kir. 10. huszárezred hőseinek emlékét.”; az ezred tisztje volt az első világháború idején Kozma Miklós, az ekkori belügyminiszter is; a fogadásról szintén a Pesti Napló így számol be az 1935. május 16-i számában a 8. oldalon: „Mackensen Budapestre érkezett. Két huszárszázad, a volt Mackensen-ezred tisztjei és legénysége, a német kolónia és hatalmas tömeg fogadta az ősz vezértábornagyot, aki a Zsófia luxusgőzösön érkezett Magyarországra.”; fogadására külön kikötőt építettek fel, és programját végigkísérte a sajtó. – Utoljára azt az Urvasi és Pururavasz témát dolgoztam fel, amely az elmúlt vasárnap a P. N.-ban jött: Urvasi és Pururavasz (Hindu mese a hiénaszívű nőkről), Pesti Napló, 1935. május 12., 34. oldal. – Nem tudom, megyek-e Berlinbe: Nem tudunk ekkori utazásáról. – Zilahy ma vagy holnap jön meg, sok tárgyalás lesz rövidesen: Zilahy Lajos (1891–1974) író, ekkor a Magyarország új főszerkesztője, Szabó Lőrinc főnöke; Olaszországban járt, Firenzében előadást tartott, levelei tele tervekkel (lásd: Kabdebó Lóránt: Zilahy Lajos és Szabó Lőrinc, Új Írás, 1991/10., 84–89.; kötetben: A lélek nem aludt ki (Tisztelgés Zilahy Lajos születésének századik évfordulóján) című kötetben, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991. 71–85.). – Ugye, az, hogy G. Gyula (tudja, ki) eljött közénk, az még akkor történt, amikor együtt voltunk? Annak a hírlapcsata-következményei még ma is tartanak, hű, de sok lárma és izgalom tört ki egyszerre!: Az Új Szellemi Front néven ismertté vált politikai program a Zilahy-villában 1935. április 16-án délután 5 órakor a népi írók és Gömbös Gyula (1886–1936. október 6.) miniszterelnök közötti találkozóval kezdődött; a Zilahy szerkesztette Magyarország lesz a vita szervezője (lásd a cikkeket: József Attila Összes Művei III., sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Szabolcsi Miklós, Akadémiai, Bp., 1957., 155–166. és 376–408.); tehát április 16-áról még azt írhatta Szabó Lőrinc, hogy „együtt voltunk”; akkor még nem volt viszály közöttük. – Olvasta az én cikkemet? Odaadtam H. E.-nek; és a Népszava május 1-i számában is nyilatkoztam a politikai tennivalókról… Vegye ezt úgy, hogy ez volt (a Mg-beli cikk) az én első és eddig egyetlen politikai cikkem! Számomra olyan esemény, mint amikor az első verse jelenik meg valakinek, – ezért teszem szóvá: Szabó Lőrinc Magyarország-beli cikke »Jobb« és »bal« és a reformok címmel az 1935. április 26-i számban jelent meg, ezt adta olvasni H. E.-nek, a kötetünk 146., 289., 293., 294., 302., 303. számú leveleiben szereplő azonosíthatatlan Erzsikének; a Népszava május 1-i számában a „Reformokat! Reformokat! Politikusok, tudósok, írók és más közéleti szereplők nyilatkozata a korszerű kérdésekről” cím alatt többek között Szabó Lőrinc író, szerkesztő az 53. oldalon nyilatkozik. (Az említett cikkek kötetben: Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, sajtó alá rendezte Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003. 374–378.) – A maga gratulációját a Szun-Vu-Kung-hoz: A levelet kiváltó feszültség tehát április második felétől tart és válással fenyeget; 1935. május 8-án (301. számú levelében) Vékesné Korzáti Erzsébet mint „a közönség sorából egy” gratuláló sorokat küld a költőnek a Szun Vu Kung lázadása című vers olvasása után (megjelent 1935. április 21-én a Pesti Napló 40. oldalán); erről idézett, 302. számú levelében utóbb ezt válaszolja Szabó Lőrinc közben írott, de ismeretlen levelére: „Látom, nem értette meg a levelem. Sokszor beszéltünk arról, hogy nem gyűlölettel és haraggal fogunk elválni egyszer. Mikor elolvastam a versét, jó hatással volt rám, segített nekem. Úgy éreztem, örülni fog neki, ha ezt közlöm magával. A telefonálás Erzsike hatása alatti visszaesés volt. Nem akarok közönyt hazudni, még imbolygok itt és ott. Nehéz a dolgom. Ennyi az egész, hogy írtam és telefonáltam.”

 

 

158.

Budapest, 1935. július 8.

 

Drágám, kedden este utazom el, délután még a városban leszek és szeretnék veled találkozni. Nagyon kérlek, gyere el egész korán az I. uccába, én már ½ 3-kor ott leszek. Ha véletlenül nem volnál szabad kedden, akkor is átszaladhatsz, nincs olyan messze, hogy öt perced ne legyen. Mindenképpen gyere, mert már nem tudsz értesíteni az esetleges lemondásról. Én úgy gondolom, hogy 5-ig, ½ 6-ig együtt lehetnénk. Nagyon várlak, gyere ½ 3-ra! Ha semmiképpen nem tudsz még pár percre átszaladni sem, akkor nincs mit tenni: pont ½ 6-ig ott foglak várni; akkor elmegyek. A helyzet külföldön olyan, így nem írhatsz, édeském. De azért írj és gyűjtsd össze, s utólag add ide majd a leveleket. Én biztosan életjelt adok magamról. Július 25. után vagy e körül leszek itthon, rögtön jelentkezem nálad. Vigyázz magadra, egészségedre, és készülj arra, hogy augusztusban kipihend magadat. Nagyon-nagyon várlak kedden még, hogy elbúcsúzzam tőled. Isten veled, szervusz, csókol és ölel

Lőrinc

 

Még egyszer csókollak, édes, még százszor és mindig!

 

Ms 4610/166. Az „1935. jul. 8.” dátumozású, de a dátumozást kérdőjellel bizonytalanító levél a Déda-Bisztrán Kis Klárával tett utazás (nyaralás és műfordítás) előtti búcsúzásra való felkészülés (lásd a következő, 159. számú levelet). – Gyere el egész korán az I. uccába: Az Izabella utcára utal (lásd kötetünk 286. számú levelét), ez a Damjanich utcától nincs messze („átszaladhatsz, nincs olyan messze”).

 

 

159.

Déda-Bisztra, 1935. július 22. hétfő délután

 

Sokat beszélgettem veled gondolatban, kedvesem, mióta nem láttuk egymást. Írni – nagyon nehéz innen írni. Egyrészt minden posta rengeteg kézen megy át, míg semleges helyre érkezik, másrészt úgyis csak én írhatok. S mit írjak? Amit mindig. Szomorú vagyok, hogy nem vagy velem. Igazán, úgy elfut mindennap néhányszor a keserűség, hogy legjobban visszautazni szeretnék máris. S már régóta.

Majdnem két hete, hogy eljöttem. Ha letelik a harmadik, megint együtt leszünk. Értesítelek, mihelyt lehet.

Azt azonban ne hidd, hogy a szomorkás nyitány egyúttal szomorú életet is jelent itt. Dehogy. Gyönyörű minden; nagyszerű a koszt; a rendetlenség, ami egy ilyen faházban a hegyek közt természetes, nem bánt nagyon; házigazdám kimondhatatlanul kedves; köröttem gyerekek egész hada futballozik és hancúzik reggeltől estig. S ha hozzáveszed ehhez azt, amit tudsz, a 930 métert, a szép völgyet, s azt is, amit nem tudsz, hogy milyen gazdag mindenféle apró szépségben ez a völgy, ez a havasi élet, akkor bizonyára örülsz is, hogy így telik a szabadságom.

Jó, nagyon jó minden. A legjobb talán az, hogy az Óriáshegységre emlékeztet lépten-nyomon. – Csak ezeken a ténybeli jóságokon túl kezdődik az a szomorkás hangulat, amivel a levelet kezdtem. Folyton ez a hangulat kísér, sokszor álmodom rólad. Így aztán kötelességvégző állattá alakítottam itt is magamat és dolgozom. Maradéktalanul csak a gyerekek örülnek a világban.

Dolgozom. Oly dühösen feküdtem neki az Athéni Timonnak, hogy minden reményemet máris felülmúltam, és e percben hagytam abba a negyedik felvonás második jelenetét. Tudod, mit jelent ez? Több mint a fele készen van, és igen meg vagyok elégedve a munkával egyébként is. Mindennap úgy 10 tájban kihurcolkodom székkel és asztallal a rétre, a napba, lepkék és méhek közé, és ott görnyedek 2-ig. Ebéd után 6-7 óráig folytatom. Így jó levegőn vagyok, még a rengeteg cigaretta sem árt ennek a havasi égnek. A Bisztra patak idáig felzúg; jobbra és balra és szemközt és hátul csupa zöld hegy a környék, erdő, fenyves és bükkös. Időnkint (naponta kétszer) végigdohog és füttyög a völgyön a kis iparvasút, amely idáig felhozott, felhők jönnek, újra kisüt, a szél borzolja a hajamat, kaszálják a rétet (s agyonszúrnak a földön egy-egy viperát), úszom a szénatenger szagában, – dolgozom és rád gondolok, és abbahagyom, és felveszem megint a tollat, s egy óra múlva megint rád gondolok. Isten háta mögött vagyunk, de azért van itt vagy 10-15 ember, nincs magány. A pillangók oly szelídek, hogy minduntalan a hajamra, sőt a tollamra ülnek.

Úgy hiszem, hétfőn vagy kedden érek Pestre. Rögtön értesítelek, kérni foglak, hívj fel valami telefonos helyen. Isten veled, drágám, csak életjelt akartam adni magamról. A viszontlátásig sokszor csókollak, barátainkat egyenkint üdvözlöm. Szervusz, csókollak,

Lőrinc

 

Ms 4610/105. Déda-Bisztra: Szabó Lőrinc az előző, 158. számú levél szerint („kedden este utazom” – július 9-én) utazott leánya, Kisklára és felesége féltestvére, Mikes Gyuri társaságában bisztrai Farkas Ferenc meghívására annak havasi birtokára (lásd még: a Tücsökzene, 287. Timon nyara című versét és a Vers és valóság, 250.; valamint a Harminchat év, 1. k., 170–176. számú leveleit és jegyzeteiket); a 158. számú levél szerint „július 25. után vagy e körül leszek itthon”, a Harminchat év 1. k., 175. számú levelében azt jelzi: „vasárnap reggel vagyunk otthon. Egy nap késés lehetséges.” (vasárnap: július 28.) – Az Óriáshegységre emlékeztet: Az 1933. évi csehszlovákiai utazásukra emlékezik ezzel (lásd Vékesné Korzáti Erzsébet csehszlovákiai útinaplóját, valamint Szabó Lőrinc: Erzsike című emlékezését; és Szabó Lőrinc kötetünk 319. számú emlékező levelét Vékes Endréhez. – Oly dühösen feküdtem neki az Athéni Timonnak: Szabadsága idején Shakespeare Athéni Timon című tragédiáját fordítja a Nemzeti Színház részére, Németh Antal igazgató-főrendező megbízásából.

 

 

160.

Budapest, 1935. október 14. hétfő

 

Drágám, – telefonáltam Babáéknak, itthon vannak, B. kér, hívd fel holnap, kedden reggel. Mivel a torkom szörnyen fáj s tán lázam is van, nem mertem megállapodni valamely napban. Majd megint hívom és értesítelek. Ha másképp nem megy, a szolgát 1 óra körül szerdán v. csütörtökön felküldöm hozzád levéllel. (Ha ti. aznapra beszélnénk meg hirtelen valamit.) Örülnék, ha felhívnál, mondjuk, szerda délben. Nagyon komiszul vagyok, idegességem egész őrjítő. Csókollak, szervusz.

Lőrinc

 

Ms 4610/234. A „hétfő, okt. 14.” dátumozású levél egyértelműen 1935-ös keltezésű: a Dr. Luka Istvánné Steyskal Baba életében csak 1935-ben esik október 14. hétfőre (1940-ben már halott). – Telefonáltam Babáéknak, itthon vannak […] Mivel a torkom szörnyen fáj s tán lázam is van, nem mertem megállapodni valamely napban. Majd megint hívom és értesítelek: Másnap, október 15-én (161. számú levél) ehhez kapcsolódva írja: „ma jobban vagyok már, B.-nak is telefonáltam.”

 

 

161.

Budapest, 1935. október 15.

 

Kedveském,

ma jobban vagyok már, B.-nak is telefonáltam. Tegnap rettenetes volt minden. Hivatali baj is adódott, de mára rendeződött. A torkom is megjavult chinines-calciumos portól, borogatástól. Telefonáltam és megállapodtunk a csütörtök délutánban: ½–¾ 5 közt ott leszek. Feltétlenül légy ott. Hívd fel te is B-t, szeretne már látni, hallani. Ha más napban állapodnátok meg, nem baj, csak értesítsetek. Azonban lehetőleg maradjon a csütörtök. S nem érnél rá kiadósabban náluk maradni, – mondjuk 8-ig, ½ 9-ig? Most már nem is kell, hogy addig felhívj, illetve csak akkor hívj, ha más lenne a ti döntésetek. Csütörtökön du., mielőtt indulok, újra felhívom őket (s téged).

Kezedet csókolom, édeském, isten veled, a viszontlátásra!

Lőrinc

 

Ms 4610/106. B.: Dr. Luka Istvánné Steyskal Baba.

 

 

162.

Budapest, 1935. október 29. előtt

 

Kedves,

menj el az Iparcsarnokba, nagyon érdekes az Egészségügyi Kiállítás. Persze ne az ipari-kereskedelmi részt nézd, hanem a „Magyar Jövőt”: a propaganda-részt, melyet a Turul Szövetség és az Egészségpolitikai Társaság csinált. Kell hozzá legalább egy óra! Fárasztó, izgalmas! A kisgyereknek nem kell jegy. A figyelmét el kell terelni, mert megdöbbentik az egyes helyeken a „betegségek”.

Isten veled, a viszontlátásig csókol.

Lőrinc

 

Ms 4610/199. A dátum nélküli levél kapcsolható Vékesné Korzáti Erzsébet 1935. október 29-i (306. számú) levelében említett kiállításhoz: „Említetted, hogy kaphatnék még tőled az Egészségügyi Kiállításra jegyet. Ha még volna, légy szíves 1-2 darabot küldeni, mert kértek tőlem.”; az Iparcsarnokban a Magyar Egészség Hete legfontosabb rendezvényéről a Pesti Napló 1935. október 3-i száma a 14. oldalon ad hírt, akkor még azt jelentik be, hogy a kormányzó nyitja meg a Turul Bajtársi Szövetség által rendezendő egészségügyi kiállítást; utóbb a Pesti Napló képes beszámolója az október 20-i szám 12. oldalán imigyen számol be: „Megnyilt az Országos Népegészségügyi Kiállítás. Gömbös miniszterelnök megnyitóbeszédében a csecsemőkérdés és a néphigiénia problémáinak sürgős megoldásáról beszélt.” – A kisgyereknek nem kell jegy: Növendékének, Kálmán Évának, aki ekkor még nem jár iskolába.

 

 

163.

Budapest, 1935. november 21. csütörtök

 

Kedveském!

Ma du. mozdultam ki először: saját lábamon meg egy boton bicegek kötözésre. Az autóbuszon írok pár sort. Nagyon jólesett az a két-három szó, amit telefonon hallottam tőled. A hangod. Egész idő alatt csak ez jutott el hozzám egyszer.

 

(Már az orvosnál írok.)

 

Tegnap telefonon külön, nyomatékosan üzentem és kértem, hogy hívj fel a lakásomon. 12-től egész ½ 4-ig egyedül voltam, tudtam előre, hogy egyedül leszek. Ezért kértelek. Nagyon fájt az elmaradás. Mint ahogy az egész két hét nagyon fájt, kedveském, nagyon nélkülöztelek. Szeretem a jelenlétedet, köröttem kell lenned ezentúl sokat, sűrűbben kell érintkeznünk. Folyton gondoltam rád, közös emlékeinkből éltem, s éreztem, hogy nagyon szeretlek.

Most kötöznek először házon kívül. Ha –

 

(az orvos után, egy trafikban)

 

Le kell feküdnöm megint. Még megvan a bajnak 1/10 része. A seb még nyitva. Jól gyógyul, de teljes nyugalom kell. Hétfőn megyek újra kötözésre dr. Lévai Józsefhez, Rudolf rakpart 6.

Ha tegnap beszélünk, rávettelek volna, hogy okvetlen nézd már meg a Timont, aznap este, szerdán. Mert ezen a héten már nem adják.

Holnap, pénteken főpróba, egyedül leszek, déltájban nyugodtan felhívhatsz, a telefon az ágyam mellett lesz. Különben is 12–1 közt mindennap felhívhatsz, külön fogok vigyázni. Ne szólj a telefonba, míg nem hallod az én hangomat. Hívj fel!

Hétfőn du. 4-5 táján nem láthatnálak egy percre? Valahol a Margit híd körül kéne lenned. (Sztambul? Kékesék?)

A jövő héten se megyek még a szerkesztőségbe. Legfeljebb a végén. A baj kiújulhat. De a jövő hét végén mindenesetre kimozdulhatok egy-egy órára. Babáéknál találkozhatnánk majd.

Nagyon vágyom rád, nagyon szeretlek. Isten veled. Még Babának telefonálok most egy köszönő szabad szót.

Isten veled, drágám, mindig rád gondolok, szeretlek,

Lőrinc

 

A Napló, levelek, cikkek kötetben írja Kardos Lászlónak 1936. január 13-án (a 81. számú levélben): „Arról biztosan tudtok, hogy operáltak, és hogy 6 hétig feküdnöm kellett.” A műtét 1935. november 11-én hétfőn volt. Erről szól az Operáció után című vers; az Egy orvos halálára címűben pedig meggyászolja gyógyítóját. Lásd még kötetünk 178. számú levelét, amelyben pontos címmel szerepelve ajánlja Vékesné Korzáti Erzsébetnek: „Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. […] Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.” (jelenleg Jászai Mari tér); lásd még Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédét (Bírákhoz és barátokhoz, 53. oldal), és jegyzetét: „dr. Lévai József a zsidókórház főorvosa volt […] A Lévait elsirató vers 1939. január 29-én jelent meg a Pesti Naplóban, a második zsidótörvény parlamenti tárgyalása idején.” (Bírákhoz és barátokhoz, 53. és 345., a jegyzet tévesen felcseréli a sorrendet, valójában előbb gyógyította a költőt és ezután kérték Vékesné gyógyítására). Szabó Lőrinc valószínűleg Luka doktorék közvetítésével került hozzá, ugyanis Lévai doktor a Steyskal család háziorvosa volt, fia is udvarolt a későbbi Dr. Lukáné Steyskal Babának. A Szabó Lőrinc betegsége alatt írott levelek hiányos dátumozásúak, utalásaik alapján állítottuk össze sorrendjüket.

Ms 4610/110. A hiányos keltezésű levél dátumozása: „csütörtök”, utólagos, más irónnal írott dátumozása: „1935 XII.”. – Ha tegnap beszélünk, rávettelek volna, hogy okvetlen nézd már meg a Timont, aznap este, szerdán: Shakespeare Athéni Timon című tragédiáját 1935. november 8-án mutatta be a Nemzeti Színház, Szabó Lőrinc új fordításában, Somlay Artur főszereplésével, a zeneszerző Farkas Ferenc kísérőzenéjével, Németh Antal rendezésében; az adott napon, 1935. november 20-án szintén játszották a darabot délután is és este is. – Holnap, pénteken főpróba, egyedül leszek: november 22-én este mutatták be Boross Elemér új darabját, a Ti, szegény lányok címűt, a délelőtti nyilvános főpróba is pénteken, a bemutató napján délelőtt volt, erre ment el Szabó Lőrincné, így egyedül maradt otthon Szabó Lőrinc. – Sztambul?: Stambul nagykávéház, II. Margit krt. 1. – Kékesék?: Klein-Kékes Jenőék a közelben, az akkori Csáky (most Hegedüs Gyula) utcában laktak, Vékes Endre náluk lakott ekkoriban. – Babáéknál találkozhatnánk majd: Luka doktorék ekkor a XI. Breznó köz 3. alatt laktak.

 

 

164.

Budapest, 1935. november 25.

 

Édes kislányom, drágám!

Ma megyek második kötözésre. Egész elfelejtettem a világot. Újdonság a szó. Az autóbusz ráz, alig bírok írni. Oly gyenge lettem, hogy mióta félórával ezelőtt felkeltem, 120-at ver a szívem és érzem az erőlködését. Most szállok át az 5-ösről a 12-esre.

Most várunk az átszállásnál. – Bizony jó lenne, ha itt volnál valamelyik kávéházban. Megyünk.

Az orvossal egészen összebarátkoztam. Lehiggadt, okos, csöndes úr, túl a 60-on. Már a múltkor beszélgettünk privátim vagy tíz percet; ma egy negyedóra is lett az életfilozofálgatásból.

A sebem jól gyógyul. Egész normálisan. Pont ma van 2 hete, hogy felvágták. Még feküdnöm kell, hogy az egész kis maradék mérgező anyag elveszítse virulenciáját. Szerdán felkelhetek 2 órára, csütörtökön megint idejövök dr. Lévaihoz. Rendszerint ¼ 5-re érkezem hozzá, s ¾ 5-kor megyek el. Csütörtökön mondja meg, hogy mikor mehetek hivatalba. Esetleg már pénteken.

Szombaton tehát minden jel szerint látni foglak. Kérlek, drágám, telefonálj be szombaton délben a szerkesztőségbe, és keress. És délután együtt leszünk 4-kor. Ha pedig azt mondják, hogy nem vagyok bent, akkor isten tudja.

Ha már pénteken bemennék, akkor azt csütörtökön du. megírom neked, és a levelet megkapod péntek délelőtt, és már péntek délben hallani fogom a hangodat. (S esetleg felszaladok hozzád egy negyedórára délután.)

A szombat délutánra már nagyon-nagyon várok. Édeském, oly jó volt hallani a hangodat. Szomorú voltál, az vagy. Ne légy mindig az, nem leszel az! Oly jó lett volna soká hallani még, lehetett volna. Csak egy percre láthatnálak!

Szeretlek, érzem, tudom. Segíts rajtam, ahogy tudsz. Nagyon sokat érsz, nagyon sokat tudsz. Isten veled most, kedveském, alig várom a viszontlátást. Ölellek és csókollak, szervusz.

Lőrinc

 

Még valamit:

A rádióban 10-én verseket mondok, előbb pedig előadják hangjátékként a megrövidített Ember tragédiáját, és ahhoz az egyes képek közé nekem kell az egész stílusában összekötő szöveget írnom, versben többnyire. Lucifer szerepét kibővítve. Most ezen dolgozom, postamunka, vasárnap este volt nálam Németh Antal, éjjel egyig beszéltük a dolog részleteit. – Ölellek.

L.

 

A Napló, levelek, cikkek kötetben írja Kardos Lászlónak 1936. január 13-án (a 81. számú levélben): „Arról biztosan tudtok, hogy operáltak, és hogy 6 hétig feküdnöm kellett.” A műtét 1935. november 11-én hétfőn volt. Erről szól az Operáció után című vers; az Egy orvos halálára címűben pedig meggyászolja gyógyítóját. Lásd még kötetünk 178. számú levelét, amelyben pontos címmel szerepelve ajánlja Vékesné Korzáti Erzsébetnek: „Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. […] Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.” (jelenleg Jászai Mari tér); lásd még Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédét (Bírákhoz és barátokhoz, 53. oldal), és jegyzetét: „dr. Lévai József a zsidókórház főorvosa volt […] A Lévait elsirató vers 1939. január 29-én jelent meg a Pesti Naplóban, a második zsidótörvény parlamenti tárgyalása idején.” (Bírákhoz és barátokhoz, 53. és 345., a jegyzet tévesen felcseréli a sorrendet, valójában előbb gyógyította a költőt és ezután kérték Vékesné gyógyítására). Szabó Lőrinc valószínűleg Luka doktorék közvetítésével került hozzá, ugyanis Lévai doktor a Steyskal család háziorvosa volt, fia is udvarolt a későbbi Dr. Lukáné Steyskal Babának. A Szabó Lőrinc betegsége alatt írott levelek hiányos dátumozásúak, utalásaik alapján állítottuk össze sorrendjüket.

Ms 4610/107. Keltezés nélküli levél. – Most megyek második kötözésre: Az előző, csütörtöki (163. számú) levélben írta: „Hétfőn megyek újra kötözésre dr. Lévai Józsefhez, Rudolf rakpart 6.”. – Most szállok át az 5-ösről a 12-esre: A Pasarétről, a Volkmann utca 8. szám alatti lakásáról az 5-ös busz a Széll Kálmán (most Moszkva) térig vitte, ott átszállt a Körúton közlekedő 12-esre; a Rudolf rakpart téves: Rudolf tér (lásd: Szabó Lőrinc 178. számú levelét). – Pont ma van 2 hete, hogy felvágták: 1935. november 11-én, hétfőn. – Csütörtökön megint idejövök dr. Lévaihoz: Lásd kötetünk következő, 165. számú levelét. – A rádióban 10-én verseket mondok: 1935. december 10-én a Budapest I. műsorán 18 órakor „Illyés Gyula és Szabó Lőrincz [sic!] verseikből adnak elő”; utóbb a Magyarország 1935. december 12-i száma (s.) szignóval a 9. oldalon méltatja a műsort Két költő címmel; lásd még kötetünk 167. számú levelét. – Előbb pedig előadják hangjátékként a megrövidített Ember tragédiáját, és ahhoz az egyes képek közé nekem kell az egész stílusában összekötő szöveget írnom: Lásd: Németh Antal: Szabó Lőrinc és Az ember tragédiája, Palócföld, 1968/1., 77–89. és lásd még 165. számú levelünket; az előadás 1935. december 2-án, hétfőn a Budapest I.-en 20 órakor hangzott el: „»Az ember tragédiája« Madách Imre drámai költeménye 2 részben. Rádiószínpadra alkalmazta és rendezi Németh Antal dr. Társ-rendezők Csanády György és Kiszely Gyula. Az egyes hangképek összekötő szövegét írta Szabó Lőrinc. Az előadás zenéjét szerezte és vezényli Farkas Ferenc.” – Vasárnap este volt nálam Németh Antal: Előző nap, november 24-én.

 

 

165.

Budapest, 1935. november 28. csütörtök

 

Kedveském,

végre jó hírt írhatok. A seb begyógyult, illetve – ma láttam a kötözésnél – már csak egy pár milliméteres rész van nyitva, a többin rajta az ideiglenes hegedés. A bokám kissé dagadt még, ez a rossz vérkeringés következménye; helyenkint van még rejtett gyulladás vagy mi, – de az majd elmúlik lassan, és ha a seb végleg begyógyult, gyorsítani is lehet a továbbiak eltüntetését. Szóval igen jól rendben vagyok, aránylag. Most látom csak, milyen nagy veszedelemben volt az egész láb, – én mondtam ugyan neked, hogy „talán le is kell vágni”, de ezt csak úgy rögtönöztem mint rémlátó, és „tudatában voltam” a rémlátásomnak.

Szombaton ne telefonálj a szerkesztőségbe. Bemegyek ugyan, de csak rövid vizitre a munkaidő vége felé, úgy ½ 3 körül, előkészítem a hétfői dolgokat, s beköszönök a különböző nagyfejűekhez. Felveszem a pénzt is (épp aznapra gyógyultam meg!), esetleg megnyiratkozom; ekkor már 3 óra lesz; onnan taxin lemegyek az orvosomhoz, s kb. ½ 4 tájban taxin az I. uccába, hozzád sietek. Légy ott, drágám, már akkorra, már ½ 4-re okvetlen légy ott, alig várom, hogy halljalak és beszéljek és megcsókoljalak. Édes Bözsikém, de nagyon hiányzol! Még nem szabad nagyon mozognom, feküdni kell, amikor csak lehet az első napokban, de veled feltétlenül együtt akarok már lenni egy-két órát, majd megmondja az orvos, hogy meddig lehetek fenn. Szóval, légy ott már ½ 4-kor, fűttess be, és ne haragudj, hogy ilyesmire kérlek, mikor neked, tudom, oly nehéz ez – viseld el, édeském, időt nyerünk vele! Persze lehet, hogy késem egy kicsit. Te légy ott már ½ 4-kor, s várj… Úgy szeretnélek már látni, hogy mikor ezt a „várj”-at leírtam, máris átéltem a benyitást és elfutott a melegség… csókollak, drágám… Várj, talán bújj is be az ágyba… Majd úgy kopogok, hogy rögtön a nevemet is mondom…

S rendezd úgy a dolgot, hogy hétfőn is veled legyek. Felszaladok hozzád vizitre, vagy elmegyünk – te a kicsivel – B.-ékhoz. Többet akarok ezentúl veled lenni. De ezt még megbeszélhetjük szombaton is.

Az ember tragédiájával nagyrészt elkészültem. Lucifer: Csortos, Somlay: Ádám, Bajor: Éva… Hétfőn este lesz ez is; a Timon is hétfőn megy megint a színházban – majd eldöntjük.

Isten veled, bár hallanék, tudnék rólad valamit.

Csókollak, ölellek,

Lőrinc

 

A Napló, levelek, cikkek kötetben írja Kardos Lászlónak 1936. január 13-án (a 81. számú levélben): „Arról biztosan tudtok, hogy operáltak, és hogy 6 hétig feküdnöm kellett.” A műtét 1935. november 11-én hétfőn volt. Erről szól az Operáció után című vers; az Egy orvos halálára címűben pedig meggyászolja gyógyítóját. Lásd még kötetünk 178. számú levelét, amelyben pontos címmel szerepelve ajánlja Vékesné Korzáti Erzsébetnek: „Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. […] Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.” (jelenleg Jászai Mari tér); lásd még Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédét (Bírákhoz és barátokhoz, 53. oldal), és jegyzetét: „dr. Lévai József a zsidókórház főorvosa volt […] A Lévait elsirató vers 1939. január 29-én jelent meg a Pesti Naplóban, a második zsidótörvény parlamenti tárgyalása idején.” (Bírákhoz és barátokhoz, 53. és 345., a jegyzet tévesen felcseréli a sorrendet, valójában előbb gyógyította a költőt és ezután kérték Vékesné gyógyítására). Szabó Lőrinc valószínűleg Luka doktorék közvetítésével került hozzá, ugyanis Lévai doktor a Steyskal család háziorvosa volt, fia is udvarolt a későbbi Dr. Lukáné Steyskal Babának. A Szabó Lőrinc betegsége alatt írott levelek hiányos dátumozásúak, utalásaik alapján állítottuk össze sorrendjüket.

Ms 4610/231. A levél hiányos dátumozása: „csütörtök”, a kötetünk 164. számú levelében bejelentett újabb kötözés utáni híradás. – Taxin az I. uccába, hozzád sietek: Feltehetően az Izabella utcai találkahelyükre. – Az ember tragédiájával nagyrészt elkészültem. […] Hétfőn este lesz ez is; a Timon is hétfőn megy megint a színházban – majd eldöntjük: December 2-án, hétfőn, hogy melyiket hallgatják, illetőleg nézik meg; ekkor még gyógyulóban van a seb, nem történt meg a visszaesés. – Csortos: Csortos Gyula (1883–1945). – Somlay: Somlay Artur (1883–1951). – Bajor: Bajor Gizi (1893–1951).

 

 

166.

Budapest, 1935. december 7. szombat délelőtt

 

Bözsikém

most jövök dr. Lévaitól. Csakugyan beteg vagyok, a lobosodás kiújult, nem szabad járni. A bokám olyan, mint egy elefánté. „Pár napig” feküdni kell mozdulatlanul. Biztatnak, hogy a baj visszafejlődik. Hétfőn du. megint elmegyek az orvoshoz, 4 óra és ¼ 5 közt megyek fel, valószínűleg ½ 5 és ¾ 5 táján távozom. Utána felmegyek egy percre Kékesékhez a Csáky uccába, ha lehet, légy ott minél előbb, hogy feltétlen megtaláljalak. Ha nem tehetsz így, légy a Rudolf téren valahol, a bejárat előtt. Csak akkor nem megyek fel a Csáky u.-ba, ha nem bírok egyedül menni az orvoshoz. De ez idáig sohse fordult elő. És írok, amikor csak lehet. Korán keltem fel, ez az oka a bajnak.

Ne félj, elmúlik rövidesen. (Vagy nem is félsz, ugye?)

Kedves, oly szomorú vagyok. Korán szidtál a múlt szombaton és kedden! Látod! Még örülni kellett volna egymásnak! – –

De hát csak néhány nap és megint, végleg, rendben leszek. S hétfőn valószínűleg látlak is. Jó lesz. Megkaptad péntek este írt levelemet?

A telefonom rossz, a hó kidöntötte az oszlopokat. Isten veled, megyek az ágyba, a vízszintes nyomorúságba; úgy utálom! – Csókollak

Lőrinc

 

Nagyon ideges, rendetlen vagyok, bocsánat az esetleges érthetetlenségekért!

 

A Napló, levelek, cikkek kötetben írja Kardos Lászlónak 1936. január 13-án (a 81. számú levélben): „Arról biztosan tudtok, hogy operáltak, és hogy 6 hétig feküdnöm kellett.” A műtét 1935. november 11-én hétfőn volt. Erről szól az Operáció után című vers; az Egy orvos halálára címűben pedig meggyászolja gyógyítóját. Lásd még kötetünk 178. számú levelét, amelyben pontos címmel szerepelve ajánlja Vékesné Korzáti Erzsébetnek: „Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. […] Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.” (jelenleg Jászai Mari tér); lásd még Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédét (Bírákhoz és barátokhoz, 53. oldal), és jegyzetét: „dr. Lévai József a zsidókórház főorvosa volt […] A Lévait elsirató vers 1939. január 29-én jelent meg a Pesti Naplóban, a második zsidótörvény parlamenti tárgyalása idején.” (Bírákhoz és barátokhoz, 53. és 345., a jegyzet tévesen felcseréli a sorrendet, valójában előbb gyógyította a költőt és ezután kérték Vékesné gyógyítására). Szabó Lőrinc valószínűleg Luka doktorék közvetítésével került hozzá, ugyanis Lévai doktor a Steyskal család háziorvosa volt, fia is udvarolt a későbbi Dr. Lukáné Steyskal Babának. A Szabó Lőrinc betegsége alatt írott levelek hiányos dátumozásúak, utalásaik alapján állítottuk össze sorrendjüket.

Ms 4610/108. A hiányos dátumozás: „szombat de.”, utólagos, más irónnal írott dátumozása: „1935 XII….”. – Kékesékhez a Csáky uccába: Vékes Endre lakott náluk ekkor, lásd kötetünk 146. és 163. számú levelét, valamint a 167. számút, amelyben számon kéri a találkozás elmaradását: „Nem kaptad meg az értesítésemet vagy nem értél rá? Nem akartál eljönni vagy csak elkéstél? Most töprenghetek, van időm rá. Az előbb jártam a Csáky uccában, oda kértelek egy negyedórára. A lány volt csak otthon, be se mehettem. Nagyon rosszulesett. Mit gondoljak, mondd?! […] De a mai eset után nem tudom, mit gondoljak, nem tudom, kérjem-e, kérhetem-e akárcsak ezt is. (De jó volna tudni, hogy nincs baj legalább tefeléd és hogy csak elkéstél!) […] Bosszantó elgondolni, hogy esetleg 10 perccel utóbb te is ott voltál, s talán épp így fáj neked is a dolog és keresel, mialatt itt ülök egy trafikban és írom ezt a keserű levelet. Mindegy, szeretlek.” – Korán szidtál a múlt szombaton és kedden! Látod! Még örülni kellett volna egymásnak!: Közben ugyanis már majdnem gyógyultnak tűnő lábával elmehetett a találkozó(k)ra, amint a 163., 164. és különösen a 165. számú levelekben tervezi Szabó Lőrinc. – Megkaptad péntek este írt levelemet?: A levél nem ismert. – A telefonom rossz, a hó kidöntötte az oszlopokat: Lásd még a 167. számú, hétfő délutáni levelet: „A telefon egyelőre elromlott a hó miatt, de mára már megígérték a kijavítását.”

 

 

167.

Budapest, 1935. december 9. hétfő délután

 

Nem kaptad meg az értesítésemet vagy nem értél rá? Nem akartál eljönni vagy csak elkéstél? Most töprenghetek, van időm rá. Az előbb jártam a Csáky uccában, oda kértelek egy negyedórára. A lány volt csak otthon, be se mehettem. Nagyon rosszulesett. Mit gondoljak, mondd?!

A lábam rosszul van, a lob igen makacs, nem szabad járni. De bajt még mindig nem lát az orvos. A múltkor korán keltem föl. Nekem az is oly későn volt! S most visszaestem.

Hogy mikor megyek újra az orvoshoz, azt majd telefonon tudom meg. A telefon egyelőre elromlott a hó miatt, de mára már megígérték a kijavítását. Ha szerdán jót referálhatok, esetleg csütörtökön megyek újra kötözésre. Szerda du. 4-kor beszélek dr. Lévaival, így kérte. De lehet, hogy pénteken vagy csak szombaton mozdulhatok ki.

Egész héten egyedül leszek otthon, a cseléddel és anyámmal. A telefon az ágyamnál. Igazán felhívhatnál. De a mai eset után nem tudom, mit gondoljak, nem tudom, kérjem-e, kérhetem-e akárcsak ezt is. (De jó volna tudni, hogy nincs baj legalább tefeléd, és hogy csak elkéstél!)

Szóval: hívj fel, jó? Nem szabad összevesznünk, nem szabad neheztelned, ha történt is valami.

Úgy fáj, külön, hogy épp most nem látlak, ebben a decemberben. 17-re feltétlenül meg akarok gyógyulni.

Holnap esti (keddi) rádióelőadásomat (erdélyi versek) valaki mással olvastatom fel.

Ha csütörtökön el akarnál menni valakivel (Erzsikéék) a Timonba, aznap délben 12–½ 1 közt menj fel Czakó Pál titkárhoz, s rám hivatkozva írás nélkül is kapsz 20%-os jegyet.

Édes kislányom, de szomorú vagyok.

Bosszantó elgondolni, hogy esetleg 10 perccel utóbb te is ott voltál, s talán épp így fáj neked is a dolog és keresel, mialatt én itt ülök egy trafikban és írom ezt a keserű levelet.

Mindegy, szeretlek. Isten veled.

Ölel és csókol

Lőrinc

 

A Napló, levelek, cikkek kötetben írja Kardos Lászlónak 1936. január 13-án (a 81. számú levélben): „Arról biztosan tudtok, hogy operáltak, és hogy 6 hétig feküdnöm kellett.” A műtét 1935. november 11-én hétfőn volt. Erről szól az Operáció után című vers; az Egy orvos halálára címűben pedig meggyászolja gyógyítóját. Lásd még kötetünk 178. számú levelét, amelyben pontos címmel szerepelve ajánlja Vékesné Korzáti Erzsébetnek: „Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. […] Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.” (jelenleg Jászai Mari tér); lásd még Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédét (Bírákhoz és barátokhoz, 53. oldal), és jegyzetét: „dr. Lévai József a zsidókórház főorvosa volt […] A Lévait elsirató vers 1939. január 29-én jelent meg a Pesti Naplóban, a második zsidótörvény parlamenti tárgyalása idején.” (Bírákhoz és barátokhoz, 53. és 345., a jegyzet tévesen felcseréli a sorrendet, valójában előbb gyógyította a költőt és ezután kérték Vékesné gyógyítására). Szabó Lőrinc valószínűleg Luka doktorék közvetítésével került hozzá, ugyanis Lévai doktor a Steyskal család háziorvosa volt, fia is udvarolt a későbbi Dr. Lukáné Steyskal Babának. A Szabó Lőrinc betegsége alatt írott levelek hiányos dátumozásúak, utalásaik alapján állítottuk össze sorrendjüket.

Ms 4610/112. Úgy fáj, külön, hogy épp most nem látlak, ebben a decemberben. 17-re feltétlenül meg akarok gyógyulni: Szerelmi évfordulójukra (lásd a 168. számú levelet) utal; az „ebben a decemberben” kifejezés mintha külön kiemelt hangsúlyt adna az évfordulónak: talán tizedik évforduló? De akkor miért 1924-et emleget Szabó Lőrinc az Erzsike című emlékezésben? – Holnap esti (keddi) rádióelőadásomat (erdélyi versek) valaki mással olvastatom fel: Akkoriban még élő adásban mentek az irodalmi műsorok; feltehetően színésszel olvastatták fel a verseket; a műsoron a Versek a havasról című ciklus szerepelt; a ciklus a Különbéke című kötetben jelent meg; a versek történetét majd egy 1944. június 3-i rádióelőadásban mondja el (Napló, levelek, cikkek, 68–69.) – Ha csütörtökön el akarnál menni valakivel (Erzsikéék) a Timonba: A kérdéses napon, 1935. december 12-én, csütörtökön szintén ment a Nemzetiben a Timon; Erzsikéék utalás a már eddig is szereplő azonosíthatatlan barátnőre.

 

 

168.

Budapest, 1935. december 17.

 

Kedvesem,

csak pár sort ezen a napon. Végtelen szeretettel gondolok rád és szívem mélyéből kívánok valami nagyon jót, szépet. Fogadd el a mellékelt apróságot és örülj neki, hordd mindig magadnál. Nagyon-nagyon szeretnélek ma látni, akár csak egy percre is. Hívj fel és tedd lehetővé. A viszontlátásig hálásan és igaz barátsággal, szeretettel köszönt és csókol

Lőrinc

 

Ms 4610/109. Végtelen szeretettel gondolok rád és szívem mélyéből kívánok valami nagyon jót, szépet. Fogadd el a mellékelt apróságot és örülj neki, hordd mindig magadnál: Évfordulójukra órát küld Szabó Lőrinc, erre válaszolja Vékesné Korzáti Erzsébet 1935. december 19-i (307. számú) levelében: „Kár volt nekem olyan dolgot küldeni, mint az óra.”; később, 1936. február 25-én (kötetünk 307. számú levelében) éjjeli álmatlansága idején mégis ezt írja majd ugyanerről az óráról: „Idáig álmatlanul feküdtem az ágyamban, mindenféle rosszat forgatva a fejemben. Egyszer csak úgy éreztem, hogy írnom kell neked. Felkeltem, hogy kivegyem a szekrényből az órát, részint, hogy megnézzem, hány óra, másrészről kissé a közelségedet jelenti nekem ez az óra. Most szinte ijesztően éreztem, eléggé feldúlt lelkiállapotomban, hogy amint az órához ér a kezem, mintha egyik ujjadat érintettem volna, és mióta felkapcsoltam a csuklómra, mintha a te kezed fogná azt át.”

 

 

169.

Budapest, [dátum nélkül] péntek délután

 

Kedves Böske,

harmadszor kezdek ma írásba. A két elsőt eltéptem, olyan zavarban vagyok. A levelének mindenesetre nagyon örültem. Nincs baj, kedves, csak ennyit írok most. Bár sose volna!

Aggódom a láza miatt, amit említ. Ilyen hidegben… Jöjjön 4 után pár perccel, nehogy magának kelljen várakoznia… Öt percig tartott, míg ennyit bírtam írni… Kedves, a bánkódásának örülök, de csak jobb híján, tudja. De ne is bánkódjék, várjon jó szívvel és legyen okos. Tehát, szombaton! Régi szeretettel üdvözli és kezét csókolja

Sz. Lőrinc

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/211. A hiányos dátumozás: „péntek délután”.

 

 

170.

Budapest, [dátum nélkül] hétfő délután

 

Kedvesem, –

rémes, hogy ilyen hideg lett. Folyton gondolok rád és félek, hogy meghűlsz. Ezért küldöm a mellékletet, vigyázz magadra. A szerkesztőségben sorra kapják az influenzát az emberek, és én is hol forróságot érzek, hol meg didergek. Hőemelkedésem sincs ugyan, de ismersz: hipochonder vagyok. Ezért írom csak, hogy ha csütörtökön du. 4-kor nem volnék ott a szokott helyen, ½ 5-nél tovább semmi esetre se várj, mert akkor leütött az influenza. Drága szívem, igazán csak túlzott óvatosságból és rémült szívvel írom ezt a védő figyelmeztetést. Hiszen látni szeretnélek máris nagyon. Remélem, biztosra veszem, nem leszek beteg. Nem lehet ilyen nagy pauzákat adnunk egymásnak máskor.

Vigyázz magadra, nehogy most aztán te lepj meg betegséggel. Szervusz, édes kislányom, nagyon szeretlek és sokszor csókollak.

Lőrinc

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/229. A keltezés nélküli levél dátumozása: „hétfő délután”.

 

 

171.

Budapest, [dátum nélkül] szombat

 

Kedves Böske!

nem tudtam hamarabb írni, délután pont ½ 4-kor már ott leszek, gyere te is pontosan, jó? Este 7-ig együtt lehetünk. Várlak, szervusz

L.

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/222. A hiányos dátumozás: „szombat”.

 

 

172.

Budapest, [dátum nélkül] hétfő este

 

Kedveském, – csak be akarok szólni magához ezzel a levéllel, mintha telefonálnék… Jól van? Sikerül gyorsan megoldani a továbbnyaraltatás dolgát?… Majd elmondja pénteken… Nagyon várom a találkozásunkat. Legutóbb olyan jó volt, különösen jó volt együtt lenni, – várjon így mindig. Vagy még jobban, még kedvesebben! Isten vele, drága kislányom, szeretettel gondol magára, és a viszontlátásig kezét csókolja (és a száját csókolja és a szemeit, és öleli) igaz barátja,

Lőrinc

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/217. A hiányos dátumozás: „hétfő este”.

 

 

173.

Budapest, [dátum nélkül] vasárnap

 

Csak sietve pár szót az uccáról. – Hirtelen nem tudtam a múltkor, legutóbb, megfelelő időt mondani. A szerda (fent, 5-kor) maradjon meg változatlanul; – de ha ezenkívül ráérne kedden is előadás előtt, jó volna. Legalább beszélgetni egy kicsit. Én kedden ½ 5-től a Spolarichban fogok dolgozni: ez az útjába esik, jöjjön be, ha teheti, minél előbb.

Külön értesítést nem kérek, legfeljebb ha nem jönne, és ha könnyen telefonálhat. Mondom, mindenképp ott leszek.

Gondoljon, kedvesem, igaz barátjára.

Kezét csókolom.

L.

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/235. A keltezés nélküli levél dátumozása: „vasárnap”. Spolarich: kávéház, lásd kötetünk 134. számú levelének jegyzeteit.

 

 

174.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Drága szívem, futva, munka közben bele-belelesve, olvastam el, és olvasom újra meg újra a leveledet. Nagyon örültem, hogy életjelt adtál magadról. De én téged vártalak, magadat! Rögtön szeretnélek látni, megcsókolni, megvigasztalni, hogy én is megvigasztalódjam. Most ½ 12 van, csak egy percre akartam írni.

 

 

12 óra

Egész héten vártalak, nagyon nehéz volt teljesíteni a kérésedet, hogy ne jelentkezzem. Ne tégy ilyet soha többé! Nem akartalak, nem akarlak elhagyni. Te, hiszen szeretlek! Hogy tudsz mást hinni? Szeretlek, kedves, várlak, gyere.

 

 

½ 1 óra

Holnap látni akarlak. Okvetlen! Mért nem tudok neked telefonálni! Nem vagy a Babánál? Felhívom valahogy.

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/204. Dátumozás nélküli levél.

 

 

175.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Szervusz, szívecském, el kell utaznod, ez ahhoz van! Sokszor gondolok rád, és örülök, ha legalább a hangodat hallom. Csókollak a viszontlátásig

L.

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/225. Dátumozás nélküli levél.

 

 

176.

Budapest, [évszám nélkül] április 24. péntek

 

Kedveském, miért nem hívtál fel ma, pénteken? Nem tudom, mikor találkozunk holnap. Legjobb korán volna, én erre rendezkedem be. Három órakor ott leszek már; gyere te is korán. Ha ez a megoldás nem jó, hívj fel 12 előtt. Este az eddigiek szerint nincs dolgom, 8-ig együtt lehetnénk. Kicsit javultak a dolgok, nagyon kicsit, de mégis. Csókollak, várlak,

Lőrinc

 

Itt közöljük a különböző időben keletkezett, datálhatatlan leveleket; keletkezési idejük bizonytalan, tematikájukból következően feltehetően a harmincas években keletkeztek.

Ms 4610/223. A hiányos dátumozás: „IV 24”. A szövegben „péntek” szerepel. Április 24. a levelezés időszakában 1931., 1936., 1942. években esik péntekre.

 

 

177.

Budapest, 1936. május 1.

 

Kedves Böske,

jó volt, hogy írtál, hogy írtad azt a pár sort. Enélkül a legutóbbi együttlétünk egészen érthetetlen és gyötrő hangulata kísért volna. Szegénykém, persze, hogy sajnállak, hogy hiheted az ellenkezőt! És hogy képzeled, hogy nem mondhatsz el mindent, hogy nem panaszkodhatsz! – De te nem azt tetted… egész mást tettél… nem emlékszel?… ne is emlékezz rá… Légy okos, nyugodt… Nem akartalak értesítés nélkül hagyni, csak azért írtam ezt a pár sort. Szombaton reggel megyek Szegedre, a jövő hét elején megint írok, és együtt leszünk valamelyik este.

Isten veled, csókollak.

L.

 

Ms 4610/224. A hiányos dátumozás: „V 1”. A datálást a szegedi utazásra való utalás teszi biztossá: Péter László Szeged irodalmi emlékhelyei című könyve (Szeged, 1974.) alapján tudjuk, hogy 1936. május 2-án Szabó Lőrinc meglátogatta Juhász Gyulát (118.), majd a Bethlen Gábor Körben irodalmi esten vesz részt Féja Géza társaságában (150.) A Délmagyarország című lap 1936. május 2-i számában L. Szász Károly egyhasábos portrét készít Szabó Lőrinc költészetéről, majd csillag alatt a következő hír: „A szombat esti előadáson Szabó Lőrinc mellett előadást tart Németh Imre országgyűlési képviselő, az ismert publicista »Nemzedékváltás« címen, Féja Géza író »Ady végrendeleté«-ről ad elő, Paku Imre bevezetőt mond, Bán Sándor zongorán játszik, Balla Péter hegedül Timár Liza kíséretével, Szabó Ilonka Bartók–Kodály-dalokat énekel, záróbeszédet mond Pap Béla. Az előadás este 8 órakor kezdődik a Hungária nagytermében.” – Jó volt, hogy írtál, hogy írtad azt a pár sort. Enélkül a legutóbbi együttlétünk egészen érthetetlen és gyötrő hangulata kísért volna: Vékesné Korzáti Erzsébet 1936. április 30-i (310. számú) levelében írja: „Szombathoz magyarázat: 3-4 hét óta minden este halálos fáradtan fekszem le. Úgy sírok az ágyban a kimerültségtől.”

 

 

178.

Budapest, 1936. május, hétfő

 

Kedvesem,

ne légy szomorú. Már annak is örültem, hogy a buszban végre kicsit megjött az eszed… Mért nem jött meg jobban!… Majd rendbejön minden, csak akard, csak akarjuk a jót!… – De most sietve a tárgyra térek.

Máday biztosan írt a megbeszélésünkről: járj el hozzá, rendeztük az anyagi hátteret.

Mindenekelőtt azonban értesíts, hogy mikor vizsgáltathatod meg magadat rendesen. Én azt szeretném, ha dr. Lévai József főorvoshoz fordulnál. (M. is jónak találta.) Lévai az, aki engem operált az ősszel, kórházi igazgató volt, óriási praxisa van, nagyon kedves és okos ember. Lakása: Rudolf tér 6. III. em.

Ma nála voltam. Rólad már régebben beszéltem neki. Meghatóan szívélyes volt, rendelkezésre áll. Értesíteni fogom még, mikor mégy fel hozzá. Én a csütörtököt szeretném, és felkísérnélek. Szükség esetén rendszeresen is járhatsz hozzá, mint ambuláns, vagyis bejáró beteg.

Ha neked jó, így alakulna csütörtöki programunk: ½ 3-kor találkoznánk; együtt volnánk 4-ig, ½ 5-re felmennénk dr. Lévaihoz, s kb. ½ 6-tól 8-ig kirándulnánk (ha szép az idő) a közelbe valahová, vagy esetleg elmennénk vmelyik barátunkhoz.

Hívj fel ¾ 12-kor kedden vagy szerdán, lehetőleg még akkor is, ha jó a tervem. Jó?

Mádayhoz mehetsz más napon, „hétköznapon” is, őnála egyszerűbb a vizit.

Sokszor csókollak, ölellek

Lőrinc

 

Ms 4610/115. A hiányos dátumozás: „Hétfő 1936….”. A levél mindenképp 1936-ban keletkezett, mivel Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetet dr. Lévai József főorvoshoz ajánlja be, aki őt 1935 őszén-végén operálta. A Mádayra való hivatkozás pedig visszautalhat Vékesné Korzáti Erzsébet 1936. április 30-i (310. számú) levelére, abban írja, hogy kiújuló betegségében Mádayhoz fordult. Erről az 1950. február 17-i (319. számú) emlékező levelében ír Szabó Lőrinc Vékes Endrének; és erre utal Vékesné Korzáti Erzsébet már Bakonybélben írott (310. számú) napló-levelében, július 16-án.

 

 

179.

Budapest, 1936. június 11 után

 

Kedves Böske!

Hogy vagy? Most aztán be ne csapj a „hízókúráddal”, mint a múlt héten! Szégyellem leírni, annyiszor kínoztalak már vele: komolyan kell venni ezt az ellentámadást a betegség ellen. Csak múlna, enyhülne a baj állandóan!

Lehet, hogy e pillanatban nekem van komolyabb bajom, képzeld, született egy testileg fájó pontom. A bal könyököm hegye. S úgy született, hogy sötétben teljes biztonságérzetben melléültem egy széknek, amelyet rosszul tapogattam ki. Ijedtemben még fájni se mertem egy ideig, de ma úgy fáj, mint egy fog vagy mint egy őrjöngő tyúkszem.

De hát ez csak vicc.

Töprengek a szabadságomon. Minden nagyobb tervet eleve lefejez a pénztelenség. Ez úgy deprimál, hogy elemi szükségleteket (szabadjegyszerzés stb.) se intézek, – minek? S közben tudom, hogy ha mégis adódnék valami, azt meg azért nem tudnám nyélbeütni, mert hiányozni fognak ezek a most elhanyagolt apróbb dolgok, segítségek…

Most a Hármaskönyv a fő mellékfoglalkozásom. Sok és sokféle kínlódás van vele.

Lógok néhány megbízással a Nemzetinél. Amit akarnak (még semmi fixet), az nekem nem smakkol, amit én szeretnék, arra ők nem merik rászánni magukat. Biztosan pont a szabadságom előtt fognak dönteni, amikor már mégis rákényszerülnek, s a késéssel is csak zavarba hoznak.

Mit gondolsz, elmehetnénk július folyamán pár napra a Bakonyba? Gyönyörű, ismeretlen helyek vannak ott. S látnád végre, mellékesen, Veszprémet. Vagy máshová –? Gondolkozz egy kicsit.

Mindennek előfeltétele, hogy legalább tűrhetően érezd magad.

Folyton ez a tűrhető-érzés jár az eszemben, mialatt egyébről írok. Vedd, kedves, komolyan a dolgot!

Úrnapján megjelent a Hajnal, Valéry verse. Mellékelem.

Csütörtökön találkozunk, én már ¾ 3-kor ott leszek. Aznap megint orvoshoz is mégy, s utána esetleg (ha szép lesz az idő) kimegyünk valahová a zöldbe.

Isten veled, légy jókedvű és okos.

Jaj, a könyököm! Csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/227. A dátumozás nélküli levél a benne foglalt tárgyi utalások alapján 1936. június 11. után keletkezhetett, ugyanis ebben az évben volt ekkor Úrnapja, és Paul Valéry (1871–1945) Hajnal című verse ekkor jelenik meg Szabó Lőrinc fordításában a Pesti Napló 7. oldalán. Ez csütörtöki nap, a következő találkozást csütörtökre, tehát 18-ra rögzíti a levél szövege. A két dátum közé datálható a levél. – Hármaskönyv: 1936-ban készülő, tehát Az Est 1937. évi Hármaskönyvét készítik: Csodálatos világunk címmel-tematikával jelent meg; népszerű tanulmányokkal, szerkesztették: Dernői Kocsis László, dr. Mihályfi Ernő és Szabó Lőrinc; benne a költő egy fordítása is: Az expressz. (Vers.). Írta: Detlev von Liliencron, fordította: Szabó Lőrinc. – Lógok néhány megbízással a Nemzetinél: Az Athéni Timon sikere után Németh Antal rendszeresen foglalkoztatja fordítóként Szabó Lőrincet. Szabadsága idejére az Ördögi színjátékot kapja fordításra, Zygmunt Krasiński (1812–1859) lengyel költő Nieboska komedia műve alapján Franz Theodor Csokor (1885–1969) írt színpadi művet, ezt fordítja Pokoli színjáték címmel Szabó Lőrinc, zenéjét Farkas Ferenc készítette, Németh Antal rendezte, a bemutató 1936. november 11-én volt (lásd még a 181. számú levelet). – Mit gondolsz, elmehetnénk július folyamán pár napra a Bakonyba? […] S látnád végre, mellékesen, Veszprémet: Szabadsága egy részét Veszprémben tölti fordítással Szabó Lőrinc, Vékesné Korzáti Erzsébet pedig Bakonybélen (lásd kötetünk 181., 182., 183. valamint 311., 312. számú leveleit).

 

 

180.

Zürich (Hotel Schweizerhof, National-Terminus),
1936. július 2.

 

Kedvesem!

Egyhuzamban vagy ezer kilométert repültem és autóztam tegnap, és úgy ébredtem fel ma reggel, olyan mély álomból, mintha az alvás is legalább ezer kilométer lett volna. Régen volt, tán sohse volt még ilyen telegyömöszölt napom, igazán belefáradtam. Pedig a sok helyváltoztatásban mintha nem is én vettem volna részt. Az ember maga semmit sem csinál, mégis kimerül. Az idegei utaznak, fáradnak.

A repülés „élmény”-részének leírásába bele se kezdek: lehetetlen volna, és idő sincs rá a program miatt. Most reggeliztem, nemsoká itt lesznek a kollégáim, s kezdődik vagy folytatódik valami Zürichben.

Röviden mégis: nyugodt voltam (legfeljebb annyira izgatott, mint egy pohár spriccer vagy szódavíz) és igen vígan mászkáltam az óriás gépben, cigarettáztam a dohányzóban, gyönyörű idő volt. Bécsig mintha egy grönlandi havas táj felett repültünk volna, olyan volt alattunk a sok felhő; közben a fehér réteg áttört, és lent, ott a mélységben (1200 m) a zöld élet, a tengerfenék, a föld. Mire megszoktam a dolgot, már Bécsben is voltunk. 240 km-es sebességgel vitt a három motor, tíz tonnát 2000 lóerő. Negyedóra múlva indulás Salzburg felé. Ez is remek volt, balfelől végesvégig az Alpok egész lánca, havas (most már igazán havas) csúcsok taréjsorozata. A leszállásnál, mivel 2400 m magasságból ereszkedtünk le, komisz fül- és mandulafájás hasgatott szegény fejembe és nyakamba a légnyomáskülönbség miatt. De rögtön elmúlt. Salzburgban egy órát kellett soronkívül ácsorogni, mert a repülőtéren nem volt jó benzin. A késés miatt 260 km-rel mentünk tovább, és mindenféle légköri zavarok miatt percekre többen rosszul is lettünk: légi betegség. Félni sohse féltem, de folyton ott settenkedett az elragadtatás érzésében a veszélyé is. München: fogadtatás, félóra várás. Aztán 2700-as magasságban Svájc felé. A Bodeni-tó (és előbb is egyéb tavak) felett, a friedrichshafeni Zeppelin-hangárok felett… A svájci Alpok óriás koszorúja mentén… Nem is mesélek róla… Zürichben a magyar kolónia, zászlóval, idegenek, roppant forgalom, ebéd, felköszöntők… Utána szálloda s rögtön tovább nagy autókirándulás (ekkor már esett) a Vierwaldstätti-tó mellett, és fogaskerekű a Rigire, 1440 m magasban vacsora, szónoklatok. Ez az első magyar gép, amely Bécsen túl repült: ezért az ünnepség. Éjjel 11-re értünk vissza. Nincs időm megemészteni a dolgokat, a külsőségek is teljesen kitöltenek minden percet. Majd otthon!…

Valószínűleg 4-én este érkezem (ez szombat, nem pedig péntek, ahogy rosszul számítottuk), még majd írok.

Isten veled, sokszor gondolok rád és csókollak.

Szervusz, kedveském.

Lőrinc

 

Ms 4610/116. Zürich: A levél Hotel Schweizerhof National-Terminus Zürich, Tel: 58-640 fejléces szállodai levélpapíron íródott; Szabó Lőrinc 1936. július 1. és 4. között részt vesz a Budapest–Zürich repülőjárat sajtóbemutatójának szánt útján; „az első magyar gépen, amely […] túlvitte Bécsen a magyar színeket. Bécs, Salzburg, München és Zürich voltak az állomásai az útnak, amelyet most tett meg először saját járművével és személyzetével a MALÉRT. […] A négy szöcskeugrás alatt 1200–2700-as magasságban, 240 órakilométeres sebességgel mennydörög az új gép. Becsületes neve: Ju 52.” – így számol be Szabó Lőrinc a Pesti Napló 1936. július 5-i számában a 13. oldalon Magyar szárnyakon Svájc fölött címmel; másik cikke ugyanitt: Pilóták közt, útijegyzetek, 1936. július 7., 9. oldal (Kötetben: Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, sajtó alá rendezte Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003. 389–394.); az utazásról versciklust is készít, Reggeltől estig címmel, mely a Pesti Naplóban Egy repülőutazás emléke címmel 1936. augusztus 9-én a 36. oldalon jelenik meg; majd könyvben: Szabó Lőrinc: Reggeltől estig. Egy repülőutazás emléke. Molnár C. Pál fametszeteivel, Budapest, 1937., Magyar Bibliofilek Szövetsége. Haiman-Kner György terve szerint nyomtatta Kner Izidor könyvnyomdája Gyomán, 1937 április havában; lásd még kötetünk 181. számú levelét. – Zeppelin-hangárok: Konstruálójukról elnevezett kormányozható léghajók hangárjai. – Még majd írok: Másik levél nem ismert.

 

 

181.

Veszprém, 1936. július 13.

 

Kedves Kislányom!

Tegnap négy, ma hét órát ültem az asztalnál és megszakítás nélkül dolgoztam. A színdarabot vettem elő, ami biztos, az biztos; a versekkel talán eredménytelenül kísérleteztem volna. Elkészültem az I. résszel, tíz képpel. Szörnyű, vadromantikus, ősexpresszionista darab: Pokoli színjáték, egy lengyel gróf írta száz évvel ezelőtt. A görcs már rég a kezembe állt, megszoktam, még futja egy rövid levélre.

Nagyon szép volt az égtől, hogy tegnap kiderült, amikor elbúcsúztunk egymástól. Nekem útra mindvégig szép időm volt, de tifelőletek hamarosan megint sötét gomolygások fenyegettek. Az út most sokkal szebbnek tűnt fel, mint odamenet: bizalmas, ismerős volt, tudtam, hogy téged őriznek ezek a kedves tájak, hegyek. Zircen 50 percet állt az autóbusz, majdnem az egész időt a Postásháznál az erdőben (csak 5 percnyire a várostól). Ez a postásüdülő gyönyörű épület, kár, hogy nem láttuk jövet. Turistalakás (közös) 90 fillér, napi panzió tagoknak 4,20, idegeneknek is, ha véletlenül van hely. Édes, drága, tiszta, svájcias hegyi ház, nagyon stílusos. Ittam a verandáján egy kávét; rossz volt, de ez nem rontotta elragadtatásomat. A gondnok a szobákat is megmutatta. Te is nézd meg, ha visszafelé jössz majd, érdemesebb ott várakozni, mint a zirci főtéren, a kis cukrászdánál.

Az autóbusz különben – ahogy sejtettük – csakugyan eléri a csatlakozást: 8.03-kor érkezik Kádártára, ott jegyet lehet váltani, és 8.10-kor befut a Pestre menő gyors. Vigyázz, ne fogyj ki a pénzből, mert hátha mégis baj lenne… A gyors III. oszt. jegy egyébként kb. 8 pengő. Szükség esetén Kelenföldig is válthatsz… (Félárú igazolvány!)

Nagyon szép ez a Veszprém… Szobám a püspökkertre néz, de nem „használom” a kilátást, a kávéházban ülök… Úgy néznek rám a pincérek, mint egy bolondra… Ebben a városban nincs rendes újság se, mint hallom, csak kéthetenkint megjelenő papos nyomtatvány… újságírók sincsenek… Az egész óriás kávéház üres… Csak a cigány kellemetlenkedik: magának muzsikál, annyira unatkozik…

A százlapos füzetben (nagyobb oldalak, láttad) 28 oldalt írtam tele, ilyen sűrűn, ahogy most írok. Muszáj volt ezt a huszárvágást megcsinálni. De rettentően kimerültem tőle, fáj a fejem is, még az is görcsöt kapott… Szeretnék ott sétálni egy kicsit a bakonybéli hegyoldalon… vagy még inkább aludni. Jaj, aludni, igen, a szemem egész apróra zsugorodott össze…

Hogy aludtál? Hogy fogsz aludni? Nem támadnak-e előre nem látott bajok –?… Kár töprengenem… S úgyis bízom benne, hogy találsz tűrhető megoldást… Csak meg ne tévesszen az az irreális, elméleti „emberszeretet”, amiért a fejedet oly sokat mostam, és aminek tapasztalatlanság a szülője…

Vasárnap és ünnepnap, úgy látszik, délután 6–½ 7 tájban is indul (Zircről e tájban) Bakonybélbe autóbusz: láttam a tegnapit.

Légy okos és erős, tekintsd munkának, feladatnak a pihenést, és szerezz meg belőle annyit, amennyit csak lehet. Többet nem tehetsz, de ezt meg kell tenned.

Olvass, írj, hízzál!

Legjobb kívánság azonban, úgy sejtem, nem lehet más, mint az, hogy legyen szép időd. Ezt kívánom, kedves.

Most isten veled.

Ezen a héten már nem kapsz tőlem írást, rendeset semmi esetre sem, majd ha megjövök. Intézd úgy a postát, hogy mához (hétfőhöz) egy hétre kiadós híreim legyenek, ha B.-éknál levél iránt érdeklődöm.

Ami kell, küldesd el a dolgaid közül postán!

Szóval: minden jót, térj haza erősebben és jókedvűen. Jó érzés tudni, hogy milyen tájban, környezetben élsz. A viszontlátásig ölellek és csókollak.

L.

 

Most du. 4 óra van, feladom a levelet s az esti gyorssal utazom Pestre. Onnan kedd este 6-kor, s valószínűleg vasárnap este vissza.

L.

 

Ms 4610/114. Veszprém: Szabó Lőrinc szabadsága egy részét Veszprémben tölti fordítással, Vékesné Korzáti Erzsébet pedig Bakonybélben; együtt utaztak a Bakonyon át, Vékesné Korzáti Erzsébet Bakonybélben maradt, Szabó Lőrinc 1936. július 12-én, vasárnap érkezett Veszprémbe; (lásd kötetünk 179., 182., 183. valamint 311., 312. számú leveleit és jegyzeteit). – Pokoli színjáték: Zygmunt Krasiński – Franz Theodor Csokor színművéről lásd kötetünk 179. és 182. számú leveleit és jegyzeteiket. – B.-éknál levél iránt érdeklődöm: Dr. Luka Istvánék (Steyskal Babáék).

 

 

182.

Budapest, 1936. július 22. szerda délben

 

Bözsikém,

hogy vagy, mit csinálsz, vajon mit csinálsz most, most is, és máskor, és mindig? Úgy szeretnélek látni! Telefonáltam, ma nincs levél tőled. Az enyémet, a tegnapit, biztosan csak holnap, csütörtökön kapod meg. Bizonyára nem tudod megérteni, miért nem írtam… Pedig, látod, már írtam is, csak te nem tudod! Ahogy azt se, hogy írás nélkül is mennyit gondolok rád! Vagy tudod? Tudnod kell, kedves, ugye, tudod…

Nagyon szeretnék eljutni hozzád, oly nagyon, hogy majdnem biztosat írhatnék. De nem merek, – ismersz! – nem merek, mert hátha mégsem, s az még nagyobb csalódás volna. Tervezek, rendezek… Gondoltam arra is, hogy talán már pénteken délben ott leszek, vagyis ezzel a levéllel egyidőben, de jó volna! Ez a legkevésbé valószínű. Valószínűbb a szombat. Ha akkor nem megyek, a vasárnapot is töltsd ott, de akkor már ne várj. Nincs pénzem. Azt írod, ingyen utazom. Csak véletlen, de így van. Rendszerint nincs jegyem. S az is baj, hogy nagyon sokat kellene dolgoznom, a július sokszoros előlegekből telt ki, le kell dolgozni. Nem megy, sehogyse megy a tíz vers, a darabfordítás nem volna különlegesen nehéz, s az szeptember 1-re kell. Egyetlenegy versem sincs, csak néhány töredék. Valahogy nagyon elborítottak az idegen dolgok, a sok tennivaló, a sok mozgás. Ha lemehetnék hozzád, akkor is dolgoznom kéne, erőszakolni. Pedig ott a környezet sem elsősorban ilyesmire alkalmas: saját maga is foglalkoztat. S mit mondjak e tekintetben rólad? Bizony, jobb veled lenni, mint dolgozni. Minek veszed ezt, bóknak vagy megbántásnak? Egyiknek se vedd, ez igazság csak. Megbántás semmi esetre sem, az biztos; a bók ellen pedig azért kell tiltakoznom, mert én, ugye, sohasem bókolok neked. Hanem szeretlek, kedves. Értesz?

Ezenkívül nincs mit írnom. Kíváncsi vagyok rád és vágyom rád és a javadat kívánom. Barnultál, híztál? Biztosan. Jó volt olvasni (s átélni) napló-leveled apró részletbeszámolóit: az élet az ilyen kis realitásokban elevenedik meg legjobban, ha róluk írunk, így válik elhatárolttá és érzékelhetővé, az érzésnek nincsenek ilyen határai, inkább olyan, mint a levegő, szétfolyó, szétáradó, elöntő, alaktalanul ölel. Vágyom hozzád, kedves, és szeretnék sokat veled lenni, gondtalanul, biztonságosan. Nem is tudom, hogy bírom elviselni azt a sok jót, amivel kitöltesz, ha jó vagy, amilyennel kívánlak és együtt vagyunk… Szóval, szeretlek, és ezt nehéz részletezni, és oly sokszor megtettem és mindig ismétlem… Szeretlek… Várlak! Ha nem találkozunk is odalent, Pestre érve rögtön, még a vonatról leszállva, telefonálj B.-nak, s másnap délelőtt légy nála, hogy találkozhassunk minél előbb. Ha meg együtt jövünk, talán még náluk is szállhatunk meg az első este… beszéltünk róla tegnap… Igazán hálás vagyok neki…

Ma délelőtt egy kávéházban próbáltam dolgozni, nem nagyon sikerült, még mindig csak körvonalakat tudok elképzelni a repülési versekből. Nem értem, mi van velem, mintha mindent elfelejtettem volna a versírásból, még a közönséges gyakorlatot is… Fáradt lehetek… De majdcsak lehámlik rólam a sok idegen réteg, sokszor voltam már így… Aztán egyszerre, mint az ázott kutya, megráztam magamat, s egyszerre ment minden, mint a karikacsapás… Csakhogy ez valahogy nem az akarattól függ… Na, mindegy, remélni kell.

Te, mondd (ha nem mondtál már mást) érdeklődőknek szükség esetén, hogy tanár vagyok Újpesten. Kikkel ismerkedtél össze?… Fölösleges kérdezni, már nem felelsz, csak majd szóval, itt vagy ott.

Kölcsönt szeretnék szerezni valahonnan. Te most már nagyon vigyázz a pénzedre, mert meglepetés is érhet. Jó volna repülőgépre ülni, egy óra alatt nálad volnék. Az időd, úgy sejtem, az első napok után igen jó volt, sőt túl jó, túlságosan is meleg. Csak ne romolna el, ami még hátravan! Kíváncsi vagyok, lejutok-e. Csak délben érhetek oda az autóbusszal. Esetleg meg se kapom majd már az újabb leveledet, ha mehetek. De ez a legkisebb baj, ha helyette együtt lehetünk.

Isten veled most, kedves kislányom, gondolj rám sokat, és érezd jól magadat. Holnap még írok, aztán már nem. Szervusz, nagyon ölellek és csókollak és nagyon szeretnék játszani külön-külön minden kis porcikáddal sokáig, sokáig, szervusz.

L.

 

Ms 4610/236. A hiányos keltezés: „szerda délben”. Vékesné Korzáti Erzsébet Bakonybélből küldött (311. számú) naplólevelén július 16. az utolsó keltezés; ebben a levélben írja: „az út úgysem kerül neked pénzbe”, erre válaszolja Szabó Lőrinc ebben a levélben: „Azt írod, ingyen utazom. Csak véletlen, de így van.” Lásd a tervezgetés idejét, a 179. számú levelet: „Töprengek a szabadságomon. Minden nagyobb tervet eleve lefejez a pénztelenség. Ez úgy deprimál, hogy elemi szükségleteket (szabadjegyszerzés stb.) se intézek, – minek?” A július 16-át követő szerda: július 22. – Ma nincs levél tőled. Az enyémet, a tegnapit, biztosan csak holnap, csütörtökön kapod meg: A levél nem ismert. – A július sokszoros előlegekből telt ki, le kell dolgozni: Szabó Lőrinc szabadsága idején szokta a pénzkereső különmunkáit végezni. – Sehogyse megy a tíz vers, […] még mindig csak körvonalakat tudok elképzelni a repülési versekből: Reggeltől estig. Egy repülőutazás emléke; lásd még kötetünkben Szabó Lőrinc korábbi, 180. számú levelének jegyzeteit a zürichi repülőútról. – A darabfordítás: A Pokoli színjáték (lásd a 179. és 181. számú leveleket). – Telefonálj B.-nak: Dr. Luka Istvánné Steyskal Babának, rajtuk keresztül leveleztek, időnként náluk találkoztak. – Holnap még írok, aztán már nem: A levél nem ismert.

 

 

183.

Budapest, 1936. július 25. szombat délután

 

Drágám,

nagyon örültem a levelednek, a néhány szép napnak, amit élvezhettél. Én sülök, fövök a pokolban, egyszerre többfélében. Sajnos nem jó a terv vasárnapra – egész másképp kell majd megcsinálni a dolgot. Hidd meg, édeském, végtelenül szeretnélek látni vasárnap, legalább délután, de képtelenség… Le vagyok kötve, kezem, lábam, lelkem minden porcikája külön-külön. Feltétlenül kérlek: hívj fel hétfőn délben ½ 12–12 táján a hivatalban. Nem tudlak másképp értesíteni, a posta már késő volna, ezért magam viszem el hozzád ezt a levelet, és bedobom a ládába. Oly szomorú vagyok, annyi baj gyötör, hogy csak te tudnál most megvigasztalni. Várom a telefont és a viszontlátásig csókollak, édes kislányom, csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/228. A dátum nélküli levél válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1936. július 22-én Bakonybélből küldött (312. számú) levelére; de már csak Budapesten kapja meg Vékesné Korzáti Erzsébet, miután hazaért.

 

 

184.

Budapest, 1936. november 4. szerda este

 

Kedves,

látod, ez már így van: megintcsak baj fenyegeti a rég várt csütörtököt. Olvastad Kosztolányi halálát? Csütörtökön du. ½ 4-kor temetik! Tehát 3-kor legkésőbb indulnom kell. Viszont úgy ½ 6-tól, 6-tól megint együtt lehetnénk (ha közbe nem jön valami)… És ½ 3 előtt? Én ráérnék 1-től is. Azonban mindenesetre nagy a zavar, és feltétlenül fel kell, hogy hívj. Én szombaton is csak ½ 6-ig érnék rá, 1 órától. Ellenben a péntek szabad egészen. Átteheted a napot? Gondolkozz megoldáson, és telefonálj csüt. ½ 12–12 közt. Csókol

L.

 

Ugye, nem az én hibám?

Ha nem hívsz fel, én elmegyek oda már ½ 2-re!

 

Ms 4610/117. Az eredetileg keltezés nélküli levél utólagos dátumozása: „szerda este 1937….”; ez téves évszám, hiszen a levél keletkezési évét egyértelműen meghatározza Kosztolányi halála. – Baj fenyegeti a rég várt csütörtököt: Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án halt meg, temetése 1936. november 5., csütörtök. Hogy a csütörtök rég várt, kiderül Vékesné Korzáti Erzsébet 1936. november 2-i (kötetünk 313. számú) leveléből: „Nem akarom, hogy egész csütörtökig rosszkedvűen gondolj rám. Az irigység és a féltékenység mindég elvakítja az embert (ezúttal engem), mert egész biztos, hogy ezek voltak a viselkedésem rugói. Csütörtökön nagyon korán megyek.”

 

 

185.

Budapest, 1937. március 11.

 

Kedves Kislányom,

mindjárt sejtettem, kívülről, ahogy ránéztem, hogy mi van a leveledben. Vasárnap nem érek rá. Hanem egy nap délben felmegyek, s beszélgethetünk egy órát. Nem leszek terhedre, ne félj. Sajnáltam, hogy nem találkozhattunk ma, (persze este 7-kor már megint dolgom lett volna); annak azonban örültem, amit a hangversenyről írtál, amit ott megéreztél. Bizony, jó volna Mozartnak, mozartinak lenni. Nagy szó, óriás szó, óriási becsvágy és ábránd! Egészen reménytelen. Csupa formai tökéletesség és egyensúly, és játék mindenütt, a legnagyobb szenvedélyben és fájdalomban is. Micsoda isteni biztosság és angyali édesség! Az a versem, amit nemrég Zene címmel írtam, igazán Mozartról szólhatna leginkább. Nem Wagnerről vagy Beethovenről, nem lázas, romantikus lázadókról. Pedig M. is nagy, erős, hatalmas; régebben elutasítottam magamtól, de már vagy 8-10 éve megértem, hogy az igazi zeneértők őt tartják legnagyobbnak, a legigazibbnak. Természetesen nem mondhatom el, hogy ismerem, pláne hogy úgy ismerem, mint Wagnert. Wagner elérhető volt számomra a pesti Opera révén… De Mozart és még inkább Bach és Händel, s a nagy régi klasszikusok: az ő világukba csak vágyódom, nem vagyok otthon bennük… Beethovent elég jól ismerem… Ezek a romantikus nagyok ostromolták az eget, ahogy titánokhoz, küzdő istenekhez illik. Mozart az égben élt, nem kellett lázadnia. Kinek jobb? Ki a nagyobb isten: a lázadó vagy a birtokban levő? Azt hiszem, az utóbbi. Biztos! Mennyien vagyunk vergődők, férgesek, betegek, megnyomorítottak, s mily kevés az egészséges lélek! Mozart egészséges isten. Szó sincs róla, hogy csak „finom” volna! – – – Néha azt hiszem, hogy ha mindenható volnék (vagy legalább nagyon fiatal és okos és egészséges és gazdag), akkor tudnék Mozart-szerű verseket írni…

Abbahagyom, biztosan nem így van mindez. A zene is egy egész életet kívánna. Nem értek hozzá. De nagyon örülök, hogy tetszeni tudott a hangverseny, s annak külön, hogy eszedbe jutottam.

Mondjam, hogy rengeteg a dolgom? Egyre rengetegebb. Iszonyú, hogy mi torlódott össze áprilisra. Majd elmondom, hogy részvéted vigasztaljon egy kicsit. Baráti köröm eseménye: a „Magyarország felfedezése” c. nagy, tízkötetes szociográfiai sorozat első köteteként megjelent Féja hatalmas vádoló könyve, a Viharsarok (vagyis Békés megye és környéke).

Jön, visszavonhatatlanul jön a tavasz. Ahogy vénül az ember, úgy örül neki mindig jobban.

Isten veled, kedveském. Szeretettel gondolok rád és gondjaidra és a viszontlátásig sokszor, sokszor csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/118. Az eredetileg keltezés nélküli levél utólagos dátumozása („1937 IV……”) pontatlan, ugyanis a levél válasz Vékesné Korzáti Erzsébet előző napi, 1937. március 10-i (314. számú) levelére: „Sajnos holnap nem tudunk találkozni” „vasárnap ráérnék” „Tegnap este egészen véletlenül egy Mozart-koncerten voltam. […] Sokat gondoltam rád a zene alatt. Milyen más vagy, mint ő. Nem mintha nem tudnál »szelíd« és »finom« lenni. Ha az vagy, túlteszel Mozarton, de hát…!” – Zene: Megjelent Az Est 1937. február 14-i számában a 8. oldalon. – Féja hatalmas vádoló könyve, a Viharsarok: Féja Géza (1900–1978) a Magyarországnál Szabó Lőrinc kollégája, az Athenaeum kiadó Magyarország felfedezése című sorozatának nagy vihart és peres eljárást kiváltó első kötete volt a Viharsarok című szociográfiai munkája.

 

 

186.

Korčula, 1937. július 20. este

 

Kedves Böske!

Most már valószínűleg – biztosan – ott vagy a víznél. Mint én, itt, ennél a nagy víznél. Éppen egy Korčula nevű szigetről írok. Bűbájos hely, az isten háta megett. Már hazafelé tartva szálltunk ki, utolsó stációnak.

A szobában írok, Lóci itt alszik a díványon, lent szól a dzsessz és durrognak a petárdák, a tűzijáték. Tegnap volt Maček horvát politikus vezérnek a születése vagy nevenapja, azt ünneplik ma is. Lecsalt a különös lárma; de nem bírtam ki, fel kellett megint jönnöm. Szörnyen árva voltam a fényben, az emberek közt.

Egyáltalán az egész utazás alatt „árva” voltam. Valószínűleg épp azért, mert Lóci minden percemet lefoglalta. Nem volt érkezésem végiggondolni egy gondolatomat, végigérezni egy érzésemet, folyton ővele, az ő kedves, nagyon gyermekes érdeklődésével kellett foglalkoznom: nevelő voltam, megértesz. S vedd hozzá, hogy ez a könnyelmű, engedetlen és vakmerő kis kölyök itt, ahol csak szirtek és tenger van, minden negyedórában egy-egy komoly halálveszélyt úszott meg már két hete. Pestről is rosszkedvűen jöttem el, tele izgalommal és sötétséggel, utólag nagyon rossz gondolatnak látom, hogy Lócit elhoztam. Tudod, miért tettem: olcsónak, ráadásnak látszott az egész… De kifelejtettem a személyi terhet, s az megviselt. Fáradtabb vagyok, mint valaha. Ha a fáradtságomat és sötétségemet és árvaságomat (mondjuk akárminek) legalább „megfogalmazhattam” volna! Akkor úgy érezném, hogy ketten vagyunk: én és a versem. De versem nincs. Legalább 6 óra magány kellene hozzá… S hol volt itt nekem egy óra békességem is!

