Szabó Lőrinc levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez^*
(1926–1930)

68.

Kedves Böske, a „Karikás”-ból üdvözli és kezét csókolja Lőrinc.

Mikor jön haza? Hiányzik már nekem, csókolom, Klára.

Kezeit csókolja Ascher Oszkár, [aláírások, köztük:] Csinszka, Simon György János, Márffy Ödön

69.

Kedves Bözsike,

engedje meg, hogy lerójam régi tartozásomat s levelet írjak magának. Egy kis helycsere szükséges volna ugyan: maga itt, én otthon: de talán így is jó.

Hát errefelé minden olyan, mint volt, vagy még szebb és még nagyszerűbb a már-már egészen kétségbeejtő egyhangúságban. Maga nem egyedül tanyázott a Palace-ban, így aztán nem is tudja, milyen szenvedés (is) a paradicsomban lenni. (Nem is beszélve arról, hogy ide nem jön az Úristen, hogy kivegye alvó bordámat és Évát formáljon belőle, életet adva belé lelkének leheletével.)

Senki ismerős. Anica, gondolom, őrjönghet itt a magányban. Nincs senki, de senki, aki beszél, csak a gramofon, s akihez beszélhetünk: csak a levélpapír. Kitűnő, élvezetes börtön ez a Tátra ilyenkor; s hozzá még: végén csattan a számla!

Már elgondoltam két és fél nap alatt minden elgondolhatót, egész életemet, elképzeltem egész jövőmet, sorra ellátogattam minden ismerőshöz és olyan üres vagyok, mint soha. És foglalkoztam magammal, s ez se esett túlságosan jól, mert – mint hivatásos töprengő – csak kínzom magamat, és sikeresebben, mint otthon: ezek a hegyek, ez a nagy kilátás, ez a sok pompás és rideg szépség mindennél jobban figyelmezteti a nézőt önmagára, az egyetlen élőre. Szépek ezek a séták, és nagyon fájdalmasak. Itt egocentrikusabb az ember, mint bárhol.

A részletekre még biztosan emlékszik, a szanatóriumra, szobákra, a jó melegre, jó ételekre, a potpourri-zenére, levélvárásra, elrenyhülésre stb. – Nem, nem akarom szidni mégsem ezt a szép hotel-életet, s tulajdonképpen a pillanattól függ, hogy jókedvű lesz-e, vagy morózus a levél, amelybe kezdek.

Klárának írtam délelőtt; magát is megkérem, biztassa bő napi beszámolókra, mert nagyon kell ide a levél. Írjanak maguk is, akármit, jó?

Délutánonkint átjárok Vágékhoz uzsonnára; tegnap mozi volt, de nem mentem el. És várom Babitsékat, hogy legalább beszélhessek valakivel. Félek, megint elhalasztják az útjukat, s én hazamegyek, mire indulnak.

És a bolt? és az ezredes? no, és mit végzett Palágyi dr.-nál? Ödön? gyerek?

Próbálgatok írni egyet-mást, de egyre fáradtabb és idegesebb vagyok. Úgy látszik, kezdődik a fizikai felfrissülés: annak szokott jele lenni ez a kínzó-kellemes elbágyadás a harmadik-negyedik napon. Ezt éreztem a Balatonnál is: belefáradni a nyugalomba, annyira, hogy a test végképp megutálja a fáradtságot, és „dühében” felfrissüljön. Nincs kizárva, hogy csakugyan ilyenféle folyamat játszódik le az egészséges szanatóriumozóban.

Kedves Böske, még megírom, hogy tegnap este hallottam a maga imáját: Jeritza énekelte Vágék gramofonjában. (Elisabets Gebet a Tannhäuserből.)

– Most megyek járkálni, nagy napban, nagy hóban. Isten vele! Ödönt üdvözlöm, mamájának jóegészséget, mindnyájuknak jószerencsét kívánok. Kezét csókolom.

Lőrinc

P. S.: Böske, kérem, Klára leveléből kifelejtettem két kis írásművet. A levélben írtam neki róla, s azt is, hogy mellékelem őket, s most veszem észre, hogy a tárcámban maradtak. Nem akarok várni két napot, mert Mikes bácsinak már most szüksége lehet rájuk: nagyon kérem, vigye át hozzánk a két verset, mihelyt ráér, s mondja el a magyarázatot Klárának.

Kezét csókolom.

Lőrinc

Újabb utóirat: Mikor fel akarom adni a levelét, kapok Klárától írást és híreket. Röviden feleltem rájuk. De most már igazán vigye át, Bözsike, hozzánk ezt a hármas irathalmazt.

L.

70.

Kedves Böske,

emlékeztetőül írom ezt a pár sort – ha van kedve Bandival megnézni az Aladdin csodalámpáját, ma jöjjön a színházba velünk. Itt van nálunk az 50%-os utalvány. (Hasonlóképp Mikes bácsi havi küldeménye.) Mi hárman megyünk; asszisztensek: Júlia és Manci. Jó volna, ha együtt mennénk; tehát – ha akar és lehet – jöjjön át sietve hozzánk. Három órakor vagy valamivel előbb indulunk. Öltözzön és siessenek, mert már kevés az idő. Vagy üzenjen az Annával.

Délelőtt vártuk. A viszontlátásig mindnyájuknak b. u. é. k.

Kezét csókolom.

Lőrinc

71.

Kedves Böske,

most jöttem fel Ödönhöz, épp jókor, mert rögtön értesülhettem úti kalandjairól. Igazán szerencsésen megúszta a főképp Hengelóban kezdődött komplikációt. Persze, az ember kíváncsisága telhetetlen és szeretne minél több részletet tudni, de már ez is jó volt. – A fényképek egészen jók, ugye? Legfeljebb a beállítás furcsa, az a fekvő póz. Utánacsináltatok a magaméból.

Nálunk semmi különös újság. Kláriék tegnap feltelefonáltak Szemesről a redakcióba, mert csodálatosképpen nem kapták meg két levelemet, s már aggódni kezdtek.

Itt a kánikula a legnagyobb rossz, ma 46 fok volt napon, 36 árnyékban. Ellenben tegnap mégis hűsöltem: Mikes bácsi meghívott vacsorázni a Margitszigetre, sőt éjszakára is ott tartott magánál a Kis-szállóban, ahol ő lakik. Így aztán tegnap este óta még nem is voltam otthon. Most sietek, mert az Anna már talán a rendőrségre megy értem. – Most jöttem föl, egyenest a redakcióból, hogy van-e hír már magáról.

Maguknál minden olyan, mint volt, a lakás, vagyis a szoba, csak maga hiányzik belőle. Meg biztosan Bandi ellenkezése, hogy: nem, még nem megyek aludni, még egy negyedórát hadd játsszam. Levelét, ha Ödön kölcsönadhatja, elviszem magammal holnap Szemesre.

Jó mulatást. Gondoljon rám, írjon Klárának is. Sokszor üdvözli és kezét csókolja régi igaz barátja,

Lőrinc

A mellékelt német köszönőlevelet Ödön küldi a Weustink-családnak.

72.

Édes kislányom,

most már nem várok tovább, most már írnom kell, s külön kérnem kell, adj hírt magadról nekem is, bármi legyen is oka hallgatásodnak. Biztosra veszem, hogy nem betegség akadályozott meg, s inkább azt hiszem, akarattal távol akarod tartani magadat tőlem. Pedig távol vagy úgyis eléggé, és elég soká és elég régóta, – ha csakugyan ezért hallgatsz, hagyd abba rossz tervedet. Mindennap vártam, nagyon vártam, hogy kapok tőled valami értesítést, mindegy, hogy miről, valamit magadról, és nagyon rosszulesett a folytonos csalódás, egyre rosszabbul. Mégis mindennap újra reménykedtem, s türelmetlenül néztem át a postát, nem tettek-e asztalomra valamit tőled, mint a második reggelen történt, amikor bécsi lapod megérkezett. Itt-ott már két hete, hogy elmentél, s nagyon nélkülözlek, nagyon sajnállak, nagyon szeretlek, nagyon várlak máris vissza. És folyton értelmetlenül azon töröm a fejemet, hogyan lehetnék megint veled, hogyan lehetne találkoznunk esetleg az én szabadságom idején valahol messze, a te közeledben. Talán meg lehetne csinálni, biztosan örülnél neki te is, megnéznénk egyet-mást együtt, nem tudom, mit, Amszterdamot vagy valami tengeri fürdőt, kis időre, amennyire te szabadulhatnál anélkül, hogy feltűnő lenne. Mindenre lehet megoldást találni: meghívhatna például téged egy pesti ismerős hölgy levélben Amszterdamból magához, valaki a Ligától, aki most kint van s tud rólad, s ugye, házigazdáid véleménye szerint is megérné a vasúti költséget, hogy odautazz pár napra, ha ott ellátásodról stb. gondoskodnak? Vagy adhatna ilyen meghívást még innen, Pestről, megjelölve az időt, amelytől kezdve őt ott felkeresheted. Ilyesmire gondoltam a te részedről, az enyémről pedig arra, hogy nagyobb kerülővel utaznék majd szeptemberben Párizsba. Szeptember! Rettentő messze van még a szabadságom, s azt se tudom, egyáltalán kimozdulhatok-e innen. És mégis ilyesmin töröm a fejemet már most, és siettetem a napokat, noha gyorsan telik úgyis a nyár, és eddig még nem volt benne semmi örömem, pedig nagyon vártam. Mit szólsz a tervhez? Még egész primitív ötlet csak, de el lehet indulni rajta.

Akárhogy van is ám a dolog, amiről először írtam, a hallgatásod dolga, igen rosszulesett. Vissza kell térnem rá, pedig erről akartam legkevesebbet írni. Kedveském, írj azonnal, és írj mindennap és rengeteget. Nagyon jót tenne, ha legalább így velem lennél. Nem értem, miért segítettem én elő egyetlen tanáccsal is az elutazásodat. Isten bizony, nem tettem volna, ha Bandi nem megy ugyanakkor, amikor te. Szeretnék veled lenni, nem tudlak elfelejteni, hiszem, hogy így vagy te is velem, gyötrődöm, idegeskedem. Írj, írj, kislánykám, írd meg, hogy mit csinálsz, hogyan gondolsz rám, küldj magadról képeket, ne und meg írni, hogy szeretsz, mert én rettenetesen szeretlek, jobban, mint bármikor hittem volna, és kívánlak, és nem tudok veled betelni, drága, drága Böském, még az emlékeddel sem, hát még magaddal. Vagy gyere vissza. Ki tudja, ha megfelelő helyen vagy, pár hét alatt rendbe jöhetsz annyira, hogy ne legyen szükség további hízásra, – minek leülni a háromhavi börtönt, még ha holland kisváros is a neve? Kedvesem, úgy utaztam veled, mintha együtt maradtunk volna egészen Hollandiáig, mert a sok közbeeső városról még eleget beszéltünk, és volt mihez kapcsolódnom, volt hová helyeznem édesen mozgó fiús-lányos kis testedet. El tudtalak képzelni mindenféle elképzelt környezetben, de ott, ahol most vagy, nem látlak, ott már elszakadtál – írnod kell azonnal! Már nem látlak, és az utolsó napjainkon élősködöm makacs kitartással, percről percre újra végiggondolva együttléteinket s kevesellve mindent. Igazad volt, hogy nem voltam elég kedves és nem voltam annyit veled, mint lehetett volna! Jaj, de szívesen volnék most melletted, tanítgatnálak, becézgetnélek; ugye, szabad nekem téged szeretni? Nem értem, miért szeretlek, miért és hogyan lettél ilyen fontos, de ez már így van s én örülök neki. Ma feladattam címedre egy német nyelvtant, ezzel a rendszerrel magántanuló könnyen haladhat. Biztosan elboldogulsz vele. A holland–magyar pénz-összehasonlításra vonatkozólag nem tudok egyebet mondani, mint hogy egy h. forint 23 pengő 6–16 fillér. Nem tudom, az a pénz hogyan osztódik. Nincs szükséged valami olyanra, amiben segíthetek? Légy egészen bizalmas hozzám, ezt elvárom. Most isten veled, édeském, drága lánykám, ne felejtsd el, írd meg mindennap, hogy szeretsz és kívánsz, és találj ki te is valamit esetleges találkozásunkra, és legfőképp szeress nagyon. Szinte már előtted is szégyellem, annyira szeretlek. Szervusz. Megyek aludni. Csókollak nagyon sokszor. Szervusz. Olyan nehéz tőled elválni, ettől a levéltől, mintha te magad volnál velem.

