Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrinchez^*
(1926–1930)

89.

Lőrincke!

Nagyon sajnálom, hogy elutazása előtt már nem tudtam megmondani, megmondani mindazt, amit szerettem volna, és megpróbálom eltenni, mire visszajön. Tegnap még kevesebbet lehetett beszélnem, tekintve, hogy Ödön vagy két lépésre állt a hátam mögött. Köszönöm, s nagyon kedvesnek találom, hogy elküldi a könyvét. Igazán nagy örömet szerez majd vele. Ezt se tudtam szóval megköszönni, és még sok mást, ami jólesik, s most bennem szorult. De ezt legalább megírom most, mert rosszulesett, hogy csak a legridegebb udvariasság hangján köszöntem meg magának.

Pihenje jól ki magát. Utolsó találkozásunkkor az volt az érzésem, hogy sürgős szükség lenne magának a nyugalomra, pihenésre. Én őszintén egy kicsit irigyeltem is érte, nagyon szép lehet most ott! Szeretettel és barátsággal üdvözlöm.

Ui.: Ha akad írnivalója, Lőrincke, Madzsarék címén (Madzsarék: Ortopéd intézet, Nyúl u. 8.) elküldheti. És a világért se higgye, hogy elvárom, hogy írjon… de ha van kedve, nagyon örülnék neki, és dec. 26., tudja?

Dec. 18-án, kedv. Lőrincke, arra kérem, ha hazajön, hívjon föl! Számomra igen fontos dologról szeretnék magával beszélni. Csütörtökig valószínűleg benn vagyok az iskolában, de du. is ott leszek.

Bocsánat a papírért, de nincs más kéznél.

90.

Kedves Lőrinc, írnom kell, mert sohasem tudok veled beszélni. Részint mert nincsen rá idő, s mert ha együtt vagyunk, neked csak „egyre” van egy kis időd, amikor is előtte még nincs türelmed beszélni, utána pedig már nincs türelmed.

Nem akarok „szakítani” veled – erre már az idők folyamán rájöttem: úgysem sikerül, majd csak rád bízom. – Csak arra kérlek, légy segítségemre abban, hogy elviselhető legyen a mostani helyzetem. Ha én kerüllek és nem akarok együtt lenni veled – mint ahogyan most is van –, annak mindég megvan az oka. És olyankor jobb, ha magamra hagysz. Nem akarom részletezni, mennyit kínlódom sokszor, és nincs, kihez forduljak. Nagyon egyedül maradtam, igen nagy részt vettél el Kláriból. Tehozzád nem fordulhatok, te mégiscsak a te szempontodból ítélsz, ez természetes is, nem is rovom fel hibádul.

Én nagyon nem látok tisztán, már egészen összezavarodik bennem minden, nem tudom már, mi a helyes.

Ez a levél is kezd már egészen zavaros lenni. Most megpróbálok szorosan a tárgynál maradni. Tehát: ha én nem akarok veled lenni, ne ellenkezz. Nálatok sohase akarj megcsókolni, mert engem az rettentően zavar. Ez igazán nem sok, ennyit meg lehet tenni. Nálam az igen nagy dolog, hogy téged szeretlek, de nálad igazán mindegy, eggyel több vagy kevesebb, 25 vagy 26.

Éppen azért, mikor én nagyon érzem a terhét, hogy szeretlek, hagyj magamra. Hallatlanul szégyellem magam sokszor, mégiscsak egy aljas csalás avval szemben, akit a legjobban szeretek, Ödönről nem is beszélve, aki eltart. Na, és az önbizalmam, ami régen oda van, szörnyű hitvány féregnek érzem magam, akinek nincs joga semmihez sem, ami rendes és tiszta. Mégiscsak arról van szó, hogy én is csak sorakoztam, besoroztál. Valamit kellene mondanod, valami erőset és elfogadhatót, ami megszüntetné bennem ezeket a gondolatokat végérvényesen. Jobb lenne, ha kevésbé szeretnélek.

Vagy nem is tudom már, illetve sohasem tudtam, mi lenne jobb.

Légy szíves, találj ki valamit, és közöld vélem.

Képzelem, hogy meg fogsz rémülni, hogy ilyen veszélyes dolgokat írtam le. Azt tudom, nem is kellene leírnom: égesd el gyorsan.

A te ceruzáddal írtam, jó hogy leírtam ezeket, úgy „kimentek” belőlem.

Szerbusz

B.

91.

Már lefeküdtem, egyedül vagyok, de te itt vagy velem. Az asztalomon fekszik egy itt hagyott üres cigarettadobozod, kezembe fogom, nézem, mintha még meleg lenne az érintésedtől. A csokoládédat eszem s a te ceruzáddal írok.

Mikor ma elmentél, nagyon elszégyelltem magam, arra gondoltam: hogyha egy kicsi is igaz abból, hogy szeretsz, akkor én nagyon hálátlanul viselkedem veled szemben, mikor nem tudok hinni neked. De látod, azért sem merem elhinni, mert túl nagy boldogság lenne számomra, ha csak félig is igaz volna.

Most azért írok, mert meg akarom köszönni a mai kedvességedet. Olyan borzasztó elhagyatottságban ültem itthon már két napja, fáradtan, reménytelenül és elkeseredve. Jöttél, és kissé megnyugodtam, és most először érzem, hogy talán mégis vagyok valaki a te számodra, akire néha gondolsz és akivel kicsit törődsz. Különben miért jönnél hozzám?! Nem igaz? Szeretnék hinni neked. Igazán senkim nincs rajtad kívül, Klári már úgysem szeret, és hát valahogy furcsa lenne, ha még azt kívánnám, hogy szeressen is.

Én most jókedvű vagyok és örülök a te kedvességednek, nem akarok szomorú dolgokra gondolni, hanem elmondok egy-két gyerekes dolgot, amiért ne nevess ki.

Egyszer itt voltál este, jó sokáig, s mikor elmentél, a szobában maradt a szagod. (Most nehogy egy rossz szagra gondolj.) Egészen beleburkolóztam, s úgy aludtam el, mintha veled aludnék. Még másnap is éreztem, s szinte sajnáltam kinyitni az ablakot.