Ne vedd mindezt panasznak, siránkozásnak, mindennek ellenére nem haragszom egy csöppet sem erre a kis életre itt mellettem, amely most úgy „elnyomott”. Szeretem dicsérni (vagy áltatni) magamat azzal, hogy a kötelességeimet… stb. – nos hát most is megnyugtatom magam: megtettem, amit tudtam.

No, de hagyjuk már ezt.

Végighajóztam az egész dalmát parton, megismételve és kibővítve a régebbi utazásomat. Majd szóban, ha megint látlak, beszélek róla. Röviden csak annyit, hogy voltam Rab szigetén, Spalatóban, hosszasabban Dubrovnikban (Raguza), Kotorban (Cattaro), Budvában, felmentem a Lovčen szerpentinjein a régi Montenegro fővárosába, Cetinjébe, visszajövet megálltam Zelenikában és itt, Korčulán (egy napra). Azt hittem (hányadszor!), hogy valami megváltást kapok az úttól, ezektől a szép déli tájaktól, a tengertől, – mindennek nyoma sincs. Azt hittem, s ez nagyon fájt, hogy soha nem látom már ezt a nekem oly kedves tengerpartot. S most, hogy viszontláttam, még jobban fáj, hogy el kell válnom tőle. Egész idő alatt fájt. Közben ugyanis öregedtem, még kevesebb a reményem, hogy megint eljöjjek, még egyszer eljöjjek. A vendég szerepe, az örök búcsúzkodás, ez nehezedett rám egész idő alatt, az elmúlás, a halál. Hogy tudnék szabadulni tőle? Állandó gyötrelmem, egyre komiszabb, megkeserít, felőröl. Nézem, hogy élnek mások, hogy ölik ki ezt a férget magukból, utánoznám őket, de nem tudom. Függetlennek (gazdagnak) vagy remetének kéne lennem, hogy „egy kicsit”, igazán csak egy kicsit, boldog lehessek. És fiatalnak! – – – Nem is igaz, másnak is, még többnek: mondtam már biztosan, hogy mindenhatónak! (És ez az ember akar remete lenni? Milyen jól összevág!)

Ha szép tájat láttam, szerettem volna elküldeni neked, szegénykém. Hidd meg, tízszer úgy örültem volna neki, ha te utaztál volna itt helyettem. Sokszor ideképzeltelek magam mellé, sokszor láttam magunkat (árnyképünket, léttelen ideánkat) másokban, amint kihajoltak a hajókorláton vagy napoztak valamely csöndes öböl szikláin egymásnak örülve.

Istenem, mit képzelek én rólad, mit várok, vagy mit vártam, kedves? Egyszerre nézlek a földről és a túlvilágról. Nem üresebb, hanem nagyon üres lenne nélküled a világ, bármennyire túlságosan tele van most „rosszal” (is) veled. De, ugye, ennek a rossznak nem mi vagyunk az okai, hanem – – – tudod: végeredményben a szegénységed. Ne haragudj, hogy még most se, itt, ilyen messze se irtódik ki a fejemből az a „rossz”, az a sok baj, amivel kínlódnod kell, s aminek én sem örülhetek.

A zene még mindig szól. Délután néztem a kikötő hajókat, a szűk, csupakő uccákat, ezt a régi-régi, várfalas, őrtornyos, parányi várost, idegennek éreztem magam a pálmák és fügefák alatt, nem élveztem, csak „megjegyeztem”, „tanulmányoztam”… Csónakkészítést és gyerekjátékot és tengeri pókok életét… Este még idegenebb volt a nagy jókedv, a tánc, a sok félmeztelen férfi és nő „nyári estélyiben”. Pedig milyen szép ez a kis Korčula esti megvilágításban! A parton lakom, előttünk keresztben a kikötőpart, jobbra-balra hegyek s egy parti félsziget nyúlványa öleli az éjszakai tengert, a hold már megtelt, az ég csillagos, a szél elállt, a nappali piszok és szegénység nem látszik, csak a fény a nagy fehér köveken, a terméskőházakon, a várfalakon, s a pálmák árnyéka – – – olyan az egész, mint egy tündéri fénykép vagy mozi. Igazán olyan, még az is igazi benne, hogy csak nézem, s kívül vagyok rajta, végleg kívül.

Nem kérdezem, hogy vagy, mit csináltál, de gondolok rá. Írj, mihelyt lehet. Telefonon fogok érdeklődni, van-e máris levelem, elsejétől aztán nekem írhatsz. Nem hiszem, hogy láthatnálak, mielőtt megjössz. Sok idő, de talán türelmesebbek leszünk, még jobban fogunk örülni egymásnak. Légy olyan, amilyennek szeretnélek!

Isten veled!

Remélem, a posta uccajelzés nélkül is megtalál. Vagy küldjem a pesti címedre, hogy onnan továbbítsák? Reggelig még gondolkozom majd rajta.

Légy okos, jókedvű, s fordítsd valahogy a te javadra is azt, hogy a Balatonnál vagy.

A viszontlátásig régi szeretettel csókollak, kedves.

L.

 

Ms 4610/119. Korčula: Szabó Lőrinc 1937. július 10-től Lócival Dalmáciában utazgat; lásd még a Harminchat év, 1. k., 186–189. számú leveleket és jegyzeteiket. A helységneveket a szövegben a Harminchat év 1. kötetéhez hasonlóan a Jugoszlávia útikönyv (írta Bács Gyula; Panoráma, harmadik, átdolgozott kiadás, Bp., 1974., 729.) alapján azonosítottuk és pontosítottuk, bár meghagytuk a helységnevek használatában a horvát, olasz és magyar változatok keveredését. – Ott vagy a víznél: Lásd a levél végén: a Balatonnál. – Tegnap volt Maček horvát politikus vezérnek a születése vagy neve napja, azt ünneplik ma is: Dr. Vlado (Vladimir) Maček (1879–1964) horvát politikus, 1928. július 20-án a belgrádi parlament ülésén meggyilkolt Stjepan és Pavle Radić parasztpárti képviselők után ő lett a Horvát Parasztpárt vezetője. Már az 1929. január 6-án bevezetett királyi diktatúra előtt, majd ezt követően is többször letartóztatták mint ellenzéki politikust; az 1939-ben létrejött horvát-szerb belpolitikai kiegyezés az ő érdeme volt. A Horvát Bánság megalakítása után (ez 1939. augusztus 26-án történt) a közös belgrádi kormány elnöke lett; Jugoszlávia általa szorgalmazott föderalista átalakítása kísérlet maradt, mivel Belgrádban és Zágrábban egyaránt voltak ellenzői, majd e törekvéseknek Dušan Šimunovič repülőtábornok 1941. március 2-i katonai puccsa egyszer és mindenkorra véget vetett. A Független Horvát Állam kikiáltása után, bár kezdetben rokonszenv-nyilatkozatot tett, visszavonult, majd Ante Pavelićék diktatúrája idején internálták. Maček a háború után emigrált, Washingtonban halt meg. (Lőkös István szíves közlése.) – Ez a könnyelmű, engedetlen és vakmerő kis kölyök itt, ahol csak szirtek és tenger van, minden negyedórában egy-egy komoly halálveszélyt úszott meg, már két hete: Lásd a Lóci és a szakadék című verset a Harc az ünnepért kötetben.

 

 

187.

Budapest, 1937. július 31. este

 

Kedves,

hogy vagy, mit csinálsz? Miért nem írtál már régen? Biztosra vettem, hogy B.-nál levelem lesz már a hónap közepéről, s aztán a Balatonról is egy kis beszámoló, tudod, hogy örülök neki mindig. S nem volt, nincs semmi. Miért? Olyan jól mulatsz? Olyan lusta vagy, vagy olyan rosszkedvű?

Nem mehettem, és aligha mehetek le hozzád. Az egész környék zsúfolva ismerősökkel, sorra az egész part, jobbra, balra, végig mind a kettő. De nemcsak ezért: pénz és idő sincs. Utólag nekem mindig rá kell fizetnem a nyaralásra, munkában, tempóban, anyagilag. Annyi kötelező válik sürgőssé egy hónap alatt! Annyi fokozott munkával, helyettesítéssel kell vezekelni a semmittevésért, ami alatt mások dolgoztak helyettem! Nyakamon a színdarab – – – Hagyjuk, ugye?

Telefonon többször beszéltem B.-val, ő mesélt az életetekről, ez az egész, amit tudok. Úgy látom, neked kéne felutaznod! Gondolkozz rajta. Ha csak egy napra is! Mennyi az a költség? Gyere személyvonaton.

Az én szabadságom vége elromlott: most is behívtak az utolsó napokra. Pedig keményen dolgoztam éppen, igaz, hogy magamnak, vagyis verseket írtam, s az nekik nem számít. Négy verssel adósa vagyok a lapnak, ezt is elköltöttem előre, szerencsére már megvan mind a négy. Mind úti vers; egy kis elalvási kép a hajókabinban, szonett, már megjelent a múlt vasárnap, egy hosszabb darab az ottani vad tücsökzenéről most, holnap, aug. 1-én esedékes a Naplóban; a harmadik valószínűleg a jövő vasárnapi Estben jön: a víz örök játéka a parton s a halál stb. a témája; a negyedik egy leánderről fog szólni, amely mifelénk olyan csenevész, s ott, a maga helyén, jó körülmények közt gyönyörűen megnő, s egész hatalmas fa. Egy kicsit belém láthatsz ezekből a témákból. A gondolkozásomba, nem a hangulatomba.

Mert az bizony rossz. Pár hónapja folyton szorongásokat, nyomásokat érzek a szívemben, kínosan állandót; a fejem is sokat fáj, többet, mint bármikor. Én eddig csak múló fejfájásokat ismertem.

Szeretnélek látni, elhiszed? Kislány, gondolj te is rám néha. Nagyon fogok örülni neked, ha megint együtt leszünk. Most használd ki a napot, a jó levegőt s amit lehet, és légy okos, ahogy az a korodhoz illik. Nem haragszol? De hát nem vagy már gyerek. Azt az elsejei dolgot elküldjem? Mindenesetre félreteszem, leteszem valahol számodra, hogy ne legyen nálam.

Csakugyan gyere fel. Úgy, hogy délben, déltájban érkezz, s másnap este indulj vissza. Persze írd meg előre, bár ez most nem olyan fontos, legfeljebb szombat-vasárnap.

Isten veled, sok-sok szeretettel ölellek és csókollak, drágám, isten veled.

Lőrinc

 

Ms 4610/120. B-nál levelem lesz: Steyskal Babánál. – Nyakamon a színdarab: A Nemzeti Színház számára fordítja Szabó Lőrinc Catherine Turney Keserű aratás című, Byronról szóló darabját, amelyet majd csak 1938. október 12-én mutat be a Nemzeti Kamaraszínháza; a Harminchat év 1. k., 189. számú levelében még Dubrovnikból írja panaszkodva feleségének: „Mindössze egy felvonást fordítottam le a Byron-darabból.” – Négy verssel adósa vagyok a lapnak: Álom a tengeren, Pesti Napló, július 25., 5. oldal; Dalmácia tücskeihez, Pesti Napló, augusztus 1., 29. oldal; Beszélgetés a tengerrel, Pesti Napló, november 14., 5. oldal (de megjelent ugyanebben az évben november 28-án a nagyváradi Szabadságban, november 23-án az Aradi Közlönyben, és december 2-án a clevelandi Szabadság magazin szépirodalmi részében is); Egy raguzai leánderhez, Az Est, augusztus 8., 8. oldal. – Azt az elsejei dolgot elküldjem? Mindenesetre félreteszem, leteszem valahol számodra, hogy ne legyen nálam: az elsején esedékes pénzjuttatás.

 

 

188.

Budapest, 1937. augusztus 2. délután

 

Kedves Bözsi!

Hát szakítottál? Vegyem annak a soraidat, bejelentésnek szeptember elé?

Biztosra vettem, hogy ma végre kapok hírt rólad. Persze, nem ezt vártam. Azaz, hogy ez is, ez a lehetőség is ott volt mindig, évek óta ott volt már a láthatár alatt, beszéltünk róla eleget. S a hallgatásod ez alatt a hosszú július alatt, az is jelezte, hogy a lehetőség legalábbis nem távolodott.

Legyen, ahogy akarod. Mindig azt mondtam, sőt én kértem, hogy bizonyos esetben feltétlenül hagyj el. Így hát most se mondhatok mást. Nem is akarod bizonyára; egy szóval se kérted, hogy akár csak egy szót is feleljek. Miért írok mégis? Hogy megnyugtassalak mindkét esetre, arra is, ha csak fáradt, kedvetlen vagy s bizonytalan énfelém, és arra is, ha már nem lehet szó bizonytalanságról. Kedves, légy nyugodt, bízom benned, hogy igaz leszel hozzám, szeretettel és együttérzéssel foglak fogadni s akár eddigi közelségben, akár messzebbről barátod maradok.

Nehéz írnom. Minden két mondat, minden két szó közt megállok, gondolatban megidézlek, kérdezlek, mit akarsz igazán? Úgy írok, mintha az első levelet írnám, az első szerelmes levelet egy asszonynak, akiről előre tudom, hogy nagyon is soká, nagyon soká fogom szeretni, több mint tíz évig, ami már egy életnek is nagy, nagy darabja.

Mikor én a leveledet, akkor kaphattad ma délelőtt te az enyémet. Júliusi hallgatásod úgy lehangolt, hogy már alig volt erőm másodszor is írni. De azért örömmel írtam, bár tartózkodóan is, hiszen nyaralás közben hátha idegen kézbe kerül. Láthatod, hogyan gondoltam rád, s most már én is tudom, milyen üzenet élt ugyanakkor tebenned számomra. Nem haragból, neheztelésből emlékeztetlek erre az összevetésre, csak azért, mert szedegetem az emlékeket, és ez volt az utolsó.

Fáj is a dolog, hogyne fájna. De túl kell lenni rajta. Minden érzésem marasztalna, kedves, de ismerlek, ismerem titkos elszakadási törekvéseidet s a nyíltakat, és megint csak azt mondhatom: ahogy akarod. Utóvégre – ezerszer megvitattuk, megforgattuk az egész kérdést – mellettem egy speciális és nehéz szerepet kell betöltened, s ez a szerep nagyon különbözik attól, ami nő számára általában kívánatos lehet. Nincs jogom rád, ha nem tudok többet adni magamból, mint amennyit adtam. Igaz, hogy én másképp mérem ezt a „magamból”-t, mint te most. Bözsikém, te voltál a legnagyobb szerelmem, fiatalságom és férfikorom legnagyobb öröme. Szeretném, ha később majd, amikor már nem irritál a jelen, büszke tudnál lenni a közösségünkre. Én büszke vagyok rá, és hálás vagyok neked, s tudom, hogy csak a te karjaidban tudtak meggyógyulni olyan sebeim, melyeket te okoztál. És sok más gyötrelmem is.

Bözsikém, én már öreg vagyok. Téged, ugye, mindenütt fiatalosnak, fiatalnak találnak! Volt egy-két-három front az életedben, amelyen „harcolnod” kellett. Nekem egyszerre száz „frontom” van: elkoptam, elfáradtam, elcsüggedtem, békét akarok. Ezért nem „harcolok” (többek közt) érted: szerelmünk most legyen csak a te kezedben. Én elfogadom a döntésedet, s akárhogy döntesz, számíthatsz rám. Van még négy heted, – föltéve, hogy ebben a vonatkozásban is megvan. Írj vagy ne írj, ahogy jobb neked. Szombaton még kértelek, hogy utazz fel. Most már nem írhatom ugyanezt, de ha jössz, ha jöhetsz, éppoly szerelemmel fogadlak, mint amilyen igaz szeretettel kívánom jó sorsodat akkor, ha már nem jöhetsz, vagy ha még nem tisztáztad végleg, hogy mit is csinálj. Akkor majd szeptemberben!

Isten veled, édes szerelmem. Elhallgatom, amit kimondani, leírni is oly jó és nem búcsúzom tőled. Szeptemberig nem is zavarlak.

Lőrinc

 

Ms 4610/121. Hát szakítottál? Vegyem annak a soraidat, bejelentésnek szeptember elé?: Az említett levél nem ismert. – Mikor én a leveledet, akkor kaphattad ma délelőtt te az enyémet: Az előző, 187. számú levélre utal; Vékesné Korzáti Erzsébet a Balatonnál van. – Júliusi hallgatásod úgy lehangolt, hogy már alig volt erőm másodszor is írni. De azért örömmel írtam, bár tartózkodóan is, hiszen nyaralás közben hátha idegen kézbe kerül: Csak egy levél, az előző, 187. számú ismert; esetleg a még Korčuláról írtra gondolhat. – Szerelmünk most legyen csak a te kezedben: A szöveg szakítási szituációjának jelzése; Szabó Lőrinc ekkor írja A nyárvégi naphoz című verset, amelyik a Pesti Napló 1937. augusztus 29. számában, a 3. oldalon jelent meg; Szabó Lőrinc az Erzsike című visszaemlékezés jegyzeteiben általunk közölt listában erről a versről írja: „egyik válási bejelentése után, hazajövet; a nap és ő – egy”.

 

 

189.

Budapest, 1938. [dátum nélkül]

 

Kedvesem, vártam a leveledet, s megjött. Kár, hogy olyan lehangolt vagy. Szomorúságra nekem is van okom, mégsem mondok le legalább a kevés jóról, amit ki lehet erőszakolni. Nem akarok lemondani rólad sem. Nem vonom vissza azt, amit mondtam, tudod, mit: a végső, biztos jobbtól nem tudlak megfosztani, – de szeretlek annyira, hogy csak így, ilyen egyszerűen, sőt ilyen fájdalmasan és haragosan nem tudok megválni tőled. Mert az az érzésem, hogy te egy tompa, rossz állapotban vagy, valami dermedt, csöndes kétségbeesésben, magad előtt is titkolt (?) haragban és dacban. Nem tudok, nem vagyok hajlandó úgy elszakadni tőled, hogy közben fájj, hogy irtózz tőlem, hogy kerülj. Márpedig ezt teszed, – nem téveszt meg a nyugodt hangod. Miért nem akarsz találkozni velem? Miért kelljen ilyen hirtelen elválni, mikor tudod és tudom, hogy igenis szeretlek, és csak akkor tudom vállalni a rólad való lemondás veszteségét és fájdalmát, ha van valami, ami ellensúlyozza az önzésnek, az önző szerelemnek a szenvedését, valami, aminek messziről mégis örülni lehet. Ez most nincs itt, ennek még nincs itt az ideje, és lehet, hogy sohasem lesz. Miért sietteted mesterségesen a dolgokat? Ezzel csak kínt okozol mindkettőnknek. Kedvesem, látni, hallani akarlak, veled akarok lenni, – egy morzsányival nem vagy kevesebb számomra, mint voltál. Szeretlek, igenis, szeretlek, úgy, ahogy sokszor és mindig mondtam, senkit nem tudtam úgy szeretni, mint téged. Nem hibám ez és nem erényem, ez a tény. Elképzelhetetlen számomra minden boldogság, amelyben neked nincs részed, amelynek te nem vagy valahogyan része. Ne haragudj rám, kedves, ne gyötörd magad, ne gyötörj engem sem, akard mindkettőnk javát, és bízz egy kicsit tízesztendős kapcsolatunkban, bízz a becsületességünkben, abban, hogy szeretjük egymást és javát akarjuk egymásnak: nem lehet, hogy – bármilyen rosszak is a körülmények – végeredményben ne jó legyen a vége, ne valami szép, örvendetes, vigasztaló. Az ilyen mesterséges szakítás pedig csak fájni tud, egyre jobban fájni. Kedvesem, ne hagyj el, nem hagylak el.

Ide figyelj! Most 7 óra van. Felmegyek hozzád, néhány könyvet adok át. Ezeket nem azért adom, mert… hanem mert anélkül is adtam volna, érted? Szóval fogadd el. Remélem, beszélhetek is veled. Nem fontos, hogy mit. Szeretlek, és tudom, hogy szeretsz te is. Édes kislányom, egy szót se többet, szabadítsd fel a szívedet a nyugtalanságod, a rémlátásaid, a dacod alól. – – Szóval felmegyek, s ha nem vagy otthon, ott hagyom ezt a levelet.

Hívj fel holnap. De egy szót se vitáról, ilyesmiről! Csak a hangodat akarom hallani, a nevetésedet, édes. Hallani akarlak. Hívj 12 körül. És ha lehet, találkozzunk. Csütörtökön okvetlen; ha lehet, előbb is. Csütörtökön várlak, s egy szót se beszéljünk ezekről a szörnyű hetekről. Végtelen szeretettel várlak, kedves, és ölellek, mindig,

Lőrinc

 

Ms 4610/126. Az eredetileg keltezés nélküli levél utólagos, más irónnal írt dátumozása („1938…”) okán ide iktattuk a levelet. Lehet, hogy ekkor következik be az a Luka-család által emlegetett terv, hogy Steyskal Baba váratlan halálát követően Dr. Luka István feleségül vette volna a férjétől különváltan élő Vékesné Korzáti Erzsébetet; annyi tény, hogy egy időre fiával együtt hozzá költözött Vékesné, hogy az anya nélkül maradt két fiút nevelje. Luka László visszaemlékezése szerint december 6-án, Mikulás napján vitték kórházba édesanyját. A Somkútiné Luka Erzsébet tulajdonában levő temetési számláról kiderül, hogy 1937. december 11-én halt meg Steyskal Gabriella, temetése 1937. december 13-án volt a Farkasréti temetőben. A temetés költsége 980 P volt. Luka László szerint Korzáti Erzsébeték kb. 1938 márciusáig laktak náluk. Mindennek ellenére azt sem zárhatjuk ki, hogy a hangsúlyozott tíz év és a hangoztatott csütörtöki találkanap valamelyik 1934 vagy 1935-ös „haragszom rád”-időszakra utalja a levelet.

 

 

190.

Titisee (Hotel Titisee),
1938. július 29.

 

Kedvesem,

a munka miatt egy nappal később írok, mint ígértem. E pillanatban fejeztem be a Kleist-féle darabot. Jaj, de jó. A felét tehát letörlesztettem az adósságnak, a könnyebbiket, de mégiscsak a felét. Úgy féltem, mint még soha. Még attól is, hogy meghalok közben, szerencsétlenség ér, hogy elvesztem a kéziratot stb. Mióta itt vagyok Titiseeben, úgyszólván éjjel-nappal dolgoztam, megszállt a mánia, a második felvonás végén át akartam térni a Shakespeare-re, de mégse, mégse azt csináltam, akartam, hogy legalább az egyik darab teljesen kész legyen, és egy negyedórával ezelőtt leírtam az utolsó szót. S most írok neked, és elmondom mi történt eddig.

Ma péntek van. A múlt szerdán indultam. Tehát:

Szerda: Fárasztó utazás, Bécsben egy óra, apró elintézések, aztán tovább, a táj „hegyesedik”, szépül, olvasok egy kicsit; a fülkében fejben dolgozom az Amphitryonon; reggel 8 után végre este 8-kor: Salzburg. Drágán szálltam meg, olcsón vacsoráztam. Egészen öngyilkos hangulatom volt. Este még szétnéztem a városban, alig „értettem” belőle valamit, szerettem volna menekülni valami elől, szorongatott a két darab. Másnap:

csütörtökön: délelőtt megnéztem most már rendesen Salzburgot. Felmentem a régi várba is. Gyönyörű, csodálatosan szép hely. Jó idő volt, egész helyrebillent a hangulatom. Útikönyveket vettem. Délben ki a vasútra és tovább, Innsbruck felé. Itt már az igazi, nagy Alpok vannak, szörnyű kőóriások, gleccserek, fent hó, lent április-május. Gyönyörű volt Zell am See: kis tó, körötte villák, hegyóriások. Táj-szépség leírhatatlanul sok mindenütt a vonalon. Folyton néztem, hol van a zöld hegyi legelőkön olyan kis faház, amilyenben én kívánkozom dolgozni. Egy német tanárnő ült mellettem, vénkisasszony, az magyarázott. Ő is Seefeldbe ment, ahova én. Innsbruckba ½ 6-kor értünk. Uzsonna, egy óra járás, egy angol könyv kellett volna, nem kaptam meg. 7-kor tovább. Ekkor jött az egész út legszebb, legvadregényesebb szakasza: fel 1200 m-es magasba. Mennyi alagút, milyen vad szakadékok, egész rövid szakaszon! Azt hiszem, 30 km sincs az út, nagy az emelkedő. Seefeldben alig kaptam szállást. Végül a Hotel Seespitze megszánt. Ott van, egy parányi tó mellett. Ezen a helyen egy barátomat (Komjáthy Aladárt) kerestem fel. Este vele a kis „bár-kaffé”-ban. Édes kis hely ez a Seefeld, pár száz lakosa és rengeteg idegene van.

Péntek. De. dolgoztam a napon, délben egész kis hegyi túra K.-val, megbeszélések otthoni, politikai dolgokról; délután és éjjel is munka.

Szombat: délig szakadatlan munka. Tudod, hogy kb. egy és egyharmad felvonással készen voltam már Pesten. Most a II. közepén tartottam. Délben vasút. Le Innsbruckba, s tovább Svájc, illetve a Bodeni-tó felé. Nem volt csatlakozás; este meg kellett szállnom soronkívül Lindauban, egy aranyos kis szigetvárosban. Minden zsúfolva. Kétórás keresés után, mikor már minden árat megadtam volna egy szobáért, befogadott a műhelye mellé egy suszter. Megváltás volt a rossz ágy is. Legalább spóroltam: 1 márkát fizettem csak. Megnéztem egy mozidarabot, nagyszerű, tanulságos volt a híradó az új Németországról, a Munkaszolgálat tevékenységéről.

Vasárnap: ½ 6-kor talpon. A vasúti jegyet beválthattam hajójegyre. Két kofferemet poggyásznak feladtam Freiburgba; könnyen mozogtam. Egy hajó átvitt Friedrichshafenbe, ahol a Zeppelinek hangárjai vannak. Egész kis városka a parton. Egy órát töltöttem ott. Másik hajóval tovább Meersburgba, ahol 100 éve egy híres, kitűnő költőnő, Annette von Droste-Hülshoff élt és meghalt. Megnéztem a várkastélyát, a szobát, ahol dolgozott stb. Ez igazán nagyszerű hely, szerettem volna ott maradni. Esett az eső, egyre jobban. Három óra Meersburg után a harmadik hajó átvitt Konstanzba. Esett, de ott is szétnéztem. Iszonyú fáradt voltam. Hogyne! Agyonzsúfoltam az időmet programmal, minden negyedórát és kilométert kihasználtam. Du. 3-kor vonaton Freiburg és a Fekete-erdő felé. A szörnyű eső majd megbolondított. Freiburgot undorítónak találtam. A Römischer Kaiserben szálltam meg. Éjjel még dolgoztam.

Hétfő: Kiderült. Én is földerültem. A Schwarzwald-Verkehrsbüreau-ból viszont akárhova telefonáltattam szobáért a tegnap átszelt hegyvidék kisebb-nagyobb nyaralótelepeire, – besetzt, alles besetzt, hónapokra előre foglalva minden. Hát megbuktam. Ilyen szörnyű messze eljövök, s most mehetek vissza? Elindultam a vonaton, délben, és leszálltam a 850 m magasan levő Titi-tónál. Minden teli. A Titisee Hotel egy kis vacak depandanszában azonban épp megürült egy szoba. Isteni szerencse. S mert vacak, „olcsó”: 4 márka reggelivel. Viszont az itteni óriási reggeli nekem ebédnek is jó. A söntésben előfizettem vacsorajegyekre. És iszonyú tempóban dolgozni kezdtem. A tóparton, a nagy park lugasaiban, a szobámban. Soha ilyen tempóban nem dolgoztam még életemben. Olyan rekordot csináltam, hogy – –

Kedd: Reggel ½ 10-től este 11-ig megállás nélkül munka.

Szerda: Reggel 9–este 10: munka. Vége a II. felv.-nak.

Csütörtök: Reggel 8–este 11: munka. Egész nap esett.

Péntek: Reggel ½ 9–11: vége a III. felv.-nak.

Tudod, mi ez?

Nem tudhatod. – Hja, csütörtökön még egy verset is küldtem, egy szonettet, Az Estnek!

Most összeesem és meghalok. Mint egy kiszáradt spongya, olyan az agyam, szinte hallom, hogy zörög, ahogy gondolkozom. – Hogy a környék milyen, azt már láthattad a lapomból. Egy kis asztalt és széket kihoztam a kis ház mögé a rétre, a fenyves szélére, itt, a napon írok. Szeretnék tudni rólad. Milyen jót tenne neked egy ilyen hely, egy ilyenféle pihenés. Még nekem is jót tesz biztosan, bár agyon kell strapálnom magam. Lásd, folyton erre térek vissza, tele vagyok izgalommal, aggódással, de már reménnyel is. Ha itt lehetnél, ma nem dolgoznék tovább. Átsétálnánk a szomszéd telepekre a nagy fenyveseken át. És talán még meg is csókolnál. Meg?

A lapon már írtam két felkiáltójelet: franciatanár! és: Parád vagy Parádpótlék! Te! Legyen eszed! Mert most átmenetileg nem siránkozol annyit magadnak, azt hiszed, bírod majd legalább két heti feltétlen pihenő nélkül? Az a Galgóczy biztosan tele van, érdeklődj Az Est utazási irodájában annál az ismerős lánynál valami más iránt. Még nyolc pengőt is fizess meg, csak menj el és jó hely legyen! Egész keveset kell hozzátenned a magadéból! Akarom! A parádi megoldás persze a legjobb volna, én is kérem P.-t, nyomja meg még egyszer a „gombokat” mindenütt. De el ne herdáld az időt! És ugyanígy fogd már szigorúan a gyereket! Kell korrepetitort venni! Vigyázz, mert nagyobb baj lesz! – Ha pedig elutazol, utazz lehetőleg most, amikor én is távol vagyok. És ne szórakozz, ne mulass, ne fürödj, ha elmégy. Csak feküdj a fekvőszékben, a szabadban, csak olvass, csak egyél és aludj. Unatkozz. Az a legnagyobb erőgyűjtő. Ha más nincs, írj a Bakonyba és menj le oda. Húsz napra is futja talán. Koszton ne spórolj, mert ráfizetsz azzal, hogy nem erősödöl.

És aztán írj rögtön. Még az is meglehet, hogy már elmentél; remélem, utánad küldik a levelemet. Vasárnap nem hordják ki, de hétfőn Pesten megkapod. S ha rögtön írsz, két nap alatt, legkésőbb csütörtökig itt lesz. És írj még egyszer, úgy, hogy pénteken délután feladd. Azt még biztosan itt megkapom. Ami elkésik, azt a hivatalba küldetem utánam.

Szeretnék itt maradni 10-éig legalább, s ha a pénzemből futja, tovább is, mert itt semmire sincs már gondom, beállítottam magam a gépies munkába, és most jön még csak az igazi!

Nem, ne pénteken írj utoljára, hanem vasárnap du. Azt is megkapom. Szóval kétszer legalább. De sokszor is jó volna. Drágám, légy okos, és fogadd meg, amit mondok.

Csak jó maradna az idő! Tegnap meghűltem egy kicsit…

Most egész elkábulok a napon, dongók, méhek rajzanak körül, az egész rét forró, nehéz szagát a mellembe szívom. Vágyom rád, tudod. Olyan szomorú vagyok tulajdonképpen. A gyerekeimet is sajnálom.

Csókollak, kedves. Látom, hogy intesz búcsút, hogy szállsz fel – az ebédünk után – az autóbuszra. Írj!

Isten veled.

Lőrinc

 

Pistát üdvözlöm!

 

Titisee: Szabó Lőrinc 1938. július 20. és augusztus 22. között (a már német megszállás alatt levő) Ausztriában és Németországban utazik, és a Fekete Erdőben dolgozik (címe: Wolf’s Hotel Titisee Hochschwarzwald). Shakespeare Ahogy tetszik és Kleist Amphitryon című drámáit fordítja a Nemzeti Színház részére (bemutatóik: Németh Antal rendezésében 1938. december 17., illetve 1939. február 18.); három verset és egy tárcát ír az úton: Angyal (szonett, megjelent: Az Est, 1938. július 31., 8. oldal), A Fekete Erdőben (Az Est, 1938. szeptember 4., 8. oldal), Titi tó (Az Est, 1938. augusztus 14., 8. oldal) és Shakespeare-rel a Fekete Erdőben (Új Idők, 1938. december 18., az Ungarn című német nyelvű folyóiratban, a Német-Magyar Társaság kiadványában pedig németül, 1941. december; Kötetben: Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, sajtó alá rendezte Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003. 453–458.); lásd még a Napló, levelek, cikkek 84. számú levelét, a Harminchat év, 1. k., 190–198. számú leveleit és jegyzeteiket, valamint a Vers és valóság 118–119., 130. oldalát.

Ms 4610/122. Komjáthy Aladár: (1894–1963) költő, Babits tanítványa volt. – Zeppelinek: Konstruálójukról elnevezett kormányozható léghajók, lásd még kötetünk 179. számú levelét. – Annette von Droste-Hülshoff (1797–1848) német írónő Die Judenbuche című novelláját Szabó Lőrinc utóbb A zsidóbükk címmel a Deutsch-Ungarische Gesellschaft általa szerkesztett Kazinczy Könyvtára számára fordítja; a fordítás újabb kiadása a szintén kétnyelvű Medaillon sorozatban jelent meg (Argumentum, Bp., 1995.), a kötet utószavában a szerkesztő, Kárpáti Pál megírja az első kiadás történetét, és közli Szabó Lőrincnek feltehetően Farkas Gyulához (1894–1958), a Berlini Magyar Intézet igazgatójához, a Német–Magyar Társaság alelnökéhez, egyetemi tanárhoz 1940. június 7-én írott levelét, amely a berlini Humboldt Egyetem magyar tanszékének irattárában maradt meg. – Még egy verset is küldtem, egy szonettet, Az Estnek: Az angyal címűt, Mihályfi Ernőnek (1898–1972), ekkori főnökének, a Magyarország főszerkesztőjének; lásd Napló, levelek, cikkek, 84. számú levelet: „Ma, tudva, hogy szombatra soros vagyok Az Estben, mégis rászántam magamat, hogy megrablom egy kicsit ezeknek az uraknak [Shakespeare, Kleist] az idejét. Gondoltam, két órát ellopok tőlük, talán lesz versem. És reggel nyolctól délután 3-ig dolgoztam valamin, sikertelenül. Szörnyen mérges voltam: most aztán se saját vers, se haladás a fordításban. S mit tesz isten: ekkor nekiláttam egy másik témának, egy szonettnek, és 15 perc alatt kész lett. Ez nálam csoda, mert rendesen napokig dolgozom egy-egy darabon. Úgy látszik, mégiscsak »angyal« lesz belőlem is. […] A vers szonett lévén, a strófáknak egymás alatt kell maradniuk!” – A lapon már írtam két felkiáltójelet: – az említett lap nem ismert. – Kérem P.-t, […] Pistát üdvözlöm: Dr. Luka István.

 

 

191.

Titisee (Hotel Titisee),
1938. augusztus 3.

 

Drágám! Most kaptam a leveled, örültem neki, mint mindig. Olyan okosan, egyszerűen írsz, olyan világos eszed van. Csak magadnak nem tudsz tanácsot adni. Persze, mert neked nem tanács kéne, hanem elsősorban akaraterő és biztonságérzet. Akkor nem a halálról, a könnyű halál vágyáról beszélnél magadban, hanem arról, hogy hogyan lehessen legjobban elviselni a nehéz életet. A kosztos diákok dolga veszélyes: elmaradhatnak, meglóghatnak a fizetéssel; legalább kétszobás lakást (plusz konyha) kell venned, hogy minimális nívót adhass nekik, enélkül pedig nem kérhetsz tisztességgel (s nem kapsz sehogy) megfelelő árat. S van benned elég üzleti realizmus? Te azt ridegségnek, kegyetlenségnek érzed, nagy baj. De szerezd meg a megfelelő „lelkiséget”: a belátás sokat segít!

De hagyjuk ezt az egyoldalú vitát, innen igazán nem dönthetünk el semmit. Visszatérek a leveledre. Bizony, megint csak a fejem meg a karom lesz barna (négerbarna). Járhatnék szandálban, rövid nadrágban, sétálhatnék, napozhatnék, fürödhetnék, csónakázhatnék, túrázhatnék, sírok is néha egy-egy percre, hogy nem teszem; de nem érek rá. Tudod, miért jöttem ide, milyen borzalmas anyagi helyzetben voltam, hogy egy kicsit kirántottam magam e két munka vállalásával. Az előleg felvétele azonban nem volna megoldás; sőt 2000 pengővel, újabb adóssággal nyomná az életemet és a lelkemet. Ezt le kell dolgozni!! Tudtam előre, kiszámítottam, hogy hozzávetőlegesen 150 órányi sikeres szellemi munkával megcsinálhatom a Kleistot; talán kevesebbel is. A Shakespeare-t többel, mert ahhoz sokat kell a szöveget preparálnom. Ezért dolgozom ilyen kétségbeesetten, s ezért fogy ilyen jó tempóban a kétségbeesésem. S ezért mondok le a nyaralás tulajdonképpeni örömeiről: többet kapok így: szuszt a jövőre. Ilyen messzire is azért jöttem, hogy ne érhessen utol pesti izgalom; jó, hogy az idén olyan óriási kedvezményt adtak a német vasúton.

Múltkori levelemben, attól tartok, összezavartam az időt, s valahol egy nappal előbbre csúsztam. Nyertem egy napot, a múlt szombaton vettem észre. Képzeled, hogy örültem neki. – A koszt ne aggasszon, ebédet nem spórolásból nem eszem rendszeresen; én nagyon jól élek, kb. 12–13 pengős módon, ez kellett a zavartalan és legnagyobb sikert ígérő „munkafeltételekhez”, s ez megnyugtathat. Ha kimerülök és esetleg soványodom, az a munka miatt lehet csak, ez pedig kikerülhetetlen.

A Shakespeare-rel is jobban birkózom, mint vártam. Véletlenül nagyon jól kiszámítottam mindent, hogy mire lesz szükségem; nem átallottam a kicsik mellett ilyen nagy, nehéz, jegyzetes kiadást, nagy szótárt, külön Shakespeare-szótárt stb. hozni a kofferemben; s most minden kéznél van. S valahogy mintha többet tudnék az angolban, mint vártam. Az Ahogy tetszik kétötöde is készen van már. Itt minden napom majdnem egy otthoni héttel fölér.

Leveledet, látom, július 31-én írtad, a pesti bélyegző aug. 1-et mutat. Ma kaptam meg, reggel. Óvatosságból tehát mégse vasárnap írj utoljára, hanem már szombaton. Valószínű, hogy én a jövő szerdán megyek el innen; a magam szórakozása majd az lesz, hogy nem egyfolytában teszem meg a különben is szörnyű hosszú utat, hanem vargabetűkkel megyek hazafelé. Ami kész, illetve kész lesz a darabokból, azon persze még sokáig kell „simogatni” egyet-mást, de az már nem félelmes és nagy, inkább csak pepecselő, bár körülményes munka.

Mint ahogy írtam, olyan gépies és pontos volt továbbra is az életem. A kis ház mögött, vagy a nagy hotel és a part közt, a házi park zöld kis rejtekhelyeiben megbújva dolgozom. Az idő istenien jó volt eddig. Nappal 30 fok, éjjel hűvöskés. Most, hogy a munkát félbeszakítva – néha reggel 8-tól este nyolcig egy percre sem állok fel! – levelet kezdtem írni, kijöttem a partra, ahol óriási nyitott uzsonnázó hely van. Nyerskő korlát a partnál, aztán vagy száz méter szélességben négy sor asztal, nyári székek, ernyők, a parti fasor mentén. Ez a Titisee Hotelhez tartozik. Csak 15 lépés a rejtekhelyemtől, de még csak egyszer ültem itt. Előttem a tó, a fenyvesekkel borított hegyek közt. Másfél óra alatt körüljárhatnám. Az utolsó nap talán megteszem. Fürdenek benne, vitorláznak, a motorok mögött „hullámlovagolnak”. Jobbra-balra strandok, teniszpályák, pihenők. Gyönyörű, gazdag, kulturált hely ez. Valahonnan az imént vagy háromszáz pucér férfi vonult végig a főuccán, hármas sorokban, katonás énekszóval, jókedvűen és cigánybarnán, fiatal munkások és entellektüelek vegyest: egy munkatábor tagjai, a fürdőbe vonultak a vezetőikkel. Teljes, nagy nyár van, mégis tavasziasan friss minden: a hegyek előnye.

Most jut eszembe: címzésnél Titisee-t írd városnévnek; a Hochschwarzwald csak olyan ráadásos megjelölés. A fürdőnek is, a tónak is Titi-tó a neve. Csakugyan madárcsicsergéses név, mint írod.

Szeretném végtelenül, ha sikerülne Parád, vagy akármi. Feltétlen el kell menned 3 hétre, akármibe kerül! Nem hagyhatod az elintézést az utolsó percre, mert minden meglehetős tele van, főleg a közelebbi helyek. S a Bandi tanuljon! Magyarázd meg neki komolyan, mit jelentene pénzben, időben és lelki fájdalomban egy elvesztett év! – – A Balatonra is mehetnél! S élj úgy, ahogy írtam!

Persze, ha itt volnál, ha itt lehetnél! Csöndesen, de igaz szeretettel vágyom rád. Jó volna, ha tudnám, hogy valahol a szomszédban vagy, mondjuk, Saigban (ahová mégis átrándultam már): kis közeli telep a hegyek közt. Szeretnék vonaton átmenni Donaueschingenbe is, itt van a Duna forrása, félóra ide.

Isten veled, drága kislányom. Még két hét és pár nap, és látjuk egymást. Szeress továbbra is, és légy okos, erős. Sokszor gondolok rád. Ölellek és csókollak.

Lőrinc

 

Titisee: Szabó Lőrinc 1938. július 20. és augusztus 22. között (a már német megszállás alatt levő) Ausztriában és Németországban utazik, és a Fekete Erdőben dolgozik (címe: Wolf’s Hotel Titisee Hochschwarzwald). Shakespeare Ahogy tetszik és Kleist Amphitryon című drámáit fordítja a Nemzeti Színház részére (bemutatóik: Németh Antal rendezésében 1938. december 17., illetve 1939. február 18.); három verset és egy tárcát ír az úton: Angyal (szonett, megjelent: Az Est, 1938. július 31., 8. oldal), A Fekete Erdőben (Az Est, 1938. szeptember 4., 8. oldal), Titi tó (Az Est, 1938. augusztus 14., 8. oldal) és Shakespeare-rel a Fekete Erdőben (Új Idők, 1938. december 18., az Ungarn című német nyelvű folyóiratban, a Német-Magyar Társaság kiadványában pedig németül, 1941. december); lásd még a Napló, levelek, cikkek 84. számú levelét, a Harminchat év, 1. k., 190–198. számú leveleit és jegyzeteiket, valamint a Vers és valóság 118–119., 130. oldalát.

Ms 4610/123. Most kaptam a leveled: A levél nem ismert. – Külön Shakespeare-szótárt: A Szabó Lőrinc-könyvtár feldolgozói, Forgács Anita és Györe Gabriella az Ahogy tetszik kötetben nem találtak külön Shakespeare-szótár füzetet, de az 1939-ben fordított Macbeth esetében igen: Macbeth by Shakspere. Mit Anmerkungen zum Schulgebrauch neu herausgegeben von Studiendirektor Prof. Dr. Oskar Thiergen. English Authors 44. Lieferung, Ausgabe B. Mit Anmerkungen in einem Anhange. Bielefeld und Leipzig, 1915. Velhagen und Klasing. Benne a szótár: Wörterbuch zu Macbeth by Shakspere. Velhagen und Klasings Sammlung, französischer u. englischer Schulausgaben. English authors Liefg. 44.; lásd még kötetünk 201. számú levelét. – S a Bandi tanuljon!: Vékes Endre elbeszélése szerint franciából kényszerült pótvizsgára, ugyanis Esztergomban olyan kitűnően tanult meg franciául, hogy Pesten tankönyvet sem vett, tanára nagyképűségének figyelmeztetéséül buktatta meg (lásd még kötetünk 303., 310. és 316. számú leveleit). Erre vonatkozhatnak Szabó Lőrinc előző, 190. számú levelének megjegyzései is: „franciatanár! […] fogd már szigorúan a gyereket! Kell korrepetitort venni! Vigyázz, mert nagyobb baj lesz!” – Csakugyan madárcsicsergéses név, mint írod: a Titi tó című vers címihlete származhatott e megjegyzésből.

 

 

192.

Bärental, 1938. augusztus 5.

 

Kedves Bözsi, – ma kirándultam a Fekete-erdő legmagasabb pontjára, a Feldbergre. Csak 15 km-nyire van Titiseetől. Idáig, Bärentalig vonat hozott, innen postaautó vitt fel. Az egész napot ott töltöttem, oda vittem magammal a munkát. A táj errefelé mindenütt ilyen jellegű. Jól vagyok. Remélem, maguk is. A legjobbakat kívánja, sokszor üdvözli és kezét csókolja

Sz. Lőrinc

 

Titisee: Szabó Lőrinc 1938. július 20. és augusztus 22. között (a már német megszállás alatt levő) Ausztriában és Németországban utazik, és a Fekete Erdőben dolgozik (címe: Wolf’s Hotel Titisee Hochschwarzwald). Shakespeare Ahogy tetszik és Kleist Amphitryon című drámáit fordítja a Nemzeti Színház részére (bemutatóik: Németh Antal rendezésében 1938. december 17., illetve 1939. február 18.); három verset és egy tárcát ír az úton: Angyal (szonett, megjelent: Az Est, 1938. július 31., 8. oldal), A Fekete Erdőben (Az Est, 1938. szeptember 4., 8. oldal), Titi tó (Az Est, 1938. augusztus 14., 8. oldal) és Shakespeare-rel a Fekete Erdőben (Új Idők, 1938. december 18., az Ungarn című német nyelvű folyóiratban, a Német-Magyar Társaság kiadványában pedig németül, 1941. december); lásd még a Napló, levelek, cikkek 84. számú levelét, a Harminchat év, 1. k., 190–198. számú leveleit és jegyzeteiket, valamint a Vers és valóság 118–119., 130. oldalát.

Ms 4610/124. Freiburgi postapecsétű bärentali képeslap.

 

 

193.

Salzburg, 1938. augusztus 12.

 

Kedves Böske, nagyon sajnáltam, hogy semmi újabb hírt nem kaptam. Hétfőn telefonálok. Mindennel elkészültem. A viszontlátásig kezét csókolja

Sz. Lőrinc

 

Titisee: Szabó Lőrinc 1938. július 20. és augusztus 22. között (a már német megszállás alatt levő) Ausztriában és Németországban utazik, és a Fekete Erdőben dolgozik (címe: Wolf’s Hotel Titisee Hochschwarzwald). Shakespeare Ahogy tetszik és Kleist Amphitryon című drámáit fordítja a Nemzeti Színház részére (bemutatóik: Németh Antal rendezésében 1938. december 17., illetve 1939. február 18.); három verset és egy tárcát ír az úton: Angyal (szonett, megjelent: Az Est, 1938. július 31., 8. oldal), A Fekete Erdőben (Az Est, 1938. szeptember 4., 8. oldal), Titi tó (Az Est, 1938. augusztus 14., 8. oldal) és Shakespeare-rel a Fekete Erdőben (Új Idők, 1938. december 18., az Ungarn című német nyelvű folyóiratban, a Német-Magyar Társaság kiadványában pedig németül, 1941. december); lásd még a Napló, levelek, cikkek 84. számú levelét, a Harminchat év, 1. k., 190–198. számú leveleit és jegyzeteiket, valamint a Vers és valóság 118–119., 130. oldalát.

Ms 4610/125. Salzburgi postapecsétű képeslap: Die Salzachstadt von Mülln.

 

 

194.

Budapest, 1938. augusztus 19.

 

Kedvesem,

iszonyú sok lótni-futni-valóm volt mindkét nap. Tegnap nem értelek el telefonon, mai két hívásom is éppen rosszkor történt. Végül leszaladtam hozzád, s nem vagy itthon. Nem várhatok tovább.

A munka sajnos rendkívül erős lesz, mindhárom lapot állandóan tudósítani. Most már csaknem minden kész. Szombaton délben indulunk (a különvonat csak később); vasárnap de. Berlin; hétfőn reggel Kiel. Részletes programot nem adnak előre. Az igazi ünnepségek Kielben kezdődnek, Berlinben folytatódnak és Passauban fejeződnek be. Kb. nyolc napig leszek oda az újságírókkal.

 

Ms 4610/153. A keltezés nélküli levél utólagos, más irónnal írt dátumozása („1942….”) nem helytálló: németországi út előtti és utáni levél, amikor még „mindhárom lapot állandóan tudósítani kell”, csak 1939-ig, az Est-lapok (Pesti Napló, Magyarország, Az Est) együttes létezéséig íródhatott. A különvonatra való utalás kormányszintű látogatásra utal, a program pedig a Horthy-látogatás (1938. augusztus 20–26., szombattól péntekig) programja. – Szombaton délben indulunk: 1938. augusztus 20.

 

 

195.

Budapest, 1938. november 16.

 

Kedvesem,

nem tudom, hogy fog alakulni a hét vége. Kérlek, hívj fel szombaton (vagy már esetleg pénteken) délben, ½ 12-kor. Előbb is lehet, 9-től kezdve. És vagy szombaton délután leszünk együtt, vagy vasárnap délelőtt. Utóbbi esetben Pesten, valamelyik kávéházban, mondjuk a szerkesztőséggel épp szemközt levő Palace-ban. Onnan átszólnék déltájban a színházba, hogy kaphatok-e estére jegyet. Valószínűleg kaphatok. Minthogy zöldkeresztes óvónőről (vagy miről) és vidéki orvosi életről van szó, Pista biztosan örülne, ha látná. Esetleg tehát üzenj neki, hogy tartsa – vasárnapi újabb értesítésig – üresen az estéjét. Rengeteg munkát ad az előadásaim megírása. Minden vonalon nagy a felfordulás, csak közvetlenül a találkozónk előtt tudom meg, szabad vagyok-e. – A felvidéki vers rendben lesz, majd odaadom, most nincs nálam egy példánya sem. Vigyázz mindenre, magadra, egészségedre. A viszontlátásig ölellek. Csók.

Lőrinc

 

Ms 4610/127. Vasárnap […] a színházba […] estére jegyet […] Minthogy zöldkeresztes óvónőről (vagy miről) és vidéki orvosi életről van szó: Kodolányi János Vidéki történet című darabjáról van szó, a Nemzeti Színház Timár József, Könyves Tóth Erzsi és Lukács Margit főszereplésével november 12-én mutatta be, november 19-én vasárnap este ½ 8-kor is ezt játszották. – Pista biztosan örülne: Az ekkor már özvegy dr. Luka István. – Rengeteg munkát ad az előadásaim megírása: Mohácstól Csokonaiig (A magyar irodalom középkora, Zrínyi Miklós, A kuruc költészet, A XVIII. század, Csokonai Vitéz Mihály), a Fővárosi Népművelési Bizottság szabadegyetemi irodalmi előadásai, (a sorozat megindulását az Est-lapok 1938. december 9-én jelentik be), a kézirat a család tulajdonában van; a szövegek kiadása: Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások. (A szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Steinert Ágota.) Magvető Kiadó, 1984., 243–285., illetve jegyzetei: 667–668. – A felvidéki vers: Az első bécsi döntés hatására született költemény 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-kastély aranytermében kihirdetik: az ún. tengelyhatalmak, Németország és Olaszország döntőbírósági határozata alapján a Felvidék egy részét Magyarországhoz csatolták vissza; Csehszlovákiából 11 927 négyzetkilométer területet és 869 299 lakost Magyarországnak ítéltek, a vitatott városok közül Kassát, Ungvárt és Munkácsot. Ezt megelőzően Ipolyság városból kivonultak a csehszlovák csapatok és a magyarok bevonultak; a Pesti Napló 1938. október 20-i, csütörtöki számának 4. oldalán Ipolysági helyzetkép a Temps-ban. Párizs, október 19. címmel ismerteti, hogy Maxim Beaufort, a Le Temps tudósítója lapjában miként számol be az eseményről: „A csehek távozása és a magyarok bevonulása […] a legteljesebb rendben zajlott le”; ezt megelőzően a Pesti Napló már október 19-én, szerdán a 13. oldalon A göböljárásiak országzászlót visznek Ipolyságnak címmel képes riportban számol be, hogy az előző napon, kedden délután 4 órakor érkeztek Budapestre, a Szabadság térre a göböljárásiak, ahol ünnepélyes fogadtatásukra a főváros népének ezrei gyülekeztek; a zarándokcsapat az ünnepség után tovább indult Ipolyság felé. Október 22-én, a Pesti Napló 2. oldalán híradás, Ipolyság, október 21. dátumozással: „Horthy kormányzóról nevezik el Ipolyság főterét.” Ezután jelenik meg a Pesti Napló október 23-i, vasárnapi számában a 17. oldalon Szabó Lőrinc verse Ipolyság ünnepén címmel, amely leírja édesanyja reagálását a rádióhír hallatán, valamint saját emlékezését gyermekkorára és a balassagyarmati táj Ipolyon túli részére; a vers az 1943-as kötetében már Az Ipoly ünnepén címmel jelenik meg; a Vers és valóság magyarázataiban hozzáteszi: „Mondhatnám azt is, hogy ebből a versből nőtt ki a Tücsökzene emlékvilága. […] Nagyon finoman visszatartott hazafias megnyilatkozásnak érzem a verset: semmi uszítás a csehek és a tótok ellen.” (135.); a verset utóbb az Új Idők is leközli, a kassai Schalk-ház termében felolvasott 1939. március 26-i Szabó Lőrinc-előadás függelékeként. De lehetséges, hogy egy akkor még publikálás előtt álló másik versére utal a levél, amely Feltámadás címmel az Új Idők 1938. november 20-i számában, majd a Kecskeméti Lapokban 1939. január 22-én olvasható; a vers az Összes verseiben már Az első döntés címmel jelenik meg (mert már második döntés is elkövetkezett közben); a Vers és valóságban így emlékezik ennek a versnek a keletkezésére a költő: „Budapest népe minden szervezés nélkül estére felment a Szent György térre, ott a miniszterelnökség erkélyéről valaki, talán Imrédy, kihirdette az eredményt és beszédet mondott. Napokon át boldog lázban égett egész Magyarország. Nemcsak a részleges eredménynek, de annak is örültünk, hogy nem kerül sor fegyveres összecsapásra.” (135.).

 

 

196.

Budapest, 1939. február

 

Kedvesem,

most kaptam telefont, hogy kedden ebédeljek a Várban. Tudod, hol. Biztosan elhúzódó hosszú tárgyalás lesz, és már nem mehetek ki utána. Kérlek, hívj fel kedden vagy szerdán délelőtt 11–½ 12 körül, s beszéljük meg, mikor mehetek ki hozzád, vagy hogy te bejöhetsz-e. Csütörtök és szombat rossz nap, a többi még jó. Hogy mulattál szombaton? Kezedet csókolja és ölel

Lőrinc

 

Az Ms 4610/221. keltezés nélküli levél utólagos, ceruzával írt dátumozása („1939 febr.”) ha elfogadható, akkor a Várban való ebéd és tárgyalás titokzatossága az Est-lapok sorsára vonatkozik, és a helyszín Miklós Andor palotájára, az ebéd pedig Miklós Andor özvegyének, a lapkonszern akkori tulajdonosának, a Vár-beli palotájában élő Gombaszögi Fridának a hívását jelentheti. A mi olvasásunk ehhez a levélhez kapcsolja az Ms 4610/214-es számozásút, amely hasonló titokzatosságával utal valamiféle tárgyalás eredményére.

 

 

197.

Budapest, 1939. február

 

Kedvesem,

Köszönöm érdeklődésedet. A tárgyalás a lehető legsimábban és legelőzékenyebben folyt le. Most majd egy másik fórum elé kerül. Ez a rész, amelyről én referáltam, jelentéktelen darabja egy nagyobb egésznek. Még mindig érzem a meghűlésemet, holnap fejezem be a darabot, csütörtökön adom át. Péntek délben várom a hívásodat. Ölellek, csók,

Lőrinc

 

Ms 4610/214. Lásd az előző levél datálását.

 

 

198.

Budapest, 1939. június 6. kedd délután

 

Drága gyerekem,

nagyon sajnállak, hogy beteg vagy. Látod, látod, olyan nagyon fogadkoztál, hogy te sohase hűlsz meg és nem kapod meg az influenzát! És azt is sajnálom, hogy nem búcsúzhatok el tőled. Úgy készültem rá! Legalább láttalak volna valahogy. Tudom, hogy lázas vagy, isten ments. De ha nem írsz a betegségen kívül még két-három érvet a felmenetelem ellen, bizony, azt hiszem, mégis benéztem volna hozzád. Most egy hétig vagy még tovább azt fogom érezni, hogy beteg vagy. Vigyázz nagyon, hogy komolyabb valami ne fejlődjék belőle. Holnap, szerdán, még bemegyek a hivatalomba (ott aztán feje tetején áll minden, nem tudom, meddig bírjuk még egymást) és délután 4-kor indulok Berlinbe. Nem foglak látni a jövő hét közepéig. Mihelyt megjövök, rögtön írok persze; a hazaérkezés dátuma kissé bizonytalan. Arra mindenesetre kérlek, hogy a jövő szerdán, ½ 12 tájban, már feltétlen hívj fel, még ha nem kaphattál is előbb értesítést. Az már egész valószínűtlen ugyanis, hogy szerdán ne legyek itt. S esetleg már aznap együtt lehetünk a másnap helyett. Szóval, szerdán hívjál, kedves. Ha lehet, igyekszem előbb is, de aligha megy majd. S addigra már rég légy makkegészséges, igen, makkegészséges. Gondolj közben sokszor rám és szeress.

Isten veled, édeském, csókollak a viszontlátásig.

Lőrinc

 

Ms 4610/155. A hiányos dátumozás: „kedd du.”, ahol a hétfőt kihúzta, utólagos évszámjelölése („942….”) pontatlan, mivel 1942-ben kétszer is járt Berlinben (a weimari írótalálkozó idején, és utána december elején Berlinben és Bécsben), de a hét napjainak ezen beosztása (szerda délutáni utazás és következő hét elejei visszatérés) nem alkalmazható azokra az esetekre. Tudunk még egy 1943. június 19-i, szombati berlini szerepléséről (erre utal kötetünk 226. számú levele is), de a levélnek a hivatalára vonatkozó kitétele („ott aztán feje tetején áll minden, nem tudom, meddig bírjuk még egymást”) egyértelműen az Est-lapoknak a felszámolás előtti, 1939-es állapotára vonatkoztatható. (Lásd még a következő, 199. számú levelet és ennek jegyzetét.) Szabó Lőrinc ekkor a Berlini Magyar Intézetben tart előadást június 9-én, Neue Ungarische Dichtung – Geist und Stil címmel, előadásáról a Pesti Napló 1939. június 10-i száma számol be a 10. oldalon: Szabó Lőrinc előadása Berlinben a magyar líráról címmel. A Színházi Magazinban közölt, id. Magyar Bálintnak adott interjújában ezt mondja utóbb előadásáról: „Kicsit izgatott voltam előzőleg, bevallom, mert ez volt első német nyelvű előadásom. A kislányom tanárnője fordította le, és aztán Horvát Henrikkel gyúrtuk át, hogy minden tekintetben kifogástalan legyen.” (Magyar Bálint: Beszélgetés Szabó Lőrinccel berlini előadásáról, irodalmi terveiről – és Egyiptomról, Színházi Magazin, 1939., 2. évfolyam 26. szám, június 25. 74.; Horvát Henrik (1877–1947) magyar művek, köztük Szabó Lőrinc verseinek németre fordítója.) Az előadás német szövege megjelent az Ungarn 1941. májusi számában, 261–278., a magyar szöveg címe: A stílus és szellem főirányai az újabb magyar költészetben, teljes szövege megjelent a Szabó Lőrinc: Magyar sors és fehér szarvas című cikkgyűjteményben (szerkesztette Bognár József, Magyar Fórum Könyvek, 1994., 88–102.). Erre az előadásra utal a következő, 199. számú levél: „Maguk a berlini dolgok egészen nagyszerűen sikerültek, professzorok egész sora hallgatott”.

 

 

199.

Budapest, 1939. június 13. vagy 14.

 

Kedves Bös,

sajnálom, hogy nem láthattalak ma, mégis köszönöm az értesítésedet. Csakugyan nem lett volna sok örömöd bennem. Fáradt vagyok, levert, a rosszkedvem megmozdíthatatlan, semmi a világon nem érdekel, legfeljebb, hogy még több bajom ne legyen, vagy, hogy mindennek vége legyen. Nincs szívem sírni előtted, éppen teelőtted; így is sokszor elfelejtkezem a szükséges magatartásról, és ha megértem is, rosszul esnek a leintéseid. Mit licitáljunk egymásra a panaszkodásban? Ezt nem haragból mondom, csak szomorúan: belátásból. Maguk a berlini dolgok egészen nagyszerűen sikerültek, professzorok egész sora hallgatott, köztük Eduard Spranger, az öreg filozófus, valósággal restelltem, hogy én beszélek nekik. Hétfőn jöttem meg, ma reggel már várt a leveled a hivatalban. Még nem tudom, mit jelent a lapnál váratlanul bejelentett új főszerkesztő, Gratz Gusztáv (volt külügyminiszter, jelenleg Rassay-párti képviselő). Inog, recseg-ropog minden a környezetemben, bennem is, már alig van erőm megőrizni a nyugalom és erő látszatát.

Telefonálj, ahogy ígérted, majd meglátjuk, hogyan találkozhatunk. Csak vigyázz magadra mindenképpen, szegénykém. (Fontos: ezentúl ½ 12 és 12 közt telefonálj; szükség esetén előbb; később már alig leszek elérhető.) Nincs pénz. Szabadságomat júliusra kértem, döntés még nincs. Mindenféle rossz előérzeteim vannak, örömöm semmi, munkám rengeteg. (Megint panaszkodom!)

Isten veled! Csókollak.

Lőrinc

 

Ui.: Persze azért javulhat is a helyzet. Hát hogyne!

 

Ms 4610/154. A keltezés nélküli levél utólagos, más irónnal írt dátumozása („1942….”) nem helytálló: a berlini szereplés mindenképp 1939-es dátumú, a levél hazai utalásai is ehhez az évhez kötik; az előadás Szabó Lőrincnek az előző levélben emlegetett, 1939. június 9-i első német nyelvű előadása. (A dátum Kabdebó Lóránt kismonográfiájában: Szabó Lőrinc, Bp., Gondolat, 1985., pontatlanul 1939. június 4-ként szerepel.) – Eduard Spranger: (1882–1963) német filozófus, pedagógus; Szabó Lőrinc 1945-ös védőbeszédében ezt írja erről a találkozásról: „A szabad szellem emberei ekkor – már rég – egymásra ismertek a puszta stílusról: arról – mint Eduard Spranger, a nemes filozófus, nekem hálásan mondta –, arról, hogy »manapság bizony nem vagyunk hozzászokva olyan gondos, kidolgozott nyelvhez, amilyet Ön használt!« A jobbaknak, a jóknak különös, lassú, szívós és sima szövetkezése, összefogása indult meg. Vallomások hangzottak el, meglepő egymásra ismerések történtek. Csakugyan regény kellene mindennek az igazi feltárásához!” (Bírákhoz és barátokhoz, 209.). – Hétfőn jöttem meg: 1939. június 5. – A lapnál váratlanul bejelentett új főszerkesztő, Gratz Gusztáv: (1875–1946) volt pénzügy- és külügyminiszter. – Rassay-párti képviselő: Rassay Károly (1886–1958) liberális politikus, 1923 és 1944 között az Esti Kurir főszerkesztője, a Nemzeti Szabadelvű Párt (1935-től Polgári Szabadságpárt néven) vezére.

 

 

200.

Ótátrafüred (Hotel Hoepfner),
1939. július 20.

 

Kedvesem,

hírt adok végre magamról. Eddig nem volt végleges szállásom. Ötödik napja vagyok itt, dolgozom (címem: Sz. L., Starý Smokovec, Hotel Hoepfner). Egész görcsös a kezem a sok írástól.

Csak öt napja! Ti. nagy baj jött közbe és egy egész hetet veszítettem. Az egyik gyereket hajóra ültettem vasárnap reggel s nem volt erőm elutazni. Nem mondom, hogy megsúgta valami, de nagyon akartam még látni Lócit, s kimentem érte a cserkésztáborba, ahonnan aznap este úgyis hazajöttek. Este a vonaton rosszul lett, vakbéltáji görcsök fogták el, éjjel ki kellett hívni az újságíró-főorvost, az meg egy sebésztanárt hívott, fél 1-től fél 3-ig konzultáltak, hogy vakbél-e vagy vesekő, s hogy operáció kell-e, ópiuminjekcióval altatták, csöndesítették el a kicsit, – képzelheted, mindez mit jelent. Reggel kórházba vittem, ott egész sereg vizsgálatot hajtottak végre rajta, az operációs veszély azonban hálistennek visszafejlődött; úgy látszik, vesehomok okozott irritációt: biztosat ma se tud senki. A gyerek most is orvosi felügyelet alatt van otthon; úgy tudom, nincs semmi akut baj, jókedvű stb. De hát az eset lefejezte a szabadságom elejét. Pénteken vittem haza, szombat reggel indultam ide és estére érkeztem. Téged közben nem tudtalak értesíteni, napról-napra húzódott a megoldás. S hogy egy kicsit megnyúzott, azt, ugye, gondolod?

Itt nagyon jó, szép minden; Ófüreden vagyok, van itt vagy ötven közeli-távoli, régi és új ismerős. Este érintkezem csak emberekkel, egész nap dolgozom a nagy balkonon, gyönyörű napban (bár most éppen esik) – úgy, ahogy tavaly Titiseeben. Ez a Hoepfner új szálló lehet, igazán pompás, a Tatra szanatóriumban kosztolok; az újfürediekkel is találkozom (emlékszel rájuk) – de nem hozzájuk mentem. Itt méregdrága az élet, de már tele minden. Három héttel ezelőtt viszont teljesen üres volt a két telep: akkor inkább ez csábított. De így is rendkívüli kedvezményt adtak, s én igyekszem letörleszteni a költséget s a Macbeth-előleget, sőt belekezdek a másik darabba is. Már négerbarna vagyok (igaz, hogy már barnán jöttem). Úgy látszik, napi 120 sor lesz az átlagos teljesítményem; keveslem, bár ez már szinte ijesztően sok. Egész el vagyok keseredve a nagy jólétben.

Persze, hogy szeretném tudni, hogy vagy, s megoldódott-e a lakásügyed. Még nem tudom, mikor megyek haza. Ti. a késett kezdett miatt most már egy tagban, zökkenéstelenül kéne kihasználnom maradék időmet, s a direkció esetleg itt tart utólagos otthoni fizetésre. Ez vonz is, mert előreviszi nagyon a munkámat, és ijeszt, mert mégis új kiadás, és a hivatalomban nem tudom, hogy leszek az elsejével. Ha lehet, megoldom innen levélileg, – tán kigondolok valami megfelelő formát. Mindenesetre értesítelek. Te írhatsz, írj is rögtön, úgy örülök minden levelednek. Írd rá a levélre kívül feladónak a Pista nevét és címét, vagy a Nádor uccát: ezt ne felejtsd el. Hogy a posta hogy jár, még nem tudom, eddig egy sort sem kaptam, pedig érdekel, izgat a gyerek állapota, – de alighanem gyengén, talán Pozsonyon át: ezért aztán július 25-e után ne írj, hacsak mást nem jelzek.

Ideges vagyok, kedves, csupa gond (biztosan te is) – mihelyt hazagondolok, vagy az életre, a valóságra, bármilyen vonatkozásban, és szinte jó reggeltől estig beletemetkezni ebbe a királygyilkosságba. Jaj, de szép, rettenetes és erős mű! Tudod, hogy időnkint dolgoztam rajta február óta. Kb. 2 gyenge felvonás volt kész, hogy eljöttem Pestről. Most a negyediknek a közepén tartok. Valami 1900 sor az egész, és 1282 megvan. Remélem 5 nap alatt befejezem. S akkor átdűlök a Troilus és Cressidába.

Isten veled, drágám! Mit mondjak? Unod már, hogy: légy okos stb. Majd csak megoldódik minden. Válaszd a lakásügyben a legésszerűbb megoldást, s ha mégse lenne jó, biztos, hogy úgyis túljutsz rajta. Nem olyan végzetes egy negyedévi tévedés. Innen messziről nem mondhatok egyebet. S vigyázz magadra (és a kis pénzedre!)

Írj rögtön, jó? Édeském, gondolatban sokszor csókollak, ölellek.

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1939. júliusában a Tátrában fordítja Shakespeare Macbethjét a Nemzeti Színház részére (bemutató: Németh Antal rendezésében, 1939. november 18-án); leveleit a Grand Hotel különböző levélpapírjain írja; lásd még: a Harminchat év, 1. k., 202. számú levelet és jegyzetét. Szabó Lőrinc utazását és Macbeth-fordítását a pozsonyi Új Hírek 1939. augusztus 8-i számának interjúja is megörökíti: Segesváry Izabella: Körinterjú Ótátrafüreden három magyar művésszel. Szabó Lőrinc Shakespearet fordít, Hír Sári fogyni, Simonffy Margot hízni akar.

Ms 4610/128. Szombat reggel indultam ide, és estére érkeztem: 1939. július 15. – Az újfürediekkel is találkozom (emlékszel rájuk): Vág H. Lajos és felesége Anica, akiknél a húszas években Szabó Lőrincné, Vékesné Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrinc is vendégeskedtek, lásd kötetünk 69. számú levelét és jegyzetét, valamint a Harminchat év, 1. k., 37–53., 62–85. számú leveleit és jegyzeteit. – Belekezdek a másik darabba is: Shakespeare: Troilus és Cressida, csak a háború után fejezi be a Franklin kiadónál megjelenő kétkötetes Shakespeare-összes számára (1948-ban). – Megoldódott-e a lakásügyed?: Ekkor költözik a Kissvábhegyi útról feltehetőleg a Városmajor úti lakásba; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és a következő, 201. számú levelet. – Írd rá a levélre kívül feladónak a Pista nevét és címét, vagy a Nádor uccát: Dr. Luka István ekkor XI. Szent Imre herceg (most Villányi) útja 86. szám alatt lakik; a Nádor utcai cím azonosíthatatlan, ám valószínűleg azonos a kötetünk 152. számú levelében említett címmel.

 

 

201.

Ótátrafüred (Hotel Hoepfner),
1939. július 26. délelőtt

 

Kedvesem,

tegnap megjött a leveled, rövid volt, de örültem neki, csókollak érte. Itt szabályszerű szanatóriumi élet folyik, nekem nagy kedvezményt adtak, 80 korona helyett 57-et fizetek naponta. Persze ez is sok, de megéri: sokszorosát megkeresem.

Vasárnap estére elkészültem az új Macbeth-tel. Tudod mi ez? Embertelen teljesítmény, álmodni se lehetett. Az utolsó három napon 240, 177, majd 187 sort csináltam meg. És azt hiszem, gyönyörűen. Utána aztán kiállt belőlem a szusz, azt mondhatnám, hogy rombadőltem. Most csak aludni tudok, két napja egyetlen sor se sikerül. Igaz, hogy ez már az újabb darab volna, a Troilus és Cressida. Hát tartok egy kis szünetet. Ha megint lendületbe tudnék jönni, esetleg elsején túl is itt maradok, előlegezik.

Függ ez a pénzen kívül az otthoni helyzettől és az időtől is. És mind a kettő veszélyes. Lóciról igen rossz híreket kaptam: a további vizsgálatok azt mutatták, hogy meg van támadva a tüdeje. Fekszik, félig izolálva stb. Aztán mégis volt már egy láztalan napja: nem nagy, de jó jel arra, hogy talán mégse komoly nagyon a baj. A vese körüli zavar máig rejtélyes. Újabbat nem tudok róla. – Az idő pedig: hát a nagy hőség után most három napja szörnyű hideg van, a 14 fokot még csak bírtam, de a tegnap esti 7 és a ma reggeli 4 fok már túl kevés. A portás azt mondja, hogy a hegyoldal egészen havas, most köd takarja. És várom, hogy fűtsenek; egyelőre kabátban kuporgok a szobámban, levelet írok, s utána a Troilust szótározom majd.

Akárhol lesz a lakásod, meghagyod új címedet a régin, és utánad küldik biztosan a postádat. Úgyhogy én nyugodtan írok még az elutazásom előtti délutánon (vagy amikor eldől) értesítést a Kissvábhegyi útra. Te már ne írj, ezt kell kérnem. Úgyis lesz elég dolgod. Ellenben Pistáéknál telefonon mondd be az új címedet elsején, úgy, hogy mondják meg az érdeklődőknek, írják fel. S így akármikor érkezem, rögtön megtudhatom. Havaséknál is meghagyhatod, ha az első telefon nem fogja tudni, akkor majd ott érdeklődöm.

Bizonyos jelekből azt látom, hogy engem a hivatalban nagyon szeretnének Berlinbe küldeni. Nincs nagy kedvem hozzá, sőt egyáltalán nincs. A részletektől függ, mi lesz.

Kedves vagy, hogy visszagondolsz utolsó együttlétünkre. Nem voltál olyan nagyon fáradt és rosszkedvű, én nagyon örültem neked és jólesik rád gondolnom.

Ha úgy írok, hogy még a régi címedre elseje után ér, természetesen csak formális üdvözlés lesz, jelezve, hogy mikortól kezdve vagyok Pesten. A szerkesztőségbe, ne felejtsd, csak 10-én megyek be először.

Isten veled, drágám, okos és szerencsés megoldásokat kívánok. Egy, két, három, négy, sok, sok, sok puszit és ölelést küld és nagyon szeret régi barátod,

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1939. júliusában a Tátrában fordítja Shakespeare Macbethjét a Nemzeti Színház részére (bemutató: Németh Antal rendezésében, 1939. november 18-án); leveleit a Grand Hotel különböző levélpapírjain írja; lásd még: a Harminchat év, 1. k., 202. számú levelet és jegyzetét. Szabó Lőrinc utazását és Macbeth-fordítását a pozsonyi Új Hírek 1939. augusztus 8-i számának interjúja is megörökíti: Segesváry Izabella: Körinterjú Ótátrafüreden három magyar művésszel. Szabó Lőrinc Shakespearet fordít, Hír Sári fogyni, Simonffy Margot hízni akar.

Ms 4610/130. Tegnap megjött a leveled: A levél ismeretlen. – Macbeth, Troilus és Cressida: Lásd az előző, 200. számú levelet. – Lóciról igen rossz híreket kaptam: betegségének alakulásáról, lásd az előző, 200. számú levelet, valamint a Harminchat év, 1. k., későbbi, július 27-i, 202. számú levelét, amelyben Szabó Lőrincné számol be Lóci állapotáról. – Én nyugodtan írok még az elutazásom előtti délutánon […] értesítést a Kissvábhegyi útra: A szabadságának meghosszabbításáról és hazaindulásáról ígért levél ismeretlen. – Pistáéknál telefonon mondd be az új címedet elsején, úgy, hogy mondják meg az érdeklődőknek, írják fel: Dr. Luka István; Korzáti Erzsébet lakcímváltozásáról lásd az előző levél jegyzetét. – Havasék: Azonosíthatatlan személyek; hacsak nem Hüvösék helyett tévesen írja Szabó Lőrinc: ugyanis az adott bizalmas összefüggésben Luka doktor mellett csakis ők jöhetnek számításba. – A hivatalban nagyon szeretnének Berlinbe küldeni: Nem tisztázott fogalmazás: a szerkesztőségből illetőleg valamilyen hivatalos (minisztériumi) helyről, egyszeri alkalomra avagy hosszabb kinntartózkodásra ekkoriban nem utazott Berlinbe.

 

 

202.

Budapest, 1939. október 30.

 

Kedvesem,

nem kaptam telefont, aggódom. A múltkor még azt akartam figyelmedbe ajánlani, hogy mint éjjel-nappal igénybe vett ápoló többet igényelj feltétlenül. – Most tízezerfele kell szakadnom, csak a pénzt adom fel és ezt a pár sort írom. – Kedd, szerda újságszünet. A Napló kedden jelenik meg utoljára. Az én dolgom nem ütődik nyélbe, most már majdnem teljesen bizonyos. – Csütörtökön hívjál, lehetőleg ½ 11–½ 12 közt. Ha lehet, addig is becsöngetek, s az ajtón át válthatunk pár szót. Erőt, kitartást, kedves!

Ölellek és csókollak:

L.

 

Ms 4610/209. Keltezés nélküli levél. – Mint éjjel-nappal igénybevett ápoló többet igényelj feltétlenül: Feltehetően valamilyen állástervre vonatkozó tanács. – A Napló kedden jelenik meg utoljára: 1939. október 31-én, miután adótartozás okán az Est-lapokat megszüntették, a Pesti Napló elsőként szüntette be a megjelenést. Az Est és a Magyarország november 17-ig még megjelent. Mivel jelzi, hogy kedd és szerda lapcsinálási szünet (ünnep: Mindenszentek és Halottak napja) a még megmaradó lapoknál is, és csütörtökre kér telefonhívást, a levél feltételezhető ideje hétfő, azaz október 30-a, ha előbb írta volna, hétfőre is kérhetné a telefonhívást.

 

 

203.

Budapest, 1939. november 13. hétfő este

 

Kedvesem,

beütött a baj: hirtelen letelt a szabadságom, ma délben (hétfőn) telefonon berendeltek, reggel 8-kor munkába kell állnom. Az „Esti Újság” megindulása miatt, ahogy már a múlt hét végén sejtettem. Más dolog is adódott… Csak azért írom meg, mert így kissé megnehezült a mozgási szabadságom ezen az utolsó pár napon, és csak délután vagy este találkozhatunk. De most már telefonálhatsz. Én nagy buzgón dolgoztam, nem értem rá elmenni a levelekért. De talán épp ott, B.-nál találkozunk majd. Hívj fel, értesíts mindenről. – Az uccán, a táskámon írtam e pár sort.

Csókollak,

L.

 

Ms 4610/230. A hiányos dátumozás: „hétfő este”. – Az „Esti Újság” megindulása miatt: A Magyarország félhivatalos kormánylappá változott gróf Teleki Pál miniszterelnök elképzelései szerint; az új főszerkesztő Szvatkó Pál (1901–1959), a Prágai Magyar Hírlap külpolitikai szerkesztője, majd 1938-tól a Felvidéki Magyar Hírlap szerkesztője; segédszerkesztője régi munkatársa, Darvas János (1891–1945) lett; Szabó Lőrinc a továbbiakban a naponta kétszer, részben változott tartalommal megjelenő Magyarország című lap (Esti és Reggeli) olvasószerkesztői beosztását kapja az Esti Magyarországnál. Feltehetően az előkészületek idejére az újraindulás (1939. november 18. szombat) előtti hétfőn (november 13-án) rendelik be a zavartalan munkamenet elindítása miatt; a nyitó számban jelenik meg Szabó Lőrinc Álom (az Összes verseiben: Társadalom) című verse, éppen a bejelentett változások alá tördelve: ez egyszerre a költő névjegye is, de a vers témáját tekintve egyfajta elkülönbözése is, hiszen az előző (202. számú) levélben éppen arról panaszkodik, hogy „az én dolgom nem ütődik nyélbe.” A lapnál a normálisan megterhelt napi elfoglaltsága eszerint állandósul az elkövetkező években, 1944 végéig: „de. fél 10-ig a lakásomon vagyok, tel. 1-644-82; 11 óra után pedig a Magyarország szerkesztőségében, tel.: 222-220.” (lásd: Napló, levelek, cikkek, 92. számú levél); de extra megterhelésre is számíthatott: „Június közepétől tegnapig D. Kocsis [Dernői Kocsis László] távollétében én szerkesztettem ténylegesen az esti Magyarországot. Kutya munka volt, teljesen lefoglalt. Tegnap szabadultam fel, s minthogy ugyaneznap a rádión is túljutottam, az első normálisan megterhelt nap délelőttjét használtam fel […]” (levele a katonáskodó Szegi Pálnak 1942. július 16-ról; a levél Kiss Ferenc tulajdonában, xeroxmásolata a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában). – Én nagy buzgón dolgoztam: A Szabó Lőrinc fordította Macbethet 1939. november 18-án mutatta be a Nemzeti Színház Németh Antal rendezésében. – B.-nál találkozunk majd: Korábban ez a betűjel Dr. Luka Istvánné Steyskal Babára vonatkozott, de ekkor már ő nem él; tehát a megszokott név vagy már csak a férjet jelenti, vagy a levél időpontja korábbi vonatkozást ad, de ez az előbbi érvek miatt nem valószínű; ekkoriban a B. jelzés Vékes Endrét (Bandit) jelentheti, ő érettségije után édesanyjával lakik, de Vékesné Korzáti Erzsébet a Svábhegyen dolgozik (lásd kötetünk 205. és 212. számú leveleinek jegyzeteit), így a legvalószínűbb: a B. az anya és fiú közös lakását jelenti, ahol ekkoriban inkább csak a fiú lakik.

 

 

204.

Budapest, 1940. június vége, július eleje

 

Drága Böském,

nagy baj, hogy, úgy látszik, még mindig nem bízunk egymás állhatatosságában, nem bízunk eléggé. Pedig már láthatnád, hogy nem foglak, nem tudlak, nem akarlak elhagyni. Hogy te megtedd, az ellen minden fájdalmam ellenére sem tiltakozom, sőt előmozdítom (tudod jól), föltéve, hogy az végleges és biztosított helyzetet teremt számodra. Másképp nem engedlek el, hagyd abba kétségbeesett kísérleteidet, ne ejtsd kétségbe saját magadat sem. Ilyenkor túlzol, sértesz, bántasz, meg akarod gyűlöltetni magadat. S hiába tudom (ah, 15 éve tudhatom már), hogy csak beszélsz és fenyegetőzöl, mégis marad vissza ilyen jeleneteid után, sajnos, marad bizonytalanság bennem. A legutóbbit is kibeszéltük; de mondhatom, valamit még mindig nem értek benned. Kegyetlenné teszel a kínzásaiddal, és csak ha megbántalak, akkor látod bizonyítva teljes szerelmemet és ragaszkodásomat? Őrült vagy, szívem; ez a fájdalmon-át-való-megbizonyosodási-törekvésed nem lehet igaz és egészséges. (Igaz, hogy előjeleit régesrég ismerem.) Budakeszi után olyan ellenségem voltál, mint senki, s olyan fájdalmat okoztál. Mi hajthatott? Mikor aztán azon a tisztáson az a szörnyűség történt, a vessző, és hogy otthagytalak, egyszerre összetörtél és utánam szaladtál, és, úristen, akkor voltál boldog? Akkor hittél csak újra: csak a fájdalmamon át tudtál hinni? Látod, ezek a dolgok, melyek, ha nem is ilyen extrém formában, de már sokszor megtörténtek köztünk, ezek engem nemcsak valami ijedt többlet-sajnálattal és többlet-szeretettel töltenek el, de félelemmel is: bizonytalansággal az akaraterőd és a hited iránt. (Nem naggyal, nehogy eltúlozd a dolgot.) Most úgy beszélek, hogy alig ellenőrizhető sejtelmeimet sem titkolom előtted, s nem is egészen biztos, hogy az ilyesmik pontosan úgy fekszenek a lélekben, ahogy a szavaid mutatják. De szeretném, hogy ez se maradjon rejtve előtted. Böskőm, édesem, csak veled igazán jó lenni, csak melletted; adósod vagyok százféleképpen, tudom, hogy te aztán önzetlenül szerettél, s mióta már és milyen helyzetekben! Legyünk végre hittel egymás iránt, úgy szeretném rendbeszedni a rendetlenségeimet általad, benned! S te az ilyen jelenetekkel csak visszalöksz, – nem is tudom, hová, mibe. Csak volna pénzem, sok; az már sokat segítene, külső jó helyzetek teremtésével! – Aztán meg az is fontos, hogy ne ugorjunk be a saját indulatos fantáziánknak. Nem az fontos, hogy mi fordul meg a fejünkben, hanem az, hogy mit szelektálunk ki a magunkénak abból, ami mint lehetőség, mint eshetőség, mint álom, vágy stb. átszalad az agyunkon és lelkünkön. Emlékszem, régen is hányszor riadoztál magadtól (szégyenkezve, saját magadat gyalázva) csak azért, mert volt fantáziád, vagy mélyebb látásod volt saját magadba, különb ösztönöd az önelemzésre, tudatállapotaid feltárására, mint másoknak, egyszerűbb embereknek. (Lényegedben te a legegyszerűbb, legegyenesebb lelkek közé tartozol!) S később is sokszor hibáztál velem szemben, mikor olyasmikért gyaláztad magad, amikért egy angyal sem tehet: akkor is, engem mesterségesen kínozva-féltékennyé téve, visszakínzáson keresztül akartál boldog lenni? Le kellett volna ráznod magadról ezeket a vélt csábításokat és bűnöket – ezeknek az ilyen gondolatoknak éppen az intelligens ember éppúgy ki van szolgáltatva, mint az álmainak. Van bennünk zűrzavar, de nem az uralkodik, csak befolyásol legfeljebb! Igen romboló lélektan a zűrzavar felszabadítása, a gátlástalanság, ami a te esetedben legeslegtöbbször csak beugrás a saját szavaidnak! Erős vagy, nyugodt vagy, szeretsz, szeretlek: ez legyen inkább a hited alapja, ezzel szuggeráld magad, ha éppen kell valamivel. A másik csak rosszra visz.