Szabó Lőrinc

73.

Kedves Böske,

nagy örömmel vettem ma leveledet, két hét óta az első hírt, amit nekem adtál magadról. Ma két hete, hogy kikísértelek a Keletin. Tegnap Júliát kísértem ki ugyanahhoz a sínhez, csak persze egészen másképp és más időben, délután négykor. Ő Párizsba utazik, Münchenen és Strassburgon át, szeptemberig marad. Telefonon át felolvastam neki a Klárához írt nagy leveledet, amit Ödöntől kaptam meg; nagyon tetszett neki, s szépen nyilatkozott rólad, amit olyan szívszorító drukkban fogadtam, mintha nem is tudom, milyen fontos volna az ő rólad formált véleménye. Nagyon szeretnék veled lenni, legalább egyszer azalatt, amíg ott vagy, de ebből – biztos – nem lehet semmi. És így kétszeresen rosszulesett, háromszorosan, százszorosan, hogy megint megy a te vonatod és én megint itt maradok.

Kislányom, pénteken éjjel írtam neked már egy levelet, de nem adtam fel, mert akkor hallottam Ödöntől, hogy nekem is írtál. Meg akartam várni s meg is vártam ezt a levelet, hogy felelhessek. De azért elküldöm a maival együtt. Nem vesztette el aktualitását. Csak épp az amszterdami részt látom nagy csacsiságnak, megvalósíthatatlan kívánságnak, amiről beszélni se jó. Hogy írtál, megmondom Ödönnek is, Klárának is, ahogy kérted, hozzátéve, hogy igen keveset írtál, s kérted egy német levél lefordítását, amely egészen ártatlan barátkozást jelzett volt útitársaddal, s hogy a fordítást az eredetivel visszaküldtem már neked, a leveledet pedig eldobtam a redakcióban. Kérlek, írj ezután is így, Rákóczi út 54. alá, s jelölj annyit a levél hátán, hogy H. A Weustink Enschede stb. Ezt azért, hogy esetleges távollétemben, szerkesztőségi kéziratküldeménynek gondolva, föl ne bontsák. Írj egészen augusztus 24-éig, azután majd kitaláljuk, hogyan levelezzünk. Leveleidet gondosan megőrzöm, te is vigyázz az enyéimre, s ha nem lehetne, égesd el őket. A német levelet és fordítását mellékelve küldöm. Dobd el, kérlek, mindkettőt. Ha mást kérnék, hazudnék. Viszont, ha huncutságodnak nélkülözhetetlen, írhatok valami kedves választ most is, később is. Ha akarod, írd meg nekem, mit akarsz neki írni, és lefordítom pontosan s megküldöm neked, hogy továbbküldhesd. Tudod, hogy kétféleképp érzek veled szemben: egyrészt teljesen meg akarlak tartani magamnak, másrészt, ha csakugyan komoly és fontos dolgod akad, amit én is, te is olyannak ítélünk, mint amely az életedben igazi változást jelent, mindig segítségedre leszek abban, hogy elszakadj környezetedtől, sőt, esetleg tőlem is. Lehet, hogy itt most nagyon túloztam e levél fontossága tekintetében, de, ugye, nem ismerem az ügyet, és akadémikusan írtam. Minden körülmények közt légy egészen őszinte velem szemben; fontosabb, hogy tisztán lássalak és bízzam igazmondásodban, mint az, hogy esik-e néha valami egy kicsit rosszul.

Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy rajta, csak bátran, okozz rossz érzéseket. Ismerlek, tudom tested és lelked érzékiességét, senki úgy nem ismeri a kísértéseket s a hiányokat, mint én, ennélfogva nagyon megértő anyag vagyok könnyelműségekkel szemben. És ha veled szemben azt a degradáló féltékenységet kell éreznem, érzem egyúttal a barát aggodalmát is, – ez az utóbbi pedig olyasmi, amihez mindig fordulhatsz. Írj csak meg nyugodtan mindent, és így lesz ez a legjobban. És én se fogom elhallgatni akadémikus véleményeim mellett azt, hogy szubjektíve mit hogyan fogadok, – ugye, megengeded, hogy én meg tehozzád és a te kedvességedhez forduljak néha azokkal a panaszokkal, amelyeket veled szemben érezhetek? Nem szeretnélek eléggé, ha ezeket elhallgatnám, nem bíznék eléggé szerelmedben, ha nem vehetném biztosra, hogy fontos neked még kételyeim tudása is.

Kedveském, háromnegyed óra hosszat tartott, míg legépeltem ezt a fenti utolsó 20-30 sort. Gondoltam, elhallgatom, de nem tettem. De nem szeretnélek megijeszteni, hogy ami fájt, ami meg-megakasztott, erősebb, mint rád-gondolásom, vágyam vagy emléked ereje. Szeretlek, Bözsikém, és azt hiszem, csak ezután kezdődik még a mi igazi örömünk. Kimondhatatlanul szeretnék veled lenni, – vagyok is veled rengeteget, mihelyt egyedül maradok. De ez kevés, nagyon kevés, azért kellene, hogy minél többet írj.

Szeretlek, kedves, és úgy fel vagyok zaklatva, hogy majd megfulladok, és reszketek és a kezemet csókolom írás közben. Leveledet munka közben kaptam meg, rögtön átfutottam s eltettem, s csak délután vettem megint elő. Közben gyakran eszembe jutott és égetett és örültem neki, és elégedetlen voltam vele, hogy kevés, és miért nem mersz magadtól úgy beszélni, ahogy én beszélek most hozzád. Szeretlek, kislányom, és csodálkozom hevességemen és őszinteségem mértékén, de semmit se bánok, mert azt akarom, hogy hallj és érezz, mintha ölelnélek és a csókomból tudnád meg újra és újra, hogy nem ereszthetlek el talán soha. Rengeteget gyötrődtem már, mióta elmentél, – istenem, mikor nem voltam én hajlandó veled együtt lenni! És mikor voltunk mi egymástól ennyi időre elszakadva! Jó édességedet és melegedet és simulásodat és ájulásodat és csókjaidat meg mindent úgy érzek most is, mintha itt volnál, de nagyon-nagyon boldog volnék akkor is, ha tudhatnám mindennap, hogy rám gondolsz és szeretsz és szeretnél és egynek, megtámadhatatlannak érzed magadat testi elszakadtságunkban is. Mindkettőnknek – szabad rólad is beszélnem, ugye? – könnyebb volna a dolga ez alatt a három hónap alatt, ha csöndesen, megadva tudnánk viselni ezt a távoli szerelmet, elcsöndesedve valami olyan harmóniában, ami inkább az együttmaradt két léleké, s amely, azt hiszem, úgysem túl sokat volt meg köztünk itthoni szerelmünk idején, ha csak az utolsó búcsú-időkben nem. Próbálj nyugodt és, mint írod, rendes lenni (még velem szemben is, de csak úgy, hogy ezzel ne csökkenjen a szerelmed): ennek nagyon örülnék, mert biztonságot adna; s ha nem tudsz (mindig, állandóan úgysem lehetne), akkor meg csak írd meg bátran kínlódásaidat és annak is örülni fogok. Mindegy, mit csinálsz, csak légy velem. És azt is tudom, ha olyan nagyon átéreznéd az én szerelmemet, mint én érzem, örülnél, boldog lennél, s egy kicsit úgy nyugodnál meg, hogy megnyugvásod és lemondásod szép, egyedül lehetséges és jóleső áldozatnak tűnnék föl a szemedben, minden vágyad pedig testvére volna annak a vágynak, amit én érzek utánad.

Gondoltam, ezt a német levelet, melynek általános tartalmát biztosan te is megértetted, azért vagy azért is küldted el nekem, mert azt akartad, tudjam meg, mit csináltál, s bízzam bizalmadban. Ha így van, nagyon szeretlek érte, nagyon okosan tettél, nagyon kedvesen. A hibát – nem tudom, lehet-e ezt a szót alkalmazni ebben az esetben – nem lehet mással jóvátenni, csak azzal, hogy nem követjük el még egyszer. Ha nem hiba volt, vagy más volt, komolyabb kezdeményezés, akkor semmit se mondtam; de ha az, akkor engedd meg, hogy figyelmeztesselek, a rossz ellen csakugyan kell küzdeni, és nagyon sok gonoszat megteremt a puszta elgondolás, maga a gonosznak a tudása. Ezért mondják, hogy őseinknek is a tudás fájának gyümölcse okozta vesztét. Utálatos vagyok, hogy itt moralizálok neked, ahogyan előre sejtetted? Remélem, nem úgy teszem ezt, hogy ne érezd mögötte föltétlen, igaz jóakaratomat, édes lánykám.

Utóirat az egész levélhez: Kedveském, most, végignézve rengeteg levelemet, nem tudom eldönteni: helyes-e, hogy elküldjem, amit írtam. De azért elküldöm. Jó volna, ha örülnél neki. Nem engedem, hogy büszkeségem győzzön. S úgy érzem, sok gyöngédséget elhallgattam előtted, míg állandóan itthon voltál, s pótolnom kell az elmulasztottat. Bocsásd meg, kedves, te is, ami bennem rossz. Szeretlek, írj.

74.

Édes kislányom,

nagyon várom már a leveledet, pedig tudom, hogy csak ma kaptad vagy holnap délelőtt kapod meg az enyémet. Vajon meg fogsz lepődni? Ezt vártad, vagy nem akarod, hogy így írjak és ezekről? Úgy szeretném látni az arcodat, mikor meglátod a vastag borítékot. Hogy vastag, az már kívülről elárulja, hogy sokat gondoltam rád, ez viszont már azt is, hogy szeretlek. Hol olvasod el? Jelen lesz valaki más is, vagy elbújhatsz? Megharagszol rám valamiért, nem tudom, miért, ami benne van? Felelsz azonnal? Egész nap ilyesmi járt a fejemben – nevetnék magamon, ha nem esnék mindez nagyon jól.

Te, mondok valamit! Ma délután nálatok voltam. Mondom, hogy Simon Klára esetleg Belgiumban, szomszédságodban fog nyaralni, beszélünk az amszterdami olimpiászról s a nagy újságcikktömegről, amely azzal foglalkozik, s ekkor azt mondja Ödön: miért nem tudtam megcsinálni, hogy engem küldjenek ki tudósítónak? Tovább beszélve, mikor megemlítettem, hogy Németországon, s esetleg Hollandián–Belgiumon szeretnék szeptemberben Párizsba menni, így folytatja: Nagyszerű volna, Bözsi kiugrana a bőréből örömében, ha találkozhatnának! Hát én is majd kiugrottam a bőrömből, mikor ezt hallottam. Talán mégis lehetne valamit csinálni! De hogy szerezzek pénzt olyan nagy kitérőre és hogyan intézzem a többit? Lehetne ártatlanul és nyíltan, egynapos kirándulás formájában; amit mi két-három nappá bővítenénk? Valami remény bizsereg bennem, pedig folyton lebeszélem magamat erről a szamárságról, hogy túlságosan nagy ne legyen a biztos csalódás. Szeretném tudni, mit szólsz a tervhez. Örülnél, ha együtt tölthetnénk egypár napot? Sok szépet látnál biztosan, és együtt lenni, az se utolsó, ugye? Úgy érzem, ebből még nagy gond lesz és nagy fájdalom, s ezért mindig inkább csak a visszajöveteledre gondolok. Ha nem gyermekvonattal jössz, ami valószínű, akkor fölösleges egyenesen bejönnöd Pestre. Az útlevelet, mint egyetlen áruló dolgot, elvesztheted, ha már magyar területen vagy. Ez mindenképpen megcsinálható, s úgyis régóta tervezzük. Olyan régóta, hogy elveszi hozzá való bizalmamat és reményemet. De azért majd megcsináljuk. Jól kibeszéljük magunkat, s azután megjössz.

Láttam, Ödön már hány levelet kapott tőled. Miért nem írtál még egyszer, be se várva a válaszomat?! Ha szeretsz, írd meg, írj róla sokat, annál többet, minél jobban és szebben gondolsz rám. Ne szégyellj semmit, én se szégyenkezem, sőt szinte egy új elemben fürdök, valami felszabadulásban, hogy végre beszélhetek.