Ha itt hagysz magadtól valamit, akármilyen szemetet, pár napig mindég ugyanazon a helyen hagyom, ahol te hagytad. Egy cigarettavéget s kis hamut, amit egy pici vázában hagytál, minden reggel köszöntök.

Egészen elálmosodtam, szerbusz.

92.

Bécsben állunk, másik kocsiba kell szállni. Eddig minden rendben van. Hegyeshalomtól aludtam keveset. A vonat ½ óráig áll.

Üdvözli

Bözsi

93.

Kedves Lőrinc, egyelőre nagyon fáradt vagyok, nem tudok bővebben írni. Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem.

Kedves és barátságos itt minden.

Üdvözli

Bözsi

94.

Kedves Lőrinc, küldök magának egy német levelet, kérem, fordítsa le nekem, s küldje vissza. Ezt nem magyarázom külön, hisz ha a német levelet elolvassa, tudni fogja, miről van szó.

Hát én még nem tudok tiszta képet nyújtani ittlétemről. Nagyon kedvesek hozzám, ez bizonyos, szinte lesik minden kívánságomat. Ezért sok minden, ami nekem kényelmetlen, enyhébb színezetet kap. Én most sok mindenre azt mondom, hogy nem bánom, mert meg akarok hízni. Azonkívül nemcsak egy hízási lehetőség van, hanem megismerhettem, illetve eljuthattam egy messzi idegen országba. Imádom az utazást, a változatosságot – s bizony ezt pénz nélkül nemigen lehet megszerezni –, s ha jobban megvizsgálom magam, talán inkább ez csábított ide, mint a hízás.

Kérem, hogy ennyi hibát ejtek, az azért van, mert nagyon fáradt vagyok. Most este 11 óra van, s ma kirándulni voltunk Denekampba, a német határ ½ óra járás. De ma kissé ideges vagyok, s levélírással próbálom levezetni.

Persze most ez után csak az a kérdés következhet: gondol-e néha rám?

Én itt és az úton is nagyon jól viseltem magam még eddig, remélem, továbbra is kibírom.

Klárinak írtam egy hosszú levelet, előbb elküldtem Ödönnek, olvassa el ő is, mert lusta vagyok ugyanazokat kétszer leírni, maga is olvassa el. Ödönnek ugyan jeleztem, de hátha elfelejti. Klárinak az útról is írtam levelet, s Bécsből magának is egy lapot. Kérem, írja meg, megkapták-e ezeket, különösen Klárinak írt levelem sorsa érdekel.

Ha ideje van, legyen olyan jó nekem azonnal válaszolni, s a fordítást is elküldeni. Oly unalmas itt.

Most biciklizni fogok tanulni, már próbáltam is, azt hiszem, fog menni.

A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.

Tudja, hogy még alig írtam magukon kívül valakinek. 1-2 lapot esetleg. Képtelen vagyok írni, most is nehezen írok, mert amit szeretnék írni, azt nem akarom. Maga olyan ijedős, mindjárt írna egy levelet, hogy: Bözsi, vigyázzon magára, ne gondoljon szamárságokat! Pedig már megszokhatta volna, hogy én csak beszélek, de semmit sem teszek, amit esetleg még szeretnék is.

Ezt azért írom, mert megtörténhet, hogy én mindenféléket fogok írni, amiket megfigyelek magamon, de ez mind csak teória, nem kell megijedni.

Isten vele, most már mégiscsak lefekszem, azt hiszem, nem fogok magának sok levelet írni Hollandiából, nyugtalanná tesz.

Ödönnek beszéljen erről a levélről, de ne mutassa meg neki, amit jónak lát, mondjon el. Klárinak ugyanúgy.

A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön, természetesen nem nagyot. Előre is köszönöm.

Üdvözli

Bözsi

Címem: H. A. Weustink,

  Enschede

  Roomweg-43

  Holland

95.

Nem írok megszólítást, mert itt azt hiszik, Ödönnek írok, s esetleg meglátják, hogy más név van a levél elején.

Ma, csütörtök reggel kaptam meg leveledet, az ágyban olvastam el. Betakaróztam vele, bőrömhöz szorítottam, hátha megérzek valamit belőled. Nagyon-nagyon örültem a levelednek, jó volt olvasni, éreztem meleg húsodat, míg olvastam, s borzasztó kívánság fogott el utánad. Rettenetes ez a távolság, ami köztünk van, s amit pedig kívántam, sőt türelmetlenül vártam. Nem érdemlem meg meleg és hosszú leveledet: nem gondoltam rád annyit s nem vágytam úgy utánad, mint te. Most persze leveledtől forró lettem, s odaadnám a két kilót, amit híztam, ha egy órára csak a karjaid közt lehetnék. Amíg írok erről, elképzelem, s nagyon rossz a tudat, hogy ez egészen lehetetlen egypár hónapig. Természetesen képtelenség mindenféle találkozási terv, egészen lehetetlen, nem is jó rágondolni. – Mert olyan jó volna, s nem lehet. – Igen, bevallom, nem gondoltam rád úgy és annyit, mint te szeretnéd. Ennek kissé magad is oka vagy. Én nagyon fájó szívvel indultam el Pestről, nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod, tudod, amiről szóltam is neked. Annától tudtam meg, annyival is inkább rosszul esett, mert akkor este együtt voltunk, ha emlékszel, te telefonáltál állítólag Mikesnek. Képzelheted, azután, hogy megtudtam éjszakai elmaradásodat, milyen gyötrelmeim voltak. Azt is gondoltam, hogy már onnan (telefonon) beszéltél meg valakivel egy együttlételt. Szégyennel és haraggal gondoltam rád. Még mindég sokszor nem tudom megérteni a te különös természetedet. Azért írom, hogy: sokszor, mert néha közel járok a megértéshez, de csak közel. De hát erről nem akarok írni. Hiába vagy akármilyen, mégiscsak szeretlek én téged. Pedig szeretném, ha ki tudnám irtani magamból ezt az érzést. Amennyi gyönyörűség, annyi keserűség is. Vagy minél kevesebb „lelkieket” belevonni ebbe a viszonyba – ami most éppen mindég szaporodik. Maradhatott, illetve lehetett volna ez csak egy érzéki viszony, vagy még nem késő, ne törődj te annyit velem, ne akard, hogy szeresselek, azért én tudnék veled lenni. Talán sokat kellene együtt lennünk, s aztán elmúlna. Nagyon sokat még nem voltunk együtt egyhuzamban. De persze ezt nem lehet kipróbálni. Lehet, hogy egész rosszakat halmozok itt fel. De annyira szeretnék nem érezni irántad semmi szerelmi vágyat. Ugyanakkor azt is tudom, hogy: nagyon-nagyon jó, hogy vagy az én életemben, nem tudnálak senki mással pótolni, és nagyon nehéz lemondani rólad. Szörnyűség, hogy hova jutottam! Micsoda ocsmány és képmutató vagyok (Klárira gondolok).