Megköszönöm még, édes, a befejezést, a nap végét. A padtól kezdve olyan voltál, hogy egyetlen boldog lebegés volt a lelkem a kilátóig, s aztán mindvégig. Azt hiszem, még mindig nem tudjuk, mit jelentünk egymás számára. Hozzád bújok gondolatban, sóhajtok, megkönnyebbülök és csupa könny vagyok valami nagy-nagy, nyugodt örömtől. Csókollak.

L.

 

Ms 4610/131. Az eredetileg keltezés nélküli levél utólagos, más irónnal írt dátumozása („1940…”), melyet utóbb változtatni akart, majd azt kihúzta. Jobb érv híján ide iktattuk a levelet. A „15 éve tudhatom már” kitétel szintén az 1940-es évre utal (1925-höz viszonyítva). Ha elfogadjuk ezt a datálást, akkor az 1940. július 9-i (205. számú), katonaságából visszagondoló levél végét erre vonatkoztathatjuk: „Nem tudom, megnyugodott-e már, vagy éppoly csacsi módon érez, mint legutóbb. Ne hamarkodjon el semmit, nem kell gyűlölnie ahhoz, hogy elváljunk. Én viszont szeretnék segítségére lenni mindenképpen, ahogy csak tudok.” – Budakeszi után […] az a szörnyűség történt, a vessző: Lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését.

 

 

205.

Örkénytábor, 1940. július 9.

 

Kedves Bözsi!

Úgy látszik, jól éreztem legutóbb, hogy ez a mozgósítás engem is érinteni fog. Röviden jeleztem, még a behívó percében, hogy katona vagyok.

Csütörtök éjjel már el is jöttünk Pestről, az Andrássy-laktanyából, és jelenleg Örkénytáborban vagyok. Hogy meddig, az teljesen bizonytalan: minden nap fordulatot hozhat. Ezért (de másért is) kérem, hogy ne írjon; illetve, hogy írjon és őrizze meg a nekem szánt leveleket: egyszer majdcsak átveszem személyesen.

Nem tudom, megvalósította-e már a svábhegyi tervét: hogy tehát otthon él-e a Ráth György utcában vagy másutt. Én időnkint mindenesetre írni fogok a Ráth Gy. utcai címre, életjelnek.

A lapnál vitéz Horváth János főrevizornál (aki az eddigi vezérigazgatók helyén ül) elintéztem barátilag, hogy minden elsején eljuttatja a 80 pengőt magához, még nem tudom, milyen formában. A maga címét egyelőre nem tudja; szükség esetén megírom neki és ő – megígérte – személyesen adja majd postára. Derék ember, szeret engem.

Megírom a címemet is, de csak azért, hogy tudja, és hogy „nagy szükség” esetén írjon: Sz. L., karpaszományos tüzértizedes, Örkénytábor, I. hadtest lőszerkezelő oszlop parancsnokság. Ha elmegyünk innen, a postát utánunk küldik. Levélcenzúra csak a tábori postánál lesz, ha lesz. Ha ír, tegye a levelet két borítékba, s a külsőt címezze Gaál Jenő karp. tizedes úrnak (a többi azonos)… és belül: Sz. L. számára. („Nagy szükség” az is, ha nagyon akarna írni.)

Nem tudom, megnyugodott-e már, vagy éppoly csacsi módon érez, mint legutóbb. Ne hamarkodjon el semmit, nem kell gyűlölnie ahhoz, hogy elváljunk. Én viszont szeretnék segítségére lenni mindenképpen, ahogy csak tudok.

Nem tudom, hogyan köszönjek el…

Isten vele!

Kezét csókolja igaz szeretettel

Lőrinc

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/132. Csütörtök éjjel: 1940. július 4.; ugyanakkor július 8-án Szabó Lőrincné ezt írja férjének: „Feladtam a leveleket, melyeket tegnap diktált.”, eszerint vagy Szabó Lőrinc volt vasárnap, július 7-én Budapesten, vagy Szabó Lőrincné látogatta meg Örkénytáborban. – Andrássy-laktanya: Budapest, X. Hungária krt. 9. – Megvalósította-e már a svábhegyi tervét: Gyermekfoglalkoztatói terv; lásd még imigyen nevezve a 214. számú levélben, valamint Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésében és jegyzeteiben. Dr. Törökné Jakab Ágnes Svábhegyi Gyermekotthonában dolgozik ekkor (lásd még kötetünk 212. számú levelének jegyzeteit), de lehet, hogy egyúttal valamilyen önállósodási törekvést is jelent a levelezésben imigyen emlegetett terv. – Nem tudom, megnyugodott-e már: Feltehetőleg az előző, 204. számú levélre utal vissza.

 

 

206.

Örkénytábor, 1940. augusztus 21.

 

Kedves E., napról-napra, óráról-órára vártuk és várjuk az indulást, és nem értjük, miért nem megyünk. Fentről semmi hír. Itt csak az, amiről már beszámoltam. Nyugtalan, kimerítő semmittevés, várakozás. Lassan, de kitartóan dolgozgatom, amennyit csak lehet; haladok is szépen, már a harmadik munkámmal. Időnkint erősen fázunk; a szúnyog-rémség csökkent. Teljesen bizonytalan az is, hogy milyen irányban megyünk majd. Nem hittem, hogy még egy lapomat itt fogom feladni. Míg mást nem írok, olvasd el ezt naponta: csak a bizonytalanság ismétlődik, folytatódik. Kutyarosszaknak ígérkeznek az esős napok, máris sokat fáztam. Csak akkor írjatok majd, amikor jelzem, hogy lehet. Legfőképp az izgat most, hogy rendben lesz-e az az elsei dolog és hogy a terveitek hogyan alakulnak. Mihelyt indulok, megint írok. Üdvözlet mindenkinek. Kezedet csókolja:

L.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/134. Postai levelezőlap, a címzés már a Ráth György u. 21. számú lakás, mely itt szerepel először. A Harminchat év 209–210. számú leveleinek tanúsága szerint július 30. és augusztus 13. között, tehát kötetünk 205. és 206. számú levelei közötti időszakban Szabó Lőrinc Budapesten tartózkodott. – Haladok is szépen, már a harmadik munkámmal: A Deutsch–Ungarische Gesellschaft Szabó Lőrinc által szerkesztett Kazinczy Könyvtára számára elkészítette Gottfried Keller (1819–1890) Tükör, a cica; Annette Droste-Hülshoff (1797–1848) A zsidóbükk; és Theodor Storm (1817–1888) Aquis Submersus című novelláinak fordítását (a sorozat füzetei a Niels Kampmann Verlag, Berlin-Dahlem kiadásában a lipcsei Offizin Haag-Drugulin nyomdában készültek), ekkor még apósa, Dr. Mikes Lajos valamikori fordítását, Kleist (1777–1811) Kohlhaas Mihály című kisregényét is felújítja; lásd még kötetünk 190. számú levelének jegyzeteit. – Még egy lapomat itt fogom feladni: Korábbi másik lap ismeretlen. – Rendben lesz-e az az elsei dolog: A pénz eljuttatása Vékesné Korzáti Erzsébetnek az előbbi, 205. számú levélben jelzett módon. – Terveitek hogyan alakulnak: Gyermekfoglalkoztatói terv, lásd még a 205., 213. és 214. számú leveleket.

 

 

207.

Tábori posta száma: 51., 1940. augusztus 27.

 

Kedves B., azt hittem, már kapok magától valami postát, piros tábori lapot (1 fillér db-ja a postán) vagy akár levelet (utóbbira, azt hiszem, nem kell bélyeg). Az elsei ügyben megírtam a figyelmeztetőt, bizonyára nem lesz semmi zavar. Jól vagyok, kedves, kellemes emberek közt, az utolsó három napban nem áztam és nem fáztam. Képzelje, már lovagoltam, egy órát tegnap! (Ma aztán nyögöm.) Hacsak emiatt nem soványodtam, akkor még jobban festek, mint eddig. Dolgozni itt már csak igen keveset sikerül. Írjon a terveiről, az iskoláról, a berendezésről, és saját magáról. Akár naponta is írhatna, hiszen ráér, és most olcsó a postám, és én csak örülnék neki. Ha ma este (ide akkor jön s délután 2-kor megy a posta) jön valami, megint írok, rögtön. Sokszor üdvözli és kezét csókolja

L.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/135. Tábori postai levelezőlap. – Az elsei ügyben megírtam a figyelmeztetőt, bizonyára nem lesz semmi zavar: Pénz elküldése; lásd az előző két, 205. és 206. számú levelet.

 

 

208.

Tábori posta száma: 51., 1940. augusztus 30. 21 óra

 

Kedves B., ma, 30-án este kaptam első írásodat, a levelet. Nem kellett volna rá bélyeg: a tábori posta ingyenes! Nagyon örültem mindennek, amit írtál: az igyekezetednek is, meg az aggódásodnak is. Itt eleinte volt néhány igen kedves napunk, aztán egyszerre az ellenkezőre fordult minden, és belekóstoltam az igazi „komisz” életbe. Három nap alatt négy ágyban aludtam, illetve négy szálláson voltam; jelenlegi kvártélyom megint igen rendes. Most pl. villanynál írok. Most étkezde sincs, „komiszat” eszem. Harmadnapja kora reggeltől megállás nélkül dolgozunk este ½ 9-ig. Du. hallgattam Kozma Miklós bejelentését a bécsi döntésről, a rádió a házigazdáimnál most bömböli a soronkívüli híreket, Telekiék esti fogadtatását stb. Vajon bejutok-e én is Erdélybe, s hova, s mikor? Írjatok zöld lapot, 1 fillérbe kerül és bélyegtelen! Csak pár sort, úgy örülök neki! Alig várom az elsei hírt! Irodalmilag dolgoznom most lehetetlen; nagy kár. Szeretnék otthon lenni is, de az itteni élet se érdektelen. Hiányzol! Bizony! Csak légy okos és kitartó! A viszontlátásig kezedet csókolja

Lőrinc

 

A hdp. azt jelenti, hogy hadapródjelölt; ez a helyes címzés, mint kiderült. Szervusztok!

L.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/137. Tábori postai levelezőlap. – Ma […] kaptam első írásodat: ismeretlen levélre utal. – „Komisz”: Katonai ellátás. – Kozma Miklós bejelentése a bécsi döntéséről: Kozma Miklós (1884–1941. december 7.; ekkor a magyar rádió elnöke, 1940. szeptember 12-től a kárpátaljai terület kormányzói biztosa); a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) – eredménytelen magyar–román tárgyalások és a mozgósítás után – a német és az olasz külügyminiszter (Ribbentrop és Ciano) döntése alapján Románia egyes erdélyi területeit Magyarországhoz csatolta; a magyar csapatok szeptember 5-én kezdték meg a bevonulást. – Telekiék esti fogadtatását: Gróf Teleki Pál (1879–1941) miniszterelnök vezette a magyar tárgyalódelegációt Bécsben, budapesti fogadtatását említi a levél. – Vajon bejutok-e én is Erdélybe?: Szabó Lőrincék egységét nem vitték ki a trianoni határokon túlra, Szabolcs megyében állomásoztatták őket, lásd 1940. szeptember 5.-e Kisvárdán című ünnepélyes-bánatos versét, történetét a Vers és valóság 138. oldalán mondja el: „Ezen a napon, szeptember 5-én indultak meg seregeink délnek, délkeletnek. Nekem Kozma Miklós egy igen előkelő privát levélben írta meg a közvetlenül esedékes dolgokat a bevonulásról. A mi további mozgásunk elmaradt, sőt egyik részlegünk, melynek én lettem a parancsnoka, Nyírbaktára került át. Ott a helyi földesúrék hívtak meg vacsorára, beszélgetésre; névről ismertek ugyanis… Visszatérek a bevonulásra. Én vezettem akkoriban az oszlop gazdasági ügyeit, élelmezési bevásárló voltam, zsoldfizető stb. A nagy napon az örömtől és jó várakozásoktól majdnem szétpattant a fejem. De krumplit kellett vennem és hagymát! Egymás után futottak át az utcán a szép autók. »Sajtó«, ez volt némelyiknek a felirata; egyiket-másikat megállítottam, ismerős újságírókat keresve, hogy üzenjek Kolozsvárra. De egyetlenegy ismerős arccal vagy névvel sem találkoztam. Előkelő úrfiak lehettek a vezérkari főnökség sajtóosztályáról.” – Írjatok zöld lapot: a tábori postai levelezőlap sarkában oda van írva: „Ára: 1 fill.”; bélyeget nem kellett rá tenni, csak „A felvevő hivatal kelet-bélyegzője” kellett rá. – Alig várom az elsei hírt!: A pénz eljuttatásáról, lásd az előző, 205–207. számú leveleket. – Irodalmilag dolgoznom most lehetetlen: Prózafordítások gépeltetését-javítását intézi, lásd a kötetünk 206. számú levelében és jegyzeteiben említett prózafordításokat, valamint a Harminchat év, 1. k. párhuzamos darabjait. – A hdp. […] ez a helyes címzés: Az előző, 207. számú levélben feladóként még kp. (karpaszományos) tizedesként jelölte a rangját.

 

 

209.

Tábori posta száma: 51., 1940. szeptember 1. délben

 

Kedves B., pár sort, életjelnek. Jól vagyok, de nagyon fáradt. Csak tetraoltás ne volna, egész éjjel rázott tőle a hideg; pedig szombaton jön a harmadik. Most megint jó lakásom van, csak szabadidő úgyszólván semmi. Nagyon visszaestem a munkáimmal. Minden érdekelne rólatok. Levélre nem kell bélyeg. Az erdélyi döntés és a rádió-bejelentés, hogy megkezdik a tartalékosok részleges leszerelését, talán hazavisz engem is… De mikor? Pedig most már szerettem volna így látni Erdélyt. Ma gyönyörű vasárnap délelőtt volt, ráfért a szemeimre egy kis fény. Szeretnék egyszer már veletek lenni. Reméljük, hamarosan. Addig add át kézcsókomat. Ölel és csókol

L.

 

Eddig még csak egy levelet kaptam.

L.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/136. Tábori postai levelezőlap. Címzés: „Ngs Vékes Endre urnak, Budapest, Ráth György u. 21.” A feltűnés elkerülése végett felváltva címezi lapjait Vékes Ödönnének és Vékes Endrének; miután anya és fia ekkor már egy lakásban lakik, ezt a gyakorlatot később is ismétli. – Az erdélyi döntés és a rádió-bejelentés, hogy megkezdik a tartalékosok részleges leszerelését, talán hazavisz engem is: A második bécsi döntés, amely Erdély jelentős részét Magyarországhoz csatolta, feleslegessé tette a mozgósítást. – Szerettem volna így látni Erdélyt: Nem jutott át, lásd az előző, 208. számú levelet. – Eddig még csak egy levelet kaptam: A levél ismeretlen.

 

 

210.

Tábori posta száma: 51., 1940. szeptember 4.

 

Kedves B.

nagyon régen kaptam tőled írást, és szeretném tudni, mi hogy van, rendben volt-e az utalvány stb. Nem hiszem, hogy hamarosan hazajutnék; és sajnos azt sem, hogy Erdélybe kerülök. Itt rostokolok tovább, és nézem, hogyan robognak az országúton az ismerős pesti autóbuszok arrafelé, és utánuk a SAJTÓ felírású, virágos személyautók. Írj levelet, jó hosszút, s ne hallgasd el, ha valami baj van; s ha nincs, azt még kevésbé! Régi leveledet bontatlanul kaptam, egy-egy szavának különösen örültem. Isten veled, kedves, a viszontlátásig sokszor köszöntelek és csókolom a kezedet. Szervusz.

L.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/138. Tábori postai levelezőlap. – Rendben volt-e az utalvány: Pénzküldemény, lásd a korábbi, 205–208. számú leveleket. – Itt rostokolok tovább: Lásd a 208. számú levél jegyzetét. – Régi leveledet bontatlanul kaptam: a levél ismeretlen.

 

 

211.

Tábori posta száma: 51., 1940. szeptember 5. éjjel

 

Édeském!

Ágyban fekszem, nem vagyok beteg, csak fáradt. ½ 10 lehet. Reggel fél hatkor keltem, és azóta nem volt egy félóra, negyedóra használható időm. Nem is annyira a munka, mint inkább a rettentő sok adminisztráció és várakozás miatt. Most nem olyan az élet errefelé, hogy 11-kor vége a délelőtti foglalkozásnak és hogy 2-től 6-ig tart a délutáni; tart, amíg munka van, vagy amíg el nem dől, ami esedékes. Így történik, hogy nap-nap után igazán csak hálni járok este 8-kor, 9-kor a lakásomra, s örülök, ha korán fekszem az igazán korai keléshez. Aztán adódik néha, kiszámíthatatlanul, másképp is.

Ahol én dolgozom, az az oszlopiroda. De ne valami polgári hivatalnak képzeld. Inkább egy élő gyár központja ez, amely kapcsolatban van több, sok más hatalmas központtal, és intézkedéseket kap és ad, ahogy tud. Ezerféle dolgot kell ilyen helyen csinálni. Egy idő óta az oszlopunk két részre szakadt, a parancsnokunk nincs is itt, s mi, karpaszományosok látjuk el a rendelkezések végrehajtását. Nemigen lehet konkrétumok nélkül megéreztetni ezt az irodai + parancsnoksági életet, konkrétumokat viszont nem akarok írni, hiszen szavam köt, bár tudom, hogy ezt az (első) levelemet csak te fogod látni.

Egyszóval egy gyári irodához hasonló munkaközösségbe kapcsoltak bele, szerény rangomnak és tudásomnak megfelelően igyekszem hasznosítani magamat. Persze sok tekintetben őrlő és buta dolgokkal is küszködik az ember, nem megy ez másképp, ha ilyen nagy tömegek dolgait kell intézgetni. S mindennap teljes változás jöhet, néhányat már megértem.

Így telik a nap. Este alig várom, hogy lepihenjek. Fél órát olvasni szoktam (most villanyvilágításos a szobám, ketten lakunk együtt); ma azonban neked írok, kedves. Még egyetlen levelem se ment eddig senkinek se, csak lapok.

Meg kellett állnom a tollal, olyan közel hozott a rád való gondolás. Éreztem az arcomon, a számon, szememen, hogy elmosolyodom, és arcodat láttam szemem és a papír közt, szinte összehajoltunk, és majdnem azt éreztem, azt, egészen azt éreztem, amit egy boldog, nyugodt, meleg csók előtt érezhet az ember, a férfi, aki a kedveséhez simul. Kár, hogy csak azt, amit a csók előtt; de ez is nagyon jólesik. Igen, és itt van a lapod, ide tűztem a füzetbe, kiáll belőle a lap, amely ma érkezett, s amelyet 3-án adtál fel: hányszor elolvastam már, és minden betűjét szinte újra leírtam veled együtt a szemeimmel, s próbáltam kiérezni, hogy a nyilvánosságképes szavak mögött mi lehet a személyes rezdülés! Kár, hogy nem levelet írtál; utólag mondhatom csak, de nem olvasta volna más. Sokat cenzúrázom én is a legénység postáját, s mindig rád gondolok, ha valami nagyon személyeset ír valakijének egyik vagy másik.

Hogy nagyon vágyom rád, azt biztosra veszed. Édes lelkem, tizenhét év nagy bizonyíték! Nem való, hogy ilyen öreg fejjel, ilyen reális és józan, rettenetesen józan helyzetben, amilyenben élek, elérzékenyedjem; és mégis azt teszem. Kedves kislányom, de messze vagy; de jó lesz megint veled lenni! Éppúgy álmodom rólad, sűrűn, mint azok a Péterek és Jánosok, akiknek a zöld lapjait olvasom. Ma biztosan megint látni foglak, hiszen annyit gondoltam rád, s oly erősen érezlek. Még a lélegzetem is más lett, ahogy itt, a térdemet felhúzva és hanyatt fekve, egy könyvön a füzetbe írok, és most igazán neked írok, és szinte magam mellett érezlek, erőnek erejével nyugalmat tettetek és „hindu-módra” szabályozom a lélekzésemet, hogy észre ne vegye róla izgalmamat a szobatársam. De jólesik, hogy szeretlek, drágám, Erzsébetem, Bözsikém!

Nem tudom, mit kérjek tőled: hogy írj vagy hogy egyelőre ne írj. Ti. mi egy ideig még nyilván itt maradunk s csak később megyünk be valahová Erdélybe. Közben azonban elszakadunk a saját tábori postánktól (du. már írtam ezt egy lapon), úgyhogy alighanem igen gyér, illetve torlódó lesz a jövő-menő anyag. Ilyenkor sok minden elveszhet. S ha véletlenül közben leszerelnének mégis bennünket, sok lap és levél már nem érne itt; azt pedig nem bírnám ki, hogy rossz kézbe kerüljenek az írásaid. Én mindenesetre írok, amikor csak tehetem ezután is, de lehet, hogy holnap, pénteken, esetleg még szombaton lesz már csak addigi értelemben rendes postánk. Ezért írok most levelet is. Nem bírtam megállni, hogy – bármilyen általánosságban – ne írjak mégis úgy magamról, hogy láthass egy kicsit.

Ennek a lapnak az aljáig írok, tulajdonképpen végig azt kéne írnom csak, hogy szeretlek, kívánlak. Vedd úgy, hogy azt írtam. A többi már csak ráadás. És a ráadás is ugyanaz. Jaj, kedves, de jó lesz, ha majd becsengetek és látom, hogy jössz a lépcsőn, ha majd meglátlak először. Úgy szeretném, ha volna fényképem rólad! Tudod mit, küldj azonnal! Igen, küldj! Majdcsak idetalál az a levél! De szeretném hallani a hangodat, nézni a szemedet! Együtt aludni veled, mennyi magányos éjszakám van most! Persze hogy így van ez, hiszen szeretlek. Egész testemet kitöltöd, olyan jó még ez a fájó vágy is.

Tudom, te nagy gondokban vagy most a terveiddel; de szakíts időt arra is, hogy szeress, ha már vége a napnak, ha már lefekszel. A küldemény, hálistennek, megjött, mint írod. Én időnkint, pl. ma, borzalmas koszton éltem és élek. De bírom, nincs mit tenni. Most majd ún. önellátásba kerülünk, akkor magunk gondoskodunk az élelmezésünkről, s ha ügyesek leszünk, jobb konyhánk lesz. Jó emberek közt vagyok, mindenütt kiderül, hogy ismernek mint írót. A tiszti kinevezés ügye nagyon soká elhúzódik. De ezek már zöld lapon is közölhető dolgok.

Nehéz elszakadnom tőled, éppúgy, mint régen, még papíron is. Isten veled, édeském, áldjon meg ezerszer a jó sors! Szervusz. Mindig csókollak és szeretlek.

L.

 

Amiért aggódtál, az csak a szokásos tetraoltás: pestis, kolera, tífusz, meg nem is tudom, mi (négy dolog) ellen.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/140. Konkrétumokat viszont nem akarok írni, hiszen szavam köt, bár tudom, hogy ezt az (első) levelemet csak te fogod látni: Már nem tábori postai levelezőlapon, hanem helység megjelölés nélküli levélben ír, de a katonai titoktartás természetesen itt is előírás. – A lap, amely ma érkezett, s amelyet 3-án adtál fel: A lap ismeretlen. – Közben azonban elszakadunk a saját tábori postánktól (du. már írtam ezt egy lapon): A lap ismeretlen. – Nagy gondokban vagy most a terveiddel: Gyermekfoglalkoztatói tervek, lásd a korábbi, 205–206. számú leveleket. – A küldemény […] megjött, mint írod: Pénzküldemény, lásd kötetünk korábbi, 205–208. és 210. számú leveleit. – Tetraoltás: Feltehetően tetanusz, kolera, tífusz, diftéria ellen.

 

 

212.

Tábori posta száma: 51., 1940. szeptember 11. éjjel

 

Kedves jó Erzsébetem,

nagyon hamar megjött a leveled: te, úgy látszik, nem szoktad keltezni a postádat, de kívül rajta a bélyegző: 10-én du. 1-kor vette kézbe a posta, és másnap, ma du. 2-kor az én kezemben volt. Nagyon örültem neki. Akkor még nem bontottam fel, s nem hittem, hogy olyan rengeteg a gondod és a dolgod. Bár azt gondoltam, hogy kemény munkában vagy; írtam a múltkor is. Hidd meg, veled szomorkodtam, és nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudok többet, illetve innen semmit sem segíteni.

Rettenetes érzés ez, s őszintén megvallva: nem az első érzésem. Az első a csalódásé volt, hogy nincs hozzám egy meleg szavad, vagy éppen csak, hogy van. Hiszen írtam, hogy mi végezzük a cenzúrázást, és megállapodás, hogy nem olvassuk el egymás leveleit! Aztán beláttam, hogy nem lehet másképp. Még akkor sem, ha a keserű nap után akarnál velem papíron beszélgetni, ahogy én teszem most. Ilyen gondok mellett nem lehet még beszélgetni sem. Ehhez csak én értek, úgy látszik; mert az én napjaim is vannak olyan kemények, hidd meg, mint most a tieid. Nekem mégis jólesik veled lenni gondolatban. – Ha tudnál, írj mégis; bár épp most írod, határozottan, hogy nem jutsz hozzá. Viszont ne erőltesd. Csak ne hanyagolj el.

A betűid olyan nagyok voltak, amilyen aprók az enyéimek. Minden szót, betűt külön megnéztem, újraírtam a szememmel, hogy akkor hátha több lesz, hátha tovább tart. Sajnálom, hogy a jelzett urak közül egyet sem ismerek, s még a környékükről sem senkit. Legnagyobb meglepetésem az volt, hogy azok az emberek még mindig nálad laknak. Ha tudom, hogy néha ők veszik át a postádat, mindig csak B. címén és igen tartózkodóan írtam volna. Rémes pletykaözönt fognak elindítani. De hát egye meg a fene. Legfájdalmasabban pedig az érintett, amit a pénztelenségről írsz. Nekem sincs pénzem, a legszükségesebbet is hitelből veszem, utolsó pénzpostámat magával vitte az 51-es tábori, mikor innen elment, s most már nyilván csak akkor jutok hozzá, ha majd utána megyünk. Nincs más megoldás, mint az, hogy végy fel baráti kölcsönt, olyan helyen, ahol megmondhatod, hogy én kérem a pénzt számodra, így talán könnyebben megy. Sokat törtem a fejemet, de nincs semmi járandóságom, hiszen nem dolgozom.

Az asztalos-árhoz nem tudok hozzászólni, a konyha-megoldást tűrhetőnek vélem. Csak addig találj utat-módot a kezdéshez és fenntartáshoz, míg otthon nem leszek: akkor mégiscsak könnyebb lesz minden.

Azt az embert, aki a Kisvárda szót mondta az utcán, s ezzel mégis rávett a levélírásra, jobb, hogy nem szólítottad meg. Vagy nem ismer, s akkor úgysem ér semmit; vagy ismer, s az még rosszabb. De azért hálás vagyok a véletlennek, hogy eszedbe juttatott.

Most még egy hadnagy került hozzánk; ismerős, de nem barát. További sorsunkról még mindig semmi megbízható; csak épp valószínűbb kombináció a többinél az, amit már alighanem írtam, hogy ti. rövidesen elmegyünk, talán 17-e körül, hogy még hátralevő munkánkat befejezve, s ha közbe nem jön valami rossz meglepetés, elseje után sor kerülhet az egész alakulat leszerelésére. Egyéni leszerelés vagy szabadság nincs. A tiszti kinevezés még rengeteg ideig elhúzódik (újévig, húsvétig?).

Fantasztikus találkozás: a minap az utcán, mikor mindenféle hivatalos dologban bent jártam a városban (mert mi a végén lakunk) az utcán a nevemet hallom, egy nő rám néz, rám mutat. – Ez Szabó Lőrinc! – mondja egy másik nőnek, aki erősen zsidós volt, és nagyon csúnya és öreg. Ő maga szintén erősen nem fiatal, teljesen ősz, de mégis jó tartású asszony. Nem ismertem meg. „Megöregedtem, nem mondom meg, ki vagyok”, folytatta, „jó, hogy nem emlékszik rám!” Udvariaskodtam és majdnem örültem, de aztán mintha kígyó csípne meg, úgy elrémültem, mert mégiscsak megnevezte magát: „Dr. B. Margit vagyok”, mondta. Hát képzeld, épp ide helyezték! Csakugyan nem láttam vagy 15 éve; viszont épp ő lakott előtted a mostani lakásodban Budán! S itt kellett találkoznom vele. Szörnyen félek a pletykás nyelvétől, kerülöm, mint a tüzet.

Nem akarok rá gondolni, hagyjuk. Terád akarok gondolni. A gondjaidra, de terád is. Mert nem lehet annyi gondunk, hogy csak ebből álljunk egymás számára. Kedveském, most már mégiscsak remélni kell a közeledő viszontlátást.

Nem akarlak zavarni a sajnos nagyon is komoly tennivalóidban, ezért – ez alkalommal – csak egész röviden: szeretlek, ölellek, csókollak, kívánlak. Egy héttel jobban, fájdalmasabban, mint egy héttel ezelőtt. Slussz. Meg vagy elégedve? Ha te írnál nekem ilyesmit, édes kislányom, én nem elégednék meg. Nem én, még ha az egész leveled egyébből sem állna. Te nem tudhatsz engem eléggé szeretni. Az örömből érzem ezt, amelyet rágondolva érzek, a vágyból, amelyet már csak az fokozhatna, ha nyugodtan, fájdalmak nélkül szerethetnénk egymást.

Te! megkaptad egy ugyanilyen kockás lapokra írt levelemet? Nem teszel rá célzást sem. S hányszor írtál nekem, meg tudnád ezt írni? S hány levelet és lapot kaptál? Szeretném tudni, nem veszett-e el valami. Talán kezdd számozni, amit ezután írsz, s jegyezd fel otthon. Hírlik, hogy a táb. posta visszaküldött egy sereg postát, amit ideiglenesen most nem továbbíthatott.

Ha mégis rögtön írnál, még bizonyára itt kapnám. De az se baj, ha egyoldalúan beszélgetünk mostanában. Ha Pesten leszek, úgyse fogok beszélgetni, hanem szótlanul hozzád bújok majd, és csak nézni és érezni akarlak és – istenem! – melletted aludni, a karjaidban; ahogy most talán álmomban fogok, mert ½ 11 van és leoltom a lámpát. Isten veled, édes, csókollak,

Lőrinc

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/141. Kisvárda: Így azonosíthatjuk Szabó Lőrinc hollétét: „Kisvárda szót mondta az utcán” egy ember, erről jut Vékesné Korzáti Erzsébet eszébe, hogy valószínűleg polgári levelet írjon; valamint a Harminchat év 1. k., 1940. szeptember 10-i, 224. számú levelét, ekkortól kezdődően Szabó Lőrinc az összes katonai levelét innen küldi Szabó Lőrincnének. – Nagyon hamar megjött a leveled: A levél ismeretlen. – Nem hittem, hogy olyan rengeteg a gondod és a dolgod: Kötetünk korábbi, 205–206. számú leveleiben is jelzett esetleges önálló gyermekfoglalkoztatói tervekre tett utalás. – Legnagyobb meglepetésem az volt, hogy azok az emberek még mindig nálad laknak. Ha tudom, hogy néha ők veszik át a postádat, mindig csak B. címén és igen tartózkodóan írtam volna. Rémes pletykaözönt fognak elindítani: Bandi, azaz Vékes Endre címén, mint teszi váltogatva így is; Vékes Endre emlékezete szerint édesanyja akkori munkahelyén fent lakott Dr. Török Ágnes gyermeknevelőjében, a Ráth György utcai lakásban csak ő élt egyedül, egy lakóra sem emlékezik (lásd még kötetünk 203. számú levelének jegyzeteit); a megjegyzés azonosíthatatlan. – Dr. B. Margit: azonosíthatatlan ismerős.

 

 

213.

Kisvárda, 1940. szeptember 14.

 

Édes lelkem!

Ma egy tömegben megkaptuk az elmaradt tábori postát, tőled egy szept. 5-i piros levlap jött. De ugyanakkor megjött, du. 2-kor, a civilpostán a tegnap írt leveled is (nem keltezted, de benne van, hogy pénteken írtad). Ez a levél megvigasztalt az előző posta soványságáért. Mert az mégiscsak kevés volt tőled, belőled, az a néhány közömbös sor, amit a tábori lap hozott! Még a te mértéked szerint is. Hát még az enyém szerint!

Bözsikém, kedves, jól tetted, hogy írtál részletesen. Azonnal felelek, bár nem tudom, elmegy-e innen még ma, szombaton a posta.

Először is az üzleti vonatkozású részre térek ki röviden. Ne bánd olyan nagyon még azt se, ha most egyáltalán semmi sem lesz a terveidből. Már otthonlétem alatt is felmerült köztünk a gondolat, hogy nem volna-e jobb hagyni az egészet akkorra, amikor végleg Pesten leszek megint. Azóta megtudtuk, hogy milyen körülményes feltételei vannak az ilyesminek, s hogy már az irat- és engedélybeszerzés mennyi lótás-futással jár, sőt, hogy komolyabb pénzbe is kerül. Hát közbejött, istenem, közbejött valami nagy akadály, és elhalasztódik a dolog. Így is nyertél vele: tudod személyesen az előcsatározásokat intézni és ismered az előírásokat. Én most, így állván a helyzet, azt tartanám legfontosabbnak, hogy kihúzd az időt, míg hazakerülök (sajnos, nem elseje körül), és megnyugodva pihenj. Ilyen rettentő események idején örülhet az ember, ha nem bont és ront, ha már nem építhet. Hidd meg, mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy elboldogulj valahogy. Csak nyugodj meg most, ez nem vereség, a helyzet a régi csak. Tulajdonképpen tudhattam volna, hogy most nem kell kezdeményezni; s ha nem lettél volna nyár elején olyan ideges velem szemben, akkor talán bővebben beszéltem volna nem sokat ígérő sejtelmeimről. De így nem mertem, nem gondoltam végig őket, s őszintén szólva is nagyon hittem bennük, hiszen nem értek az ilyenfajta intézkedésekhez, és gyanúim csak általános életismeretemből eredtek elsősorban. – Ha mégis menne valahogy az ügy, annál jobb; próbálj havi 5 pengőt ígérni valami látszat-munka címén a házmesternének, hogy érdeke legyen belekapcsolódni, viszont nyugtasd meg, hogy nem lesz munkatöbblet. A már megszerzett iratok részben a jövőre is jók, részben talán meghosszabbítható engedélyterminusok; s ha vesznie kell a tisztiorvosi tíz pengőnek (amit nagyon sajnálok), hát vesszen el.

Erről jut eszembe a pénz-dolog. Küldtem 35 pengőt postautalványon; már biztosan megkaptad. Olyan boldog voltam, hogy küldhettem, amikor teljesen reménytelen volt minden segítési vágy. Olyan boldog voltam, amilyen kétségbeesett, amikor azt olvastam előző leveledben, hogy most aztán nem fogsz tudni vacsorázni ebben a hónapban. Rettenetesen fájt a fájdalmad, szegénykém, pedig igazán nem nyafogtál, sőt leplezted a tényhez az érzelmeidet. Már azon járt az eszem, hogy elteszem innen a szalonnaadagom vagy az időnkinti disznóhús felét, s postára teszem neked. Ami persze tiszta butaság, nem tudnám se eltenni, se becsomagolni, se feladni, s megromlana, s alig érne egyébként is valamit; nem is azért írom meg most, utólag, hogy ajánlj valamit rá, hanem, hogy lásd, milyen kétségbeesett ideáim voltak már. S ekkor, illetve félnapra rá, kotorászok a tárcámban, minden legbelső kis zugot megnézek, s egy 50 pengőst találok! Úristen! Ki tudja, mikor dugtam oda! Eddigi ittlétem 72 napja alatt 28 pengő volt a zsoldom, tíznaponkint 4 pengő! S most egyszerre 50 pengő! Már adósságon éltem (nemcsak én, nem restellem), sehova nem jártam, a spriccerről is lemondtam, pedig vastag és zsíros a komiszkoszt, legtöbbször az, két- és egyfilléres cigarettát szívtam, egyetlenegyszer voltam olcsó moziban; s egyszerre gazdag lettem. Kérlek, 15-öt meg kellett tartanom, édes drága kis szenvedő gyönyörűségem; a többit úgy adtam fel, mintha minden fillére ezer ölelés és csók volna. Közben persze tudom, hogy 35 pengő objektíve micsoda; de arra talán jó, hogy ne sírjak titokban az esti csajkámba, ha a te vacsorádra gondolok. Na, hagyjuk ezt.

Másodszor a találkozásodról akartam írni, de az utalványügy miatt, íme, a harmadik téma lett belőle. Az istenért, ne képzelődj, lelkem, hipnotizálásról stb. Felkavart a látása, szeretted volna megszólítani, talán megölelni (ha engem szeretsz); a többit a te nyugtalanságod tette hozzá. Hogy mit, azt nem tudom pontosan, mert nem írtad meg; de valami nagy zavarnak, megrettenésnek, esetleg vágyódásnak kellett lennie. Szegény, szerencsétlen asszony ő, minden porcikája külön beteg, a lábai, a füle, a szíve, a foga, a veséje… Kórházba jár… Egyébként sokszor már egészen zavaros és megbízhatatlan a figyelme, minden érzékelése, az esze; rengeteg baja van magával és mindenkivel. Közben vajszívű, áldott jó asszony; máskor meg a félreértései, nézetei és babonái bizony nehézzé teszik a bánást vele. Az biztos, hogy szeretettel nézhetett rád, igen közlékeny, kapcsolódó természet; de rettenetesen naiv és gyengéje a pletykálkodás. Én nagyon szeretem, úgy, ahogy van. – Nem értem azonban azt, hogy hogyan lehetett ok ez is arra, hogy ne írj, illetve hogy keveset írj. Elkeseredtél biztosan; értelek. De hát ezt vállalni kell, s azt nézni, ami mégis jó van bennünk egymás számára. Ne írj róla, ha nem akarsz; én se fogok többet.

Negyedik pont: te meg én. Bözsikém, ne gondolj úgy rám, ahogy – így írod – „a réten”. Most ne. Ha lehet. Neked is csak rossz lenne, sőt, érzed is, hogy rossz. Most nem a kritikának van itt az ideje, hanem a várásnak és segítésnek. Ami pedig majd „kritika” lesz, azt nagyon is kérem majd. Mert tudom, hogy egyrészt többnyire igazam van, másrészt pedig, hogy ez nem számít: meg kell, hogy nyerjelek téged az igazamnak, ez pedig csak úgy lehetséges még elvben is, ha tudom, mi lakik benned. Egyszóval sorra kerül az is; csak most ne foglalkozz vele túlságosan. És semmi esetre sem úgy, hogy elhallgatod előttem a leveleidben. Ha nem tudod eltenni az együttlétünk idejére, írj inkább róla, ha röviden is. De inkább tedd félre magadban is. Szívem, most nem lehet elemezni finom dolgokat ilyen messzeségből és papíron: hidd meg, hogy nagyon szeretlek, becsüllek, napról-napra, évről-évre jobban tisztellek s akarom a javadat. Nagyon boldogok leszünk, ha találkozunk majd.

Még van tíz percem, írok, amennyit azalatt lehet.

Az, hogy „kettéváltam benned” és „majdnem úgy gondolkozol rólam, mint egy elmebeteg” – ez tévedés. Én is sokszor lázongtam ellened, keseregtem miattad, tudod. Puszta szóval meg tudtál úgy bántani, hogy azt hittem, kővé váltam, olyan rémülten és idegenül néztem vissza rád. Biztos, hogy van benned egy kis lelki betegség, a helyzeted csakugyan idegesítő stb. De mindezt tudjuk, mindez régi baj; s nem sikerült megtalálnunk hozzá a kellő ellensúlyt. Egyelőre pedig csak érzés lehet ez az ellensúly, otthon tán egyebet is kigondolhatunk, ami visszaadja önbecsülésedet, vagy azt, amire szükséged van. De ez a te keserűséged nem őrültség és hasadtság: ezek csak szavak, amelyek arra jók, hogy szakadékba dobják a lelket. Hidd meg, én is érzem, hogy ketté vagyunk hasadva, nagyon is érzem a fizikai távolságot…

Nem folytatom, szívem, sietnem kell. Kint ömlik az eső és hideg van. A lakásomon írtam, lopott időben, vissza kell rohannom parancskiadásra.

Úgy látszik, a leszerelésünk ideje eltolódott, de nem sokkal. Ez is csak kombináció, mint minden. Ha írnál – írj, édes, ha tudsz! – hétfőn rögtön add fel, azt még itt kapom biztosan. Holnap megint írok, s talán még keddre is levélírásra biztatlak. S egyébként is utánunk küldik a tábori p. 51-re a leveleket. Írtam, hogy a cenzorok mi vagyunk és olvasatlanul szignáljuk egymás postáját: nyugodtan írhatsz. Majd én megírom, mikortól kezdve ne írj!

Szervusz, édes, édes, édes, édes! Úgy szeretnék még veled maradni a papírnál! Írj! Holnap megint levelet írok! Szeretlek.

Lőrinc

 

El se tudom olvasni, javítsd ki az íráshibáimat!

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/142. Tőled egy szept. 5-i piros levlap jött […] ugyanakkor megjött, du. 2-kor, a civilportán a tegnap írt leveled is: A levelek ismeretlenek. – Elhalasztódik a dolog: A feltehetően önálló gyermekfoglalkoztatói terv, lásd még kötetünk korábbi, 205-206. illetve 212. majd 214. számú leveleit. – A találkozásodról akartam írni […] felkavart a látása: Elképzelhető, hogy a Szabó Lőrinc édesanyjával történt találkozásról írhatott Vékesné Korzáti Erzsébet, amiről Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésében is hasonlóan tesz említést. – Ne gondolj úgy rám, ahogy – így írod – „a réten”: Lásd a 204. számú levelet és Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését.

 

 

214.

Kisvárda, 1940. szeptember 14/15. éjjel

 

Bözsikém, kedveském,

folytatom, ahol elhagytam. Azt hiszem, egyszerre kapod majd hétfőn a két levelet. Legalább kétszer egy negyedórát velem fogsz tölteni, míg végigolvasod. Szeretném látni az arcodat közben; s még jobban: érezni a szívedet, hogy megdobban-e úgy, ahogy az enyém szokott, ha a te címzésedet látom vagy akárcsak én írom le a te nevedet. Tudod, édeském, mindig elfog egy másodpercnyi szédület, ha postát kapok tőled (vagy ha Pesten vagyok és telefonálsz), az egész környezetem valahogy meginog, mintha el akarna tűnni, s az üzeneted vagy a kézjegyed körül úgy megforrósodik az élet, úgy összegyűl bele minden – – persze, aztán a kötelességek és egyáltalán a realitás, meg a törekvés, hogy leplezzem, amit érzek, és a józan ész a következő másodpercben visszarántja helyükre a dolgokat, s én nyugodt vagyok látszólag; de ez a pillanatnyi szédület olyan jó, olyan édes, hogy boldoggá tesz, még akkor is, ha rossz hírre számítok vagy csalódok a közöltekben stb. Sőt ilyenféle érzés fogott el még azután is, hogy ittlétem alatt már megírtad, hogy csak ritkán és nagyon személytelenül írsz majd: pillanatnyi elszomorodásom előtt az a jóleső, rég ismert pillanatnyi mámor lengett át rajtam, amelyről beszélek, a kis csalódást pedig, hogy úgy írtál, ahogy bejelentetted, hamarosan követte az a hálás és szerető érzés, amelyen már lehet uralkodni, amelyben már ott van a belátás is, hogy nem tehettél másképp. És mikor most legutóbb (vagyis ma du.) megkaptam pénteken írt leveledet, melyre már feleltem is rögtön, még délután, – szóval ennél a levelednél utólag se fogyott ki, utólag se hagyott ki az a bizonyos szédület: legalább ötször-hatszor olvasás közben is éreztem a szívemet. Pedig többnyire keserű dolgokat közöltél, ugye: küszködésedet az orvosi hivatallal, a háziúrral, kifogásaidat velem szemben, azt a bizonyos riasztó találkozásodat a villamosban stb. De a mai írásodban mégis volt valami együttlét velem: beszélgetés, és bevonás az idegeidbe, az állandó pillanataidba, még talán egy kis szomorú szerelem és egy kis vágy vagy nagy vágy, igen, nagy vágyódás is a zavart bánat mellett. Ez a leveled hozzám simult, hozzám bújt, és úgy sírt és panaszkodott. Már-már azt hittem, hogy a végén csókkal fog búcsúzni. De ezt már mégse tette. De azért a végén megölelt. Igen, újra idevettem és elolvastam, s az van a végén, hogy „ölel B.”. Míg mást nem írsz, pl. azt, hogy „nem ölel B.”, addig most mindig ezt fogom érezni; jaj, de sokáig fogom ezt érezni, folyton várva, hogy az ölelést csók és újabb csók is kövesse, végtelen csókolózás veled, drágám, mert ezt te már nemigen fogod írni nekem, úgy látszik, megfogadtad, és szégyellnéd magad érte. Így hát az ölelésedet érzem magamon, a hozzám bújásodat, arcodat az arcom előtt, a szádat a szám előtt, kielégítetlenül, pedig úgy szeretném fokozni ezt az érzést, úgy szeretném érezni, hogy visszacsókolsz gondolatban. De ne hidd, hogy érdemes volna ezt írnod, hogy csókolsz és újra csókolsz, mert telhetetlen volnék akkor is, és ha legközelebb kedved jönne olyan befejezésre, hogy „mindig csókollak, B.”, hát akkor az is kevés volna, és egyebet kérnék telhetetlenségemben: valóságot, márpedig oly rettenetesen messze vagy, hogy szinte csudálom, hogy egyáltalán elér a posta. Bizony telhetetlen vagyok és önző ebben a szerelemben, és bármennyire tudom ezt, mégis örülök, hogy ilyen vagyok még, hogy szeretni tudlak, különösen így, elfelejtkezve legalább a levélírás idejére a sok kellemetlenséggel, ami folyton ér, és udvarolgatva neked, kislányom, tudva, hogy nem inthetsz le, mert most csak én beszélek neked ezekkel a sorokkal, és remélve, hogy egy kicsit minden szomorúságod mellett is örülsz talán neki.

Bözsikém, csak magamról, az érzéseimről tudok most beszélni; a kevés konkrétumról már előbb írtam, délután; ne haragudj, hogy most megnyerni szeretnélek a hangulatomnak és annak, hogy nyugodj meg, és légy egy kicsit jókedvű és bizakodó. A „hangulatom” itt csak finomkodó, leplező szó, bevallom, hogy sokkal többet értek alatta: olyan vágyat, olyan erős, nagy érzést, sőt olyan képzelt teljes boldogságát az együttlétnek, hogy azt leírni már nem merem, noha veled szemben, főképp régebben, talán semmi fékét nem éreztem a vallomásoknak, a legszerelmesebb és – ne haragudj – legszemérmetlenebb elképzelések megírásának. Hiába, szeretlek, és ezen nem tudok segíteni, és testileg-lelkileg rettenetesen vágyom rád. Bizony, lelkem kislányom, ha ilyen szerelem boldoggá tehetne magányos nőt, akkor te lehetnél a világ legboldogabb asszonya. Legutolsó (mostani) elszakadásunk előtt sohse éreztem ezt annyira, mint most, pedig annyi év alatt sokszor voltunk távol egymástól és sokszor megírtam, „szemérmetlenebbül” is, mint most, hogy milyen őrülten körülvesz téged a vágyódásom, és hogy milyen őrülten körülveszem veled magamat. Egyik versem jut az eszembe, talán Hullámjáték a címe, a Te meg a világban van, abban hullámzottál úgy körül, ahogy most megint. Végül majd még bosszút áll rajtam mindez, mert földöntúli, emberfölötti körülmények kellenének hozzá, hogy zavartalanul szerethessük egymást s én (önzően, mondod te) mindazt megkaphassam tőled, amire képesnek, alkalmasnak, születettnek érezlek, édes drágaságom. Márpedig mi nem a földön túl élünk valahol, hanem a valóságban, mint keservesen érzed, s érzem én is. Isteneknek kéne lennünk, mindjárt rendben lenne minden.

Azonban addig is, míg azok leszünk, embereld meg az okosságodat. Ne csak arra használd, hogy helyzeted bizonyos kellemetlenségeit kimutassa és hogy egyes vereségeidet fitogtassa előtted. Édeském, voltak jó napjaink is, és lesznek. És tavaly télen mégiscsak rosszabb volt a helyzeted. Most az a fontos, hogy áthúzd ezt az időt; ilyen szörnyű kényszer előtt, mint amilyenben vagyok, meg kell hátrálnia a te részedről ennek a gyermekfoglalkoztatói tervnek. Az én részemről tíz-tizenöt épp olyan nagy terv hátrált meg és látta be, hogy el kell halasztódnia. Ezt az áldozatot nem egymásért hozzuk, nem jószívből hozzuk; képzelheted, mennyit csikorgatom a fogamat az itteni dolgaim miatt, amelyekről vagy hallgatok, vagy csak filozofice írok. Ez olyan kényszerűség majdnem, mint a halál. Csak éppen átvészelhető. Átvészelem én is ezt a soronkívüli bajt: erőnek erejével nem veszem komolyan. Tégy ilyenféleképp te is, ebben légy okos: annak a kielemzésében és kiemelésében, ami melletted és nem ellened szól. Tudom, hogy szerény dolgok mind, de azért mégiscsak vannak. Pl. hogy okt. 15-én fűteni kezdenek (remélem, csakugyan kezdenek) és nem fogsz fázni. S hogy Bandi mégiscsak elindult valahogy. S hogy van valakid. S hogy vagy te, te magad, s nem vagy olyan csacsi és ideges, mint most hiszed, s hogy lesz még jobban is. Most is szereztél egy csomó tapasztalatot az iskola-előmunkálatokkal. Értékesíteni fogod. Ne törj össze, szívecském, hajolj meg, majd elszáll a vihar a fűszál felett. A nyugalomra és a reményre légy okos!

És persze arra, hogy szeress továbbra is. Akkor nem fogod azt írni, hogy „bárcsak túl lennél az életen.”

Ez persze mind unalmas prédikáció. De ha találkozik a te megerősödési akaratoddal, rögtön nagy-nagy, higgadt és öreg bölcsesség lesz, nagy-nagy gyakorlati okosság. Van benne lemondás, de van erőgyűjtés és belső készülés, felkészülés is a jó várására és megteremtésére.

Egyszóval, ne légy kétségbe esve. S hogy visszakanyarodjam ahhoz, amiről, hiába, legörömestebb beszélek neked: legalább annyira ne légy kétségbeesve, hogy előlem is elzárkózz. Ha nekem öröm és segítség ebben a nem mondom meg, milyen helyzetben rád gondolni, s a hazajutásban reménykedni, a te – mondjuk: hasonló – helyzetedben szintén öröm és segítség lehetne rám gondolni és reménykedni. Ha tehát mégsem az, akkor részben te tiltod meg, hogy az legyen, te akadályozod meg. Túl sokat morfondírozol, túl sokra becsülöd azt, ami nincs. (Amivel persze nem a közvetlen, igazi életszükségleteket akarom megjelölni.) És van benned valami beteges önkínzási hajlam; nem önkínzási, ez sok volna; inkább mondjuk így: ön-lebecsülési, alábecsülési riadtság, amely időnkint uralkodóvá válik. Én ebből ki foglak gyógyítani, szívecském. Éspedig szerelemmel. Eddig talán nem jól szerettelek. Sokat akarok veled lenni. Az a nő, akit én tizenhat vagy -hét éven át így szeretni tudtam, az mindenképpen csak átlagon felüli lehet. Jaj, ez olyan szónokiasan vagy reklámszerűen hangzik. Csak azt akartam mondani vele, hogy egész biztosan kitűnő ember vagy. Efelől még sokat szenvedhetsz, s részben talán épp ezért szenvedsz. De majd ez is csökkenni fog. Hiszem, remélem, akarom. Hogyne akarnám a javát annak, akit úgy szeretek, akinek a legigazabb szerelmi boldogságot köszönhetem ezen a földön! Én téged már aligha foglak elhagyni az életben, s barátod leszek akkor is, ha te elhagysz. Amit ne tégy. Csókollak, édes.

Lőrinc

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/143. Gyermekfoglalkoztatói terv […] iskola-előmunkálatok: Egész 1940-es katonaideje alatt erről érdeklődik Szabó Lőrinc, itt nevezi meg a tervet. – Bandi mégiscsak elindult valahogy: A rendőrtiszti pályán; ennek majd utóbb érzi előnyeit: megúszta a katonaságot és mentesítő leveleket tud szerezni sokak számára 1944 nehéz idejében.

 

 

215.

Kisvárda, 1940. szeptember 15. délben

 

Drágám,

ha tudsz és akarsz, írj még mindig ide. De minél előbb! Az a 17-i terminus, hogy akkortájt valami lesz, az előjelekből ítélve fennállhat még mindig. S akkor vagy lesz valami helybeli munkánk, amely alighanem eltart két, esetleg három napig, vagy rögtön megyünk. Mihelyt biztosat tudunk, megírom, hogy ide már ne írj. Az itteni civilposta a leveleket majd utánunk küldi az 51-es tábori postához, vagy vissza a feladónak. Írj megint úgy, hogy… „karp. tiz. úrnak”: kiderült, hogy így helyes.

Most ½ 12 van, hideg vasárnap, az eső szemergél, varjak kárognak. Azt hittem, nyugodt napom lesz, s reggel 8-kor váratlanul nagy rakodás előkészületei kezdődtek. Most egy negyedórára egyedül maradtam az irodában, itt írom ezt a pár sort. Csak fel tudjam adatni, vagy adni idejekorán. Ahhoz félórás utat kéne megtenni, s ember nincs, még a gyengélkedőket és a raktárost is befogtuk.

Isten veled, a postaládát ½ 5-kor ürítik, talán ide írom még majd a mostanin kívül is, hogy én bizony szeretlek, kívánlak, ölellek és csókollak.

Édes! Szervusz!

Lőrinc

 

Most egy hétig talán énnekem kell majd ellátni az élelmezést. Szörnyeteg dolog. Csókollak.

L.

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/144. Írj megint úgy, hogy… „karp. tiz. úrnak”: Mégis a karpaszományos megszólítás az érvényes.

 

 

216.

Kisvárda, 1940. október 4.

 

Kedves kislányom,

csak egész röviden*: megjött a rakodási parancs, ami a leszerelés kezdetét jelenti. Két napja folyik már a munka, autós katonák érkeztek hozzánk tehergépkocsikkal, mindenki őrülten dolgozik, tudva, hogy ez már hazafelé gyorsítja az utat.

A lőszer bevagonozása kb. 6-8 napig tart; a másik raktárt a baktalórántházi részlegünk rakja fel. Ha ez meglesz, a baktaiak bejönnek ide, meghálnak a kocsikban, reggel mi beszállunk, a két lőszervonatot néhány kísérővel útnak indítjuk, a többiek pedig, az egész lőszerkezelő oszlop, rögtön útnak indul a marhavagonokban, tehervonaton Pest felé. Ez biztos. A hazaindulás dátuma 8–11-e közt lesz. Pestig így két nap az út. Pár nap rámegy még a leszerelés pesti végrehajtására, de mindnyájan úgy számítjuk, hogy okt. 15-én már biztosan kibújunk angyalbőrünkből. Igazán ideje.

Mióta utoljára találkoztunk, már nem dolgoztam irodalmilag, s jobban részt vettem az itteni életben. Bizonyos társasélet is kialakult, meghívások családokhoz, mozi stb. Te közben pihentél valahol, ugye? Majd elmondod; most már rövidesen találkozunk!

Ide visszaérkezve várt az értesítés, hogy kaptam időközben egy legénységi csillagot, vagyis most már szakaszvezető úr vagyok. A tiszti kinevezés rém sokáig elhúzódik.

Szeretnék tudni rólad minden kis és nagy dolgot. Izgatott az elseje is, de alighanem rendben volt minden; s ha nem lett volna, tudod, kihez kell fordulni: H. J.-hoz.

Alig várom, hogy Pesten legyek és lássalak. Csak ne lennél olyan szomorú és gyenge és soványka!

Tekintve, hogy innen minden valószínűség szerint csak a jövő hét közepén indulhatunk, egyszer még feltétlenül írhatnál. Írj is. Biztosan jó kiadós levélre futja az elmúlt két hétből. Feladónak írd a Bandi címét: s ha mégis elmennénk előbb, akkor a posta visszaküldi nektek. De ez nem fordulhat így: írj szombaton, vagy vasárnap de., akkor hétfőn megkapom s még felelek is. Én mindenesetre jelét adom még a hazakerülés fázisainak, s kereslek majd, mihelyt lehet. Most már kevesebb zavart okozok, hogy nincs nálatok idegen.

Küldök egy fényképet is, noha már láttad; most kaptam belőle másolatot.

Pár nappal ezelőtt még rettenetesen el voltunk keseredve mind. Az egész I. hadtest leszerelt, néhány kis alakulat maradt csak vissza, köztük mi. Kilencvenhat napja katonáskodom – semmiért! Írmagnak hagytak meg bennünket, s minden emberünknek ezer dolga otthon, itt meg a napot loptuk, s az életünket lopták. De a rakodási parancs s a hozzá fűzött hiteles információk egyszerre megvigasztaltak mindenkit. Az embereket alig lehet visszatartani, olyan őrülten akarnak dolgozni, pedig így is nyögnek, izzadnak a nagy rakaszok súlya alatt. Ha tőlük függne, három nap alatt kész volnánk a 36 vagon berakásával. De a vagonok késnek, nagy bennük a hiány.

Sietek, kedveském; a fontos most az, hogy biztos jó hírt írhattam. Ha nem is elsejére, de nem sokkal későbbre, 15-ére úgy alakult a sorsom, hogy szabadulok. Ezt már csak kibírjuk.

Írj tehát Kisvárda, Attila u. 22. címre, rögtön; úgy, ahogy én jelzem a feladót.

Nagyon szeretnék már veled lenni. Isten veled, sokszor csókollak.

Lőrinc

 

*Végül mégis egész levelet írtam. Nehéz elválnom tőled még levélben is!

 

1940. július 8-tól október közepéig Szabó Lőrinc katonai szolgálatra behívottként tevékenykedik tüzérként az I. hadt. lőszerkezelő oszlopnál. A Romániával való, háborúval fenyegető konfliktus idején az 1940-es nyári mozgósítás idején tüzérnek hívják be, mert érettségi után a gyalogsági tiszti iskola valamennyi növendéke közül ő lett az első és így a rangelső; ennek pedig az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezettel együtt hadügyminiszteri rendeletre a front helyett tüzérségi továbbképzésre tisztjelölt-tizedesi rangban a szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz osztották be, onnan csakhamar tovább vitték a különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. (A gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködése céljából a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzését.) A kiképzésre már nem kerülhetett sor, a Károlyi-forradalom híre az iskolát szétugrasztotta, Szabó Lőrinc végül is Budapesten szerelt le; kartotékján tüzériskolásként marad a bejegyzés; ez a második világháború idején folytatódik, karpaszományos tizedesként hívják be az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához, és mint ilyen felmenthetetlenné válik. Lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben az 1945-ös Naplót, 11-16., a Harminchat év, 1. k., Szabó Lőrinc naplójegyzetét, illetve a 203–233. számú leveleket és jegyzeteiket valamint a Harminchat év, 2. k., Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza (1951.), 13–21.

Ms 4610/146. Izgatott az elseje is […] tudod, kihez kell fordulni: H. J.-hoz: Pénzjuttatás, a kiadóhivatalban Horváth Jánoshoz; lásd a korábbi, 205. számú levelet.

 

 

217.

Galyatető, 1940. október 25.

 

Kedves! beszéltünk róla, hogy együtt töltenénk egy napot. De csak, ha nálad lehetne. (Legfeljebb az Aréna útra lehetne gondolni, ha a barátnőd még egyedül van; de azt se nagyon szeretném.) Sajnos, a legjobb vonat innen úgy indul (illetve Gyöngyösig busz), hogy este 10 után ér Pestre. Ekkor pedig neked talán kényelmetlen a látogató. Egy másik vonat 2 tájban érkezik Pestre Pásztó állomásról, Rozsnyó felől, szintén gyors és szintén a Keletin. Válaszolnod már nem lehet, ezért a te nevedben is gondolkozom.

[Áthúzva: Egy nap, valószínűleg hétfőn, táviratozok neked, hogy ekkor meg ekkor érkezem. Csak a Keletire mennek vonatok innen. Benne lesz az óra és a perc is.]

Ez nem jó, áthúztam. –

Egy nap, valószínűleg hétfőn idejében táviratozok neked, hogy érkezem. Ha nem lesz benne óra és perc jelzés, akkor az azt jelenti, hogy aznap du. 2–½ 3 közt nálad leszek. Ezért te a távirat megkapásakor hívd fel Bandit, hogy megjöttek a várt vendégek, s aludjon máshol; esetleg, ha kell, vidd be a szükséges apró holmiját, hogy ne jöjjön haza; kérdezd meg, mire van szüksége. Így én nyugodtan bemehetek hozzád, s nálad maradok másnap ugyanaddig az óráig. Ha bármi közbejönne (pl. Bandi ágyban fekvő beteg), akkor csak egy kis beugrásnak számít majd a vizit és elmegyek. Légy tehát otthon hétfőn délelőtt, hogy értesülj a táviratról. Hogy ehhez a vonathoz (melynek pontos érkezését könnyen megtudhatod) kijöjj, az felesleges.

Lehet, hogy ezt a táviratot csak kedden délelőtt adom fel; akkor is járj el ugyanúgy.

A táviratot Bandi címére hozzád küldöm.

Ez az egyik lehetőség. A másik az, hogy este kell érkeznem.

Ekkor is kora délelőtt táviratozok, s így te még délután is elküldheted Bandit azzal, hogy éjjelre ne jöjjön haza. Persze csak akkor, ha lehetőnek látod az esti bemenetelt, vagy más jó (nem szállodás) megoldást találnál. Esti érkezésem kétféle lehet: gyorson a Keletin 10 után, vagy autóbuszon a Mussolini téren ½ 10 körül; a táviratban benne lesz a pontos hely és idő. Már most: ha nem akarod, hogy felcsengesselek, és nincs más megoldás sem, akkor ne csinálj semmit, én jól körülnézek a Keleti (érkezési) oldalsó kijáratánál a jegyszedőknél, pár percig ácsorgok, aztán elmegyek haza; illetve ugyanígy jól körülnézek a Mussolini téren a MÁVAUT iroda előtt, ahová az autóbusz végállomásra érkezik, és aztán hazamegyek. Ha azonban találtál megoldást, akkor gyere ki a táviratban jelzendő egyik helyre idejekorán, és gyere oda hozzám, amikor meglátsz, s együtt maradunk másnapig: hazaviszel hozzád (ha lehet), vagy az Aréna útra, taxin.

Jó?

Bármi jönne közbe, szerdán már nem táviratozom. S akkor már csak Pestről jelentkezem. Sajnos, a boltba 2–4 közt nem lehet telefonálni.

Itt jól éreztem magamat, elég sokat dolgoztam, többet, mint amibe kerülök. A hely roppant elegáns, keresztény tisztviselő jellegű; nagy flanc nincs.

Hol tartasz a szvetterhorgolásban? Szép legyen és főleg jó! Ne spórolj vele!

Szeretnék veled lenni, szeretném, ha hozzám bújnál már. Ne légy ideges és rosszkedvű, ha otthon leszek.

És ne haragudj, ha mégis elmarad a fenti terv megvalósítása. Akkor nem tehettem másképp. A dologba az itteni munkám haladása és pesti ügyeim alakulása is beleszól.

Szervusz.

A viszontlátásig sokszor csókol

L.

 

Ui.: Ha, ami valószínűtlen, egyéb megoldást találnék én, akkor bővebb táviratot küldök, hogy mindent megérts.

L.

 

Ms 4610/148. Galyatető: Szabó Lőrinc október 20. és 30. között Galyán pihen (október 31-én, csütörtökön már katona-vacsorán vesz részt a Kis-Royal étteremben (XII. Márvány utca 19.) – terve szerint – feleségével és leányával, lásd a Harminchat év 238. számú levelét); édesanyját is pár napra felvitte Galyára, az út emlékeit egy interjúban részletesen elmondta: Tolnai Világlapja, 1940. december 18.; Szabó Lőrinc itt írta az utóbb nagy vihart kiváltott katonaverseket, valamint az Ősz a Galyatetőn (Új Idők, 1940. december 8.) és a Lányok a Grand Hotelben (Budapesti Szemle, 1941., 362. oldal) című verseket; feleségével vitatkozó leveleit lásd a Harminchat év, 1. k., 235–240. szám alatt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a család letéteként őrzött analekták között szerepel három galyai dokumentum, ebből tudjuk, hogy a 216. számú szobában lakott, 37. asztalnál az I. turnusban étkezett. Utóbb 2 személyre lett kijavítva a szállodai lapja, a 211-es számú szoba is ráírva: édesanyja is pár napot vele töltött; lásd még Harminchat év 1. k. 234. számú levelet és jegyzeteit. – Aréna út […] ha a barátnőd még egyedül van: Vékes Endréék azonosították a hely alapján a személyt: Hüvösné Magda a Dózsa György úton, az Állatkerttel szemben lakott. – Mussolini tér: Egy időben November 7. tér lett, eredetileg és most is Oktogon. – Sajnos, a boltba 2–4 közt nem lehet telefonálni: A Ráth György utcai lakás szomszédságában, a sarki házban kis bolt volt; lásd még kötetünk 228. számú levelét.

 

 

218.

Budapest, 1941. január 18. szombat este

 

Kedves Böske,

szerettem volna hétfőn délután meglátogatni magukat. Úgy látszik azonban, hogy meghűltem. Gyanúsan forró a homlokom s ugyanakkor fázom. Szombat este van, egész délután dolgoztam, sokat és szerencsésen. Remélem, nem lesz baj, de azért értesítenem kell magukat, hogy esetleges távolmaradásomat mással ne magyarázzák. Legjobb volna, ha hétfőn délben egy órakor betelefonálna érdeklődni a hivatalba. Remélem, ott leszek. S ha csakugyan meghűltem, akkor majd én jelentkezem, mihelyt tudok. Jó szerencsét! Kezét csókolja:

L.

 

Ms 4610/149. Feladó nélküli levelezőlap.

 

 

219.

Tábori posta száma: 51., 1941. április 15.

 

Kedves B., nagy sietve indultunk el, szombat estétől kezdve azonban már egy helyen vagyunk, véletlenül igen kitűnő szállásom akadt, kényelmes, tiszta, meleg. Az új világból még nem láttam semmit, de a rádióból tudom az eseményeket, amelyekre bizonyára ti is különösebben figyeltetek az elmúlt napokban. Azt hiszem, a postánk igen lassú lesz, nagyot kerülve jön vissza hozzánk, így aztán nehéz lesz a levelezés. Zöld laphoz ma jutottunk először. Házigazdáink valósággal a tenyerükön hordoznak, vendégül látnak. Egyébként sejtelmem sincs semmiről. Ne írjatok, míg megint nem írok. Kézcsók és üdvözlet.

Lőrinc

 

Ms 4610/150.Tábori postai levelezőlap. A címzés Vékes Endrének szól. Szabó Lőrinc ekkor már karpaszományos szakaszvezető. Ezúttal a német támadást követően Jugoszlávia szétesésekor bekövetkező magyar katonai mozgósítás idején ismét behívják Szabó Lőrincet, csapatteste most sem lépte át a trianoni határt.

 

 

220.

Tábori posta száma: 51., 1941. április 19.

 

Kedves B., roppant nehézkes az érintkezésünk Pesttel, de azért remélem, még idejekorán megkapjátok a lapomat. Jól vagyok, s ha így haladnak tovább a dolgok, alighanem igen hamar látni foglak benneteket. Remélem, az elsejei dolog beváltására sem kerül sor. Már az idő is megjavult. Szeretnélek mielőbb látni benneteket, és mihelyt tudok, jelentkezem. Sokat gondolok rátok, és kíváncsi vagyok, mi minden történt azóta. Velem nem sok… Jó egészséget és kedvet kívánok, üdvözlet és kézcsók.

L.

 

Ms 4610/151.Tábori postai levelezőlap. A címzés most is Vékes Endrének szól. – Remélem, az elsejei dolog beváltására sem kerül sor: A szokásos pénzjuttatás.

 

 

221.

Budapest, 1941. április 23. délben

 

Drágám, Pesten vagyok, pár nap múlva vége a közjátéknak, máris civilben járok, déltájban vagy két órán át kerestelek a boltban, a Svábhegyen (ahova Bandi nevében szóltam fel kétszer is), Hüvöséknél és Gáboryéknál telefonon. A házfelügyelőnő most, ½ 1-kor, meglepetésemre beengedett a lakásba, szó nélkül, úgyhogy itt írom ezt a pár sort. A kapukulcsot kérte, hogy adjam le nála.

Kaptál hírt rólam? A tábori posta csak elméletben volt meg, úgyhogy a zöld lapok csak ezután jönnek, óriási késéssel. Mindegy, az a fő, hogy hamar véget ért az egész ügy. A múlt hét végén már kezdtük sejteni. Nagyon örülök neki, s azonnal látni szerettelek volna. Milyen kár, hogy épp ma sehol sem értesíthettelek. Most már nem érek rá tovább várni. Már civilben vagyok.

Holnap, szerdán, 12 után, úgy sejtem, szabad leszek egy kis időre. Vagy később. Milyen jó volna tudni, hol leszel! Lejöhetnél a Svábhegyről erre a bizonytalan időpontra? Egy-másfél órát együtt tölthetnénk; de hát mikor kezdődik az az egy-másfél óra? Ezt nem tudom. Mindenesetre kijövök ide megint (12-től kezdve remélhető), s ha nem vagy itthon, feltelefonálok a hegyre. S ha nem érlek el, akkor majd csütörtökön kereslek odafent. Pénteken majdnem teljesen bizonyos, hogy már a szerkesztőségben dolgozom.

Jól vagyok, jó helyem volt. A visszajövetel igen viharos gyorsasággal történt és megerőltető volt, de ha csak két hétig tart valami, akkor csak azt lehet rá mondani, hogy nagyszerű.

Ha Bandi telefonon referálna a leszerelésemről, beszélj vele úgy a hegyiek előtt, mintha délelőtt is ő keresett volna. (Először egy alkalmazott-félével, másodszor egy vezetőféle hölggyel beszéltem, 10–½ 11 közt.)

Hogy hogy vagy, azt tőled szeretném hallani, rajtad szeretném látni. Sokat gondoltam rád, s igen jó volna, ha most itt lennél. Csak egy percre! Mindenütt érezlek az üres lakásban. Hol jársz épp most? Az a második hang azt mondta, hogy korán lejöttél, s csak délután mégy vissza. Biztosra vettem, hogy hazajössz ebédet készíteni. Most már elmúlt egy óra, mennem kell. Ma ne várj.

A viszontlátásig sokszor ölellek, csókollak, szívem.

Szervusz!

Lőrinc

 

Ui.: Szerdára végül is ezt találtam legjobbnak: légy a hegyen, én, mihelyt szabadulok, az első telefonállomásról felhívlak, s te esetleg indulsz onnan le, én meg a laktanyából ide, s találkozunk. Ha pedig előbb lejönnél, hagyd meg, hogy hazajöttél, s akkor is idejövök du. 12–6 közt valamikor. Inkább korán, mint későn!

L.

 

Ms 4610/152. Pár nap múlva vége a közjátéknak: A mozgósításnak, leszerelik most is bevetés nélkül őket. – Kerestelek a boltban, a Svábhegyen […], Hüvöséknél és Gáboryéknál telefonon: A Ráth György utcai szomszédos boltban (lásd kötetünk 217. számú levelét), a svábhegyi gyermekotthonban, ahol dolgozik ekkor Vékesné Korzáti Erzsébet (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint kötetünk 205., 212. számú leveleinek jegyzeteit) és barátaiknál, Hüvös Gyuláéknál és Gáboryéknál. – A tábori posta csak elméletben volt meg, úgyhogy a zöld lapok csak ezután jönnek, óriási késéssel: Lásd Szabó Lőrinc előző két (219. és 220. számú) levelezőlapját.

 

 

222.

Szófia, 1942. március 16.

 

Sokszor üdvözöl és kézcsókját küldi:

Sz. Lőrinc

 

[Aláírások:] Csuka Zoltán, Drucker György, Hankiss János, Nyírő József, Zilahy

 

Ms 4610/157. Szófia látképét mutató képeslap. Hivatalos kultúrdelegációban Szabó Lőrinc útitársai között: Csuka Zoltán (1901–1984) író, költő, műfordító, Dr. Drucker György a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban miniszteri titkár, az elnöki C ügyosztály előadója, a Külügyi Társaság alelnöke, a Külügyi Szemle felelős szerkesztője, Hankiss János (1893–1959) összehasonlító irodalomtudomány nemzetközileg ismert személyisége, a debreceni egyetem tanára, 1943 és 1944 márciusa között közoktatásügyi államtitkár, Nyírő József (1889–1953) író, Zilahy Lajos író. Szabó Lőrinc az útról naplójegyzeteket készít a Magyarország számára: Magyar írók Bulgáriában. Szófiai útinapló (1942. március 21.), Tűztánc, Rila, rózsaolaj. Útijegyzetek a magyar írók bulgáriai látogatásáról (1942. március 23.); kötetben: Emlékezések és publicisztikai írások, 619–627.).

 

 

223.

Balatonföldvár (Kupa Szálló),
1942. május 20. szerda este

 

Kedves Böske, –

megjöttem! A délutáni 2.20-as személlyel indultam, fél hétre értem ide. A vonat éppen megtelt, zsúfolt nem volt, mindenki ült a III.-ban is, Fehérváron az utasok egyharmada leszállt. A kalauz mondta, hogy de most aztán erősödni fog a forgalom, mi lesz pénteken és szombaton! Egy, sőt két koffert mindenki hozhat, csak nagyokat és sokat ne cipeljen. Ha jó egy órával előbb kimegy, azt hiszem, nem jön zavarba szombaton sem.

Most, mint mondták, naponta három vonat van. Egy hajnalban indul 5.25-kor, személy, Fehérváron át kell szállni róla, rögtön indul tovább; a másik a 2.20-as; a harmadik 18.30-kor indul, és gyors. Mind a Déliről. Ne menjen péntek este sehová, s utazzék a kora reggelivel. Majdnem egy teljes nappal nyereség! Érdeklődjék maga is, és tudja meg, nincs-e szombat reggel, kivételesen mégis gyorsvonat.

Az én jegyem, csodák csodája, érvényes volt. Szombattól hétfőig nem lett volna az. – Az utazási irodában tegnap azt mondták, hogy a maga jegyére rá kell fizetni, szóval nem teljesen érvénytelen. (Valószínűleg az ingyen visszautazás esik el.)

Egészben véve nem látszik az utazás (még a hétvégi sem) olyan szörnyűnek, mint gondoltam. Illetve ma egyáltalán nem volt még az.

Útközben két ismerőssel beszélgettem, egyik sem ide jött.

Itt még semmi élet sincs. A Kupa, a parti Zrínyi és a Kis Bendegúz s a Katinka nyitott. Vendéglistát még nem mutatott a titkár úr. Az jó volt, hogy írt az igazgatónak; szeretném tudni, mi lesz. Látom, a parton a szép Lujza Panzió is nyitva van, ez nem a fürdőigazgatóságé; a modern nagyszálló, a Sellő nincs, s állítólag nem is lesz. Nekem a Kupában az I. emeleten adtak szobát, nyugatit, de sikerült elcserélnem egy délivel a III.-on. Így jobb lesz. Az ünnepek után könnyű lesz rendezkedni, magyarázta a titkár úr, most zsúfolva vagyunk. – És négy napra akart ünnepi árat számítani. Hivatkoztam a megállapodásra; ekkor rögtön visszakozott, – óh, kérem, legyen hát csak két nap, dehogy akarjuk elkedvetleníteni az IBUSZ-utasokat! A szobám száma 301, rögtön az első a III. emeleten, balra a lépcsőtől.

A vonatnál a portás várja a vendégeket, szólni kell, hogy: Kupa! – s rábízni a nagy csomagot, ő beviszi. S esetleg várni is fogom! –

Most nagyot fogok aludni, de még kiviszem ezt a levelet a vasútra, hogy a reggeli gyors visszavigye.

El ne késsen, le ne maradjon! Ne higgyen a szabónőnek! Üljön a nyakán. Az idő, mint mondják, egy hete isteni. Látni is nagy, hirtelen-száradt pocsolyahelyeket a parkban; de itt-ott még áll a víz. Úgy vélem, ide pénteken, de még inkább szombaton este fog özönleni a nép, s kedden a reggeli gyorssal és az esti személlyel megy vissza.

Új hír: Németh Lászlóék (illetve az asszony szülei) megvettek itt egy nagy, régi, rozoga arisztokrata villát, panziót nyitnak, s Laciék is jönnek, már talán az ünnepekre. Ha itt lesz, mennyi pletykát fogok hallani attól a gyors eszű, éles szemű asszonytól!

Úgy látom, itt semmit se lehet beszerezni. –

 

– – –

 

Kedden délután hívtam telefonon; sokszor; senki se vette fel a hallgatót! Este pedig egy órán át, 8 után, szakadatlanul „mással”-t jelzett a másik telefon! Mi történt? S ma ½ 2-kor, indulás előtt, autón maga felé kerültem; nem volt otthon!

Sok bajom volt hirtelen az újabb igazolási hercehurcával. Egyelőre rendeztem.

 

– – –

 

Most megyek vissza, vacsorázom.

Hálistennek szörnyen unatkozom.

Ha megtudnám a maga itteni címét idejében, akkor még megírom holnap.

Jöjjön minél előbb.

Csókolja

L.

 

Ms 4621/160.; Ms 4610/161. Eredeti dátumozása: „Bföldvár, szerda este”; a második levélen: „csütörtök d.e.”; utólag más irónnal mindkettőre odaírva: „944…”. Az utólagos datálás nem helytálló, ugyanis Szabó Lőrinc 1942. május 20-tól 30-ig üdül előszezonban pünkösd idején (erre vonatkoznak a levelek ünnep-említései) a Balatonfüredi Kupa Szállóban; lásd a Harminchat év 1. k., 243–246. számú leveleket és jegyzeteiket; itt Szabó Lőrincnének ugyanezeket a híreket írja meg (a Harminchat év 1. k. 243. számú levelének jegyzetében tévedés: május 22-től jegyzi az ittlétet, ami elírás, hiszen május 21-én írja már első beszámoló levelét feleségének, Vékesné Korzáti Erzsébetnek pedig szerdai dátumot, azaz május 20-át ír); a fő időmeghatározó hír: „Új hír: Németh Lászlóék (illetve az asszony szülei [Démuszék]) megvettek itt egy nagy, régi, rozoga arisztokrata villát, panziót nyitnak, s Laciék is jönnek, már talán az ünnepekre. Ha itt lesz, mennyi pletykát fogok hallani attól a gyors eszű, éles szemű asszonytól! – […] láttam az öreg Démusznét, amint dirigálta a kirakodást két teherautóból késő este.”, a Harminchat év, 1. k., 1942. május 24-i, pünkösd vasárnapi, 244. számú levelében pedig így ír: „Démuszék panziót nyitnak, kevéssel a Gráf-villa alatt, a nagybetűs felirat messze hirdeti az egész Imre úton az új gazdát, az asszony állítólag már itt is előrendezkedik.”

 

 

224.

Balatonföldvár (Kupa Szálló),
1942. május 21. csütörtök délelőtt

 

Most már csak egész röviden. Rosszul aludtam, korán felvertek kalapáló, renováló munkások, nem tudok dolgozni; „bágyadt” vagyok, ami nem csoda. De nagyon jól esik a semmittevés.

A titkár úr mutatta a húsvéti előjegyzési könyvet, magának a II. emeleten (a neve persze I. em.) van szobája, a 219-es. Délelőtti napja van. Ezt érdemesnek tartom megírni, ígértem is tegnapi levelemben, még biztosan megkapja a megnyugtató közlést. Kérdeztem, ki az a K. E., ahogy más neveket is, de nem tudtak róla semmit. Én pedig nem mondtam eddig, hogy ismerem, s hogy magántisztviselő.

Fürdeni alig járnak, a strand még nem nyitott, fürdőruhában indul innen, aki indul, s valami köpenyt vagy felöltőt vet magára. Jó messze van a strand. Közvetlen ismerős ide a Kupába eddig nem jelentkezett az ünnepekre. Ellenben van néhány baráti villatulajdonos; így jönnek Germánék (Bajor) és Németh Laciék szülei, a Démusz vendéglős-pár. Tegnap írtam, hogy panziót nyitnak, s láttam az öreg Démusznét, amint dirigálta a kirakodást két teherautóból késő este. Sok munkája volt, nem akartam zavarni, s így nem tudom, maguk Némethék is itt lesznek-e pünkösdre. A Bajor-villát is szörnyen takarítják, bizonyára egész sereg vendéggel fognak érkezni. Szeretném tudni, mikor megy legközelebb A bolond Ásvayné a jövő héten. A Kozma-Graf-villa új tulajdonosai is itt vannak már. Tartok tőle, hogy itt lesznek Vajda Ödönék, Bayék, Szvatkóék és Kandó Laci. De a Kupában aligha. – Mindegy, most már rendben leszünk.