Kislányom, nagyon szeretlek, olyan szerelmesen gondolok rád, hogy ideges vagyok tőle. Rémes furcsa így, ilyen messziről kívánni valakit, ily erősen, s így átélni eddigi együttléteinket újra. Úgy izgatsz, édességem, mintha itt volnál mellettem a díványon. Látod, nemcsak akkor szeretlek én – mindig ettől féltél –, ha veled vagyok, hanem szeretlek messziről és mindenestől, és akkor is, ha nem tudom, nem nevetsz-e már ki. És most jó volna, ha tudnám dicsérni valahogy, kis csodálatosságom, minden titkos nagyszerűségedet és nekemvalóságodat. Ha megint veled leszek, nem fogok betelni veled. S ki se mondhatom, mennyire jó volna hozzád bújni, ölelgetni, csókolni combocskáidat s pihentetni a fejemet rajtuk s úgy beszélgetni. Te, én megbolondultam, és ez egy kicsit mégiscsak gyorsan ment. Vagy te azt mondod erre, hogy így kellett volna már szeretni téged kezdetben is? Nem tudom, mindig volt bennem irántad ugyanilyen szerelem, de nem mertem ilyen szabad lenni, és zavart okozott köztünk sok minden életbeli dolog.

Kedveském, folyton látlak a szobámban, látom a lábaidat, járásodat, ruhádat. Nem értem, hogy válhattál ilyen fontossá. És nagyon rosszulesik, hogy tulajdonképpen nincs semmim tőled. Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani. Írj azonnal! Ha esetleg már ma írtál, azt szombaton vagy hétfőn kapom meg. Ha pénteken írsz, hétfőn vagy kedden ér hozzám. Sohse számoltam így a napokat. Kérlek, nem szabad várnod, nem szabad várnunk a válaszokra, különben csak hetenkint egyszer találkozunk. Írj mindennap, s add föl a leveleidet minden héten kétszer nekem. Most szervusz. Egész éjszaka csókollak, és egész holnap és holnapután, mindaddig, míg nem kapom meg a leveledet. Akkor azt fogom érezni, hogy te csókolsz ugyanolyan sokáig. Az újságot megrendeltem címedre, Ödön tud róla, más nem. Megkapod? Elment a múlt vasárnapi szám, amelyikben a versem volt, a régi vers terólad? Szervusz! Nem lesz feltűnő, hogy túl sok ilyen levelet kapsz? Ölellek és csókollak.

Lőrinc

75.

Kedveském,

még egyszer írok neked, mielőtt megkapnám a leveledet. Ma már nagyon biztosfélére vettem, hogy megjön. Nem bírom ki, hogy ne legyek veled, legalább így, írásosan. Talán utolsó szerelmes levelem lesz ez hozzád, hiszen ki tudja, nem érint-e rosszul mindez, és nem túl sok-e, vagy nincs-e valami más akadálya annak, hogy szabadon írhassak. Arra gondolok, hogy nem lesz-e ez feltűnő házigazdáidnak. Nyugtass meg, hogy nem. Csak már itt volna a leveled, és bárcsak olyan volna, hogy nagyon örülhessek neki! De biztosan nagyon fogok örülni, akármit írsz, és akkor már velem leszel mindig, édes kislányom, beszélni fogsz megint hozzám. S ennek az én örömömnek az lesz a következménye, hogy nem írok majd ilyen sűrűn, vagy írok, de nem küldöm el külön, hanem összegyűjtve több napot. Ahogy akarod, ahogy szeretnéd. Szeretsz? Én oly boldog vagyok, hogy végleg eldőlt bennem ez a szerelem, bár eddig is tudtam, hogy te mi vagy énnekem. Oly boldog vagyok, hogy rád bízhatom magamat, rossz és nehéz titkaimat, Böském, oly jó, hogy szerethetlek! Csak már egy kicsit sokat mondom ezt mostanában, és nem hallom a választ. Választ régi szavaidból hallok: sokszor mondtad, hogy milyen boldog volnál, ha tudnád, hogy csakugyan szeretlek. Ilyenkor én mindig erősítgettem, hogy persze, szeretlek, igazán szerettelek is, de most valahogy egészen meg merem mondani, úgy, ahogyan te akkor kívántad volna. S ha úgy vagy velem, ahogy gondolom és szeretném, te is boldog vagy – eltekintve attól, ami sok bajod, gondod stb. van, de hagyjuk ezt –, és ez nekem megint csak külön, új, nagy öröm, új boldogság a mellé, amit szerelmed úgyis jelent. Kedveském, unalmas vagyok ebben a messze vágyakozásban, ugye? Próbálj te is ilyen unalmat kelteni bennem! Kislányom, de jó volna, ha legalább láthatnálak! Küldj képet magadról. Most, hogy az olimpiász miatt a redakcióból sűrűn beszélnek Amszterdammal, mindig úgy érzem, ha onnan leadnak valamit, mintha egy rés nyílt volna az ellenséges messziségbe, hosszú, végtelen hosszú, keskeny út, ahhoz a földhöz, ahol most vagy, s így tehozzád is, és noha nem én beszélek, s nem a te városoddal beszélnek, ezen a dróton át mégis odaszaladok gondolatban a közeledbe és keresgéllek és valóságosabbnak érezlek. Olyanformán valahogy, mintha ez a kapcsolat meggyőzne arról, hogy csakugyan van Hollandia – van, hiszen hallom a szavát! –, s ha van, akkor Enschede is van és te is csakugyan vagy, te eltűnt, megszökött, megőrzött, megtalált kedves-édes szerelmem, és ha vagy, leszel is, leszel még velem s az enyém! Igaz? Leszel, akarsz? Mikor? Minek is mentél el! Szeretlek, kedvesem, s úgy kívánlak, hogy szeméremsértés, pornográfia és börtön volna, ha szemedről és szádról és testedről és emlékeimről úgy beszélnék, ahogy érzek. És szeretném valahogy megszépíteni idegenbenlevésedet, írd meg, tehetnék-e valamit! De azt ne hidd, hogy valami nemes célú hazugságból írok ennyit a szerelmemről, azért, hogy örülj! Kislányom, én csakugyan szeretlek, jobban, mint leírni tudom. Hogy örülj, azt szeretném, de ahhoz egyéb is kell, mint az én szerelmem. Unatkozol, van hiányod esetleg valami anyagiban is? Úgy kell írnod, mintha magaddal beszélnél, s ha lehet, megteszem, bármit kérsz. A könyveket ma hozatják, valószínűleg hétfőn kapják s kedden adják fel. Az újság, úgy tudom, jár. Ezt (az újságot) mondtam Ödönnek. A többiről ne írj sehová, ez a mi dolgunk. Nagyon szeretném, ha velem tanulhatnál valamicskét. Magadban, ha fáraszt vagy unod, ne vedd túl komolyan a feladatot. Olvass el naponta egy-egy fejezetet, folytatólag, aztán gondold át. Amennyi a fejedben marad, annyi tudás épp elég. Hasznos és fontos még az elfelejtett tudás is, azért kell legalább egyszer végigolvasnod az olyanféle anyagot, mint a történelem vagy irodalomtörténet. Sok minden egyáltalán nem lesz újság bennük. De elég ebből ennyi, mert különben már azt hiszed, nem szeretlek. Nem is igaz, – én nem bírom ki, hogy közbe ne szóljak egy szerelmes szóval: szeretlek. Te is? Te, Böske, úgy nevettem most, éppen úgy, mint néha, nagyon-nagyon jó együttlevések után, olyan boldogan és betelten. Pedig milyen szomorú és rossz tulajdonképpen a helyzetem, milyen rossz így nélküled! Klárának rosszulesett vasárnapi versem; feljött két napra, igen jóban voltunk, s ő néhány nagyon nyílt, kedves szavát utólag szégyellte, mintha kiszolgáltatta volna velük nekem magát épp akkor, mikor engem más érdekel. De ezt úgy írta, és oly végtelen szeretettel (nem méregből, dacból vagy közönyből) biztatott a szabad életre, hogy már csak ezért is nagyon szeretnem kellene őt. Tudom, te is szereted. Bárcsak egyesíteni lehetne valahogy kettőtöket az életemben, akkor volnék igazán boldog! Ne haragudj, hogy ezt is megírtam, s ne félj, nem szólok neki soha semmiről, míg te is helyesnek nem találod. Édeském, már csak elköszönni lehet tőled ebben a levélben, annak is a legszélén. De nem köszönök el; csak mára, a leveledig, amely már biztosan útban van valahol a világban, s jön felém, s hoz örömet, nagy, nagyobb, legnagyobb vagy végtelen örömöt. Úgy várom a szavadat, mint a megváltásomat, s szégyellem, hogy így szeretlek, mikor te talán megint csak hűvösen írsz a te régi és messzi barátodnak, aki most egészen elszomorodott és sokkal jobban szeret, mint képzeled és valamikor is képzelted vagy kívántad. Gondolj rám mindig. Csókolom minden percedet. Szervusz.

Lőrinc

Írj megint, azonnal!

76.

Kedves kislányom, édes gyötrelmem,

hol kezdjem a mai napot? Látod, megint írnom kell. Mióta elmentél, még nem voltam így megzavarva. Olyan ideges vagyok már miattad, a leveled miatt, hogy majd összeestem (ami pedig nemigen illenék hozzám) a vonaton, míg hazajöttem a Balatonról, Kláráéktól. Mi van veled, mi van velünk? Szeretsz még, vagy elfelejtettél és kineveted a leveleimet? Ez történt:

Ma reggelre holtbizonyosra vettem leveled megjövetelét, s minthogy vasárnap van, tudtam, nem kapom meg, csak holnap. De mindenáron tudni akartam, mit írsz, hogy vagy velem stb., mint már ezerszer írtam és elgondoltam utazásod óta. S éreztem, valami baj lesz ma, s támasznak kellett volna a leveled. Hogy tisztában legyek magammal s veled, ha csak valamennyire is. Vonatindulás előtt kimentem a 72-es postára, hogy adják ki a levelemet, ha jött. Nem jött, de a főpostára utasítottak. Oda is elértem. Reggel hétig oly keveset szortíroztak még, hogy semmit se tudhattam meg. Azt hiszem, már itt van Pesten, s kimondhatatlanul fáj, hogy nincs a kezemben.

Tegnap írtam, hogy Klára mit szólt múlt vasárnapi versemhez. Természetesen újból szóba került. Mikor négyszemközt maradtunk, egyenesen azt kérdezte tőlem: – Most mondja meg azonnal, esküdjön meg az életemre, hogy azt a verset Bözsihez írta-e vagy nem?! – Kitalálta, nem volt nehéz; én magam is féltem, hogy az a vers túl világos, azért nem adtam már le régen. S a kitalálásban biztosan segítségére volt sok régi beszélgetésetek magadról, vagy a leveled valami önkínzó kitétele. És sok minden apróság. De, mondom, a vers maga is nagyon áruló, s ma jobban illik rád, mint régen, mikor írtam, mert most vagy igazán messzi kedvesem. Előzőleg, e kérdés föltevésekor s utána is, végtelenül kedves, jóságos és megértő volt, s tudom, mindennek ellenére boldoggá tette volna az a tény, hogy megmondom neki az igazat. A verset gyönyörűnek tartja, örül neki, akarja, hogy írjak meg mindent tartózkodás nélkül, mert ez a legfontosabb. És forszírozta a kérdést, s én alig tudtam formát találni, amely a vallomástól úgy ment meg, hogy a válasz megtagadása maga ne legyen vallomás.