Alapjában véve nem ez a természetem, illetve nem ítélem el az ilyenféle dolgokat, csak, mondhatnám, a nevelés megrontott. Éppen ezért nehéz nekem. Na, de erről sem akarok írni.

Jó most arra gondolni, hogy szeretlek téged, a szádra gondolok, a húsodra, a mohóságodra, melegségedre. Nagyon nélkülözlek, egyáltalán, rossz így szűzen élni, nem tudom, kibírom-e? De ki akarom, mert meg akarok hízni. Most nagyon nehezen tudok másról írni, mint arról, hogy kívánlak. Éjjel 11 óra van, mindenki alszik, én egyedül vagyok a szobában, most ment fel aludni a legnagyobb fiú (24 éves). Ha szigorú akarok lenni magamhoz, meg kell állapítanom, hogy hatással volt rám a helyzet, idegen új férfi, idegen lakásban, éjjel egyedül, kissé izgatott. Várjál csak, hogy egészen pontos legyek, úgy írok, mintha nem is magamról írnék: bennem a nőstény érezte a hím varázsát. S azt hiszem, tetszem neki s a másiknak is, észreveszem apróságokból. De ez mind nem fontos, csak azért írom meg, mert nagyon őszinte akarok lenni. S erről az oldalról nem kell félni, ezek rém jámbor és tisztességtudók, s én nem tudnék ezekkel szemben magamról megfeledkezni.

Szeretlek, Lőrinc, ne írj többé ily forró levelet, mert hazamegyek, nem bírom ki az időt a csókjaid nélkül, vagy mit is írok, csak írj minél többet, oly jó olvasni. A fényképedet ha nézem, gondolatban föléd hajlok, rád simulok, ha megelevenednél, de jó lenne. Igen, írj minél többet, én sajnos nem írhatok oly sokat, már nagyon kevés pénzem van. Nem is tudom, mire fogyott el ily hamar. Majd kérek tőled „bélyegre”, ha elfogy. Ez tréfa, remélem, érted. Nem engednek itt semmit vennem, azt mondják, az ő lányuk vagyok, s a papa sírni fog, ha nem tőle fogadok el mindent. Nagyon-nagyon kedvesek és szeretnek engem, a mama felemelt ma az ölébe, hogy milyen nehéz vagyok. Most egy kis komiszság jön, jó? Az egyik fiú is megpróbálta.

Ja, drágám, én nagyon félősen küldöm a leveleim a redakcióba, hátha felbontják, vagy valahogy Klárihoz jut. Szeretném, sőt kell valami más megoldást találni, sürgősen, mert én még egyszer nem akarok a redakcióba írni. Mondom, félek. Találj ki valamit, s írd meg.

A német levél nem jelent semmit. A fiúval jóval Frankfurt a. M. után kerültem egy kocsiba, mikor is nekem át kellett mennem egy közvetlen arnheimi kocsiba. Ő már ott volt, éjjel, illetve hajnal felé volt. Az én eddigi kocsimban nem volt hely, s csak ülve, szorongva tudtam kissé aludni. Az új kocsiban volt bőven. Lefeküdtem, fáztam, ő valahogy észrevette s rámterítette a kabátját. Mikor kivilágosodott, beszélgettünk kicsit, ő mindvégig nagyon kedvesen, figyelmesen, de tartózkodóan viselkedett. Kölnben leszálltunk a vonatról, úgy 4-5 óra lehetett reggel. Megmutatta a kölni dómot, csak kívülről, mert be volt zárva. A dóm közvetlen a pályaudvar mellett van. Körülsétáltuk azt a teret, ahol a dóm van, ő felajánlotta a karját, mindössze egyszer szorította meg jobban, mint kellett volna, valami fordulatnál, vagy nekem egy rossz lépésemnél, ezt már nem tudom. Még a pályaudvar éttermében egy-egy meleg kávét ittunk, amit nem engedett nekem fizetni. Düsseldorfig utaztunk együtt: tehát rövid ideig. Persze, te most azt gondolod, mi lett volna, ha tovább utazunk együtt!

Biztosítalak, nem történt semmi, megírnám különben. Hogy mi az a: „dolog”, azt nem tudom, lehet, hogy te fordítottad le rosszul. A csókokat nem értem, nem csókolóztam vele és mással sem, pedig már szerettem volna, nem éppen vele, de mással. Nem tudom ismételni elégszer, hogy engem nem kell félteni. Hála isten, nem szaladgál olyan sok Szabó Lőrinc a világon. S bennem ha a vágy meg is van sokszor, nem jut el a tettig. Egy másik férfi is volt a vonaton, aki azt mondta, hogy szép vagyok, és félre nem érthetően megfogta a karomat, én egy mozdulattal megszabadultam tőle s gyorsan leráztam a nyakamról. Persze csak képletesen. Ez a frankfurti ifjú nagyon szimpatikus volt, sokat gondoltam rá 1-2 napig, de most talán már meg sem ismerném. De azért légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le. Mulattat az ilyen levelezés. Már 12 óra van, még mindég kívánlak és szeretlek. Híztam két kilót. Ma megkaptam a német szótárt. Köszönöm. A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte. Alig várom már, hogy jöjjön. Milyen jó lesz egy kis magyar újságot olvasni, itt különben sincs semmi olvasnivalóm. Igazán nagy örömet szerzel vele, ha küldeted.

Kedves drágám, olyan jó lenne átölelni a nyakadat, kétszeresen átölelni téged. Hízlalom neked a karjaimat.