A koszt tisztességes, de nem ragyogó. Napi háromszori étkezés.

Mozi az ünnepekre, s aztán hetenkint kétszer van. Az idő ma is kitűnő. Éjjel rengeteg a békaümmögés, ezt meg kell szokni.

Tehát II. em. 219. (Az enyém: III. em. 301.) A többi kialakul. Sokat fog unatkozni, pihenni. Ingyen fekvőszékek vannak a parkban. S nagy hall, nagy kert, sok sétaalkalom. Hajó és komp jár; a komp a szomszéd Szántódról Tihanyba elég sűrűn. Étkezés jegyfüzet-alapon, italt kis vendégfüzetbe írják, s minden külön fogyasztást.

Menjen ki jó korán a vasútra. Ha baj lenne, táviratozzon. Sz. L., Bföldvár, Kupa. Aláírás: Pista.

Nem akar kézimunkázni? Rá fog szorulni!

Várom, csókolom.

L.

 

Ms 4621/160.; Ms 4610/161. Eredeti dátumozása: „Bföldvár, szerda este”; a második levélen: „csütörtök d.e.”; utólag más irónnal mindkettőre odaírva: „944…”. Az utólagos datálás nem helytálló, ugyanis Szabó Lőrinc 1942. május 20-tól 30-ig üdül előszezonban pünkösd idején (erre vonatkoznak a levelek ünnep-említései) a Balatonfüredi Kupa Szállóban; lásd a Harminchat év 1. k., 243–246. számú leveleket és jegyzeteiket; itt Szabó Lőrincnének ugyanezeket a híreket írja meg (a Harminchat év 1. k. 243. számú levelének jegyzetében tévedés: május 22-től jegyzi az ittlétet, ami elírás, hiszen május 21-én írja már első beszámoló levelét feleségének, Vékesné Korzáti Erzsébetnek pedig szerdai dátumot, azaz május 20-át ír); a fő időmeghatározó hír: „Új hír: Németh Lászlóék (illetve az asszony szülei [Démuszék]) megvettek itt egy nagy, régi, rozoga arisztokrata villát, panziót nyitnak, s Laciék is jönnek, már talán az ünnepekre. Ha itt lesz, mennyi pletykát fogok hallani attól a gyors eszű, éles szemű asszonytól! – […] láttam az öreg Démusznét, amint dirigálta a kirakodást két teherautóból késő este.”, a Harminchat év, 1. k., 1942. május 24-i, pünkösd vasárnapi, 244. számú levelében pedig így ír: „Démuszék panziót nyitnak, kevéssel a Gráf-villa alatt, a nagybetűs felirat messze hirdeti az egész Imre úton az új gazdát, az asszony állítólag már itt is előrendezkedik.”

Ms 4610/161. A húsvéti előjegyzési könyv: Pünkösd helyett tévesen írja Szabó Lőrinc. – Germánék (Bajor) […] A Bajor-villát is szörnyek takarítják […] mikor megy legközelebb A bolond Ásvayné a jövő héten: Bajor Gizi ekkori férje Germán Tibor (1888–1951) fül-orr-gégész egyetemi tanár; Bajor Gizi híres szerepe volt A bolond Ásvayné címszerepe, Harsányi Zsolt darabját 1942. február 7-én mutatta be a Nemzeti Színház; Balatonföldváron létük az előadás függvénye; a levél dátuma utáni időben, pünkösd után a darab 1942. május 27-én, szerdán a Pesti Színházban, 28., 29., 30-án a Művelődés házában ment. – Németh Laciék szülei, a Démusz vendéglős-pár: Németh László felesége Démusz Ella, akinek szülei bérelték többek között a Nyugati Pályaudvar éttermét (erről szól Németh László A másik mester című regénye); lásd még az előző levelet és jegyzeteit. – Kozma–Gráf-villa új tulajdonosai: Az úgynevezett Durczy-villa régebben a Tücsökzenéből ismert Graf Ferenc bornagykereskedő, Szabó Lőrinc atyai barátjának tulajdona volt, ott tartózkodott 1919-től kezdődően a fiatal Szabó Lőrinc igen sok alkalommal; utóbb Kozma Miklósék vették meg, itt találkozott velük Szabó Lőrinc 1941. szeptember 1-i levele (lásd a Harminchat év, 1. k., 242. számú levelét) tanúsága szerint; Kozma Miklós 1941. december 7-én bekövetkezett halála után özvegye eladta a villát; a villán ma Szabó Lőrinc-emléktábla áll. – Vajda Ödönék: ügyvéd, korábban Bajor Gizi férje; későbbi felesége: Csernovich Judit, Kádár Erzsébet írónő testvére; fia: Vajda Miklós, Bajor Gizi és Kozma Miklós keresztfia, utóbb esszéista, fordító, szerkesztő, ő fejezte be Szabó Lőrinc utolsó szerkesztői vállalkozását, az 1960-ban, a Móra kiadó A világirodalom gyöngyszemei sorozatban megjelent Angol költők antológiáját. – Bayék: Bay Zoltán (1900–1992) atomfizikus, egyetemi tanár, az 1945-ös holdradar-kísérlet irányítója, Szabó Lőrinc diákkori osztálytársa és élete végéig barátja. – Szvatkóék: Szvatkó Pál (1901–1959) újságíró, a Magyarország főszerkesztője, Szabó Lőrinc főnöke. – Kandó Laci: Kandó László (1886–1950) festőművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára, Cs. Szabó László unokatestvére.

 

 

225.

Dés, 1943. március 15.

 

Két érdekes napot töltöttünk itt, 470 km-nyire Pesttől, minden nagyon jó, csak a szállodák rémesek. A viszontlátásig üdvözletet és kézcsók:

L.

 

Ms 4610/156. Képeslap a dési református templom képével. Szabó Lőrinc írók társaságában volt itt felolvasáson.

 

 

226.

Budapest, 1943. július 1.

 

Beszéltem Bandival, s megkaptam első, jó későn írt leveledet. Szóval nem jöhetsz; és mégis fel fogsz jönni vasárnap vagy hétfőn. Vele érintkezésben maradok. Hogy ő írt, majdnem fölöslegessé teszi a levelemet.

Sokat változtat a helyzeten, hogy váratlanul szabadságra mentem: rengeteg dolgom közt elfelejtettem, hogy a szabadságom most nem 15-én kezdődik, hanem már elsején. Én küzdtem ki, nagy nehezen, két hónappal ezelőtt, de a rengeteg elfoglaltság, a katonadolgok, a német út, a könyv készítése egész kimosta a fejemből a végső megállapodást. Itt állok hát „megfürödve” – s nem tudok mihez kezdeni. Nagy kár, hogy nem jöhettél fel elsején, megbeszéltük volna a helyzetet.

Bandi azt mondja, hogy van hely itt-ott a Balatonnál, más információk szerint minden jó hely zsúfolásig tele van. Nem tudom, kísérletezzem-e Földvárral. Lehet, hogy leutazom oda, s akkor rögtön hírt adok. Néha bizonyára átjöhetnél, szeretném. Vagy máshova menjek? Ha előbb tudom meg, hogy elsején nem jössz fel, nyertem volna időt az előkészítésben. S dolgoznom is kéne, de mennyire!

Hogy vagy a dolgaiddal? Nem túl terhesek? Azt hiszem, jó volna máris segítséget venni.

Százféle megoldási terv van a fejemben, nem írok a részletekről, a Bandi-féle ügy miatt úgyis feljössz vasárnap, legkésőbb este, s hétfőn korán keresni foglak. S ha közben mást tennék, amit nem hiszek, akkor is elérlek majd ott, ahol most vagy. Valahogy majd csak elérlek. Még arra is gondoltam már, hogy pár napra Szárszóra mennék, ha Földváron nincs hely. Egyiket sem akarom lekötni nélküled, megbeszélés nélkül.

Az idő is olyan komisz ma!

Édeském, mint látod, csupa tűnődés, amit írok, nincs benne semmi megfogható. Persze, hiszen nem éntőlem függenek egyedül a dolgok. Egészen vaktában nem akarok utazni, elhasználni a jegyemet… S itthon mennyi a munka! Majd szóban elmondom.

Leveled nagyon rövid volt, látszik, mennyire el lehetsz foglalva. Nem tartom jó jelnek. Most már ne írj többet, legfeljebb dupla borítékban Bandinak, mert nem járok be a hivatalomba. Találkozni kell, addig semmi se mozdul. Vagy hívjalak talán telefonon? Nem tudom, mit teszek majd. De mindenesetre tudni fogsz róla.

Kár, hogy Földváron szomorkodtál. Miért mindig csak a rosszra emlékezni? Azt én is megtehetném. Nagyon jó volna, ha itt lennél. Alig várom, hogy lássalak. Akárhol leszek, meg fogsz látogatni, s nem is egyszer. Jó?

Isten veled, ez a levél csak egy kis duruzsolás. Szervusz! Sokszor csókollak, kedveském.

Lőrinc

 

Ms 4610/158. Megkaptam […] leveledet: Ismeretlen levélre utal; Vékesné Korzáti Erzsébet a Balatonon van ekkor; a nyaralást gyereknyaraltatás munkájával köti össze. – Katonadolgok: Állandó behívások és a mentesítés intézése. – A német út: 1943. június 19-i, szombati berlini előadói részvételéről tudunk. – A könyv készítése: A Révai kiadó számára, igazgatója, Illés Endre által sürgetett Baudelaire: A romlás virágai (Fordította Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád. A végleges magyar kiadást jegyzetekkel sajtó alá rendezte Szabó Lőrinc. Théophile Gautier tanulmányával és Szabó Lőrinc Baudelaire-életrajzával). – Nem tudom, kísérletezzem-e Földvárral. Lehet, hogy leutazom oda, s akkor rögtön hírt adok: A Harminchat év leveleinek tanúsága szerint Földvárra utazott, és a Zrínyi szállóban lakott; a következő, 227. számú (július 19-i) levél szerint „pénteken reggel jöttem fel Pestre”, azaz: július 16-án; ezt jelezte előre a Harminchat év, 1. k., 252. számú levelében is: „szerdán még nem leszek otthon, hanem csak 15-én éjjel, vagy 16-án.”; a Harminchat év, 1. k., levelei szerint Szabó Lőrinc édesanyja és Lóci is egy ideig ott volt Szabó Lőrinccel (lásd a következő, 227. számú levelet). – Bandi-féle ügy: Vékes Endre új munkahelyre került, áthelyezték az Eötvös utcába az útlevélosztályra (lásd még következő, 227. számú levelet). – Hétfőn korán keresni foglak: Július 5-én tehát Szabó Lőrinc még Budapesten volt, csütörtökön, július 8-án már ezt írja felesége Földvárra: „Ma kaptuk meg a Lócinak írt vicces, de helyes lapot, tegnap az anyukáét.” (Harminchat év, 1. k., 249. számú levél), 7-én már Földvárról kaptak Budapesten Szabó Lőrinctől levelet; Szabó Lőrinc valószínűleg 5-én este vagy 6-án utazott tehát. – S itthon mennyi a munka!: Kisklára Várady Szabolcs színész és rendezővel (csak nevében azonos a nála jóval fiatalabb későbbi költővel) kötendő házasságának előkészületei: a családok közötti egyeztetés stb. (lásd a Harminchat év 1. k., 249 – 253. számú leveleit); valamint a Baudelaire-dolgok, rádióelőadás stb.

 

 

227.

Budapest, 1943. július 19.

 

Kedves B.! Csak nagy sietve pár sort: a kamarai ügyben eljártam, közbelépnek, reméljük a legjobbakat. Tehát 23-án fogsz ott jelentkezni az iratokkal; így mondta Bandi, s így várják.

Minden programszerűen zajlott le, pénteken reggel jöttem fel Pestre. Utólag kiderült, hogy rengeteg ismerőssel találkoztam, csak nem tudtam róla, talán kétszázzal is! (Köztük Sárközi Mártával, aki csütörtökön épp akkor járt a földvári állomáson, amikor te.)

B. új hivatali helyiségbe költözik, holnap vagy holnapután már érintkezésbe kerülhetek vele. Úgy tudom, 22-én érkeztek meg, ugye, jól emlékszem? Keresni foglak 23-án reggel 9-ig nálad, aztán menned kell a kamarai ügyekben, tehát nem várhatsz, ha elkésnék; de megint kereslek majd otthon délután. Ez legyen az általános irányadás, ha B.-val nem állapodunk meg majd még valami határozottabban. 24-én este 6.15-kor van a rádióelőadásom, végső egymás-elkerülése esetén rögtön utána akár ott is hívhatnál.

Pillanatnyilag a kamara lesz a legfontosabb. D. Kocsis László szerkesztő az, aki protezsált, az utánjárást dr. Polyánszky, a M-g. közgazdászati szerkesztője csinálta. Eredményt persze nem tudok.

Itthon rengeteg intéznivaló várt, a rádióelőadásig nem mehetek miattuk sehova. Szeretnélek már látni. Jó volna, ha a nyaralásod és a Svábhegy közé beilleszthetnéd szabadidőnek a 23-át és 24-ét. Azután még elmennék Erdélybe. Az esküvő 31-én lesz.

Földváron 20 Baudelaire-darabbal készültem el, már csak egészen keveset kell ezeken a verseken dolgozni; hét még teljesen hátravan. Láttad a M-g.-nak azt a múlt hét közepi számát, amely hírt adott a Magyar Csillag rólam írt cikkeiről? Ez nem fontos, csak mint figyelemfelkeltés. Ellenben vedd meg, ha hozzájutsz, a Csillagot, a július 15-i számot, 2,50-ért árulják lent is minden IBUSZ-pavilonban, Szegi Pál és Szentkuthy Miklós foglalkoznak velem, igen-igen kiadósan s végre úgy, ahogy kell. Ha nem kapod meg, majd megszerzem neked itt ezt a Csillagot, de jobb volna, ha mielőbb olvasnád te is.

Isten veled, az időd végül egészen jó lett, ugye? Mi úgy hajókáztunk, ahogy kiszámítottam, anyuka nagyon boldog volt, s velünk volt Lóci is (aki közben, idő előtt, levizsgázott, s így szabadult a szobafogságból, sőt 3 ½ napi balatoni ajándékot is kapott).

Jó szerencsét mindenben. Várlak és csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/159. A kamarai ügyben eljártam, közbelépnek, reméljük a legjobbakat. Tehát 23-án fogsz ott jelentkezni az iratokkal; így mondta Bandi, s így várják: Valószínűleg az önálló nevelőség ügyéről van szó. – Sárközi Márta: Sárközi György költő felesége, Molnár Ferenc leánya, Molnár Márta (1907–1966); a háború után a Válasz újraindítója. – B. új hivatali helyiségbe költözik: Vékes Endre új beosztására utal, lásd az előző, 226. számú levelet. – 24-én este 6.15-kor van a rádióelőadásom, [...] ott is hívhatnál: 1943. július 24-én, szombaton 18 óra 15-kor hangzik a húszperces műsor: „Harc a fényért. Szabó Lőrinc verseiből ad elő” címmel; személyesen olvasta be verseit; erre az előadásra kellett Földváron is készülnie, erre is panaszkodik az előző, 226. számú levélben emlegetett sok munkára utalva: „Kár, hogy az a nyavalyás rádió sürget: sürgönnyel sürgetett meg, és semmi kedvem hozzá, csak a Baudelaire-en akartam dolgozni”. – D. Kocsis László szerkesztő: Dernői Kocsis László (1903–1970) a Magyarországnál Szabó Lőrinc egyik szerkesztőtársa. – Az utánajárást dr. Polyánszky, a M – g. közgazdászati szerkesztője csinálta: Dr. Polyánszky István (sz. 1909.). – Svábhegy: Dr. Török Ágnes gyereknevelőjében való munka (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését). – Az esküvő 31-én lesz: Kisklára és Várady Szabolcs esküvője. – Láttad a M – g.-nak azt a múlt hét közepi számát, amely hírt adott a Magyar Csillag rólam írt cikkeiről? Ez nem fontos, csak mint figyelemfelkeltés. Ellenben vedd meg, ha hozzájutsz, a Csillagot, a július 15-i számot, 2,50-ért árulják lent is minden IBUSZ-pavilonban, Szegi Pál és Szentkuthy Miklós foglalkoznak velem, igen-igen kiadósan s végre úgy, ahogy kell: A Magyarország 1943. július 14-i, szerdai számának 7. oldalán: „Szabó Lőrinc a magyar költészet örökhangú nagymesterei közé lépett.” A Magyar Csillag új száma Szabó Lőrinc költészetét méltatja; a Magyar Csillagban a Szabó Lőrinc-irodalom két alapvető tanulmánya jelenik meg az Összes versek megjelenése alkalmából; Szegi Pál: Szabó Lőrinc. Teremtő nyugtalanság és klasszicizmus (57–65.), valamint Szentkuthy Miklós: Szabó Lőrinc. Szenvedély és értelem (66–77.). – Mi úgy hajókáztunk, ahogy kiszámítottam, anyuka nagyon boldog volt, s velünk volt Lóci is: Lásd az előző, 225. számú levél jegyzetét. – Lóci [...] levizsgázott: A nyár nagy része a pótvizsgára való felkészítésének szervezésével telik; lásd Harminchat év, 1. k. 249–252. számú levelek.

 

 

228.

Balatonlelle (Gyárfás Panzió),
1944. augusztus 4.

 

Kedves B.,

zsúfolt vonaton, de megérkeztem. A türelem sokat segített. Utasok tanácsára Lellén szálltam ki és a Gyárfás Panzióba jöttem. Egy vacak kis depandanszban lakom, a „Naplopó”-ban, a 7-es szobában. Katonaszemmel nézve megfelel, egyébként igen gyarló. A többi, jó hely: foglalt. Ide jöhetnél, egymás mellett lenne a szobánk. Reggel óta hívtalak telefonon (Csáky, majd Tuza), de nem lehet kapcsoláshoz jutni. A kalauz tegnap azt mondta, hogy valószínűleg szombaton jön az új korlátozás, illetve az engedélyrendszer bevezetése. Ezért akartalak mindenáron még ma délelőtt elérni, hogy utazz el péntek délután. Hátha most aztán nem lehet?! Nagyon túlterheltek most a telefonvonalak, dringend kell beszélni, s még úgy is nehezen megy, vagy éppen sehogy. Az itteni telefonszám: Lelle 17, Gyárfás p. – Ezen a telepen egymást érik a panziók, félig, háromnegyed részig tele, volna hely elég. Ha nem jöhetsz, esetleg máshová mennék, később. A „Gyárfás” nagy, rendetlen, kopottan hirtelensült-modern ház, sok melléképülettel; egészen jó ezek közül a „Siesta”, de zsúfolva van. Nem tudom, mit tegyek. Délelőtt már dolgoztam. Ezt a kis levelet csak biztosítékul írom, mert hátha még behoz a központ; ha viszont nem hoz be, este elmegy, s reggel nálad a levél. Próbálj te is hívni, reggel 7 órától kezdve! Akkor még könnyebb a helyzet. Vagy táviratozz, hogy jössz. Hely mindenképpen lesz. Amíg végleg le nem maradsz (amit nem szeretnék), nem megyek máshova! Most ½ 3 van, most indulhatnál a Déliről. Válts III. osztályt, úgyis csak azon van hely, ha egyáltalán van, én is úgy jöttem a jobb jegyemmel. Holnap is próbállak hívni, megbeszélés szerint. Szeretném, ha itt lennél. Jegyek nem kellenek. Levelet ne írj, illetve Gáborjáni Sz. L.-nek címezz csak, s a feladó legyen V. Endre. Sokszor csókollak, s remélem, mégiscsak hallani foglak még ma.

Lőrinc

 

Ms 4610/162. Reggel óta hívtalak telefonon (Csáky majd Tuza): Csákyék a Ráth György utca 21-ben szomszéd tisztviselőcsalád; Tuzáék pedig a ház házmesterei, akik 1944-ben, amikor Vékesné Korzáti Erzsébet a zsidó származású gyerekeket mentette, igen tisztességesen viselkedtek. – Dringend kell beszélni: A kézi kapcsolású interurbán beszélgetés idején ez a drágább, sürgős fokozat volt. – Ugyanerről a megérkezésről feleségének a következő levélben számol be Szabó Lőrinc (a levél a Harminchat év. 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából, a Harminchat év. 1. kötet 263. számú levele elé illesztendő, erre válaszol augusztus 5-én Szabó Lőrincné) [a levél jegyzetei: Francis Jammes-versekkel: Francis Jammes (1868–1938) francia költő verseit fordítja Illés Endre, a Révai Könyvkiadó igazgatója felkérésére; a kötet már nem jelent meg, a fordított versek az Örök Barátaink második kötetében szerepelnek, Egyetemi Nyomda, Bp., 1948.; – Rónay: Rónay György (1913–1978)]:

 

 

Balatonlelle, 1944. augusztus 4.

Kedves Klára!

Balatonlellén kötöttem ki, a Gyárfás panzióban lakom, a Naplopó nevű kis vacak depandanszban, mert a jó helyek zsúfolva vannak. Azt hiszem, senki sem ismer. Hideg van, borús ég, a koszt elég jó, élelmiszerjegyeket eddig nem kértek. A Gyárfás talán a legnagyobb lellei telep, másfél kilométernyire van a vasúttól, kopottan-rozogán modern valami, saját stranddal. Jó időben azonban elég jól lehetne dolgozni itt. Meglepett, hogy ilyen könnyen jutottam szálláshoz, rémeket meséltek; kalauz és utasok ajánlották ezt a helyet. Főleg a Francis Jammes-versekkel szeretnék elkészülni, ígértem Illés Endrének vagy tízet (újat) az őszi Jammes-anthológiájuk számára, amely Kosztolányi, Rónay, Illyés Gy. és az én fordításaimat egyesítené. Ez tán kitelik még tőlem. Jó időben egész jól érezném magamat, – ezt már írtam. De most csaknem fázom. A postámat ne küldjék utánam, legfeljebb csak ha valami láthatóan nagyon fontos lenne. S erre az esetre telefonon is hívhatnak: Lelle 17 a szám. Persze elérni nehéz, nagy a forgalom. Leginkább még kora reggel, és este, vacsoraidőben. Vigyázzanak magukra. Mindenkit csókol és üdvözöl

Lőrinc

 

 

229.

Veszprém (Korona Szálló),
1944. november 11.

 

Kedves B., – sok döntés és ellendöntés után végül is szombaton reggel kellett indulnom. Most ½ 4 van, egy veszprémi kávéházból írom ezeket a sorokat. Úgy tudom, maguk is jártak itt és a Bakony vidékén: én is sokat gondolok rá. Estére nyilván megérkezünk, mihelyt lesz címem, megírom. Most csak ezt a kis híradást… Minden jót mindnyájuknak üdvözlettel és kézcsókkal

L.

 

Ms 4610/163. Utolsó katonai szereplése. A levelezőlap feladójaként: „Szalay László dr. Veszprém, Korona szálló” megjelölést ad; a címzett: Vékes Endre. – Szombaton reggel kellett indulnom: 1944. november 11-én; a postapecsét (XI. 10 -8) feltehetően nem volt átállítva. – Maguk is jártak itt és a Bakony vidékén: én is sokat gondolok rá: 1936-os emlékeikre való utalás; lásd kötetünk 181. számú levelét. – Mellékeljük Szabó Lőrincnek ugyanekkor feleségéhez írott leveleit, amelyek a Harminchat év 1. kötetének megjelentetése idején még nem voltak ismertek, a levelek utóbb Szabó Lőrinc hagyatékából kerültek elő; a kötet utolsó leveleiként olvasandók [a levelek jegyzetei: Csikós ezd.: Csikós Jenő (sz. 1897.) katonai író, Ungarische Soldatenbriefe aus sechs Jahrhunderten címen magyar katonaírók antológiájának előszavát írta (1944), amelyben Zrínyitől az első világháborúig terjedt a válogatás; ő hozta vissza Szabó Lőrincet Noszlopról Budapestre, és javaslatára mentesítették a katonai szolgálat alól. – Képes Tábori: Szabó Lőrinc 1945-ös Naplójában ezt írja: „Somogyváry Gyula és Csathó Kálmán próbált segíteni rajtam: bevittek a Vezérkari Főnökség VI. osztályára […] Somogyváry Gyula mellett dolgoztam, névleg, eleinte még az ún. szolgálatot se kellett ellátnom.[…] A németek bevonulása után Somogyvárit elvitték, engem pedig Darvas János kollégám beszervezett a Képes Tábori Újsághoz: társszerkesztőnek. […] Mikor Szálasi jött, a képes Tábori egész vezetőségét elcsapták, új szerkesztő jött, ártalmatlan ember volt különben az is. A lapban én előzetesen Bajor Gizivel csináltam interjút, és Márkus Emíliával!! […] az egész alakulatot elvezényelték Nyugat-Magyarországra, Csepregre és Noszlopra.” (Bírákhoz és barátokhoz, 13–14.) – Juliska: Házvezetőnő. – Új Idők: Irodalmi kiadó és folyóirat, Szabó Lőrincnek 1939 és 1945 között szerződése volt életműve kiadására és a folyóiratban való állandó publikálásra. – Vén tengerész: Coleridge, Samuel Taylor (1772–1834) angol költő drámai költeményét Szabó Lőrinc fiatal költőként fordítja, megjelent a Nyugatban Ének a vén tengerészről. Hét részben címmel (1920. II. k. 935–951.), valamint kiadta Kner 1921-ben Gyomán; Szabó Lőrinc ifjúkori fordítását csak élete vége felé újítja meg, Rege a vén tengerészről címmel (Magvető, Bp., 1957). – Homoki-Nagy: Homoki-Nagy István (1914–1979) természetfotós és filmrendező. – Schöpflinék: Schöpflin Aladár (1872–1950) szerkesztő, kritikus és felesége. – Eckermann: Eckermann, Johann Peter (1792–1854) Goethe titkára, neve fogalommá vált, miután kiadta Beszélgetések Goethével címen jegyzeteit; ez a könyv Szabó Lőrinc kedvelt olvasmánya volt. – Fortuna: 1784-ben nyílt fogadóként, az 1910-es évektől kávéház, I. Fortuna utca 4–6. – Nagyanyó: Szabó Lőrinc édesanyja.]:

 

 

Veszprém, 1944. november 11., délután 4 óra

Kedves Klára! Átutaztunk ezen a gyönyörű, girbe-gurba kisvároson, forró teát ittam egy kávéházban, 6 pogácsát vettem a cukrászdában, kint csepereg, bent egész jó meleg van, mindjárt megyünk tovább. Írok, mihelyt lehet. Kis Klára járt itt! Veszprémben szívesen lennék nyugdíjas író. Jól vagyok! Mindnyájukat csókolja és üdvözli

id. G. Szabó Lőrinc thdgy

 

U. i. – Kérem, keressék elő azt a régi (1921-es?) Nyugat-számot, amelyben a Coleridge Vén tengerésze megjelent. Tépje ki a versszöveget és ajánlott levélben küldje majd el, ha lesz címem. Most csak készítse elő. Köszönöm. Csók

Lőrinc

 

 

Noszlop, Posch kastély, 1944. november 13.

Kedves Klára!

Most hétfő van, már második lakásban lakom, Darvas Jankóval együtt. Van benne padló, villany, s a kályha is fűthető lesz, ha akad fa, és ha elkészül a kémény, amely eddig nem volt, s amelynek fele csináltatási költségét közösen vállaltuk. Egy jóindulatú asztalosmesternél lakunk, van egy törpe, púpos lánykája, az segítget. Előzőleg egy Bábics nevű kőmívesnél laktunk, de ott se világítás nem volt, se remény a fűtésre.

Ez a falu, valami 1800 lélek, szörnyű sártenger. Sárkefe kellett volna! Szörnyen piszkosak vagyunk. A korcsmában van a tiszti étkezde, ott esszük a legénységi hadikosztot, amely egész jó. Kár volt annyi ennivalót hozni! Hol vették azt a jó libapecsenyét? Úgy sajnálom, hogy elhoztam! Van itt bőven minden. Darvas már itt volt előttem, s avval fogadott, hogy vett nekem, felesbe, egy óriási, kilenc kilós ilyen fehér madarat. Tele van velük a falu. Egy kiló, élősúlyban, 13-15 P. – Már le is vágták, valaki kisüti. Ha menne valami autó, felküldeném az egészet, vagy legalább a zsírját. De nincs rá edény! Még üveg és cserép se kapható. Semmi iparcikk! Óriási értéke van a cigarettának: egy doboz 25-ös Szimfónia ára 10 pengő feketén, ahogy különben Pesten is! Mindent adnak érte.

A parancsnokság a főtérnél a „Posch kastélyban” van, egyelőre 3-4 szoba vagy terem kiürítve, félig már kaszárnyaszerűen berendezve, itt lesznek az irodák. Csikós ezd. a ref. papnál fog lakni. Itt lesz egy sarokban a Képes Tábori. Ha az itt levő németek elmennek majd, s ha a menekültek is tovább kerülnek, bőven lesz hely. Címem: Sz. L., Noszlop, Posch kastély. – – –

Most kihívtak, megnézni a Darvas-féle libát. Éppen csurgatták a vérét. Akkora állat, mint egy hattyú, mondták. Egészen fölösleges volt megvenni: bőven van ennivalónk, s nem tudjuk hova tenni. Ha Juliska és Lóci utazhatna, lisztet is vihetne haza, talán 3 P-jével; csak hát itt nincs vasút és Devecsertől gyalogolni kéne 8 km-t!

Erről jut eszembe a mi utazásunk. Veszprémből írtam egy gyors lapot. Úgy fájt a szívem, hogy így látom, s ilyen futólag, azt a szép várost. Mikor beesteledett, akkor mentünk át a Bakony magasán: erősen havazott! (Ott is?) Itt, Noszlopon, még csak fagyott, ma reggelre. A sártól és a hidegtől szenvedünk legtöbbet, persze máris újra meghűltem, köhögök. De nem nagyon.

Most autó kéne, aki felviszi a zsírt. A húst is szeretném elküldeni, de a zsír a fontosabb. Lisztnek zsák kellene, kis zsák… Helyette itt ez a rengeteg fehérnemű! Jaj, de nehéz! Ha tudtam volna, hogy ekkora a súlya!

Telefonálni nem tudtam, csak a portáról lehetne, ott meg roppant sokat kéne várakozni. De azért megpróbálom majd. Még az irodának sincs telefonja, most vezetik be.

Javában folyik a berendezkedés, teljes a zűrzavar, itt a kastélyban még egymás hegyén-hátán van minden.

Olvassa be, ha még eléri, mindezt Kovács Bélának, illetve elsősorban Kólya Sándornak. Megnézem a postát s feladom a levelet; ha meg később is lehet küldeni, még írok hozzá valamit a nap folyamán.

Isten velük. Pestről semmi hírem. Vigyázzanak magukra.

Még valamit: az Új Időknél Elvira kisasszonynál kell jelentkezni elsején vagy később a havi 1000 P előlegért. Biztosan kiadják a maga aláírására is. De küldök egy meghatalmazást, Apor László hdgy és Matlári Feri hadapród őrm. írták alá az aláírás igazolásául.

Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

 

Küldje le postán a Vén tengerész kért magyar szövegét a Nyugatból, ajánlottan!

Azt mondják, ez a levél előbb Győrbe kerül s négy nap múlva lesz csak maguknál! Címzésnél csak polgári szavakat használjanak!

U. i. Felmerült a remény, hogy Hajnóczy Zsiga fhdgy és Csonthó karp. szakaszvezető szerdán autón Pestre megy. Vinnék a libát. Ha így lesz, felezze meg pontosan a kibelezett állatot s értesítse a szerk. útján valahogy Darvas ottmaradt hozzátartozóit, hogy jöjjenek érte (fiú és cseléd).

 

 

Noszlop, Posch kastély, 1944. november 14., délben

Kedves Klára és többiek!

A véletlen úgy hozta, hogy holnap, szerdán reggel tehergépkocsi megy Pestre. Néhány fotós stb. megy vissza Hajnóczy Zsiga fhdgy vezetésével, köztük Homoki-Nagy hdgy, az, akinek madárfotográfiáit Schöpflinéknél maga is látta. Az autó tudtommal csak lerakja őket s fordul vissza. Homoki-Nagy vállalta, hogy felviszi Pestre a küldeményemet, s leteszi a maga címére a szerkesztőségébe: a Pesti Hírlaphoz.

Szereztem 12 kiló lisztet, à 3 P.; a zsákocska felső felében kalácsliszt van, az alsó felében „másodliszt” (de még nem kenyérliszt!) A kis zsákot jó volna visszajuttatni; de nem nagy baj, ha nálunk marad. – Ezenkívül megy egy liba, melyet megbízásomból most keres és vesz és öl meg Mihályi Vincze asztalosmester, a házigazdám, meg a lánya. Ez a liba most már egészében a maguké. Remélem, a tegnapit már a kezükbe juttatta Kólya, a 200 P-vel együtt.

Ne higgyék, hogy ez most már így fog menni. Venni vehetnék ugyan, de nincs elég pénz és ritka az alkalom. Ez a falu gazdag; de a környéket már kipucolták, Szombathelyen pedig, mint hallom, semmi se kapható.

Ezenkívül, úgy hírlik, napjaim meg vannak számlálva itt. Talán Kovács László őrnagy mellé kerülök, mint szárnytiszt vagy mi. Hogy ez mit jelentene (Pestet-e vagy Csepreget, vagy folytonos futkározást a kettő közt), nem is sejtjük. Csepregen állítólag alig van valami ennivaló. Hát ez mind majd eldől.

Nagyon örülök ennek a lisztnek és a másfél libának.

Homoki-Nagyot kitanítom, hogyan értesítse ki magukat.

 

 

délután 5-kor

Majdnem úgy volt, hogy én is felmehetek a kocsival. Aztán mégsem… Csikós ezredest várjuk, úgyis kicsiny a létszám, most ne menjünk, – mondta Brúzer szds. Majd később nyílik időnkint alkalom.

Így hát nem én viszem a lisztet. Már itt a kis zsák. Reggel 7-kor indul. A kocsi 1-2 óra múlva visszafordul. Közben a libát megvette a házigazdám, kb. hat kilós lesz, à 13 pengő.

Ma éjjel ügyeletes leszek, a parancsnokságon alszom.

 

 

később

Köhögök. Nem vészesen. Meghűlésemben kb. egy hetet visszavetett az új ráhűlés. Kibírható.

Még mindig rendezkedünk. Az újságíróknak itt nincs mit dolgozniok, csak kínlódnak és az adminisztráció dolgait intézik. Rémes, hogy nincsenek könyveim, illetve hogy olyan kevés van. A bagázs így is túl nehéz. Már látom, hogy „meg fogom tanulni” a Faust II. részét, folyton a zsebemben van, a zajgó irodában folyton azt húzom elő és olvasok. Változat: Coleridge. Még az Eckermann van itt velem, s a Shakespeare-szonettek. – – De azért csak kutyakomédia ez… Jó volna egy nagyobb angol szótár; ezt nem kérem, csak éppen írom…

Most már van jó rádiónk.

 

 

15-én reggel 7 órakor

Éjjel öt órán át megszakítás nélkül köhögtem. Rettenetes volt. Légcsőhurutok érik egymást? Tíztől háromig percenkint és iszonyúan ágyúztam. A gyomrom már lebegett, örökös hányingert érzett az összerázott has. Szóval rosszabb az állapotom, mint hittem. – Most viszont, reggel, tűrhetően vagyok.

Az autó-dolog annyiban változott, hogy Hajnóczy vállalta a hazaszállítást. (Tudja, ez az a fiatal fhdgy, akinek a menyasszonyát látta Fortunában.) A Topolinójával lefut hozzánk, ígérte, vagy legalább talál más megoldást. Meg is teszi, biztosra veszem, derék fiú, csak könnyen hívő, rajongó.

Már jön is a kocsi, sietek.

A lepedőm ma éjjel olyan volt, mint a pala, mint a hamu. Olyan szürke, mocskos.

A beosztásomról ne beszéljenek, csak általánosságokat!

Este förtelmes volt a vacsora; most viszont hazamegyek és ½ liter forralt tejet iszom.

Isten velük, nagyanyót, Klárát, Szabolcsot, Lócit, magát csókolom.

Üdvözlet Juliskának és ismerősöknek.

Lőrinc

 

[Ceruzával ráírva:] liba, liszt: 2 csomag

 

[A borítékon:] (A libát kedd este 5 órakor vágták le) L.

 

 

Végül a költő hagyatékában találtunk egy Postai feladóvevényt: a feladó elmosódott tintaírással (Sz. L-né Volkmann u.), a címzett Szabó Lőrinc, rendeltetési hely: Noszlop, Posch Kastély. A budapesti postapecsét dátuma: „944 nov 15 14”; a Harminchat év 1. kötetében 264. számú, Szabó Lőrincné által feltételezhetően november 14-én írott levelének (amelyik a november 13-i levélre és küldeményre válaszol) feladóvevénye, vagy egy ismeretlen következő levélé.

 

 

230.

Noszlop, 1944. november 13. délután

 

Kedves B.,

sok hercehurca után szombaton elindultunk ide, Noszlopra. Útközben Veszprémben megálltunk, onnan írtam egy hevenyészett lapot; megkaptátok? Estefelé hóviharban mentünk át a Bakonyon. Veszprémben láttam azt az idegenforgalmi irodát, ahonnan valamikor Bakonybélbe indultunk; nagyon jólesett visszagondolni. Este 8 tájban értünk ide, esőben, óriási sárban. Ez, a sár, a fő rém itt, meg a hideg. Szörnyű szállásom volt, Darvas Jánossal közösben, egy Bábics nevű kőmívesnél, fűthetetlen és világíthatatlan szobában. Vasárnap aztán magam kerestem lakást. Most mindketten a Noszlop 345. számú házban lakunk (itt nincsenek utcanevek), egy Mihályi Vince nevű asztalosmesternél: van padló, villany és kályha, csak fát kell még szerezni, és kéményt építtetni (saját pénzen, vállaltuk) – és akkor még fűtés is lesz. A hadikoszt nagyon jó, kár volt ennivalót hozni, a faluban sok a liba (à kg 13-15 pengő), tej is van, és cigarettáért minden kapható. A cigaretta fekete ára a 6-szoros, 10-szeres ár! Most vettek 100 Szimfóniáért 6 kiló disznóhúst! Pesttel viszont irtózatos nehéz az összeköttetés, vonaton állítólag 3 nap. A falu tele katonasággal, menekültekkel. A parancsnokság most rendezkedik be, az ún. „Posch kastélyban”, nappal én is itt leszek. Jövőnket nem tudjuk. Ha Pestnél javulna a helyzet, alighanem visszaköltöznénk. Szeretnék sokat tudni rólatok. Írj! Címben csak polgári szavakat kérek, úgy is megtalálnak. Nem utaznál le ide? Ah, bolond gondolat – – Azt mondják, a posta 4-5 nap alatt viszi a leveleket. Hideg van, ez a fő rossz. De jó volna ide az a kis villanykályha és a többi… Isten veletek. Csókollak:

L.

 

Cím: Sz. L. író, szerkesztő, Noszlop, Veszprém megye, Posch kastély.

 

Írjatok azonnal!

 

Ms 4610/164. Szombaton elindultunk ide, Noszlopra: 1944. november 11-én; lásd még Harminchat év 1. k., 264–265. számú leveleit. – Veszprémben láttam azt az idegenforgalmi irodát, ahonnan valamikor Bakonybélbe indultunk, nagyon jólesett visszagondolni: Lásd előző, 229. számú levelet, valamint kötetünk 181. számú levelét. – Darvas János: (1891–1945) a Magyarország szerkesztője, Szabó Lőrinc főnöke és kollégája; Darvas Iván színművész édesapja.

 

 

231.

Budapest, 1945. május 8.

 

Kedves B., – vasárnap megint baj ért, a II.-ból ma áthoztak az Andrássy út 60-ba, ott szabadon engedtek, eljárás – vizsgálat – tovább folyik ellenem. Illyés Gyuszinak rengeteget köszönhetek, most is őnála írok (Erzsébet krt. 5. IV., a „Pegazus” filmnél, Zilahy legénylakásán lakik). Megpróbállak keresni. Holnap, szerdán du. esetleg írói igazolóbizottság elé kerülhetek, védőbeszédem készen van. Pár napig itt leszek. Nem tudom, hogy szoríthatnám meg a kezedet. Talán nem lehet. Aliszéknál, Budán, nagy betegség volt, tüdőgyulladást kapott Bandi, már jól van.

Még adok hírt, mielőtt visszamegyek. Egyelőre ne érdeklődj. Csak Aliszék tudnak rólad. – Sok szeretettel, kézcsókkal:

L.

 

Baranyai Erzsikénél lakom, Király u. 100, II. 11.; (László-féle lakás), itt többnyire tudnak hamar az eseményekről.

 

Ms 4610/165. Vasárnap megint baj ért, a II.-ból ma áthoztak az Andrássy út 60-ba, ott szabadon engedtek: 1945. május 6-án a II. kerületi, Bimbó úti fogdából az Andrássy út 60-ba vitték át; ez az épület volt a nyilas-ház, az ostrom után a politikai rendőrség, majd az ÁVO (utóbb: ÁVH) rendezkedett be itt; lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének jegyzeteit, valamint Bírákhoz és barátokhoz kötet teljes anyagát. – Pegazus film: Zilahy filmvállalata, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének jegyzeteit. – Holnap, szerdán du. esetleg írói igazolóbizottság elé kerülhetek, védőbeszédem készen van: Védőbeszédét 1945. április 26-i dátummal készítette el, május 9-én olvasta fel a Magyar Írószövetség igazolóbizottsága előtt; lásd Bírákhoz és barátokhoz, 205–235. – Aliszéknál, Budán, nagy betegség volt, tüdőgyulladást kapott Bandi, már jól van: Dr. Gaál András (Bandi) orvos a tüdőgyulladás szövődményeibe belehalt; felesége Ábel Alisz (sz. 1903) angolnyelv-tanárnő, könyvtárukból az ostrom után magánkönyvtárat nyitott, ennek bevezetőjét Szabó Lőrinc tartotta; a megnyitót Gáborjáni Klára adta közre az Irodalomtörténet 1961/3. számában, 315–317.; a Simon István szerkesztette A költészet dicsérete (Szépirodalmi, Bp., 1967.) kötetben Egy pasaréti kölcsönkönyvtár megnyitására címmel, 572–578., a Steinert Ágota szerkesztette Szabó Lőrinc: Könyvek és emberek az életemben (Magvető, Bp., 1984.) kötetben [Nagy dolog a könyv…] címmel (650–655); lásd még Emlékezések és publicísztikai írások (761.). Szabó Lőrincék közelében laktak (Házmán utca 10.), s az elkövetkező években Szabó Lőrinc és felesége bizalmas barátnője marad Gaál Aliszka néven. – Baranyai Erzsikééknél lakom: Lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének jegyzeteit.

 

 

232.

Budapest, 1945. december 8.

 

Kedves B., – sajnálom, hogy olyan ideges voltál, s hogy én talán még idegesebb. Tudod rég, hogy az esik legrosszabban, amikor azzal vádol valaki, hogy „nem akarok”, hogy „én” nem akarok…! De hagyjuk ezt. Azóta lemondtam az útról, minden lehetőség bedöglött, aztán egyszerre a képviselői különvonattal új támadt: most itt fagyoskodom a Keletin, s egy ládán írom ezt a pár sort. Reggel, a villamosról, azt hiszem, téged láttalak 9 előtt pár perccel, szürke ruhában szaladtál az állomás, a fogas felé. Kiáltottam volna, de nem lehetett már…

Nem hiszem, hogy az út és a hely Sóstóhegyen jó lesz. Utazásom inkább csak terepszemle lesz és egy kötelezettséggé vált ígéret teljesítése. Sok minden visszatartana, jó dolgok és rossz aggodalmak. De ezt a különvonatot már nem szalaszthatom el. Debrecenig mindenesetre eljutok vele.

Azt hiszem, újév táján már itthon leszek, úgy indultam, kevés holmival, fehérneművel. A posta onnan, ha egyáltalán megjön, 14 napot igényel, a levélforduló tehát egy egész hónapot. Így aztán nem kérem, hogy írj, vagy hogy Bandi írjon… Én írok majd, vagy táviratozok, ha visszaindulok, s itt mindenesetre rögtön keresni foglak.

Még egyszer: ne haragudj te se, és ne csacsiskodj máskor. Olyan sokszor történt már hasonló összekoccanás, a legrosszabbkor is…

Isten veled!

Egy dátum jár a fejemben, tudod, melyik!

Megpróbálok még Bandinak telefonálni a hivatalába, s rajta át üzenni: jó karácsonyt és újévet! Kézcsók, sok üdvözlet az ismerősöknek.

Szeretettel csókollak.

Lőrinc

 

Címem: Sóstóhegy; Nyíregyháza mellett, Thomas Ernő úr levelével.

 

Ms 4610/167. Képviselői különvonat: Ezzel utazott Szabó Lőrinc előbb Debrecenbe, onnan Nyíregyházán át az ekkor Sóstóhegyen lakó Thomas Ernőékhez, akik a költő atyai pártfogójának, Graf Ferencnek voltak barátai. Thomas Ernő (1876–1949) nyugalmazott pénzügyminisztériumi főtanácsos, a Köztisztviselők üzlethálózat volt igazgatója; leánya, Thomas Marianne (beceneve: Ici) őrizte egy időben kötetünk leveleit (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének jegyzeteit); az utazás bonyodalmait feleségének írja meg szintén még a Keletiben töltött kényszerű várakozás idején és megérkezése után, lásd Harminchat év, 2. k., 2–3. számú leveleket és jegyzeteiket; Szabó Lőrinc 1945. december 8. és január 20. között tartózkodik Thomaséknál, itt írja a Tücsökzene jelentős hányadát; amikor átutazó katonák kirabolják őket, előbb Nyíregyházára, onnan vissza Budapestre utazik; lásd még a Harminchat év 2. k., 2–9. számú leveleit és jegyzeteiket; Szabó Lőrinc Thomaséknak írott összes levelét a Napló, levelek, cikkek kötet közli (a levelek azóta a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában találhatók). – Egy dátum jár a fejemben, tudod, melyik!: December 17-re való utalás, szerelmük kezdetének évfordulójára.

 

 

233.

Igal, 1946. július 20.

 

Képzeld, még csak ¾ 9 és már kint vagyok a zöldben és dolgozom. Este nagy szél jött, csattanva vágódtak be ajtók-ablakok (mert itt folyton tárva-nyitva áll minden); azt hittük, ítéletidő jön; de még csak esőt se hozott, egyetlen cseppet sem. A tücskök nem zavartatták magukat. Nagy lehűlés jött. S íme, ni, az is csak egy éjszakán át tartott. Most megint ég, tüzel minden. Tegnap 29 fok volt az elsötétített lakásban.

Nem vagyok azonban oly rég itt, mint ahogy talán hiszed. Az a csütörtöki autó elmaradt péntekre, aztán még tovább, csak hétfőn utazhattam. Szép volt az út, kitűnő teherkocsi, ügyes, okos kísérőkkel. Siófokon megfürödtünk a Balatonban. Az egyik főhelyen, csak úgy, odakanyarodva a romok elé a teherautóval, s ott ebédeltem hideget a mólónál, az üres parkban. Mikor Pesten 500.000 adópengő volt egy kiló barack, Siófokon 4.000.000! Nem csoda, hogy halottabb az élet még annál is, amilyen lehetne. Földvárt, sajnos, nem láttam, az út két kilométerrel előbb délnek fordult. Gyönyörűséges tájakon gurultunk át, hegyes-völgyes, erdős vidéken, négyszer-ötször kellett azt hinnem, hogy no, mindjárt megérkezünk – Bakonybélbe… A házigazdáim nagyon szeretnek, igen pedáns, tiszta, gondos, művelt emberek, ny. banktisztviselő az egyik, akinek felesége is van, Mária, helybeli orvos a másik, Baumgartner Sándor. Roppant kedves, mintaszerű a lakásuk, csak kicsi, három szoba plusz hall; kicsi, ha vendég van. A gazdaság egészen mintagazdaság, nagyon élvezem a sok újat, s a régit, amit eszembe idéz innen-onnan. Az étkezés egyenesen mennyei, gazdag, változatos, bőséges. Minden cserealapon kerül össze, vagy saját termés. Az oroszok már tavalyelőtt ősszel itt voltak; a házat és lakóit azonban, hogy, hogy nem, nem érte baj. Talán 10 hold lehet a két testvér egyesített birtoka, konyhakert, szőlő, dohányültetvény, gyümölcsös, egész táblákban rózsa, aztán gazdasági épületek, libák, kacsák, disznók; a gyöngytyúkok most is itt szaladgálnak köröttem, rém gyors a mozgásuk. Hatodnapja hajnaltól sötétségig dohog a szomszédban a cséplőgép motorja.

Most egy meszelt, fedett, elöl nyitott, kör alakú téglalugas-félében ülök, ampelopszis futja be, az egész csak úgy zsong a rengeteg méhtől. Előttem hosszú, nyílegyenes zöld folyosó: a szőlő főútja, ragyogó zöld fény és árny, messze a végén, a piros palatetejű ház sarka, azon túl a sárga tornyú templom, tündöklő ezüst kupolával, s azon túl és jobbra-balra a magasban a felhőtlen ég. Arra, a templomon túl van Olaszország; te az ellenkező irányban vagy most…

Felmentem a kőlugas tetejére, vaslétrája van, ott akár meztelenül is lehetne napozni, ha az aszalványgyümölcstől helyet találna az ember, és láttam körben a falu határát (mert a szélén vagyunk) és integettem neked. Csókollak, édes.

Sárgarigó, gerle. És sok, sok, sok napfény!

Balra innen, a kert végében van egy kis fenyves. Ott szoktam dolgozni néha, legtöbbször azonban a szőlőlugas-folyosóban, ahová kicipelem a piros vasasztalt, amelyen most ezt a levelet írom.

Egyszóval igazán ideális helyen vagyok, s a munka is halad már. A lakás zsúfolva van kitűnő könyvekkel és kitűnő modern festményekkel. Nem hittem, hogy maradt épen még efféle zug Magyarországon. A falu maga kicsi, 2500 lakosa van.

Mondjam, mennyire örülnék, ha itt lennél? Lehetetlen… Neked is örülnék, még jobban az örömödnek!

Bonyolult dolog lesz feladni ezt a levelet. (A gyöngytyúk- és csiberaj közben befutotta a nagy kertet, s megint itt csipog.) Mint mondtam, július legvégén, aug. elején újra Pesten leszek, s rögtön igyekszem hírt adni, pontos napot még nem tudok. A viszontlátásig sokszor ölellek és csókollak.

Lőrinc

 

Pestről semmi hírem. Figyelj; de ne írj. Szervusz!

 

Ms 4610/168. Igal: A Baumgartner család (akkori tagjai: Dr. Baumgartner Sándor orvos, Baumgartner Oszkár nyugalmazott banktisztviselő, utóbb gazdálkodó, felesége és fia) ekkortól kezdve Szabó Lőrinc egyik legfontosabb vendéglátója; ekkor a Tücsökzene jelentős részét írja környezetükben, lásd a Napló, levelek, cikkek kötetet, amely a családhoz küldött összes ismert Szabó Lőrinc-levelet közli (a levelek a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában találhatók); Szabó Lőrinc itteni életét lásd a Harminchat év, 2. k. 10. számú levelétől kezdődően végig a kötetben. – Ampelopszis: Borostyánszőlő.

 

 

234.

Békés, 1946. augusztus 19.

 

Kedves B.,

egész héten Debrecenben tartott a temetés. Úgy hittem, kedden már elkésve érek oda, mégis péntekig kellett várni. Apám vasárnap halt meg, előzetesen vérhastünetek jelentkeztek, s már épp javulóban volt. Csendesen elaludt az ágyában, vasárnap este 11 előtt 5 perccel. Behozták Debrecenbe. Azt hitték, hogy engem az értesítés nem ér el idején, ezért (s egyéb komplikált dolgok miatt) péntekre tűzték ki a temetést, délelőtt 10 órára. Én viszont már kedden du. a helyszínen voltam. Kimentem Sárándra. Ott teljesen más helyzetet találtam, mint amit képzeltem. Tíz éven át egészen hamisan ítéltük meg a viszonyokat. Anyám, szegény, hisztériásan látta a dolgokat. Apám, tudod, nagyon hívott és várt, főleg az idén. Néhány éve már összemelegedtünk, az ostrom óta pedig őszintén kibékültünk. Télen az ő olaj- és lisztsegítsége nélkül nem tudtunk volna megélni. Januárban elintézett dolog volt, hogy Sóstóhegyről hazamenet pár hetet nála töltök. Igen fájt neki, hogy mégis elmaradt a vizit, folyton várta, hogy felkeresem, én is folyton készültem hozzá. Senki se tudta leírni a kis sárándi házat és szőlőt – a bérletet – úgy, hogy csak egy kicsit is vonzónak tűnjék fel. Most láttam aztán, hogy a hely, amelyet – dolgozásra is – mindig kerestem, megvolt, készen volt, várt; csak én nem tudtam róla. Most tudtam meg csak. Az a Mária nevű lány, akivel együtt él az apám, kitűnő teremtés, egészen kitűnő ész és jellem és munkaerő; semmi közük nem volt, nem lehetett egymáshoz. (Ez különben énnekem nem is volt, nem is lett volna fontos.) Most annyi rokon gyűlt össze, hogy szerdán és csütörtökön a szénapadláson háltam, pompás volt. – Sáránd szép, friss, zöld alföldi táj, a ház tornácos, szőlő futja be, előtte tujasor és puszpángok, kert… Most már, későn, talán el fogok járni ide évenkint…

Haza most már nem megyek, mielőtt a békési és bélmegyeri program le nem fut. Püski Pestről táviratilag informált. Az itteni békési előadást (amely tegnap, vasárnap este lefutott) már meghirdették, nem boríthattam fel, ezért hát Debrecenből Szajolon át közvetlenül ide jöttem. Itt tegnapra, mára és holnapra tűzték ki a könyvnapokat.

Bélmegyer pedig egy környékbeli tanyaközpont, amely most alakul át községgé, s kiállításokat, ünnepségeket rendez 25-én, erre az alkalomra még itt kell maradnom. Békésen Karácson ref. öreglelkésznél lakom, mint legutóbb, nagyon szeretnek, az ő elsötétített könyvtárszobájában írom ezt a levelet, már csörögnek kint a veranda-ebédlőben az evőeszközök, tányérok, biztosan jó ebéd lesz, valószínűleg megint csirke. Szörnyű jó meleg van, tán már a 40 fokot is megközelíti. Kölcsönkapott fehér vászonruhában járok, mert a temetésre csak egy rend feketét vittem magammal Debrecenbe, s a feketét már nem bírom.

Eltelt tehát az egész múlt hét anélkül, hogy haladtak volna a dolgaim, anélkül, hogy „dolgoztam” volna. Nagyon el vagyok keseredve. (Mikor nem?) Lóci vizsgája is izgat. Nem tanul az a könnyelmű kölyök, csak ha hajtom. Mire hazajutok, meglesz a pótvizsga. Ha az ókeresztény bazilikaépítészetből, a bizánci stílusból vagy a románkori építészetből kérdezik, átmegy: ezt még tőlem tanulta, s a fele gótikát is átvettük. De egyebet nem tud, s alig hiszem, hogy másvalaki vagy a saját belátása rávette volna az anyag komoly átnézésére a cinquecentóig, – ez az évi anyag. S aztán meg a többi elintézetlen dolog Pesten: az Új Idők, a Magyarok, a Válasz stb., amelyek kéziratot kértek, s a házbér, a havi 320 forint, ami nincs meg, s az egyéb közüzemi teher – – – S hogy az elhallgatottak végére ugorjak: a saját munkám késése! Itt nem dolgozhatom, folyton tenni kell, fogadni kell valakit, beszélgetni, udvariaskodni.

Eddig nem írhattam. D.-ben még biztosra vettem, hogy szombaton Pesten leszek. Szajolban reméltem, a pályaudvaron majd írok neked a másfélórás átszállási várakozás alatt. De az állomás csupa rom, posta csak bent van a faluban. Itt vasárnap nem volt posta. Ma van az első nap, hogy üzenhetek. Tíz perce, hogy elment egy vendég, a bárándi ref. pap, valamikor velem járt a kollégiumban, s most átutazóban bejött hozzám s a házigazdáimhoz. A mai könyvnapon még nem voltam kint. A torony kint ¼ 1-et üt éppen. Amikor harangoznak, egész vihar innen közvetlen közelből, egész tengerszerű morgás és ringás az erős, áradó csengés-bongás; rég hallottam ilyet.

Haza, azt hiszem, 26-án már föltétlen elindulhatunk. Bélmegyerről. Ez hétfői nap lenne. Ne haragudj a késedelmes értesítésért, minden soron kívül történt. Kedden már, 27-én nagyon szeretnélek látni. De még az is kétes. Nem, az már nem! Légy egészen korán a R. Gy. utcában; s én kereslek, mihelyt tudlak. Valószínű, de nem biztos, hogy együtt bemegyünk majd Pestre. Ha kedden mégis becsapnálak, szerdán reggel, délelőtt kereslek a lakáson. Még egyszer: ne légy mérges a bizonytalanságokért, nem lehet előre kiszámítani ma az egy hét utáni dolgokat! Érted!? Na, hát akkor! És szervusz.

Sietek feladni a levelet, 2-kor elmegy, szerdán a kezedben lehet.

Sokat gondolok rád s örülnék, ha velem volnál. Lehetetlen!

(Még az is megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha hétfőn a Keletire érkezvén Békéscsaba felől, úgy későcske délután, 24 órára még szabad lennék, s te a Keletin várnál?…)

A kulcsod nálam maradt!

Isten veled, édeském. Nagyon sokszor ölellek és csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/169. Békés: Ismét Karácson András református lelkészéknél lakik a költő, előzőleg már 1946 pünkösdjén kilenc napig tartózkodott náluk, a Tücsökzene kiadója, Püski Sándor közvetítésével; mostani utazása és édesapjának közbejött temetése miatti izgalmakat lásd még a Harminchat év, 2. k., 15. számú levelében és jegyzeteiben. – A temetés: Szabó Lőrinc édesapja, id. G. Szabó Lőrinc Hajnalka lányuk halála után Debrecenből külön költözött feleségétől, aki másik fiához, a Miskolcon élő MÁV-főmérnök Szabó Zoltánhoz költözött; az apa Sárándra ment, ahol egy rokon, Kálmánchelyi Mária gondoskodása mellett töltötte élete utolsó évtizedét. – Az ostrom óta pedig őszintén kibékültünk: A család gyanakodva nézte id. G. Szabó Lőrinc külön életét; Szabó Lőrinc és apja megbéküléséről a Tücsökzene 356. és 357. számú versei (Elismerés, Apám halála), valamint a róluk mondott emlékezés szól (lásd: Vers és valóság, 271.). – Januárban elintézett dolog volt, hogy Sóstóhegyről hazamenet pár hetet nála töltök: Csakhogy a rabló katonák megzavarták a Sóstóhegyi dolgozó idillt, és a költő egy adódó teherautóval hazamenekült Budapestre. – Új Idők, Magyarok, Válasz: A korszak irodalmi folyóiratai; az Új Időkben és a Magyarokban politikai okokból csak fordításokkal szerepelhetett Szabó Lőrinc, az ekkor, a parasztpárt égisze alatt szervezkedő Válasznak ellenben rovatvezetője is volt. – R. Gy. utcában: Ráth György utcában, ahol most már az 54. szám alatt az első emeleten lakik Vékesné Korzáti Erzsébet.

 

 

235.

Ózd, 1946. szeptember 17.

 

Kedvesem, –

a dátum máris rossz: 18-a van, mindenesetre szerda, tegnap csak a megszólításodig jutottam. Értem jöttek, korábban a megbeszéltnél, ebédre hívni, vinni, csak ide a szomszédba. Nagyszerű libapecsenyét kaptam, s hasonló dolgokat. Délután meg dolgoztam, a posta úgyis elment már. És ma folytatom a levelet. „Kedvesem”, – minek kell ez után jönnie? Nem találod ki? Egy kérdésnek, ugye? Ha kitaláltad és azt mondtad rá magadban, hogy igen, akkor jó. Akkor én is azt felelem rá, illetve azt kérdezem, amire már feleltél. Így írom meg, hogy – – (a többit tudod). Mint mindig, nagyon jó volna, ha itt lennél, itt lehetnél. Hiába, előbb-utóbb mégiscsak ki kell találnunk azt a láthatatlanná tevő csodaszert, amellyel magammal vihetnélek mindenfelé; (képzeld: még a vasúti díjat is megspórolnánk!). Vagy a varázstükröt, amelyből, ha belenézek, kilépnél, s ahova visszabújnál. (Bizony, néha én is visszabújtatnálak; de nem sokszor.) Szörnyű így élni, ilyen varázsló-lélekkel, amilyen az enyém, s amellett olyan tehetetlenül, mint mindenki más.

No, de elég a tréfából. Nem szombaton utaztam el, hanem csak vasárnap. Szombaton hajnalban ugyanis, éjfél után kettőkor, miután bennem volt a nap s az elmúlt napok rengeteg fáradtsága s kialvatlansága, miegyebe, s miután még mindig nem voltam készen azokkal a levelekkel, amelyek személyes viziteket és intézéseket akartak pótolni, mondom, éjjel két órakor összeestem az írógép előtt, és rájöttem, hogy egyszerűen nem vagyok, nem leszek képes öt órakor felkelni s elindulni erre a 260 kilométeres utazásra. Borzasztott a gondolat is, a zsúfolt III. osztály, a döcögés Miskolcig s a bizonytalan azután. Tíz óra út, mondták! Így aztán szombaton ki se mozdultam. Vasárnap indultam csak. Reggel 5-kor keltem. Miskolcra ¾ 3-kor értünk be. Ide, Ózdra azonban csak éjjel 10 után. Mert Miskolcon másfél órát kellett várni a csatlakozásra, Bánrévén pedig további hármat (nem tudom mire, mert ugyanabban a kocsiban, kupéban maradtunk, szorongtunk).

Itt a ref. papéknál vagyok, Dóczi Antalnál. Modern ember, sokat járt feleségestől Franciaországban, Belgiumban, mint magyar szórványok lelki szervezgetője. Angolul is tud. Lelkes, szociális ember; az utóbbi időben azonban igen megkeseredett, sok csalódás érhette, majdnem internálták. Jövevénynek igen szép, tiszta, vonzó hely ez az Ózd, az óriási gyártelep körül majdnem parkszerű hatást tesz a városka (27 000 lakos). De mindenki szidja, hogy elátkozott hely, még a munkások is. Sok baj van, következetlenség. Nem nagyon sejtem még, micsoda, nem is tartozik rám. Dolgozni jöttem, az idő szép, bár hűvösebb a pestinél, budainál. Itt már közel, egész közel vagyunk a szlovák határhoz. Nem a parókián lakom, hanem az egyik hegyoldalban, bizonyos Szászi néninél, egy öregasszonynál, aki az eklézsia vendégeinek, úgy látszik, állandó házigazdája. Rém tiszta és pedáns nő (az a gyanú támadt bennem, hogy a tótok olyasféle nép, mint a német, – már amennyiben ez a Szászi néni tót volna: a kiejtése nagyon tótos, palócos; de hát itt mindenkié olyan). Szép lakásom van, déltől – tehát már most is – besüt a nap; egy udvari kis szobát választottam az úrias utcaiak helyett, mert ez melegebb lesz és egészen csöndes. Az ablak nyitva, a nénit sose látom, az udvaron Bundi kutya őrködik és enyeleg egy fehér cicával.

Az ablak nyitva. A reggelit felhozzák, ebédre és vacsorára lejárok a papékhoz, öt perc az út. Két rokonféle lakik itt, tegnap az egyiknél kaptam azt a jó libás ebédet, a másik család holnapra hívott meg. Biztosan lesz valami zárt vagy nyilvános irodalmi összejövetel is. Aki ismer, mind nagyon szeret engem; itt is akadnak olvasóim, akik többet tudnak rólam, mint Dócziék, – ők inkább csak most fedeztek fel. Esténkint sokat beszélgetünk magunkról, a világról; úgy 10 után szoktam hazaindulni. A rokonok a festő-unokabátyám sógorai, s nagy urak itt, a „sajtóvállalat”-nál vannak, egyikük a helyi szocdem. párt elnöke. A pap a napokban kivisz egy szomszéd telepre, ahol bánya van, egy gyönyörű völgybe, az őszi Bükkbe, nem tudom még kihez, pár napig ott is leszek, közjátéknak.

Hát ez van velem. S még annyit, hogy az ágyam, – szalmazsák + matracok és kitűnő, dagadó párnák – egy kicsit rövid, csak átlós irányban nyújtózhatom ki benne. De ez nem baj, én rendszerint   alakban alszom úgyis.

Most ¾ 1 van. Indulok, s közben a postán feladom a leveledet, ezt. A néni közben megjött, hallom, fát vág. Nyári konyhája, csűrje, fészere, vízöblítés nélküli WC-je, pincéje, padlása, mindene olyan tiszta, mint egy patika. Ma azt mondta, hogy „meghalt Tisza István, oda az igazság!” Egy gyári asztalos özvegye, egész biztosan tót eredet. Az úri szobában láttam lánykori fényképeit: ugyanazok a borsodi ruhák, amelyeket az én anyám hordott 1890 körül; ő is borsodi, tudod.

Lehet, hogy autóval visznek haza; lehet, hogy Zoltán átjön értem Miskolcról. Ezekről később, ha már kialakul majd valami.

Isten veled, drágám. Neked nem lenne rövid az ágy. Úgy néztem most oda, mintha benne feküdnél, illetlenül; nem, nem lenne rövid.

És ezzel kezedet csókolom, és a szádat is, te édes, és így gondolok rád és biztosan te is így öreg barátodra:

Lőrincre

 

Szabó Lőrinc 1946. szeptember 15-től (vasárnap) Ózdon, Dóczi Antal református lelkész és felesége, Piroska vendégeként a Tücsökzenén dolgozik; lásd Dóczi Antal 1973. június 21-i emlékezését a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában, készítette Tverdota György, 635/1. szám; valamint a Harminchat év, 2. k., 16–17. számú leveleit és jegyzeteit.

Ms 4610/170. Két rokonféle lakik itt: Kuzman Leóék és Györgyék, G. Szabó Kálmán festőművész-fametsző (Szabó Lőrinc unokatestvére 1897–1955) feleségének testvérei; Kuzman György (1908–1973) az Ózdi Független Sajtóvállalat igazgatója, a Szociáldemokrata párt helyi elnöke; Kuzman Leó az Ózdi Munkás Élet, a szociáldemokrata lap felelős szerkesztője, majd az Ózdi Vasas első szerkesztője. – Irodalmi összejövetel: Lásd a következő, 236. számú levelezőlapot. – Zoltán átjön értem Miskolcról: Szabó Lőrinc bátyja, MÁV-mérnök, Miskolcon laktak.

 

 

236.

Ózd, 1946. szeptember 25.

 

Kedves E., úgy látszik, nem elsején érkezem vissza Pestre. Pár napra még itt tartanak; mihelyt fix dátum lesz, levelet írok. Vasárnapra irodalmi estet rendeznek az Olvasóegyletben, ez tolta ki a dolgokat. Jól vagyok, az idő még mindig tűrhetően meleg és nagyon szép, valamicskét már jártam is itt a Bükk szélén. A munka, sajnos, csak igen lassan halad, nagyon sok az ismerős. Kézcsók, üdvözletek! A viszontlátásra!

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1946. szeptember 15-től (vasárnap) Ózdon, Dóczi Antal református lelkész és felesége, Piroska vendégeként a Tücsökzenén dolgozik; lásd Dóczi Antal 1973. június 21-i emlékezését a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában, készítette Tverdota György, 635/1. szám; valamint a Harminchat év, 2. k., 16–17. számú leveleit és jegyzeteit.

Ms 4610/171. Ózd (akkor még) község látképét bemutató képeslap. – Vasárnapra irodalmi estet rendeznek az Olvasóegyletben: Szeptember 29-én; lásd még a következő, 237. számú levelet.

 

 

237.

Ózd, 1946. szeptember 30.

 

Kedvesem,

attól tartok, ez a levelem később ér haza, mint én magam. Mégis írok. Hátha nem úgy lesz? Sejtelmem sincs róla, mikor megyek. Lehet, hogy szerdán, vagyis holnapután reggel indulok, lehet, hogy csütörtökön. A péntek már valószínűtlen, de még mindig lehetséges. A két első napon, tudom, hogy ismerősök, sőt rokonok is mennek. Szeretnék egyedül lenni, érkezni. Majd elmesélem, kikkel kerültem itt össze, jó emberekkel. Nagyon sok barátot szereztem. A vasárnapi est remekül sikerült, viszem haza a házbért, még többet is; és lehet, hogy a télen újra meghívnak. Azt hiszem, rajongásig megszerettek sokan. Oh, micsoda veszteség volt nekem ez a másfél halott esztendő! Most szörnyen zajlik az élet, sok minden dől el a közeljövőben. Nemcsak személyes dolgok. Talán megússzuk valamennyien. Tudod, mi minden van a Válasz körül. Szerezzetek azonnal egy példányt, lássátok, nézzétek, olvassátok; nemcsak miattam! Egész sor helyen kell szerepelnem Pesten a közeli napokban, hetekben. S írtam már Mezőtúrról? Nem ismerem a részleteket, két hétre oda hívtak a reformátusok, s Túrkevére. Szeretnék veled lenni egy kicsit. Hidd meg, mindenképpen igyekszem úgy illesztgetni össze az időket, dolgokat, kényszereket, hogy beszaladhassak hozzátok megint egy napra. Meg tudod oldani az éjszakát, az alvást? Istenem, hogy is lesz? Talán csütörtökön délután, úgy három, félnégy közt, vagy kicsivel későbben, egyszerre csak zavarba hozlak azzal, hogy beállítok. Vagy pénteken. De akkor aztán ott kell maradnom nálatok! Képtelenség előre tudnom, mi hogy alakul. Ne szomorkodj, ne gyanakodj. Akárhogy lesz is azonban, egész biztosan meg foglak vigasztalni. Nem tudom, mivel, hogyan, de meg foglak. Oly erősen remélem, hogy úgy lesz, biztosan úgy is lesz. Mindenesetre azonnal keresni foglak másnap délelőtt – ha másképp alakulna –, s együtt leszünk több délelőttön. Vajon fűttök-e már? Megvannak-e az ablakaitok? Oly rég láttalak! Nem is igaz: tegnap és tegnapelőtt láttalak, együtt voltunk, meghozott az álom. Ha hat óránál többet alszom, mindjárt jelentkezel, tudod-e, és te ébresztesz föl! Én is szeretnék neked jó reggelt mondani, édeském. Csak ne veszekedj, ne légy türelmetlen és igaztalan. Abban úgyis túl sok a részem mindenfelől! Teneked más adja az értékedet; ne pazarold el, csacsikám, ami a legszebb, a legjobb benned! Egész biztos, hogy hamarabb érkezem, mint ez a levél. De azért már végigírom, végigbeszélgetem veled ezt a tíz percet, ezt a négy oldalt. Örülök neked, s örülök, hogy akármerre járok, mindenütt hallom, hogy: „Szeretlek”. Tudod, mi ez? Egy vers címe. Meg egy vallomás. Meg egy emlék. Meg valaki, aki kikerülhetetlenül, s már nem kis ideje kezd átalakulni valamivé, ami párhuzamosan él az eredeti életével együtt, s mindenütt jelen van és jelen lesz mindig. Így vagy jelen most énnálam is, ebben a szobában, ahol ég a tűz: jobbra az ablakon túl a kis előkert, azon túl a vöröstéglás ref. templom sarka látszik, bezsivalyognak a szomszéd iskola gyerekei, asztalomon papírok, írógép, versek, készülő tücskök, szívemben ezer otthoni gond és aggodalom és általános félelem és reménység, jó és rossz, s azonkívül te, édeském, kislányom, te régi-régi kedves titkom és gyönyörűségem: te vagy örömnek első a szívemben, s az maradsz, amíg csak bírsz. Itt vagy, telezsongod a fejemet, egész testemet, mintha összebújnánk máris és megint, s közben a hátam mögül nézed, mit írok: nem is kellene nézned és olvasnod, tudod te azt nagyon jól! Te, merj hinni a jó perceidnek! Akármilyen rendetlen vagyok, melletted mindig jó vagyok, jó vágyom lenni, mert megenyhülök melletted, és nem tudom megköszönni eléggé azt a sok évet, amit betöltöttél, azt a sok boldogságot, amit adtál. Szeretlek, kedves; csak nagyon nehéz ember vagyok, és nagyon nehéz az életem. Tudom a nehézségeidet, fájdalmaidat, de ezen nem segíthetek, a külsőkön. Nekem is fáj ez. De ne ezt nézzük. Nézzük azt, mi már majdnem csoda: az együvétartozásunkat, azt, hogy mégiscsak együtt voltunk, maradtunk annyi rengeteg esztendőn és fordulaton keresztül. Gondolod, hogy én nem gyanakszom magamra, nem ítélem el magamat, nem vádolom sok mindenért? Nem merek és nem tudok magamba nézni, annyi ott a zavar, s az őrültség. De egy biztos. Nem, nemcsak egy biztos. Sok tekintetben becsületes szív vagyok én. S ami a mi dolgunkat illeti, ott nincs semmi baj. Az éppoly friss, erős, fiatalos, mint valaha volt. Akármit tettem és teszek, nem halványodsz, nem távolodsz. Szeretlek, szerettelek, szeretni foglak, úgy látszik, mindvégig. Ez nem embertől függ már, ez a kitartó érzés. Magam sem értem, hogy lehet ez, de szörnyen örülök neki. Ne tűnődj a részleteken, hogy ezt vagy azt a gyorsan leírt szót hogyan értettem: talán én se tudom pontosan. Az egész dolog félreérthetetlen, az egész érzés lényege biztos. Ha csak egy kicsit nyugodt vagy, megértesz és örülsz te is a levelemnek. És most isten veled, drágám, a viszontlátásig sokszor csókollak, s kérlek, légy addig is velem, éjjel és nappal, úgy, ahogy e percben is, amikor minden édesség összefut a szívemben, s úgy gondolom, a tiedben is. Alig várom, hogy lássalak. Légy most otthon 3 és 5 közt mindennap, s délelőtt is 11-ig, mert nem tudom, mikor érkezem. Isten veled. Üdvözlet a fiataloknak! Csókollak.

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1946. szeptember 15-től (vasárnap) Ózdon, Dóczi Antal református lelkész és felesége, Piroska vendégeként a Tücsökzenén dolgozik; lásd Dóczi Antal 1973. június 21-i emlékezését a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában, készítette Tverdota György, 635/1. szám; valamint a Harminchat év, 2. k., 16–17. számú leveleit és jegyzeteit.

Ms 6610/172. A vasárnapi est remekül sikerült, viszem haza a házbért: A beléptidíjas est sikeréről számol be; „Azt hiszem, 400 Ft tiszta marad!” (írja feleségének az 1946. október 1-i levelében, lásd Harminchat év, 2., 17. számú levél; ez az összeg a forint bevezetése (1946 augusztusa) után nem sokkal óriási összegnek számított). – Lehet, hogy a télen újra meghívnak: Feleségének írja az 1946. október 1-i levelében: Kuzman „Gyuriék meghívtak, hogy folytassam náluk az őszölésemet, maradjak még, most már náluk a papék helyett; nem fogadhattam el.” (Huszonhatodik év, 2. k., 17. számú levél); Szabó Lőrinc már nem jut el többet Ózdra, de felesége 1951 áprilisában hosszabb ideig tartózkodik Dócziék vendégeként Ózdon, lásd a Harminchat év, 2. k., 101–114. számú leveleit. – Micsoda veszteség volt nekem ez a másfél halott esztendő: Az ostrom utáni publikálási, szereplési tilalom és az igazoltatási eljárások; lásd Bírákhoz és barátokhoz című kötetet. – Most szörnyen zajlik az élet, sok minden dől el a közeljövőben. Nemcsak személyes dolgok: A szociáldemokrata Kuzman-testvérekkel (György és Leó) konzultálva várta a politikai tisztulást. – Válasz: A politikai tisztulás egyik jeleként értékeli a népi írók lapjának, a Válasznak a parasztpárt égisze alatt történő indulását; a régi főszerkesztő, Sárközi György özvegyének, Sárközi Mártának kiadásában induló folyóiratot Illyés Gyula jegyzi főszerkesztőként, Szabó Lőrinc pedig az egyik rovatvezető; a folyóiratban kezd költőként is újra publikálni, nagyrészt a Tücsökzene darabjait. – Egész sor helyen kell szerepelnem Pesten a közeli napokban, hetekben: A levelekben konkrétan csak a Marsi Pál szervezte XI. kerületi parasztpárti irodalmi est említődik, amely miatt végül is haza kell mennie Ózdról: 1946. október 5-én, szombaton este 6 órakor került sor erre (lásd Harminchat év, 2. k., 17. számú levél jegyzeteiben). – Írtam már Mezőtúrról? […] s Túrkevére: Irodalmi felolvasásra és hasonló alkotói munkálkodásra hívják. – Üdvözlet a fiataloknak: Vékesné Korzáti Erzsébet fiának, Vékes Endrének és feleségének; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését.

 

 

238.

Badacsony, 1947. július 29. kedd délután

 

Tihanyban ott fogtak bennünket, nagyon jó volt, ezzel azonban kissé kitolódik minden, a hazaérkezés is: úgy látszik, 3-a helyett 5-én leszek csak Pesten. Igyekszem rögtön jelentkezni. Remélem, semmi rossz nem történt. Jártam Akarattyán, Kenesén, Badacsonyban. Most a hajón írom e pár sort Boglár felé: este Igalba érkezünk. Még aztán Szekszárd és vége… Sok üdvözlettel, kézcsókkal:

Lőrinc

 

Ms 4610/173. A badacsonyi Kisfaludy-házat bemutató képeslap. A postai pecsét dátumozása elmosódott, a „47” biztosan kiolvasható; a július 29-i dátum azért valószínű, mivel itt azt írja Szabó Lőrinc: „Jártam […] Badacsonyban. Most a hajón írom e pár sort Boglár felé: este Igalba érkezünk.” – Feleségének ugyanekkoriban a következő postai levelezőlapot írja (a levél a Harminchat év 2. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából, a levél a Harminchat év 2. kötetének 18. számú levele után illesztendő) [a levél jegyzetei: Baránszky: Baránszky-Jób László (1897–1987) esztéta, kritikus, ekkoriban Szabó Lőrinc mindennapos barátja, a közelükben laktak, mivel felesége a Szilágyi Erzsébet fasor 8. szám alatti Klotild Intézet leánykollégium (utóbb Koltói Anna Otthon) igazgatónője volt, és ők is az intézetben laktak; a lap írásakor balatonfüredi (Bari-villa néven emlegetett) villájukban tartózkodik Szabó Lőrinc. – Gizike: Baránszky-Jób László felesége. – Keresztury: Keresztury Dezső (1904–1996) 1945 és 1947 között vallás- és közoktatásügyi miniszter. – Ortutay: Ortutay Gyula (1910–1978) 1947 és 1950 között vallás- és közoktatásügyi miniszter. – Németh Ella: Németh Lászlóné. – Zelk Z.: Zelk Zoltán (1907–1981) költő, ekkor viszonylag méltató kritikát ír a Tücsökzenéről a Tovább című folyóirat 1947. július 25. számában A reménytelenség költője címmel.]:

 

 

[Feladó, Szabó Lőrinc kézírásával:] Baránszky-Jób László

Tihany

Tihany, 1947. július 26.

 

Kedves Klára és Kisklára! Gizikéék csodát csodára halmoznak, s a sok kincs (villa, kilátás, levegő, nap, koszt, szeretet stb.) élvezésére még egy napig – ez már a harmadik – itt tartottak bennünket Tihanyban. Tegnap du. Kereszturyék adták vissza a vizitemet; ők a Biológiai Intézetben laknak. (Ma Ortutay jön meg.) Előzetesen Kodolányiéknál voltunk egy napig, s Kenesén is töltöttünk 3 órát Németh Elláékkal. Ez a Tihany a legszebb hely a földön, ha Baránszkyék vendége lehet az ember. A Gráf-féle első idők óta nem éreztem olyan jól magamat, mint most. Bernáthékhoz holnap de. (vasárnap) megyünk át, de bizony már csak egy napra. Sokat gondoltunk Magukra, s isten bizony borzasztóan irigyelnénk, ha Maguk lennének itt, s mi Pesten. Igalba nyilván hétfőn indulunk majd. Tegnap felfedezte valaki a „Tovább” új számát, Zelk Z. rólam írt cikkével; örültünk neki. Illyésnével egy percre találkoztam; felment Pestre; vasárnap Sárközinéékkel talán megint lejön. Kis Kláráról szeretnénk hírt. Lóci élvezi a szép világot, úszkál a vízben s a jólétben, egy keveset tanul is. Remélem nincs sok baj. Minden jót! Mindkettőjüket öleli:

Lőrinc apu

 

 

Szabó Lőrinc további útját feleségéhez küldött leveleiből ismerjük: feleségének 1947. július 30-án már Igalból írja: „tegnap este Igalba érkeztünk.” (Harminchat év, 2. k., 19. számú levél). – Aztán Szekszárd: Idézett levelében feleségének írja: „Talán Perr Viktor plébánosnál is kapunk hírt Szekszárdon.”; a következő levelet Szekszárdról címezi feleségének augusztus 3-án (Harminchat év, 2. k., 20. számú levél); Perr Viktor (1891–1964) ekkor plébános Szekszárdon, korábban pécsi tanár.

 

 

239.