Maradék eszem, öntudatom megmentett, nyugodt maradtam, azt hiszem, de belül úgy sírtam, mint még soha, mert éreztem, hogy most mulasztottam el talán a legalkalmasabb percet arra, hogy mindent elmondjak, végre elmondjak, úgy, hogy megértessem vele mindazt a rengeteg ellenállást és szenvedést, ami benned volt, mindazt a szerelmet, ami hozzád köt ma is, mindent, ami történt, és hogy ezzel megnyerjem őt, jobban mondva: a megértését, barátságát, szeretetét és szerelmét és megbocsátását és fölmentését a mi titkunkhoz. Biztos vagyok benne (sokszor emlegettem előtted az utóbbi hónapokban), hogy megváltás lesz mindhármunk számára – neki is –, ha megvalljuk szerelmünket. Ő nem gyűlölne meg tégedet, te nem vesztenéd el az ő barátságát, mert ha énnekem valami olyan nagyon fontos, mint te vagy, bízom benne, hogy lesz erőm és tudásom megmutatni magamat, legrejtettebb életemet, és megmutatni téged oly őszintén és igazán, hogy Klára – csak ő a világon – megtartson bennünket egymásnak, magának s saját magát minékünk. S nem is annyinak, mint amennyit ma jelent, hanem sokkal többnek. Mert ma tőlem oly sok-sok gátláson át kap minden bizalmasabbfajta közlést, annyi elhallgatással és kényszerű torzítással, hogy lehetetlen volt észre nem vennie a köztem és közte támadt távolságot. Neki is szeretném megmondani, hogy miért, mennyire és mily igazán ragaszkodom hozzá, éppúgy, mint más okokból, más tulajdonságok miatt tehozzád, édes Böském, és így valahogy – az utat-módot csak sejtem, de az eredményt tudom – összehozhatnálak benneteket magamban, hiszen úgyis majdnem egyek volnátok máris, ha őszinte volt volna a Klárához való viszonyom.

Kedveském, tudom, hogy mindezt ellenzed. Ennek tudatában írtam ezt a kapacitálást, s ismét megígérem, hogy semmit meg nem mondok, míg azt te magad is helyesnek nem találod. Kérlek, gondolj meg újra mindent, s írj erről is. Ha elmondanám a dolgot, s nem tudnálak megvédeni, noha sok-sok kétségbeesésednek én voltam egyetlen tanúja és tudója, nem érdemelném meg, hogy szerethesselek.

Édes lánykám, ezzel végeztem a mai nagy bajjal. Ismétlem, nincs baj, ha azt feleled, hogy nem bírod megtenni, amit szerintem most tennünk kéne. Akkor marad minden a régiben, és én még óvatosabb leszek, s a gyanút nyíltan megcáfolom, ahogyan éppen muszáj.

Tudom, mennyire nem örülsz ennek a levélnek. Teljesen alkalmazkodom hozzád, mert ebben a dologban te vagy a legfontosabb: te veszíthetsz legtöbbet. Engem semmi esetre sem veszítesz el, s a te elvesztésedre gondolnom is fél-megbolondulást jelent. Kislányom, mi lesz velem, ha holnap se jön levél? Én itt vagyok a legidegesebb állapotban miattad és Klára miatt, te ott gyötrődöl és ijedezel magadtól, szokásod szerint, és nem tudok rólad semmi biztosat. Csak egy kell, csak egy kell, értsd meg: te kellesz, ahogy vagy. Édesem, kislányom, féltelek, szeretlek és mindig csak szeretlek. Nem tudom, mi lesz, de ha a világon még sose fordult elő, akkor most mégis meglesz, hogy nem fog elhagyni az a két asszony, akit én nem tudok elhagyni és mindegyik örülni fog a másiknak is, amiért tud adni valamit az én nyomorult életemnek. – De már megint visszatértem az előbbi témára. Arról akartam írni, hogy mi lesz, ha holnap se jön levél tőled.

Nem tudom, mi lesz. Mi lenne? Várok holnaputánig. De rettenetesen fogok kínlódni. Kedvesem, csak még egyszer felelj azonnal, ha máskor nehezedre esnék: erre a levelemre, amellyel – ha megjön a holnapi – lezárom tömeglevél-sorozatomat, mely már egészen eláraszt tégedet. Lapod is ma érkezett Szemesre, 26-áról keltezett lapod, ott van posta vasárnap is. E lapból tudom, hogy 26-án megkaptad első levelemet. Tehát már kaphattam volna rá választ szombatra is. Biztosan mára érkezett ide, s holnap veszem át. Bárcsak így volna. Már mindegy, mi van benne, csak olvashassam. Nagyon meggyötört ez az elszakadtság s főleg az utóbbi nyolc-tíz nap, mióta fenntartás nélkül beszélek veled, s folyton csak egy messze levegőországba beszélek. Eleinte csak szerettelek és kívántalak, és amilyen rossz volt távolléted, olyan jó volt gondolatban veled lenni, hozzád kívánkozni. És lassankint ehhez a jósághoz és jó kívánáshoz és régi szerelemhez egyre több fájdalom járult, a nélkülözés gyötrelméhez a bizonytalanság: hirtelen és teljes mértéktelenségében megüzent, s százszor megismételt szerelmem a te biztatásod és örömöd – mert még mindig hiszem, hogy örülsz neki – híján már nem öröm volt, hanem ellenem fordult. De még ha kinevettél és elhagytál is, örülök, hogy elküldtem az első levelet, mely vitte maga után a többit, mert legalább most megtudtad, mennyire szeretlek.

Most már egyáltalán nem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha jó és nyugodt életed úgy kívánná s alkalom nyílna rá, Hollandiában maradj. Szeptember végére jöjj haza, ha csak teheted Bandi kára nélkül.

Kislányom, ijedten látom, mit írtam össze. Újra kérlek: légy nyugodt, semminek sem kell történnie, és semmi sem történik nélküled. Az egész megmondás-dologból csak azt vedd ki, hogy ideges vagyok, s ha akarnánk, most volna legjobb beszélni – e tudomásulvétel után húzd át ceruzával az első két-három oldalt és szeress, ahogy én szeretlek.

Kislányom, te pedig ne kínozd magad erkölcsi vagy erkölcstelenségi szemrehányásokkal. Sokszor mondtam, mennyire kártékony Weininger meg az a sok modern lélektani elmélet: mindenki mindent azonnal konstatál magán, de ezenkívül felmentést is képzel bennük találni a maga hibáira, s ezzel csak növeli a hibáit. Erősíteni és tisztítani szeretnélek, nem korholni, mikor azt mondom, hogy vess ki a fejedből egy elhatározással minden olyan gondolatot, amelyet én helytelenítenék, s ha alkalom adódik elgyengülésedre vagy kísérletezésre, hagyd ott az alkalmat. Itt nincs más segítség. Utólag minden esetben jobban fogod érezni magadat. A kísérletezésre ráfizet mindenki, s én jobban ismerem a lelkedet, úgy látszik, mint te: te nem arra születtél. Sokkal finomabb és gyengébb és gyöngédebb vagy. Hogy engem szerettél, azt nem hasonlíthatod össze senki szerelmével a föld hátán. Legrégebben ismert férfiismerőseid se voltak oly közel tehozzád, mint én, oly közel a te megértésedhez. Becsüld meg, lánykám, hogy én szerettelek. (Látod, mégis büszke vagyok!) Az én szerelmem emeljen téged, tegyen jóvá és nemessé és őrizzen meg énnekem. Nem lehet nem hinni az ember igaz és szép ösztöneiben: higgy magadban, dolgozz, tanulj. Maradj meg az én örömömnek s engedd, hogy én is megmaradjak neked.

Talán, ha tudtad volna, hogy így szeretlek, sok kínlódástól megszabadultál volna. Ha tovább is gyötrődsz, írj nekem, én részt veszek minden bajodban, jobban, mint akárki.

Csaknem egészen megnyugodtam, hogy megírtam ezt a levelet. Kérlek, csak azt lásd belőle, hogy nagyon szeretlek és föltétlen bizalmasan, teljesen őszintén beszélek veled. Klárával is rendeződni fog a dolog valahogyan, s már nem tudom, szólnék-e neki, ha felhatalmaznál is rá. Ők most, augusztus 1-én jönnek haza, biztosan meg fogja írni. Annyi azonban bizonyos, hogy utazásommal kapcsolatban – ha egyáltalán mehetek valahová – a Hollandia szót én nem ejthetem ki előtte.

Szeretlek, Bös, édes kis bolondos, borzas, szenvedő, szerető, csodálatos gyönyörűségem, jó betegségem, titkos büszkeségem. Ha reggel idején megkapom leveledet, beírok még egy sort, ezt a levelet feladom, s a tiedre holnap este válaszolok. Leveleidet mindig délelőtt tízkor adtam fel eddig. Szeress, gondolj rám sokat, csókolj és légy velem álmodban, s jöjj vissza hozzám minél előbb. Ölelgetlek, csókollak, melléd bújtam, nálad vagyok, szervusz!

Lőrinc

Hétfő reggel megkaptam leveledet – úgy írtál, ahogy vártam. Szeretlek, édes, köszönöm, hogy szeretsz. Még nem olvastam el, csak öt mondatot az elejéről és végéről, de boldog vagyok. Ezt még ideírom, s leszaladok az uccára bedobni ezt az írást, különben egy napot kések. Tíz holland forintot teszek mellé. Csókollak, ölellek.

Lőrinc

Este írok, más színű borítékban.

77.

Kedvesem, édes gyönyörűségem,

végre megkaptam hát a leveledet. Titokban, munka közben szünetet lopva magamnak, kétszer végigolvastam, az első belepillantás után, mellyel csak azt tudtam és akartam megnézni, olyan levél jött-e, amilyet szerettem volna. Ma délelőtti levelemet magam adtam fel (újból lefutottam az uccára), belevéve még, hogy itt a levél, és hogy szeretlek. Ez már olyan motívum, amit minden soromba bele kéne vennem. Böském, köszönöm az írásodat, köszönöm vágyadat és őszinteségedet, köszönlek úgy, ahogy írtam abban a tegnap említett versben, amelyet most külön elküldök neked. Egész nap kétségbe voltam esve, hogy nem gondolhatok minden pillanatban rád, és alig bírtam a napi munkát, oly lassan telt az idő. Délután aztán átvettem a könyveket, ajánlott nyomtatványként feladtam, s jöttem haza, hogy feleljek és megmondjam, mennyire boldog vagyok.

De hogy nevezzem boldogságnak a lelkiállapotomat, amikor reszket minden porcika húsom, s a mellemet sírás nyomasztja, s a szívem – világosan érzem – nem fér el a helyén, s lélegzeni se tudok miatta? Rettenetesen szeretlek és kívánlak, s kimondhatatlan gyönyörűség volt olvasnom, hogy az ágyban olvastad írásomat, az elsőt, és magadhoz szorítottad. Most már fáj, úgy szeretlek; most már belebetegedtem, s csak te vagy, akinek szerelmemről beszélhetek. Egy kis enyhülés kéne, egy kis veled-létel. Vagy legalább bizonyosság, hogy csak velem akarsz lenni. Kislányom, féltékeny vagyok rád, mert féltelek magad és az életed számára is, és úgy szeretnék most veled lenni, hogy okosan beszéljek a fejeddel, s megcsókoljalak minden pillanatban. Te, ha most veled volnék, egy óra hosszat beszélni se tudnék, csak csókolnálak és szívnám magamba egész testemmel a testedet.

Örülj ennek a féltékenységnek is, mert szerelmem jele, de ne nagyon örülj, mert nagyon szenvedek miatta. Hadd ismételjem meg és hadd folytassam tanácsaimat, amelyek kérések. – Kislányom, most már tudod, hogy úgy szeretlek, mint nem remélhetted soha – ne vedd rossz néven, hogy így írom –, és jobban, mint ahogy én eddig szeretni tudtam. Te eddig is szerettél, de el-elkeserített az én nem-mindig-teljes (nem is igaz a jelző: én mindig így szerettelek, most ismerek rá régtől fogva való fontosságodra)… szóval, mondjuk, elkeserített az én hiányosnak érzett odaadásom, s az – ezt csak most tudom –, hogy valahogyan nem volt alkalmam úgy megnyilatkozni számodra a szerelmi együttléteken kívül is, mint most. Hozzájárult ehhez a te menekülési vágyad, aminek Klára volt az oka, és apró könnyelműséged. Lelkem, szerelmes kis csodám, csodát tettél velem: tégy csodát magaddal is: ne legyen kedved másra, ne mentsd fel magadat azzal, hogy ilyennek születtél, ne hidd, hogy nincs erőd megállni a mással-törődést! Böském, ha én így szeretek valakit, az legyen olyan, mint az angyalok. Édességem, nem kifogásolok semmit, és tudom, hogy mire ez a levelem hozzád ér, közben már kaptál sok írást tőlem, sok bizonyítékát és megerősítését szerelmemnek, ami biztosan megerősít téged is, és helyrehozza azt a mulasztást, amit veled szemben nemcsak azon a kifogásolt napon, mikor este nem maradtam veled, hanem nagyon sok ízben elkövettem: hozzád való viszonyom igaz és teljes feltárásának elmulasztását. Most már tudod, mennyire nem csak érzéki ez a kapcsolat, bár annyira érzéki, hogy agyonéget, most már tudod, hogy a tied vagyok, – mért menekülnél ma is egy olyan viszony elől akár meggondolatlanság árán is, amelyben nincs számodra többé semmi elégtelenség és megalázás? Nem elég már az, ahogy szeretlek, hanem túl sok; s ez is jó, mert minden jó, ami tőled van és rólad szól. És ezt nem mondhattam volna el neked eddig, még ha mertem volna is, mert magam se tudtam.