Ezt kihagytam a német fiúra vonatkozólag: ő kért, írjak neki, ha megérkeztem, s a címemet is elkérte. Írtam is egy rövid levelet. Melyben írtam a megérkezésemről, ittlétemről, s megköszöntem útbaigazításait, figyelmességét. Hogy ő miért írt olyan meleg hangú levelet, nem értem. Nem tudom, mit nevez szép emléknek! Ha csak azt nem, hogy kávét ivott velem az étteremben.

Szervusz, drágám, most már megyek aludni, rád gondolok, szeretlek, írjál sokat. Örülök, hogy szeretsz, nagyon kedves tudsz lenni (néha) sokszor. Nem tudom biztosan, néha-e vagy sokszor, azt hiszem, inkább néha. De ma sok kedvességet küldtél nekem, úgy körülöleltek becéző szavaid. Betűid megelevenednek, ha olvasom, csókjaiddá válnak. Lőrinc, Lőrinc, nagyon kívánlak most, látom a szemeidet, szád puhaságát érzem, de csak képzeletben. Látod, én sem tudok könnyen elszakadni tőled még így sem.

Szeretnélek sokszor megcsókolni:

Bözsi

Szeretném, ha leveleimet elégetnéd, vagy inkább küldd vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy meg van semmisítve.

B.

96.

Kedves Lőrinc,

ma reggel az ágyban éppen arra gondoltam, hogy felkelek s írok neked, mikor pár perc múlva felhozták leveledet. Már kétszer az ágyamba jöttél, sajnos, csak levélben. Hogy valóságban is lehetséges legyen, az képtelenség, nem lehet semmit kitalálni, hogy míg itt vagyok, találkozzunk. Nagyon sok pénz kellene hozzá. Ne is gondolj rá. Azt talán mondanom sem kell, hogy nagyon nagyszerű lenne, és boldog lennék, de ismétlem, lehetetlen, és ne is gondolj rá többet.

(Belgiumban fekete Klárit is meglátogatnád?)

Tudod, nagyon különösképpen érzek a leveleiddel szemben. A szívem örül, az eszem azt mondja: nem jól van ez így. Boldog vagyok, szomjasan szívom magamba minden szavadat, közben egészen megrémülve gondolom, hogy: nem lesz ebből szabadulás, szép csendes elválás, jó barátság, hanem egy még eszeveszettebb szerelem, s végigborzong rajtam a majd első együttlétünk minden gyönyörűsége.

Szomorú vagyok, elszomorít ez a szerelem, amiről azt hittem, bennem már végét járja. Különösen az utazásom ideje alatt éreztem így, azért is volt olyan az első levelem, ami neked nem tetszett. Nem volt az csinált idegenségű. Nem jött melegebb hang belőlem. Te talán azt mondod: elég már ebből, hisz mindég meg tudsz győzni, s az az utolsó eset sem olyan fontos, hogy annyit gondoljak rá. De ennél az utolsónál éreztem a többi régit is, s ugyancsak éreztem azt is, hogy sohasem tudsz te más lenni. Egyik karoddal engem ölelsz, s tudsz ugyanakkor mást is ölelni a másik karoddal. Ezt ne vedd szemrehányásnak, csak megállapítom, hogy ez így van, és ezt nehéz elviselni, azért nem tudtalak soha egészen szeretni – habár nagyon sokszor nagyon boldog voltam karjaid közt –, vagy talán rosszul fejezem ki magam. Mert ahogy leírtam, hogy: nem tudtalak soha egészen szeretni, rögtön éreztem, hogy ez nem lehet igaz. Hanem inkább az, hogy: nem mertem teljesen átadni magam ennek a szerelemnek mindég. Talán éppen most, mikor én írok neked, olvasod te az én levelemet. Írd meg, mikor kaptad meg. Ide írhatsz annyit, amennyi jólesik, nem feltűnő, ezek olyan ártatlan emberek, hogy még a gyanút sem ismerik. A Napló jár, szerdától, amint írtam is. A verseidet, amik eddig megjelentek, szeretném megkapni. Nagyon jólesik az újság mindennapi érkezése, köszönöm neked.

97.

Lőrinc, Lőrinc vedd el tőlem ezt a nagy szerelmet, ami így hozzám kiált két országon keresztül. Nem kell nekem, nem akarom, hogy szeress, kínlódom miatta! Az egész életem kuszáltnak látom tőle, minek nekem még egy ilyen szerelmi bonyodalom is, mikor van éppen elég, sőt rengeteg egyéb bajom, ami oly nehézzé teszi az életemet. Folyton azon gondolkodom: hogyan maradhatnék itt egészen, örökre talán. Fáj nekem az élet ott köztetek, kettőtök közt, illetve hármótok közt. De azt is egészen lehetetlennek tartom, hogy itt tudjak maradni. Először is mivel indokolnám itt, másodszor biztosan nem tudnék elhelyezkedni egy nekem való munkakörben. S végül ki sem bírnám az itteni életet. Rémes arra gondolni, hogy vissza kell mennem ismét abba az életbe, amit most otthagytam egy kis időre. Nemcsak szerelmi dolgokra gondolok most, hanem egyéb sokféle bajaimra, Ödönnel való életemre, s kínlódásaimnak ez a fele is elég nagy, elviselhetetlen. Szörnyű életet éltem én eddig, ha visszanézek: örök kielégítetlenségben, máshova vágyásban, elégedetlenségben, nemcsak most egypár éve, de régóta, mióta az eszemet tudom. Állandóan valami sehová sem tartozóságot érzek, s az önvád is sokat gyötör, hogy bennem van a hiba, s ez biztos is. Olyan nem életre való vagyok, sokkal, de sokkal több kétség, nyugtalanság s rossz van bennem, mint amit te s mások is sejtenének. Elrémülök néha gondolataim borzalmasságán: nem értem, hogy juthat mindez eszembe, én álmaimban a legszörnyűbb bűnöket követtem már el, s felébredésemkor gyötrődtem miattuk. Senki, még Klári sem tud úgy, annyit az én szenvedéseimről, mint amennyi van. S mióta téged ismerlek – úgy, ahogyan nem volna szabad téged ismernem –, azóta megsokasodtak bűnös vágyaim s egyúttal kínjaim is.

Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre, különben is semmi jogom nincs beleszólni dolgaidba. Vagy elfogadlak így, amilyen vagy, vagy távol maradok tőled, nem kérhetek, nem kívánhatok ily irányban tőled semmit. Nem is akartam soha és most sem akarom, de azt az egyet meg kell mondanom, hogy: amilyen mértékben nő a te szerelmi vágyaid máshova fordulása, illetve: máshova is fordulása, olyan mértékben csökken az én irántad érzett szerelmem. Ezt nem én csinálom, ez éppen olyan, mint mikor forró vízbe hideg vizet öntünk, a víz kihűl, nem lehet tenni ellene semmit. Nem akar a forró víz hidegebb lenni, de nem védekezhet ellene, nem tud. Hogy csak egy példát mondjak: mikoriban megjelent, s én olvastam a Pandorában azt a három szerelmes versedet, akkor te számomra megszűntél lenni. A versek nagyon szépek, de mi közöm nekem ehhez az emberhez, aki ezeket írta?! – gondoltam, s nem tudtam elképzelni, hogy ez az ember engem is ölelt. Semmi fájdalom, vagy harag, vagy egyéb ilyesmi nincs ilyenkor bennem, de szerelem sincs irántad. Meg tudod ezt érteni, elég világosan írtam le? S hogy mégis veled voltam, sőt még később szerettelek is, ez azért volt, mert nem tudtam kitérni előled. Sokszor voltam veled szerelem nélkül, sokszor mondtam, hogy szeretlek, mikor nem is szerettelek. Hogy miért – kérdezed? Mit tudom én! Azért, mert untam az örökös komplikációkat, s gondoltam, majdcsak vége lesz közben. Aztán sok baráti gyengédséget is éreztem irántad. Igen, én tudom magamról, hogy sokszor tudnék szerelmi viszonyba kerülni egyszerű, de meleg baráti érzés alapján.

Nem panaszkodhatsz, most rengeteget írok neked. De most be is fejezem, mert megyek ebédelni. Írhatsz egész nyugodtan ide, legfeljebb a borítékon ne géppel írd a címet, hogy gondolják, Ödöntől jön, Ödön, tudják, nem ír gépen. S ne írj feladót sem. Most valamire kérlek, ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom, mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt. Azonkívül ha megvan neked, küldd el Júlia párizsi címét, szeretnék írni neki. Egyelőre egyéb kérésem nincs, ha lesz, hozzád is fogok fordulni, ha az szükséges lesz.

Szerelmes leveleidet – ha érzed is azokat, amiket írsz – nem unom, örülök nekik. De okosabb lenne, ha szépen azon lennénk mindketten, hogy ez a szerelem megszűnjön.

Szervusz, most még sok vággyal és szeretettel csókollak:

Bözsi

98.

Kedves Lőrinc, majd leszédültem a székről, mikor ma a reggelinél leveledet olvastam, nem tudtam, a következő oldalon micsoda rémségeket fogok megtudni. Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad, írj csak meg mindent. Klárának semmi esetre sem szabad – nemhogy megtudni, de – sejtenie sem semmit a mi dolgunkról. Nagyon rossz, hogy a vers ilyen hatással volt rá, talán ha előbb megjelent volna, nem gondolt volna rám, de az az egy „messzi” szó is gyanús lehetett neki most. Na, de ez már igazán mindegy most már. Remélem, sikerült neked őt teljesen meggyőznöd, kérlek, írd meg, ez nagyon izgat. S nem tudlak eléggé kérni s figyelmeztetni, hogy nagyon vigyázz, s Klárának ne mondj el semmit. Nem akarom, én tudom biztosan, hogy ő többé velem szóba nem állna. Ne kínozz többé ilyesmivel, mondj le róla végképp, úgyis elég gyötrelem számomra, ha arra gondolok, hogy Klára megtudhat egyszer mindent. Majd megőrülök erre a gondolatra, s ilyen perceimben csak egyetlen kiutat látok: az öngyilkosságot. Sokszor azonban már én is elképzeltem, hogyan is lenne, ha egyszer mégis hozzá fordulnánk, hogy talán mégis ez lenne a legjobb. De amint elképzeléseim végére értem, rögtön rémülten kergettem el az ilyen gondolatokat. Mindjárt eszembe jutott, hogyan nyilatkozott Klári nemegyszer arról: ha én is a szeretőd lennék vagy lettem volna. Mondta azt is, hogy: ha eddig is nagyon rosszulesett neki, mikor sok nőről megtudta, hogy a szeretőd lett vagy volt, százszorosan rosszulesne neki, ha ugyanezt rólam is megtudná egyszer. Bárkit könnyebben elviselne, de nálam rettenetes volna.

Sajnos, nagyon sokat beszéltünk rólad, sokszor, mikor kettesben voltunk, én részint azért, hogy erősítsem magam ellenállásaimban, s nagy önkínzás is volt számomra, sokszor mentem tőletek haza úgy, hogy végigsírtam az Üllői utat, körutat, s azt hittem, nem virradhat rám még egy reggel. S most ebben a percben gyávább, tehetetlenebb, szomorúbb vagyok, mint voltam valaha. Szeretlek, nem szeretlek? Nem is tudom már. Még eddig mindig úgy éreztem, ha választani kellene kettőtök közt, Klárát választanám. Talán nem is szeretlek, s nem érdemlem meg, hogy szeress. Látod, Klári mindeneken keresztül csak téged választana, tudom biztosan. Ezt valamilyen formában mondta is már nekem. Lőrinc, nem tudod te, hogy milyen asszony van melletted, ha körülcsúsznád a világot térden állva, nem találnál jobbat nála. Mert nézz csak egy picit – minden hiúságot félredobva – magadba, bizony nem viselkedtél te mindég vele szemben úgy, mint ahogy kellett volna. Ne haragudj, hogy én ilyeneket írok, mentségem legyen az, hogy: nagyon szeretlek mindkettőtöket. S úgy szeretném, ha ebből a mi dolgunkból nem származna bonyodalom, fájdalom, sok könny több részről: hanem elcsendesedne bennünk minden szerelmi vágy, s egész életünkre egy igaz barátság maradna. Én ezt egész szépen el tudom képzelni. S majdcsak megöregszünk, ha ugyan még nem is éltünk. De bármint van is, bármint lesz is, Klárinak semmit nem szabad megtudni, megmondani. Arra nem gondolsz, mily sok szenvedést is okozna az neki? Inkább mi kínlódjunk és bujkáljunk és reszkessünk éveken keresztül, mint ő egy napig is szomorkodjon miatta. Mégiscsak mi vagyunk a bűnösök, főleg én. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy idáig eljussunk. Illetve, hogy egyáltalán elinduljunk.