Budapest, 1948. február 18. szerda

 

Ezek az első sorok, amiket innen írok. Szombaton délben hoztak be, nagyjából tudod a dolgokat, tegnap a Kis Újság is széthírlelte. Négy rettenetes éjszakám volt, folyton injekcióztak, már otthon is; aztán a hólyagtükrözés meg az uréter-kathéter berakása következett. Több mint két napig csöves drót állt ki belőlem, a bal vesémből indulva. De hagyjuk a részleteket. Tegnap (szerdán vagy kedden?) kiszedték a drótjaimat, s negyedszer megröntgeneztek. A kő még mindig nincs meg, a fájdalom szünetel. Estefelé ún. bélfürdőt kaptam, ami megint cifra különlegesség. Ma éjjel szívdobogás miatt csak nagykésőn bírtam elaludni, de 12-től 7-ig, amikor felvernek, békén telt az éjszaka. Hogy meddig kell maradnom, nem tudja senki. Nem akarják, hogy rostokoljak, s ha a kő rostokol valahol, hazamehetek majd; mindazonáltal remélik, hogy előbb-utóbb kihajtják valahogy. Én is azt szeretném, mert a köves ember béna ember. Mint láttad, igyekeztem hírt adni magamról, örülök, hogy rendben ment. Persze folyton rosszulesett, hogy oly sokan meglátogatnak, s te nem lehetsz köztük. Bár ennek nincs semmi értelme. Kettes szobában vagyok, s aztán folyosó, lépcsők. Egészen korán, ½ 10-kor azonban, vagy későn, ½ 8-kor, úgy, hogy barátunkkal összekombinálnád a jöttödet, s ő előzetesen benézne: úgy talán lehetne, ha nagyon elhúzódnék a dolog. Az urológiai klinika ez, a kitűnő Babics professzoré (parasztpárti), s Illyésék, mások raktak be ide ingyenes ún. tanbetegnek (hisz másképp meggebedhetnék). Illyésék nagyon-nagyon rendesek, az alapvető dolgokban azok, ami a legtöbb! Az asszony is benn járt már, Gyuszi is. Sokan meglátogattak: Baranyai Erzsike, Baránszky-Jób László, persze az otthoniak és Juliska, a lányunk, Lóci egyszer, Almásiné az Új Időktől (az ura szintén itt fekszik), Kardos Laci a Kultuszból, Zoltán bátyám, aki véletlen itt járt Miskolcról, s aztán Zelk Zoltán, akinek verseiről bizonyára tudsz, a kommunista újságíró, a Szabadság szerkesztője: utóbbi ma megint eljön, mert tegnap, mikor keresett, épp a bélfürdőt élveztem. Mióta a katétert kiszedték belőlem, mozoghatok, sőt kell is mozognom (ugrálnom kéne, magamat rázatnom!), addig felülni sem volt szabad az ágyban. Bekértem a Válasz kéziratait, s ma délelőtt ezt a kötelességszerű munkát gondolom sorra venni, a házi kritikákat, vagy húsz szerző versét-prózáját, hogy ne maradjak el. Az Örök Barátaink II. korrektúrája, az első, megvan, a többit tördelve küldi majd az Egyetemi Nyomda talán ide, talán már haza. Látod, látod, nem hiába nyafogtam én december óta, hogy 48-ban elpatkolok: kiváló jós vagyok minden rossznak, bajnak a megérzésére! A ref. Helyőrségi Templomban vasárnap a Kis Klára szerepelt helyettem, nagy sikerrel; Debrecenben meg Simonffy Margot szavalt a Tücsökből. Ezek az – örömeim? Az utóéletem kezdete. Meg vagyok zavarodva, ijedve. Még soha nem voltam kórházi beteg. Mégis remélem, hamarosan látlak. Mihelyt lehet, elmegyek hozzád. S persze tüstént írok, ha elkerülök innen. Csak jönne ki az a vacak kő! Ha nem jön ki, olyan életre kell berendezkednem, hogy minden pillanatban leüthet a lábamról az ájító görcs. – Közben kint tél lett, most látom először, az ablakon át. – Szobám a II. emeleten van, a liftajtóval szemben, kissé balra, egy szám-nélküli kis ajtó nyílik ebbe a kétszemélyes különszobába. Ha sokáig eltartana a dolog (ami nem valószínű, s óráról-órára eldőlhet), s ha jönni akarnál, akkor B. Lacival vagy Luka Pistával gyere, s mint írtam, korán vagy későn, s először a kísérőd nézzen be. Isten veled, drágám, sokszor csókollak.

Lőrinc

 

Ms 6610/174. A levél egy „Budapest, 194………….” nyomtatású levélpapíron íródott, kézzel ráírva: „szerda (vagy csütörtök?)”, a zárójelbe tett rész utóbb áthúzva; más írással a következő dátum szerepel: „1948. febr. 15”. Vesekőrohama miatt februárban és március elején a Babics-klinikán fekszik; itt fejezi be az Örök Barátaink második kötetét, melynek Bevezetését is innen dátumozza 1948. február 28-áról; majd pedig a Troilus és Cressidát fordítja ugyanitt, lásd a Thomas Marianne-nak és a Kardos Lászlónak írott 126. és 127. számú leveleket a Napló, levelek, cikkek kötetben; bárha Kabdebó Lóránt Az összegezés ideje című monográfiájában elírva 1948. február 17. és március 10. közötti időszakra dátumozta a kórházi tartózkodást (i.m. 250.), ennek ellentmond levelünk „szombaton délben hoztak be” kitétele, valamint a Babics-klinika 13.583/947. törzsszámú igazolása, amely szerint 1948. február 14. és március 10. között volt vesekővel kórházi kezelés alatt (későbbi bentlétei ugyanitt: 1948. augusztus 17–23., valamint 1949. november 3–12.); a kimenetele március 10-e, a Thomas Marianne-nak írott levélben ezt írja: „a kő elment […] holnap hazamehetek […] Ma alighanem 9-e van, mindenesetre keddi nap.” (Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek, 127. számú levél). – Tegnap a Kis Újság is széthírlelte: A Kis Újság, a kisgazdapárt lapja 1948. február 18-i, szerdai számának 3. oldalán a következő kishír szerepel: „Szabó Lőrinc súlyos beteg. Szabó Lőrinc, a kitűnő költő és műfordító tíz nappal ezelőtt súlyosan megbetegedett. Mivel állapotában legutóbb nagyobbmérvű rosszabbodás állott be, a Babics-klinikára szállították.” – Barátunkkal összekombinálnád a jöttödet […] B. Lacival vagy Luka Pistával gyere: Baránszky-Jób László; Luka István régi közös orvosbarátjuk. – Babics professzor: Babics Antal (1902–1992) sebész-urológus, akadémikus. – Az asszony is bent járt már, Gyuszi is: Illyés Gyula és felesége, Kozmutza Flóra. – Baranyai Erzsike: Szabó Lőrincné barátnője, lásd kötetünk 230. levelét és Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és jegyzeteiket. – Almásiné az Új Időktől: Almási Gusztávné (1897–1983) főszerkesztő volt a Singer és Wolfner kiadónál, amely már a háború alatt felvette az Új Idők nevet, az általuk kiadott folyóirat után. – Kardos Laci a Kultuszból: Kardos László (1898–1987) Szabó Lőrinc debreceni iskolatársa, ekkor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa, utóbb akadémikus, egyetemi tanár. – Zoltán bátyám: Szabó Zoltán, Miskolcon élő MÁV-mérnök. – Zelk Zoltán: (1906–1981) költő. – Bekértem a Válasz kéziratait: Szabó Lőrinc a folyóirat rovatvezetője. – Egyetemi nyomda: Az Örök Barátaink második kötetének kiadója, a könyv megjelenéséről Varga Irén, még háború előtti ismerősének, a berni magyar követség ekkori munkatársának ezt írja: „Végre, végre, végre megjelent az Örök Barátaink II. Ma van a hivatalos napja a könyv megszületésének. Én már tegnap kaptam titokban egy példányt.” (1948. május 25., a levélből vett idézetet közli Kabdebó Lóránt Az összegezés ideje című monográfiájában, 225.); a könyvről a Szabad Nép 1948. július 6-i száma A hét könyvei rovatban ír méltatást. – Simonffy Margot: (1897–1959) előadóművész, a család régi barátja.

 

 

240.

Szekszárd, 1948. július 24. éjjel

 

Kedves Böskő!

Honnan írok? Onnan, ahová nem készültem, Szekszárdról. Négy napig „csurogtunk” lefelé a Dunán, s akkor – Foktőnél – el kellett válnom a csónakos társaságtól. A motor ugyanis, noha kettő volt, felmondta a szolgálatot. Nem is egyszer! Már rögtön Pest alatt kezdődött a baj, de valahogy mindig helyrehozták a hibát, vagy saját maguk a társaim, a gyakorlott vízi-emberek, vagy falusi kovácsok és szerelők. Emiatt folyton partra szállogattunk. Úgyhogy most már igen jól ismerem a Duna-mentét. Meg aztán az éjszakák is partra kényszerítettek az átevezett, átmotorozott, átcsurgott nappalok után. Háltam faluban, parasztházban, gyönyörű, virágos, vadligetes parton, sátorban és korcsmában. Soha annyit nem korcsmáztam s annyi halászlét nem ettem, annyi spriccert nem ittam, mint ezen a héten. És nem ártott meg! Nem ártott meg a rettenetes nap sem és az éjszakai lehűlés sem. Csak hát az idő telt-telt rettentő gyorsan, a víz meg rettentő lassan vitt lefelé bennünket a füzes partok közt. Oly szép volt minden, úgy élveztem! Persze hamar, igen hamar lesültem, egész néger lehetek, gondolom; mert tükröm nincs… (Három napja a Duna volt a borotválkozó csészém…) A motorok az egyes javítások után félórákra, ötpercekre vígan puffogtak, aztán le-leálltak. Így vergődtünk le borzasztó jókedvben és kalandosan egész Foktőig; ott a csárdában háltunk meg. (Ez csütörtökön este volt, ma szombat este van.) Másnap a gerjeni révész és motorszerelő szétszedte az egész gépet, mind a kettőt, s közölte, hogy tönkrementek: kikopott, eltört, kiolvadt valami, ami csak bronzból volt s aminek keményebb anyagból, svéd acélból kellett volna lennie. Ki kell cserélni az egészet, azt meg csak Pesten lehet. Minthogy közben már Siófokon kellett volna lennem, elbúcsúztam három csónak-gazdámtól és megpróbáltam elvergődni a Sió-torkolatig, illetve – bárhogyan – Siófokig. Hát az lehetetlen volt. „Tessék felutazni Pestre, s onnan vonattal, az lesz a legegyszerűbb…” Utólag belátom, hogy ezeknek a lebolondozott tanácsadóknak volt igazuk. Teherautókon, személyautókon, buszokon, őrjítő melegben, kompon stb. visszavergődtem Paksig, ahonnan vonat van már Fehérvár felé. De… de nem folytatom: elég az hozzá, hogy boldog voltam, mikor egy olyan MÁVAUT-busz penderült véletlenül elém, amelyre végállomásul az volt kiírva, hogy Szekszárd. Félholtan bemásztam, s itt jöttem valahogy magamhoz, plébános barátomnál (aki nem volt idehaza), s innen indulok holnap, vasárnap reggel Siófokra, autóbuszon, négynapos késedelemmel, mert a busz hetenkint csak egyszer jár… Onnan Igalba megyek, ahogy terveztem… A többiek még eveznek valahol…

Útközben sokat gondoltam rád, kedveském. Különösen Pakssal szemközt a Dudás-csárdában és Foktőn a Halászcsárdában. Ide el kell még jönnünk! És valamit hadd mondjak, aminek esetleg hasznát veszed. Rácalmáson, egy mellék Duna-ág partján, a Kis utca 139. szám alatt, Morva Mihályéknál (felesége: Mari néni) voltunk megszállva. Parasztház, nagyobb vendégszoba, 2 ablakkal, benne két nagy ágy és két dívány. A földön elhelyezhető további 3-4 szalmazsák. Zsák kell, szalma van! Egy műhelyszerű, rendbehozható helyiségben még 4-5 szalmazsák. (És nagy padlás is van!) A férfi állástalan kőmíves, szeretnének nyaralót, általánosságban beszéltem az iskoládról, mindent vállalnának, főzni lehet náluk, zsír, főzelék, tej, vaj, méz olcsó, hús is van, kenyérhez jegy kell. „Igen olcsón” kiadnák a két szobát, akárhány rajkónak; gondolom, már pár száz forintért is. A hely persze tulajdonképpen primitív volna (nekünk). Azt hiszem, meg kéne személyesen nézned: hivatkozni „a motorcsónakos urak”-ra kell. Rácalmás hajóállomása a Dunán a kettő km-nyire fentebb a főágban levő Kulcs nyaralótelep; s vasútállomása is van, az 4 km-nyire van a falutól. Az egész kb. 60-70 km-nyire Pesttől. Előzetes kérésre a gazda szekérrel várhat a vasútnál, vagy a kulcsi hajóállomásnál. (Hogy a hely primitív, azt a falura, tájra, szépségre értettem, a ház maga rendes, tiszta, a két Morva igen becsületes és jelenleg megszorult ember.)… Vagy írj neki, s kérj ajánlatot!

Hát gondolkozz ezen. Egy nap alatt jöhetsz-mehetsz, tájékozódhatsz. S majd részletesebben is beszélhetek a dologról, ha nem lesz késő. Lehet, hogy már vasárnap este Pesten leszek, nálad. Még írok. Isten veled. Csókollak, édeském.

Lőrinc

 

Ms 4610/175. Négy napig „csurogtunk” lefelé a Dunán, s akkor – Foktőnél – el kellett válnom a csónakos társaságtól: Marton Lajos látszerészmester, a Marton Optika Foto (akkor Ferenciek tere 11.) tulajdonosa (a kontaktlencsét és az akril műszemet honosította meg dr. Györffy István szemklinikai tanárral közösen) és társa, Kelemen József (utóbb mindketten a Nónay szemklinikán dolgoztak), akit „Művész” néven becéztek, festett is, és műtétek előtt a szemfenékről rajzokat készített; valamint Nagy Sándor optikus voltak a társaság tagjai; lásd Napló, levelek, cikkek, 131–133., valamint a Harminchat év, 2. k., 22–27. számú leveleket; Az út eseményei bekerültek a Vers versek helyett című versben emlegetett események közé. – A gerjeni révész: Gerjen nagyközség a Duna mellett. – Szekszárd […] plébános barátom: Perr Viktor, lásd kötetünk 238. számú levelét.

 

 

241.

Andocs, 1948. július 29. csütörtök este

 

Rengeteg további kalandom is volt még, egész igali látogatásom szörnyen összezsugorodott, még mindig nem értem oda, csak itt vagyok a vele szomszédos Andocson, és kétes, hogy odajutok-e ma még, vagy csak holnap, a reggeli autóbusszal. És szinte máris vissza kell majd fordulnom, vár a klinika. Meg aztán rád is gondoltam. És a következőket sütöttem ki:

Én mindenesetre elindulok Igalból, hétfőn, aug. 2-án a hajnali autóbusszal, de nem megyek vele közvetlenül Pestre, hanem kiszállok Balatonföldváron (a Holovics vendéglő a busz megállóhelye) és ott töltöm a napot, s az esti személlyel vagy gyorssal (előbbi érkezik a Délire 21.40-kor, utóbbi 22.10-kor) utazom tovább s a vasútról egyenesen hozzád mennék.

Ezt mindenképpen így csinálom. Már most ebbe a kis vakációzásba te is belekapcsolódhatnál, ha szabaddá tudod tenni magadat hétfőre és keddre. S akkor változik a programom, mégpedig így:

Vasárnap du. adj fel egy sürgönyt Szalai Lőrinc, Bföldvár, Holovics vendéglő címmel, s vagy ezzel a tartalommal: földvári állomáson hétfőn reggel gyorssal érkezem Bandi; vagy pedig ezzel: utazás elmarad, Bandi. Persze, ha jöttödet jelzed, ott leszek a pályaudvaron, s várlak a gyorsvonattal, amely Pestről, a Déliről 7.05-kor indul, s 10.04-kor érkezik Földvárra. Sőt utána a személlyel is várni foglak (mert hátha lekésel, amit ne tégy!), a személlyel, amely Pestről 7.40-kor indul, s Földvárra 11.29-kor fut be. Sőt e két vonatnál táviratod nélkül is kint leszek Földváron és nézelődöm: próbálj ajtóban v. ablakban lenni s integetni.

Ha a gyorssal megjössz és Szárszót jobbnak gondolod, a személlyel átmehetünk oda is. Távirat esetén ekkor így írj: Szárszói állomáson hétfőn reggel gyorssal érkezem, Bandi. Ekkor én már előre megváltom Földváron a jegyet Szárszóig és azzal beszállok hozzád a gyorsra, s ha nem veszlek észre, akkor is átmegyek vele Szárszóra, s késésed esetén a személlyel már ott várlak.

Együtt töltenénk az egész hétfőt, s kedden ülhetnénk vonatra reggel, délben vagy délután, ahogy már tetszenék. Ez számodra 2 nappali és 1 éjszakai távollétet jelentene. Meg tudod csinálni! S ha nem, ha mégsem, akkor hétfőn este, éjjel nálad leszek. Várj, vagy a pályaudvaron vagy az ablakban. Jó?

Az egész dolog, ha tisztán átgondolod, igen egyszerű.

Légy jókedvű, kedveském, és gyere.

Utólag javítok valamit: ha táviratozol a Holovicshoz, Szalay L.-t írj mégis, majd azon a néven fogom keresni, azzal, hogy eltévesztették… (Különben még utánam küldik Pestre.)…

Szárszót jó volna előre megtudnod, hogy ott mi a helyzet. (Földvár egész átalakult maivá.)

Ha nem táviratozol, az se baj, csak jöjj: akkor is várlak a két vonatnál Földváron: ebben az esetben persze ott kell leszállnod, mert hiszen nem váltok jegyet előre. És én akkor csak a nappalt töltöm a Balatonnál, s este okvetlen felutazom, ahogy már írtam is. Nálad másnap délelőttig vagy akár estig maradnék… De sokkal jobb lenne itt!…

A viszontlátásig ölellek és csókollak

Lőrinc

 

Ms 4610/177. Igali látogatásom: A dunai utazással kezdődött út végcélja, Baumgartnerék vendéglátása.

 

 

242.

Budapest, 1948. augusztus 5.

 

Kedves Bös,

egy órán belül, hogy hazaértem, három injekcióval térített magamhoz az orvos. Morfium+atropin+tetra (coffein) volt, ha jól értettem. Igen kutyául álltam, az urétergörcs – mert az volt – iszonyatosan szorított, s a szívem nagyon elgyengült. A coffeint azért adta a doktor, mert a pulzusom 43-ra esett; s aztán nálam maradt vagy másfél órát, óvatosságból. Érverés már megint 88.

Annál szerencsésebb lett mindennek a következménye. Lassan magamhoz tértem, csak roppant gyenge voltam. Csütörtök estére aztán váratlan csoda esett (ez henye jelző: minden csoda váratlan): vagyis éjjel 11 óra tájban teljesen simán eltávozott belőlem egy vesekő.

Valószínűleg az, amelyik a februári bajt, s az azóta jelentkező gyulladásokat és rohamokat kiváltotta, – mondta ma délben Babics professzor, mikor nála jelentkeztem. Oxálsavas kő, dudorokkal, sötétbarna, olyan, mint egy borsszem.

Ez egyúttal valószínűleg átállítja az összes további kúrát. Egyelőre megvizsgálnak, újra kezdődik a vizeletvizsgálat, mert lehet, hogy most majd megnyugszik a szervezet, s a kólibacilusokat is magától visszanyomja. Ebben az esetben megmarad a 10 gr. streptomycinem, amit különben – épp tegnap délután – kézhez is kaptam már. Babics szerint 1800 forintot ér. Kár persze, hogy nem marad az enyém. Halál ellen ajándékozzák, nem fölsegélyezésre.

Mit még? Lócinak mellhártyagyulladása volt, most lábol ki belőle, röntgeneztetnem kell valahol, mert szúr még a háta. (Lehet, hogy Babics megcsináltatja.)

Mi van az utaddal? Holnap, pénteken, okvetlen kereslek; vagy egészen korán, 7 és 8 közt, vagy így, ebéd előtt, mint ma tehettem.

 

Ms 4610/178. A levél lapjai ragasztópapírral össze voltak ragasztva, és ráírva: „Erzsike néninek”. – Vesekő: Lásd kötetünk 239. számú levelét; valamint még Napló, levelek, cikkek, 134–135. számú leveleket. – Babics: Babics Antal professzor, lásd kötetünk 239. számú levelét. – Mi van az utaddal?: Lásd a következő, 243. számú levelet.

 

 

243.

Budapest, 1948. augusztus 17. reggel

 

Megyek be a klinikára. Leveledet, soraidat csak tegnap vettem át. Azt hittem, már híradást kapok az útról, a repülőútról! Ez a hívás persze kedvesebb volt. S egyúttal fájdalmasabb. Nem mehetek. Hiszen tudtad.

Hanem, hogy megjössz, rögtön keresni foglak. Most három nap az előirányzat számomra, s lesz belőle esetleg négy vagy éppen öt. Ez attól függ, hogy a kólik hogyan fognak viselkedni. Keményen nekimennek a bajnak, éjjel-nappal kapom a szúrásokat, háromóránkint, megszakítás nélkül. Kicsit sok ez a darázscsípés-sorozat, de nem okoz lázat, úgyhogy nem lesz baj. Közben dolgozni fogok. Fenn is lehetek, sőt el is hagyhatnám az intézetet. Máshol is beadhatnák a sztreptót, csak hát hol az ördögben vennék állandó használatra kézügyben levő orvost? Hogy felügyelet kell-e? Azt hiszem, még az sem. Legfeljebb a szívem miatt; legutóbb is 43-ig esett a roham alatt a pulzusom.

Pénteken rossz idő volt, hideg és eső, nagy széllel. Gondoltam rátok, mentek-e. S szombaton megkérdeztem a MASZOVLET-irodát, a másik orvosomnál járva, aki arrafelé lakik, hogy elmaradt-e a járat. Mondták, hogy nem. Így viszont talán nem volt kellemes az első kísérleted! A közlésből viszont biztosra vehettem, hogy elindultatok.

Kaptam egy ígéretet, hogy hozzájutok valami szabadjegyhez. Nem igen erős hely ígérte, de jóakaratú. Ebben az esetben tehetnék még egy utazást a Dunántúl, akár hosszút is, kiadósat, kanyargósat. Előfeltétel azonban hozzá, hogy pénzhez jussak házbér, gáz, meg ilyen alapcélokra. Ha minden jól megy, szept. elején vagy közepén. Akkor nagyon jó volna együtt lennünk, az idő még szép, s már nincs sehol az a sok ember, az a sok akarva vagy akaratlanul kémkedő szem.

Lóciról hadd írjam meg, hogy bűvészkedésre adta a fejét. Mindenféle egyszerű trükköt tud már, egy lapdából kettőt varázsol, levegőből húz elő cigarettát és rágyújt, kártyaeltüntetéseket végez. Csak úgy mellesleg szedi magába az efféle tudásokat, illik hozzá, az ügyességéhez az ilyen játék. Közben tanulgat, amennyire arra tanulni, készülni lehet, a filmrendezői felvételi vizsgájára. Nem nagyon hihető, hogy átmegy; mert érzéke még csak volna hozzá, de nincs megfelelő szociológiai iránya. Érdekes viszont, s egybevág a természetével, hogy egy-egy ilyen bűvészmutatványt, melynek sikere a gyakorlat biztosságán fordul meg, órákig képes tanulni, ismételgetni a tükör előtt, ahogy kell, négy-öt óráig, egyfolytában, akár éjjel, akár nappal: ez belülről jön, ez tetszik neki, hát csinálja, mint egy őrült. Néha a matematikával van így, néha a sporttal; most a mágussággal.

Mi is van ma? Kedd. Egy óra múlva megyek. Hiába jelentéktelen dolog, mégis izgat. Napok óta ez az állandó témám, amely foglalkoztat, s érzem, hogy szinte magamagával beszélget bennem, akármiről beszélek én, s akármit teszek. S amellett nem is olyan jelentéktelen! Sőt! Emlékszel, mennyit emlegettem a streptomycin megszerezhetetlenségét, drágaságát. S az eredmény rém fontos. Hiszen én március óta állandó vesemedence-gyulladással járkálok, csak épp nem súlyossal, nem olyannal, amelyből lett valami, fájdalom vagy láz. S e csendes idő alatt állandóan romlottam, anélkül, hogy észlelni lehetett volna. Ezért forszírozta Babics annyira ezt a kúrát. Drága ember, fél éve kezel már, hetenkint egyszer, sőt néha kétszer, ingyen! „Ha a köztársaság nem állít téged arra a piedesztálra, amely megilletne, megpróbáljuk megtenni mi, egyének, amit tehetünk.” S ezt minden ünnepélyesség, nagyképűség s minden számítás nélkül!

Shakespeare-t viszek be magammal, hiszen ez az év már amúgy is Shakespeare-év lett. Rémít azonban a gondolat, hogy mit csináljak, ha ezzel készen leszek? Olyan üres vagyok és kétségbeesett, mint még kevésszer. Tegnapelőtt vizitem volt, egy mai nevezetesebb íróféle ember járt nálam, barát; de teljesen a jelenben élő valaki; s borzasztó idegen volt mindaz, amit rajongva és nagy hittel, önáltatással, és engem szörnyen csábítva, előadott. Úgy néztem rá, mint egy jóindulatú betegre.

A világról nem tudok semmit. Bernáth Magyar Művészete számára egy harmadik francia cikket is kellett fordítanom. Ez a három kis honorárium volt az egész jövedelmem egész hónapban. Borzasztó ez. De azt hallom, Németh Laci is „megtört”: most már elfogad mindenféle adományt, önérzetének végzetes sérelme nélkül, mondván, hogy a nemzet egy része koldussá tette, miért ne tarthatná el úgy-ahogy a nemzet másik része.

Közben ti – vagy már valószínűleg csak te – megértétek az új szép és jó napokat. Hol jártatok? Gondolatban rengeteget vagyok veled, hiszen úgy szerettem volna! S üldögélek én is a parton, itt-ott, s bármennyire méltatlannak találtad, bizony megint csak előttem fénylik és hánykolódik a víz, az a négyzetméternyi, amelyet legutóbb Földváron figyeltem, föl, le, recésen, ezer meg ezer születő-eltűnő hálóval a borzongó felszínén, halkan csobogva, és emelgetve és süllyesztve magát, a maga folyékony nagyítóüveg-testét, s torzítva, dagasztva, ringatva, fogyasztva a nagy köveket, amelyekre felfut, s amelyekről lecsorog: olyan szép ez az imbolygás, s annyira képe minden sorsnak, hogy sohase tudom megunni a játékát. S ha nem a négyzetméterre, hanem az egészre gondolok, folyton ott vagy benne te is, kedveském.

Isten veled most. Legyen jó időd már, véglegesen, és erősödj és hízzál egy kicsit. Ha írsz, a hét végén megkapom, ha meg korábban megérkeznél, adj le megint levelet; telefonon azonnal érdeklődni fogok, mihelyt kijöttem a klinikáról.

Sokszor csókollak, mindig szeretlek. Szervusz:

L.

 

Ms 4610/179. Megyek be a klinikára: A Babics-klinikán kezelték, pár napra ekkor is befekszik. – Leveledet, soraidat csak tegnap vettem át: A levél ismeretlen. – Három nap az előirányzat számomra: Kórházi kezelés; „holnap, kedden délelőtt, befekszem az urológiára, s kezdődik a colibacilusok halála. […] Úgy van, hogy három napig leszek ott, minden három órában megjelenik majd Babics dr., mint egy nagy darázs, z-z-z-izegve, zúgva, s megdöf a hosszú fullánkjával… Valahogy így képzelem a dolgot. […] A három napból aligha kell négyet vagy ötöt csinálni.” – írja 1948. augusztus 16-án Dr. Baumgartner Sándoréknak (Napló, levelek, cikkek, 135. számú levél). – Gondoltam rátok, mentek-e: MASZOVLET repülőjárattal utazott Vékesné Korzáti Erzsébet „Kedvemért ült repülőgépre.” (lásd Szabó Lőrinc emlékező levelét Vékes Endrének, kötetünk 319. számú levelét); Menyével, Vékes Endrénével utazott Siófokra, ahova egy rövid ideig ekkor volt repülőjárat, menye repülővel jött vissza, Vékesné Korzáti Erzsébet pedig vonattal a Déli pályaudvarra; a következő, 245. számú levélben ezt írja: „én sürgettelek, hogy utazz le”, valamint ugyanitt a visszautat a Déli pályaudvarra tervezik. – Tehetnék még egy utazást a Dunántúl: Szeptember hónapban be is következik, lásd Harminchat év, 2. k., 34–37. számú leveleket. – Lóci […] tanulgat […] a filmrendezői felvételi vizsgájára: Később felvették, kitüntetéssel meg is szerezte a diplomát. – Shakespeare-t viszek be magammal: „Az idén végleg megcsinálom a Shakespeare-szonetteket (=lefordítom), s ezt respektálhatnák.” – írja 1948. június 8-án Kodolányi Jánosnak (Ne panaszold a magányodat, 30.). – Bernáth Magyar Művészete számára egy harmadik francia cikket is kellett fordítanom: „Bernáthék őrülten sürgették a francia manifesztumot […] s most egy ellenkező irányú baráti dologgal bíztak meg: egy franciára fordított cikknek, amelyet Bernáth [Aurél] írt, a nem nyelvtani […] hanem értelmi ellenőrzésével; […] szinte átmeneti segédszerkesztője [vagyok] a Magyar Művészetnek!” „Bernáthék harmadik francia megbízásán csak ma jutottam túl: mintegy 150 helyen tettem javaslatot a nagyon fellengzős és költői francia cikkszöveg pontosabbá és egyszerűbbé tételére az egyébként kitűnően, énnálam franciául sokkal kurrensebben tudó fordító hölgynek. Ő azt hitte, egy negyedóra alatt túljutunk az átíráson; én sejtettem, hogy a dolog eltart vagy négy óra hosszat; aztán el is tartott hat és fél óra hosszat. A javítások 70%-át én rögtön kész változattal együtt ajánlottam, erre nagyon büszke vagyok. Képzelem, hogy fog lógni az orrom, ha aztán megszégyenülök. Egyelőre minden keresetem ez a váratlan három cikkfordítás volt ebben a hónapban.” – írja Szabó Lőrinc Dr. Baumgartner Sándoréknak 1948. augusztus 7-i, ill. 16-i leveleiben (Napló, levelek, cikkek, 134. és 135. számú levelek), lásd még Bernáth Aurél két levelét e témákban [a levelek jegyzetei: Jean Cassou: (1897–1986) spanyol származású francia író. – Gáspár Bandihoz: Gáspár Endre (1897–1955) műfordító.]:

 

 

Kisőrsszöllőhegy (Zala megye, Csendes villa),
1948. július 15.

Kedves Lőrinc,

mellékelten küldöm Jean Cassou cikkét. Arra kérlek, hogy fordítsd le magyarra a Magyar Művészet részére.

A lap 30 soros oldalanként 20 Ft. honoráriumot fizet a fordításért.

A dolog nagyon sürgős. Leveledet és a cikket ajánlottan kérem feladni.

Abban a reményben, hogy nem alkalmatlan pillanatban kérlek erre a munkára, maradtam Klárinak kézcsókomat jelentve

őszinte barátsággal,

Aurél

 

 

Kisőrsszöllőhegy, 1948. augusztus 7.

Kedves Lőrinc,

bizonyára megkaptad tegnapelőtti levelünket, melyben megkértünk, hogy lépj érintkezésbe Steffanitsnéval cikkem francia fordítása ügyében.

Közben sajnos Steffanitsné ide küldte már el a kész fordítást, úgyhogy ez bizony két nap veszteséget jelent. Felteszem, hogy ezt a levelet szerdán megkapod s így talán még érintkezésbe tudsz vele lépni. Ő ui. szerdán és csütörtökön van csak Pesten a nyár folyamán, – valahol kint nyaral Pest környékén.

Nagyon kérlek, vállald el cikkem francia szövegének átnézését. Én alig, Alice közepesen tud csak franciául, de mindkettőnknek az a benyomása, hogy a fordítás felületes, sőt, valami szósszal van nyakon öntve. Lépten-nyomon találok benne olyan mondatokat, ill. kifejezéseket, amilyeneket én nem írtam, s nem is szeretném, ha a cikkben maradnának. Hogy csak egy példát mondjak: cikkem befejezésénél az „igaz híve” ekként hangzik: „venillez agréer, cher Monsieur et Confrére, 1’expression de ma vive sympathie”. Vagy a másik: a szöveg így szól: „Amit Renoir úgy fejezett ki, hogy a festők sorban állnak.” Amire ő: „Votre grande Renoir n’a-t-il pas dit les peintres forment une chain”?

Én szeretem a képzelet csapongását, de félek, hogy ez már a légűrben csapong. S ez kínos volna számomra.

Különben mit beszéljek Neked! Arra kérlek tehát, hogy vagy Steffanitsnéval, vagy nélküle, de mindenesetre nagyon sürgősen vedd át a szöveget. Arról is lehet szó, hogy egy más, született franciát veszel magad mellé, hogy az esetleges új fogalmazás könnyen menjen számodra. Ha ilyen esetleg nem volna kéznél, úgy kérlek, hívd fel a francia követségen Lendvay u. 27. alatt Tauszky Mártát, hogy ő igazítsa Hozzád azt a született francia hölgyet, aki a követségen állásban van, s aki már nekem fordított, csak a nevét nem tudom.

Mindez, ismétlem, nagyon sürgős – sajnos. A lap 1-én jelenik meg, s már innen-onnan tördelni kellene. Légy szíves, vedd a fáradságot magadnak, hogy ezt gyorsan lebonyolítod.

A honoráriumodat, kérlek, magad szabd meg, közöld velem, s azonnal küldöm.

Ha úgy adódna, hogy Steffanitsnéval ülsz össze, úgy légy kedves a legnagyobb tapintattal eljárni. Úgy veszem észre, ő nagyon sokat ad magára, könnyen sértődhetik tehát.

Végül fel kell még tennem a legrosszabbat, hogy betegség vagy egyéb ok miatt nem vállalod a munkát, ami nagy csapás volna számomra. Ez esetben arra kérnélek, hogy ezzel a levéllel együtt az egész paksamétát küldesd el Gáspár Bandihoz, talán ő megteszi nekem ezt a kutyabarátságot. Csak ne vesszek időt!

A második 100 Ft-ot elküldtem. Remélem, megkaptad.

Kézcsók Klárinak, Téged ölel:

Aurél

 

Ha Steffanitsné telefonon a lakásán nem volna elérhető, úgy próbáld meg a Grill-féle könyvkereskedésben. Ott is szokott tartózkodni.

Steffanitsné a „stílust” „manier”-nek fordítja. Helyes ez?

Amint elkészülsz, légy oly kedves a cikket közvetlen a Független Nyomdába VI. Eötvös u. 12. 1 ½ em. Mezőfi úrnál leadatni (költséget térítem). Előzőleg írd rá a következő jelzést: Petit kompress. Korr. Steffanitsné IV. Kecskeméti u. 15., vagy annak nevét, akivel végül is átveszed a szöveget.

 

 

244.

Budapest, 1948. augusztus 18.

 

Drágám,

borzasztóan rosszulesik elgondolni, milyen rosszuleshet most neked a hívás, a várás és a csalódás. Tegnap már hírt kaptam újabb, kis leveledről, ma pedig átvehettem. Nézem ezt a pár sort, próbálom megeleveníteni, amit közöl, látni a szobát, a környéket stb., s olyasmit érzek most, olyasmit érzek valahogy tebeléd, ami énbennem élt, várt, reménykedett, sajgott, amikor nem is olyan rég én sürgettelek, hogy utazz le, s mindenáron lehetségesnek hitegettem magammal az elképzelésemet. Különbség legfeljebb annyi, hogy te akkor jöhettél volna, én meg nem mozdulhatok. Pedig de szívesen mennék! Hát olyan jó szállást sikerült találnod? Nem baj, jó lesz az máskorra, későbbre is! Hacsak valami extra-szerencsétlenség ér, én kimozdulok még ősz előtt, vagy ősszel. Most ide vagyok kötve, tudod. Miért hívsz hát? Nem hiszed, hogy ideköt a baj? Vagy hirtelen úgy jártál, ahogy én: a lehetetlent is lehetőnek gondolod, mert valahogyan különösen megszerettetett az elszakadtság? Megvallom, jólesik (a fájdalmassága ellenére) ez a sürgetés: legalább ez jut most belőled, s ez nem is olyan kis dolog. Nem írtál azonban most sem arról, hogy hát csakugyan repülőgépen utaztatok-e. Most viszont már ne is írj; jó, ha ez a levelem még ott ér. Szombaton jössz a déli vonattal, írod. Ez alatt nyilván az ottani indulást érted, a személyt, amely du. 5 előtt pár perccel fut be ide a Délire. Bárhogy lenne, hívd fel rögtön a barátunkat, ilyen időben otthon van ½ 4–½ 7 közt, ő valószínűleg tudni fog legalább annyit, hogy a klinikán fekszem-e még. Egyébként légy eleinte sokat otthon, mindent megteszek, hogy mielőbb láthassalak, s legalább kiterveljük jól a másnapot. Minden attól függ, hogy addig kiengednek-e vagy nem. Úgy látom, a dolog elhúzódik. Viszont 6 óránkint kapom az injekciókat, s közben kimehetek, ha akarok: ez lehetővé tesz elég gyors találkozót. Mindig 11 és 5 körül szúrnak meg, éjjel és nappal, félórás kilengéssel előre-hátra. A du. 5-6-os injekció után rendesen hazamegyek. Szombaton, visszajövőben, úgy este 10 tájban nagyon igyekszem közbeiktatni egy taxis kitérőt hozzád: ha nem megyek, akkor már nem vagyok a klinikán. Akkor viszont vasárnap délelőtt már kereslek. Ha hazulról elmégy, hagyj ott számomra gondos kis időjelzéseket. A többit rá kell bíznunk a jó sorsra. Ha szombaton este jönnél (9–10 közt): figyelj egy-egy percig a pályaudvar előtt, a Déli V. kávéház sarkán, mert hátha ott várhatlak… No mindegy, majd csak látjuk már egymást… Isten veled, drágám, nagyon várlak és szeretlek.

Lőrinc

 

Ugyanabban a szobában fekszem, mint tavasszal. Általában nincs látogatóm, hisz csak „pár nap”; s mert kijárhatok.

Ha már szombaton délben ide érkeznél Pestre (mert nem írtál precízen), akkor próbálj telefonon itt elérni a klinikán, majd személyesen. (Ha ugyan még itt leszek…)

 

Ms 4610/180. Sürgettelek, hogy utazz le: Lásd az előző két, 242. és 243. számú levelet.

 

 

245.

Budapest, 1948. augusztus 22. vasárnap délelőtt

 

Kedves B.!

Vasárnap van. Még mindig csak kevés pozitívumot tudok írni. A vizsgálatok igen fájtak, főleg a cisztoszkópia (hólyagtükrözés). Az eredményeket nem tudom. Eddig nem küldhettem ki semmit. Új leoltás is történt, hétfőn délben tudom meg, mit mutat. A bejövetel nagyon megnehezült; látogatási idő ½ 6–7, ünnepen és vasárnap 2–4. Folytatom, ha lehet.

 

 

hétfő reggel

Hát áthelyeznek. Eddig kitűnő szobám volt, az I. emeleti ún. 2-es különszoba. Hárman feküdtünk csak benne, nagy, tágas szobában, s ami a legfőbb, mellette volt saját fürdőszobája és WC-je. Tegnap se jött be senki, akire postát bízhattam volna. A II. emeleti izolációs szobába kerülök, oda, ahol tavaly feküdtem. A tágítás még mindig fáj. Lázam egyszer se volt. Este ½ 8–¾ 8-kor bejöhetnél, ha látni akarsz. Föl nem engednek, de engem lehívnak a félemeletre. A portás felszól értem telefonon.

 

 

hétfő délután 3 óra

Átköltöztem. Streptomycin-igénylő lapot töltöttek ki adataimmal. A régi szobámban Kiss Dezső, öreg újságíró ismerősöm van még, prostata-operált. Este 8 előtt csakugyan jöhetnél, akárcsak beszélgetni is. Talán egy orvos kölcsönadja a szobáját is, még nem tudom. Mától egy hétre szabadulok, gondolom. Ha kapok strepto-kiutalást. Ezt a levelet már kijuttatom valahogy; szerdán biztosan megkapod. Szerdán este ¾ 8-kor várlak. Millió csók.

Lőrinc

 

Ms 4610/181. A levél dátumozása: „Vasárnap délelőtt”, utóbb más irónnal „948 VIII….”, majd a pontokra ráírva: 22. – Kiss Dezső: Dr. Kiss Dezső a Pester Lloyd nyugalmazott újságírója.

 

 

246.

Hévíz (Keresztes nővérek Szent József panziója),
1949. február 11.

 

Kedves B.,

tegnap, csütörtökön délben érkeztem ide, Hévízre. Előzetesen többször eszemben járt, még az indulás előtt is, kora reggel, hogy felszaladok és hívni fogom, ahogy eredetileg szerettem volna, s nem tettem, s ahogy eredetileg maga is akarta (emlékszik?), s aztán elrontotta a dolgot. És akkor még sehogyse ment; mérges voltam.

Most itt mégis azt látom, hogy rosszul tettem, mikor érzékeny voltam, s nem tudtam elhessenteni a dacomat, mérgemet. Szeretném, ha itt volna. Hely és idő kiválóan alkalmas, noha február van. A hőmérő tegnap +7 fokot mutatott, ma is kék ég van és nagy nap.

Jöjjön le. Jó? Mégpedig rögtön, ha lehet. Két napot mondott. „Ha most jóban volnánk…” Lehetne belőle három? Tegyen félre minden aggodalmat és mérget: úgysincs igaza, úgysem volt. Magyarázatképpen – s azon kívül, amit úgyis tud – csak annyit mondok, hogy Földvár és Szárszó és Öszöd és Szemes előtt jöttem végig, s mindenütt ott láttalak, aztán Keszthelyen voltam, ahol születtél s ahol együtt jártunk egyszer, s most itt is teljesen itt vagy.

Szóval: gyere!

A sebesvonat reggel 7.25-kor indul a Déliről. Válts retúrjegyet. Balatonszentgyörgyön (úgy ¾ 12 tájban) át kell szállni a kanizsai–velencei vonatról a vicinálisra, s ½ 1-re Keszthelyen leszel. Az állomásépület előtt autóbusz áll, 2–3 Ft-ért negyedóra alatt kihoz. De taxi is van; megfizethető.

Hévízen a busz a fürdőtelepen áll meg, a „szanatórium” közelében. Rá fogsz rögtön ismerni a tájra, a helyre, bár a fák kopaszok, a nyári boltok csukva, s ember alig lézeng. A főútvonalon, a szanatórium előtt tovább kell jönni, átmenni a szan.-ból most épített, s a strandfürdőbe vivő fa- és üvegfolyosón, van rajta keresztátjáró, majd a parkon, a főúton, balra a Rákóczi-ház és a György-ház előtt, fenyők és tuják közt, a modern teleprész felé, ahol szintén mászkáltunk. Az ember egyenest a Rákóczi útnak megy neki a park végén, ezzel (fentebb) párhuzamos a Petőfi utca s (lentebb) az Erzsébet királynő utca. (Látod, ez is a Te neved viseli!) Az Erzsébet u. 5. sz. alatt lakom, a „keresztes” nővérek „Szent József” panziójában. Szép, emeletes, fehér épület, előtte fenyők. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen vendég. Napi panzió itt kb. 35 Ft. A szoba kicsi, de nagyon csinos, tiszta, teljesen csöndes, a koszt jó, a fűtés szintén.

Ugye nem vagy morcos, hanem örülsz? Táviratozz, kérlek, éspedig azonnal. Ne nekem. A szöveg: „doktor Tompa, Hévíz, szanatórium. Közölje barátunkkal, hétfőn délben érkezem. Bandi”. Ha van sárcipőd, fürdőruhád és köpenyed, hozd.

Ha idején kapom a táviratot, kimegyek eléd, már Keszthelyre, a vasútra. Így aztán alighanem fölösleges az alábbi térképecske Hévízről:

 

 

 

A pontozott útvonalon fogsz jönni, s nagyon fogsz örülni! Látom, hogy szeded a lábaidat…

Én itt sokat akarok aludni, sétálni. Fürdeni is fogok, ma délután kezdem. A víz meleg. Emlékszel a kénes szagára és a tavirózsákra? Nagyszerű lenne, ha már ez a tíz nap használna a reumámnak a jobb karomban! S talán írok néhány verset is. Lehet, hogy a Választ márciusban egyebekkel együtt betiltják; utolsó alkalom, hogy versem jelenjék meg.

Magyar olvasnivalóm nincs, azt szerezz és hozz. Sokat lehetünk együtt, tulajdonképpen mindig. A szanatórium csúf (eléggé) és tele van beutaltakkal, egyébként a telep üres. Szép most ez a fényes koratavasz vagy előtavasz. De bent a szobában is jó. A kályha duruzsol a hátam megett. A reggelit, ebédet, vacsorát beadják. Lakhatnál a szomszéd szobában, mint ismerős. De másutt is biztosan sokfelé akad lakás. Legjobb itt volna.

Ma de. kimentem az egyik tó fölötti faépület teraszára. A víz persze nincs befagyva, ragyogó kék, s fehéren párolog. Egészen gőzbe burkolózik a felszíne s fölötte a levegő. A kénszag kis idő múlva csak pikáns járulék. A vízben halak, békák, vízi növények. Én kádfürdőt fogok használni; nem iszapot, hanem vizet.

Úgy sejtem, levelemet szombaton déltájban kapod kézhez. A vasárnap a szülők miatt még alighanem ott tart. Hétfőn azonban okvetlen várlak. Jóval előbb táviratozz, mert igen késve hozzák ki. Le ne késs!

Doktor barátunk a szanatórium telefonján (ő ott lakik) Keszthelyről, Pestről, bárhonnan hívható, így is üzenhetsz. Levelet „Sz. L.” külön jelzéssel az ő címén. De minderre nincs szükség. Legfeljebb, ha valahogyan csak a hét második felében jöhetnél. (S akkor együtt haza.)

Legjobb a hétfő volna. Táviratozz rögtön!

Várlak, szívem. Szeretlek. Jöjj.

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1949 első felében a Keresztes Nővérek hévízi, Szent Józsefről elnevezett panziójában pihen, verseket ír és fordít, készíti Racine Andromaché című drámájának fordítását a Franklin Kiadó Illyés Gyula szerkesztette Racine-kötete számára. Mindkét alkalommal meglátogatja Vékesné Korzáti Erzsébet, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint Vékes Endrének írott emlékezését (kötetünk 319. számú levelét). A panzió az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt volt; az épület falán 1998. ősze óta Szabó Lőrinc ott tartózkodásáról márványtábla emlékezik. Az itt tartózkodás történetét lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című könyvében, második, dokumentumokkal is bővített kiadása: Hévízi Könyvtár sorozat 11. füzete, Hévíz, 1997.

Ms 4610/182. A levél utólagos, más irónnal történő dátumozása: „949 II. 11.”; a dátum helyes, az előző nap, február 10-e, csütörtök. Szabó Lőrincet Hévízen beutaltként üdülő orvos barátja, Dr. Tompa Kálmán (1897–1978) hívta le és ő biztosította ellátását is.

 

 

247.

Hévíz (Keresztes nővérek Szent József panziója),
1949. február 13. vasárnap délben

 

Kedvesem,

a távirat megjött, örültem neki, csak a késésnek nem. Tehát csütörtök? Mi az az „esetleg”? Itt magamban úgy értelmeztem, hogy ha akkor „esetleg” még itt vagyok. Igen, itt leszek még. Vasárnap (esetleg hétfőn) indulok vissza, addig tart a meghívás. Tehát gyere! Szerdán de. adj fel, kérlek, még egy táviratot, biztosításul. S akkor várlak a keszthelyi állomáson. Vissza mikor? Legalább két napot itt tölts ám, a harmadik is jó volna, de az már vasárnap. Intézkedj úgy, hogy maradhass. Innen du. 4-kor megy busz + vicinális + gyors, és úgy este 10 előtt van az ember a Délin. Légy jókedvű és okos és szép, és szeress. Csókollak:

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1949 első felében a Keresztes Nővérek hévízi, Szent Józsefről elnevezett panziójában pihen, verseket ír és fordít, készíti Racine Andromaché című drámájának fordítását a Franklin Kiadó Illyés Gyula szerkesztette Racine-kötete számára. Mindkét alkalommal meglátogatja Vékesné Korzáti Erzsébet, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint Vékes Endrének írott emlékezését (kötetünk 319. számú levelét). A panzió az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt volt; az épület falán 1998. ősze óta Szabó Lőrinc ott tartózkodásáról márványtábla emlékezik. Az itt tartózkodás történetét lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című könyvében, második, dokumentumokkal is bővített kiadása: Hévízi Könyvtár sorozat 11. füzete, Hévíz, 1997.

Ms 4610/183. A levél dátumozása: „vasárnap délben”; ez 1949. február 13. – A távirat megjött: Nem ismert.

 

 

248.

Hévíz (Keresztes nővérek Szent József panziója),
1949. február 20.

 

Kedvesem,

bizony, elsírtam magam, hogy elvitt az autóbusz. A fák közül, amelyek eltakarták, egy darabig még hallatszott a motor zúgása. Szomorú volt, de legalább tőled jött. Gondolatban kísértelek, a te szemeiddel néztem ki a tájra, a te képzelt képzeleteddel gondoltam vissza rám: egyszerre voltam veled és magamban, egyben voltam kettő, te meg én, nagyon nehéz volt elszakadnom tőled. Doktorom fürödni ment; én nem bírtam bezárkózni négy fal közé, lesétáltam a tóhoz, s megint csak a te szemeddel néztem a moszatok szép rajzát, a békát, a leveleket a vízen, a standon odaláttalak a padra, melyen délelőtt még együtt üldögéltünk a napban, de ahogy odaértem, már nem voltál ott, s kerestem lábad nyomát a padlón, kezed simításának emlékét a karfán, a lépcsőn, ruhád nyomát az „öltözőben”, kerestelek téged magadat a vízben, a hosszú lécek mentén, s láttam, hogy ott himbálózol és nevetsz és hogy együtt vagyunk és érezlek a fürdőruhádban, érzem könnyű, karcsú testedet, boldogító jelenlétedet, – de rögtön rá, sőt azzal egyidejűleg éreztem, tudtam, hogy mindez csak az agyamban van meg már, s üres a víz, üres a kabin, üres a lépcső és a karfa. Dehogy volt üres: tele volt az egész faépület és minden stég vasárnap délutáni kirándulókkal, röhögő, viccelődő fiúkkal és lányokkal, horgászokkal, borzasztott a lármájuk, az ürességük, a lapos, vastag viccelődésük gépiessége és unalma. Igyekeztem elvegyülni beléjük, s belül külön maradni, simogattam néma szememmel a tájat, amely keretezte az emlékedet, aztán lassan hazamentem, a sáros erdőn át, az avarban, amely megint csak téged zörgetett elő. A padon ott feküdt még mindig a fenyőgally, amellyel tegnap letisztítottam, mikor vártalak; s az is rosszulesett: valami, ami nem fontos, az ott lehet, az ott van, azt nem veszi el a sors, a fontosat azonban – tégedet – elvisz. Szobámba érve, – nem, először a te szobádba mentem, s ott megint szörnyen elfutott a keserűség: az az érzés, hogy csak az imént még itt voltál, s most nem vagy. Ekkor már vonaton ülhettél, a szentgyörgyin. Az én szobámban jó meleg volt, s mindenütt akadt valami, ami rád emlékeztette a szemet, az almás tányér, a maradék bor az üvegben, apró rendetlenségek asztalon, ágyon, mosdón. Hívtalak, kerestelek, megfoghatatlan s gyűlöletes volt előttem, hogy külön lény vagy, hogy nem itt vagy, a szívem oly nehezen vert, hogy csaknem fulladoztam. Megint átmentem „hozzád”, kinyitottam a szekrényt, kihúztam a fiókot, kerestem a nyomaidat, s bármily nevetségesnek találtam egy-egy pillanatra, mégiscsak összecsókoltam a párnádat, mind a kettőt, amely még érintetlen volt utánad, s a takarót, és megsimogattam asztalt és széket és díványt, s a falakat, melyeket a szemed simogatott, s a piros padlót. Aztán vissza hozzám. Goethe verseit vettem elő, de nem tudtak lekötni. A díványomon hevertem, lassan sötétedett. El is aludtam tán valamicskét. Picit nyugodtabban keltem fel, ½ 7 körül. Csatangoltam össze-vissza a házban, már amennyire lehetett, s minduntalan visszahívott a szobád. A folyosó hidege után még mindig langyos van bent, ez a kis meleg még neked volt, érted volt, még te voltál benne: most is te simogattál, éreztem levegő-kezed az arcomon, ahogy beléptem. Aztán újra nálam. És végül írni kezdtem ezt a kis párórás naplót, beszámolót, utánad nézve, s találgatva, hogy hol jársz, mit csinálsz, gondolsz a vonaton. A tájat megnézni (mert te is azt teszed talán). Kimentem, de már egészen sötét volt. Borzasztó, hogy milyen hamar elválik az ember, hogy milyen teljesen elválik, ha testileg elválik! Mit ér az én minden érzésem és képzelődésem és megjelenítő erőm: csak nem vagy itt. S csak még rettenetesebb lenne ez a mostani fájdalmam, ha tovább tartott volna a válás, a kínlódás! Boldogtalan vagyok, mert egy vagyok. – Most hét lesz pár perc múlva. Földvár, Siófok táján lehetsz. Milyen jó mégis, hogy itt voltál. Különösen a tegnapi éjszaka boldogított. Az bennem teljesen zavartalan volt, s mindig megmarad. Öngyilkosnak kellene lennem, azonnal. Borzasztó volna a hosszú búcsúzás. – Egészen biztos, hogy szörnyű dolgok várnak rám, annyira érzem fenyegetésüket. Nem merek hazamenni Pestre, s nem élvezem már ezt a kis jó életet sem itt. Összetört minden erőm. Nem miattad! Valószínűleg épp akkor, amikor megjöttél. Ittléted alatt még volt, ami miatt ne vegyem észre, még volt, ami zsongította, felejtethette. Édeském, megmentettél három napra, ezt is köszönöm. Iszonyú sorsom lesz, az van máris. Csak titkolják a hazulról jött levelek. Most teljes erővel kitört rajtam a gyötrődés: te se vagy, és semmi jó sem várhat. Mindig csak ígérem – fenyegetőzöm? – hogy elmondom, milyen gondjaim vannak; s néha csakugyan mondhattam már egyet-mást; mégsem lehet sejtelmed a katasztrófa mélységéről és szélességéről, amely rám szakadt. Drágám, nem szabad gyűlölnöd még az otthonlevőket sem, senkit sem: mindnyájunknak rettenetes a keresztje, s nem lehet mást tenni, mint amit én tettem és teszek: minden más még rosszabb volna. – A kis Zsuzsi cseléd most trillázva táncol végig kint a folyosón, azt hiszi, nem vagyok itthon, hogy egyedül van a házban. De irigylem! Vaknak, süketnek, csacskának kell lenni, mennél kisebb porszemnek, hogy boldog lehessen – úgy-ahogy – az ember. – Most harangoznak hétre. – Hogy beszélgettünk, kissé mégis megnyugtatott. S most jön a vacsora, 8-kor a doktor; aztán altatót veszek be, s holnap – remélem – mégiscsak erősebb lesz az idegzetem. Nem fogok írni, míg nem látlak, (legfeljebb egy lapot az indulásom napját jelezni), – nem akarom zaklatni magamat. De ezt nem akartam elhallgatni előtted, ezt az estémet, ezt a nagy gyengeségemet, s hálámat és köszönetemet azért, hogy itt voltál s hogy eddig is szerettél. Nem írok megint, mondom, de egész héten ezt fogom érezni, amit most; csak nem ilyen heveny módon… Vacsora: Kocsonya, tea, fánk…

½ 12 óra. Otthon vagy, már talán alszol is. Isten veled. Légy jó, okos és becsületes, s minden jó lesz.

Szeretettel:

Lőrinc

 

 

hétfő délelőtt

Tűnődtem, feladjam-e bolond levelemet, feladom. Nagyon kiszolgáltatom vele magamat. De megérdemled, ugye? Meg!

Szobádba ma idegen költözött, egy hentes Barcsról. Pont egy hentes. Tegnap éjjel hármasban nagy beszélgetést csaptunk Chrysostoma nővérrel. Most már sokkal kevésbé látszik okosnak, akarom mondani: eredetinek; és roppant sokat levon értékéből a teljes elméletiség, tapasztalatlanság.

A gyönyörű idő tovább tart. Megyek fürdeni. De nem a tóban. Megint rémálmaim voltak. De a nagy pihenő megerősített. Bírni kell mindent.

Kedden látlak. Fogadj úgy, ahogy szeretném.

Csókollak.

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc 1949 első felében a Keresztes Nővérek hévízi, Szent Józsefről elnevezett panziójában pihen, verseket ír és fordít, készíti Racine Andromaché című drámájának fordítását a Franklin Kiadó Illyés Gyula szerkesztette Racine-kötete számára. Mindkét alkalommal meglátogatja Vékesné Korzáti Erzsébet, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint Vékes Endrének írott emlékezését (kötetünk 319. számú levelét). A panzió az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt volt; az épület falán 1998. ősze óta Szabó Lőrinc ott tartózkodásáról márványtábla emlékezik. Az itt tartózkodás történetét lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című könyvében, második, dokumentumokkal is bővített kiadása: Hévízi Könyvtár sorozat 11. füzete, Hévíz, 1997.

Ms 4610/184., Ms 4610/185. (A hosszú levelet és a másnap, hétfő délelőtt utána írott záradékot az MTA Könyvtára Kézirattára külön jelzettel tartja nyilván.) A levél utólagos dátumozása más irónnal: „Hévíz, 1949. II. 20.”; ez a nap Vékesné Korzáti Erzsébet elutazásának napja, vasárnap, a levél folytatásának dátumozása: „Hétfő d.e.”; ezt a levelet keresztezi Vékesné Korzáti Erzsébet levele, dátumozása: „Bp. 1949. II. 21. hétfő ½ 11.”, kötetünk 317. számú levele. – Elvitt az autóbusz: Vékesné Korzáti Erzsébet távozása utáni hangulatát írja meg Szabó Lőrinc, a levél A huszonhatodik év 3., Képzelt képzeleteddel című versének prózai előképe. – Doktorom: Tompa Kálmán. – Iszonyú sorsom lesz, az van máris: A fordulat éve néven emlegetett politikai változás, a szovjet típusú kommunista társadalmi-állami rendszer berendezkedésének következményeiről feledkezett el Vékesné Korzáti Erzsébet vendégeskedése idején pár napig Szabó Lőrinc; a Vékesné Korzáti Erzsébet érkezése előtt és távozása után a feleségéhez írott levelekből követhetjük a nyomasztó külső eseményeket, közöttük a legfenyegetőbbet, a Válasz megszüntetését (lásd Harminchat év, 2. k., 38–53. számú leveleket és jegyzeteiket). – Drágám, nem szabad gyűlölnöd még az otthonlevőket sem: Szabó Lőrinc családját. – Chrysostoma nővér: Radich Márta tanárnő, Szabó Lőrinc élete eseményeinek bizalmas ismerője.

 

 

249.

Hévíz (Keresztes nővérek Szent József panziója),
1949. február 23. este és éjjel

 

Édeském,

megjött s nagyon megörvendeztetett a leveled. Hát sírtál te is?! Velem is régen történt meg, hogy úgy fájtam, úgy könnyeztem órákon át. Hétfőn írtál, kedden kaphattad a levelemet, beszámolómat az első órák fájdalmáról. A doktor is meghatódott soraidon és köszöni üdvözletedet. Azt hiszem, mélységesen összebarátkozott mindkettőnkkel.

Akkor rögtön, vasárnap a levél megírása után, – nem: másnap délután egy verset kezdtem írni. Két napig írtam, bár szinte rögtön készen volt. És még ma, szerdán is simítgattam rajta. Most készen van, úgy érzem. Sokszor kértél rá. Tedd el, a tiéd, a te tulajdonod.

Azóta nem történt semmi. Szobád lakója végleg eltávozott, most üres. Az egész ház üres különben. Tegnap este a főnöknő és Chrysostoma nővér viziteltek nálam, igen nagy barátságban. Később Kálmán is megjött, és ½ 10-ig teologizáltunk. Beszéltem a főnökasszonynak a Puskinról (amely véletlen a táskámban maradt a leutazásomkor), s arra kértek, hogy olvassam fel nekik. Dr. Mollékkal kibővítettük még a kört, s ma este, vacsora után, házi kis irodalmi ünnepséget tartunk. Mulatságos együttes: Szabó Lőrinc apácáknál Puskint olvas fel 1949 februárjában. Olyan boldogok ezek a nővérek, mintha mozielőadásra készülnének, úgy örülnek. Azt hiszem, befűtik a nyári ebédlőt, s ott gyűl össze, aki ráér. Ha itt lennél, most meghallanád a közepét s a végét.

Az idő mindeddig gyönyörű maradt, s talán ma volt a legszebb. Délben újra a szabad tóban fürödtem, s rád gondoltam; hazajövet aztán a terített asztalon itt várt a leveled, s benne az álmod. Elrepültél, mint a tó párái!… Nem repültél el, itt vagy…

Úgy látszik, pénteken éjjel megyünk haza, azzal a vonattal, amelyikkel vasárnap te mentél. Csak a busz indul innen jóval előbb. A többi éppúgy lesz, ahogy veled volt, a vonatút. Kivéve, hogy én nem fogok bécsiszeletezni és sörözni az étkezőben. A hazulról jött levelek igyekeznek megnyugtatóak lenni, de bizonyos témák kerülése folyton figyelmeztet egy s más rossz várakozásra; irodalmi, vagyis hát végeredményben pénzkeresési további megszorításokra.

Még valamit a versről. Úgy rémlik, mintha az előző levelemben ugyanerről beszéltem volna folyton. Te bizonyára rá fogsz ismerni, hogy egy időnek, egy érzésnek a gyermeke mind a kettő. És – – –

 

***

 

– – – Itt jöttek meg sorban a vendégek. Az első emeleti 6. számú szobában voltunk együtt, tíz apáca, a cseléd, és hét civil, férfi és nő, meg én. Rém fura volt, háremről-miről beszélni ilyen sororok előtt. De nagyon tetszett nekik. Utána mindenféléről kérdezgettek még, a főnöknő is egész lázba jött. (Csak később hallottam, hogy a civilek közt volt egy ismeretlen házaspár; azt hittük, Mollék ismerősei; de nem azok; valakik a fővárosi segélyalaptól s pártemberek. Hogy kerültek ide, ki hívta meg őket?!) Kálmán hamar hazament ma, délelőtt kicsit tán meg is hűtötte a két teljes órás szabad fürdés. Én csak 23 percig voltam a tóban.

Fáj elmenni innen. De egyrészt letelt az időm, másrészt károm van az itt-időzésből: pénzt kell keresni valahogy, s azt csak Pesten tudok (ha tudok): vár Racine és vár Milton. (S ki tudja, milyen ismeretlen rossz…!)

Kedden látlak. Ha előbb, az csak kapkodás lehetne. Isten veled, édeském. Csókollak. Szeretettel:

Lőrinc

 

 

 

Szabó Lőrinc 1949 első felében a Keresztes Nővérek hévízi, Szent Józsefről elnevezett panziójában pihen, verseket ír és fordít, készíti Racine Andromaché című drámájának fordítását a Franklin Kiadó Illyés Gyula szerkesztette Racine-kötete számára. Mindkét alkalommal meglátogatja Vékesné Korzáti Erzsébet, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint Vékes Endrének írott emlékezését (kötetünk 319. számú levelét). A panzió az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt volt; az épület falán 1998. ősze óta Szabó Lőrinc ott tartózkodásáról márványtábla emlékezik. Az itt tartózkodás történetét lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című könyvében, második, dokumentumokkal is bővített kiadása: Hévízi Könyvtár sorozat 11. füzete, Hévíz, 1997.

Ms 4610/186. Megjött s nagyon megörvendeztetett a leveled: Kötetünk 317. számú levele. – A doktor […] Kálmán: Tompa Kálmán. – Verset kezdtem írni. Két napig írtam, bár szinte rögtön készen volt: Lásd az előző, 248. számú levél jegyzetét. A variációs jellegű (címében és néhány szavában utóbb változtatott) verset az ún. hévízi versfüzet kockás lapjára írja, valószínűleg abból tépte ki, így ez abban nem is szerepel; az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4610/3. szám alatt található, a Szabó Lőrinc–Vékesné Korzáti Erzsébet hagyatékban, meglétére Horányi Károly hívta fel figyelmünket; összehasonlításul közöljük a vers végleges alakját megelőlegező gépiratot, korábbi ismereteink alapján Kabdebó Lóránt a Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című ismertetésének mindkét kiadásában ennek a fotokópiáját közölte:

 

 

 

A főnöknő: Serafina nővér, Faluhelyi Magda. – Puskin: Puskin (1799–1837) A bahcsiszeráji szökőkút című verses történetének nyersfordítás és német műfordítás összevetésével készített fordítását elutazása előtt fejezi be Szabó Lőrinc, Hévízen rögtönzött felolvasást tartott belőle. – Mollék: Dr. Moll Károly és felesége balneológus orvosok, Szabó Lőrincet ők kezelték. – Vár Racine és vár Milton: Racine-ra vonatkozóan lásd a 246–250. számú levelek összefoglaló jegyzetét. Szabó Lőrinc szeretett volna Milton (1608–1674) Az elveszett paradicsom című eposzának lefordítására is hosszabb távú megbízást kapni; nem sikerült.

 

 

250.

Hévíz (Keresztes nővérek Szent József panziója),
1949. május 4.

 

Kedves B.,

egy napja, hogy itt vagyok, gyorsan elmondom, milyen a világ itt. Nagyon jó. Az út gyönyörű volt. Még sose láttam májusban a vidéket, főleg a Balatont, s egészen odavagyok tőle. Az idő, remélem, jó marad. Elég meleg van (általában kissé melegebb, mint Pesten). Fürdőruhát postán kértem; felöltő, ha nincs, talán nem is kell. A régi szobámban lakom, a fsz. 4-ben; minden a régi, csak a kályhát tették ki, s az asztalkán egy szép, kék-fehér cinerária áll. Délelőtt az első emeleti teraszon dolgoztam, a napban; egy kicsit zavart a szellő. Tegnap egész nap, egész éjjel szörnyen fájt a fejem, még ma reggel is, aztán lassan elmúlt a fájás, és most éhes vagyok. Kitűnő süteményeket kaptam máris. Egy tábla csokoládét viszont, amely épp nálam volt (te csempészted be) át kellett adnom a főnöknőnek az első beszélgetésnél, valahogy nagyon sután hatott volna, hogy oly üres kézzel állítsak be. A telepen kb. 200 beutalt van, többnyire egyszerű emberek, ebben a panzióban még alig akad ember. A te volt szobádban valami lellei korcsmárosné lakik, ma megy el. Szóval: lesz hely bőven, s lehet sétálni, sokkal többet, mint télen, azazhogy most lehet csak, most érdemes csak. Az ebédet az üveges verandán adják, s a vacsorát; ott akad néhány bejáró vendég, kosztos. Nagy a csönd, sok a méhzümmögés, a gerlicebúgás, a napfény. Egyszóval: csak jöjj, minden megfelelőnek ígérkezik. A reggelivel jöjj, s ne hagyj mindent az utolsó percre, el ne késs; a vonat 7.25-kor indul, sebes; adnak, ha kérsz, retúrigazolványt is: azt Keszthelyen le kell majd bélyegeztetned. Dr. Mollal ma délutánra van egy kis megbeszélésem. Néhányszor fürödni fogok, már az idejöttöd előtt is, hogy kitapasztaljam a helyzetet; ott, ahol évekkel ezelőtt, vagyis ahol az ember megállhat az iszapban. Légy jókedvű előre (s az ittléted alatt pláne) és hozz elég ruhát, minden időre gondolva. (Mert pl. most e percben eléggé elborult az ég.) Olvasnivaló van nálam elég, legnagyobb részét csak a hazautazásomkor fogom átadni Chrysostoma nővérnek. Péntekre várom Radnai Bélát, tán csak nem marad el. Ő az emeleten fog lakni, a 15-ösben, ahonnan az ajtó nyílik a nagy, kertfölötti teraszra. Hát futtában ennyit most. Írj, ha jössz is. Nem jelentettelek be még. Majd vasárnap feltételesen „megpendítelek”. Egészen biztos, hogy magadra fogsz szedni valamit. – Még egyet: ha majd bejössz az autóbusszal, tudd meg a kalauztól, hogy az ismert megállónk után nem áll-e meg még egyszer, itt, a városháza előtt, az országúton, s ha igen, akkor ne szállj le, csak itt, ez sokkal közelebb van! Efelől addig én is tájékozódom, s ha itt is megáll a kocsi, akkor ide megyek ki eléd. Jó? Most isten veled, csókollak ezerszer.

Lőrinc

 

Cím: Keresztes Nővérek Panziója, Hévíz, Erzsébet királyné utca 5.

 

Szabó Lőrinc 1949 első felében a Keresztes Nővérek hévízi, Szent Józsefről elnevezett panziójában pihen, verseket ír és fordít, készíti Racine Andromaché című drámájának fordítását a Franklin Kiadó Illyés Gyula szerkesztette Racine-kötete számára. Mindkét alkalommal meglátogatja Vékesné Korzáti Erzsébet, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint Vékes Endrének írott emlékezését (kötetünk 319. számú levelét). A panzió az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt volt; az épület falán 1998. ősze óta Szabó Lőrinc ott tartózkodásáról márványtábla emlékezik. Az itt tartózkodás történetét lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című könyvében, második, dokumentumokkal is bővített kiadása: Hévízi Könyvtár sorozat 11. füzete, Hévíz, 1997.

Ms 4610/187. A levél dátumozása: „V. 4.”, utólag, más irónnal: „Hévíz 1949?”. A Keresztes nővérek meghívására 1949 májusában ismét Hévízen tartózkodik (május 3-án érkezik) Szabó Lőrinc; ekkor is meglátogatta Vékesné Korzáti Erzsébet, de Szabó Lőrinc a Vékes Endrének írott emlékezése (kötetünk 319. számú levele) szerint: „Májusban megismételtük. Igen rosszul sikerült.” – Dr. Mollal ma délutánra van egy kis megbeszélésem: Dr. Moll Károly, barát és kezelőorvos. – Chrysostoma nővér: Lásd a 247. számú levelet s ennek jegyzetét. – Péntekre várom Radnai Bélát: (1891–1962), a hazai gyorsírás rendszerének megújítója, Szabó Lőrinc baráti és támogató körének tagja. – Cinerária: virág.

 

 

251.

Hévíz (Keresztes nővérek Szent József panziója),
1949. május 16.

 

Kedves B., holnap vagy szerdán indulok haza. Még mindig bizonytalan, kiszállok-e Siófokon vagy Akarattyán. Mindenesetre vége a munkának, fürdőzésnek. Az idő rögtön javulni kezdett, szombattól már nagyszerű volt megint. A II. rész tegnap, vasárnap délután pergett le. Üdvözlöm Dr. T.-t, talán kaphatnék üzenetet rajta át; őt pénteken délben 1–½ 3 közt fel fogom keresni. Szeretettel, sok üdvözlettel:

L.

 

Szabó Lőrinc 1949 első felében a Keresztes Nővérek hévízi, Szent Józsefről elnevezett panziójában pihen, verseket ír és fordít, készíti Racine Andromaché című drámájának fordítását a Franklin Kiadó Illyés Gyula szerkesztette Racine-kötete számára. Mindkét alkalommal meglátogatja Vékesné Korzáti Erzsébet, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint Vékes Endrének írott emlékezését (kötetünk 319. számú levelét). A panzió az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt volt; az épület falán 1998. ősze óta Szabó Lőrinc ott tartózkodásáról márványtábla emlékezik. Az itt tartózkodás történetét lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc hévízi versfüzete című könyvében, második, dokumentumokkal is bővített kiadása: Hévízi Könyvtár sorozat 11. füzete, Hévíz, 1997.

Ms 4610/188. „Keresztes Nővérek penziója. Tel.: 52.” feliratú képes levelezőlap. – A II. rész tegnap, vasárnap délután pergett le: Racine Andromachéjának felolvasása, második részben; lásd még Szabó Lőrinc feleségének írott leveléből: „Szerdán este 8-kor megtartottuk az első három felvonás bemutatóját […] ma este 8-ra tűztük ki a befejező részt […] az ugyancsak 8 órai kezdetű mai Rákosi-[választási] beszédre való tekintettel – a rádióban – azonban elhalasztottuk vasárnap délután 4-re.” (1949. május 14., Harminchat év, 2. k., 52. számú levél).

 

 

252.

Igal, 1949. július 12.

 

Kedves –,

épp most adtam postára egy levelet D. Katónak, s tán ez volt a döntő arra, hogy magának is írjak: mert mégiscsak lehetetlen, hogy ha neki írnom kell, magát kihagyjam!! Különben is úgy láttam, hogy a kis csomagot, amelyet tegnap délután hozott meg a postás, szeretettel csomagolta. Talán fájdalommal is. Ez már nagyon az írás felé hajlított. Aztán egész éjjel ott kószáltál valahol a látóhatár alatt az eszemben, nem láttalak, de úgy éreztem folyton, hogy minden pillanatban előléphetsz álmomban, s folyton vártalak. (Minek hallgassam el, ha így volt?!) Reggel aztán végre szép napra ébredtünk, talán az elsőre, amióta itt vagyok. Erről, azazhogy az előzményekről, nem akarok többet mondani most. Csak még, hogy ugyancsak tegnap írtam pár sort Szárszóra, exkuzálva magam az elmaradt búcsúért stb.; sőt a címet is megadtam a borítékon, titokban remélve, hogy az ott maradt apró holmit barátnőd talán magától postára teszi majd. S ekkor jött meg az expresszküldemény, és tetőled jött. Még a menetrendet is beletetted! – – – Szeretem, ha tárgyilagos vagy, mikor tárgyi dolgokat kell mérlegelni, megítélni. – Oszlass el hát tárgyilagosan a szívedben is minden rosszat. – Írj. – Július 25-e körülig akarok itt maradni. – Mielőbb írj, s most ne vitatkozz, hanem, ha jólesik visszatérésem, azt az örömöt írd meg, ahogy jön, fenntartás nélkül, csak azt, boldogan, mintha hozzám bújnál, s úgy beszélnél: mert arra vágyom csak (nem hisztériára, jaj, arra soha!), és ne szégyenkezz, mert én is megszenvedtem és nagyon szeretlek.

Ha akarod (s ha megígéred, hogy úgy folytatjuk együttlétünket, ahogy kellett volna), elmegyek hozzád megint, ahogy terveztük.

Csókjaidra emlékszem, s az elmaradtakra gondolok, s az újakra, a pótlásra, és mindig elölről.

Lőrinc

 

Ms 4610/189. A levél dátumozása: „49. jul. 12.”. Vékesné Korzáti Erzsébet ekkor neveltjeivel Balatonszárszón üdül barátnőjénél, Gál Pálnénál, a Balatonszárszó, Kültelek 3. szám alatti villában; Szabó Lőrinc ekkor Igalban tartózkodik (lásd Harminchat év, 2. k., 54–58. számú leveleket). Valószínűleg a Hévízre is jelzett veszekedéssorozatnak folytatása újabb veszekedésük, amely már ennek a levélnek a témája. – D. Kató: Dienes Kató (1900–1979) Szabó Lőrinc debreceni gimnáziumi életének hősnője; lásd a Tücsökzene Érlelő diákévek című fejezetét. – Tegnap írtam pár sort Szárszóra, exkuzálva magam az elmaradt búcsúért: Vékesné Korzáti Erzsébet barátnőjének, Gálné Arankának; éjszaka az ő vendégeként vesztek ugyanis össze, és Szabó Lőrinc gyalog indult el, megvárta a hajnali utazási lehetőséget; ekkor utazhatott Igalba.

 

 

253.

Igal, 1949. július 19. (Az biztos, hogy kedd)

 

Drágám!

Úgy számítom, hogy mára kell megjönnie a levelednek. Nagyon kalandos a posta, esetleg holnap is természetes volna az érkezés, bár ugyanúgy… nem, nem, hétfőn még nem lehetett volna itt, csak expresszként. A leveleket délben hordják ki, azonban izgatott vagyok, s már most írok, reggel egy teraszon, piros vas asztalkán, a napban. Az ég felhős, másfél nap óta négyszer esett, ma éjjel hatalmas vihar volt; házigazdám meséli, hogy a csapadék, melyet mér, az utolsó napok alatt 52 mm volt. Az utak most járhatatlanok.

Miattad vagyok izgatott, hogy hol is lehetsz már; a csomagolás és indítás biztosan óriási felfordulást okozott, ha pedig már lent vagy Sz.-n, akkor az elhelyezkedés; és teljesen feldúltak a Babits-féle naplójegyzetek a halálos ágy idejéből, az ún. beszélőfüzetei, melyeket ő írt (mikor néma volt a ráktól), s amelyeket most legépelve megkaptam ide, Ilonkától, illetve Basch Lóránttól. Két év kimondhatatlan nyomorúsága tömörül ezekben a ceruzajegyzetekben, vagy még nagyobb időé, csupa betegséggel, legapróbb és legreálisabb aprósággal tele közlés, megállapítás, kérdés, keverve mindazzal, amit egy olyan élet és helyzet, amilyen az övé volt, csak felvethet, politika, történelem, irodalmi kérdések és ügyek, intéznivalók. Minden egyoldalú és nagyon sok érthetetlen, hiszen a füzetek csak az ő válaszait tartalmazzák, de sok mindenhez odajegyezte már Ilonka, hogy kb. mikor és mire vonatkoznak ezek a gyorsírási rövidítései beszélgetéseknek, ezek a siralmas kivonatai az összeomló szellemnek. (Ezt nem is mondtam jól: az összeomlás csak a legutolsó napokban kezd jelentkezni, s annál dermesztőbb.) Egyszóval, sok pikantéria és egy-egy engem is érintő csípés mellett, annyi szenvedésnek voltam tanúja most, 24 óra alatt (mert eddig tartott az olvasása a sok-sok sűrűn gépelt oldalnak), annyira – kikerülhetetlenül – együtt haldokoltam azzal az emberrel, akit legjobban tiszteltem és szerettem egész életemben, hogy szinte agyon vagyok verve, s legjobban szeretnék lefeküdni és szó nélkül meghalni, mint egy kutya a sárban, egy bokor alatt. Szívem alig ver. – Ezeket a füzeteket különben azért küldték, hogy ítéljem meg, mit és hogyan lehetne felhasználni belőlük egy kiadásnál. Rengeteg és bonyolult munka volna, megfogható és nem unalmas összképet rakni egybe ezekből a forgácsokból, ebből a fűrészpor-anyagból. Van benne egy-két olyan pont, amely téged is igen érdekelhet, mint nevelőt; pl. egy „levél”, melyben a kis Ildikónak próbálja megmagyarázni, hogy miért kell (latint és algebrát) tanulnia vele, s próbálja megnyerni a renitens lányka bizalmát. Milyen okosan, mennyire gyermekszintre ereszkedve, s amellett milyen behízelgés, csalás nélkül teszi ezt: igazán, mintha egy haldokló okosság-hegy térdelne egy butácska kis futrinka elé, akit szeret…

Hát, szóval, ez volt a váratlan, nagy élményem, igazán rendkívüli; jujj, de borzongok tőle még most is! Hogy lehetne ezt épkézláb művé alakítani, olyanná, amely hozzáférhető olyanok számára is, akik nem álltak hozzá oly közel, mint én? Többféle elképzelésem van; mind függ a cenzúrától, hogy ti. mennyire lehet a kép (nem a szöveg) teljességére törekedni. Két-, két és fél évi haldoklásnak voltam tanúja percről-percre… borzasztó!

Teneked pedig? Neked folyton azt mondom, hogy „írj már!”. Persze, ez csacsiság; nem sürgetheted azt, ami, remélem, úton van már valahol, s talán egy-két óra múlva a kezemben lesz. (Bár megvallom, arra is gondolnom kell néha, hogy most egyszerre neki állsz feljebb és elrontod a dolgokat véglegesen. Csak nem vagy olyan bolond?! Ne légy!) Tudod, ittlétem és sok egyéb úgy alakult, hogy a terveink jobban megvalósíthatóak, mint gondolni lehetett.

 

(Itt behajtott az új eső a házba)

 

Igaz, úgy látom, több időm lesz, esetleg akár öt nap is, – hogy kibökjem azt, amit talán meggondolatlanság elképzelni, de amit jólesik elképzelni. Akár nálad, akár máshol, több időt lehetünk együtt, mert innen hamarabb mehetek el, s később érkezhetem a legközelebbi stációmra. S bizonyos egyéb körülmények jó alakulása esetén, amely nem reménytelen, akár augusztus második feléig is ezeken a tájakon lehetnék vagy leszek… Ezt nehéz volna papíron magyarázgatni… Egyszóval törd az eszedet most mindenféle olyan kisebb utazásokon is, ha kedved van rá, amilyenekre eddig nem számíthattunk. (Közben folyton arra is gondolnom kell, hogy nevetsz rajtam és hogy…) Nem akarok én rád haragudni sosem, és… De nem térek ki semmire, csak kérlek, írj azonnal, ha eddig nem írtál volna, de azonnal, és jelezd, hova menjek. Magamtól azt tenném, hogy mindenekelőtt keresnélek A.-nál. Ha leveled kapom, kész és fix programot írok rögtön, fixet a kezdet, az érkezésem tekintetében. Mehetek Lellére, s onnan vonattal, vagy egyenest Sz.-ra, tudod, hogy este ¾ 6-kor ér be a busz. Tégy félre, édeském, minden fájdalmat, ne fájj tovább se magadnak, se nekem, és segítsünk egymáson. Tudod, hogy nagyon szeretlek és nagyon ragaszkodom hozzád. Most ide teljes nyíltan írhatsz, csak feladónak írd a Kültelek 3-at vagy a Kékgolyó 2/b-t. Szörnyű volna, ha akkor jönne meg az eszed, amikor én már elmentem innen! Máshol már nem érhetsz el! Telefonálhatsz is! Várlak. Csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/190. Mára kell megjönnie a levelednek: Ebből az időből egy levelet ismerünk csak, az 1949. július 21-i elhárító értesítést, kötetünk 318. számú levelét, de ez semmiképp nem lehet az említett levél. – Teljesen feldúltak a Babits-féle naplójegyzetek a halálos ágy idejéből, az ún. beszélőfüzetei: Utóbb a Szépirodalmi kiadónál jelentek meg Belia György sajtó alá rendezésében és magyarázataival: Babits Mihály beszélgetőfüzetei, 1–2., Szépirodalmi, Bp., 1980. – Ilonka: Babitsné Török Sophie, eredeti nevén Tanner Ilona (1895–1955), költő. – Basch Lóránt: Dr. Basch Lóránt (1885–1996) ügyvéd, Babits hagyatékának gondozója. – A kis Ildikó: Babits Ildikó, Babits Mihályék örökbefogadott leánya. – Keresnélek A.-nál: Gál Arankánál Szárszón. – Kültelek 3: lásd az előző, 252. számú levél jegyzetét, valamint Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését. – Kékgolyó 2/b: Dr. Tompa Kálmán lakáscíme; az ő lakásán többször találkoztak Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet.

 

 

254.

Igal, 1949. július 23. szombaton délben

 

Nem, húgocskám, nem engedlek el. Hogy megnyugodtál valamennyire, az jó, annak örülök, azt kívántam és előidézni igyekeztem. Ha együtt leszünk, még jobban megnyugszol. Énbennem az utóbbi két hónapunk egészen csodálatos harmóniája él, a barátságunké és a szerelmünké. Hogy a benned kialakult pánik (egyébnek nem nevezhetem) hogyan s miért jött, arról most se írásban, sem egyelőre szóban ne legyen vita, de hadd tegyem már ehhez is rögtön hozzá, hogy te csacsi: vak voltál, s vagy tán még ma is, hogy nem láttad, mivel kergettél el magadtól, s milyen lelkiállapotban! Óh, édes kicsikém, dehogy ott szeretném én folytatni! Soha ott! Hanem az előző, hosszas, zavartalan, igazán boldogító szerelmednél, ott, ahol mostani utunk kezdődött, s annál a két gyönyörű napnál, amit együtt töltöttünk, s a földvári útnál, amely a legszebb emlékeim közt van egész életünkből, közös életünkből, míg csak az éjszakai országútról be nem fordultunk arra a dűlőútra… Másnap az autóbusz reggel 6-kor ott vitt visszafelé, s az irtózatos éjszaka után (mit gondolsz, hol s hogyan tölthettem?!) épp azt az utat kellett visszafelé megtennem!… Előzetesen már, még a szobánkban, hívtalak hozzám, emlékszel? Te nemet mondtál; aztán hogy „csak reggelig” és „utoljára”. Ha akkor azt mondod, hogy jó, igen, mindigre, – akkor minden további máris elmaradt volna! – Hát én visszafordulni akarok abba a boldogságba, amely megelőzte a rosszat; s ezt te is akarod; akard, kérlek, még jobban, bátran és hittel, s gondolatban légy máris boldog, és mihelyt látsz, szaladj hozzám és csókolj meg azonnal. Szeretlek; szerettelek, mikor eljöttem is, s az fájt, hogy épp a legteljesebb szerelmet robbantottad fel… De erről csak akkor, legfeljebb akkor többet, amikor már meggyógyítottál, drága gyógyszerem, s amikor én is téged. (Mindamellett: ha a dolog nem megy, vagy ha áthághatatlanok a külső akadályok, akkor nem maradok most nálad.)