S ami a jövőt illeti, csak az őszinteség a fontos amellett a kérésem mellett, amit már restellek megismételni. Az, hogy elmondj mindent úgy, ahogy van. Nagyon szenvedek, s szeretnélek meggyógyítani, hogy meggyógyuljak én is. Talán már meg is gyógyultál. Mert hogy kívánsz és emiatt hevült vagy, az nem baj, az nekem szól. De légy velem lélekben is, mindig. Mi szükséged neked kötekedni a veszéllyel, ami nincs, de lehet, ha helyzeteket nem kerülsz el? Kategorikusan utasíts el magadtól és magadból minden idegen vágyat, nem is gondolkozva a dolgon, nem is magyarázva a lélektant; oly előítéletesen, ahogy a vallásos ember teszi. Aki tudja, hogy szédülős, ne menjen, ne is induljon olyan útra, ahol szédülhet. Ígérd meg ezt, tartsd meg ezt, szerelmes szerelmem, írd meg, hogy így teszel, ez a meggondolás lesz mindig előtted. Írd meg hozzá azt is, ha bűnöztél – tréfálok – e kérésem ellen. Gondolj arra, hogy mennyire fájtak neked az én idegen érdeklődéseim, pedig azokat nem lehet összehasonlítani olyasmivel, amit nő tehet. Mindig a nő szennyezi be a férfit, aki szereti őt, s a legkisebb hűtlenség is most már, mikor átadtam magamat neked, az én megalázásom. S kikkel alázhatnál meg? Adhat annyit valaki, szerethet úgy, mint én? Nem csak kalandot akar? Gondolkoznod sem szabad efölött. S elhallgatnod még kevésbé valamit, hiszen a hazugság a legnagyobb megőrlője minden tisztaságnak. Furcsán hangzik, hogy ezt mondom, s pl. Ödönnel szemben mégis én tartalak a magaménak, de hiába, ez az ügy csak miránk tartozik a világon, s mi szabjuk meg törvényeinket.

Böském, az életedet a magaméba szeretném építeni, azt az egész csodát, amit nekem jelentesz. Te az enyém vagy, érted?, az enyém csak, s kapcsoljuk össze egymást minden idegszálunkkal és lelkünk minden sejtésével. Életemben még nem írtam így asszonynak, életemben nem érdekelt még így valaki boldogsága és boldogulása. Látod, tudod, hogy szeretlek, szeress te is megbecsüléssel. Micsoda „varázst” jelent, ha jól megnézed, az, hogy új, idegen férfi van a közeledben? A szó túl szép, amit használtál, de maga a dolog nem varázs, csak éretlenség és ingatagság. Nem, nem ingatagság: te nem inoghatsz meg bennem. Úgy beszélek, mint aki imádkozik és saját hitéből erőt és ígéretet kap, megrendíthetetlen bizonyosságot, pedig az isten nem szólalt meg. Isten ugyan nem vagy, de azért most te játszod az isten szerepét e percben. Miért akarod megnézni Frankfurtot? Tiszta lélekkel mondhatod, hogy csak a város érdekel? Elhiszem, ha mondod. De figyelmeztetlek, hogy kedves útitársad elárulta: olyasmit akar, ami részéről kifogásolhatatlan, részedről nem. Édességem, mondj le róla, már csak azért is, mert ez az ember mást akar. Arról nem is beszélek, hogy a szomszéd Nürnberg a legérdekesebb, legódonabb régi német város, tehát időt s talán némi pénzt is áldozva, inkább az érdekelhetne. Kérlek, csókolva és ölelve kérlek, ne mondj le erről a tervedről és az egyébként céltalan levelezésről, csak majd akkor, és csak abban az esetben, ha majd megérti szíved, hogy ott nincs keresnivalód. S mások, ha voltak vagy lesznek, férfiak, akik közelednek hozzád – fogadd és utasítsd el őket, ridegen, mint aki szent és sérthetetlen, mert én szeretlek, és te vagy kincsem és boldogságom őre. – Most látom, hogy pár sorral fentebb azt írtam, mondj le Frankfurtról, aztán meg azt, hogy csak bizonyos esetben mondj le. Ellentmondás, és azt láthatod belőle, hogy zavart vagyok, s minden kívánságom mellett is engedek kívánságaidnak, s rád bízom magamat, ha fáj is. A két mondatot úgy hozd magadban egy értelemre, hogy mondj le minden más gondolatról és érzésről, ha képes vagy a nevetségesen jelentéktelen lemondásra úgy, hogy azt ne érezd lemondásnak, hanem valami szép, magasrendű akaratnak, amely fölemel és rajtam át kielégít és örömöt ad. Így értve azt kérem, mondj le, de ne csak erről, hanem minden létezhető érdeklődésről, olyanokról is, amelyek már nem jelentéktelenek. Mert ha így mondasz le, akkor úgy elsorvad benned az én szerelmem mellett minden apró kalandvágy, mint ahogy elsorvadhat lassú elközönyösödéssel is.

Nem írnék ezekről ilyen sokat, ha nem volna végtelen jó veled időznöm. De most már végleg abbanhagyom. Teljes szerelmedet és teljes bizalmadat kérem egyszerre: kölcsönösen kipótolják egymás hiányait.

S hadd beszéljek megint arról, hogy hogyan szeretlek. Minden percemben, édeském, minden porcikámmal. Kívánlak testemmel és lelkemmel, veled alszom és veled sétálok, s egy-két leveled után biztosan teljes harmóniában leszek veled. Most ez a bizonytalanság viselt meg, ez az utóbbi hosszú hét leveleim és leveled közt. Egyedülmaradtságom viselt meg, de már nem vagyok egyedül. A leveleidet ne féltsd, úgy őrzöm őket, mint a két szemem világát. Nem égethetem el őket, nem küldhetem vissza, nem mondhatok le róluk, míg legalább vissza nem jöttél. Velük, bennük vagyok: veled és benned. Te nyugodtan írhatsz a szerkesztőségbe, múltkor írt pár soromtól ijedtél meg biztosan. Nem bontanak fel, s mindent hónapokra megőriznek itt a szolgák. Ennél megbízhatóbb hely nem lehet. Csak fölösleges aggodalomból írtam, hogy jelezz feladót, a magánjelleg feltüntetésére. Ha azonban akarod, poste restante is levelezhetünk, írj erről, s akkor utánajárok, hogyan kell, s legközelebbi válaszod után már úgy írok, hogy minden címzést részletesen megmagyarázok. Nem is kell hozzá részletesség. De, mondom, fölösleges változtatni postánkon. Csak arra vigyázz, hogy egy időponton túl, melyet közölni fogok még veled, ne írj egy darabig.

Addig írj mindennap. Akármilyen keveset. Vagy írj nekem hosszan és számolj be mindenről aprólékosan, s ezt a folytatásos levélnaplót kivonatold mások számára, hozzátéve olyasmit, ami csak őket érinti. Így könnyebb lehet a levélírás, mert az bizony elvesz, ha annyit írsz, hogy elégedett legyek, minden napodból egy órát. Az időt, tudom, nem sajnálod, de talán nem tudsz annyi sokszor elvonulni, vagy nincs hová. Még arra is kíváncsi vagyok, hogy hol olvasod, hol tartod az én leveleimet. Mások előtt? Bandira már vigyázni kell ebből a szempontból is, a többiek szerencsére nem tudnak magyarul. Milyen jó, hogy nem tudnak!

Miért írtad, hogy nem is lehet gondolni találkozásra? Olyan a helyzet? Képtelenségnek eléggé az az én számomra is, mégis folyton tervezek. Legutóbbi bolondságom így szól: Elindulok Párizsba, Pesten veszek osztrák és francia vízumot, de jegyet csak Bécsig. Bécsben váltok menetjegyirodai jegyet Hollandiáig, és holland, s ha kell, belga vízumot, hogy bemehessek kerülővel Franciaországba. Előzőleg megbeszélem veled levélben, nagyon pontosan, hogy mikor érkezem Arnheimba, s írok egy nőies írású meghívást számodra, abban az értelemben, ahogy már említettem a múltkor. S Arnheimban te vársz, úgy érkezel oda, hogy csatlakozz az én vonatomhoz. Én leszállnék, s ha magad vagy, hozzád mennék már az arnheimi pályaudvaron a fölszállásnál, ha meg másoktól búcsúzkodnál, idegenként néznélek benneteket. Az arnheimi találkozó a mi titkunk volna még gazdáid felé, s nekik te azt mondanád, hogy – megbeszélnénk még a részleteket – Amszterdamban vagy más, Enschedétől távolabb eső nagyvárosban, talán Hágában vár a barátnőd, megadott címen, vagy a pályaudvaron, órára. Arnheimon túl semmi esetre sem akarnának elkísérni Weustinkék, talán addig se, hiszen te világjáró vagy, s már tudsz is egy keveset hollandul. S három napot együtt töltenénk. Előre küldenék neked pénzt, hogy semmi körülmények közt zavarba ne jöjj, ha pl. a vonat késne. Sőt Hollandiából is küldhetnék levelet, – azért nem volna rajta magyar bélyeg, mert – mondanád – egy ismerőst, aki arrafelé ment, kértünk meg, hogy dobja majd be, hiszen így gyorsabb. Bandinak mit lehetne mondani? Az a néni valaki lenne a Ligától, akit ő látott – láthatott eleget –, de nem ismer. S hamarosan elfelejtené a dolgot. Ezt a tervet dolgoztam ki. A további: én mennék Párizsba, bár jöhetnél te is!, és aztán haza. Az útlevelet magyar területre érve megsemmisíteném – mintha elveszett volna – hogy ne virítson benne a kerülőt eláruló holland és egyéb vízum. – Szamárság, igaz, de kiterveztem. Képtelenség. S te a szemmel látható lehetetlenségeken kívül gondoltál valami ottani, enschedei külön lehetetlenségre is, amikor szintén képtelenségnek írtad tervemet? Beteg vagyok érted, szerelmem, és áldalak, hogy vagy és szeretsz és megismertetted velem a szerelmet.