Nem akartam ilyen sokat írni, csak a kisebbik levélpapíron kérni tőled, hogy Klárinak egy szót sem. Sőt, légy kedves hozzá, szeresd jobban. Ne légy oly goromba hozzá, ha ideges vagy, nem kell éppen rajta kitölteni bosszúságodat. Légy nagyon kedves, most ez úgysem lesz feltűnő, mert sokáig távol voltatok egymástól. Engem pedig igyekezz elfelejteni, illetve csak úgy gondolj rám, hogy az Klárinak se fájhasson.

Tényleg csodálkozom – s nem értem – leveleid hevességét. (Nem kell, Lőrinc, túlozni a dolgokat.) S inkább félelmet kelt bennem, mint örömet.

Nekem ez az utolsó levelem a redakcióba, már úgyis nagyon nyugtalanít, nem-e bontsa fel [sic!] valaki ott. Tehát, ha akarod, hogy még írjak neked, okvetlen jelölj meg valami módot az írásra. Én – ha te hétfőn este írtál – holnap reggel is kapok tőled levelet. Már írtam is, hogy ne írd géppel a címzést, s néha kézzel írhatsz, hogy ne legyen feltűnő a sok gépírásos levél. A 10 holland forintot megkaptam, köszönöm, de nem kellett volna küldened, nincs semmire szükségem, még bélyegre is van pénzem.

Olvasom az újságban, hogy Pesten milyen meleg van. Itt hideg van, sokat esik az eső, fázom, nem szeretem a hideget, unatkozom, alszom, eszem, eszem, eszem. Híztam is, mindenki mondja itt, hogy jobban nézek ki.

Most nagyon-nagyon, melegséggel, gyöngédséggel ölellek, s kérlek, nyugodj meg. Azt szeretném kérni, ne szeress engem, ha ez annyi nyugtalanságot okoz neked. Próbálj minél kevesebbet rám gondolni, keveset vagy semmit sem írni nekem. S majd meglátjuk, mi lesz, ha hazamegyek. Olyan csendesen, szomorúan s távolról gondolok rád, fájón, lemondóan.

Isten veled, kedves, nagyon szomorú vagyok.

Bözsi

99.

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy ilyen lusta vagyok az írásban, s akkor is ceruzával írok. De mindig valami baj történik – megfigyeltem –, ha tintával írok, tegnap este is, mikor Klárinak írtam, kidőlt.

Sokat nem tudok írni, igaza van, sok mindent, amit itt látok szóval sokkal érdekesebb lesz elmondani, mint így, levélben. Nem képzeli, hogy én cikket tudok írni, még ha volna is miről, biztosan nem látnám meg!

A német levélfordításért fogadja köszönetemet. Nagyon irigylem a pestieket a melegért. Itt bizony hideg van, sokat fázom, esik az eső, s fájó szívvel gondolok a jó hazai melegre. Most ugyan ma – szép idő van, süt a nap, de a nagy meleg messze van innen. Klára leveléből kifelejtettem – na, de mindegy, úgyis egy helyre megy –, Júlia címét Klári legyen szíves, írja meg, szeretnék neki Párisba írni. Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről, például: hogyan kell gázfénypapírral másolni? Csináltam már egypár képet, de egyik gyengébb, mint a másik, sajnálom, hogy nem hoztam magammal azt a kis útmutató füzetecskét, tudja, magának beszéltem róla. Ha Zoli tudna valami alkalmasat, nagyon örülnék, ha eljuttatná Ödönhöz, ő kifizeti, s elküldené nekem. Félek, hogy már sok kéréssel terhelem magukat. Abba is hagyom levelem, mert félek, még egypár kérnivaló eszembe jut. Na, de nincs már semmi, hacsak az nem, hogy: küldjenek egy kis meleget errefelé, esetleg levélborítékban.

Mindenkit üdvözlök, Zolit, Lacit stb. Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon? Klárát csókolom.

Üdvözli

Bözsi

100.

Nemrég adtam fel egy levelet neked, de most újra írok. Azt hiszem, csak azért, hogy veled lehessek. Oly egyedül vagyok, oly idegen itt minden. Úgy nem tudom, mi van bennem, most úgy érzem, ma délután írt levelem kissé hideg volt. Nem mertem írni, hogy szeretlek, nagyon szeretlek. De talán neked könnyebb lesz így lemondani rólam, ha tudod, hogy én is szeretlek, és sokat – majdnem mindent – jelentesz az életemben, s fáj lemondanom erről a szerelemről, de mégis le tudok mondani, mert muszáj. Nem mehet ez így sokáig, egyszer minden kitudódik, s jobb lenne előbb abbahagyni mindent. Arról nem is beszélve: mily nehéz nekem két férfival élni szerelmileg. Te ezt nem tudod elképzelni. Egész rémes, mennyire idegen számomra Ödön, nemcsak szerelmileg, de el sem tudom képzelni, hogy vele élhessek le egy életet. Borzadva gondolok arra, hogy vissza kell mennem s folytatni mindent ott, ahol elhagytam. Inkább itt bármit elviselni, mint az előbbi életem. Csak ne lennék oly gyáva, tehetetlen, s tudnám a módját, hogyan szakítsak mindennel egyszer s mindenkorra.