Ez azonban, hiszem, nem így lesz, s ennek feltételezésében írom a továbbiakat, a reális terveket. Így gondolnám:

Hétfőn vagy kedden az innen 14.55-kor induló autóbusszal elmegyek, 17.28-kor érek Földvárra, 17.36-kor Szárszóra, a vasút melletti megállóhoz. Kimondhatatlanul örülnék, ha Földváron lehetnél, s ott beszállhatnál a Holovics előtt hozzám erre a buszra. De, sajnos, nincs megfelelő vonatod, hogy előzetesen oda átmenj. Kérlek tehát, várj, ha szabaddá tudod tenni magadat, a szemesi állomáson. Ha nem leszel ott a buszállomásnál, én beadom csomagomat a vasúti épületbe, s a sín mentén, majd a réten át felmegyek. Legalább ott várj, a kapuban, s ha meglátsz majd, jöjj, fuss elém, édes; de vigyázz, hogy el ne ess ott azon a szakadékos, lejtős részen! (Azért megyek arra, hogy ne kelljen a gyerekek lakása előtt elhaladnom, amely nem is tudom pontosan, hol van, bár úgy rémlik, hogy az alsó ligetből a hozzátok legközelebbi ponton felmenve már túl volnék a körzetükön…) S aztán, ha nem vársz is lenn, a csomagvivő emberrel vagy egyedül, s ha a réten át sem jössz is elém, mint mondtam, meglátogatlak. Ott pedig megbeszélhetjük, hogy mi legyen. Szükség esetén megszállok egy estére valahol, s reggel továbbutazom. Mondanom sem kell, hogy mást szeretnék és remélek, drágám; s majdnemhogy kicsordul a könnyem a jobbik elképzelésre, s telhetetlenségem, vágyam oly nagy, hogy folyton azt képzelem, hogy te tetézni fogod drága meglepetésekkel a legjobbat és legtöbbet is, amire gondolok.

Ha együtt maradnánk, nem lenne akadály a gyerekhad s a cselédek, s legkevésbé az unokád! Nekem 28-án telefonálnom kéne Szemesre, s így tudnám meg, hogy mikor kell továbbindulnom Kisörsre: 29-én vagy 30-án. Ez volna egyetlen dolgom, egyébként szeretnék ki se mozdulni a házból. Még ebédre és vacsorára se, hacsaknem a faluval ellenkező irányba, vagy egy csónakpartira. (Milyen édes voltál ott, amikor előttem napoztál!) Tehát nem látna, akit nem akarsz. S ha látna is: nem láttak eleget otthon? Ez nem lehet akadály. Ha napközben elvon a felügyelet gondja, hát elmégy; én azalatt a kertben dolgozni fogok, míg csak távol vagy. Sok óra a miénk lenne, s az este s az éjszaka egészen. S tán egyéb is. Átmennénk pl. (telefonálás helyett) Szemesre. S megbeszélnénk, hogy aug. 15-e előtt, mikor már mindenütt voltam, hazamenet hogyan s mikor kanyarodjam be megint hozzád. Mert biztosra veszem, hogy nagyon szeretjük egymást, s hogy az a hisztérikus eset csak kijózanít bennünket egymással szembeni maradék bizalmatlanságunkból, kishitűségünkből. Biztosra veszem ezt benned is, részedről is, mert magamból ítélek!

Két hete nem álmodtam rólad. Expressz-levélkéd tegnap, csütörtökön du. ért a kezemhez. Fenntartásos, óvatos, félénk; de csupa remegésnek éreztem azt is. Édeském, jó lelkiállapotban vagy, a legjobban arra, amit most szeretnénk. Olyan nagy volt a fájdalom, hogy most jöttünk rá mindketten az ellenkezőnek a fontosságára, s arra, hogy mit kell elkerülnünk! Ma éjjel folyton ezt éreztem. Egész hajnalig folyton levitációs álom-sorozatom volt. Fantasztikus (és röviden elmesélve még komikus is). Egy hitetlen Jézus Krisztus voltam, s folyton csodákat tettem a tömeg előtt, és mindig bekövetkezett a csoda, amelynek végrehajtásába úgy fogtam bele, hogy reménytelen: s te mindig velem voltál és repültél, és közben az egész egyetlen erotikus élmény volt: kárhozat és megváltás… Szörnyen romantikus mindez, ugye? De így volt…

Most nem többet… Szeretlek; s nem hagylak el! Egész ifjúkorom, egész férfikorom te voltál, te vagy.

Itt már túl soká vagyok, tán illetlenül is soká. Miattad toltam ki Kisörsöt ennyire, s most oda nem mehetek előbb. Mindenütt illeszteni, rendezni kell időket, ott is. Hol legyek közben, ha – épp most – nem teveled? Hiszen lehetek, lehetek; de olyan értelmetlen az egész. A. előtt nem kell restellnünk már semmit; még jó is, hogy neki, először igazán vendégi korrektségből, udvariasságból, rögtön írtam, s így mintegy beavattam egy futó esztelenségbe, s ezzel a bizalmunkba, a kimondott bizalomba: biztosan jólesett neki, s hogy diszkrét, azt már tudom.

Nehezen válok meg tőled, még papíron is. Látod, még egyet vettem elő. Pedig emiatt 3 km-t kell gyalogolnom, mert személyesen kell majd a postára mennem, feladni ezt a levelet. De így veled vagyok még. Úgy fáj a szívem, s oly édesen zsong közben minden, csak te tudsz meggyógyítani (csak én téged). Édes kislányom, a simogatásod várom, kérem; becézni foglak, drága! Légy szép, légy bízó, nagyon szeress, és rögtön szeress, ahogy meglátsz, rögtön ölelj meg és csókolj meg, és most, ezekre a napokra bújjunk el a világ elől, amennyire csak engedik a dolgaid. Alig bírok lélegzeni, a szívem fojt. Egész biztosan sírni fogunk, ha találkozunk. Nem baj, nem szégyellem.

De vissza még a reális ügyekhez. Hétfő vagy kedd? Ha tudnám, hogy áttör mostani képzelődéseiden a szeretet és a szerelem, ha tudnám, hogy máris akarsz, és inkább hétfőn akarsz, mint kedden, akkor (bizonyos zavarok vállalásával is) okvetlen hétfőn mennék, sőt akár előbb! De esetleg csak a céltalan hányódásomat nyújtanám azzal a nappal is. Ezt a levelet a vasárnap miatt alighanem csak hétfőn kapod meg. Már a táviratod is későn jönne az aznapi induláshoz. Te tehát már semmiképp nem üzenhetsz… Ez is keserít! Mit tegyek? Nem tudom. Már ma szeretnék veled lenni, édes… Hétfőn megyek, ha nem bírom tovább a bizonytalanságot: várj (egy kicsit) akkor is. Kedden azonban okvetlen megyek, s lesz, ami lesz. (Ugye, te már tudod, mi lesz? S ugye, jó lesz? A legjobb lesz?)

Itt nagyon jól bántak velem. Majdnem az egész háznép elmegy (hétfőn vagy kedden), s éppen Kisörsre. Ők a boglárlellei autóbusszal. Mellesleg: azzal is mehetnék, majd vonattal hozzád: ez a vonat úgy este ½ 10 táján ér be onnan Szárszóra. Nem, ennek nem volna értelme…

Éjszakai álmom olyan volt, hogy csodálkoztam reggel, hogy élek.

Közben a jó koszton s a semmittevésben azt hiszem, híztam, arcom majdnem kisimult… – –

Bözsikém, Erzsikém,

ebben a percben szaladt ide Pityu a százméteres szőlőlugason át. Táviratodat hozta. Köszönöm! Hétfőn megyek. Csinálj mindent úgy, hogy… ki se tudom mondani.

Milliószor csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/191. A levél dátumozása: „1949 VII. 24 vagy 23? (Szombaton délben)”; a 24-es eredetileg 23-as volt, a 3-ast írta át Szabó Lőrinc 4-esre; július 23-a a szombat 1949-ben. – Nem engedlek el […] expressz-levélkéd tegnap, csütörtökön du. ért a kezemhez: Az említett levél Vékesné Korzáti Erzsébet Szárszóról küldött 1949. július 21-i elhárító levele (kötetünkben a 318. számú levél; feladója: Gál Pál, Balatonszárszó, Kültelek 3. dátuma: „949 jul 22 16”), erre válaszol Szabó Lőrinc jelen levelében. – Kisörsre: Bernáth Aurélékhoz. – Ebben a percben szaladt ide Pityu […] Táviratodat hozta: Baumgartner István, ekkor gimnazista, utóbb a kaposvári kórházban főorvos, Baumgartner Oszkár fia; a távirat ismeretlen. – Hétfőn megyek: Július 25-én; erre a találkozásra emlékeznek az 1950. szeptember 20-i keltezésű szonettek, A huszonhatodik év Szárszó és Maguk láthatnák benned című darabjai (dátumozott kéziratuk az MTA Könyvtára Kézirattárában, Ms 4656/78 25–26. fol.).

 

 

255.

Kisörs, 1949. augusztus 6.

 

Kedves!

Most megyek tovább Kisörsről. Nagyon jól telt az időm, írtam öt verset is. Itt volt Pátzay Pali, sőt tegnapelőtt beállított Somlay Artur. Régi barátaim. Most Tihany vár, aztán egész rövid kitérők talán, s vissza haza. Voltál Szemesen? Sürgették kirándulásodat! El se tudom képzelni, hogy át ne mentél volna! Amikor te is hazaindulsz, írj Kálmánnak: én majd érdeklődöm nála, ő ne továbbítsa az értesítésedet! Ha pedig csak lehet, még elkanyarodom egy napra hozzád. Ez esetben előre értesítelek valahogy. Sokat gondolok rád, szeretném, ha hozzám bújnál. Csókollak. Szeretettel:

L.

 

Ms 4610/192. Szabó Lőrinc 1949. július 29. és augusztus 6. között tartózkodott Bernáthéknál (lásd az előző, 254. számú levelet, valamint a Harminchat év, 2. k., 61–63. számú leveleit). – Írtam öt verset: Keletkezési idejük szerint azonosíthatóak: Valóság, július 31.; Nemsoká, augusztus 1.; Ébredés, augusztus 2.; Megnyugvás, augusztus 3.; Rabság, augusztus 5–6.; valamint az otthon befejezett Kisörsi nádas. – Pátzay Pali: Pátzay Pál (1896–1979) szobrászművész. – Somlay Artur: színművész, 1935-ben ő volt az Athéni Timon címszereplője. – Írj Kálmánnak: Tompa Kálmánnak.

 

 

256.

Szárszó, 1949. augusztus 16.

 

Kedves B.,

átszaladtam Tihanyból, s szeretném tudni, itt vannak-e még. Üzenjen vissza e sorok átadójával, hogy ráérne-e. Lehetőleg azonban jöjjön saját maga. A választ a vasútnál várom meg, s alkalmazkodom a programjához. Menjek Arankához?… Szóval hát: üzenjen, s jöjjön. ½ 2-kor mindenesetre a Matyó-házban ebédelek. Viszontlátásra!

Szeretettel:

L.

 

Ms 4610/193. Aranka: Gálné Aranka.

 

 

257.

Budapest, 1949. augusztus 29. 3 óra

 

Mégis látni akartam, feljöttem. A Délivasútban fogom várni 5-ig. Minden nagyon fájt. Tudjon már jó maradni hozzám!

L.

 

 

½ 6 óra

Ma este 8 és 9 közt megpróbálok felugrani; de ez nem biztos. Kedden 2-kor telefonon hívhat a doktornál, ott leszek: megbeszélhetnénk valamit szerdára az elromlott ma helyett. Minden még jobban fáj.

L.

 

Ms 4610/194. A Délivasútban fogom várni: A Délivasút kávéház gyakori találkozási helyük volt az I. (ma XII.) Alkotás utca 7/B. számú házban.

 

 

258.

Budapest, 1949. augusztus 31. szerda, ½ 12 óra

 

K. B.!

Tizenegyig vártam Szépilonánál, ahogy megbeszéltük. Akkor feljöttem ide, hogy mi van. Nincs itthon. Miért tette ezt? Rengeteg igen nehéz munkám van, mind sürget-éget, mind nyugalmat írna elő. Tompa gondol rá, hogy hormonkúrát kellene végigcsinálnia, hogy ilyen természetű (változási) zavarok okozzák a rossz lelkiállapotát. Nagyon fáradt vagyok és kedvetlen. Mindenáron rosszat akar? Holnap, csütötökön de. 10-től ½ 11-ig még egyszer várom, tekintet nélkül arra, hogy jó idő lesz-e vagy rossz, ott, Szép Ilonánál. Többször aztán nem, míg dr. Tompán át nem üzen. Isten vele. Csókolom, lemondóan.

Lőrinc

 

Ms 4610/195. A levél dátumozása: „Szerda, ½ 12”; utólag másfajta irónnal: „1949 IX. 1.”. De 1949-ben augusztus 31. a szerda. – Vártam Szépilonánál: A Volkmann utcához közeli vendéglő és villamosmegálló; találkozási hely. – Tompa: Tompa Kálmán.

 

 

259.

Budapest, 1949. október 7. péntek

 

Kedves B.,

¼ 11-kor itt jártam, az ajtó sajnos zárva. Közbejött dolgok miatt a szombat délelőtt elromlott, sőt az egész nap. Kedden délelőtt 10-kor itt leszek. Minden jót! Kézcsókkal:

L.

 

Ms 4610/196.

 

 

260.

Budapest, 1949. vége felé

 

Kedves!

Holnap, pénteken este héttől kezdve együtt leszünk meghíva a barátunkhoz. Neki egy kis időre esetleg el kell majd még mennie. Együtt vacsorázunk ott. Esetleg mi is viszünk valamit. Találkozó: egyenesen nála. Ettől függetlenül délben is összejöhetnénk. Én fél 12-től 1-ig ráérek, s ott leszek a kávéházban, ahol legutóbb voltunk. Ha lehet, gyere te is oda, s még pontosabban megbeszéljük az estét. Csókollak.

 

Ms 4610/197. Barátunk: Feltehetően Tompa Kálmán, az ő emlékezései szerint találkoztak többször őnála; ekkori időből ilyen utalással jelezhető barátjuk csak ő volt.

 

 

261.

Budapest, 1950. január 16. hétfő

 

Nagy influenzában megbetegedtem. Szombat du. óta ágyban vagyok. Torok, mandula, garat, arcüreg, bél – minden együtt és külön beteg. Egyáltalán nem tudok beszélni. Sok orvosságot szedek, inhalálok stb. A szerda teljes veszélyben. Ha újabb levelet nem írok, akkor tegyük át az egész dolgot péntek de. ½ 11-re, ugyanoda, a kávéházba. Akkorára már elméletileg egészen rendben kell lennem. Vigyázzon magára! Kézcsókkal, szeretettel

L.

 

Ms 4610/198.

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet versei és prózai írásai*
(A harmincas évek első feléből)

 

[Levelek között elküldött versek:]

 

Szemem volt, s nem láttam.
Fülem volt, s nem hallottam.
Ajkam nem érzett semmi ízt,
S szivem sem hitte a kéjt meg a kínt.
Szemeim látóvá, füleim hallóvá te tetted.
Ajkamra ezer íz fut melletted,
S szivem már érzi a kint és a szerelmet.
***
Milyen bűnös vagyok, de sokat tévedtem
Bizony az életben semmire se vittem.
Hosszan kell nevetnem mikor emlékezem
Gyerekésszel mi mindent képzeltem:
Hogy jó leszek, s tiszta, kedves és erényes
Az ég is fölöttem ragyogó lesz, fényes.
Hű nem voltam, jó sem, az égre se néztem,
Sokat lustálkodtam, hasznot sem hajtottam
A derék embereket irigykedve néztem.
S végül, százszor is elkérdem, mit is
csináltam hát én ezen a földön?
Ha a jó isten is ezt kérde-
né tőlem, mit feleljek? Csak ezt:
Uram, minden kedden és pénteken
csókoltam a kedvesem.
***
Ha boldog akarsz lenni, korán kell kezdeni.
Alapot apád, anyád hétízbeni őse kezdje el lerakni.
Úgy látod elkéstél?
Töprengesz, mit tehetsz, hogy legalább javítsd ami görbe?
Bölcs szavak bíztatnak s riasztnak?
Az egyik azt mondja:
gyöngének, hitványnak születtél, az is maradsz végig.
A másik vígasztal:
ne félj, csak akarnod kell, javíthatsz sokat s elkezdheted ujra.
Két igazság a száz közül.
De melyik az enyém?
Ha rossz vagyok miért fáj,
s jó lenni, mint szeretnék, miért nem tudok?
Nincs erre már időd, hogy ezeken töprengj.
Állj ide, vagy oda, de valahol maradj meg.
Vagy folytatni akarod apáid életét, a rosszat
mit elhagytak,
mit útáltál s megvetettél?
Üszök, s hamu fölött sírsz?
Söpörd el a hamut, s ha találsz még alatta,
mit megtartani érdemes, örülj neki.
S ha neked már nem sikerül, elgörbült fa vagy,
Próbáld, kis zöld hajtásodat nézni, s vigyázz, ő kezd-
hesse igazán, amit szíved kíván.
***
Csak lennék még vak és várnám a hajnalt.
Kicsaltál jó meleg arasznyi váramból.
Azt mondtad: Engadin és Tátra!
Csak azért, hogy tudjam: van?
De nem nekem!
Neked, neki, s akik bírják az iramot.
Nézd lábaimat, s nehéz testemet,
mit őseim hagytak rám.
Hogy jussak oly magaslatokra?
S a szemem, csak homályhoz van szokva.
A Te fényed engem végkép megvakít.
Nem mindenki indulhat nagy útra.
Nekünk, boldogság az is ha megérezzük,
van más is, s nem kell ellenségnek lenni,
s védni gyöngeségünk.
***
Jó itt állni a villamosra várni.
A Vérmező előttem – nem vértől piroslik.
Szebb így, hogy hótól fehérlik –
Sok meleg láng ragyog fölötte
S én azt hiszem, emberek ülnek körötte,
Kik szeretik s védik egymást.
Csönd van, nyugalom, mintha béke lenne.
Jó kicsit hinni, öt percig remélni.
Jön majd a villamos – csak tudnám a számát – mi engem is elvisz
a meleg otthonba, hol szeretnek, s védnek.
Csak állok és várok, s a sötétben egy
szempárt látok.
Már sírok, s tudom, a villamosra hiába várok.

 

A versek Szabó Lőrinc átiratában is megvannak gépiratban: Ms 1375/2. 48., 89., 82–83., 88. oldalakon. Mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása alapján közöljük a verseket, a levelektől eltérően nem mai helyesírással, hanem betűhíven. Az első két vers dátumozatlan (Ms 6310/47. és 86.); a harmadik és negyedik az 1933. január 17-i, 282. számú levél melléklete (Ms 6310/67.), az ötödik pedig az 1933. december 29-i, 287. számú levélhez kapcsolódik (Ms 6310/72.). – Az első vers utolsó előtti kihúzott sora: „Szívembe szerelmet s gyötrelmet ültettél”; a vers Szabó Lőrinc-féle átirata megjelent: Kortárs, 1980/5., 795. – A második vers „Ha a jó isten” kezdetű sora eredetileg így indult: „Egyszer”; ezt kihúzta, és helyette folytatta az idézett módon. – Csak lennék még vak és várnám a hajnalt: A negyedik versben utalás Szabó Lőrinc Fény, fény, fény című kötetének Mit várod vakon a hajnalt című versére. – Az ötödik versben a kézirat utolsó előtti sorában először „és” szerepel, azt áthúzta és „s”-vel folytatta Vékesné Korzáti Erzsébet.

 

 

 

[Válasz arra a kérdésre, hogy mire emlékszik igen élénken a gyermekkorából:]

 

Tegnap este, amint becsuktam az ablaktáblákat, megint bepillantottam a „Csendes Otthon”-ba. Ugyanúgy volt minden, mint évekkel ezelőtt, az ablak melletti asztalkánál ültek: az apa, anya és két leány. A felnőttek nem változtak, az asszonynak ma is ugyanolyan bársonyszalag van a nyakán és öltöget valamin, a férfi kissé őszes lett, de ugyanavval a derűs nyugalommal tekint újságjába, mint tíz évvel ezelőtt. Csak a lányok, azok mások, most a kisebbiknek van legyezőformán nyitva a haja, míg a nagyobbik már dús kontyban viseli. A kicsi valamivel babrál – most éppen rámosolyog anyjára –, a nagyobbik olvas.

Csak egy pillantást vetettem rájuk, aztán sietve becsaptam a fatáblákat, nem nézem őket már!

Idővel rájöttem, hogy aki az ablakon keresztül lesi az életet, jobb annak nem élni.

– Eh, kinőttem már abból, hogy ilyen haszontalansággal töltsem az időmet, a való élet kell nekem!

De hiába, mindég rá kell gondolnom, hogy is volt csak!? – Igen, persze, már emlékszem.

Gyerekkoromban szívesen időztem az ablaknál és néztem, néztem be, ebbe az első emeleti lakásba a harmadik emeletről. – Hát ilyen is van? – Ezek télen is nyári ruhában vannak otthon, fűtve van a szobájuk, meleg van. – S fázósan húztam összébb vézna kis gyerektestemen a durva szövetruhát, mert bizony nálunk csak a konyhában lehetett befűteni hétköznap. –

Odalenn beszéltek, játszottak, aztán könyveket szedtek elő, – biztosan tanulni fognak, gondoltam. – De nem, hisz azok a könyvek sokkal nagyobbak az iskoláskönyveknél. Olvasnak! Ó, milyen jó nekik, lestem az arcukat, hogy megállapítsam, milyen az olvasmány.

Egyszerre csak ajtó nyílik, belép egy úr! Ez az apjuk – gondolom riadtan –, hogy fognak ezek most kikapni, mert olvasnak, mindjárt rájuk kiabál! – De nini, ehelyett mi történik! – A gyerekek köszönnek, apjuk megsimogatja fejüket, belenéz könyveikbe, s leül közéjük. – Kis beszélgetés után újságot vesz elő, s ő is olvas.

Nem tudtam hova lenni a csodálattól, hát szabad nekik olvasni!? – Én mindég szidást kaptam, ha olvastam.

– Már megint olvas! Kiszórom egyszer azokat a rongy könyveket! – Ilyent és ehhez hasonlókat hallottam, pedig nagyon-nagyon boldog voltam, ha olvashattam.

Egyszer vendégeket vártak az első emeleten. Érdeklődve foglaltam el leshelyem: mennyi szépet fogok én most látni!

Az én barátnőim már szépen felöltözve várakoztak. Jöttek is a vendégek szebbnél szebb ruhában. Libegtek a rózsaszín fodrocskák, kék szalagok, de nékem egy fehér matrózruha tetszett a legjobban, illetve a rajta lévő gallér. Gyerekszívem minden melegével vágytam egy ilyen matrózgallérra. – Ó, ha nekem ilyen gallérom lenne!

Egyszer szabott valami hasonlót anyám, de távolról sem volt az áhított. A fehér zsinór oly szegényesen volt rajta, s fehéren csak az első mosásig maradt. Ez az utánzat inkább szomorúságot okozott. Később sokszor éreztem az életben, hogy csak a „hasonló”, az „utánzat” jut nekem.

Már, úgy látszik, mindnyájan együtt voltak, mert kezdték behordani a finom uzsonnát. Mohón figyeltem, amint terítettek. A gyerekek örömmel ugrándoztak az asztal körül. Mikor egy óriási tortát hoztak be, majdnem olyan elragadtatással kiáltottam fel én is, mintha csak köztük lettem volna, s rám is várt volna a torta evésének az élvezete.

A torta gyönyörű volt! A tetején egy kis zászlócska lengett. Mindenről megfeledkezve bámultam.

De nyílt az ajtó, s egy hangot hallottam: – Már megint itt gubbaszt ez a lány a sötétben!

Sietve ugrottam el az ablaktól, nagyon vigyáztam, hogy rajta ne kapjanak, szégyelltem volna, hogy miért, azt nem tudtam.

Anyám volt, ki bosszús arccal jött be, s mondta:

– Nesze, itt van ez a fülbevaló, vidd be a zálogba! Az a drágalátos apátok már megint nem hagyott itthon pénzt, de a vacsorát, azt követeli. Hogy miből teremtem elő, avval nem törődik! Na, mozogj már, egy-kettő itt legyél, csak ide vidd a szomszédba. Aztán visszafelé hozzál: 10 deka zsírt, 25 deka húst, csontos ne legyen, különben viheted vissza.

– Ja, várjál csak, itt egy kis üveg, egy deci rumot is hozz, egy kis teát csinálok estére.

Szomorúan, dobogó szívvel loholtam végig az utcán, jobbra-balra tekintgetve, nem látok-e valami ismerőst. Rettentő reszketve léptem be a zálogházba, de benn már nyugodtan várakoztam, jó meleg volt, a sürgés-forgás érdekelt, elég sokan voltak benn, beszéltek, alkudoztak:

– Na, adjon a tekintetes úr 6 koronát, hisz szombaton kiváltom, csak most igen meg vagyok szorulva, – teregette ki szomorú kis rongyait egy öreg néni.

– Hat koronát! – méltatlankodott a zord zálogos. – Kettő is elég lesz ezért! – S már ki is volt töltve a zöld cédula, besöpörte a néni reszkető markába a pénzt, s ballagott kifelé, de az ajtóban még vagy kétszer megnézegette, hogy a pénztől már-már szűz tenyerében valóban ott nyugszik-e a két fényes korona, amin olyan jó kis harapnivalókat fog majd venni.

Én is megkaptam a pénzt, dehogy mertem volna többet kérni, mint amennyit adtak! Szorosan összefogtam a csengő koronákat, s hallatlan izgalomban léptem ki az ajtón, ha most valakivel szembetalálkozom, hát menten elájulok, gondoltam, s mikor már messze magam mögött hagytam a gyűlölt ajtót, akkor is úgy éreztem, meglátszik rajtam, honnan jövök.

Sietve összevásároltam a mondottakat, s most már rohantam haza, hogy még láthassak valamit az uzsonnából.

Anyám jókedvűen nekilátott a vacsorakészítésnek, – szerettek korán vacsorázni.

Felvidulva mentem vissza én is leshelyemre, de óh, jaj! Közben besötétedett egészen – téli idő lévén, amúgy is korán beállt az alkony –, az első emeleten minden redőny le volt engedve, s én már csak egy fénycsíkocskát láthattam csupán.

Rettenetes üresség érzete fogott el, megfosztottak, elvették tőlem a jó uzsonnát, a finom tortát, amit még meg sem nézhettem jól. Nem érdemes élni, még így sem kaphatok semmit! Gépiesen nyúltam az ágytakaró után, megágyaztam magamnak a rozzant díványra. Csukott szemmel levetkőztem, derengett bennem: ki kellene szólni, hogy lefeküdtem, de már nem bírtam mozdulni. A könnyeim is kibuggyantak, amint a résztvevő párna és takaró ölelését megéreztem.

Közben kinn elkészült a vacsora, hívtak, menjek ki, én nem mozdultam, torkomon nem jött ki hang. Anyám benézett a szobába, s távolról még hallottam, amint mondja:

– Már döglik az a disznó, olyan lusta, hogy inkább lefekszik vacsora nélkül, mint hogy bevárná, amíg elkészül.

Pedig éhes voltam rettentően, a sovány ebéd óta nem ettem, de nem bírtam kimenni közéjük. Különben is mindég szenvedtem, ha a konyhában kellett enni. Biztosan most is ott áll a vágódeszka mosatlanul, hagymamaradék, s a húsklopfoló, fogai közé ragadt véres húscafatokkal. Legalább függönyt vonnának eléje, hisz nem kerül az sok pénzbe, valami színes kartonból egészen csinos volna.

Odalenn eddig már biztosan a tortát eszik, – még kissé rájuk gondoltam, aztán elaludtam.

Álmomban én is köztük voltam, vagyis inkább én voltam az a fehér matrózruhás kislány. A szoba sokkal nagyobb volt, s a közepén a földön állt a torta, de különös volt, mert ahogy közelebbről megnéztem, hajó alakú lett, mintha vízen ringott volna, s igen megnövekedett. Fel kellett rá nézni a magasba, a tetején ott lengett a zászló. Aztán bejött a néni és azt mondta: mivel én vagyok itt az egyetlen matrózruhás kislány, nekem kell lehozni a torta tetejéről a zászlót, s csak aztán ehetjük meg a tortát. Én boldogan indultam neki, de oly magasan volt, – már egészen elfáradtam, mégsem értem el, s ha visszanéztem, szédültem. De csak mentem mind feljebb, feljebb. Már éppen meg akartam fogni boldog megkönnyebbüléssel a zászlót, mikor izgatottságomban kissé a torta szélére léptem, letörött alattam, s én lezuhantam a hajótorta tetejéről.

A földön ébredtem fel, tapogattam fájó csontjaimat.

 

A zárójeles címmel a szöveg Szabó Lőrinc átiratában is szerepel a levelek utólag átgépelt szövegei között: Ms 1375/2. 72–76. Mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása (Ms 6310/65.) alapján közöljük mai helyesírás szerint a szöveget. Szabó Lőrinc datálása a gépiraton: „(Dátum: 1930–32?)” és „Levélmelléklet”-ként szerepelteti.

 

 

 

[Valami karcolatféle, 1933 körül:]

 

A nagyságos asszony töprengve állt a nyitott szekrény előtt. Nagy munkában volt, válogatott a ruhái közt, csomagolt, útra, nyaralásra. Öt-hat darab ruhát biztos kézzel szedett le a fogasokról. Azután már mustrálgatott. Megállt mindegyiknél, maga elé terítette, megnézte jobbról, megnézte balról, egyik-másikat visszaakasztotta. Amelyik megütötte a mértéket, külön tette. Egy tartalék csoportot is csinált.

A szekrény bal sarkában, egészen az utolsó akasztón vágyakozva libbent meg egy halványkék selyemruha. Már egészen megsápadt a szekrény sötét fogságában. – Istenem, csak vinne magával engem is – gondolta szívrepesve. – Még egyszer láthatnám a napot, a zöld mezőt. Őszig, mire visszajön, nem bírom már ki, hisz oly gyenge vagyok így is. Az erőm napról napra fogy, a szívem felett egy kis seb is van, ami ugyan beforrott, de mi lesz, ha újabb támadás ér! – Felszakad s végzetessé válhat. De most még, érzem, tudnék ragyogni, libegni, simulni a derekad köré, oly gyengéden ölelném körül bársonyos nyakadat, csak vigyél, vigyél ki ebből a rabságból, megfúlok itt. Hát már elfelejtetted, milyen boldogok voltunk mi, mikor először voltunk együtt azon a szép aranyszínű délutánon! Megéreztem a szíved dobogásából, hogy boldog voltál nagyon. Én is az voltam, oly gyengéden karolt át két sötétkék férfikar. Fodraimat ugyan összegyűrte kissé, de én boldog visszaemlékezéssel tekintek rá még most is, ez a gyűrődés minden emlékem.

Aztán elhagytál, nagyon hamar elhagytál, még egypárszor magaddal vittél reggeli sétáidra, de az aranyszínű délután nem ismétlődött. Ősz lett, engem beraktál ide, elfeledve élek itt, és várom a szabadságot.

A nagyságos asszony most a kis kék selyemruhácskához ért. – Hát evvel mit csináljak? – gondolkodott. – Magammal vigyem? – kicsit divatjamúlt ugyan, s ki is híztam már kissé, na, de tegyük a tartalékba, így ni.

Milyen boldogan omolt le a kis kékecske a karosszék támlájára, ahol a tartalékosok pihentek. – Hát mégis, meg fogom látni a mezőt, a rétet; élhetek egy kicsit, nem akarok sokat, csak még egyszer utoljára magamba szívni az élet illatát, hogy minden kis sejtecskémben érezhessem, csak egy kis ideig is, hogy élni jó, csak csókoljon végig a szellő még egyszer. Aztán, nem bánom, visszamegyek a börtönömbe.

A nagyságos asszony már készen is lett a sorozással, s a tartalékosokat még egyszer átmustrálta, a kékhez érve észrevette, hogy elöl egy kis repedés van a ruha derekán, úgy jól fent, elég látható részen. Be van ugyan stoppolva, de az ilyen állott selyem hamar szakad. Így hát a ruhát gondolkodás nélkül visszaakasztotta a régi helyére. Sietve becsukta a szekrényajtót, már úgyis sok időt töltött el. A kék ruha a gyors mozdulat következtében – mintha utolsó könyörgését mondta volna – az ajtó közé akadt, s durván felszakadt a régi seb.

 

A zárójeles címmel a szöveg Szabó Lőrinc átiratában is szerepel a levelek utólag átgépelt szövegei között: Ms 1375/2. 86–87. A címet Szabó Lőrinc adta zárójelben a gépiraton. Mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása alapján (Ms 6310/73.) közöljük mai helyesírás szerint a szöveget.

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrinchez*
(1930–1933)

262.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Kedves Lőrinc, meg kell írnom neked, hogy múltkori hangulatomat nem érezted meg. Persze, ezt a hangulat szót ne vedd a köznapi értelemben, mert furcsa panasz lenne, ha olyan értelemben tenném ezt szóvá. Én most úgyis nagyon felzaklatott lelkiállapotban vagyok hosszú idő óta. De mióta az a sérelem ért, tudod, amiről beszéltem (itthonról), valahogy úgy éreztem, hogy ez mindennek a teteje. Azért szerettem volna azonnal hozzád rohanni egy szóért, egy simogatásért, vagy csak, hogy lássalak. Ebben valami védelmet éreztem volna. Nagyon hosszú most ez a találkozási szünet. Fáj, hogy nem jutott eszedbe, hogy most jó lenne nekem, ha hamar, nagyon melegen lehetnénk együtt. Olyan hidegséget és elhagyatottságot érzek. Ilyenkor érzem azt is, hogy mégiscsak helyesek voltak az én menekülési kísérleteim tőled.

(Ma még csak péntek van.)

Azért ne haragudj rám, drágám, csak azt lásd, hogy nagyon-nagyon nehéz.

 

Ms 6310/58. A dátum nélküli levelet azért közöljük sornyitóként, mivel az egész elkövetkező levelezés alaphangját is megadja; valamint az „az a sérelem ért” utalás, amelyre válaszul „nem jutott eszedbe, hogy […] hamar, nagyon melegen lehetnénk együtt”, olyan élethelyzetet jelölhet, amely éppen a korábbi ciklus Szabó Lőrinc-leveleinek záródarabjaként kiemelt tanácsadó levél hangulatára emlékeztet (lásd kötetünk 88. számú, szintén dátumozatlan levelét).

 

 

263.

Budapest, Szent János Kórház,
1930. december 4.

 

Nem írhattam, senkire sem mertem rábízni a feladást. Most véletlenül mégis akadt megbízható valaki. Maga írhat bátran, a postát itt rendesen kézhez hozzák. Ha meg akar látogatni, az is simán menne. Nagyon sokan jönnek be látogatási időn túl is, engedéllyel. Engedélyt az orvos ad, a látogatónak. Akármit mond neki, vidékről jött, vagy bármit, esetleg semmit, csak kér engedélyt. Mózer doktortól kell kérni. A cím: Szt. J[ános] kórház, I. sz. női belosztály II. em. Orvos szobája ugyanott, ahol a kórterem. ½ 5 után a legjobb jönni. 6 órakor már vacsora van, sőt ½ 6-kor.

Ahogy érzem magam itt, az nagyon vegyes. Néha magával ragad a kórház hangulata, és nem vagyok más, csak egy beteg a harminchat közül. Néha meg minden kínzó nyugtalanságom felújul. Szóval össze-visszás a hangulatom is, mint amilyen össze-visszás vagyok magam is.

Sokat gondolok magára [sérült lapsarok] várom.

B.

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/42.

 

 

264.

Budapest, Szent János Kórház,
1930. december 11.

 

Édes szívem, nagyon elszomorított a levele. Pedig hogy vártam. Már az ajtóban megismertem a rózsaszín borítékot a szolga kezében. Hogy tudnám én magát vigasztalni? Mikor én is mindent olyan értelmetlennek, olyan céltalannak látok. Vidám, boldog lény kellene melléd, aki el tudná feledtetni veled a sok rosszat. Kedves drágám, aki téged szeret és megért, nem lehet az már vidám és könnyed. Minden sornál úgy érzem, hogy az előbbi mondat értelmetlen és ki kell húzni. Én nem tudok semmit. Néha azt érzem, hogy jó volna szépnek, egészségesnek lenni és élni, élni jól. Nem sokáig, de jól. S aztán meghalni, hisz úgyis az lesz a vége.

De jó volna verseket olvasni magától. Ha nem volna olyan sok dolga, megkérném, gépeljen le nekem egy csomót, de hisz tudom, mennyi dolga van. Nagyon jó lesz, ha szombaton eljön. Jöjjön korán. Azt hiszem, át fognak tenni a tüdőosztályra. Olyan félhivatalosan tudom. Most kvarcolnak is. Mégis a tüdőmmel van valami. Kérdeztem, kb. mennyi idő kell, hogy rendbe jöjjek. Két hónapot mondtak. Pedig nagyon türelmetlen vagyok máris. Hogy milyen erős is az emberben az életösztön. Minek is akarok én rendbe jönni újra. Legjobb lenne leromlani egészen, akkor hamarább vége lenne mindennek. Most megint nagyon nincs kedvem az élethez, ami előttem van.

Nagyon félek írni magának. Ne tegye a tárcájába, egyáltalán ne tartsa meg. Igazán tépje el.

Képzelje, azt akarják itt, hogy karácsonykor én mondjak valami verset a betegek ünnepélyén. Ma mondta az apáca, hogy a Mózer doktor engem választott ki. Igazán kellemetlen, nem is tudom, hogyan térjek ki előle.

Milyen jó lesz, ha itt lesz szombaton. Most beveszek dupla altatót és pá.

Bözsi

 

Szerdai levelét csütörtök délelőtt megkaptam. Várom nagyon a szombatot. Jöjjön korán, ha lehet, már ½ 5-re.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/44. A levél dátumozása: „1930 dec 10.”, ezt követi a gépelt átírás is; de a „10.” más irónnal van írva; vagy szerdán, 10-én kezdte írni, és a záradékot másnap, csütörtökön, 11-én írta hozzá, vagy a 10-e utólagos ráírás. – Nagyon elszomorított a levele […] Hogy tudnám én magát vigasztalni? Mikor én is mindent olyan értelmetlennek, olyan céltalannak látok: Feltehetőleg Szabó Lőrinc „kedd este” keltezésű (kötetünkben 1930. december 9-ről dátumozott, 111. számú) levelére válaszol Vékesné Korzáti Erzsébet ebben a levelében. – Ne tartsa meg. Igazán tépje el: Eredetileg: „ne tartsd meg. Igazán tépd el.”; utóbb javítja át magázódó formára. – Szerdai levelét csütörtök délelőtt megkaptam: Szabó Lőrinc „szerda este” keltezésű (kötetünkben 1930. december 10-ről dátumozott, 112. számú) levelét igazolja vissza ebben a záradékban; maga Szabó Lőrinc pedig az előző (111. számú) levelére utalva indítja a 112. számú levelét: „sokat panaszkodtam tegnap”; majd maga is kiszámítja a levél érkezését: „Ezt a levelet, azt hiszem, csütörtökön megkapja. Csütörtök – és szombaton látom.”, erre válaszolja Vékesné Korzáti Erzsébet a záradékban: „Várom nagyon a szombatot.”

 

 

265.

Budapest, Szent János Kórház,
1930. december 18.

 

Édes szívem, nagyon röviden írok. Nagyon beteg voltam, még vagyok is, de már múlóban van. Erős torokgyulladásom volt, 38-39,8 lázakban feküdtem. A szám csupa seb a láztól. Leveledet, kettőt egyszerre csüt. reggel megkaptam. Nagyon kérlek, ne jöjj be most szombaton. Talán sűrű is, és nem is szeretném, ha így látnál, rettenetes, hogy nézek ki. Talán hétfőn, kedden már jobban leszek. Most persze a múlt heti 1 kg hízás is lement, ha több nem. Nem ismernél rám, és folyton rosszul vagyok, egyre kapom a kinininjekciókat. Persze fájdalmas is nekem, ha később látlak, de hiú is vagyok, úgy látszik. Tehát csak hétfőn jöjj be. Rettenetes peches vagyok, nem ér ez az élet ezzel a sok szenvedéssel semmit. Milyen hülye az ember, hogy tűri. Most különösen a halál olyan kicsinek tűnik fel, mióta itt a kórházban annyit

nem tudom befejezni

B.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/46. A levél dátumozása: „1930 dec”; a gépírásban 17-e is szerepel már; de a következő, 266-os számú „péntek”-i levélben azt írja: „Tegnap nem tudtam befejezni a levelem,”, a tegnap pedig csütörtök, 18-a. – Leveledet, kettőt egyszerre csüt. reggel megkaptam: Csak egy levél ismert, amely ekkor érkezhetett: az 1930. december 16. kedd estefelé írott (113. számú). – Nem is szeretném, ha így látnál, rettenetes, hogy nézek ki. […] nem ismernél rám: Szabó Lőrinc a „péntek este” keltezésű (kötetünkben az 1930. december 19-ről dátumozott, 114. számú) levelét válaszként küldi Vékesné Korzáti Erzsébet ezen levelére, utalva: „Amit a hiúságáról ír”. – Talán hétfőn, kedden már jobban leszek: „Majd hétfőn megyek be”, válaszolja Szabó Lőrinc (114. számú levelében, azaz 1929. december 19-én). – Nem tudom befejezni: Lásd a következő, 266. számú levelet; Szabó Lőrinc kötetünk 114. számú levelében megelőlegezi Vékesné Korzáti Erzsébet magyarázatát: „Küldjön ki pársoros levelet vasárnap, készítse el előre”.

 

 

266.

Budapest, Szent János Kórház,
1930. december 19. péntek

 

Kedves Lőrinc, még egyszer írok. Nagyon kérem, ne jöjjön be holnap. Igazán oly szörnyűségesen nézek ki, hogy rossz rám nézni. Csupa seb a szám, egy seb az egész, és különben is nagyon megviselt a torokgyulladás. Menni sem tudok, mert csípőtájon kaptam a kinininjekciókat, és kihat a fájdalom az egész lábszáramra. Borzasztó, hogy meg kellett kapnom ezt a betegséget. Ne jöjjön ki, édes szívem, oly gyenge is vagyok. Írjon inkább, írjon sokat, ha ráér. Ne rózsaszín borítékban, és ne géppel írja a címzést. Szerdán jöjjön csak be, addigra talán emberibb formám lesz. De különben is félek, hogy feltűnő is lesz, ha sűrűn jön be. Most már jobban vagyok, azért, mert a lázam is csökkent és a torokfájás is.

Tegnap nem tudtam befejezni a levelem, mert mikor írtam, közben jött valaki hozzám, s mikor elment, gyorsan befejeztem, s egy utolsó látogatónak még sikerült odaadni. Csak ma is ne járjak úgy. Nehéz innen levelet küldeni. Nem is merem mindenkinek odaadni, és ha látogatóm van, feltűnő, hogy nem velük adatom fel.

Már nem is vagyok ideges emiatt vagy amiatt, én is ráfekszem a hullámok hátára (ezt valahol olvastam). Sokszor fekszem itt az ágyban, zajlik a (nem a tenger) kórterem, és csak fekszem gondolat nélkül. Sajnos nem mindég.

Olvasni sincs most kedvem. De nem is kell, van itt elég regény, elbeszélés, epizód, ahol 36 ágyban beteg nő fekszik. És majdnem minden vagy talán minden ágy tragédiája, tragikomédiája napvilágra jön. Nem is csoda, be vannak itt zárva hónapokig, sőt évekig is, nem bírják, muszáj az ember belső sebeit is megmutatni néha. Hát persze, ott is meg szeretnének gyógyulni.

Ne jöjj el, ha szeretsz, szervusz, csókollak sokszor. Megint sietnem kell a befejezéssel.

B.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/43. A levél irónjával a dátumozás: „péntek”, valószínűleg Szabó Lőrinc kézírásával utólag, tollal: „1930. XII. 9. vagy 8.”; a péntek mindenképp biztos: „ne jöjjön be holnap” – írja Vékesné Korzáti Erzsébet, a holnap a szombati nap; a betegség és a levelezés összefüggése egyként a december 19-ére eső pénteket valószínűsíti; a „még egyszer írok”-rész egybefogja a 265. és a 266. számú leveleket.

 

 

267.

Budapest, Szent János Kórház,
1930. december 21.

 

Kedves Lőrinc.

Teljesen elfelejtettem, hogy szerdán lesz karácsonyeste, így természetes, maga nem is jöhet be aznap. Dolga is lesz biztosan. Most már jöjjön vagy hétfőn vagy kedden. Amikor jöhet. Itt szerdán lesz a karácsonyi ünnepély. Én még nagyon gyönge vagyok, lázam már nincsen oly magas. Torkom még fáj kissé, a szám sebes.

Szívem, eszébe jutott az idén dec. 17-e?! Nem is tudja talán, mit jelent?

Amikor idáig jutottam az írásban, hozták a maga levelét. Most sorrendben válaszolok rá. A torokfájást otthon nem kaptam volna meg, mert itt járvány az egész telepen. A látogatása nem nekem sok, de talán itt a kórházban feltűnő. Vagy talán képzelődöm. Azt hiszem, úgy is van. Nincsenek fájón izgató hatással rám a levelei. Itt maga téved. Csak talán jobb, ha nem akar megcsókolni, ha itt van. Az elmaradt találkozó a dec. 17., igen? Érdekes, hogy a levelet éppen abban a percben hozták, mikor erről írtam.

Ne hozzon semmit, különösen vajat meg szalonnafélét ne. De hát ismerem magát, és karácsonyra kérek azt, amire szükségem van. Egy darab szappanra lenne szükségem, tartóban és egy tubus violet milkre.

Mindég kissé türelmetlenné tesz, ha azt olvasom leveléből: legyen jókedvű, hízzék, legyen jókedvű, örüljön. Ugyan minek örüljek, hogy tudjak jókedvű lenni? Nem is felelek rá. Megint szalonnát és vajat olvasok a levelében. Szó sincs róla. Ne hozzon ilyeneket, mézet sem. Kis cukrot, olyan drazséfélét. De aztán elég.

Az újság nem jár.

Tehát hétfőn várom.

Pá, csók

Bözsi

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/45. A levél dátumozása valószínűleg Szabó Lőrinc utólagos kézírásával, tollal: „1930 XII. 21”; a levelet Vékesné Korzáti Erzsébet feltehetőleg szombaton írja meg, és Szabó Lőrinc utasítása szerint (lásd 114. számú, december 19-i levelét) vasárnap (december 21-én) küldi ki; a 265., 266. és 267. számú levelek dátumozásának biztos pontja a december 17-i évfordulójukra való utalás, ami az egész lázas betegséget időben pontosítja. – Szívem, eszébe jutott az idén dec. 17-e?! […] Amikor idáig jutottam az írásban, hozták a maga levelét: Szabó Lőrinc 1930. december 19-ről dátumozott (114. számú) levelét, amelyben ő is megemlékezik szerelmi találkozásuk évfordulójáról: „Egy találkozónk, egy decemberi, elmaradt; megfeledkeztél róla?” – Mindég kissé türelmetlenné tesz, ha azt olvasom leveléből: legyen jó kedvű […] örüljön: Idézett (114. számú) levelében Szabó Lőrinc biztatja: „Ha tudnál örülni valaminek”. – Megint szalonnát és vajat olvasok a levelében. Szó sincs róla […] mézet sem: Idézett (114. számú) levelében Szabó Lőrinc kérdezi: „Lehet vinni vajat, mézet, szalonnát?” – Az újság nem jár: „Járni fog neked az újság”, írja idézett (114. számú) levelében Szabó Lőrinc, azaz a Pesti Naplót küldeti a kórházba.

 

 

268.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. január 7. este

 

Minek is olvasok én Dosztojevszkijt. Annyira szeretem, hogy fáj. Vele szenvedek, sírok és szívdobogást kapok tőle. Minek az embernek a sírás és a szívdobogás? És ha már tudja, hogy mi okoz neki ilyeneket, miért nem kerüli el? Nem szamár ember az? Veled is így vagyok, fáj, hogy szeretlek. El szeretnék szakadni tőled, és nem tudom elképzelni az életem nélküled. Ha tudnád te azt, hogy én mit érzek, mikor Dosztojevszkijt olvasok, ha le tudnám én azt írni! Nagyon kívánom, édes gyötrelmet érzek, ha olvasom. Nem tudom a gyötrelmet a gyönyörűségtől szétválasztani. És már azt sem tudom, melyik jobb, melyik okoz nagyobb gyönyörűséget, a gyötrelem vagy a gyönyörűség. Jaj, de rémes, milyen rosszul tudom leírni. Nem is így van. Várj! Úgy valahogy, hogy nagyon jólesik elmerülni az írásaiban ott is, ahol csupa fájdalom van. Az ember a kis Netocskának érzi magát. Egészen, én tudom, pontosan úgy érzek akkor, ha olvasom, mint Netocska. Úgy tudok örülni, szenvedni, olyan őszintén, mélyen, mint ő. A valóságban nem is tudok, mert ha a magam érzéseit érzem, tele vagyok gátlásokkal. Sok minden köti az embert. Én azért is szeretek olvasni, mert akkor minden lehetek, Netocska is, Raszkolnyikov is, Szonja is, minden, minden. Akkor átadhatom magam az érzéseknek, az övéiknek, a magaméinak. A valóságban pedig az eszemmel (van?) azt szeretném, ha nem tudnék érezni. Furcsa valami, ahogy én tudok élni, érezni, mikor olvasok (persze, nem mindent), úgy nem tudok a valóságban. Nem merek, nem is akarok. Szeretném megtanulni, hogy ne is tudjak semmit. Kicsit talán sikerül is már. De lehet, hogy épp az ellenkezője fog történni, vagy máris úgy van. Nem akarok szenvedni, nem akarok sóvárogni. Inkább örülni sem akarok.

Most megálltam az írásban és lecsendesedtem. Nem, nem tudok semmit, nem tudom, mit akarok.

 

 

Egy óra múlva

Nem gondolja, hogy én az utóbbi időben kissé asszimilálódtam magához? Legalábbis hatással voltak rám az érzései, szenvedései?! Máskor mégsem voltam ilyen sötéten látó, mégis éreztem valami reménysugarat. De most sötétségben vagyok. Nem látok utat, nem ismerem a vágyaimat. (Nem is szeretek ilyenekről beszélni. Néha úgy érzem, mintha azt hinnéd, vigasztalást várok tőled. Pedig nem, csak…)

Nem tudom folytatni, nagyon kimerültem. Nem is tudom, mit akartam mondani. De mindegy is, úgyis ismersz már. Ugyan lehet, hogy nem. Sőt talán nem is!

Ne ijedjen meg, ha szombaton esetleg itt találja a Gizi barátnőmet. Én akartam, hogy akkor jöjjön, ha maga itt van. A kórház miatt. Lehet, hogy butaság az egész, de, ha megnyugtat engem, akkor mégis jobb, ha megcsináljuk. Ő itt lesz pár percig a látszatért, s elmegy. Nem veszélyes, egész nyugodt lehet.

Ne hozzon semmit, bort se, cukrot se, édes, igazán ne hozzon semmit sem.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/49. A levél dátumozása a levél irónjával: „jan 7. este”; tollal, rá van még írva – valószínűleg Szabó Lőrinc írásával – az 1931-es dátum. – Az ember a kis Netocskának érzi magát. […] azért is szeretek olvasni, mert akkor minden lehetek, Netocska is, Raszkolnyikov is, Szonja is: Az akkori helyesírással leírt nevű szereplő, Netocska a Nyetocska Nyezvanova című korai Dosztojevszkij-elbeszélés címszereplője; Szonja és Raszkolnyikov Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének szereplői. – Gizi barátnőm: Vagy a kötetünk 2. számú levelében emlegetett személy, vagy Vékesné Korzáti Erzsébet korán tüdőbajban elhalt Lali bátyjának szintén tüdőbeteg felesége (lásd kötetünk 64. számú levelének jegyzetét); esetleg a kettő azonos is lehet.

 

 

269.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. január 16.

 

Tüdőosztály „C” pavilonban keressen. Hogy melyik szobában, magam sem tudom. Most indulok, és még gyorsan értesíteni akartam. 15-i levelét megkaptam.

Csókolja

Bözsi

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/50. A levél dátumozása a levél irónjával: „I. 16.”. – 15-i levelét megkaptam: Szabó Lőrinc 1931. január 15-én írott (kötetünk 118. számú) levelét nyugtázza.

 

 

270.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. január 22.

 

Kedves Lőrinc, végtelenül, de végtelenül sajnálom, hogy annyira elhagytam magam a múltkor. Mennyi bajod van, és én még szaporítom. Bizony borzasztó az a sok baj, ami van a világban. Nem is akarlak vigasztalni. Mit is mondhatnék? Kár, hogy az ember nem tudja jobban túltenni magát rajta. Na, mindegy, majdcsak elmúlik az élet. Nem írok sokat, nem tudok. Tegnap, épp mikor a levelet megkaptam, helyeztek át másik szobába (13) az épületben, a legjobb szoba. Sokkal jobb itt. Majd meglátod szombaton. Fogunk majd sétálni a kertben. Könnyen megtalálsz, a bejárattól jobbra az első ajtó a 13. Kérlek, ha jössz, tegezni foglak, és te is tegezz és ne csókolj kezet. Majd megmagyarázom. Nincs semmi különösre szükségem. Na jó, ne haragudjon és nem akarom, hogy törje a fejét, hoz nekem egy kis süteményt. Olyant, ami eláll pár napig. Azt hiszem, cukrászdában kimért teasütemény jó lesz. Apró darabkák, és nem baj, ha már pár napos. De elég belőle 10-15 deka is, mert kiadós.

Pá, nagyon várom a szombatot, és ha még egy levél jön, az is nagyon jó lesz.

Bözsi

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/51. A levél dátumozása a levél irónjával: „jan 22.”. – Nem akarom, hogy törje a fejét, hoz nekem egy kis süteményt: Szabó Lőrinc 1931. január 20-i (119. számú) levelében ezt kérdezi: „Írd meg őszintén, kell-e valami hasznos dolog, hogy azt vigyek.”

 

 

271.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. január 28.

 

január 25.

Édes szívem, meg kell írnom, hogy nagyon megkínoztál szombaton. Egész éjjel nem tudtam aludni, visszagondoltam a szavaidra, nagyon csúnyákat mondtál nekem. Csak emlékezz vissza. Én azért nagyon szeretlek, de elkeserít ez a sok gyanúsítás. Minek ez mindég? És éppen most, mikor olyan melegen, szeretettel gondolok rád, és sokszor reménykedve képzelem el, hogy itt a kórházban mégiscsak össze fogom szedni magam, meghízom, idegileg megnyugszom, és talán lesz egy kis örömöd bennem. Milyen nehéz nekem, hogy ne a legpesszimisztikusabban gondolkozzam, illetve: lássak mindent. Most látom, hogy 5-6 sorral feljebb milyen hibát követtem el. Ez is csak idegességem jele.

 

 

január 26.

Tegnap nem tudtam folytatni az írást. Mikor odáig jutottam, hogy most megpróbálok sok mindent megmagyarázni, egyszerre láttam, milyen hosszúra nyúlna, mennyire messziről kellene kezdeni. És egyszerre éreztem, hogy nem tudnám úgysem teljesen megcsinálni, hogy érthető legyen. Esetleg újabb félreértésekre adna alkalmat. Nagyon elkedvetlenít az is, hogy tulajdonképpen ismerhetnél már, tudhatnál rólam mindent.

 

 

január 28.

Nem volt semmi különös, hogy elmentél. Jöjj csak be szombaton, csak arra kérlek, nyugodtan és csöndesen beszélgessünk. Gondolj arra, hogy ha nem vagyok itt nyugodt lelkiállapotban, nem hízhatok, és annál tovább kell itt maradnom. Ne bolygassunk most semmi kérdést. Hisz én is csak azért akarok mindent kikapcsolni, hogy hamar és alaposan összeszedjem magam. Kérlek, értsél meg végre.

Szervusz, csókollak

Bözsi

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/52. Most látom, hogy 5-6 sorral feljebb milyen hibát követtem el. Ez is csak idegességem jele: A „reménykedve” szót eredetileg úgy írja, hogy „rénykedve”; csak a naplójegyzetrész átolvasása után javítja ki. – Nem volt semmi különös, hogy elmentél. Jöjj csak be szombaton: Szabó Lőrinc 1931. január 27-i (121. számú) levelének kérdésére válaszol: „szeretném tudni, hogyan úsztad meg szombaton a kérdezősködést.”

 

 

272.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. január 29.

 

Most este van, a lányok kimentek, más szobákban hancúroznak. Egyedül vagyok itt benn, egy rosszul lévő kis beteggel. Hét óra van, már vacsora után, esti alváshoz készen ülök az ágyban. Le akartam feküdni, de rád gondoltam és elővettem a leveled, hogy újra átolvassam. Most jó, megnyugtató volt olvasnom, s amint olvastam, hogy ölelsz és csókolsz, a számat, a karomat, éreztem végig a szád puha simogatását. Én is sokszor, este, ha lefekszem, de máskor is, elképzelem, végiggondolom az első találkozásunkat. Milyen sokáig lesz!? Nem hiszem, hogy innen kimehetek.

Tudod, olyan furcsa, hogy te még szeretsz engem (te mondod). Milyen sok szép fiatal lány, asszony van. Talán sokan, jobban, forróbban is tudnának szeretni, mint én. Nehogy azt hidd most, hogy én nem szeretlek (te, nem merem végiggondolni, hogy most milyen forrón tudnálak szeretni), de annyi bajod van velem.

Jaj, olyan bolond vagyok, magam sem tudom, mit kellene csinálnom. És ha még tudnám biztosan, hogy örülsz nekem néha!

 

 

január 30.

Édes szívem, este 7 óra van, fél óra múlva Tannhäusert fogom hallgatni a rádióból. Nagyon jó lesz. Rád fogok gondolni. Most nem is akartam mást mondani, csak ezt. Csak jólesik leírni neked. Szeretlek, nagyon jó ma rád gondolni. Egészen szorosan hozzád simulok gondolatban. Olyan erősen gondolok erre, hogy egy-egy pillanatra szinte érzem a bőröd magamon. Ezt a papírt nem fogom elküldeni, különben is már késő, holnap itt leszel nálam. De ha odaadom, megmutatom, nehogy megbánjam! Most a fülemre tettem a hallgatót és már játszanak. Most kezdődött. Édes-búsan, halkan hangzik, és most a vénuszbarlangi rész. Most lefekszem és behunyom a szemem. Ha a zenét (Tannhäusert) hallgatom, az te vagy. Csak megcsókolhatnálak holnap! Látod, most le merem írni, ha itt vagy, nem merem mondani. Tudod, miért. Édes, most kezdődik az első felvonás.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/53. Most este van, […] elővettem a leveled, hogy újra átolvassam. […] s amint olvastam, hogy ölelsz és csókolsz, a számat, a karomat, éreztem végig a szád puha simogatását: Szabó Lőrinc 1931. január 27-i (121. számú) levelének becézéseire válaszol ezzel: „Csókolom a szádat, kicsit, nagyon, egészen, a nyelvedet, a szemedet, a másik szemedet, a hajadat mindenütt, a homlokodat, arcodat, nyakadat, a melledet, mind a kettőt, a hasadat, karodat, végig-végig, a combodat, a hajlásaidat, térdedet, bokádat és ölellek mindenütt, kedvesem”. – Fél óra múlva Tannhäusert fogom hallgatni a rádióból: Richard Wagner operája mindkettőjüknek kedves műve volt; a január 30-i, pénteki rádióműsor szerint 19 óra 10 perckor „A m. kir. Operaház előadását ismerteti és az előadás színlapját felolvassa Riedl Klára.”; 19 óra 30-kor „A m. kir. Operaház előadásának közvetítése. Tannhäuser. Dalmű 3 felvonásban. Szövegét és zenéjét írta Wagner Richárd. Fordította id. Ábrányi Kornél és részben Várady Sándor.”

 

 

273.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. február 11.

 

hétfő délután 3 óra

Kedves szívem, ma először fekszem kinn a kúrafolyosón. Mielőtt írni kezdtem volna, a cukrod eszegettem, mellettem feküdt a Pickwick Club. Majd később olvasom. Most írok a blokkodra a ceruzáddal. Ezekben mindben te vagy itt velem. Nagyon szeretek olyan ceruzával írni, ami tőled van. Ez a mostani kissé új. Jobban szeretem, ha többet használsz el belőle, s úgy kerül hozzám, akkor többet lett volna a kezedben. De így is jó fogni, olyan sima, mint az ujjad.

Kár, hogy már régebben nem jöttem ki ide kúrázni, itt jó csend van, a levegő is jobb, és egyedül vagyok. Egy csapat veréb csipog itt a bokrokon. Szemben velem, a lejtős réten gyerekek ródliznak, s a fogaskerekű jár le s fel a hegyre. Kétszer ültünk mi is rajta. Az elsőre nem szívesen gondolok, de a második kedves volt. (Eddig ettem a cukrot, most fogyott el, és most megcsókoltalak.) Milyen kedves voltál szombaton, és milyen boldog voltam. [A lap további része leszakítva.]

 

 

hétfő este 8 óra

Csak öt óra telt el, hogy az előbbieket leírtam, és most estére teljesen megváltozott a hangulatom. Délután nagyon jó volt csöndben rád gondolni, reménykedtem, tervezgettem. És mikor az utolsó sort délután leírtam, letettem a ceruzát, behunytam a szemem és sokáig visszaidéztelek magamban. Aztán addig gondolkodtam, míg egészen elszomorodtam (meg is tudnám magyarázni), és most estére a legnagyobb nyugtalanság van bennem. Türelmetlenség, kedvetlenség, elégedetlenség, reménytelenség. Legjobb lenne meghalnom, érzem most. Rettenetesen nem bírom már az ittlételt. Hazamenjek? Az se lesz jobb. Ne haragudj! Téged nagyon szeretlek. Talán azért is nem tudok már itt nyugton lenni, nem hiszed el nekem, muszáj, hogy kikapcsoljalak, ha hízni akarok, de ha olyan vagy, mint szombaton, és ha utolsó leveleidet olvasom, nem tudok itt nyugodtan feküdni. Csodálom, hogy te ezt nem érted meg! A múlt héten fogytam negyvenöt dekát. Hisz neked akarok hízni, mennyit kértelek, ne akarj olyant, ami itt most lehetetlen. Most aztán már annyira szeretnék veled lenni, hogy félek már, nem fog sikerülni a hízás. Nagyon rosszul alszom. Sokat álmodom rólad, s reggelre fáradtan, kedvetlenül ébredek. Tele vagyok panasszal, alig tudom magamban elnyomni azt a gondolatot, hogy fogom magam, s megyek ki innen. Rém elkeserít, hogy nem sikerül meghíznom, ahogy szerettem volna. Nem, azért ne hidd, hogy téged okozlak, csak mindenesetre nyugodtabban kellett volna viselkedned. A másik lapon aláhúzott sorokat ne vedd szemrehányásnak. Nagyon kedves, drága voltál szombaton. Szeretlek, és már alig tudok itt lenni. Jaj, olyan nehéz leírni, megmagyarázni, úgy szégyellem magam. Most beveszek két brómot és próbálok aludni. De nem hiszem, hogy sikerül, mert rád kell gondolnom. Undok vagyok, ugye, már, hogy annyit mondom, hogy szeretlek, de most nagyon jólesik leírnom. Nem is igaz, olyan nyugtalan leszek utána.

 

 

kedd este 8 óra

Ismét elmúlt egy nap. Az éjjel meghalt a 63-as szobában a régi szomszédnőm. Irigylem, ő már túl van mindenen. Még sohasem voltak ilyen érzéseim a tüdőbajjal kapcsolatban, mint most. Sokszor eszembe jut mostanában, én is úgy fogok-e meghalni, tüdőbajban? Nem is bánom, csak egy kicsit még élni szeretnék, ha rövid ideig is. Én úgysem leszek egészséges öregasszony, aki kiegyensúlyozottan néz majd vissza a fiatal éveire. Vagy megbolondulok?! Csak valami lenne, de így rossz.

Ma nagyon csúnya, ködös idő volt. Éreztük is mindannyian. Rossz hangulat az egész vonalon, és most estére mind meg vannak bomolva, hancúroznak, kiabálnak, komédiáznak, hogy belébetegednek.

Nem tudom, amit írok, hogy küldöm el. Félek, hogy valaki kíváncsiságból felbontja. Ha feladom, ne várj már a héten levelet, nem merem itt senkire bízni. Olyan ez a hely, mint a bolondokháza, de hisz erről meséltem eleget.

Jó volna egy kicsit boldognak lenni. Sokszor ábrándozom, ha sok pénzem volna, mit csinálnék. Jaj, de szeretném én jól kibeszélni magam veled. Tudod, hogy én úgy érzem sokszor, hogy hiába minden, mi, te meg én, sohasem tudunk zavartalanul, egészen feloldódva, egymásban megbízva egymáséi lenni. Ez nem a mostani hangulatom, nehogy azt hidd.

Szombat óta egyformán gondolok rád, szeretettel, vágyakozva. Szervusz mára, mindjárt oltanak. Holnapra várom a leveled. Nem merek a szolga kezére nézni, ha hozza a leveleket. Megismerem messziről a tiedet. De jó lesz szerdán, de soká lesz szombat.

 

 

szerda délután 2 óra

Keddi leveled megjött. Ma nyugodt vagyok, igyekszem ezt a hangulatom megtartani. A héten már nem írok. Ne feledd, hogy nehéz feladnom. Ha van időd, írj. Szombaton várlak. Szeretlek.

B.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/55. Feltehetően az 1931. február 11. szerdai zárást fogadhatjuk el, erre utal Szabó Lőrinc február 10-i (124. számú) levelének visszaigazolása is. – Pickwick Club: Charles Dickens (1812–1870) regénye. – Holnapra várom a leveled […] Keddi leveled megjött: Szabó Lőrinc 1931. február 10-i (124. számú) levele.

 

 

274.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. február 25.

 

A héten semmi esetre sem megyek ki, talán a jövő héten sem. Úgy látom, az orvos nem akarja még, hogy kimenjek. A múlt héten csak 30 dekát híztam. Tehát még maradok, hogy meddig, nem tudom. Nietzschét megkaptam. Köszönöm. Sajnálom, hogy fáradtál. Persze, örültem. Szombaton várlak. Pá, csók.

B.

 

Nincs kedvem írni, ne haragudj.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/54. A múlt héten csak 30 dekát híztam: Szabó Lőrinc 1931. február 27-i (128. számú) levelében erre a kis értesítésre válaszol lelkesedéssel: „kis levelednek is örültem, hogyne! Ha szeretsz, akkor minden jó, – akár sokat írsz, akár keveset, akár semmit. Az új 30 dekának is örülök; milyen elkésve értesülök én az ilyen nagy eseményről!”

 

 

275.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. március 1.

 

Még egy hétig maradok

B.

 

napokban írok.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/59. Az eredetileg keltezés nélküli sorok utólagos dátumozása a gépirat 57. oldalán: „1931 márc. 12?”, de ez semmiképpen sem lehet helytálló; a március 2-ára, hétfőre datálható részletes levél ezt magyarázza majd: „Tegnap behívatott az orvos”; az értesítést valószínűleg vasárnap küldte ki valakivel. – Még egy hétig maradok: Szabó Lőrinc az ebből következően elmaradó találkozásukra utal 1931. március 2-i (129. számú) levelével: „nem akartam ezt a délutánt másutt tölteni, eljöttem ide a kávéházba, ahol együtt lettünk volna. A leveledet megkaptam ugyan; mégis eljöttem. Hátha… Képtelenség, tudom, de ez is jó.”

 

 

276.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. március 2. hétfő

 

Drágám, mégis maradtam egy hétig (maga is ajánlotta). Az orvos is rábeszélt, s bennem is volt egy kis hajlandóság, bizonyos ok miatt, másrészről pedig nagyon szeretnék már kinn lenni (maga és Bandi).

Tegnap behívatott az orvos (miután én bejelentettem, hogy hétfőn megyek), s azt kérdezte – a legnagyobb meglepetésemre –, miért akarok én elmenni. Teljesen abban a hitben voltam, hogy az időm lejárt, s mennem kell. Valahogy így alakult ki bennem ez az érzés. Azután még nagyobb meglepetéssel hallottam a következőket: hogy ő sokkal többet várt tőlem, én, úgy látszik, teljesen megfeledkeztem az első beszélgetésünkről. Ő napról napra várta, hogy én fogok szólni, hogy na, hát lenne valami mondanivalóm a számára, hogy ő azért van itt, hogy a betegek mindenféle panaszaikkal hozzá forduljanak. Ő megmondta nekem, hogy mással állunk itt szemben. Az én tüdőbeli állapotom szóra sem érdemes, minden panaszom neuraszténiás tünetekre vall. Hogy ő abban is segítségemre akart lenni, de én nem jelentkeztem.

Az igazat megvallva én azt hittem, ő már rég elfelejtette azt a beszélgetésünket, amiről magának is szóltam. Részint ha arra gondoltam, hogy beszéljek vele, a legtöbbször értelmetlennek találtam. Nem láttam a célt. S aztán, a beszélgetések félreértésekre is adnának alkalmat. Neked is, nekem is – én úgyis mindenben kételkedem –, talán másnak is? Ebben a pillanatban nem is tudom biztosan, ki az a más, és mennyit számít az.

De most nem folytatom ezt, majd szóval elmondom a többit. Most úgy tervezem, hogy e hét végén, szombaton, vagy pénteken, ez magától függ, délután kimegyek úgy, ahogy most hétfőre megbeszéltük. Ödönnel úgy beszéltem meg, hogy vasárnap reggel megyek haza, nem is kell bejönni értem. Most már mindenem benn van, amiben kimehetek, csak ruhát nem hoztak, ez nem nagy baj, mert pongyolában is mehetek bunda alatt, csak kávéházban nem találkozhatunk.

Azért azt gondoltam, hogy jönne el maga ide, a fogaskerekűhöz, lehetőleg úgy, hogy nekem ne kelljen magára várnom. Írja meg, előreláthatólag hány órára tud pontosan ott lenni. Tehát: pénteken vagy szombaton (ez maga miatt) 4 vagy ½ 5-re vagy 5-re?

[Négy sor olvashatatlanra törölve]

Ide olyant írtam, amiért, tudom, haragudott volna, vagy hát rosszulesett volna.

Na, pá, viszontlátásig csókolom.

Ha másként akar találkozni és máshol, írja meg, és különben is, ismételje írásban, ami a végleges marad, hátha elfelejtem.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/56. A levél dátumozása a levél irónjával: „Hétfő”; hétfő = március 2.; Szabó Lőrinc pedig „kedd III. 3.” keltezésű (130. számú) levelében válaszol pontról pontra erre a levélre; ez a levél pontosítja az előző, 275. számú levél datálását is ezáltal. – Erre a levélre írja Szabó Lőrinc 1931. március 3-ról autográf módon datált (130. számú) levelében: „Ma megkaptam részletes leveledet”. – Tegnap behívatott az orvos […] ő napról napra várta, hogy én fogok szólni, hogy na, hát lenne valami mondanivalóm a számára. […] Az én tüdőbeli állapotom szóra sem érdemes, minden panaszom neuraszténiás tünetekre vall: Szabó Lőrinc idézett, 130. számú levelében erre válaszolja: „Mit beszéltél tulajdonképpen a doktorral? Beszéltél? Mondd el, ha akarod, a dolgunkat.” – [Négy sor olvashatatlanra törölve]: Szabó Lőrinc idézett, 130. számú levelében erre kérdez rá: „Csak az ijeszt, hogy vajon mi lehet, amit kitöröltél és ami »fájt volna« nekem? És mi az a »más«, akit vagy amit te sem ismersz, és akinek nem tudod a fontosságát?”

 

 

277.

Budapest, Szent János Kórház,
1931. március 4. szerda

 

Kedves Lőrinc, most már nem írok többet. Pénteken kimegyek, ½ 5-re a fogaskerekűnél várom, ha tud, ott lesz, ha nem, hazamegyek és majd más napon találkozunk. Ez most már végleges. Csütörtök délelőtt megkapja ezt a levelet, még válaszolhat rá, pénteken megkapom. Fel is hívhat telefonon (a 563-64). Persze a telefonban óvatosnak kell lenni. Csak valahogy jelezze, hogy a péntek ½ 5 (ha kések, ugye, vár?!) a fogasnál magának megfelelő. Pénteken én mindenképpen kimegyek.

B.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet erős megfázással került a Szent János kórházba, majd ugyanott a tüdőosztályra; 1930. december elejétől 1931. március elejéig tartózkodik itt; Vékesné Korzáti Erzsébet levelei éppúgy hiányosan maradtak fenn, mint Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek küldött levelei (lásd kötetünk 111–131. számú leveleit és jegyzeteiket). A Vékesné Korzáti Erzsébet keltezett levelei alapján dátumozzuk kiadásunkban Szabó Lőrinc leveleit is.

Ms 6310/57. A levél dátumozása ugyanazzal az írással: „szerda”; a levél egyértelműen Szabó Lőrinc 1931. március 3-i, keddi levelére válaszol. – Pénteken kimegyek, ½ 5-re a fogaskerekűnél várom: Szabó Lőrinc 1931. március 3-ra datálható (130. számú) levelére válaszolja, ott Szabó Lőrinc ezt írta: „Lehet, hogy a pénteki kijövés nagyon jól alakulhat. Ma csak ez látszik jónak (a szombat nem), és mihelyt biztosat tudok, megírom. Kár, hogy ruhád nincs; de így is megoldható minden. Helyes, a Fogaskerekű induló állomáson; ¾ 5-re jöjj ki. Tehát a mostani helyzet szerint péntek, de, mondom, még írok részletesebben”; 1931. március 4-i (131. számú) válaszában pedig ezt rögzíti: „Kedves lánykám, még mindig a péntek délutáni találkozó látszik legjobbnak; maradjunk e mellett […] Találkozunk a fogasnál”, azaz a kórház bejáratához közel.

 

 

278.

Budapest, 1931. március 19.

 

Szeretem.

Édes szívem, ágyban fekszem, beteg vagyok. Rád gondolok. Nagyon szeretlek. Nagyon messze van még szombat. Szomorúan nézek ki az ablakon. A kis mandulafa száraz ágait már bearanyozza a napfény, de a szomszédos villa teteje még havas egy részen. S a szobában is barátságtalan tél van. Csak nyár lenne már. Ma rossz napom volt, vagy van. De rád nagyon szeretettel, melegséggel gondolok. Milyen jó hozzád menekülni a sok gondból, rosszból. Milyen őrült pillanataim is azok, amikor el akarlak, el akartalak hagyni. Biztosan nem voltam olyankor észnél. Hát mi lenne, ha te sem lennél! Hogy örülök, hogy semmi bolondságot nem csináltam, pedig sokszor közel voltam nem egyhez, hisz tudsz ezekről. Most már biztosan nem is szeretnél. Ugye még szeretsz? Most már akkor is foglak szeretni, ha te nem is szeretsz. Klárit is szeretem, pedig ő nem szeret engem. Mit gondolsz, szeretett egyáltalán? Különben nem is kell felelni. Mindegy. De valamikor mégiscsak szerethetett, legalábbis törődött velem. Nem baj. Azért szép volt. Elmúlt. Hát istenem, az ember fiatalsága is elmúlik, de semmit sem von le az értékéből az, hogy elmúlt.

Te, hogy van az, hogy én annyira észreveszem, hogy alakulok hozzád, a gondolkozásmódodhoz, és nem tudok védekezni ellene. Erről már egyszer beszéltem neked. A kórházban. Emlékszel? Nem bánom, csak nem értem. Te, én nagyon buta vagyok. Nem tudom kifejezni, amit gondolok. Most, mikor az előbbi mondatban írtam, a nagy n-et, pont úgy éreztem, mintha a te kezed mozgott volna. Annyi furcsát összeérzek ilyeneket. Sokszor meg mintha fognád a kezem és vezetnéd írás közben, de nem kívülről fogod, hanem belülről. Nem a fizikai érintését érzem. Mintha a véred lenne a kezemben. A ceruzám egészen elkopott. Meg kell hegyezni. Szombaton elviszem, hogy hegyezd meg. Sokkal jobban szeretem, ha te hegyezed meg. Olyan másként tudod megfaragni. Lehet, hogy kinevetsz ilyesmiért, de nem is hiszed, mennyire benne tudsz lenni egy ilyen ceruzahegyezésben.

Ez nem levél, csak úgy beszélgetek hozzád. Egyedül vagyok, és semmihez sincs kedvem. Az előbb azon gondolkoztam sokáig, hogy miként lehetne mégis összeütni számomra egy kis lelkiegyensúlyt. Ennyi bajjal, szegénységgel, reménytelen jövővel. Tudja, kérem, olyan kis masszív lelkiegyensúlyt gondolok, ami nem borul fel egykettőre. Mert hiába papolok én, mint a múltkor is, hogy tudom már, mit kell tennem. Jaj, de gyönge talajon áll ám ez.

Csütörtökön reggel van. Megyek be a városba. Még előbb meg akartalak csókolni, így, a papíron. Pá. Milyen hülye szó az, hogy pá. Egyáltalán, hogy szervusz, meg isten vele, minek az?! Hát csak abbahagyom a beszélgetést.

 

Ms 6310/64. A levél dátumozása ugyanazzal az írással: „szerda”, a gépirati másolat is ezt az olvasatot erősíti; de ugyanez a szó olvasható úgy is, ahogy mi közöljük: „szeretem”; a levél kezdete mindenképpen szerda, mivel a záradékban azt írja Vékesné Korzáti Erzsébet: „Csütörtök reggel van.”; a levélre Szabó Lőrinc március 20-i (133. számú) levele válaszol. – Nagyon messze van még szombat: Szabó Lőrinc 1931. március 20-án írott (133. számú) levelével válaszol: „Holnap 4-kor a rendes helyen találkozunk. Én is nehezen vártam a szombatot.” – Ez nem levél, csak úgy beszélgetek hozzád: Szabó Lőrinc idézett 133. számú levelében így válaszol: „nagyon-nagyon megörültem ennek a levelének. Milyen jó hallgatni ezeket az írott beszélgetéseket! Csak még több nyugalom, még több csöndesség, kedves! Segítsünk egymáson, még jobban is, mint eddig!”

 

 

279.

Budapest, [dátum nélkül]

 

„Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.”

Nem tudok más verset elolvasni, csak ezt. De közel fekszik hozzám, de átérzem!

Milyen régen olvastál nekem verseket. Milyen régen meséltél a filozófusokról. Egyszer én az út mentén a földön ültem, s te előttem állva beszéltél. Milyen hosszú az este és az éjszaka így egyedül. Mennyit lehetne beszélni.

De hiszen milyen boldogság ezeket a verseket olvasni. Itt van a Fülledt levegő Dehmeltől. Az Ördögorom csárdában fordítottad. S hogy a fülembe cseng a hangod, mikor skandáltad:

 

Lánykám, gyönyöröm,
az lesz csak öröm stb.

 

Hiába, csak nem alszom el. Ha itt volnál, nyakad alá csúsztatnám a karom.

Itt egy Lenau-vers. Svábhegy. És megint visszaértem Camões-hez. Hogy mélyed belém minden betűje. „Mit mondasz, szív? – Szeretek, mindörökké.”

Látod, így szerelmeskedem én véled.

Vajon mit fogsz írni holnap?!

Nagyon okos leszel? Kis barátodnak fogsz nevezni és csöndesíteni fogod a szerelmemet.

Ne félj!

Én félek attól a levéltől. Tudom biztosan, hogy nagyon okosan fogod magyarázni, hogy mi a leghelyesebb az adott körülmények közt.

Jól tudom én azt úgyis!

Jobb szeretném, ha gyöngéd és vigasztaló lennél.

Csak már reggel lenne. Jönne a postás.

Egyszer, ez már régen volt. Mikor hazajöttem a kórházból, és te, azt hiszem, először voltál utána nálunk. Akkor, mikor elmentél, megcsókoltam a padlón a lábad nyomát, olyan kis poros körvonala a cipődnek ott maradt a padlón. Aztán, önkéntelenül letöröltem a szám, mert poros lett. S újra lehajoltam, még egyszer megcsókoltam a földet, s hagytam, hogy a por a számon maradjon, sőt, vigyáztam, hogy le ne dörgölődjön. Milyen hülye vagyok, mi?

Lehet, hogy már azóta nem is szeretsz! –? Szerda óta. De biztosan emlékszem rá, mikor a Berkenye uccában elváltunk, még azt mondtad, hogy szeretsz. Talán megijedtél a múltkori sírásomtól. Persze, azt tudnod kéne, hogy én már nagyon régen ugyanúgy sírok sokszor délután egyedül. És majdnem olyan volt, mint egy képzelődés, hogy te ott tartasz a karodban és vigasztalsz. Látod, akkor nagyon-nagyon kedves voltál. Akkor nagyon éreztem, hogy őszinte az a pár szó, amit mondtál. Csak kár volt olyan hamar olyan okosakat is mondani. Hisz tudom én azokat mind. Magam is elmondom magamnak sokszor. Hát nem nagy baj, azért én épp olyan nagyon szeretlek. Csak egy kicsit később mondtad volna.

 

Ms 6310/63. A keltezés nélküli levél négy, számozatlan lapból áll, Szabó Lőrinc a gépiratban a közölt sorrendben állította össze. – Remény, mit remélsz?: Luiz de Camões (1525–1580) portugál költő szonettjének Szabó Lőrinc által készített fordítása a Halhatatlan szerelem című antológiából; lásd még kötetünk 114. számú levelének jegyzetét; az antológia életrajzi része megjegyzi: „Itt közölt szonettjének fordítása német közvetítéssel készült.” (i. k. 130) – Itt van a Fülledt levegő Dehmeltől: Drückende Luft; Richard Dehmel (1863–1920) német költőt a fiatal Szabó Lőrinc nagyra becsülte; több versét lefordította, ezt a fordítását nem veszi be utóbb az Örök Barátaink című műfordítás-gyűjteményébe. – Ördögorom csárda: Kedvelt budai kirándulóhelye Szabó Lőrincnek és barátainak; lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését; valamint a Különbéke kötet A szomorú tavaszhoz című versét. – Lánykám, gyönyöröm, az lesz csak öröm stb: Charles Baudelaire (1821–1867) L’invitation au voyage című versét Szabó Lőrinc fordításában Útra-hívás címmel közli az idézett antológia. – Itt egy Lenau-vers. Svábhegy: Nicolaus Lenau (1802–1850) Szív az éjszakában (Winternacht) című versét Szabó Lőrinc fordításában közli az említett antológia, Szabó Lőrinc Lenau több versét fordította, ezt a fordítását sem veszi be utóbb Örök Barátaink című műfordítás-gyűjteményébe; a helyszínre tett utalás kapcsolatot teremt kettejük együttléte és a vers között. – Mikor hazajöttem a kórházból: Az utalás szerint a levél a kórházi hónapok után íródott, de már némi emlékező távlatból.