Most végigfutok a leveleden és felelek esetleges kérdéseidre vagy közléseidre. – Ne írjak én sem aláírást? Szerepelnek valahogyan ezek a levelek új családodban? Ha „Ödön” írja őket, mindig emlékezz arra, hogy üzen nekik mindenféle köszönetet és hálát. Postára mindig te add fel a leveleimet, amennyiben feltűnő lenne a sok egyféle címzés. – Veled vagyok és veled leszek reggeli és esti ágyadban, örülök a két kilódnak s azt külön fogom szeretni: több vagy, kislányom, egy részed még nem ismer engem! Csókollak, kedvesem, simogatlak, szeretlek, sírok az örömtől, megbolondultam. – Átszenvedtem minden szenvedésedet, amit okoztam neked, drágám, bocsáss meg. A vonatnál, mikor az utolsó pillanat után lehúztad kezedről a kesztyűt, az én szerencsés szavamra, az a kis kézcsókom már mai csókom volt. – Szeress engem, nem akárhogyan, hanem ahogy még soha nem szerettek! Törődök veled, láthatod, ne tiltakozz többé soha ellenem! Nemcsak érzékiség ez, kedves, de nem érzékiségünk csökken, hanem más, új érzések jönnek hozzá, vagy teljesen kifejlődnek mellette. Már utolsó hetünkön mondtad, hogy megváltoztam, s csakugyan szeretlek. Érezned kellett, hogy körülvettelek, mikor elmentél – az a péntek csak szerencsétlenség volt, s százszorosan boldog vagyok, hogy így szeretlek, s ezt meg is mondhatom. – Édeském, nekem nem nehéz, hanem lehetetlen lemondanom rólad. Most már te sem akarhatsz lemondani rólam, ugye? – A 24 éves fiúval ne törődj, ezt már írtam és kértem. Meg akarlak őrizni, s meggyalázol, ha máshoz közeledsz. Szeretlek, nagynak, szépnek, magasnak, tisztának akarlak tudni, emelni akarlak és foglak, mert nincs még olyan idealista, minden bűneim ellenére, mint én. Csak az enyém vagy, s még jobban hozzám kell kapcsolnod magadat! – Az időt bírd ki nélkülem, légy szűz, vagy légy velem képzeletben. Nem nagy idő! Minden érzékiségünk lélekké változott, azért olyan nagy és igaz a szerelmem. – Klárának nem szólok, de te se írj erről. S ne írj főleg magadról dolgokat, amelyek gyanúba hoznak. Ennek így kell lenni. Most csak egymást szeressük. Majd ha hazajössz, megbeszéljük a többit. – Ne tiltakozz, nem tudok elég forrón írni ahhoz képest, amit érzek. S így éreznék akkor is, ha egyszerű, csöndes, békés levelet írnék. Istenkém, szeretlek, s boldog vagyok, ha írod, hogy örülsz szerelmemnek. – A tíz pengőről, amit mai levelembe tettem – remélem, nem vész el –, ne beszélj senkinek. A könyveket és az újságot megmondom Ödönnek, azzal, hogy ne beszéljen róla. Ezt a pénzt leveled nélkül is küldtem volna, előre megvettem! – Úgy örülök, hogy az én papucsomban jársz, és szeretném, ha egészen én tartanálak el. Ez semmi, amit adhattam. – A német levélről már előbb eleget írtam. Szeretlek, én szeretlek, én nem akarom semmi bánatodat, én vagyok a tiéd s elvárom bizalmadat. – Ezentúl mindig kedves akarok hozzád lenni. – Érezz, csókold helyettem magadat, míg távol vagy tőlem, hiszen beléd bújtam, benned élek, átváltoztam testeddé, s téged érezlek én is, megfúlok, és azt hiszem, jó lesz eltakarnunk mindkettőnknek magunk számára ezt a szerelmet, elfödni, csöndesíteni, megőrizni, erősíteni a nyugalmát, örülni neki és a jövő találkozásunknak mindennap előre és ezerszer, de csöndesíteni, feloldódni a másik föltétlen szeretetében, odaadásunkban: így könnyebben kibírjuk a várást és szerelmünk folyton mélyebb lesz, s mégis megőrzi minden melegét arra az időre, amikor majd megint egymáshoz bújhatunk, s öleljük egymást kétszer, négyszer, nyolcszor, édeském, gyönyörűségem, éjszakám és nappalom.

Elszörnyedek, hogy már a hetedik oldalon tartok. Az imént sűrűre állítottam az írógépet, hogy befejezzem mai beszélgetésünket, de a végén nem bírtam elválni tőled. Nem tudok eleget mondani a szerelmemről, nem tudom folyton meg nem próbálni s el nem ismételni, pedig már testileg is belefáradtam, hisz három és fél órája kopogok a magam lassú tudásával. Írni is akartam, verseket, vagy mit tudom én, mit, és már nem tudom, hogyan küldjem el egy darabban ezt a rengeteg írást. Majd vacsora után dolgozom. Most idekészítettem neked a versemet. Tegnap az étkezőkocsiban is írtam pár sort, nem tudom, végleges-e vagy változtatok rajta. Idegépelem:

Kiadni most nemigen lehet, nem is mutathatom meg, csak néked, édeském, és folyton ilyesmit szeretnék írni. Fogok is biztosan, s elteszem. Vagy ha megváltozik valami, kiadom őket. Neked mindenesetre elküldöm. Valamelyik éjjel írtam le véletlenül ennek az egyik sorát a levelemben, vagyis egy sort, amelyikben már megvolt az egész vers, de akkor túl fáradt voltam kihámozni magamból. Mindig ilyen vershangulatban vagyok mostanában, bár néha teljesen más témákat dolgozok fel – írtam a minap, azt már láttad, a barátságról s az ember egyedüllétéről, az individualizmus szomorúságáról –, és minden pillanatban csak veled akarnék lenni: levelet kapni, levelet írni, verset írni, és nagyon nehezen bírom épp emiatt a napi munkát. Kellene nekünk már egy kis paradicsom, ahol jól érzik magukat a munkanélküli szeretők. És sok baj van az életben, mindennapi elintéznivalók, gondok, képzelheted. S mindez együtt, tetézve szerelmemmel, amely elkedvetlenít az élet egyéb tetteitől, elvonatkoztat és elfordít, nagyon nehéz reális életet élni, nagyon kimerítő. Örömet szeretnék találni benned – jaj, csak azt ne hidd, hogy nem találok most is! –, valami megnyugtató, biztosító, boldog, vigasztaló, nagy-nagy reményt és ígéretet: visszajöveteledet és új életünket, amelyről ezerféle apróságot összeképzelek. Tegnap nagyon erősen kértelek, hogy mondjunk el mindent Klárának: ma már nem tartom szükségesnek, bár örülnék neki, ha felhatalmazásom volna rá tőled, hogy ha lehetségesnek látom a jó megoldást, beszélhessek neki rólad és rólam. Én biztosra veszem, hogy tovább szeretne téged, talán még jobban is, mint eddig, s te is, de főleg én, szabadabbak volnánk s jobban szerethetnénk őt; ahogy tegnap írtam, nem akarom az egészet ismételni. Valahogy aztán megoldódnék hármas életünk. Úgy érzem, rengeteg írnivalóm van rólatok, kettőtökről mint egy-ről. De hogy írhassak szabadon, ha minden sorom áruló? Hogy rejtsem el a reális utalásokat? Hiszen a verseimben folyton keresik a valóság jeleit, kutatják és vizsgálják ismerőseim még azokon a részeken is, ahol a kifejezések egyáltalán nem tekinthetők bírói bizonyítékoknak! Mindegy, írni azért lehet, legfeljebb el kell tenni őket egy időre.

Érzed, lánykám, hogy egy vagyok, egy akarok veled lenni minden gondolatommal? Úgy szeretnélek megnyitni téged is, ahogy két szoba egymásba nyitható. Egészen, vagy amennyire csak lehet. Fölébe emellek azoknak, akik lenéznek vagy lekezelnek téged, ellenségeidnek, bár nem tudom, vannak-e ilyenek. Majd lesznek, de te különb leszel, mint ők. Lehetetlen, hogy csak az írásomból, bárhogy akarom is, megérezhesd egész nagyságát annak a homályos célú szeretetnek és ragaszkodásnak, amit vágyam és szerelmem mellett irántad érzek. De intuíciód esetleg megsejti, s akkor már gyötrődés nélkül foglak szeretni. Jó volna. De ez is jó, ez a mostani nyugtalan szerelem. Akarjuk mind a ketten, hogy tisztábbak legyünk, zavartalanabbak, s ha nem sikerül, kezdjük mindig újra. Kedveském, írj nemsokára egy nyilvános levelet a Gólya uccába, nekem, válaszul, várj csak, válaszul arra a levélre, amit még nem írtam meg neked, de holnap elküldök: az én szabályszerű levelemre. Írj pár új színt a környezetedről, mindnyájunknak, köszönd meg a német fordítást, de senkinek ne írj az esetleges további német levelezésedről. Kláráék elsején megjönnek, ezt előre írom s írtam már tegnap. Kedvesem, életem, a kezedben vagyok, vigyázz rám, szeress. Ezentúl nem írhatok ily hosszan, gépen. Te térj át a napló-rendszerre, s csak akkor írj, ha szükségét érzed. Hetenkint kétszer küldd el, amit írsz. De nem bánom, ha úgy teszel, ahogy én tettem: írhatsz mindennap, azt is szabad. Lelkem, kedvességem, teljesen kitöltöttél, ne tégy büszkévé, gonosszá. Boldog vagyok, hogy írtál, s találgatom, mikor melyik levelem kapod meg. Szeretlek. Áldjon meg az isten.

Lőrinc

78.

A mellékelt levelet, Kedvesem, azért írtam, hogy a legális levelezésedbe eltehesd. Mint láthatod, első leveledre válaszolok benne, még július 23-án. Ezt a te első leveledet én „elveszítettem”, mert van benne egy s más, ami csak nekem szól. Hozzá alkalmazkodva, mint már kértem, írj majd megint. Ne tartsd együtt az én leveleimmel, az igaziakkal. S engem se tarts együtt magadban másokkal, hanem egészen külön, egyedül, legszebb és legtitkosabb lelkedben.

Édes kislányom, nagyon szeretlek. Csak ezt a másik levelet akartam ma írni, de nincs rá szívem. Ezért folytatom ceruzával. Zoli és Laci a szomszéd szobában beszélgetnek, remélem, nem néznek át ide, különben el kell sietve dugnom kíváncsiságuk elől a veled-maradásomat.

Kérlek, tépd össze e levél borítékját, hogy a postabélyegző és a VII. 23-as kelet közt ne legyen eltérés. Te írtad, hogy első levelemet 26-án kaptad meg, azért kelteztem így.

Ma 31-e van. Egy nap óta van nálam az írásod. Olyan jó folyton előszedni, hallani, hogy megszólalnak a betűid. Azóta már biztosan írtál! Azóta már többet, újat is kaphattam volna! Nem, nem vártam mára új levelet, de ha egy-két napon belül nem jön, megint rossz lesz már várni. Édeském, te ott már sűrűn kapod üzeneteimet és szavaimat, ugye? Szeretném tudni, meglepett-e hirtelen megnőtt szerelmem, s hogy nem írtam vagy tettem-e valamit rosszul. Szeretném – – – dehogy ezt szeretném én! Téged szeretnélek látni, hallani, ölelni, karonfogni, magamhoz húzni, megcsókolni telhetetlen sokszor, kísérgetni, tanítgatni, ágyba fektetni! Kislányom, kis könnyű testem, karom és lábaim, törékenységem, finomságom és forróságom, nagyon szeretlek és kívánlak és várlak, nagyon igazán, pedig oly messze vagy, és oly átszellemült, meglégiesedett valaki, mintha sose lettél volna valóság. Mégis, mégis, érezlek minden pillanatban, ha egyedül vagyok veled, úgy érezlek, mintha testi közelséged keltené fel vágyamat, mintha együtt hevernénk. Nem bírom megérteni, hogyan válhattál ily fontossá, de nem értettem régebben sem, mikor még együtt lehettünk, hogy miért éppen te vagy az, aki a legnagyobb gyönyörűséget adja nekem. Ez a nagy testi boldogság adta csak szerelmünknek azt a látszatot (tebenned), hogy az egész csak érzékiség; – most már látod, hogy nemcsak az. De azért nem mondok le semmi porcikádról, nem szeretlek kevésbé, – inkább örülök, hogy közeledhettem hozzád, a te szerelmedhez, gondolkodásodhoz, kívánságodhoz. Bárcsak már itt volnál megint, bár ne mentél volna el! Te, Böske, isten bizony szégyellem ezt a sok vallomást, ezt az ezerszer-egy ugyanazt. Shakespeare-ből fordítottam én valaha két sort:

ezt a két sort milliószor kevésbé értettem, mikor lefordítottam, mint most, amikor idézem. Mindennap újra mondom, hogy szeretlek, s jó volna hallani a te élő szavaidat is.

(Folyton járnak-kelnek ezek az emberek itt a nyakamon, már negyedszer teszem félre ezt a kis levelet.)

Most már váltogatom a borítékokat és a címzést. Egyszer géppel, máskor kézzel. Vajon megkapsz mindent? Ezentúl, azt hiszem, csak kézzel írhatok. A Barossból fogok neked írni, ott voltunk együtt többször. Voltam Trettináék új lakásán, – épp a Béla-kert mellett laknak, ahol mi voltunk együtt. Jártam a Duna-parton: mindenütt téged láttalak. Hozzátok is azért mentem oly sokat, hogy a Te otthonodban legyek és oda képzeljelek most is a bútorok közé. Írj, édes szerelmem, mindennap egy keveset, és szeressük egymást olyan nagyon, mint még soha. Emlékszel, hogy írtam: szegények kincse ez a szerelem? Szerelmem, te vagy kincsem, te vagy mindenem, szeretlek ma is és mindig. Leveleimet tedd el, olvasd el később is, nem fogom szégyellni vagy visszakérni őket. Isten veled, mindig csókollak, csókollak.