Most esik az eső – itt sokat esik –, s arra gondolok, hogy nem voltunk még egy teljes napot és éjszakát együtt, s arra gondolok, hogy mikor elutaztam, illetve az alatt a hét alatt, míg annyit együtt voltunk az elutazásom előtt, meg lehetett volna csinálni, hogy egy fél éjszakát legalább együtt lehessünk. Én akkor kigondoltam egy tervet, de mikor láttam a te viselkedésedet, láttam, hogy nem vagy velem annyit, mint lehetne, nem szóltam semmit, hallgattam. Persze, kár ezekkel szomorítanom magamat, hogy visszagondolok sok mindenre, ami másként is lehetett volna. De mikor olvasom a leveleidet, amikben csak szerelmet találok, nem értem, miért nem akartál többet velem lenni, amit akkor nagyon vártam, s nagyon örültem volna neki.

Jaj, de borzasztó otthontalan, boldogtalan vagyok is én, sírni szeretnék nagyon. De nem lehet, mert itt ülnek körülöttem idegen emberek, s nem mehetek sehová bánatommal.

101.

Nem tudok nyugodtan maradni, írnom kell addig is, míg leveled megérkezik. Lehet, hogy hétfőn sem jön semmi újabb hír, akkor nagyon nehéz napom lesz. Folyton találgatom, kiszínezem, mi is történhetett otthon, nálatok. Nem fogok tudni megmaradni melletted, ha Klárit miattad elvesztem. Tudom, hasztalan írok most akármit, mert feleletet nem kapok rá, csak ki tudja, mikor. De magamat csalom, azt hiszem, előbbre jutok, ha írok. Mit mondtál Klárának, mennyit tud rólunk? Nincs jogod az elmúltakról beszélni az én beleegyezésem nélkül. Remélem, nem is beszéltél semmit. Én nem látom olyan könnyen megoldhatónak azt a hármas viszonyt, én nem fogadhatok el áldozatot Kláritól, nem akarok elfogadni. Mégis jobb lesz, ha abbahagyom most az írást, s holnap, megvárva a reggeli postát, folytatom, mert kínzó ez a sok kérdés, amire nem jön felelet.

102.

[Lőri]nc, százszor jobban kétség[be vagy]ok esve – beteg vagyok, vigasztalhatatlan –, mint ahogyan Klárinak írtam, egész éjjel sírtam, nem tudok megnyugodni. Hogy merted ezt a szörnyűséget elkövetni?! Bármennyire is érzem, hogy így kellett ennek történnie, s ez a legjobb, majdcsak kibírom valahogy, átszenvedem, ahogy tudom. Kétségbeesve gyötrődöm egymagamban: miért kellett ennek így történnie, mi lesz ezután, hogy bírok én még élni. Percekig gyűlöltelek is, itt ülök és sírok, folyton sírok. Tudod te, hogy milyen fájdalmat okoztál? Nem tudod! Használhatnám jogosan ezeket a szavakat, hogy: árulás, gyalázatosság, amit ellenem elkövettél. A szerelmet, amit irántad éreztem, ha éreztem, megölted végérvényesen. Itt sírok egyedül, ti legalább ketten vagytok. Lőrinc, ha valaha is képzelted, hogy szeretsz, erre a kis szeretetre kérlek, könyörgöm, követelem – nem tudom, mit mondjak kétségbeesésemben –, írj meg mindent részletesen, mennyit [mondtál el] Klárának? Azt azonban [letépett rész] hogy leveleimet ne mutasd [letépett rész] Remélem, nem leszel oly [letépett rész], hogy ezt a kérésem megtagadd. Ezt a levelem se mutasd meg neki. Szégyen mardos folyton, szerelmes leveleimre gondolok. Mégiscsak árulás volt, Lőrinc, hogy merted ezt tenni, most nem bírok a sírástól írni, befejezem, feladom, mert megőrülök, ha még tovább írok, s olyanokat találok leírni, ami szörnyűség.

Gondolj arra, hogy fuldokolva sírok, amíg nem nyugtatsz meg, hogy leveleim nem mutattad meg Klárinak, s nem írod meg, mennyit tud Klári.

Mindaz, amit Klárinak írtam, e mellett a levelem mellett fennáll.

Soha még úgy nem vártak levelet, mint ahogy én most,

Bözsi

[A levél üres oldalán a letépett rész után ez olvasható:] használtam, kijavítom, hiszem, hogy nincs szükség rá.

103.

Kedves Lőrinc, rettenetesen sajnálom, hogy nem sikerülhet kölni találkozásunk. Először is az útlevelemet hazaküldtem Ödönnek rendezés végett, de még ha az útlevelem itt is volna s jó is volna, akkor sem utazhatnék, nagyon beteg vagyok, két nap óta szünet nélkül rémesen köhögök és hányok. Valószínű egy súlyos influenza. Ma egy kis javulásféle észrevehető, de a sok köhögés oly gyengévé tett, hogy alig tudom megírni ezt a levelet. Most fizikailag és szellemileg is képtelen vagyok hosszabb levelet írni, hogy egyes dolgokat megmagyarázzak. Írják meg, mikor mennek haza, s én, ha jobban leszek, írok Pestre. A jegy miatt most már nyugodtan lehetek, mert hisz 2 hónapig érvényes, amint látom. Ödönnek nem írok most, nagyon kimerít, iszonyúan fáj a fejem.

Szörnyű türelmetlen is vagyok, sokat szeretnék írni, de inkább mondani Klárinak is, legutóbbi levelére. Klárikám, talán még egyetlen levele sem ért így ennyire a lelkemhez, mint ez, talán még soha sem éreztem így, mit jelent maga nekem az életemben. Pedig eddig is soknak hittem. De nem bírok tovább írni, nagyon rosszul érzem magam. Meghűltem, hideg van itt nagyon.

Isten velük, érezzék jól magukat az utazásuk alatt. Nemigen maradok már itt sokáig, talán még egy hétig.

Klárikám, igaz szeretettel csókolom

Bözsi

104.

Lőrinc, kérem, köszönöm azt a rengeteg útbaigazítást stb., amikkel mostanában oly bőségesen ellátott. Kár volt a sok fáradságért, s kár lenne újabb útiprogram-összeállításokon fáradoznia. Annál is inkább, mivel semmiféle tervem, sem kedvem nincs semmiféle nézgelődésre.