 

 

280.

Budapest, 1932. október 23.

 

Lőrinckém, vasárnap délután van. Egyedül vagyok, és a versed van előttem. Ne gyűlöld magadat. Nem érzed, hogy benned van az örökkévalóság? Te, aki Szókratészt sirattad, Platón eszméin lelkesedtél, Dantéval voltál a pokolban, Schopenhauer pesszimizmusában megsemmisültél, megérezted Nietzsche Übermenschét. És gondolj a klastrompusztai harkályra is. Nincs abból is benned valami? A világ összes gyötrelmét és minden gyönyörűségét érezni és érzékeltetni tudtad. Nem része vagy valaminek. Teljessége, egésze vagy. Vagy ha része vagy a világnak, akkor is abban a kis részben benne van a mindenség. Nem látod magadat?! (Mondd, a nap tud önmagára visszasütni?)

Én tudom, hogy ki vagy te. Hisz sokszor elvittél magaddal utaidra. Sokszor szédültem ott, ahol te bátran mentél. Nem bírtam lélegzeni. Botladoztam, de oly nagy volt a nyugtalanság, a vágy bennem, hogy megértselek, hogy csak mentem. Most azt mondom, minden fáradtság, minden fájdalom megérte.

És nem vagyok fáradt, hanem bízó és remélő.

 

Ms 6310/60. A versed van előttem: Őszi ég alatt, megjelent a Pesti Napló 1932. október 23-i számában a 34. oldalon. – Szókratész […], Platón […], Dante […], Schopenhauer […], Nietzsche: Róluk beszélt Szabó Lőrinc leggyakrabban Vékesné Korzáti Erzsébetnek, küldött róluk és tőlük írásokat előzőleg a kórházba. – A klastrompusztai harkály: Utalás klastrompusztai együttlétükre; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint a Vékes Endrének írott emlékező levelet, kötetünk 319. számú levelét.

 

 

281.

Budapest, 1933. január 7.

 

Lemásolom, amit napok óta egy noteszbe írok.

 

 

január 3.

Higgye el, drágám, magának már nincs szüksége rám, s ezt a tudatot elviselnem lényem legszebb része – ami magából szállt belém – fogja segíteni.

 

 

január 4.

Nagyon egészséges ez a pár napi önként vállalt száműzetés. Az utóbbi időben már túlságos volt az a hatás, amit rám gyakoroltál.

 

 

január 5.

Ma már világosan látom előre, meddig lesz rám szüksége. Most csak azt kell eldöntenem magamban, hogy arra az időre mellette maradjak-e vagy sem? Lesz-e majd erőm a kellő pillanatban elmenni? Tudok-e ezzel a tudattal olyan maradni, mint voltam?

 

 

január 5. 10 óra

Ma még szeret, de holnap már nem fog. Ha bármilyen gondolatod is támadna ellenem, csak azt mondom: arra is gondolj, lehet-e az, mikor oly sok van már bennem belőled. Hisz különösen az utóbbi években csak belőled táplálkoztam, csak általad. Talán ez is volt már a baj. Hisz végül már nem tudtam két sort leírni, hogy elolvasván ne állapítsam meg a te hatásodat (mégpedig erőset). Nem tudtam másként érezni, gondolkodni, nézni. Annyira átszálltál belém, hogy ha ellened támadt valami gondolatom, azonnal megbüntetett érte a te lelked része, amit magamban érzek.

 

 

január 5. délben

Csak egyet lehet ellenem felhozni. Ebben vagyok önző, hogy nem várom ki a percet, amikor elfordulsz tőlem. (Lehet hogy megvárom.)

 

 

január 5. délután 6 óra

Künkelt másolom. Klastrompusztán írt részhez értem. Klastrompuszta! Lehetek én még olyan boldog? Még ha Velencébe viszel, sem. Pedig én már akkor is éreztem az előszelét mindennek, amit ma már világosan látok. Talán épp azért voltam oly boldog, mert még egyszer akartam az lenni veled. Már hosszú idő óta mind búcsúcsók, búcsúölelés volt minden csókom. Mikor nem értetted a sírásaimat, erre gondoltam. Ha visszagondolsz, kell, hogy rájöjj. Hányszor öleltelek úgy, mint aki arra gondol: hány perc még az elválás előtt? Mióta ezeket írom, most az első eset, hogy majdnem elsírom magam. (A másolás is nagyon nehéz.)

 

 

január 5. este 8 óra

Olyan kész, egész bennem minden, csak beszélni róla, s még leírni is világosan nagyon nehéz, mert még nagyon is hozzád vagyok nőve.

 

 

január 5. este ½ 11 óra

Már sírok, fogom ezt a noteszt a kezemben, és sírok. Borzasztóan gyengének, kicsinek érzem magam. Hogy hozzam már rendbe az életem? Lesz-e erőm megcsinálni, amit úgy érzek, meg kellene.

Könnyen gondolhatsz arra, talán nem is szeretlek. Mi az, hogy szeretni? Megérteni a másikat, az érdekeit a saját érdekeimmé tenni, hibáit, gyengeségeit is megérteni. Ez megvan, de nem tudom folytatni. Nem vagyok angyal, nem tudom tenni. Itt fekszik még ebben a büdös pincelukban két ember, aki tőlem vár sok mindent, s én azt is rosszul csinálom, mert éjjel csak sírni tudok a problémáimon. Nappal meg úgy járok, mintha tojástáncot járnék. S beteg is vagyok, az állás sem fog sikerülni, már látom előre.

 

 

január 5. éjjel 12 óra, a sírástól lecsillapodva

Azt hiszem, a lényeg ez: Úgy érzem, kiszolgáltam az időmet maga mellett. Nagyon szép volt, nagyon sokat kaptam, nagyon boldog és boldogtalan is voltam. Mintha tovább nem tudnék magával menni, vagy legalábbis nincs bátorságom hozzá. Úgy érzem, magának most kezdődik az élete. Az eddigi csak előjáték volt. Szívem, maga még oly fiatal! Meglátja, 20 év múlva igazat ad nekem. Én gyönge vagyok erre az útjára kísérni. Most magának valami új kell. Friss és vidám lélek. Én most oly fáradt vagyok. Ez ma még nincs így, nem is látja, de holnap már így lesz. S én félek a holnaptól.

 

 

január 5. éjjel 2 óra

Hiába, nem tudok aludni. Rosszul vagyok. Iszom vizet, s próbálok mégis.

 

 

január 6. reggel

Ma reggelre meg sem tudok mozdulni az ágyban. Heves fájdalmat érzek a derekamban minden mozdulásra (alig tudom másolni).

 

 

január 6. dél

Amint látja, ezzel telt el egy hetem. Ilyenféle gondolatok variálódtak bennem. Még nem tudok találkozni magával. Várjunk, mi lesz? Úgyis most még beteg is lettem s rettenetes feszültség van bennem az állásügyem miatt is.

Ha tud írni nekem, írjon, ha nem, majd én fogok, amint külső dolgaim (állás, betegség) elintéződnek. Csak arra kérem, objektív legyen, ha ír is, és ha majd találkozunk is.

És ha már nem akar látni, akkor csak azt mondom a jövőre vonatkozólag: igyekezzen lelkileg kiegyensúlyozódni.

Én úgy képzelem: vannak egyszerű emberek, kevésbé értékesek, értékesek és rendkívüliek. Szeretném tudni, miért árt egy rendkívülinek, egy tehetségesnek a kiegyensúlyozottság? Sőt, én azt hiszem, akkor még különbül tudja a dolgát végezni.

Valamit kérek is. Ha lehet, küldjön nekem egy könyvet Bergsonról(?). Nem saját munkáját, hanem róla magáról valamit. Van nekem olyan kis „Kultúra-kiadás”, ha ilyenfélében kapna hasonlót.

Szeretettel

Bözsi

 

 

január 8.

(Mindenesetre volt valami, ami kirobbantotta ezeket belőlem.)

Mielőtt feladnám, még ideírom, hogy átolvasván az egész levelem, úgy érzem, nincs bátorságom találkozni magával. Ha beleéli magát az én érzéseimbe, megérti, miért.

 

Ms 6310/66. A levélen autográf datálás a január 7., de a levél záradéka január 8-án íródott, valószínűleg az elküldés előtt. – Künkelt másolom. Klastrompusztán írt részhez értem: Valószínűleg ez az a füzet, amit közösen fordítanak Máday István sorozata számára; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, és ennek jegyzetét. – Itt fekszik még ebben a büdös pincelukban két ember, aki tőlem vár sok mindent: A férje és a fia, az Eszter utcai szuterénben, ekkor tehát még biztosan ott laknak. – Az állás sem fog sikerülni: Feltehetően már ekkor készül nevelőnői állásba az individuálpszichológusok segítségével; ez majd csak szeptember 1-től következik el, amikor Kálmánékhoz költözik; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és ennek jegyzeteit. – Egy könyvet Bergsonról […] olyan kis „Kultúra-kiadás”, ha ilyenfélében kapna hasonlót: Bergson (1859–1941) francia filozófus iránt érdeklődik; az említett a Kultúra és Tudomány sorozat, ebben jelent meg René Gillouin: Henri Bergson filozófiája, fordította: Farkas Zoltán, Franklin Társulat, Bp., 1914. első, 1920. második kiadás.

 

 

282.

Budapest, 1933. január 17.

 

Három nap óta valami levélírási kényszert érzek magamban anélkül, hogy valami határozott mondanivalóm volna. Ma reggelre aztán annyira nyugtalanítóvá vált ez bennem, hogy felültem az ágyban, fogtam a tollat s elkezdtem írni azzal az elhatározással, hogy írom, ami eszembe jut.

Nagyon jó volt szombaton Budakeszin. Megint olyan jó közel éreztelek magamhoz, igazán sokszor azt hiszem, valami labirintusban megyünk, s ha jó szorosan fogjuk egymás kezét, könnyebben kitalálunk. Még azt is gondolom sokszor, hogy talán sok mindenért bűnösöknek érezzük magunkat, s felmentést szeretnénk kapni, nem is annyira másoktól, mint saját magunktól. Én, magam részéről már biztosan tudom, hogy nagyon magamra hagytak, már mióta az eszemet tudom, s én magam nem tudtam csak a jó hatásokat kiválogatni, amik értek. Itt-ott kézen fogtak ugyan, de nem volt erős kéz soha. Azt látom, hogy a legtöbb ember jó erősen belekapaszkodik valamibe, s amellett kitart. Amiről a múltkor beszéltem, az úgynevezett „rögeszme” a fontos. S ha mégis baj van, azt is tapasztaltam, hogy a legtöbb ember talál valami mentséget a maga számára (a sors, az isten akarata stb.), csak annak jaj, aki magát okolja mindenért. S hogy én ezt leírom, ez persze, hogy azt jelenti, hogy az utóbbi csoportba sorolom magam.

Csak belekezdtem az írásba, de abba is hagyom. Nagyon nyugtalan vagyok, s nem tudok rájönni, miért. A másik oldalra leírom azt a két „verset” és elküldöm, amit most írtam, hátha megnyugtat. Mindenesetre hasonlít valami elintézésre. Úgy látszik, sok elintézni való dolgom lenne, amikhez nem tudok hol hozzáfogni.

A Nyugatot, mit gondol, nem hagytuk a múltkor a tejcsarnokban? Mert hazaérve láttam, nincs nálam. Ha lehet, hozza el magával csütörtökön.

Szeretettel üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/67. Leírom azt a két „verset” és elküldöm: A versek Szabó Lőrinc átiratában is szerepelnek a levelek utólag átgépelt szövegei között: Ms 1375/2. 82–83.; mi Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása alapján közöljük a verseket, lásd kötetünkben a Vékesné Korzáti Erzsébet versei és prózai írásai a harmincas évek első feléből című fejezetben a harmadik és negyedik verset.

 

 

283.

Budapest, 1933. február 15.

 

Kedves Lőrinc, ma hallottam, hogy csütörtökön ünnep van. Így valószínű, ez a nap magának nem megfelelő velem találkozni. Részemről szombatra tehetjük át, s ha ez megfelel, szombat lévén, három órakor a Bucsinszky vidékén leszek. Ha azonban nem volna szabad ez a napja, kérek valamilyen értesítést. Szerdán 5-6-ig Babánál leszek. Jó volna, ha felhívna, de ha nem lehet, írjon. Más napon nekem nagyon nehéz volna. Most újból járok a tanfolyamra, ami már nem fog sokáig tartani, legalábbis ebben a formában nem, és nekem most határoznom kell, megyek-e velük vagy sem?

Nagyon sokat gondolok magára, a Nyitnikékre, talán még egy versének sem örültem úgy, mint ennek. És most azt mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok. Mit mondhatok még? Gondoljon ezekre az utóbbi igazán gyönyörű szép délutánjainkra, én nem tudom, hogy maga is úgy megérezte-e ezeknek a különbségüket [sic!]? Kellett hogy megérezze. Én azt hiszem, hogy nagyon sok éven át, talán mióta a világon vagyunk, építettük magunkat, sokszor sírva szedve le a rossz köveket, s raktunk újakat, hogy így tudjunk érezni. S most nem csak szerelemre gondolok, s nem csak kettőnkre. Kiviszem a világba is, más területre is átragad ez. Ma már jobban merünk szeretni, jobban merjük kinyitni (nyitnikék) a szívünket. Persze, nem kell méricskélni, itt vagyok egészen. Nem nézem, mit kapok érte, s ez az, a szeretetben annál többet kapsz, mennél többet adsz.

Viszontlátásra, drága, kedves barátom,

a maga nagyon boldog

Böskéje

 

Ms 6310/68. Csütörtökön ünnep van: 1933. február 16-án temették a Genfben elhunyt gróf Apponyi Albertet; lásd még kötetünk 143. számú levelét és jegyzeteit. – Bucsinszky: Budapest egyik irodalmi kávéháza, a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán. – Baba: Dr. Luka Istvánné Steyskal Baba. – Újból járok a tanfolyamra: A Máday-féle individuálpszichológus-tanfolyamra; utóbb Szabó Lőrinc külön tanfolyamot kért kettőjük számára; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és ennek jegyzetét. – Nyitnikék: Szabó Lőrinc verse a Pesti Napló 1933. február 12-i számában a 19. oldalon jelent meg.

 

 

284.

Budapest, 1933. március 31.

 

Kedves Lőrinc.

Nem emlékszem, hogy pontosan megbeszéltük volna a holnapi találkozót. Azt tudom, hogy sétát terveztünk. Ezért én nem is fogok lemenni, hanem fenn várom magát. Mégpedig nem is a szokott helyen, hanem a Szemlőhegy ucca felső részén az utolsó padon. Remélem, nem téveszti el. Nem ott gondolom, ahol a Vérhalom ucca kereszteződik, hanem azon is túl. Jártunk már arra, amikor a kiserdőbe mentünk, ott kellett befordulni balra, jobbról pedig egy nyílt réten át a Dunára lehet lelátni. Négy órától várom. Ha esne, a „Svájci nő” vendéglőbe ülök be.

Szeretettel öleli

B.

 

Még egyszer, külön ölelem a születésnapján.

 

Ms 6310/69. Szemlőhegy ucca […] „Svájci nő” vendéglő: Még mindig az Eszter utcai táj. – Külön ölelem a születésnapján: Szabó Lőrinc 1900-ban március 31-én született.

 

 

285.

Budapest, 1933. április 2.

 

Édesem.

Ma elővettem a Halhatatlan szerelem könyvet, hogy elolvassak egy-két Browning-verset. S ezeken a sorokon akadt meg a szemem:

 

Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; mig
ketten vagyunk a világban,… stb.

 

Rettenetes riadtan eszméltem rá, hogy hisz én is ezt csinálom folyton. Menekülök tőled (de mit ér?), s ugyanakkor úgy harcolok érted, ahogyan csak tudok. Hiába, nem tudok elintézni a magam számára egy csomó kérdést, ami mind zavarólag hat.

Na, de olvasom tovább a verset, (olyan ez, mintha itt feküdnél – mert ágyban vagyok – mellettem, s együtt olvasnánk)

 

Már félek, az életem kudarc,
s valóban, mint egy végzet, olyan:
akárhogy igyekszem, hasztalan –
de mi kár, ha vesztes e földi harc?!
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd föl könnyed, ugorj, kacagj,
ha elestél, ujrakezdeni:
e hajsza az Élet, ennyi csak!… stb.

 

Milyen szép, és milyen igaznak érzem. Rád gondolok sokat, a tegnapi beszélgetésünkre. Látod, most kaptam, ettől a Browningtól, s így megy tovább a láncszem: nekem megfogja valaki a kezem, én fogok meg egy kezet, ami felém nyúl, és így tovább. Így kell valahogy összefogózni. Hogy közben sokat tévedünk, megbotlunk, s talán bántunk is másokat? Még mindég megbocsájtható, ha mégiscsak az „ideál” felé megyünk vagy vágyódunk. Hány könyv, vers és próza volt neked is vigasz, ahova segítségért fordultál. Te is majd hány embernek leszel, és már biztosan vagy is vigasztalás. Csak visszaadod, amit kaptál, továbbadod. És te már tudod, milyen jó az, kapni, mikor szükséget lát az ember. És nem lehet az jó érzés számodra, hogy tudsz adni?

A mai versed két utolsó sora:

 

s ha megvakít is az irigy sors,
ezt soha már nem veszi el.

 

Nem, akármi lesz is, nekem is részem marad már, amit tőled kaptam.

Még egyre figyelmeztetlek, amire, úgy látszik, nem elég, bármennyiszer teszem is: sajnálj, ha olyan vagyok, mint szombaton, mikor elváltunk. Megint csak a te szavaidból idézek:

 

sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!

 

Szervusz, nem írok tovább. Tudom, hogy nagyon szeretlek. Kedden, ha lehet, jöjjön nagyon korán.

B.

 

Ms 6310/81. A dátum nélküli levelet datálja pontosan a „mai vers”-re való utalás: az idézett sorok a Trieszt előtt című versből valók, amely a Pesti Napló 1933. április 2-i számának 17. oldalán jelent meg. – Halhatatlan szerelem: Szerelmi költészet antológiája és albuma, lásd még kötetünk 114. és 279. számú leveleit és jegyzeteit. – Hogy elolvassak egy-két Browning-verset: Robert Browning (1812–1889) angol költő idézett versét (Life in a love) a kötet Babits Mihály fordításában közli Élet a szerelemben címmel.

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet csehszlovákiai útinaplója*
(1933. augusztus)

[Eleje egy hosszabb beszámolónak, amely egy két-három hetes felvidéki-csehországi utazás emlékeit próbálta megőrizni. Az út Pozsonyt, a Vág völgyét, Stubnyafürdőt, a Tátrát érintette, majd bejárta majdnem a tejes Csehországot keresztül-kasul, s a Szász-Cseh Svájcon át Drezdába is elvitt. Az eredeti napló, úgy látszik, elveszett, elejéről tisztázatnak látszó másolás maradt meg.]

 

 

augusztus 1.

Indulás 7.15-kor a prágai gyorssal. Nagyon szép volt Visegrád környéke. Mindenféle kirándulások emlékei. Nagymarosnál elhagytuk a személyvonatot. Egy óra alatt megállás nélkül a határon. Kényelmes vám- és útlevélvizsgálat. Egy kis folyó a határ. Búcsú, integetés a katonáknak.

Most már minden cseh, ½ 11-kor Pozsonyba érkeztünk. Csomagok a ruhatárban. Villamoson magyar kalauz útbaigazít, 29 éves, még nem volt Pesten, szeretne feljönni. Bata-ház. Színház. Séta a Duna-parton. Kis parkban medencében a vízben lubickoló gyerekhad. Kirakatnézegetés a belvárosban, szűk, németes uccák, boltíves átjárók. Mihály-kapu a nagy toronnyal, kávéház az emeleten. Az áruk, mint otthon, vagy még magasabban. Csalódás a nagy Bata-ház megnézésénél, ordenáré tömegáruk, olcsók csak. De persze ez még vidék, Prágában valószínűleg Bata is kitesz magáért. Gyümölcspiac, ez is drágább. Szép autóbuszok a vásárosoknak. „L” jelzésű autóbuszon át a városon a nagy Duna-hídon, amely engem a kölni Rajna-hídra emlékeztetett. Tág panoráma, nagyszerűen látszik a négyszögletes vár. A túlsó parton liget és vurstli. Ez a kalauz is magyar, az autóbusz a BESZKÁRT tulajdona. Petržalka unalmas, nagy, falusias kültelek. Az autóbuszmegálló végállomásától 7-8 percre laknak Józsiék. Csak ¼ órára mehettem be hozzájuk. Nagy hőségben vissza az állomáshoz. Közben vettem 55 deka őszibarackot 5,50 čK-ért. Ebéd kutyafuttában (húsleves, disznókaraj) a vasúti vendéglőben. Ruhatár, és a gyors máris indult, 1.35-kor, kellemes hűvös esőben Žilina (Zsolna) stb. felé. Gyönyörű kocsiban ülök, ízlik a barack, boldog vagyok, nevetek. A táj kezd hegyi jellegű lenni, lassan emelkedünk, mindjárt beérünk a Vág völgyébe. ½ 3-kor ledűlök a díványra.

 

 

4 óra

Már régen a Vág völgyében haladunk. Az imént hagytuk el Trencsént. A város fölött meredek hegyen igen jól karbantartott romjai vannak meg a régi várnak, különösen az érkezési oldalról fantasztikus látvány a meredek sziklákon zegzugosan mindenfelé húzódó sok várfal. Nagyon szép virágos pályaudvarral jelezte fürdőhelyi kiválóságát Trencsén. Rögtön utána a szintén virágos Trencsénteplic következett, az egész peront nagy vitorlavászon borította a csendes eső miatt. A Vág egészen mellénk kanyarodott, a hegyek is közel húzódtak, csak a szűkülő folyóvölgyben sárgállanak a tarlók. Sok a krumpli. Az aratással itt még csak félig-meddig vannak készen. Ebben a percben futottunk el Ilava alatt: jobb felől magasan a hegyen egész ijesztő volt, szürke, kietlen, kaszárnyaszerű nagy fegyház többemeletes épületcsoportja. Senki se mondta, mégis ráismertem, hogy ez az!

Helyenként különös ipari üzemeket látunk, jó volna tudni, mi micsoda? Az eső elállt, derülni kezd. A Vágon most egymás után mentünk át fél perc alatt, a vonat részegen dülöngézik (alig tudok írni), követve a folyó kanyargását. A kilátást minduntalan elvágja egy-egy fenyős hegyoldal, de az az oldal, amerre a folyó csíkja fénylik, szabad marad. Itt már szegényesebbek a házak és a falvak. Kezdődnek a faházak és a kőkerítések. Egész sereg furcsa, majdnem toronyszerű fűzfát láttunk egy szigeten, a táj egyre szebb, a hegyeket az erdő, mint sárgával tarkázott, vastag, göndör, sötétzöld gyapjú takarja. Egyre több a zabvetés. Rengeteg építkezés. Itt meg épp egy híd négy íve épül, messzire látszik a négy sárga félkör. Most megyünk az étkezőkocsiba valamit enni.

 

 

½ 6 óra

Uzsonnáztam. Az étkezőkocsi nagy, szabad ablakán gyönyörű volt a kilátás. Megint volt egy-egy várrom. A Vágon már tutajt is láttunk. Aztán beértünk Žilinára. Nagy vasúti csomópont, szennyes és érdekes ipari nyüzsgés. Fél órát vártunk, az étkező továbbment Tátra felé. A nap kisütött, a vidék gyönyörű. Most már igazán vadregényes hegyek közt járunk. Egy sziklán új rom, éppoly repedezett és zord, mint a kő, amellyel egybeépült. Rögtön utána híd és alagút. És csak azután látjuk, hogy az eddigi hegyvidék nem is volt igazi a mostanihoz képest. Folyton kanyargunk, a Vág velünk tart, mindenütt hegyek és erdők leírhatatlan változatosságban, s mindenütt fűrésztelepek, sárga farakományok. A felhők mindenütt a hegyen ülnek. Ruttkát félkörben és félelmesen sötéten ülik körül azok a nagy hegyek, amelyekről az imént beszéltem, fölöttük szakadozott fellegek közül megint kisüt a lenyugvó nap. Azért írok ilyen rosszul, mert sajnálom az időt a papírtól, nézni is szeretnék, jegyezni is. Elhagytuk Túrócszentmártont. Az állomás mellett vurstli körhintával. Nagyon rendes épületek. Erős, egészséges lakosság. Magosan járunk, hűvös van.

 

 

Stubnya, augusztus 2., délelőtt 9 óra

A nagy fürdőhotel fehér teraszkávéházában reggeliztem. Sajnos, szitál az eső. Kint park, csaknem teljesen zárt négyszögben kiképzett főtér szökőkúttal, padokkal és piros vasasztalokkal. Lassanként begyűlnek az emberek, zene is szól. Kevés a nyaraló.

Tegnap este ½ 7-kor jöttünk ide. A kisebb Savoyban szálltunk meg. Egy ismerőst kellett megkeresni, nagy nehezen sikerült a helyét, a hűlt helyét megtalálni – ugyanis elutazott. Sétáltunk a parkban, megnéztük a mesterséges strandot, és a fürdőhotel díszes éttermében vacsoráztunk. Rántott pisztrángot is ettem, remek volt és drága. (20 čK). Dzsessz is szólt, táncoltak. Megkóstoltam a valódi pilseni sört, kissé keserű. 10-kor felhős ég alatt mentünk haza a szomszédba. Szép, csöndes este volt. A park sötét fái alatt ültünk pár percet. Ma Csorbára akarunk menni, a vonat délben indul, éjszakára valószínűleg visszajöhetünk. 9-től 11-ig olvastunk, alapismereteket arról, hogy milyen viszonyban van a jelenségvilág a valósággal.

Stubnya széles völgyben van, nagy hegyek veszik körül, a fürdő közepén kis patak folyik keresztül.

 

 

augusztus 2. éjjel 11 óra

Ruttkán a vasúti étkezőben vagyunk. Csakugyan megjártuk a Csorba-tavat. Délben felültünk a gyorsra, ugyanabba, amelyben tegnap Stubnyára érkeztünk. Ruttkát egy óra alatt bejártuk, vettünk ebédet, majd felszálltunk a kassai gyorsra. A Vág völgyének most haladtunk a legfelső és legszebb részén. Nem is próbálom részletezni, olyan isteni volt. Fél órát aludtam is, és épp akkor ébredtem fel, amikor egy óriás fenyvesen… – (abbahagyom, mert e pillanatban kidobtak bennünket az étteremből: bezártak, elment az utolsó gyors is, a mi vonatunk pedig csak ½ 1-kor indul Stubnyára.) – …szóval egy fenyvesen ment át a vonat és a sötétzöld erdő egyszer csak megszakadt, és két-három hegyoldal teljesen lekopasztva állt előttünk. Rendkívül érdekes látvány volt messziről a rengeteg lehántott szálfa, amint a lejtőn, fejjel a völgynek fordul-

 

[A napló folytatása itt hiányzik; az elveszett rész bizonyára a tátrai kirándulás leírása volt.]

 

…gyors és ¾ 10-re befutottunk Ruttkára, amelyet már úgy ismertünk, mint a tenyerünket. Most itt rostokolunk a váróteremben, és várjuk az éjfél utáni személyt Stubnya felé. Mindenki alszik, magam is félig szunyókálva írok. Most három széket összetolok, s én is lefekszem egy órára.

 

 

augusztus 3.

Tegnap éjjel ½ 2-kor értünk haza Stubnyára. Reggel az idő barátságosabb volt, a felhők közt itt-ott kék foltok. Sütkéreztem a kúrhotel előtt, aztán nagyot sétáltam a hatalmas parkban. Nem egy patak van itt, hanem 3-4, vagy pedig egy, de az össze-vissza kanyarodik. Sok ember a park főterén, zene, nyugalom, igazi nyaralóhangulat.

Délben megint a már ismert 11.56-os gyors vitt be Ruttkára. Ebédet vettünk: szalámit, sajtot, barackot. A vonaton ettünk. Mentünk a lengyel határ felé, egyre szebb hegyi tájakon át, az… [hiány]… Český-Těšínt, egy nagyobb határvárost, majd Bohumínba, a régi Oderbergbe értünk. Itt újra láttunk lengyel vasutasokat és vonatot. Még Leningrádba is szóltak feliratok, utasítások. Ez a Bohumín egy nagy átjáróház Cseh- Német- és Lengyelország között. A sínek közti peronon hosszú asztalra kikészített uzsonnakávésor várt, becsomagolt túrós tésztával. Nagyon jó…

 

[A feljegyzések itt megszakadnak. Aztán:]

 

…[in]dultunk ¼ 1-kor tovább Blansko felé, a tegnap este már látott gyönyörű völgyön át. Kilenc alagút volt útközben. ¾ óra alatt megérkeztünk [nyilván Brünnből]. Blanskoban egy cseh–francia házaspárral közösen felmentünk autón, szép, erdős, völgyes vidéken át a Macocha-hegy óriási cseppkőbarlangjainak a bejáratához. Az autóút 7 km.

Bosszankodtunk, hogy 20 korona személyenként a belépti díj, de utólag azt mondhatom, hogy igazán megérte. Részletezni nem lehet, amit láttam, a nagyszerű utakkal felszabdalt barlangok és folyosók végtelen sokaságát, az egyes pontok gazdagságát, az óriási cseppkövek meglepő formáit, gazdagságát, finomságát, csodálatos alakzatait és azokat a pompás fényhatásokat, amelyeket villanylámpák mesteri elhelyezésével itt elérnek. Hideg volt bent, vezetőnk mondta, hogy télen-nyáron kb. 8 °C a hőmérséklet. A hegy roppant üreg-labirintusát még nem tárták fel egészen, s mi mindössze egy részét néztük meg, de ez is eltartott 1 ½ óráig. Legjobban lenyűgözött egy 80 méter mély szakadék, amelynek az aljára bukkantunk ki a föld alól. Mikor e szakadék alján egy másik sziklafolyosóba ment a csoportunk, ott meg folyó és csónak várt. És most fantasztikus utazás kezdődött a föld alatt: ijesztő és vad kanyargás a nedves sziklák rendetlen ívboltjai alatt, motorbúgás, minduntalan nagy üregek nyílnak jobbra-balra vagy fölfelé, pokoli kürtők, fények és árnyak leírhatatlan játéka, igazán mesébe illő tükröződések a kristálytiszta vízben, helyenként reflektorok és csodás cseppkőképződmények, végtelen változatosságban és gazdagságban, s mindenek felett: fantasztikus ragyogás a vízben, amelybe búvárok mélyen lent is nagy villanylámpákat helyeztek el. A víz helyenként 40 méter mély, legtöbbször azonban csak olyan, mint egy pataké. A lámpák gyúltak előttünk és kialudtak mögöttünk, s így ment ez 700 méteren át folyton ezen a földalatti patakon, a Punkván.

Közben egyszer ki is szálltunk, és megnéztük a legszebb termet, a Masaryk-termet. Mindenki nagyon sajnálta, hogy végül mégis el kellett hagynunk ezt a minden színpadnál érdekesebb és szebb mesevilágot. A kikötőnél láttam egy csónakot, aminek nagyon stílszerűen Styx volt a neve. Milyen meleg volt odakinn! Az autóval ezután egy másik völgybe tértünk be, és megnéztük a szintén impozáns, de sem nagyságban, sem változatosságban ez előző barlanghoz nem fogható Katalin-barlangot. Verklis koldus a bejáratnál, és oranzsádos ember.

Autón vissza az állomásra. Kb. 2 óra várakozás, nem érdemes itt maradni, ¼ 6-kor a gyorssal, részben már ismert vidéken át indulunk Pardubitz felé, Hradec Královéba. Régen: Königgrätz.

 

 

augusztus 5.

Tegnap olyan útvonalon át, amelyet már láttam, jöttünk a gyorssal Pardubitzig, ott rögtön csatlakozás volt, és ¼ 9-re ide értünk, Hradec Královéba. Az állomástól messze van a város közepe, autóbuszon kellett bemenni. A Grand Hotelben szálltunk meg. Testileg rosszul voltam, és ez néhány napon át másként is jelentett egy kis kellemetlenséget, de aztán elmúlt az egész. Este a Grand nagy éttermében néztük a táncolókat. Sok katona, sok magyar.

Szombaton reggel bejártuk az óvárost, amely egészen szemetes. A piacon vettem egy különös harisnyastoppolót, egy boltban doublmatt harisnyát (15 čK) és apróságot. Sok kirakatnézés, Bata-bolt. Az újvárosból megnéztük (kívülről) a hatalmas múzeumot, majd egy sereg Bauhaus-stílusú épületet, mozit és fürdőt. A fürdőben manikűröztettem emlékül. Sokszor átmentünk az Orlice hídjain, láttuk a legújabb városrészeket, és meglepett ennek a tulajdonképpen kis ipari városnak hallatlan modernsége, rendezettsége, tisztasága. Itt láttam először Masaryk szobrát. Az JMCA (Joung Man’s Christian Association – Fiatal Emberek Keresztény Szövetkezete) éttermében nagyon jól és olcsón ebédeltünk, magunknak kellett a kiszolgálásunkat végezni. Reggelit a Grand „bar”-jában ettünk.

Egy órakor autóbuszon az állomásra, onnan gyorsvonaton, lassan emelkedő hegyi vidékeken át Trutnovba, majd szem.vonaton Svobodába mentünk. Innen már csak autóbusz vihetett tovább. A végállomás, Janské Lásně (Johannisbad) egyúttal új induló állomás volt: innen, 600 méter magasból drótköteles függővasút (Lanová draha) visz föl az 1350 m magas Černa Horára, Schwarzenbergre. Életemben most mentem először függővasúton. Most már meg tudom érteni, milyen lehet repülőgépen utazni. Teljesen az az érzésem volt, amint a függővasút nyitott ablakában álltam, s visszanéztem az alattam maradó földre, mintha repülőgépen távolodnék. Mind több és több bevetett táblákkal telerakott síkságot, fenyőfákkal megrakott hegyet láthattam be. 3 km-es út alatt emelkedtünk föl a magasba, amely már a Riesengebirgének, az Óriás-hegységnek a területe. Ez a fél-légi utazás különlegességben igazán párja volt a Macocha-élménynek. Az út drága, fölfelé 20 čK.

[A kéziraton beszúrva:] másolás, 1941. november 23.

Fent végtelen és változatos erdős hegyvidék, tele kisebb-nagyobb magaslati szállókkal, ún. Baudékkal vagy boudákkal. Itt csaknem tiszta német a lakosság, közel vagyunk a német határhoz, s minden felirat hivatalosan cseh és német nyelvű. Már a függővasútról láttuk a legnagyobb Baudét, a háromemeletes Sokolovskát, ahol már nem volt szoba, úgy megtelt hétvégi kirándulókkal. Szétnéztünk, és kiválasztottuk lakásul a felső állomástól 5 percre lévő Schwarzschlag Baudét. Itt penziót vettünk 3 napra és pihenni kezdtünk.

 

 

augusztus 6.

Éjjel besütött a hold II. em. kis szobánkba, teljes csönd, még madár vagy tücsök sincs. Hajat mostam a kitűnő lágy vízben. Reggeli szabadban. Ebéd és vacsora bent az üvegverandán. És napközben isteni semmittevés, isteni levegő. Eleinte fáztam az erős nap ellenére, aztán úgy megszoktam, hogy legkönnyebb ruhámban maradtam egész alkonyig. Sok turista jött. Sok fényképfelvételt csináltunk.

 

 

augusztus 7.

Még mindég Schwarzschlag Baude. Az egész napi pihenő mellett már mi is tettünk egy kis sétát ill. kirándulást. A második völgybe, de oly lassan, hogy a ¾ órás út majdnem 4 óráig tartott. Fényképezések, főleg a kis pataknál. Séta a fenyvesek közti alpesi réteken, melyeknek arasznyi vastag fülledt és lucskos mohatakarója van. Elmentünk egész a Kolinska Baudéig, sőt azon túl is egy egész pici, primitív, igazi „Baude”-ba, ahol friss tejet ittunk. Visszafelé sokáig jöttem az erdőben cipő és szoknya nélkül a meleg erdei talajon.

2.-ő [sic!] után ebédeltünk, azután napoztam – majd, mint tegnap is – sétáltunk, a Sokolska előtt leültünk, néztük a hegyi lejtőket és a végtelen kilátást.

Most megint otthon ülünk és írok egy kerti asztalnál, a lenyugvó nap szembenéz velünk félig jobbra, itt van a barna falú, zöld tetejű, fehérablakos Baude, körös-körül sűrű fenyves erdő, elszórt rétek, jobbra lent napozóterasz, előtte hinta, amin én is hintáztam délután, végül észak felé hegyláncok párhuzamos és különböző sötétségű sora mögött van az Óriás-hegység legmagasabb csúcsa, a Schneekoppe. Még az épületek és az ottani Baude is kivehető rajta. Ragyogó idő volt mindeddig. ¾ 7, megyünk vacsorázni. Vajon mi lesz mára? Tegnap rántott ponty volt.

 

 

augusztus 8.

Már megint úton vagyunk. A gyors rémesen kanyarogva és rázva elvitt cikcakkban az egész Óriás-hegység alatt, és most Prága felé fordulunk. ¾ 8 van. De folytatom, ahol tegnap este elhagytam. Vacsorára borjúvese és sertésfilé volt. Utána még sétáltunk a holdfényben. Beültünk a Sokolska éttermébe, a nagy „Baudéba”. Igen elegáns ház. Úgyszólván tiszta cseh, 20%-kal drágább, mint a mienk. Rádióra táncoltak. Ananászt ettünk és kis vörösbort ittunk hozzá. Nagyon szép volt az út hazafelé, a rendkívül erős magaslati holdfényben. Csodálatos csönd, gyönyörű éjszaka. Ez volt a búcsúest.

Reggel későn keltünk, kis eső is volt, aztán félig derűs ég, a fekvőcsarnokban feküdtem, aztán a Baude fölött sétáltunk a fiatal fenyvesben és heverésztem a réten a frissen kaszált jószagú szénában. A lefelé gyorsan eső völgybe is lementünk búcsúsétára, ameddig a tilos vadászterületek engedték.

Ebédre búcsúzásul tortát is ettem. A trutnovi sör is nagyon jó. Szívélyesen elköszöntünk a német háziasszonyunktól. (Anya és 3 lány.)

Következett lefelé a gyönyörű légivasút (12 čK). Leértünk Janské Lázněba, Johannisbadba. Az egyik baudés lány is velünk jött a vonaton.

Lent két órát töltöttünk, bejártuk a kedves fürdőhelyet, szálloda szálloda mellett, villa villa mellett az elnyúlt erdős völgyben.

Szép boltok. Vettem egy fogkefét (8 čK). Láttunk egy temetést is, az egyik szállótulajdonos halt meg. Végül a fehér kúrparkban egy „Magyarországot” vettünk és egy német könyvet. Egy kissé pihentünk, aztán ¼ 5, az autóbusz átrobogott velünk Freiheitba (Svoboda), ami a vasúti végállomás. ½ órát itt is mászkáltunk. Egész kis falu, óriási autóbusz-forgalommal a szomszéd fürdők felé, mindenütt kövezett uccák és többnyire emeletes házak. Különlegesen érdekes volt négy régi német lábas faház egymás mellett. Ez az egész vidék még messze német. A Bata-boltban örömmel láttuk a 40%-os nyári árleszállítást, amely hétfőn kezdődött. Vettem egy üveg fehér cipőtisztítót. Meg egy rossz német dióspatkót.

Személyvonaton átmentünk a 20 percnyire levő Trautenauba (Trutnov). Párás nehéz meleg volt, sokszor visszagondoltam a Schwarzenberg tiszta és hűvös levegőjére. ½ órát jártunk a városban, és oly gyönyörű volt a közepén a négyszögletes ónémet stílű főtér, minden oldalon lábasházak folyosóival közrezárva, hogy majdnem itt maradtunk. A városnak csak 1400 lakosa van. Gyönyörű parkját már nem láthattuk. Remek üzletek, sörgyár, szép kávéház az emeleten. Vacsorát vettünk, füstölt húst, zöldpaprikát, különös füves hegyisajtot, őszibarackot és körtét. És már a robogó gyorson ettük meg.

Most következett a cikcakkos út az Óriás-hegység alatt, amelyet ködösen még messziről láttunk. Az ég kiderült, szép volt a lenyugvó nap vörös korongja. A pályaudvarokon sok a Hitler-ellenes emigráns német könyv és újság.

A táj csodaszép, de legszebb Železný Brod előtt és után volt, ahol vadregényes völgyszorosban 7 alagúton át követtük a Jizera folyását. Nagyobb állomás volt Turnov. Utána már besötétedett. Este 10 óra 13 perckor Prágában leszünk.

 

 

augusztus 9–10.

Be is értünk pontosan. A Wilson pu.-ra futottunk be és a Hoover úti, szomszédos Hotel Wilsonban szálltunk meg, egy elsőrendű szállodában. Még este sétálgattunk a város legragyogóbb pontján, a Vencel téren. Rengeteg óriási és elegáns üzlet, világvárosi fényözön és elegancia, mindezt nem is akarom részletezni. Feltűnő a sok tündöklő kávéház az első emeleteken és a nagyon hosszú és keskeny térnek minden házából oldalt befutó átjárók, tele a (legnagyobb) legragyogóbb üzletekkel. Feltűnő a sok óriási büfé (és) a prágaiak rengeteget étkeznek.

 

[A napló további részei, amelyek Prágáról, a Prága környéki kirándulásokról, Pilsenről, Karlsbadról, Marienbadról, Egerről (Chebről), második prágai tazrtózkodásról, majd Bodenbachról és Drezdáról számolhattak be, elvesztek. Az egész útibeszámoló ismerősöknek és barátoknak is szánódott, innen a hangnem bizonyos személytelensége.]

 

Az útinaplót Vékesné Korzáti Erzsébet kézirata (Ms 6310/70.), illetőleg ennek másolata alapján közöljük; a Szabó Lőrinc készítette gépirat (Ms 1375/2. 96–106.) kiegészítő kommentárjait kurziváltan, szögletes zárójelben közöljük; a helységneveket a szövegben a Csehszlovákia útikönyv (írta Szombathy Viktor; Panoráma kiadás, Bp., 1973., 831.) alapján azonosítottuk és pontosítottuk, bár meghagytuk a német, illetve cseh, szlovák és magyar változatok keveredését. Az utazásra vonatkozólag lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint a Harminchat év, 1. k., 151–156. számú leveleit és jegyzeteiket. – Józsiék: Ismeretlenek, Vékes Endre sem emlékezik rájuk. – Stubnyafürdő […] Egy ismerőst kellett megkeresni, nagy nehezen sikerült a helyét, a hűlt helyét megtalálni – ugyanis elutazott: Anton Strakát keresték, aki az egész utazásukat lehetővé tette; mentegető levelét Janské Lázněba küldi utánuk (az MTA Könyvtára Kézirattárában található, Ms 4686/187.) [a levél jegyzetei: Halaš: František Halaš (1901–1949) cseh költő, verseit Szabó Lőrinc fordítja. – Smrek: Jan Smrek (1898–1982) szlovák költő és műfordító. – Budapesti antológia: Az 1936-ban megjelent Cseh és szlovák költők antológiája, amelyben František Halaš verseit Szabó Lőrinc fordítja]:

 

 

Štubnianske Teplice, 1933. augusztus 6.

Kedves jó Barátom!

Roppantul sajnálom, hogy itt nem találkoztunk, de nem is sejtettem, hogy erre fogsz utazni, hisz a terv másként szólt! Még ha legalább előre értesítettél volna! Nem is tudom kimondani, mennyire örültem volna, ha itt együtt töltöttünk volna egypár napot. Juj, de bosszant a dolog! Annál inkább megörültem kedves soraidnak, amelyeket itt hagytál. Hidd el, bennem is ugyanaz az őszinte, odaadó és mélységes barátság él, amilyet a Te kedves soraidból olvastam. Nagyon boldog vagyok, hogy Téged boldognak látlak, s hogy Neked oly nagy örömöt szerezhettem!

A táviratot is megkaptam, s – ma vasárnap lévén – holnap reggel azonnal táviratilag intézkedem, hogy minden rendben legyen. Prágában Halaš címét tudod. Rajta kívül Palkovič szerkesztő kollégám áll rendelkezésedre, ámbár nem tudom, mikor mégy oda. Palkovič ugyanis aug. 13-án velem együtt Nitrán lesz a Pribina-ünnepen. Magyarázatként megjegyzem, hogy aug. 13–15. Nitrán nagy országos ünnep lesz. Most van 1100 éve annak, hogy Pribina szlovák fejedelem Nitrán felállította 833-ban az első keresztény templomot, vagyis kb. 60 évvel a magyarok bejövetele előtt.

Prágában van még – a Mazáč-féle könyvkiadónál alkalmazva – Jan Smrek, fiatal tehetséges szlovák költő, szerepelni fog a budapesti antológiában is, azt hiszem, 3 verssel. Őt is keresheted az adott címen telefonon; ha találkoztok, üdvözöld nevemben. Írtam Palkovičnak, hogy gondoskodjék róla, hogy prágai tartózkodásodról gondoskodjék. Címe: Dejvice, Velflíkova 4. P. Jól beszél magyarul, Smrek is. Palkovičot különben megtalálhatod, illetve a legkönnyebben érdeklődhetel utána a külügymin. sajtóosztályában, ez a Dejvice városrészben van, 7 sz. villamos visz oda.

Remélem az Óriáshegységben jól érzed magad, s hogy ott is olyan nagyszerű idő van, mint itten.

Kívánom a legjobb, legszebb, legboldogabb pihenést és üdülést s maradtam igaz baráti kézszorítással

Straka

 

 

Anton Straka második levele, amelyet a költő családja által őrzött hagyatékában találtunk, már Budapestre érkezik, fogalmazása a szerelmi konspiráció szabályait követi: az utazó költőt egyes számban emlegeti („te is bevártad” stb.), Szabó Lőrinc társát általánosságban üdvözli („szeretettel üdvözöllek szeretteiddel együtt”), hivatalos üdvözlet haza („A Nagys. asszonynak tiszteletteljes kézcsókomat”; lásd még kötetünk 286. számú levelét és jegyzeteit):

 

 

Štubnianske Teplice, 1933. augusztus 17.

Kedves Barátom!

Köszönöm üdvözleteidet. E sorokat már haza küldöm Neked, de mire olvasod azokat, már jómagam is Budapest felé sietek. 19-én du. 5 órakor érkezem s a jövő héten közölhetjük egymással élményeinket. Lapjaidat s üdvözleteidet megkaptam, remélem Te is bevártad a levelemet a Schwarzschlag Baudeban. Remélem azt is, hogy minden teljesen rendben volt, s pihenésedet nem zavarta semmi bántó vagy zavaró körülmény. Hogy minden úgy sikerült s úgy vált be, amint azt terveztük s óhajtottad magad is. Ha reményem bevált, annak különösen örülök.

Az én szabadságom is letelt. Nagyon meg voltam elégedve az idei nyaralással. Jövőre is ide jövünk, Stubnyára, már harmadszor. Nagyon meg vagyunk itt elégedve mindennel. Nekem való, csendes, pihenésre különösen alkalmas hely. Szép túrákat csináltam a Nagy Fátrára, amelyet most már eléggé ismerek: bejártam ezidén az egész gerincet. Isteni volt!

Most már a viszontlátásra a robotnál. Sokat, nagyon sokat gondoltam Rád s megemlékezéseid különösen jólestek. A többit majd élőszóval.

Sok-sok szeretettel üdvözöllek szeretteiddel együtt. Pesten egyelőre megint egyedül leszek, a mieink itt maradnak, amíg az időjárás megengedi, kb. szept. 10-ig. A Nagys. asszonynak tiszteletteljes kézcsókomat, Neked őszinte, baráti kézszorításomat küldöm, s a gyermekeket is csókolva maradtam

teljes odaadással

Straka

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrinchez*
(1933–1949)

286.

Budapest, 1933. szeptember 24.

 

Ejnye, ejnye, szabad egy nátha miatt, mégha egy olyan nagy is, így nekikeseredni! De az vigasztal, hogy érzi is tulajdonképpen, hogy mindezt a nátha csinálja. Vasárnap d.után én is magára gondoltam (a kis kártyát mellékelem). A verset is olvastam, a Sztrakáját is láttam (képét az újságban).

A németkönyv nem jó, más kiadás kell.

Remélem, már meggyógyult.

Már jártam az Izabella uccában, úgy séta közben megnéztem kívülről.

 

[Mellékelt reklámkártyán:]

 

Vasárnap délutáni hangulat Kálmánéknál. A gyerek alszik. Ebben a szobában, ahol vagyunk, a rádió szól. Talán te is hallgatod. Bp. II. műsora. Istenem! Egy ½ órája olvastam el a versedet. Amíg olvastam, ott éreztem magam a zöld nedves mohán. Ijesztően igazán, talán jobban ott voltam most, gondolatban, mint akkor a valóságban.

Milyen régen láttalak! Szeretsz-e még? Olyan más most az életem, olyan mássá kell lennem is, hogy bírjam. Tudok-e majd mégis olyan is lenni, amilyennek neked kell, hogy legyek? Jaj, de nehéz az élet.

 

Ms 6310/83. A Szabó Lőrinc által írott 147. és 148. számú levelek olvasásában felvetettük a lehetőségét, hogy Vékesné Korzáti Erzsébet levele a kettő közé eshet: itt is szerepel a nátha („Ejnye, ejnye, szabad egy nátha miatt, mégha egy olyan nagy is, így nekikeseredni!”), amely a „péntek este” írott levél szerint veszélyeztette másnapi, szombati találkozásukat, erre felelne Vékesné Korzáti Erzsébet „rögtönzött” vasárnapi kettős levele, amire Szabó Lőrinc „hétfő du.” írott (148. számú) levele válaszolhatna: „A szombat estére feltételesen megbeszélt látogatás elmaradt”. A „vasárnap d.után én is magára gondoltam” kitétel nem mond ellent a levél vasárnapi keltének, levelezésükben a ma helyett rendszerint a nap nevét használják, de akár hétfő reggeli üzenet is lehet maga a fő levél. – A kis kártyát mellékelem: A környékre utaló (Elemér = Marek Jenő utca) hirdető cédula két oldalára írott jegyzet; a hirdetés: „Biliárd és ping-gong terem Elsőrendű versenyasztalok VII. Elemér ucca 17.”– A verset is olvastam: Az Óriáshegységre utaló Idegen című vers a Pesti Napló 1933. szeptember 24-i számának 33. oldalán jelent meg; ez az adat segíti a levél datálását. – Sztrakáját is láttam: A Pesti Naplónak ugyanez a szeptember 24-i száma (a 3. oldalon) közli Eduard Benes magyarországi látogatása alkalmából, a képen Anton Straka üdvözli a csehszlovák külügyminisztert. – Már jártam az Izabella uccában: Az Izabella utca közel van Vékesné Korzáti Erzsébet új munkahely-lakásához (Dembinszky utca 4. IV. emelet); meghatározott szabad délutánokon találkozhatnak csak ekkortól kezdődően, valószínűleg egy erre a célra kinézett találkozóhelyre utal Vékesné Korzáti Erzsébet levele. – Vasárnap délutáni hangulat Kálmánéknál: 1933. szeptember elejétől nevelőnőként dolgozik Vékesné Korzáti Erzsébet a Kálmán-családnál; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és ennek jegyzeteit. – Egy ½ órája olvastam el a versedet. Amíg olvastam, ott éreztem magam a zöld nedves mohán. Ijesztően igazán, talán jobban ott voltam most, gondolatban, mint akkor a valóságban: Utalás a nyári közös csehszlovák útjuk jelenetét idéző, Idegen című versre; lásd még Szabó Lőrinc magyarázatát, Vers és valóság, 84. – Olyan más most az életem, olyan mássá kell lennem is, hogy bírjam. Tudok-e majd mégis olyan is lenni, amilyennek neked kell, hogy legyek?: A nevelőnői életre, életmódváltására utal; valószínűleg erre utal vissza Szabó Lőrinc 148. számú levele: „Kedveském, csak legyünk okosak és kitartóak, és majd csak sikerül segíteni egymáson.”

 

 

287.

Budapest, 1933. december 29.

 

Drága szívem, tegnap nagyon boldogtalan voltam.

Csókolom.

 

Ms 6310/71. A levélhez mellékletként egy vers kapcsolódik; kötetünkben Vékesné Korzáti Erzsébet versei és prózai írásai a harmincas évek első feléből cím alatt közöljük, a [Levelek között elküldött versek] ötödik darabjaként.

 

 

288.

Budapest, 1934. február 13.

 

Kedves Lőrinc!

Mit szólna csütörtökön egy kis kiránduláshoz? Ha ilyen szép marad az idő – jósolják, a szél eláll –, jó volna felmenni a Rózsadombra. Most, úgy hallom, a Vérhalom uccáig jár egy autóbusz. Nagyon kedvem volna. Ha magának is, akkor arra kérem, jöjjön ide a Csáky uccába – most ott vagyok – értem. Amilyen korán tud, mert Bandi nem lesz itthon, és így korán mehetnék én is. Hát gondolja meg. Ha nem akar, írjon, még csütörtökön megkapom. Csak még ideírom, hogy nekem nagy kedvem lenne.

Pá, csókolom

B.

 

Ms 6310/75. Csáky uccába: Kékeséknél lakott Vékes Endre (Bandi).

 

 

289.

Budapest, 1934. március 9.

 

Édesem!

Hamar írok neked. Nagyon szeretlek, hiszek neked. Tegnap sokáig Erzsikénél voltam. Sokat sírtam. Ő nagyon jó barátunk. Valami egészen egyszerű dologra nem jöttünk rá, szívem. Arra, hogy a nő biztosan sokat vagy mindent tud rólam, és kíváncsi volt, én milyen képet vágok mindahhoz, amit mond. S ha némely dologban meg is közelítette az igazságot, akkor is szeretlek, bízom benned és hiszem, hogy tudod, mit csinálsz (ha néhol hibázol is még). Persze a seb, amit mégiscsak kaptam tőle, még fáj. De azért szeretlek és mindent úgy akarok tenni, ahogy neked a legjobb. Drágám, énmiattam légy egész nyugodt. Kíméld magad egy kicsit, és ha pihenésre jut időd, ne gondolj másra, csak pihenj. Ne hidd, hogy ez egy hirtelen fellángolás nálam az Erzsike hatására. Így éreztem én akkor is, mikor mindent elhittem annak a nőnek, csak persze borzasztóan fájt a szívem is.

Délelőtt nem tudtam befejezni, most is csak gyorsan csókollak.

Bözsi

 

Szerdán 12 órakor felhívlak.

 

Ms 6310/74. Sokáig Erzsikénél voltam: Kötetünk 146., 157., 293., 294., 302., 303. számú leveleinek azonosíthatatlan személye.

 

 

290.

Budapest, 1934. szeptember 20.

 

Kedves Lőrinc!

Szinte tengerszagot éreztem, mikor a leveled olvastam. Mindenesetre a papírt úgy néztem, mintha valami külön adriai nap sütötte volna. Sőt, e mellett a papír mellett, amire én írok, mintha a tied le is lenne egy kissé barnulva. Én is csak ilyenen írok, mert ez van. Sokszor látom az egész környéket, ha rád gondolok. Hisz voltam ott, és még emlékszem sok mindenre. A leveled nagyon szép és okos és őszinte. Amit nem szívesen olvasok belőle, az sem zavar nagyon, mert úgy érzem, az ilyenek már múló hangulatok csak nálad. Hányd csak ki magadból azt, ami rosszulesik. A gyomrodból is, az agyadból is. Alapjában véve egészséges gyomrod és „agyad” van, azért is tudtál megmaradni ilyennek, amilyen vagy.

Dehogyis nincs az egésznek haszna! Majd a végén fogod megtudni. Hisz azt írod, hogy szép és tiszta és pihentet. Hát csak pihenj. Különben, ne pihenj. Járj, mozogj, fürödj, ha lehet az idő miatt, légy minél többet fürdőruhában a strandon.

Itt Pesten minden a régi. Járok a Ligetbe. Bandinak vettünk könyveket, sokkal többet, mint amennyit gondoltam. Azt hiszem, valami 5-6 db-ot. Én még mindég köhögök és eléggé gyöngének érzem magam, de azt is érzem, hogy már kifelé megyek a bajból.

Szervusz, drágám, örülnék, ha még írnál. Én most a hétfői napot tartottam meg szabadnapnak. De ha más napon érkezel haza, és akarsz velem találkozni, jelöld meg, melyik napom tegyem szabaddá?

Én is sokat gondolok rád és szeretlek

Bözsi

 

Ms 6310/76. Szinte tengerszagot éreztem, mikor a leveled olvastam: Lásd kötetünk 151–154. számú leveleit és jegyzeteiket Szabó Lőrinc abbáziai tartózkodásáról. – Hisz voltam ott, és még emlékszem sok mindenre: Vékes Endre őriz egy abbáziai színes képeslapot, amelyet „Tek. Korzáti Károly úr”-nak küld felesége a Mária utca 23-ba 1918. augusztus 5-én, és amelyet Bözsi aláírással leánya, Korzáti Erzsébet is ellát; a képre ceruzával írták: „itt áztunk”. – Hányd csak ki magadból azt, ami rosszulesik: Szabó Lőrinc gyomorrontására utal, lásd kötetünk 151. számú levelét. – Járok a Ligetbe: növendékével, Kálmán Évával. – Bandinak vettünk könyveket: Tankönyveket, tanévkezdés idején.

 

 

291.

Budapest, 1934. október 7.

 

Kedves Lőrinc!

Tegnap a kezembe akadt a Gyermekvédelem című folyóirat legutolsó száma (szerk. Máday), aminek az első oldalán lévő cikk első soraiban a maga nevét olvastam. Máday hivatkozik egy magával folytatott beszélgetésre, a Kis csirkefogók cikksorozatával kapcsolatban.

Jelentéktelen, de azért felhívom rá a figyelmét.

Sokszor üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/77. Gyermekvédelem című folyóirat […] Kis csirkefogók […] cikksorozata: 1934. októberi számának első oldalán Szeretet vagy szigorúság? címmel Máday István dr. aláírással a következő mottóval indul a 141–145. oldalig terjedő vita: „1934. augusztus 4-én öngyilkos lett a 14 éves Harmat Margitka, mert a szomszédasszonynak eltűnt tíz pengője. A gyermek utolsó szavai ezek voltak: »Te sem bízol bennem, Anyus?« Másnap találkoztam Szabó Lőrinc úrral, a Magyarország szerkesztőjével. Mindketten meg voltunk rendülve a szomorú esettől, és elhatároztuk, hogy mindegyikünk a saját lapjában szóvá teszi az esetet. Szabó szerkesztő kérésére Kodolányi János írt igen szép cikket Háromszor alázd meg magadat címen, melyre S. N. tengerészorvos A kis csirkefogók című cikkel válaszolt. Két héten át folyt a tollharc, mely valóságos nevelési vitává szélesedett ki. A hozzászólások egyik része a szeretetet és a bizalomkeltést, másika a szigort és a büntetést ajánlotta a nevelés módszeréül. Most a Gyermekvédelem veszi át a vita fonalát és néhány olyan hozzászólást közöl, mely, mint reméljük, valamennyi olvasónknak érdeklődésére számíthat.”; A vita a Magyarországban 1934. augusztus 7. és 28. között zajlott, a jelzett Kodolányi-írás név nélkül jelent meg az augusztus 12-i szám 3. oldalán, a tengerészorvosé augusztus 14-én a 3. oldalon; a vitát augusztus 28-án a 7. oldalon zárják le szintén névtelen cikkel, címe: Mire tanítottak a „kis csirkefogók”?, alcíme: Lezártuk a Magyarország nagy vitáját.

 

 

292.

Budapest, 1934. október 23.

 

Kedves Lőrinc!

Náthával, torokfájással ágyban fekszem. Pár napig fenn jártam vele, tegnap reggel lázzal is párosult, de úgy érzem, a rosszabbik felén már túl vagyok. Mégsem hiszem, hogy holnap délután ki tudjak menni. Legyen szíves Mádayt értesíteni, hogy az óra elmarad. Sajnos, nem hiszem, hogy a következőt előbb meg lehetne tartani, mint a legközelebbi csütörtök. Még ha egészségileg jól leszek sem, mert hurcolkodás előtt állunk és segítenem kell.

Egy kinines kábulatomban arra gondoltam, milyen jó lenne, ha maga feljönne meglátogatni engem. De nem lehet, mert biztosra veszem, hogy a háziaknak kellemetlen lenne. Nemcsak azért, mert az egész ház fel van fordítva a hurcolkodási készülődésben, hanem mert minden szobában fekszik egy náthás beteg, s a fenn lévő tagjai a családnak, a cselédet is beleszámítva szintén náthásak, csak még nem lázasok. A kislányt ma el is vitte a nagyanyja. Ő kezdte tulajdonképpen, de ő már jól van.

Mióta beteg vagyok, folyton magára gondolok. Most van sok időm, és egyedül vagyok. Milyen jó, ha az embernek olyan jó, őszinte barátja van, akiről tudjuk, ismer jól bennünket, hisz félig-meddig ő épített minket, azután tudjuk róla, hogy nagyon okos ember, és valami különös tehetséggel nagyszerűen látja a világot. Hát hinnünk kell neki, ha tanácsért fordulunk hozzá. Sőt, ha az ember egészen nyomorultnak érzi magát, s ezt is elmondja, ő igenis van olyan őszinte barát, hogy bevallja: igen, én is így látom, nincs más hátra, kösd fel magad. És hiába, hinnünk kell neki, mert már őt tettük meg az isten helyett magunkban, és icipici önbizalmunkat, maradék életkedvünket is elveszítjük.

Édes szívem, azért ne vegye nagyon a szívére ezeket. Pláne, ha nem az az ember – a sok közül, aki magába fér (maga mondta) – olvassa már ezt a levelet. De hát énnekem az az ember, aki maga pénteken este volt, olyan idegen, hogy én ahhoz nem is tudnék beszélni, csak úgy, ahogy tudtam, vagy hogy nem is tudtam, csak rémüldöztem és hűltem. És másnap elővettem a három abbáziai levelét, és nem értettem, hogy lehet ez a két ember azonos?

Na, jó, hagyom már. Édesem, kérnélek valamire. Jövő csütörtökre lennél olyan szíves utánanézni, hogy Carpenter: Wenn die Menschen seit zu Liebe werden című könyv megjelent-e már magyar fordításban? Nagyon szeretném elolvasni. Ha nem jelent volna meg, vedd meg németben, hisz oly régen olvastunk már együtt valamit.

És most nagyon sokszor csókollak, szeretnék még egy kicsit élni és boldog lenni veled (csak egy kicsit). Azt hiszem, úgyis az az oka mindennek, hogy az ember élni szeretne. De olyan nehéz lemondani.

Bözsi.

 

Ui.: lám, most gyöngítettek el az abbáziai leveleid.

 

Ms 6310/78. Náthával, torokfájással ágyban fekszem: Lásd Szabó Lőrinc 1934. október 25-i (155. számú) válaszát a levélre: „Beteg vagy. Rögtön tudtam, hogy csak ez lehet, mielőtt még kinyitottam a borítékot. S tudtam, hogy vártál vele (az értesítéssel) egész az utolsó napig, mert hátha mégis eljöhetsz…” – Legyen szíves Mádayt értesíteni, hogy az óra elmarad: Kettőjük különórája, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését. – Hurcolkodási készülődés: Ekkor költöznek Kálmánék a Dembinszky utcából a Damjanich utcába; lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, illetőleg Szabó Lőrinc idézett válaszlevelét. – Carpenter: Wenn die Menschen seit zu Liebe werden: Edward Carpenter (1844–1929) kultúrfilozófus 1896-ban megjelent Love’s Coming-of-Age című könyvének fordítását keresi. – Abbáziai leveleid: Lásd kötetünk 151–154. számú leveleit.

 

 

293.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Drágám!

Tegnap futólag olvastam a vasárnapi versét. (Hozza el csütörtökön.) Gyönyörű szép volt! Nagyon fájt a szívem sok mindenért.

[Áthúzva: Holnap] Szerdán este várom az előadáson. Elfelejtettem figyelmeztetni, ne várjon sokat. Tudom, ez az ember ipsz.-nak egy gyenge embere, és hozzá most még nagyon kezdő laikusok számára is szabja a mondanivalóját.

Drágám, a Nyugatot és a Hármaskönyvet, ha lehet, hozza szerdán magával. Csütörtökön nagyon korán szeretnék menni, és este Erzsikéhez. Nagyon kérem, ha csak teheti, tegye szabaddá magát.

Viszontlátásig sokszor üdvözli

B.

 

A Kálmánéknál töltött idő (1933. augusztus 16-tól 1937. szeptember 1-ig) alatt íródott dátumozatlan Vékesné Korzáti Erzsébet-leveleket közöljük. A csütörtöki nap, a kötött szabadnap feltételezteti ezt az időintervallumot.

Ms 6310/80. A levél keddi napon íródhatott, a „tegnap” hétfő, amikor a „vasárnapi vers”-et olvassa, és „holnap”, szerdára várja egy előadásra. – Tegnap futólag olvastam a vasárnapi versét […] Gyönyörű szép volt!: Semmilyen konkrétum nem utal a versre. – A Nyugatot és a Hármaskönyvet […] hozza […] magával: Valamelyik év legvégére vagy elejére utalhat, a Hármaskönyv akkor szokott megjelenni. – Ipsz.: Magyar Individualpsychologiai Egyesület. – Erzsikéhez: Kötetünk 146., 157., 289., 294., 302., 303. számú leveleinek azonosíthatatlan személye.

 

 

294.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Kedves Lőrinc.

Csütörtökön nagyon korán szeretnék menni. Még magát is megelőzném, ha ez a kulcs miatt lehetne. Esetleg a házmesterhez leadnák. Az öregasszonnyal semmi esetre sem szeretnék fenn találkozni. ½ 4-re ott lennék, legalább kipihenném magam, mire jön. Írja meg, lehetne-e így csinálni?

Vasárnap volt egy soron kívüli szabad délutánom, kár, különben maga úgysem ér rá vasárnap. Legyen szíves a receptet, ami magánál van, lemásoltatni, mert Erzsikének vissza akarom már adni.

Viszontlátásra!

 

A Kálmánéknál töltött idő (1933. augusztus 16-tól 1937. szeptember 1-ig) alatt íródott dátumozatlan Vékesné Korzáti Erzsébet-leveleket közöljük. A csütörtöki nap, a kötött szabadnap feltételezteti ezt az időintervallumot.

Ms 6310/79. Kulcs miatt […] a házmesterhez leadnák: Valószínűleg az Izabella utcai találkozóhelyükről van szó. – Erzsike: Kötetünk 146., 157., 289., 293., 302., 303. számú leveleinek azonosíthatatlan személye.

 

 

295.

Budapest, [?] 30.

 

Drága szívem, majd megbolondulok a nyugtalanságtól, amiben napok óta élek. Félek, hogy valami nagy baj lesz. Azazhogy 99%-ig biztosra veszem. Idehaza mindenki kisírt szemmel jár. Azt hiszem K.-nét elbocsájtják – vagy talán már el is bocsájtották – az állásából. Gondolhatod, hogy ez mit jelent! Biztosra veszem, hogy az én állásom is megszűnik ezzel. Rém kétségbe vagyok esve. Most, mikor a nehézségeken túl vagyok – mármint az ittlétem alatti –, és azt gondoltam, most jön egy könnyebb, nyugodtabb élet. És itt van. Ilyen baj! És mennyit készültem Mádayhoz, aki talán mégis tudna hasonló állást szerezni nekem. De rém szégyellnék beállítani hozzá ily hosszú idő elmúltával, s akkor is, mikor bajban vagyok. Legalább egyszer mentem volna el hozzá, amíg rendben (rendben?) voltam. Borzasztóan bánt. Még a Takácsra gondolok. De mily ritkán akad valami ilyen. Én csak olyan helyet tudnék betölteni, ahol individuálpszichológust keresnek. Borzasztó, kérlek, és nincs senki, akivel beszélhetnék. Csak várom a csütörtököt. Itthon még nekem nem szóltak semmit. Csak első nap, mikor kisírt szemmel jött haza K.-né, kérdeztem, van-e valami baj? Akkor habozott és bizonytalan választ adott, valamit motyogott, hogy majd később elmondja. De azóta sem beszéltünk róla, csak az érzéseit az arcából olvasom ki. Látom, hogy már ők is látják, hogy az én szemeim is ki vannak sírva. Szóval egymásra nézünk résztvevően. A cseléd is ma azzal fogadott, hogy nem tudja, mi történhetett az irodában – benn volt tízórait vinni –, mindenki kisírt szemmel jár, senki sem dolgozik, csak úgy lézengenek. Aztán később mesélte, hogy hallotta az ottani szolgától, hogy nagy elbocsájtások, nyugdíjba küldések és fizetésleszállítások lesznek.

A Lali halála is nagyon levert. Sokkal jobban, mint hittem volna. Nemcsak őt magát sajnáltam, hisz neki végül megváltás volt. Vagyis, hogy láttam, mint pusztult el egy rosszul indult, rosszul vezetett élet. Olyan ijesztően világosan láttam, hogy hol volt a hiba, és hiába minden, nekem sem fog sikerülni, és a Bandit sem fogom tudni megmenteni. Jól van, tudom, nem a haláltól. De hogy addig legalább. Jaj, tudom is én. Azt mondják, az élet mégiscsak szép – ebben a percben ugyan alig tudom elképzelni. Nem igaz, mégis el tudom képzelni, de oly borzasztó távolinak látom, félek, már nagyon elkéstem. Kettőt szeretnék most nagyon, vagy azt, hogy hirtelen vége lenne mindennek, vagy a te válladon kisírni magam.

Szervusz, megyek, nem írhatok tovább, dolgom van.

Ölel

B.

 

A Kálmánéknál töltött idő (1933. augusztus 16-tól 1937. szeptember 1-ig) alatt íródott dátumozatlan Vékesné Korzáti Erzsébet-leveleket közöljük. A csütörtöki nap, a kötött szabadnap feltételezteti ezt az időintervallumot.

Ms 6310/82. Félek, hogy valami nagy baj lesz: Kálmánék életében valamilyen anyagi válságra utalhat, Magyarné Kálmán Éva ilyen jellegű veszélyre nem emlékezik. – K-né: Kálmánné. – Még Takácsra gondolok: Takács István individuálpszichológus. – A Lali halála is nagyon levert: Vékesné Korzáti Erzsébet testvérének halála, tüdőbeteg volt.

 

 

296.

Budapest, 1935. március 4.

 

Édes szívem!

Először is meg akarom nyugtatni. Gábori Manyi, aki szombaton Babáéknál volt, nem ismeri Németh Lászlót. Azaz, csak annyira ismeri, hogy a két bátyjának volt a tanára N. L. apja. Ilyenek az emberek. Ha valaki némi hírnévre tesz szert, még a tyúkszemvágója is jogot formál hozzá. Nem is olyan nehéz ezt megérteni. Megbocsájtani meg egyenesen könnyű. Mindenki vágyódik ki a szürkeségből, a színek felé. S akinek nem sikerül, irigy és gyűlölködő lesz.

Tegnap este volt itt Kálmánéknál egy nő, aki kissé ért a tenyérvonalakhoz. Nekem mondott egypár dolgot, ami nagyon találó volt. Azt is mondta, amit már többen is mondtak, hasonlók, hogy nagyon sok minden van a tenyeremben, nagyon változatos életem lesz. Persze, szeretném, ha így lenne, de azt hiszem, ez már a múltra vonatkozik. (A lelkem mélyén igazán, valójában arra vágyom, hogy olyan legyek, azt csináljam, ami annak a legjobb, akit szeretek.) Az életvonalamra azt mondta, hogy nagyon rövid. Ezt is mondták már mások is, és tényleg, magam is látom, hogy úgy a tenyerem közepe felé megszakad. Éppen ezért, drágám, nekem már nagyon sietnem kell, ha egy kicsit élni akarok. Csütörtökön szeretnék elmenni a Belvárosi Színházba. És minél előbb elolvasni a Carpenter-könyvet. Legyen szíves, sürgesse meg már, mert nagyon türelmetlen vagyok. Vagy kérjem kölcsön Mádaytól? Ha nem lehet megkapni, mégis inkább ezt tenném.

Szombaton 11-ig maradtam Babáéknál. Később jött a Manyi bátyja, aki nagyon sokat zongorázott, sok Wagnert is. Táncoltunk is. Olyan jó lett volna, ha ott lettél volna. Meg kell vallanom, nagyon tetszettél a Babáéknál. Hogy hűen fejezzem ki magam, olyan „kedvem tellett az arcodban”-érzéseim voltak.

Hát szervusz, drágám, búcsúzom. Olyan megnyugtató, hogy nem kell sokáig élnem (lásd a tenyérvonal), csak addig még valami jó lenne.

Ölellek

Bözsi

 

Ms 6310/87. Gábory Manyi: Heftyné Gábory Margit Vékesné Korzáti Erzsébet barátnője, a háború után nyugatra távozott. – Babáék: Dr. Luka István és felesége, Steyskal Baba. – Németh László apja: Németh László író édesapja tanár volt. – Kálmánék: Kálmán Imréék, Vékesné Korzáti Erzsébet munkaadói. – Csütörtökön szeretnék elmenni a Belvárosi Színházba: 1935. március 6-án este 8 órakor Meller Rózsi A vallomás című darabja ment, Bárdos Arthur rendezésében, Bulla Emma és Páger Antal főszereplésével. – És minél előbb elolvasni a Carpenter-könyvet: Lásd kötetünk 1934. október 23-i, 292. számú levelét és ennek jegyzetét. – Manyi bátyja: Gábory Pál okl. építészmérnök.

 

 

297.

Budapest, [?] vasárnap

 

Holnap délután nem megyek be a városba. Nem tudom, mi van velem. Képtelen vagyok magával találkozni. Legalább egy hétig ne is írjon nekem. Fel semmi esetre se jöjjön. (Úgysem vagyok egyedül.) Azt kérdezi, honnan tudom előre, hogy ez egy hétig eltart, és esetleg holnapra már elmúlhat? Sokkal jobban a betege vagyok ennek a „hangulatom”-nak, semhogy ne érezném, hogy egy-két napra van szükségem, hogy rendbe jöjjek. Legjobb, amit megtehet, hogy tényleg magamra hagy most egy ideig. Szükségem van rá. Majd én írok.

B.

 

Dátumozott és dátumozatlan levelek együttolvasva egy válságperiódust és az azon való rutinszerű túljutást mutatják; mindenesetre 1935. július 8-án (lásd kötetünk 158. számú levelét) már megszokottan találkozót beszél meg Szabó Lőrinc Izabella utcai találkozóhelyükre.

Ms 6310/85. A dátumozatlan levél akár a következő, 298. számú levélnek is lehet az előzménye.

 

 

298.

Budapest, 1935. április 10.

 

Kedves Lőrinc!

Még nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy találkozni tudjak veled. Ma megkaptam a leveled. Amint kialakul bennem valami bizonyos, értesíteni foglak. Fizikailag is rosszul érzem magam.

Bözsi

 

Dátumozott és dátumozatlan levelek együttolvasva egy válságperiódust és az azon való rutinszerű túljutást mutatják; mindenesetre 1935. július 8-án (lásd kötetünk 158. számú levelét) már megszokottan találkozót beszél meg Szabó Lőrinc Izabella utcai találkozóhelyükre.

Ms 6310/89. A szerelmi válság egy dátumozott darabja. – Ma megkaptam a leveled: Szabó Lőrinc dátumozott levelei között ez nem ismert.

 

 

299.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Ma semmi esetre sem tudok elmenni, mert tegnap voltam szabad. Délután a kisgyerekkel elmegyek hazulról. Nem tartom helyesnek, hogy akár délután, akár este feljöjjön. Szeretném, ha megvárná, míg jobban leszek. Értesítem.

Bözsi

 

Dátumozott és dátumozatlan levelek együttolvasva egy válságperiódust és az azon való rutinszerű túljutást mutatják; mindenesetre 1935. július 8-án (lásd kötetünk 158. számú levelét) már megszokottan találkozót beszél meg Szabó Lőrinc Izabella utcai találkozóhelyükre.

Ms 6310/97. A dátumozatlan levél feltehetőleg az előző, 298. számú levél folytatása. – Délután a kisgyerekkel elmegyek hazulról: Növendékével, Kálmán Évával.

 

 

300.

Budapest, 1935. április 13.

 

Kedves Lőrinc!

Helyesebb, ha csak levélben írom meg, hogy jobb, ha nem találkozunk többet. Megpróbálom valahogy másként alakítani az életemet. Egyedül akarok maradni egészen. Anyagilag még kell kérnem a segítségét, míg Bandi ezt az iskolaévét befejezi. Ne haragudjon, hogy ilyen szűkszavú vagyok, de ezeket a problémákat már eleget megtárgyaltuk.

Sokszor üdvözli

Bözsi

 

Dátumozott és dátumozatlan levelek együttolvasva egy válságperiódust és az azon való rutinszerű túljutást mutatják; mindenesetre 1935. július 8-án (lásd kötetünk 158. számú levelét) már megszokottan találkozót beszél meg Szabó Lőrinc Izabella utcai találkozóhelyükre.

Ms 6310/90. A szerelmi válság újabb dátumozott darabja. – Anyagilag még kell kérnem a segítségét: Más levelekben is visszatérő utalás az anyagi támogatás.

 

 

301.

Budapest, 1935. május 8.

 

Kedves Lőrinc!

Mint közönség meg kell írnom, mily szép volt a Szun Vu Kung lázadása verse – csak most került a kezembe –, persze elsősorban a gondolata tetszett benne. Én már ilyen javíthatatlan vagyok, hogy elsőbbséget adok a szép, építő gondolatú verseknek.

Szeretném, ha nem venné másnak ezt a pár sort: a közönség sorából egy.

B.

 

Dátumozott és dátumozatlan levelek együttolvasva egy válságperiódust és az azon való rutinszerű túljutást mutatják; mindenesetre 1935. július 8-án (lásd kötetünk 158. számú levelét) már megszokottan találkozót beszél meg Szabó Lőrinc Izabella utcai találkozóhelyükre.

Ms 6310/91. Szun Vu Kung lázadása című verse: A Szun Vu Kung lázadása című vers 1935. április 21-én a Pesti Napló 40. oldalán jelent meg. Erre a levélre is utal Szabó Lőrinc 1935. május 15-i (157. számú) levelében.

 

 

302.

Budapest, 1935. május 14.

 

Kedves Lőrinc!

Mégsem merek magával találkozni. Látom, nem értette meg a levelem. Sokszor beszéltünk arról, hogy nem gyűlölettel és haraggal fogunk elválni egyszer. Mikor elolvastam a versét, jó hatással volt rám, segített nekem. Úgy éreztem, örülni fog neki, ha ezt közlöm magával. A telefonálás Erzsike hatása alatti visszaesés volt. Nem akarok közönyt hazudni, még imbolygok itt és ott. Nehéz a dolgom. Ennyi az egész, hogy írtam és telefonáltam.

Imbolygásomhoz tartozik az is, hogy most még elmesélek magának egy kis ünneplését. Az i.p. ankéten Nagy Márta beszélt maga helyett. Nem úgy, ahogy az i.p.-k szerették volna. Valaki (Piklerné) fel is szólalt, hogy úgy gondolták, N. M. majd kifejti, milyen szerepe lehet az i.p.-nek az irodalomban a kultúrválság megoldása szempontjából? Mint ahogyan – folytatta P.-né – gyönyörűen látszik ez meg Szabó Lőrinc gyermeki lírájában, aminél szebbet még nemigen olvastunk stb.

Végül engedje meg, hogy szeretettel megjegyezzem: nem hiszem, hogy megérdemelném, hogy úgy beszéljen rólam, ahogy azt Mádaynál tette.

Bözsi

 

Dátumozott és dátumozatlan levelek együttolvasva egy válságperiódust és az azon való rutinszerű túljutást mutatják; mindenesetre 1935. július 8-án (lásd kötetünk 158. számú levelét) már megszokottan találkozót beszél meg Szabó Lőrinc Izabella utcai találkozóhelyükre.

Ms 6310/92. Látom nem értette meg a levelem […] A telefonálás Erzsike hatása alatti visszaesés volt […] Ennyi az egész, hogy írtam ér telefonáltam: A kötetünk 146., 157., 289., 293., 294., 303. számú leveleinek azonosíthatatlan személye; az említett levél az előző, gratuláló, 301. számú levél; Szabó Lőrinc válaszlevele nem ismert. – Az i. p.-ankéten Nagy Márta beszélt maga helyett: A Gyermekvédelem című folyóirat 1934. októberi számában ungvári Nagy Márta ír cikket Ismerjük meg az emberi lelket címmel, Máday István ebben a témában Szabó Lőrincet kérte fel egy individuálpszichológiai ankéton való részvételre, lásd a mellékelt levelet, mely megtalálható az MTA Könyvtára Kézirattárában, Ms 4684/14. szám alatt [a levél jegyzetei: dr. Karácsony Sándor tanár: (1891–1952) pedagógiai, filozófiai író, egyetemi tanár. – Ligeti Pál: (1885–1941) építész, individuálpszichológiával is foglalkozott, Freud és Adler összevetésével.]:

 

 

Budapest, 1935. április 21.

Mélyen Tisztelt Szerkesztő Úr,

a Magyar Individuálpszichológiai Egyesületben az a terv merült fel, hogy egyszer megvitatjuk, hogy minő szerep vár az i.p.-ra a kultúra válságának megoldásában. Ez, ugye, gyönyörűszép téma? Sajnos, a választmánynak nem volt bátorsága ezt a tárgyat nyilvános ankétra kitűzni, ahogyan szerettem volna. Végre magam is beláttam, hogy a mai viszonyok közt merészség volna ezt nyilvánosan tárgyalni, mert hiába beszélnénk mi csupa okos dolgot, nem akadályozhatjuk meg, hogy valaki hozzászól és politizál, például csak a német és az orosz állapotokat említi; ez már elég kényes és kellemetlen dolog volna a vezetőségre nézve. Ezért zárt körben, az ún. szemináriumban fogjuk ezt a kérdést megvitatni, valószínűleg május 10-én, pénteken este ½ 9-kor a Központi Kávéház (Ferenciek tere) különtermében. Minthogy az irodalom szempontjából is látnunk kell a világválságot, ezért javaslatomra a választmány elhatározta, hogy Szerkesztő urat kéri fel hozzászólásra. A vallás szempontjából dr. Karácsony Sándor tanár, a művészet (vagy a történelem) szempontjából Ligeti Pál fog hozzászólni. A többi hozzászólók magunk közül valók: így nevelési, orvosi szempontból fognak néhányan hozzászólni. Kérem Szerkesztő urat, fogadja el ezt a kis feladatot és kegyeskedjék engem értesíteni, hogy hol és mikor beszélhetnők meg a részleteket. Engem ugyanis mint vitavezetőt nagyon érdekel, hogy mindenki hogyan fogja fel a problémát és szeretném az egészet úgy rendezni, hogy cikksorozat lehessen belőle. Hallgató alig lesz több húsznál, de ez nem baj. Itt inkább qualitásra, mint quantitásra adunk.