Lőrinc

[Utóiratok és oldalbejegyzések köröskörül a levél négy lapján:] Ha cikket írsz, a lakásra küldd! Szeretlek, kedveském. – Milyen rossz volna, ha azt írhatnám csak, amit a másik levélben! Írtad: nekem hízlalod a karjaidat. Várlak. – Nagyon szeretlek, nagyon szeretlek, írj sokat. – A gáz-eset rémes volt. Vigyázz nagyon, szeretlek. – Borzasztóan kívánlak, szeretlek. – Ide is elfér egy sor: csókollak, csókollak. – Te persze ne tégy mellékletet Gólya uccába hozzám írt leveleidbe! – Küldj képet!

79.

Édes szerelmem,

csak kutyafuttában pár sort. Most kaptam meg hétfőn délutáni leveledet. Nagyon örültem neki. Nagyon vártam. Azóta oly sok mindent írtam neked, s biztosan meg is ijesztettelek.

De most ne ijedj meg, mert a legjobbat mondom: ha volt rossz, elkeseredett perced és órád vagy napod, meg fog szűnni, ahogy szerettem volna már régen. Egészen biztosan tudom. Vége lesz minden aggodalomnak, szégyennek, titkolózásnak Klára felé, akinek te a lánya vagy. Kislányom, örülj, nevess, mint ahogy én is sírok és nevetek egyszerre itt a redakcióban – nem, nem: egész szememet újra elfutotta a könny, olyan boldognak, felszabadultnak érzem magamat. Szeretlek és szabad szeretnem. Kislányom, te ismertetted meg velem a szerelmet, szeretlek érte, hálás vagyok, de most már megkötlek, végtelen szeretetemhez kötlek, rád parancsolom a tisztaságot, és parancsolom, hogy soha többé gondolatban se vétkezz magad ellen és ellenem. Mert már nem a szeretőm vagy, nem véletlen és boldog kaland, hanem a költő kedvese, kedvessége, akit nem érhet többé semmi szennyesség. Böském, szeretlek, és szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a dolgunk. Kimondhatatlanul és elválaszthatatlanul szeretlek mindkettőtöket: szeressetek ti is, két áldott asszonyom, és mentsetek meg minden rossztól. Ne törődj vele, hogyan történt – megvan.

Nehéz volt, s rettenetes nagy volt az áldozat, amit érted és értem hoztak, de tudtam, hogy így lesz. Ne ijedj meg, édesem, csak örülj. Szeretlek, s most egész másképp megint, mint még tegnap is: te is úgy szerethetsz, ahogy csak bírsz. A te szerelmed – már az eddigi is, pedig mily sok kínlódás és tisztátalanság volt benne! – vitt vissza a legiszonyúbb gyalázatosságokból, melyekről nem is tudsz, Klára szerelméhez, s te őrzöd őt és ő téged. Ha soha ilyen levelem még nem volt, most meglesz; máris megvan. Új embernek kell lennünk mától kezdve; minden eddigit megbocsátok neked, Böske, annyit még nem tett ember emberért, mint ma egész éjszaka én és reggel Klára teérted. Házigazdáidnak mondd, hogy valami kedves rokon meghalt (hogy fel ne tűnjék a dolog), és sírd ki magadat egész életedre, és ezután légy boldog velünk együtt. Ez az öröm ma még fájdalmas nálam is inkább, de most csoda történik. Nem tudok élni nélkületek. Szeretlek, nem tudlak különválasztani benneteket. Minden szerelmemmel parancsolom, hogy mától kezdve új ember légy, és segíts te is megmenteni engem azzal a másik szerelmemmel és végtelen jósággal együtt, akit nem bírok ezután eléggé szeretni.

Klára utolsó szemesi levele nem számít. Írj neki (Pestre) rögtön. Ne részletezz semmit. Írj sírva és nevetve, mintha az isteneknek, írjál. Szerethetsz, együtt maradunk hárman. Végtelen gyönyörűséggel ölellek és csókollak. Most nem írok pár napig. A „baráti” levél már nem kell. Nekem írj a redakcióba mindennap. Örülj, szívem, gyógyulj, erősödj, tanulj, légy új ember. Szeretlek.

Lőrinc

Ezt a levelet repülőpostán (par avion) adom fel.

80.

Kedves kislányom,

ha legutóbbi levelemtől megrémültél, most meg fogsz nyugodni, pedig akkor azt hittem, valami elképzelhetetlen örömöt hozok tudomásodra, ma pedig olyan lelkiállapotban írok, amilyenben te írtad legutolsó két leveledet, a keddit és a szerdait. Nagyon szomorú volt ez a két leveled. Hogy feladásuk óta mit érezhettél, mennyivel több fájdalmat s talán kétségbeesést is, és hogy most van-e úton már olyan leveled nekem vagy Klárának, amely már az ő szemesi levelére vagy az én szerdai őrült levelemre lesz válasz, nem tudom. Képzelni sok mindent képzelek, hiszen rengeteget beszéltünk itthon a dolgunkról, és rengeteg aggodalommal és önváddal gondoltam rád.

Hol kezdjem a lényeget, hogyan kezdjek hozzá? Zavart vagyok, eltompult és ideges. Esztelen vakmerőség volt tőlem, hogy engedélyed nélkül mindent föltártam Klára előtt, s még nagyobb, hogy azt hittem, lehetséges lesz az a megoldás, amit szerettem volna. Ami az elsőt illeti, mégis azt mondom, jó volt az az esztelenség, mert nélküle csak nagyon sokára vagy sohase szabadultunk volna föl: nem tudtunk volna visszatérni az őszinteséghez. A második esztelenség már csak az én hibám: úgy látszik, ilyet kívánni se égen se földön nem lehet. Megkaptam ugyan, amit kértem, de kiderült, hogy ez a megoldás az, amely a gyakorlatban életképtelen, s a legrosszabb, mert amellett, hogy tönkretesz egy embert, tönkretenné hármunk viszonyának minden formáját. Nem is állt meg ez az ígéret még aznap estig sem, s ha nagyon a lelkedbe nézek, úgy látom, nem állhatott volna fenn temiattad sem. Te nem fogadtad volna el. Én elfogadtam volna, hiszen ezt kértem, vártam, reméltem és vettem biztosra, de én akkor csak magamat éreztem, hozzátok külön-külön és együtt való ragaszkodásomat.

Kedvesem, rettenetesen nehéz most írnom. Úgy érzem, minden szavam árulás egyszer veled, egyszer Klárával szemben – miért nem állok valamelyikőtök mellé, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a következménye. De nem tudok és nem akartam ilyet tenni: én nem elszakítani akartam valamit, hanem egyesíteni. S hogy ez így nem sikerülhet, azt akarom, hogy legalább azt egyesítsem, amit én szakítottam szét végképp: a Klára és a te barátságodat. S tudom, hogy ezenfelül is sok mindent fogok ezután jobban tudni és merni, s azok után, amiket én Klárának elmondtam magamról és szörnyű titkaimról, ővele szemben is levethetek minden gátló érzést. Téged nem nyerhettelek meg magamnak úgy, hogy nyíltan az enyém lehess Klára mellett – ezt, ha szerelmes szavaimra és üzeneteimre gondolok, szégyellem. De másrészt örülök neki, s örülök részben azért is, mert teneked – én is így érzem, így mondtad sokszor, s így írtad most – ő fontosabb, mint én voltam legszerelmesebb gondolatodban is.

Hogy Klára hogyan fogadta az én vallomásomat és szerda óta mi volt nálunk, azt majd megtudod, amikor megjössz. De talán akkor se szükséges a részleteket tudni. A végeredményt látod a mellékelt levélből; ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét, s most adta be, hogy küldjem el. Sokkal jobban írt, mint én. Elmúlik majd az én szégyenkezésem is, s az ő fájdalma is enyhül: tégy meg mindent, hogy így legyen. A te fájdalmadat pedig enyhítse az, hogy Klárát visszanyered.

Kedvesem, nem felejtettelek el, s nem is foglak. Most igazán idézhetem még egyszer azt a régi verset: Köszönöm, hogy szerettelek. Nem akarlak megtagadni, te se tagadj meg jobban, mint kell. Te azt hitted, túloztam szerelmemet, ezt mondja Klára is. Nem vizsgálom magamat, s ami sokfélét irántad érzek, mindazt fenntartás nélkül melléd és köréd akarom és fogom állítani, mint gyöngédséget és barátságot, mintha testvérem vagy kislányom volnál. Részt akarok venni minden dolgodban, s őrizni akarlak én is, mert szükséged van rá. Most látom, hogy Klára is kislányának nevez, s nagyon jólesik, hogy én is épp így szólítottalak. Még fogok majd írni, írj te is, mint eddig, s akármi bajod van, fordulj hozzám éppúgy, mint eddig tetted. Szükségem van rá, hogy így legyek barátod, mert így vezetem le és alakítom át veszélytelenül azt, ami eddig szerelem és vágy volt bennem. De nincs szavaimban semmi tettetés vagy elhallgatás: én ezentúl hazudni nem fogok. És sok mindent nem fogok még tenni.

Bözsikém, tudod, hogy szerettelek. Ugyanígy szerelemmel szeretem Klárát. Ti ezt nem értitek, én se nagyon, többé nem is fogom keresni a rugóit. Jobb lett volna, ha mindez nem történik, legalább tinektek. De ne szégyenkezz miattam. Boldog vagyok, hogy legalább végül tudtalak úgy szeretni, ahogy, ha már elkezdtem, rögtön kellett volna. Most elbúcsúzom tőled. Ne felejtsd, hogy hűséggel és tisztasággal tartozol emlékemnek. Szeresd Klárát: engem is tőle kaptál. Ha majd hazajössz, rendeződni fog minden és új ember leszel. Föltétlenül segítségedre akarok lenni mindenben. Isten veled, kislányom, isten hozott!

Lőrinc

81.

Kedvesem!

Tudtam, éreztem, mennyire kétségbe leszel esve. Együtt gyötrődtem veled, de nem írhattam. Előbb látni akartam, mit írsz Klárának. Bízzál benne és bízzál az én barátságomban. Minden jó lesz, sokkal jobb lesz, mint volt. E pillanatban kaptam leveledet, s csak azért írok, hogy bejelentsem, este részletesen írok. Így, redakció közben még feladhatom e pár sort, s megkapod talán szombat délután. A másikat csak hétfőn. Mindent elmondtam, de részleteket (pl. első együttlét, s a többi, hol, hányszor, tervek stb.) nem. Ezt sem kellene titkolni, de nem kérdezte. Ne szégyellj semmit. Ha a mai helyzet számodra jobb, fordulj teljesen Klárához, egész lelkeddel. Azokat a leveleidet, melyeket múlt szerda óta kaptam, megmutattam. Nem volt baj ránk nézve belőle. A mait is meg kell mutatnom – így fogadtam meg, s így akarom. De hozzáteszem majd, hogy az ez utániakat nem mutatom meg, mert külön akarom veled megtárgyalni, s elintézni a dolgokat. S ekkor ő sem fogja kívánni. Ne félj őtőle; minél igazabban fordulsz feléje, annál jobban meg fog szeretni. Nem akarom, nem bírnám elviselni, hogy akármelyikőtöknek baja támadjon ebből a tisztázásból. Árulást, igen, elkövettem ellened, de csak formailag: a legjobbat akartam. Most légy nyugodt, ahogy lehet, amennyire lehet. Nem vagy egyedül: melletted vagyunk. Délután hosszan írok. Isten veled, kezedet csókolom.

Lőrinc

82.

Kedves Böske,

nem azt a levelet írom, amelyet megígértem, mert közbejött valami. Azt majd holnap vagy holnapután írom meg, beszámolva arról, hogy hogyan zajlottak le és miket érintettek a dolgok minálunk. Most csak azért írok, mert megígértem, és mert más közölnivalóim vannak.