Azt hiszem, Lőrinc, hogy maga nagyon is rosszul fogott hozzá ahhoz a bizonyos „jóvátételhez” – ha ugyan lehet ilyesmiről szó. Magának nem velem kell törődnie, hanem: először Klárival, másodszor és harmadszor is csak Klárival. S nekem is akkor tesz jót, ha látom, hogy Klárinak szerez megnyugvást, békét. Márpedig most éppen olyan érzéseim vannak, hogy maga ezeknek – lehet, hogy önhibáján kívül – pont az ellenkezőjét szerzi Klárinak.

Azonkívül, Lőrinc, maga mindenáron valami barátságfélét akar létrehozni köztünk. – Mármint maga és én köztem. – Ezt nem lehet, Lőrinc, legalábbis olyan mértékben, mint amilyenre maga gondol, nem lehet. Nem Klári miatt, hanem mert egyszerűen nem lehet, sem maga, sem én nem vagyunk erre alkalmas anyagok. De hát ezek mind olyan dolgok, amikről igazán csak beszélni lehet. Azért ne is válaszoljon nekem erre a levelemre, legyünk most már mindhárman egy kis türelemmel, amíg majd beszélhetünk egymással.

Tegnap nagyon lehangolt Klári levele, úgy elszégyelltem magam, hogy én csak egy szó panasszal is mentem hozzá. Nem vagyok méltó arra, hogy ránézzek, nem hogy még panaszaimat is vigyem hozzá.

Lőrinc, nagyon kérem, legyen jó Klárihoz, én nő vagyok, látom, hol hibázza el a dolgát, vizsgálja meg egy kicsit magát, talán maga is rá fog jönni.

Isten vele, Lőrinc,

Bözsi

105.

Egy könyvcsomagot átvettem.

Vékes Ödönné

Köszönöm

Bözsi

106.

Lőrinc, tegnap én nagyon csúnyán viselkedtem magával szemben, amit nagyon sajnálok. Nagyon fájna nekem továbbá az, ha azt hinné, hogy én ellensége vagyok magának – valami ilyet mondott tegnap. Igazán nagyon sajnálom magát, és őszintén kívánom, hogy végre találja meg nyugalmát Klári mellett és igyekezzék őt is meggyógyítani.

Csak ezt akartam megírni, hogy nem vagyok az ellensége, ilyet ne gondoljon, nem is haragszom magára. Klárinak megmutathatja ezt a levelem.

Isten vele

Bözsi

107.

Lőrinc, egész nap és egész éjjel gondolkoztam magamról és magáról. Most megint nem tudom, hogy mi történt velem!? Ez az érzés akkor kezdődött bennem, mikor elváltunk a mozi után, vagyis akkor vettem észre, mert most, ha visszagondolok a keddi délutánra és estére, meg tudom állapítani, hogy már előbb kezdődött. Pontosan nem tudom, mikor. Az igazi okot sem tudom biztosan, ami kiváltotta belőlem. Valami rettenetesen elidegenített magától tegnap este. Magam is megdöbbentem erre az érzésre, oly hirtelen jött. Ma nem mentem ki Klárihoz, figyelni akartam magam, nem akartam, hogy Klári ebben a lelkiállapotomban valamilyen hatással lehessen rám. Lőrinc, én mégsem szeretem magát, nagyon erős hatással tud lenni rám, azt elismerem, már azon a ponton voltam, hogy elhiggyem: igen, én egy magának való valaki vagyok, de nagyon félek, attól félek, hogy maga nem nekem való. Ödön, persze, százszor jobban nem, nehogy azt higgye tehát, hogy ennek az ellenkezőjét gondolom. Na, de most már nem akarok magamról beszélni.

108.

Nem bírom, Lőrinc, ezt a hármas helyzetet és ragaszkodom az 1 hónaphoz vagy 2 héthez.

109.

Kedvesem, drágám, itt sírok most a szobában, és boldog vagyok, hogy így tud fájni, hogy szombaton megbántottalak. Nem is tudnék most semmi mást mondani, ha itt volnál, csak nagyon melegen megcsókolnálak. Én nem bánom már azt sem, hogy nem szégyellek ilyeneket mondani neked. Vasárnap kinn jártam, itt fenn a Vérhalom téren, amerre azután este együtt voltunk. Sütött a nap, tavasz volt, de én fáztam, lázas voltam, odadűltem egy picit ahhoz a falhoz ott a kerítésnél. Nem hallottam, amit beszél hozzám a Baba, vele voltam. Rettenetesen bántott minden élet. Láttam egy családot, öt gyerekük volt, mindnek sötétkék matrózkabátja, a lányoknak, 3 volt, két hosszú szőke copf lógott ki a sapkájuk alól, világoskék szalag volt belékötve. Olyan sokáig néztem őket. Fájt a szívem nagyon. Olyan szépek voltak, az, hogy úgy együvé tartoznak. Nem is tudom, mit akartam ezzel. Olyan rossz egyedül lenni, és mégsem tudok senkivel lenni. Senkivel sem kívánok lenni. Irtózom sokszor még egy teljesen közönyös valaki jelenlététől is. És mégis rossz, rettenetesen rossz egyedül. Irántad is sokszor olyan ellenségesen érzek, máskor meg majd megbolondulok e miatt az érzés miatt. Nagyon szerencsétlen természetem van.

Nagyon unatkozom. Nem tudok semmivel sem foglalkozni. ½ 7 van este, Bandi nincs itthon. Ezt a papírt itt tartom az ölemben, a kályha mellett ülök a kis fotelben. Félek. Nem tudom, mitől. Sokszor félek. Jár ide a kertbe egy kölyökkutya, valahogyan ideszokott. Már három hónapja nem láttam. Most, egy pár napja takarítottam, s amint egy hajolásból felemeltem a fejem, éppen szembenéztem ezzel a kis kutyával. Olyan sokféle különös volt a tekintetében. Nem is jó, ha azt mondom, hogy emberi nézés volt. Ilyen frissen, ilyen érdeklődve. Az emberek inkább fölényesen néznek, ők mindent értenek. Ez a kutya úgy benézett, felrakta a két első lábát a párkányra és kíváncsian szimatolt. Nem tudom már, mit akartam a kutyával. Azt hiszem, az életörömet, az életerőt irigyeltem meg tőle.