Üdvözlettel maradok Szerkesztő úrnak őszinte tisztelője:

Máday

 

 

Piklerné fel is szólalt […] gyönyörűen látszik ez meg Szabó Lőrinc gyermeki lírájában: Pikler Györgyné Reich Emmy (utóbb dr. Pikler Emmi néven neves gyermekgyógyász (1902–1984), ugyanakkor a Magyar Individualpsychologiai Egyesület többször idézett pénztárkönyvében Dr. Pikler Edit szerepel gyakran tagdíjbefizetőként. Szabó Lőrinc idézett 157. számú levelében Vékesné Korzáti Erzsébet tudósítására ezt válaszolja: „Köszönöm, hogy legalább írt, és köszönöm, hogy legalább megjegyezte, megfigyelte, hogy számontartotta ezt a péntek esti pár jó szót, amit az ipsz.-összejövetelen rólam mondtak…”; – Nem hiszem, hogy megérdemelném, hogy így beszéljen rólam, ahogy azt Mádaynál tette: Szabó Lőrinc idézett 157. számú levelében erre ezt válaszolja: „Ellenben tévedés, hogy Máday prof.-nál bármi bántót mondtam volna magáról, kedveském, tévedés, M. bizonyára túl gyorsan kivonatolt valamit, maga félreértette… Se most, se ezelőtt soha nem titkoltam M. előtt, hogy szerettem magát és hogy… de hisz elégszer hallotta tőlem mindazt a rajongást, amire még képes voltam… Szóval, efelől legyen egész nyugodt…”

 

 

303.

Esztergom, 1935. augusztus 22.

 

Drágám!

Egy nappal előbb megyek haza, a szombat délutáni hajóval. Vasárnap délelőtt 12 órakor a Múzeum-kertben leszek. Ha szemben állunk a múzeum épületével, a jobb oldalon fogok ülni egy székben. Nagyon örülnék, ha a kis Lócival eljöhetnél. ½ 1-ig fogok várni. Ha nem jössz, nem baj. Délután Erzsikéhez megyek. Egyébként, ugye, úgy beszéltük meg, hogy hozzám jössz hétfőn ½ 5 körül?

Kitűnően érzem magam, csak ne esne az eső. Ma úgy néz ki az idő, hogy talán délután megyek uszodába. Egyébként sokat eszem, alszom, olvasok és sétálok, ha lehet. Voltam az esztergomi repülőnapon. Tréfás és harcias mutatványokat produkáltak. A tűzijáték-ünnepség a várban megható és kedves volt. Általában nagyon élvezem a primitív örömöket. Fürdöm bennük és érzem, amint üdít. Az iskolaigazgató elragadó ember. Olvastam egy dolgozatát és most még jobban tetszik.

Szóval minden szép és jó és szeretlek. Sok csók

Böskéd

 

(Eszembe jutott, hogy a legtöbbször Böskének szólítasz.)

 

Ms 6310/93. Esztergom: Vékes Endre az esztergomi városi reáliskolában jár egy évet, és a kanonoksori diákotthonban lakik (lásd még kötetünk 146. és 191. számú levelének jegyzeteit). – Erzsike: A kötetünk 146., 157., 289., 293., 294. számú leveleinek azonosíthatatlan személye.

 

 

304.

Budapest, 1935. október 8.

 

Drágám, holnap délután lehet, hogy kimegyek Babáékhoz. Hívja fel őket még délelőtt. Jó volna, ha esetleg kijöhetne maga is egy kis időre. Ha nem, akkor hívjon fel még egyszer délután ½ 5 felé.

Pénteken este szeretném Basilides dalestjét meghallgatni. Ha tudna két jegyet kapni valahonnan, gondoljon rám.

Szervusz, sokszor csókollak

Bözsi

 

Ms 6310/94. Babáék: Dr. Luka Istvánné Steyskal Babáék. – Basilides dalestje: Basilides Mária (1888–1946) dal- és operaénekes; dalestjéről Tóth Aladár ír kritikát a Pesti Napló október 12-i számának 14. oldalán.

 

 

305.

Budapest, 1935. október 22.

 

Drágám!

Sajnos egyik nap sem tudok este elszabadulni itthonról. Hétfőn nagyon fáradt voltam az esztergomi úttól. (Ott mindent nagyon kielégítőnek találtam.)

Pénteken este egy nagyon érdekes előadás lesz az i.p.-nél (Szerb u.) A gyilkos lélektana címen. Gyere el már egyszer! Ha nem akarsz senkivel találkozni, jöjj későn és az utolsó sorokban szinte észrevétlenül ülhetsz. Én egész elöl leszek, ha akarod, hátra se nézek. Előadás után, mielőtt a közönség megbomlana, már el is távozhatsz. Máday hallotta ezt az előadást Bécsben, és nagyon jónak tartja. Úgy érzem, érdekelne téged is. Ne hagyd magad annyit kéretni, jöjj el.

Szervusz, drágám, akkor csak szombaton találkozunk. Jó korán megyek, 4-re pontosan. Írd meg, hogy elmúlt-e a torokfájás.

Sokszor csókollak.

Bözsi

 

Ms 6310/95. Esztergomi út: Vékes Endre gimnáziumi tanulmányaira vonatkozik. – I. p.: A Máday-féle individuálpszichológusok előadására hívja Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincet.

 

 

306.

Budapest, 1935. október 29.

 

Kedves Lőrinc,

alig tudom összeszedni magam szombat óta. Nem tudok Erzsikéhez sem elmenni, azért nem is hívtalak fel telefonon. Pedig sokszor gondoltam arra, hogy mi van a torokfájásoddal? Voltál orvosnál? Örülnék, ha megírnád. Most már jobb, ha csak szombaton találkozunk, úgyis ünnepek vannak közben.

Csókol

B.

 

Említetted, hogy kaphatnék még tőled az Egészségügyi Kiállításra jegyet. Ha még volna, légy szíves 1-2 darabot küldeni, mert kértek tőlem.

 

Ms 6310/98. A keltezés nélküli levél datálását az Egészségügyi kiállításra való kölcsönös utalás is segítheti (lásd kötetünk 162. számú levelét; valamint a levél gépiratának határozott dátumozása: „1935 okt. 29.”; valószínűleg ez a dátumozás az egyik megmaradt borítékéval azonosítható, amely „935 okt. 29.” postabélyegzésű, címzése: „Ngs Szabó Lőrinc szerkesztő úrnak, H. [elyben] VII Rákóczi-út 54. »Az Est«”. – Mi van a torokfájásoddal: Szabó Lőrinc egy idő óta megfázásra panaszkodik, lásd kötetünk 160. és 305. számú levelét. – Úgyis ünnepek vannak közben: Mindenszentek és Halottak napja, ezek a napok munkaszünetet jelentettek akkoriban. – Egészségügyi Kiállítás: Lásd Féja Géza ismertetését a Magyarország október 20-i számának 11. oldalán, címe: Magyar gyónás a Városligetben (Riport a Turul Bajtársi Szövetség által rendezett egészségügyi kiállításról); lásd még kötetünk 162. számú levelét és jegyzeteit.

 

 

307.

Budapest, 1935. december 19.

 

Sem tegnap, sem ma nem tudtalak felhívni. Két nap óta a kislány és az édesapja betegek itthon. Most is inkább írok, mert telefonban nem lehetek olyan világos. Nem akartam, hogy ide feljöjj, mert ez nem alkalmas hely arra, hogy az utolsó rossz délutánról beszéljünk. Szombaton du. 4 órára elmegyek az I. uccába. Ha nálad valami közbejön, értesíts. (Kár volt nekem olyan dolgot küldeni, mint az óra.)

B.

 

Ms 6310/96. I. ucca: Izabella utcai találkozóhelyük. – Az óra: Szerelmi évfordulójukra (december 17) küldött ajándék; lásd még Szabó Lőrinc 168. számú levelét és ennek jegyzetét; Szabó Lőrinc láb-operációja miatt nem adhatta át személyesen.

 

 

308.

Budapest, 1936. január 21.

 

Lőrinckém!

Azt látom, hogy ismét egy rossz periódusba jutunk, ha nem vigyázunk. Pedig épp most fejeztünk be egyet. Kérni akarlak, ne folytasd ezt a „múlt”- és „hűtlenség”-témát, amit már eddig is sokszor elővettél, de ilyen mértékben, mint legutóbb, nem használtad. Azonkívül egy egész új hang is megütötte a fülem. Azt mondtad, gondoljak csak arra, milyen „áruló” voltam sok mindenkihez. Hát bizony voltam, és bizony gondolok rá. És mivel nem vagyok elég egészséges, nagyon sokszor bűnösebbnek is érzem magam, mint amilyen valójában vagyok vagy voltam. És sokkal jobban büntetem is magam, mint megérdemlem. De hogy éppen te veted ezt a szememre, amikor éppen temiattad voltam az, amivel vádolsz, ez egy kicsit furcsa. Veled szemben, hidd el, tiszta a lelkiismeretem. Bár olyan tiszta volna másokkal szemben is, akkor nyugodtan tudnék aludni. És minek előszedni olyan régi és jelentéktelen dolgokat, amiket elővettél legutóbb? Neked is látnod kellene, hogy én attól a nőtől, aki akkor voltam, már milyen messze vagyok. Szinte azt hihetném, hogy vissza akarsz oda lökni, ha nem tudnám, hogy inkább kínzás és önkínzás a célod, ha nem is tudatos. Lőrinckém, nem vagyunk már olyan fiatalok, hogy kapkodjunk ide-oda. Mert nemcsak én kapkodok, te is kapkodsz. S mindezeket éppen neked kellene tisztábban látnod, aki az okosabb és tapasztaltabb vagy. Meg kellene már egyszer vizsgálnod magad jobban, a velem szembeni viselkedésedet. Meglátni azt, hogy az én kapkodásaim nagyrészt a benned való, a melletted való bizonytalanságaimból erednek. Szabad azt olyan rossz néven venni, hogy egy kicsit nyugodtabb életre vágyom? Akármennyi „árulást” is követtem el, még nem romlottam el egészen, még mindég érzem, hogy tudnék hű és jó és szerető lenni, ha „megbocsájtanak” és „feloldoznak.” De hát hogy kövessek olyan „Jézust”, aki nem tud felejteni?

Tudom, hogy sokszor elmondtam már ugyanezt. Nem tudom, miért nem lehet ezt megérteni. Talán most világosabb voltam. Nem is folytatom tovább.

Vasárnap mégis én mentem el a Mécs-előadásra. Kissé egyoldalúan, főleg a romantikus Japánról beszélt, lírai és kedélyes közvetlenséggel, és csak kis mértékben tért ki a reális és óriási léptekben fejlődő Japánra. De még így is szinte eszkimóknak éreztem magunkat, magyarokat a hallottak hatása alatt.

Drágám, szeretném a következő darabok egyikét megnézni:

csütörtök, VIII. Henrik (Nemzeti)

-„- Az Úr katonái (Magyar)

szombat, Bodnár Lujza (Víg)

2 db 20%-os jegy kellene. Csütörtök de. felhívlak a válaszért. Azonkívül, ha van valami könyved Confuciustól, vagy -ról. Légy szíves, hozzál.

Csók

B.

 

Ms 6310/99. Vasárnap […] Mécs-előadás […] Japánról: 1936. január 19-én Mayer-Mécs Alajos (született 1893.) Mécs Alajos névvel újságíró, a magyar–japán társaság vezetője. – Szeretném a következő darabok egyikét megnézni: 1936. január 23-án, csütörtökön a Nemzeti Színházban Albrecht Joseph akkor fiatal osztrák szerző (1936. január 3-án bemutatott) VIII. Henrik című darabja, a Magyar Színházban Emmet Lavery (1935. november 3-án bemutatott) Az Úr katonái című műve, 25-én, szombaton a Vígszínházban Szomory Dezső (1936. január 18-án bemutatott) Bodnár Lujza című színműve került előadásra délután is és este is.

 

 

309.

Budapest, 1936. március 25. kedd éjjel

 

Drágám!

Háromnegyed két óra lesz öt perc múlva. Idáig álmatlanul feküdtem az ágyamban, mindenféle rosszat forgatva a fejemben. Egyszer csak úgy éreztem, hogy írnom kell neked. Felkeltem, hogy kivegyem a szekrényből az órát, részint, hogy megnézzem, hány óra, másrészről kissé a közelségedet jelenti nekem ez az óra. Most szinte ijesztően éreztem, eléggé feldúlt lelkiállapotomban, hogy amint az órához ér a kezem, mintha egyik ujjadat érintettem volna, és mióta felkapcsoltam a csuklómra, mintha a te kezed fogná azt át.

Hát ma bekövetkezett az, amitől már régen féltem. Kálmánné ma szóvá tette a szombat délutánt. Szeretné, mondta, ha a vasárnap lenne az én napom. Gondolhatod, hogy éreztem magam! Különösen ezek után a feldúlt hetek után. Annyi bűnvád és tehetetlenség gyötört, amiről nem is beszéltem, mert láttam, neked is elég bajod van. Akármilyen gyerekesen és nevetségesen hangzik is, a Kele szabadított fel kissé. Te most szombaton meglehetősen visszalöktél. És most még ez a szabadnapügy. Én nem is tudom, mit csináljak? A legnagyobb bajom, ha te nem vagy megelégedve velem.

Hidd el, semmit sem tudok rendesen csinálni, ha nem vagyok veled harmonikus állapotban. Igazán, ha annyira nincs örömöd bennem, és ha azt mondod nekem: „sajnos, szeretlek”, szabad-e nekem így ragaszkodnom hozzád? Sokszor úgy érzem, nagyon nagyravágyó vagyok, amikor szeretlek. És ha igazán tudnálak nem szeretni, talán mégis be tudnád építeni egészen az életedet oda, ahová törvényesen is tartozol. Hisz olyan sokszor találsz ott valami szépet és nemeset is a rossz között. És biztos van is. Megkeresni a hibát, hol kezdődött, ki kezdte, miért romlott el, ami mégiscsak szépnek, szerelemnek, közös életnek indult.

Vagy ha annyira lenézed a hozzám fűző érzéseidet, ami azt mondatja veled, „sajnos, szeretlek”, akkor ne akard, hogy angyal legyek. Akkor ne kívánd, hogy én se nézzem le magamat. Mégpedig lenézem magam olyan formában, hogy udvaroltatni hagyok magamnak.

Vagy van egy másik verzió, csakhogy ahhoz pénz kell. Hogy mártír lehessek, hogy semmi ne érdekeljen, csak te. Én, ha megvizsgálom magam, talán mindenre kapható lennék, csak te meg légy elégedve velem. (Más is, légy nyugodt, így van ilyesmivel.)

Talán nem látod, miből indult ki ez a levél. Emlékeztetlek. Szombaton volt benned valami összehasonlítás köztem és másvalaki közt. Úgy érezted, annak a másvalakinek mégiscsak nehezebb a része az életben, többet szenved, többet ad. Én akkor hirtelen keserűségemben azt mondtam, könnyű neki. Hát nem könnyű. Persze, hogy nehéz. Ugyanabból az okból nehéz, amiért nekem nehéz. Az én könnyebbségem csak ott kezdődik, ha időnként annyira tudok jutni, hogy nem kívánlak teljesen a magaménak, amikor le tudok mondani rólad. Hogy ez milyen nehéz, arról csak a sok álmatlan éjszakámon a párnám tudna beszélni. De nem akarok (már ¼ 5) fájdalomversenyt rendezni. Azt hiszem, igaz az a jó közönséges közmondás, hogy „mindenkinek megvan a maga keresztje”.

Azt mondtad, csütörtökön feljössz. Most nem tudom, mi lesz szombaton. Nem tisztáztuk a dolgot. Talán ez a szombat még marad. Látod, még az isten sem akarja, hogy találkozzunk. A kislány bárányhimlőben fekszik. Nagyon nyűgös, azt hiszem, két percig sem lehetnénk zavartalanul. Hanem azt talán meg tudnám csinálni, hogy amikor hazajönnek ebédidőben, lemenjek egy órát sétálni, ami rám is férne, mert vasárnap óta nem voltam az uccán. ¾ 2–2 órára a Ligetben, az Anonymus-szobornál találkozhatnánk. Most szép idő van, ha ½ órát vagy többet is ülnél ott egy padon, nem is lenne olyan kellemetlen. Ha valamilyen okból mégsem akarnád, akkor mégis nézz fel 1 óra felé.

Szervusz

B.

 

Ms 6310/100. A levél borítékjának postai pecsétjén „936 már. 25.” szerepel. – A közelségedet jelenti nekem ez az óra: A szerelmi évfordulójukra kapott ajándék; lásd még kötetünk 168. és 307. számú leveleit, valamint ezek jegyzetét. – Akármilyen gyerekesen és nevetségesen hangzik is, a Kele szabadított fel kissé: Fekete István (1900–1970) regénye. – Összehasonlítás köztem és másvalaki közt: A feleség, Szabó Lőrincné említése. – A kislány bárányhimlőben fekszik: Növendéke, Kálmán Éva.

 

 

310.

Budapest, 1936. április 30.

 

Szombathoz magyarázat: 3-4 hét óta minden este halálos fáradtan fekszem le. Úgy, hogy sírok az ágyban a kimerültségtől. Semmilyen bajommal senkihez nem mehetek, mert csak szemrehányást kaphatok. Még csak gondolnom sem lehet senkire, akitől egy csepp enyhülést várhatnék. Az elmúlt hetekben a te izgalmaidat is átéltem. Nem beszélve azokról, amik ezzel kapcsolatban meggyötörtek. Szombaton aztán megint kaptam Banditól egy rossz hangulatú levelet. Idegkimerültségben fekszik. Az ottani orvos állapította meg.

Hétfőn elmentem Mádayhoz, nem szívesen, mert nem vehetek igénybe egy idegen embert a végtelenségig. Pillanatnyilag megnyugtatott. Olyan rettenetesen nem bírok semmit, hogy ezeken kívül mást nem is tudok mondani.

B.

 

Ms 6310/101. Az elmúlt hetekben a te izgalmaidat is átéltem: A Magyarország című napilap válsága, Zilahy bukása és Mihályfi Ernő (1898–1972) főszerkesztőségének kezdete; lásd kötetünk 157. számú levelének jegyzeteiben idézett tanulmányt, amely Zilahy angliai utazását és kétségbeesett lelkiállapotát írja le: Kabdebó Lóránt: Zilahy Lajos és Szabó Lőrinc, Új Írás, 1991/10., 84–89.; kötetben: A lélek nem aludt ki (Tisztelgés Zilahy Lajos születésének századik évfordulóján), Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1991., 71–85. – Szombaton aztán megint kaptam Banditól egy rossz hangulatú levelet. Idegkimerültségben fekszik: A kollégiumi elhelyezéssel járó esztergomi iskolai remények nem váltak be; a tanárokkal sem sikerült az összhangot megtalálni, az új tanévre visszakerül Vékes Endre Budapestre, nagyszüleinél lakik és a Vörösmarty Gimnáziumban folytatja tanulmányait a Horánszky utcában; ugyanakkor Vékes Endre emlékezése szerint az esztergomi siralmak csak azért íródtak, hogy mielőbb visszakerülhessen Budapestre, ugyanakkor franciából kitűnő oktatásban részesült Esztergomban.

 

 

311.

Bakonybél, 1936. július 12.

 

[…] A strand felől élénk hangok hallatszottak. Némi kivilágítás, úszóverseny. Egész úton hazafelé, torkot fojtogatóan hiányoztál. Már egész megszoktam morgásocskáidat is. Jó lenne most hozzád bújni az ágyban. Itt hagytad a barackpálinkát. A Kati néni persze már elmesélte a fél élettörténetét. Mert hazajöttem, hogy elkísértelek. Az ura Amerikában van, rossz ember volt. Egy bátyja is Amerikában van, második feleségével él, az elsőnek mindég kellett más ember is az ura mellett. Az egy gonosz asszony volt, be is csukatta az urát hat évre. Ennek a meséjét nem értettem, nagyon zavaros volt.

Csönd van, az egyik hegy mögül viharfelhők ígérkeznek. A reggelimet hazahozza Kati néni holnap. Szervusz, nagyon sok csók, lefekszem s rád gondolok.

 

 

július 13. hétfő délután 3 óra

Éjjel felébredtem, hogy „valaki” nekiment egy széknek. Kicsit megijedtem. Gyertyát gyújtottam. (Hála a te gondosságodnak.) A macska volt az ijedelem oka. Felkeltem, s kiengedtem a konyhába. Hajnalban kis zajra ébredtem, később megtudtam, hogy takarmányt raktak fel a padlásra. Reggel ½ 9-re ébredtem újra. Kati néni áthozta a reggelim, ágyban ettem, s olvastam kb. 11 óráig.

A Lidércke csakugyan nagyon rossz stílusban van írva. Lélektani tanulmánynak hiányos. Nem kezdte elég messziről sem, ez is megerősíti a hiányérzést.

A Kati néni nagyon kedves. Ma elment a községházára helyettem, bejelentőlapot hozott, majd kitöltöm, vissza is viszi, de azt hiszem, jobb, ha magam megyek a félárú vonatjegy miatt. Reggel hallottam, mikor a szomszédasszonyának mondta, hogy: „jaj, úgy örültem, mikor ennek a naccságos asszonynak meghallottam a hangját, olyan kedves hangja van.”

Most kinn ülök, fekszem itt a ház mögött, amit ismersz. Két jó vastag pokrócot is kihozott a jó puha fűre s egy nagy tollas párnát. Kicsit napon is voltam, s most félárnyékban, de már egészen levetkőztem, csak bugyi és ing van rajtam. Meleg van, nem jár erre senki. A hegyek felől, úgy hallottam, mintha lőttek volna, de azt mondja Kati néni, némely fa ad ilyen hangot, ha kivágják.

A „nyúl Mári”, ahol a szalmazsák-probléma volt, kiadta a szobáját mára egy házaspárnak és két gyereknek, havi 50 P-ért. Azt hiszem, csak egy személy részére lehetett olyan nehezen kapni. A „kanyarós”-éknál is laknak, láttam, egy anya és leánya.

 

 

július 14. kedd délután 4 óra

Kati néni egyre kedvesebb. Tanácsokkal lát el, mitől hízhatnék. Ma sütött a kedvemért valami krumplis lepényt, ami neki specialitása. A reggelimet mindennap haza fogja hozni. Ma az ebédet is elhozta. Mindenhova el akar vinni, valamit mutatni. Tegnap délután az ablakunkkal szembeni „füves hegyre” mentünk fel. Útközben megmutatta, hol szokott bujkálni Savanyu Józska 12-ed magával, ő ismerte kislány korában. Fentről nagyon szép a kilátás, az egész falut látni, s a hegyen fenyőerdő van, s tán 10 perc alatt tettük meg az utat. Este annál messzebb voltam, amire nem is készültem. Vacsorához mentem át 7 óra felé, s a bejáratnál rám szóltak ismerősök, nem megyek-e a cserkésztáborba tábortűzhöz? A templomtéren van találkozó, onnan vezetnek a cserkészek. Mindenki sietett enni, én is rögtön kaptam. Az Ács néni átölelt s úgy kérdezte: „Mi tetszik édes kislányom? Én már bizony kislánynak néztem a nagyságos asszonyt.” Hamar megettem a vacsorát, de mégsem értem ott őket a találkozónál. 2-3-an szintén késve mentek a csoport után, én azokat követve, kb. 15 perc alatt utolértük a többieket. 40-45 percig gyönyörű helyen mentünk; sokáig a Gerence patak mentén, közben 2-3 cserkésztábort elhagyva. Ez a tábor is, ahova mentünk, a Gerence mellett van, úgynevezett Lógeréden. Már teljesen vadregényes hely, semmi szántóföld vagy ház vagy valami embernyom. Csak pázsitos rész, patak, hegy és erdő. A tábor a pesti bencéseké. Hóman Bálint fia is ott van. Egy óriási, erdőkoszorúzta pázsitos részen már fel volt állítva a hatalmas máglya. Vele szemben hat pokrócra telepedett le a társaság. Én két mama és 3 gyerekével voltam. (A gyerekek 17 (leány) 12 és 8 (fiú) évesek.) Ott volt a „szép pap” is, a jegyzőék stb. A cserkészek meggyújtották a tüzet, s félkaréjban velünk szemben a tűz köré telepedtek. Énekeltek, s mindenféle tréfás mókákat, színdarab-paródiákat adtak elő, némi jelmezzel. Például óriási födőket használtak pajzs gyanánt, csajkát sisaknak. A fő sláger volt egy fiú Nizsinszky Kira-imitációja. Úszónadrágban, a dereka körül óriási falevelekkel, mintha balettszoknya lenne, táncolt trombitára. Nagyon ügyes volt. A máglyát persze közben folyton rakták. Gyönyörű volt a koromsötétben magasra felcsapódó lángoszlop. Ennek a fényénél megfeledkeztünk, micsoda koromsötétség vár ránk visszafelé menet az úton. Az volt a baj, hogy csillagtalan volt a csupa felhős ég. Soha sem láttam ily koromsötétséget. Egymás arcát arasznyiról nem lehetett látni. Egypár cserkész kézi villanylámpával elkísért bennünket. De mi volt az a csöpp fény az óriási sötétséggel szemben. Botorkálva, vészjeleket hátrakiabálva baktattunk előre, s így az út sokkal hosszabb s fáradságosabb volt. Egy kis bakonybéli volt cserkész valahogy mellém került. Nem volt ugyan lámpája, de ismerte az utat, azt mondta, már sokszor megtette azt. Felajánlotta, csak kapaszkodjam belé. Tizenhat éves volt, az arcát egyáltalán nem láttam. De egész úton, azaz az út ¾ részén, folyton szórakoztatott, beszélt. Ilyeneket is mondott: jó, hogy rövidnadrágot is hozott magával, mert most hogy menne itt hosszúnadrágban. Megkérdeztem, tán már hosszúnadrágban jár? Mire roppant büszkén mondta, hogy csakis, mindég hosszúban jár, csak most nem. Aztán megsajnáltam, s mondtam, az én fiam is már csak hosszúnadrágot akar hordani. Ettől kezdve igen megcsendesedett. Igaz, hogy én sem nevettem már úgy azon, amit mond. Végül egészen megsajnáltam, s mikor közelebb értünk a faluhoz, jobb lett az út, hagytam, hogy lekapcsolódjon, s a fiatal lányokhoz csatlakozzék. Iszonyú fáradt voltam, ½ 12-re értem haza. A lámpa égett. Kati néni felült az ágyban, mikor beléptem, s odavolt. Mondta, már hányszor el akart indulni, hogy keressen. Ácsékhoz legalább át akart menni érdeklődni. Már imádkozott is, ne érjen valami baj. Nagyon helyes volt. Ma egész nap ágyban voltam. Fel sem öltöztem, már 5 óra, s hálóingben, pongyolában ülök az udvaron. Sokszor esett is. Most állt el. A nap már süt, de még vizes minden. A levegő kellemes, enyhe. Itt is ebédeltem az udvaron. Olvastam, feküdtem, aludtam, írtam, hol az ágyban, hol az udvaron.

Kati néni egy vicces választás körülményeit mesélte el ma. Ő már 30 éve jár mosni a „papokhoz” itt, Bakonybélen. Mikor a szavazás volt, azt mondta neki a plébános úr: Na, Kati néni, aztán a X. Y.-ra szavazzon ám! Arra, arra plébános úr. Mondta ő. Aztán másnap igen nagy vihar lett, levitte a háza tetejét a szél, meg kidöntötte a kerítést. Hát igen sírt, mikor felment a klastromba, s a konyhán a szakácsnőnek panaszkodott. Később a szakácsnő is mondta: aztán Kati néni, erre szavazzon ám, ne arra, azt mondta a plébános úr. S hogy ő mind a két nevet hallotta, nagy bánatában (a vihar miatt) összecserélte a kettőt. A plébános úr ezért megharagudott rá. Mosni sem hítták többé a klastromba. Azt mondta a plébános úr. Lám, azt mondják, így meg úgy, megvesszük a szavazókat. Itt van ez a Kati, aki 30 éve itt mos, az apja 15 évig itt szolgált, mégis az ellenjelöltre szavazott. Mondtam a plébános úrnak, hogy ez csak tévedés volt. De hát csak sokára engesztelődött ki. Mikor nem találtak nála jobb mosónőt. Hát így esett a választás.

Szervusz, drágám, mára elég volt. Csak írnál már.

 

 

július 15. szerda

Ma éjjelre már csukott ablaknál aludtam, annyit ijesztgetnek a panzióbeliek. Azt mondják, cigányok jöttek. Egy cigánylány jött is hozzánk kéregetni, s megkérdezte, egyedül vagyok-e? Csukott ablaknál nyugodtabban aludtam. Hajnalban 4 óra felé felébredtem. 1-2 szekér ment el az ablak alatt. Bóbiskoló bácsi a bakon, poroszkáló lovak. Hanem az egész tájat óriási köd, sűrű fehér felhő ülte meg. Nem láttam három méterre az ablakból. Búsan fordultam tovább aludni, de reggelre ragyogó idő lett. Most fenn ülök a padunkon, a mama is leányával. Ma lejöttem reggelizni is.

 

 

július 16. csütörtök

Két nap óta kissé szomorkás vagyok. Talán még jobban érzem az egyedüllétet, mert Kati néni nincs itthon. Most reggel ½ 10 van, fürdőruhában ülök a szénán, a pad előtt, ahol együtt ültünk. Nagyon érzem a betegségemet, nem annyira a testi fájdalmat, mert az most a kevés mozgás következtében csökkent. Hanem az ebből eredő lelkit. Valami olyan akaratlanság, kedvetlenség, vágytalanság van bennem, ami nem is ijeszt meg. Csakhogy világosan látni. Százszor eszembe jut, hogy hát csak ez volt, ennyi volt, s most már nemsokára vége lesz, de hogy lesz vége! Milyen lassan és gyötrelmesen érem el ezt a véget. Sokszor a kulcscsontomhoz érek, s akkor arra gondolok, itt a jel. Kijelölt az enyészet. Ezzel megjelölte, hogy kezdődik valami, amit még eddig nem ismertem.

Nagyon rossz volt csukott ablaknál aludni, ma már újból nyitottnál vagyok, s nem is féltem. Azt hiszem, nem is kell itt félni.

Nagyon jó volt a leveleidet megkapni. Kicsit még visszajöttél vele. Folyton számolom a napokat. Írtad, hétfőre jössz haza, ez 20-a. Én 25-26-ig maradok. Milyen jó lenne, ha értem jönnél, mondjuk, egy nappal előbb. Hisz az út úgysem kerül neked pénzbe. Én, azt hiszem, többször nem írok már neked. Esetleg egy rövidet az érkezésemről. Ezt ma feladom, hogy hétfőre Babánál legyen. Mondanom sem kell, mennyire várom tőled a levelet, de még inkább te magadat, ha lehet.

Szervusz, drágám, nagyon sokszor csókollak szeretettel

Bözsi

 

Vagy milyen jó lenne a Balatonnál tölteni egy vagy csak egy fél napot is. (Babának 1-2 részletet olvass a levelemből.)

 

[…] magának ilyent venni. A társasággal mentem, s ültem ebédhez. Már egy csomó pletykát tudok. – Vajon az a diabolós lány azzal a szőke férfivel lakik-e? Nem, dehogy, az egy tisztességes úrilány. Az a festett hajú, hála Isten, elmegy ma. Vagy száz ruhája van, és mindenkivel lefekszik stb. – Múlt héten repülőtisztekkel mulatott itt egy tábornok vendég, s kiderült, hogy a kalapját otthon hagyta. A repülőtisztek megígérték, hogy erre reptükben magukkal hozzák, s így is lett. Egy megbeszélt időben a futballpálya felett jó alacsonyra ereszkedve ledobták a csomagot stb.[…]

 

Ms 6310/61. Bakonybél: A levél töredékesen maradt fenn. ([…] magának ilyent venni: ez a részlet külön leltári szám alatt található az MTA Könyvtára Kézirattárában: Ms 6310/62.) Vékesné Korzáti Erzsébet Lévai doktor javaslatára tbc-fertőzésének kúrálására tölti itt a nyár egy részét. Szabó Lőrinc ezzel párhuzamosan Veszprémben dolgozik egy ideig, fordítói munkán, lásd kötetünk 181–183. számú leveleit. Lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és Vékes Endrének küldött emlékező (319. számú) levelét. – Lidércke: Mohácsi Jenő (1886–1944) regénye Madách Imre feleségéről, Fráter Erzsébetről, megjelent 1934-ben. – Hóman Bálint: (1885–1951) történetíró, ekkor vallás- és közoktatásügyi miniszter. – Baba: Steyskal Baba.

 

 

312.

Bakonybél, 1936. július 22.

 

Édes szívem, most ebéd közben kaptam meg leveledet. Nagyon-nagyon jólesett. Itt mindenki tartozik valakihez, mindenki várta és kapta a postát eddig. Végre én is kaptam. Méghozzá ilyen drága jó meleget. Nagyon sokat és szeretettel gondolok rád. Tegnap megmérettem magam. Örülni fogsz. Három és fél kilót híztam kb. 8 nap alatt. Meg is látszik rajtam, mindenki azt mondja, sokkal jobban nézek ki, és jól le vagyok sülve. Egyszer voltam csak a strandon, és egypár kisebb kirándulást tettem. Ma a „Kertes kőnél” voltunk a Kardos-családdal. Nagyon bizalmas senkivel sem vagyok, de úgy langyosan mindenkivel jóban. Ácsék nagyon örülnek, hogy oly rövid idő alatt annyit híztam.

Drágám, talán jobb is, ha nem jössz ide értem, mert itt már mégis annyian ismernek engem, hogy téged is nagyon megnéznének, s a legtöbben P. N.-t olvasnak, és biztosan rád ismernének. Úgy terveztem, hogy szombaton vagy vasárnap du. 2.50-es autóbusszal indulok haza, Franciavágás, Bánhida felé. Azért így, mert a kedvezményes visszautazás csak így érvényes. Azt hiszem, kitartok a vasárnapi indulás mellett. Este 9 óra felé van Pesten a vonat. Nagyon jó lenne, ha várhatnál a pályaudvaron (Keleti). De hát biztos, hogy nem lehetsz. Hétfőn délelőtt feljöhetnél a Damjanich uccába. Ha eljönnél ide, talán Zircen tölthetnénk egy napot. Akkor ezt azonnal írd meg, s én Zircen várnálak. Nekem mindegy, jól érzem itt magam. Nagyon jó pihenni, olvasni és rád gondolni. Persze, nagyon boldog lennék, ha még valahol együtt lehetnénk egy kicsit, hisz egész augusztusban megint nem foglak látni. Írj hamar, mit határoztál.

Nagyon sokszor csókollak, szeretettel

Bözsi

 

Mielőtt lezártam volna a levelet, olyan heves vágy fogott el, bárcsak jönnél Zircre, mondjuk szombaton, s én azzal az autóbusszal mennék szintén Zircre, amivel te mentél innen, Bakonybélből. Vasárnap hazamennénk. Nem kaptam még Kálmánéktól levelet. Esetleg felhívnád a Bp. Közp. Tejcsarnokot, Rottenbiller u., és érdeklődnél, Kálmán Imréné mikor megy be a hivatalába? S nekem megírnád.

Szervusz, drágám, írd meg minél hamarabb, hogy lehet?

Nagyon sokszor csókollak

B.

 

Zircen a postásházban biztosan kapnánk egy éjjelre helyet.

 

Ms 6310/103. P. N.-t olvasnak: Pesti Naplót. – Bárcsak jönnél: Erre válaszol kitérőleg Szabó Lőrinc kötetünk 1936. július 25-i (183. számú), éppen e tartalma miatt azonosítható dátumozatlan levelében: „nagyon örültem a levelednek, a néhány szép napnak, amit élvezhettél. Én sülök, fővök a pokolban, egyszerre többfélében. Sajnos nem jó a terv vasárnapra – egész másképp kell majd megcsinálni a dolgot.” – Nem kaptam még Kálmánéktól levelet: Szabadságidejére vonatkozólag.

 

 

313.

Budapest, 1936. november 2.

 

Drágám!

Nem akarom, hogy egész csütörtökig rosszkedvűen gondolj rám. Az irigység és a féltékenység mindég elvakítja az embert (ezúttal engem), mert egész biztos, hogy ezek voltak a viselkedésem rugói. Csütörtökön nagyon korán megyek. Milyen jó, hogy van véletlen. Olvastam egy versedet Az Est-ben. Nagyon szép volt az opera.

Sok csók

B.

 

Ms 6310/102. Csütörtökön nagyon korán megyek: Szabó Lőrinc az 1936. november 4-i (184. számú) levelében válaszol: „megint csak baj fenyegeti a rég várt csütörtököt. Olvastad Kosztolányi halálát?” – Olvastam egy versedet Az Est-ben: Halott húgom könyvei, Az Est 1936. október 31-i, halottak napi számának 8. oldalán. – Nagyon szép volt az opera: Konkrét napra való utalás hiányában nem tudjuk azonosítani, mit nézhetett meg Vékesné Korzáti Erzsébet; a levelet 1936. november 2-án, hétfőn írja, vasárnap Verdi Requiemje, szombaton Kósa György és Keleti Artúr daljátéka, az 1936. április 4-én bemutatott Az két lovagok, és a Dohnányi Ernő (D. Galafrès Elza pantomim szövegére komponált) zenéjére készített, 1934. december 6-án bemutatott Szent fáklya című balett, pénteken a Faust ment az Operában; lévén, hogy általában a csütörtök és a szombat a szabadnapja, valószínűleg a szombati előadást látta; a többi előadás esetében konkrét megnevezést használt volna, a Kósa- és a Dohnányi-művek esetében könnyebb volt a közvetlen helyre való utalás a levélben; esetleg az opera megjelölés a balettel szemben való véleményét hangsúlyozta.

 

 

314.

Budapest, 1937. március 10.

 

Édes Drágám!

Sajnos, holnap nem tudunk találkozni. Bandit kell orvoshoz kísérnem, és haza is nagyon korán kell jönnöm (vasárnap ráérnék). A múltkori meghűlésből szerencsére nem lett semmi. Másnap még kissé rosszul éreztem magam, de már le sem feküdtem. Remélem, te sem hűltél meg. Tegnap este egészen véletlenül egy Mozart-koncerten voltam. Hüvösékkel (Hollán ucca). Nagyon szép volt, csak nekem túl szelíd és finom. Sokat gondoltam rád a zene alatt. Milyen más vagy, mint ő. Nem mintha nem tudnál „szelíd” és „finom” lenni. Ha az vagy, túlteszel Mozarton, de hát…! (és a folytatása egy sóhajtásba fulladt.) Ezért nagyon szerettelek, melletted voltam, és úgy éreztem, értelek(?). Persze, jobb lenne mozarti lénynek lenni, de hát az ő élettapasztalatai is mások voltak, mint a mieink.

Szervusz, drágám, csókollak

B.

 

Ms 6310/104. Sajnos, holnap nem tudunk találkozni […] vasárnap ráérnék: Szabó Lőrinc 1937. március 11-i (185. számú) levelében válaszolja: „mindjárt sejtettem, kívülről, ahogy ránéztem, hogy mi van a leveledben. Vasárnap nem érek rá. Hanem egy nap délben felmegyek, s beszélgethetünk egy órát. Nem leszek terhedre”. – Tegnap este egészen véletlenül egy Mozart-koncerten voltam: Kedden, március 9-én ½ 9-kor volt a Rózsavölgyi (ismert zeneműkiadó) hangversenyei sorozatban Weisz Margit zenekari Mozart-estje; a Pesti Napló március 10-i száma a 15. oldalon így számol be a koncertről: „Zenekari zongoraest. Kedden este a Zeneművészeti Főiskola hangversenytermében rendezte Weisz Margit ebben a szezonban harmadik zenekari zongoraestjét. A művésznő lelkes és önzetlen őre nálunk az igazi Mozart-kultúrának, három zenekari zongoraestjét is Mozart ritkán hallható zongoraversenyei előadásának szentelte. A közönség kedden este lelkesen ünnepelte a hivatása teljesítésében fáradhatatlan zongoraművésznőt.” – Szabó Lőrinc idézett, 185. számú levelében Mozarttal kapcsolatban részletesen válaszol: „Bizony, jó volna Mozartnak, mozartinak lenni. Nagy szó, óriás szó, óriási becsvágy és ábránd! Egészen reménytelen. Csupa formai tökéletesség és egyensúly, és játék mindenütt, a legnagyobb szenvedélyben és fájdalomban is. Micsoda isteni biztosság és angyali édesség! Az a versem, amit nemrég Zene címmel írtam, igazán Mozartról szólhatna leginkább.” – Hüvösékkel (Hollán ucca): Hüvös Gyuláék, baráti házaspár, kesztyűkészítők, a háború után külföldre távoztak; lásd még kötetünk 217., 221., 315., 318. és 320. számú levelét.

 

 

315.

Budapest, 1937. április 16.

 

Édes Drágám!

Elmesélem az Áron-ügyet. Tegnap Magdától megtudtam a megismerkedésük körülményeit. A múlt hét elején a Royalban tartott T. Á. egy meghívott, zártkörű társaság előtt felolvasást, ismertetést az Ábel könyvsorozatáról. Magdáék valakitől kaptak ide meghívót. A vendégek egy hosszú asztal körül ültek. Az előadás után Tamási Magda mellé került egy megüresedett székre és hát természetesen elkezdtek beszélgetni. Magda akkor még nem is álmodta, hogy közelebbi ismeretségbe fognak kerülni, és mint írótól megkérdezte a másik írót, akit történetesen ő is ismer. Tehát megkérdezte: ismeri-e Sz. L.-et? Hogyne, felelte Á. – Nagyon jó barátom. Honnan ismeri? – Hát ismerem a műveit és egyszer-kétszer volt is nálunk már, felelt M. További magyarázatot nem adott, és Á. is megelégedett ennyivel. Hanem Á. így folytatta: „Akkor hívjon meg engem is egyszer.” M. kellemesen volt meglepve és természetesen azt felelte, hogy örömmel, és mikor? Sz. L.-et is hívjam akkorra? Jó. Nagyon fogok örülni, mondta Á., vagy valami hasonlót. De az biztos, hogy örömének adott kifejezést. Magda csütörtök délutánt választotta. Arról, hogy másvalaki is lesz-e jelen, nem esett szó.

Tegnap, mikor felmentem, hárman voltak: férj, feleség és Á. Én az üdvözlések után bementem Magdával a másik szobába a kisgyerekhez, kivel M.-nak volt valami dolga. Először is megkérdeztem M.-át, tudja-e T., hogy téged is ide várnak? Tudta, de hogy engem is, azt nem. Szóval, nem úgy mondta M., hogy meghívtam Sz. L.-et és még egy barátnőmet. Rólam egy szó nem esett, se előzőleg, sem délután, hogy ki vagyok, honnan jöttem? Nem derülhetett ki, hogy ismerlek-e vagy sem. A neved ki sem ejtődött, még az sem, hogy költészet vagy vers. Tamási, mikor Magdáékhoz megérkezett, kérdezte M.-tól, te jössz-e, és tudod-e, hogy ő, Áron is itt lesz? Magda azt felelte, hogy tudod, de nem ígérted biztosra jöveteled.

A beszélgetés természetesen főleg Áron, az erdélyi irodalom, román–magyar kérdés körül forgott. A Válasz-ügy is szóba került – mellékesen – illetve a Féja–márciusi ifjak probléma. Azt mondta, hogy ő nem tartozik közéjük, hisz ő erdélyi, odavaló. Nekem az volt az impresszióm, hogy a földbirtokreformot s ezeket a Válasz-dolgokat helyesli nagyjában.

Németül nem tanul meg, mert szeretné elfelejteni, hogy németek is vannak a világon. Most a Dunántúl van olyan veszélyben, mint volt Erdély és van a románok felől. Persze nacionalizmusról is szó volt. Én azt mondtam, hogy inkább emberista vagyok, mint nacionalista. Különösen, mikor ilyen elmérgesedett a nacionalizmus. Azt felelte, lehet, hogy épp az elmérgesedés viszi majd közelebb az embereket ehhez a gondolathoz (emberista). Továbbá megkérdeztem tőle, idézvén a könyvéből, hogy sok Káint talált-e, és ha megkaparta a Káinokat, nem úgy találta-e, hogy eredetileg mind Ábelnek indult, de valahol elromlott, és hogy hol romlik el? Igen, így gondolja ő is. Több az emberben a jóra való hajlam, és a politika (szociális helyzet) rontja el az embert.

Megkérdezték, mi a prognózisa a közeljövőre a politikában? Azt felelte, az a vezető emberektől függ. Hogyan fogják meg a dolgot az emberek?

Érdekes, milyen sok közös vonás van köztetek. És ez még az arcotokon is kifejezésre jut. Mindkettőtök arca kétféle. Szemetek és szátok különböző dolgot mond rólatok. Neked az ajkad körül, nem kifejezetten a szád vonalaiban, hanem az állad körül vannak nyomai a férfikeserűségnek, küzdésnek, szenvedésnek. Mintha sokszor szorítanád össze a fogaidat elkeseredéssel és daccal. De ha letakarják a szád. Édes álmodó, tiszta gyermeki szemeket látunk. Tamásinál is megvan ez a kétféleség. Nála a szemei a férfié és a szája a gyermeké. Egyébként olyan, amilyennek te leírtad.

Este 8-ig maradt. Érdekes volt a búcsúzásnál. Magda kérte, jöjjön el máskor is. Hogyne, szívesen, mikor? Hát mikor ér rá? Jövő héten eddig még minden estéje szabad. Hát jöjjön kedd este. Jó. Vacsora után? Jön vacsorára? Jöjjön vacsorára. Szívesen. Mit szeret? Mindent, húst is, csak halat nem és főtt tésztát. Na, jó, az nem lesz. Tehát kedden jön vacsorára. Szívélyes búcsúzkodás. Itt kicsit valami furcsa volt a köszönésében. Valami nem tetszett. Még nem tudom, mi.

Én még maradtam. Persze én is meg vagyok híva a vacsorára. Lukáékat még meghívják vacsora utánra, feketére. Én még Bandit bekértem, hadd lásson erdélyi írót. Persze, (mikor egyedül maradtunk) szóba került, hogy te nem jönnél-e el? Akár vacsorára, akár utána. Én azt hiszem, megtehetnéd, de hát rád bízom. Magda nagyon odavan, nehogy azt hidd, hogy ő indiszkrét volt.

Babáék hétfőn este voltak Magdáéknál. Csak ők négyen voltak. Reggel háromkor sem akart még Pista hazamenni, és M-ék is nagyon jól érezték magukat. Pista közben egyszer már délben is „felszaladt” hozzájuk, mikor arra volt dolga. Úgy látszik, ez a barátság nagyon jó kereszteződés. És szinte meg voltak érve egymás számára. Édes szívem, nagyon boldog volnék, ha a négy gyönyörű versedet már előbb is olvashatnám, mint nyomtatásban. Most az egyszer tedd meg nekem, hogy legépelteted és elküldöd. Vagy elhozod szombaton egy óra felé. Nagyon-nagyon szeretném.

Nagyon sokszor csókollak, nagyon sok szeretettel

B.

 

Egész biztos, hogy M. nagyon tetszik az Áronnak.

 

Ms 6310/105. Elmesélem az Áron-ügyet: Tamási Áron (1897–1966) íróról van szó. – Magda: Hüvös Gyuláné; lásd az előző levél jegyzetét. – A Válasz-ügy is szóba került – mellékesen – illetve a Féja–márciusi ifjak probléma: A Márciusi Front 1937. március 15-i megalakulása után a Válasz 1937-es 4., áprilisi számának utolsó oldalán közli „Márciusi ifjuság” címmel az eseményeket, benne a 12 pontot; Féja Géza A Márciusi Front című publicisztikája a Magyarország 1937. április 3-i számának 7. oldalán jelent meg; a Pesti Napló 1937. április 9-i száma a 6. oldalon bejelenti: Féja Géza könyvét elkobozták; éppen a leírt vacsora napján, április 15-én, csütörtökön pedig a Pesti Napló kétszer is foglalkozik Féja Gézával: a 4. oldalon hírt ad arról, hogy: Féja Géza „Viharsarok” című könyve Csongrád megye közigazgatási bizottsága előtt; a 7. oldalon pedig nagy beszámoló: „Németh Imre előadása az egyetemi ifjúság előtt az igazi magyar demokráciáról és a »Márciusi Front«-ról” címmel; az Egyetemi Kör a Soli Deo Gloria Szövetség nagytermében tartotta a rendezvényt, ahol „tiltakozik az ifjuság Féja Géza, Erdélyi József és Veres Péter zaklatása ellen – mondotta [a szónok].” – Lukáék: Dr. Luka István és Steyskal Baba. – Bandi: Vékes Endre. – Pista: Dr. Luka István. – A négy gyönyörű vers: A levél, amelyben említi, nem ismert, előzőleg kötetünk 185. számú, 1937. március 11-én írott levelében a Zene című versét említi, de ez már megjelent Az Estben, 1937. február 14-én a 8. oldalon; ekkoriban a Nyugatban három verse jelenik meg, I. k. 352–353.: Egy hazatért emigránshoz, Ellenségeimhez, Ma és holnap (kötetben utóbb: Keserű pillanat); legvalószínűbb Az Est-lapokban a következőkben, Szabó Lőrinc dalmáciai útja előtt megjelenő négy vers: Az áprilisi rügyekhez, Pesti Napló, 1937. április 9.; Eszmék, Az Est, 1937. április 18., 8.; A fákhoz, a költőkhöz, Az Est, 1937. május 16., 8.; Halott nép, Az Est, 1937. június 13., 8.

 

 

316.

Budapest, 1939. június 12.

 

Édes szívem!

Kedden nem tudlak felhívni, azért írok előre. Kedden találkozni sem tudunk. Azt hiszem, ezen a héten sem. Először is van nálam egy 3 ½ éves kisleány a nyárra, aki nagyon lefoglal. Természetesen majd kialakul, hogy lesz időm kimozdulni is. Csak most még nem tudok. Ha esetleg már szerdán fel tudnál jönni hozzám, kérlek ne tedd. Biztosan tudom, hogy egy percig nem beszélhetnénk nyugodtan. Azonkívül szörnyen ideges vagyok. Szerdán du. lesz Bandi érettségije. Csütörtökön délelőtt jön ki, akkor tudom meg az eredményt. Addig nem szeretnék veled találkozni, mert roppant ingerlékennyé tudsz tenni ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Pénteken, esetleg szombaton felhívlak, akkor már érettségi idegességem nem lesz, és talán pénteken v. szombat délután találkozhatunk is, azt hiszem, házon kívül lehet csak.

A könyv megjött.

Csókollak

B.

 

Ms 6310/106. A levél borítékjának postai bélyegzője: „939 jun. 12.”; címzése: „Ngs. Szabó Lőrinc úrnak, Bp., VII Rákóczi-út 53. Az Est”. – Szerdán du. lesz Bandi érettségije: A Vörösmarty Gimnáziumban kiadott érettségi bizonyítvány dátuma: 1939. június 16.; szerdán volt feltehetően a szóbeli vizsgája, június 14-én. – Pénteken, esetleg szombaton felhívlak, akkor már érettségi idegességem nem lesz: Ekkorra túlestek az eredmény kihirdetésén, június 16-án, pénteken.

 

 

317.

Budapest, 1949. február 21. hétfő, ½ 11.

 

Édes Lőrinc és Kálmán!

Rendben megérkeztem, itthon nem volt semmi baj. Egész úton fájt a szívem, könnyes volt a szemem és magukra gondoltam. Azután bánatomban megettem egy nagy bécsi szeletet, rá egy üveg sört, s így némileg megvigasztalódtam. Megérkezvén feladtam a lapokat, a bélyegezetleneket most, csak Kodolányi lapjával nem tudom, mit csináljak, a cím nincs rajta. Valahol igyekszem megszerezni.

Üdvözlöm a kis „szentet”, én is álmodtam, de ne meséljék el neki: láttam magam a tóban lubickolni, és nevetek, mert csókol a víz, aztán a tó fölötti párában eltűnök. Hát ezt nem nehéz kianalizálni.

Fürödjenek, pihenjenek, hihetetlen jót tett nekem is ez a pár nap. Jó volt, kedvesek voltak.

Viszontlátásig csók és üdvözlet

B.

 

Lőrinc és Kálmán: A Tompa Kálmán jóvoltából Hévízen telelő Szabó Lőrinc vendége volt Vékesné Korzáti Erzsébet, hazautazásakor írta a Tompa Kálmánnak címzett köszönő levelet; a levél a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában található; sokáig ez volt az egyetlen ismert Korzáti-levél; fotokópiáját közli a Szabó Lőrinc hévízi szonettjei című kiadvány első kiadása, Európa-Helikon, Bp., 1980.; a levelet Szabó Lőrinc kötetünk 249. számú levelében nyugtázza: „Megjött s nagyon megörvendeztetett a leveled.” – Kodolányi lapja: Közös barátjuknak, Kodolányi János (1899–1969) írónak küldött lap; lásd az OSzK Kézirattárában Fond 201,511:18.; a postai bélyegző dátuma: 1949. február 25.; a címzés utólagos, Vékesné Korzáti Erzsébet kézírása (lásd: Ne panaszold a magányodat! 333–334.). – Üdvözlöm a kis „szentet”: Ironikus utalás Chrysostoma nővérre, polgári nevén Radich Márta tanárnőre.

 

 

318.

Szárszó, 1949. július 21.

 

Mindenképpen szeretném lebeszélni arról, hogy itt felkeressen. Egy perc szabadidőm sincs. Bandiék kislánya is velem van, továbbá nem szeretném, ha a gyerekek vagy a cselédek itt látnák. Most valamennyire megnyugodtam, és azt sem szeretném, ha ezt ismét felborítaná. Sok mindenhez hozzá vagyok szokva a maga részéről, de ezen mégis csodálkozom, hogy azt hiszi, az után az éjjel után ott lehet folytatni, ahol elhagytuk. Újra kezdeni sem lehet, mert én végképp elfáradtam. Ha akarja, visszaadom most már a leveleit is. De én nem akarok több olyan szörnyű órákat, mint akkor éjjel, mikor elment. Sajnos nekem is van fantáziám, hogy lássam, mi várhat még rám maga mellett. Tehát arra kérem, engedjen el.

B.

 

Ms 6310/107. Az expresszlevél postai pecsétjének dátuma: „Igal 949 jul 22 16”; címzése: „Szabó Lőrinc urnak Dr. Baumgartner úr levelével, Igal, Somogy m.”; feladó: „Gál Pál, Balatonszárszó, Kültelek 3”. – A levél történetéhez lásd kötetünk 252–254. számú leveleit; Szabó Lőrinc így nyugtázza a levelet kötetünk 254. számú levelében: „expressz-levélkéd tegnap, csütörtökön du. ért a kezemhez.” és így válaszol Korzáti Erzsébet kérésére: „Nem engedlek el”. E korszaknak, a negyvenes évek második felének hátteréről Vékesné Korzáti Erzsébet külföldön élő barátnőihez írt levélfogalmazványai adnak információkat. A levélfogalmazványok az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4610/309. leltári szám alatt, illetve Vékes Endre tulajdonában találhatók. – Az 1945-öt követő évekből a Hévízre küldött kis üzeneten kívül ez az egyetlen megmaradt levél. A korszak hiányzó leveleinek pótlására közlünk Vékesné Korzáti Erzsébet külföldre távozott barátnőihez készített levélfogalmazványaiból, ekkori életére és Szabó Lőrinccel való kapcsolatára is utalnak a töredékek, illetőleg a hozzá érkezett levelek részletei [a levelek személyes utalásai részben visszakapcsolhatók korábbi levelek jegyzeteihez, a többi ma már kideríthetetlen, témánk szempontjából lényegtelen]:

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet levélfogalmazványai Hefty-Gábory Margithoz (Gábory Pál építész testvéréhez):

 

Édes drága Manyikám, azt sem tudtam, hova legyek örömömben, mikor lapodat megkaptam. A jelzett első sajnos nem ért hozzám. Ezt is később olvastam, mert nem lakom a régi lakásban. Olyan izgatott vagyok, hogy hozzád beszélhetek, mindent egyszerre szeretnék elmondani. Nagyon, nagyon örültem, hogy lapodból annyi megelégedett boldogság sugárzik és isten [hiányzó szövegrész] nehézségek vannak. Különösebb baja azonban nincs. Hát a háború! Sohasem képzeltem, hogy ennyire borzalmas. Mi bizony a tűzvonalban éltünk. A házunk védállás volt. Onnan lőttek ki. A kapunk előtt volt 1-2 kisebb ágyú. Ha szóltak, úgy rázkódott velünk az óvóhely, hogy azt hittük minden percben, meghalunk. Eléggé tönkre is mentem az izgalmakban. Gondolhatod, 5 hét a mosókonyhából átalakított óvóhelyen 7 gyerekkel s a ház többi lakójával. Hogy volt aránylag ennivalónk végig és hogy elfértünk, az most oly csodálatosnak tűnik. S a leghidegebb téli hónapban teljes fűtetlen, nyirkos, hideg pincében sokszor sötétben. A legkisebb gyerek 4 éves, és így felfelé. Egyetlen jó volt, hogy Bandi velünk volt. Nem engedtem magam mellől sehova.

Karácsony napján kezdődött a cirkusz. Először a pesti részen tombolt a harc. S mi néztük a hegyről, hogy ég a város. Sokszor egyszerre mindenhol lángolt és füstölt, s a pernye még Budára is átszállt. S mi vártuk, mi lesz. Jaj, de nem is írom le! Még ha leírom, is beteg leszek belé. Pedig közben nagyszerűen bírtam, csak mikor már mindennek vége volt, s a hetedik gyereket is visszaadtam a családjának, akkor estem össze. Hetekig feküdtem anyámnál Pesten igen rossz testi és lelki állapotban. Az ő lakása épen maradt. Az enyém sok belövést kapott, lakhatatlan lett. Két hulla feküdt benne napokig. Az óvóhelyről felmentem valami ruháért, egyre véletlenül rá is léptem. Mert fejetlen volt. Aztán el kellett menni a házból, minden nélkül, csak élelmiszert vittünk. 7-8 napi küzdelem után a jégen átmentünk Pestre a gyerekekkel, kerülővel, mert a Margit krt-on még állt a harc. Erről nem is mondok többet, csak annyit, hogy reggel 8-kor indultunk és du. 5-6 órá [sic!] értünk a pesti oldalra. Hidak már nem voltak. Micsoda fájdalom volt! Mintha kedveseink testrészeit láttuk volna megcsonkítva. S a [a fogalmazvány itt megszakad].

 

 

Budapest, 1946. október. 30.

Édes Manyikám, már legalább ötször kezdtem bele a levélírásba, de ma, remélem, befejezem. Oly sokat gondolok rád, de rövid két hónap alatt annyira megváltozott az életem, hogy alig van egy perc időm szabad. Csak most tudom, másfél évig mily gondtalanul éltem. Amíg a Sváb- azaz Szabadság-hegyen voltam. Szóval lejöttem, megszűnt az üzem, a gyerekotthon feloszlott. Most Bandiékkal lakom, együtt a háztartás minden gondjával és két szellemileg fogyatékos gyermekkel, ami még őrült nagy szerencse, hogy akadt, s életük egyetlen értelme úgyis az, hogy én megéljek belőlük. Eleinte, míg újra bele nem szoktam, nagyon nehezen ment, a bevásárlás, a főzés, a gázzal, a vízzel a sok baj, a lakás egyéb hiányossága. Nagyon nagy gond Pesten még az élet, ha nem is éhezünk, de nagyon sok mindenről le kell mondani, s nem tudjuk, a következő nap mit hoz. (Fenyegető B-lista stb.). Én már sajnos nem vagyok a régi. Nincs annyi aktivitás bennem, sokszor nagyon fáradt vagyok, a háború sok mindenből kiábrándított. Hogy romok közt járok, azt már megszoktam, nem fáj már úgy, ha az ablakomból nézem a kiégett házakat, a szép kilátás teljesen megváltozott, már nem tűnik fel, hogy hova lett a levéltár tornya, s a Krisztinában a kis Déryné feje. Kecses kezeiben ott a kőlant (ha jól emlékszem), de a fejecske, az nincs. Sok minden nem fáj már, de attól félek, rosszabb, ami helyette van. Üresség és reménytelenség. Gyakran felébredek álmomból, és félek. Nem tudom, mitől, de félek. Hosszú ideig tart, mire altudatomból kihámozom s „megmagyarázom” magamnak, hogy mitől van ez a nem tudom, miért való „félelemérzet”, de hiába, ha nagyon fáradt vagyok, vagy alvás közben, mikor a „cenzor” nem működik, csak újból előjön.

Lőrinc megint úton van. Sok üdvözletet és kézcsókot küld, ő is nagyon örült, hogy hírt hallott rólatok. Most már sokkal jobban van. Munkái itt-ott megjelennek, s elő is ad Pesten, vidéken.

Pálékat felkerestem. Nagyon édes az ő kislányuk is, oly fürge, barátságos és nevető volt. Sajnos, most a gyerekek miatt nehezen tudok kimozdulni, hogy ismét eljussak hozzájuk. Láttam náluk rólad és apróságaidról képeket. Köszönöm a nekem küldöttet, elbűvölő, milyen édesek és erősek a kicsik. Mennyire sajnálom, hogy ilyen messze élünk egymástól, s csak képen láthatom éppen ebben a legédesebb korban őket, s talán örökké. Sokszor elnézem a kis képet, s arra gondolok, nagyon meg lennék elégedve, ha csak fél olyan jó kondíciós unokám lenne majd. Mert már útban van, talán májusban itt lesz. Hát ez meglepetés, ugye? Különben fiatal házasoknál nem is olyan szokatlan. Nekem még egy kicsit az, de majd belejövök. Csak addig megjavulnának a viszonyok, hogy kellően elláthatnánk majd a kis jövevényt.

Manyikám, nagyon örültem levelednek. Jó hallani, hogy van még boldog, megelégedett ember. Itt mindenki sír, panaszkodik. Most csak ilyen rövid levelet írok, hogy el is küldhessem, mert nem akarom a befejezetlen leveleket szaporítani. Nagyon sok szeretettel csókollak benneteket, Lajost sokszor üdvözlöm. Bandi is kézcsókját küldi. S légy elnézéssel, hogy ily ritkán írok, de talán sejtesz, hallasz valamit arról, mily nehéz itt az élet.

Még egyszer meleg szeretettel

Bözsi

 

 

Édes Manyikám!

Csodálatos gyorsan jött 46. XII. 28-áról keltezett leveled. 47. jan. 10-én kezemben volt, és örömmel olvastam, hogy gyermekeid gyorsan fejlődnek. Magam előtt látlak benneteket a szép schweitzi téli tájban, a hócsatában. Írjál valamit a városról, merre fekszik? 15 éves koromban én is voltam Schweitzban… Einsiedelben és Unter Ibergben, fogalmam sincs, Slarus merre fekszik, s milyen ott a vidék? Nagyon schweitzias-e vagy nem?

Szóval, a kis Póli „akaratos”. Ne haragudj, ha erre kitérek, de mint „szakmai” dolog is érdekes. Ugyanis én úgy tanultam, hogy ezt az úgynevezett akaratosságot nem szabad letörni. Különösen hároméves kor körül kerül a kisgyerek egy ilyen első periódusba, amikor neki is kell éreznie, hogy ő is tud akarni. Ezzel kapcsolatban egy úgynevezett „dackorszak” is jelentkezik. Most aztán nagyon kényes a helyzet: Ha semmi akaratát nem hagyjuk érvényesülni, akkor egy akaratgyenge, passzív lény is válhat belőle. Viszont ha csak az ő akarata érvényesül, az is baj. Tehát itt is az arany középút a kívánatos, és hogy semmiből ne csináljunk problémát. Na, de te ezt biztosan finom érzékkel meg tudod oldani. Ilyenkor az is jó, ha apróbb feladatokat bízunk rá és megdicsérjük az eredményért, mert bizony, az ilyen kis ember már részt akar venni a közösségben.

 

 

1948. február 4.

Édes Manyikám, azt hiszem, mióta a kis képeket küldted nekem, nem is írtam levelet. Ha jól emlékszem, egy lap ment. A képeken kezdem, édesek és milyen nagyok a gyerekeid. Csodálatos dolog ez. Emlékszel egy pár évvel ezelőtti beszélgetésünkre, éppen a városmajori templom körül járkáltunk? Hitted volna, hogy ilyen hamar „kétgyerekes” mama lesz belőled? Nagyon szépek és angyaliak a kis képeken, és a mamájukon is látszik, hogy megelégedett és boldog.

Most kérlek, hogy pontos legyek, febr. 4-én este ¾ 7 órakor a József Attila (Tisza István) uccában ülök egyedül egy „espressóban”. A Kisfaludy Társaság felolvasó ülésén voltam, illetve Lőrincet kísértem, és a választmányi gyűlést várom, míg befejeződik, és Lőrinc idejön értem. Ezt az időt használom fel, hogy írjak. Mert soha sincs időm. Tele van a város ilyen „espressókkal”. Megvan a jó oldaluk is. Olcsón és gyorsan kap az ember egy feketét, várakozhat is, ha éppen várnivalója van. Kívül a legtöbbször igen vicces képet nyújt. Gyakori, hogy egy kiégett romház üzletsorát rendbe hozzák, pazarul berendezik, kívül-belül „ragyog”, de csak az első emeletig. Ott aztán tátongnak a csupasz falak. Azután sokszor mi a következménye? A többszörösen beázott tető vagy más lazulás következtében csak ráomlik a díszesen kipucolt „espressóra”, aminek a homlokzatára az volt pingálva neonbetűkkel, hogy: „Éden”. Sajnos, közeli ismerős szép fiatal nő itta egy ilyen „Éden”-ben az utolsó feketéjét a nyáron.

 

[A következő mondat fejjel lefelé írva:] Ezúttal a fodrásznál írok, amíg a hajam szárad.

 

 

Folytatás, február 27.

Édes Manyikám, nem is tudom, miért csinálom azt, amit csinálok. Agyon dolgozom magam. Képtelen voltam azóta a leveled folytatni. Pedig van elég segítségem, van valaki, aki a konyhán főz, azután egy egyszerű, de jólelkű lány a gyerekekhez, s délelőtt egy gyógypedagógus tanár. De 10 gyerek nem csekélység. Különösen 1-2 igen nehéz esetem is van.

Sajnos, Lőrinc is megbetegedett és már harmadik hete fekszik egy Üllői úti klinikán, vesekő-bántalmakkal. Nagyon megviselték a fájdalmak, igen lefogyott. Gondolhatod, mennyire megviseli őt a betegség! aki ilyen érzékeny. Azonkívül természetesen nagyon hátráltatja a munkájában is. Most készül az Örök barátaink második kötetére. Egy Shakespeare-fordítást is csinál. Most vették fel az Írószövetségbe.

Magánéletet alig, hogy élek. Nagyon ritkán megyek el színházba. Most ugyan nemrég láttam Bajort Hervé operettjében, a Liliben. Emlékszel, a Bolond Ásvaynéban láttuk együtt utoljára? Tündéri volt a Liliben is. Szóval a színházon kívül néha mozi vagy egy-két ismerőshöz. Az i.p. egyesület az egyetlen, ahová rendszeresen eljárok. Egyik héten szemináriumra, másik héten nyilvános előadásra. Máday még mindég a régi. Sokat dolgozik, aktív és talán ugyanúgy néz ki, mint mikor megismertem.

Bandiék megvannak, nagyon édes a kislányuk, tudod, milyen édesek ilyenkor? Most 10 hónapos. A lakásuk is nagyon kedves. Csak az a kár, hogy a felesége hivatalba jár. Nem meri otthagyni az állását, és egyelőre több szabadságot nem kap. Nem tudom, írtam-e arról, hogy 3 gyereket (nem hülye) feladtam hozzájuk, hogy a háztartásukhoz így járuljak hozzá.

Na, most pletykázok egy kicsit. A villamoson találkoztam a Téchi Máriával. Sokszor csókol. Együtt laknak az Erzsókkal. Mindketten dolgoznak, Erzsike hivatalba jár, 4 éves kislánya van (a férje eltűnt, L. Pista szerint elhagyta őt), Máriának 10 éves lánya van, a nagymama neveli őket. A Karcsi és anyja meghaltak. Most látom, hogy éppen érdeklődtél a leveledben felőlük.

Steyskalnéval is találkoztam egyszer. Furcsán néz ki a fél üvegszemével, de nem sokat változhatott, ahogyan a szavaiból kivettem. Megmutattam a fényképeket, nagyon csodálkozott, hogy milyen szép gyerekeid vannak. A múltkoriban felmentem Pálékhoz, délelőtt, nem voltak otthon. Nagyon édesek a kislányok. A nagyobbik egész az anyja, a kicsi szépen fejlődött és az apjára hasonlít.

 

 

1948. március 28., húsvét vasárnap

Szép napsütéses húsvétvasárnap délután van. Kinn ülök a villánkkal szemben lévő réten. A gyerekek körülöttem labdáznak. Ma lényegesen rosszabb hangulatban vagyok, mint tegnap. Rendszerint az ünnepekre beáll nálam a rosszkedv. Karácsony, húsvét kimondottan családi ünnep. Lőrinccel mi ilyenkor sohasem vagyunk együtt. S én hiába nézem sokszor a „tömeg” ünnepi felvonulását, szentelt sonka és diós beigli evését, kicsit úgy, mint Faust az ő húsvéti sétáján, lelkem mélyén mégis fáj, hogy nem tartozom a „tömeghez”. Mint ahogyan egész biztos Faustnak is nagyjából ez volt a baja. Hiába, aki nem az általános játékszabályok szerint él, annak kicsit mindig kevesebb, ha ugyanakkor több is jut az életből. Persze, jól tudom, hogy már képtelen lennék egy szabályos családi életre (sem mással, sem Lőrinccel), nem mintha lenézném, csak egyszerűen alkalmatlanná váltam rá. Mással azért nem, mert túlságosan Lőrinchez nőttem, s ugyanakkor az idő is eljárt. Azt viszont nem tudom, melyik az erősebb ok? Ugyanis az elmúlt hetekben valaki egészen váratlanul megcsókolt, mégpedig erősen, szájon és hosszantartón. Én később nagyon zavarban voltam, mert csók közben, mivel semmi porcikám nem viszonozta azt, összeszorított szájjal, heves fejrázás közben, ahogy tudtam, tiltakoztam. Noha nem volt ellenszenves az illető. Legalább 15 éve ismerem, okos szellemi ember, az i. p. egyesületből való. Még hozzá kell tennem, hogy 60 éves, de nagyon jó külsejű és vonzó férfi. De hiába, én egész más beállítással voltam vele szemben. Most beteg és én sajnálom, hogy nem tudtam viszonozni a csókot. Olyan gyöngédtelenségnek érzem. (Nagyon hosszú ez a húsvétvasárnap délután.) Hátha meghal és már nem fog csókolni senkit? (Azért írok össze ennyi tücsköt-bogarat, de némileg te is felbátorítottál rá, hogy szeretsz Pestről levelet kapni.)

Lőrinc viszont meggyógyult. Kijött a klinikáról 2x, 3x találkoztunk. Két barátját ismertem meg, akik a vele való közlekedést segítették elő (levél, üzenet, látogatás). Mindkettő nagyon szereti Lőrincet. Az egyik érdekes ember, egy felső leányiskola igazgatója és magyart is tanít. Azt tudjuk, a magyartanárok mindég irodalmi érdeklődésűek. Persze nem mulasztott el érdeklődni, hogy s mint kezdődött kapcsolatunk Lőrinccel. Gondolhatod, nagy szemeket meresztett, mikor a válasz az volt, hogy mindennek a feleség az oka. Mármint L. felesége. Ez bizony nem olyan romantikus, de igaz. Lőrinc elég gyakran biztat, írjam meg egyszer a „történetet”, de én oly lusta vagyok tulajdonképpen. S a formát sem tudtam eddig megtalálni. Talán így levélben neked egyszer megírom. Ha nem is küldöm el. Esetleg el is küldöm, de akkor a leveleket el kell tenned. Persze ma már „pszichológus” szemmel nézem a 20-23 évvel ezelőtt történt dolgokat, de egy bizonyos, hogy semmi sem történt tudatosan. (Más)

Ó, Manyikám, ha látnál, amint este egyedül vacsorázom, a szobámban. Amíg eszem, a térdemen egy könyv. Olvasok, hogy ne érezzem úgy az egyedüllétet. Ma például Thomas Mann A Buddenbrook-házat. A gyerekek teljes csendben, nem is alszanak, olvasnak, beszélgetnek halkan, még csak 8 óra. De nemsokára lefekszem én is, olvasok tovább, míg el nem álmosodom.

Igaz, hogy ez hangulat dolga, hogy ne így írjak ugyanerről: úgy élvezem esténként, amikor egész jól ment napközben minden és most nyolc órakor, a gyerekek csendben fekszenek az ágyaikban. Ülök a szobámban. Nagyon szeretem. Élvezem a bútorok vonalát, a kárpitok színét. Szeretem a zöld selyemhuzatot, s ha ágyat vetek, a rózsaszín selyempaplan olyan jól illik hozzám. Kedvemre való életek vannak előttem. Imádok egy jó könyvet ilyenkor, s ha jó kényelmes ágyamba bújok, tovább olvasok, míg elálmosodom. Jó éjszakát.

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet levélfogalmazványai Győző Péterné Marikához

[Győző Péterék kisfiát és kislányát a háború alatt Vékesné Korzáti Erzsébet rejtegette, Ausztráliába vándoroltak ki a háború után, Istenhegyi úti lakásukat Vékes Endréékre hagyták. A levélben emlegetett Zsuzsi Győzőék rokona]:

 

Édes Marikám, csodálatosnak érzem, hogy olyan messzire megy majd ez a pár sor, amit írok neked. Azóta párszor láttam hasonló liftet, mint amilyennel ti is csomagoltatok, sőt Sidney jelzéssel is.

Most itt ülök a régi szobádban, fenn az emeleten. Nincs itthon senki, csak kis Jutka kiált néha egyet a járókából, ahol buzgón tesz-vesz és izeg-mozog. Szépen fejlődik és továbbra sincs sok baj vele.

Sajnos egy héten csak egyszer, ritkán kétszer jutok fel. Hol is kezdjem, mit is írjak? A kezdet nehézségeiről? Nem, arról mégsem írok. Majd máskor. Habár nem is én kezdtem el valami újat.

Örömmel olvastam egy pár leveleteket. Gondolatban végigkísértünk egész utatokon. Izgultunk és örültünk a baj nélküli megérkezéstek hírének. Emlékszem, mikor először mentem be Zsuzsihoz hírekért. Érdekes, Takács Otti is épp akkor nézett be Zsuzsihoz, sőt, ha jól emlékszem, Mann René is. Kicsit mindenki szomorkás is volt. Valahogy annyit együtt voltunk az utóbbi napokban s olyan különös volt tudni, hogy úgy távolodtok most tőlünk. Zsuzsin határozottan éreztem valami elárvásodást, meghatódás és elmélázás keverékét. Azóta többször voltunk már együtt. Nagyon megszerettem őt. Okos és nagyon jó ember lehet. Most vasárnap fenn volt a hegyen a lakásban, délután mindketten elszundikáltunk kissé. S örültem, hogy egy kicsit otthoniasan érezte magát. Múlt héten együtt voltunk a Magyar Színházban, ahol Bajor Gizi bámulatos művészi alakítását láttuk egy bárgyú kis operettben. A Liliben. Mindketten el voltunk bűvölve Bajortól. Csak írok összevissza. Nem is tudom, mit. [A levélfogalmazvány ezzel befejeződik, a papír többi része üres.]

 

Édes Marikám, örömmel vettem leveled, de szívesen olvasnám már, hogy a kezdet nehézségein túl vagytok. Mindenesetre sokkal kellemesebb lehet, mióta a régi megszokott bútoraid, tárgyaid vannak körülötted. Az is megnyugtatásul szolgálhat, hogy tudod, Péter mily ügyes és jó szervező. Biztosan ott is meg fogja állni a helyét. Egészségesek is vagytok, s ez mindennél többet ér. Tehát egészen biztos, hogy ki fog alakulni egy megfelelő életforma. Hogy nem az a 100%-os ideális, amit 16 éves korunkban elképzeltünk, hát azt már nem is kívánjuk. Csak legalább annyit, hogy bizonyos kompromisszumokkal a lelki egyensúlyunkat megtarthassuk.

Mióta elmentetek, egy újabb veszteség is ért. Egy nagyon jó barátnőm szintén elköltözött családjával Belgiumba. Azt hiszem, ismered is őket, Hüvös Marika, kislányuk szintén velünk volt az ostrom alatt. Ők is nagyon hiányoznak nekem.

Édes Marikám, mióta Bandi beteg, lélekben annyira szomorú lettem, hogy nagyon nehéz még levelet is írnom. Most már kb. 3 hónapja, hogy B. szanatóriumban van. Eddig hat kg-ot hízott. De azért még sok idő kell a gyógyulásához. Nem is merek arra gondolni, mikor lejár az OTBA kedvezmény, s akkor önmagának kell fedeznie az ápolási díjat.

Sajnos, úgy látszik, én most egy rossz periódusba jutottam. Anyám is válságos állapotban fekszik kórházban. Az orvos nem sok jóval biztat. Baloldala teljesen megbénult.

Bandi kb. 3 hónap alatt 6 kg-ot hízott, de orvosi vélemény szerint még oly kicsi az idő, hogy nem sokat tud az állapotára vonatkozóan mondani. Én a szavai közül úgy veszem ki, hogy stagnáló állapotban van. Mi ketten Icával annyit dolgozunk, mint az őrültek. Gondolhatod! Ica hivatalba jár, ott van a saját gyereke, s ott van még 4 idegen gyerek, s mindezt egy „gyenge” cseléddel. (Mert a háztartás erősebbet nem bír el.) 3x hetenként rohan ki Budakeszire jól megpakolva csomaggal, mert nagyon kell pótolni a kosztot. Még tejet is külön kell venni. Hogy ezt meddig bírja Ica, nem tudom. Rém lesoványodott, csak árnyéka önmagának. De hát duplán kell dolgoznunk mindkettőnknek. Elképzelheted, én is mit leisztolok a nálam levő 13 gyerekkel. A személyzettel s velem együtt 17 személy étkezéséről, bevásárlás, beosztás, mi legyen ebéd, kell gondoskodni. Az adminisztrációs dolgok, hol egyik, hol másikkal való orvosi vizsgálatra járás. A szülőkkel s a Joint-tal való állandó harc, s nem utolsó sorban a gyerekekkel, a problémájukkal való állandó foglalkozás, s felül rá ennyi gyerek ruházatának rendben tartása, gondozása, s a legtöbbnek semmije sem lenne, ha nem én harcolnám ki a Joint-tól. Szóval, azt hiszem, nem is kellene magyarázni, csak elég, ha azt mondom, hogy 13 gyerekkel élek éjjel-nappal egy fedél alatt, milyen fárasztó ez! És most mégis nagyon érzékenyen érint, hogy három gyerek elmegy tőlem, azaz el Icától, mert bizony súlyosan számít anyagilag. Majdnem a hasznot viszik magukkal. De hát nagyon redukál a Joint. Minden vonalon nagy felülvizsgálások voltak, s ahol csak valami kis okot is találtak, megvonják a támogatást.

Édes Marikám, most egy nagy kéréssel is állunk elő. Tekintve, hogy Bandi gyógyulása legalább 2-3 évet vesz igénybe (orvosi vélemény), az OTBA pár hónap múlva megvonja az orvosi, illetve kórházi ingyen ápolást, előre kell valami pénzt összegyűjtenünk, hogy tovább gyógyíttathassuk őt. Ami most nehezebb, mert megcsappannak nálam a gyerekek, azonkívül mindazok a remények, amiket szőttünk a svábhegyi lakás nyári kihasználása körül, meghiúsultak. Bizonyosan eljutott már a híre annak hozzátok is, mennyire nem kerestek az idén nyári lakást, nemhogy Bandiéknak nem sikerült semmi üzlet ilyen irányban, de ez mindenütt általános panasz volt a S-hegyen. Tehát azt szeretnénk kérni, hogy azt a bizonyos 200 forintot legalább a felére számítsuk le. Természetesen ez nem lett volna sok, ha a nyári üzlet a lakással sikerül, de Bandiék fizetését sajnos nagyon túlterheli. Eddig is csak azért tudták fenntartani a lakást, mert én segítettem őket. De most még anyám kórházi ápolási költsége is engem terhel, mert ő semmiféle intézménynek nem tagja. Hát, Marikám, hogy az élet mit produkál! Ez utóbbi időben már oly rossz idegállapotban voltam s rosszul néztem ki, mindenki azt mondta, ha nem kapcsolódom ki, összeroppanok. Magam is éreztem ezt, de csak 10 napi balatoni szabadságot tudtam engedélyezni magamnak, s most valahogy összeszedtem magam.

Végül, hogy ne csak szomorút írjak, Jutkáról írok. Egyetlen örömünk, hogy nagyon szépen fejlődik, oly öröm látni, amint minden nap valami új tudománnyal gyarapszik. Persze már szépen jár. Egy kis szókincse is van, és rengeteg mindent megért. Minden játéknak, sok tárgynak tudja a nevét és már a ruhájának is tud örülni. Befejezőül mindkettőnknek azt kívánom, hogy hamarosan vidámabb leveleket tudjunk írni egymásnak, én tulajdonképpen optimista vagyok, de most egy kicsit megbillent bennem ez az optimizmus.

 

 

[A levélben emlegetett témával kapcsolatos, Vékes Endréék által megőrzött levél fogalmazványa:]

Édes Zsuzsikám, nem voltam Pesten pár napig, s így késve válaszolok leveledre, ami nagyon meglepett. Egy kis tévedésben vagy, amennyiben a 200 Ft nem házbér, hanem az itt maradt bútordarabok és egyéb tárgyak használati díja. Sajnos, elkövettem azt a hibát, hogy nem fixíroztunk bizonyos dolgokat annak idején Marikával való beszélgetéseink alapján. Ugyanis szó sem volt arról, hogy ezt az összeget a végtelenségig fizetjük. Hanem szó volt arról, hogy te a közeljövőben kiutazol, sőt egy rendes szobabútor felszállítása is kilátásba volt helyezve, amire inkább lehetett volna érteni a bérleti díjat. És amire alapoztuk akkor azt, hogy nyáron szobakiadásból bejön a többletfizetés. Mindkettő nem történt meg, de mi mégis fizettük az összeget, ameddig tudtuk. Ne vegyél semmit szívhangnak, de a tény az, hogy tovább nem áll módunkban azt fizetni. A konyhabútorra nemrég jelentette be igényét Csöpi, aki úgy mondja, azt Marikától ajándékba kapta, s szeptemberben elviszi. Egyébként pedig a többi holmi rendelkezésedre áll. Üdvözlettel. V. Ödönné.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]