Irtózatosan nehezemre esett annak vállalása, hogy én ezentúl teljesen őszinte leszek és őszinteségre kényszerítem – amennyiben rajtam áll – mindnyájunkat. Tudtam, hogy ennek lesznek olyan következményei is, amelyek fölöslegesen okoznak új részletezésekkel fájdalmakat mindnyájunkban. S tudtam, hogy lesznek sokszor helyzetek hármunk közt, amikor szinte árulás-jellegű lesz viselkedésem. A leggyötrelmesebb kínlódás jelének veszem azt a levelet, amit ma délelőtt kaptam; s én helyesnek tartom, hogy négyszemközti külön szidást is kapjak, s kívánatosnak tartanám, hogy elmúlt levelek, nem mostani lelkiállapotban mondott vagy tett dolgok ne kerüljenek okvetlen elő egyik oldal felé a szégyenkezés növelésére, a másik felé pedig a fájdalom felfrissítésére és fokozására. Ennélfogva kívánatosnak tartottam volna, hogy mi ketten egymással külön intézzük el a ránk tartozó részt, annál is inkább, mert ebben a külön levelezésben sem tettünk volna semmi olyat, ami Klára ellen irányul – az ő kikapcsolásának kívánatosságát nem titkolózási vágy, hanem az a meggondolás fogadtatta el velem, hogy kisebbítsük a fölösleges kínlódásokat. Azonban, mint írtam, még ezt is csak az ő hozzájárulása esetén tettem volna így.

Klára helyteleníti felfogásomat. Véleményem szerint fölöslegesen, de érthetően bizalmatlan hozzám. Nem, nem érthetően: én ide már nem tudom követni. Egyszerűen alkalmazkodom a tényekhez. Ugyanis attól a perctől kezdve, hogy elhatároztam a dolgunk hármas rendezését olyan formában, amilyenben lehetséges – persze a lehetségesek közül a legjobbra törekszem – akkor már tudnom kellett, hogy itt folyton engednem és engednem kell. Mert nem volna életképes az a kialakulandó vagy kialakult rend, amely az egyik féllel szemben bármit is forszíroz, amit az illető nem akar. E téren természetesen más a mi kettőnk helyzete és más a Kláráé: nekünk nincs jogunk kívánni még a nézetünk szerint fölösleges és elmúlt rossz törlését sem, ha ő bármily okból kíváncsi rá.

Itt közbeszólok, hogy Klára nem akarja, hogy tovább tegezzük egymást. Azt mondja, ez is emlékébresztő valami lehet. Szerintem ez sokkal jelentéktelenebb, mintsem egyáltalán észrevettem volna. S különben is, búcsúlevelemben tegezve szóltam ahhoz, akit most már barátomként nézek, nem csodálom tehát, hogy így írt maga is ma nekem. De ez nem fontos.

Levelem hangján érezhet valami erőszakolt tárgyilagosságot és ingerültséget. Ezt ne tekintse másnak, mint annak, hogy ezek miatt az apróságok miatt az imént nézeteltérés volt köztünk. Nem akartam engedni, aztán az eszem meggyőzött arról, hogy nem vagyok következetlen magamhoz, ha engedek. Nem fontos ez sem, már csak azért sem, mert míg a levél odaér, régen túl leszünk rajta, s máris túl vagyunk.

E percben Klára is ír magának, pótlást ahhoz a leveléhez, amit délelőtt megírt. A pótlásnak, azt hiszem, nem fog örülni. De megint nem ez a fontos, hanem az, hogy teljes szívével megértse: nem szabad semmi olyat tenni még a legjobb szándékkal sem, amit Klára nem fogadhat el. S ez ne titkolózást teremtsen és elhallgatást magában, velem vagy ővele szemben – ha ezt gondolja, akkor félreért. Ezt tudomásul kell venni minden rossz érzés nélkül, és vége. Tehát írjon nekem és én is írok, de hadd lásson Klára mindent. Viszont baj volna, ha ez magában visszatartana bármit, amit nekem akar vagy tőlem akar mondani vagy kérni. Még Klára fájdalmának csökkentése érdekében se legyen velem bizalmasabb a legmellékesebb területen sem, mint ővele. „Velem bizalmasabb”: (ha ilyesmi egyáltalán lehetséges!) nagyon jól érzi, hogy ezt úgy értem, hogy bizalmas lehet már hozzám minden bizalom nélkül, hiszen nem feltárásokról és titkos vallomásokról van szó, hanem a régi dolgokról, amikről tudja, hogy tudom őket, tehát aránylag kevesebb zsénnel beszélhet róluk énvelem, mint olyannal, aki nem volt társa bennük.

Higgye meg, nincs más segítség. S ne is legyen. Elég nehéz ez az ügy ahhoz, hogy ne menjen benne minden oly simán, mint mikor csak a józan ész vezet. Megbántás, elképzelhetetlen fájdalom, csalódás, csöndes és hangos keserűség és belső gyötrődés Klára részéről, és sajnálat és gyűlölet és szerelem és szeretet; más eredetű, de éppen olyan fájdalom, szégyenkezés és magányos önkínzás és csalódás a maga részéről; és fájás az én részemről is, – ilyen helyzetben az emberek nem bírhatják ki egymást és saját magukat, csak akkor, ha túltesznek egymáson a jóságban és saját vereségüknek érzik, ha a másik egy-egy pillanatra nem érzi át a többiek összes létezhető érzését is. Ilyen helyzetben nincs más segítség, mint az elképzelhetetlenül teljes őszinteség, az az őszinteség, amely már nem is szégyelli szégyenét, mikor az még fáj neki. Így érezzen maga Klárával szemben, s így fogja őt megnyerni magának talán jobban, mint valaha.

Én szentül hiszem, hogy mindez jól van és jól lesz így. Sokkal jobb lesz magának is. Hogyne! Szinte szamárságnak érzem, hogy ezt még bizonygatom. Akármilyen nagy megbántást fedtem föl őelőtte, s akármilyen rettentő, újszerűen rettentő napokat okoztam magának az elmondással azok mellé, amiket maga eddig szenvedett mellettem: csak ez az egyetlen menekülés valami végső rossz elől. Adjanak erőt, hogy higgyem ezt, habár, úgy érzem, nincs szükségem erre az erősítésre.

Ebben az is benne van, hogy: ne gyűlöljön meg még kis időkre sem. Nem hagyom el magát, nem maga ellen történt, ami történt. Én messzebbre nézek, s nagyobbat akarok. S amit Klárának szólok magáért, azt nem magáért teszem, hanem mindhármunkért. Bár meg tudnám őrizni mindig ezt a tiszta jóakaratomat!

Kérem tehát, tárgyalja meg velem külön, ami a mi külön dolgunk, de semmi a világon ne tartsa vissza attól, hogy mindent szóvá tegyen, amit szóvá kíván tenni, az sem, hogy Klárának mindenről beszámolok. Ha ilyen érzése támadna, irtsa ki magából azonnal, meggondolás nélkül.

Nyugalmat, nyugalmat, s valami messziről készülő jövendő örömöt kívánok magának. Higgyen benne, hogy minden így helyes és jó.

Kezét csókolja

Lőrinc

83.

Kedves Böske!

Levele nekem is nagyon fájt, mert igazolta, amit a maga kínlódásáról innen messziről előre tudtam. Tudtam én, hogy mikor ilyen nagy változást idézek elő, nem szabad magát egyedül, értesítés nélkül hagyni az egész felől, az Egész felől, nehogy – csak azokra a részletekre korlátozva minden elképzelését, amelyeket az eddigi levelekből megtudott – eltorzítva lássa akaratomat és indítóokaimat.

Kedves Böske, ezeket az indítóokokat magam se tudom még most sem világosan. Sokkal mélyebbről jöttek, mint gondoltam, és sokkal tisztességesebbek, mint ma maguk látják. Klára azt mondta rossz perceiben, hogy egyetlen célom a maga megtartása volt akkor, amikor beszélni kezdtem. Az biztos, hogy magát nem akartam elveszteni, de az Egész Cél nem ez volt. Őszerinte már küszöbön volt a dolog kipattanásának veszélye, csak ezt akartam megelőzni. Én tudom, hogy nem így történt. Hogy a veszély már nagy volt, az igaz, de el lehetett volna hárítani, ha tovább akartam volna hazudni, és ha vállaltam volna a maga lassú és végtelen gyötrését.

Nekem más célom volt. Ma már könnyű nevetséges képtelenségnek látnom azt a reményemet, amelyet akkor azonnal bekövetkező valóságnak hittem valami részeg elvakultságban, ti. hogy hárman és szerelmesen is együtt maradhatunk. Első célom, vágyam, biztos reményem ez volt. Mindhármunk harmóniáját akartam. Magát csak úgy akartam megnyerni, ha megszerezhetem Klára barátságát a maga számára, s a maga felszabadulását a nyomasztó lelkifurdalások alól Klára felé. Ez a cél és remény nagyobb volt és összefoglalóbb annál, ami benne az én önző és kellemes nyereségem lett volna, vagyis annál, hogy továbbra is magával lehessek. Tehát nincs igaza Klárának, amikor kizárólagosnak mondja, vagy csak mondta is azt, ami részlet.

Pedig hogy csak részlet volt, azt mutatják a továbbiak is, amikor e hármas viszony helyett hármas baráti viszony érdekében tettem és mondtam mindent. Persze, itt közbeszólhatnak maguk mind a ketten, hogy egyiküket se szeretem igazán, ha nem tudok annyira, oly rettenetesen önző lenni, amennyire egy szeretőnek lennie kell, ha tehát le tudok mondani, mikor erre könyörtelenül sor kerül, az egyiknek, akármelyiknek, a szerelméről. De ezt maguk sem mondanák, ha teljesen belém láthatnának. Én mindkettőjüket szerettem, amikor mindkettőjüket akartam, mindkettőjükben mást és máshogyan, mindkettőjüket másként és másként szerettem volna beépíteni az életembe, s ha engem és nem magukat kérdezik meg külön-külön, magukat, akik mindig csak a maguk egy érzését érzik velem szemben, míg énbennem most találkoztak – én mindig azt fogom válaszolni, hogy számomra ez lett volna a legjobb. Én itt voltam és itt vagyok önző, ennél a legjobbnál! De itt sem annyira, hogy vállalni, elfogadni tudtam volna ilyen helyzetet akkor is, ha valamelyik fél részéről csak tettetés lett volna a hozzájárulás. Tessék kinevetni, saját magam is kész vagyok rá, de én csakugyan két asszonnyal akartam élni, nem is gondolva meg ennek az életnek külső formai megoldását.

Nem is kerülhetett volna sor rá, mert közben kiderült, hogy ez nem a Legjobb. Kiderült, hogy ez lehetetlen. Milyen megoldás maradt?

Egyszerűbb volna, s csak a szenvedélyeket véve bírónak, jobb színben tűnnék most fel, ha egyenesen cselekszem, ha kijelentem, hogy így állván a dolog, magát választom, vagy Klára mellé állok, és azt mondom, hogy maga megszűnt létezni. Nőknek szimpatikusabb lehet az ilyen tett. De ha én tettem volna így, hazudtam volna, jaj, nem hazudtam, hanem megbolondultam volna! Mert hiszen én mindkettőjüket szerettem! És mert énbennem, akármilyen szörnyű hihetetlenségnek hangzik is ez, nemcsak érzékiség volt maguk iránt, hanem megvolt az a megbecsülés és gyöngédség és emberi érdeklődés és együttérzés is, amit, ha erotikával párosulhat, lelki szerelemnek lehet nevezni. Én hármasban maradtam akkor is, amikor már csak ketten voltunk, ebben a baráti hármasban megmaradtam akkor is, amikor lemondtam magáról, és valahányszor azt láttam veszélyeztetve, hogy nem lehet megcsinálni ezt a hármast sem – persze, ilyen ideges napokban nem számít külön minden szó, csak a szavak fő tendenciája –, mindannyiszor mindjárt elkeseredtem és idegenedtem Klárától, amit pedig nem éreztem akkor, amikor a magáról való szerelmi lemondás fájdalma támasztott köztem és közte különbséget.

Böske, én vissza akartam adni magát őneki, s boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Ne bántsa, kérem, hogy ez szinte cáfolata annak a szerelmemnek, amelyről oly erősen, a friss felfedezés oly örömével igyekeztem meggyőzni magát. Én akármit teszek és mondok, cáfolat egyszerre két irányban, ha nem hisznek nekem. Maga ott Hollandiában csak azt látja, hogy lemondtam, és magáról mondtam le, mert írásaimból ezóta folyton azt olvasta, hogy Klárát és Klárát és Klárát emlegetem, és a maguk új találkozását akarom, tehát – hogy egy pillanatra gonoszabban gondolkozzam magam ellen, mint maga tudhat legkeserűbb pillanatában is – én ezzel az egész barátság-üggyel-ürüggyel csak simán le akarom rázni magát magamról! Böske, nem így van ez. És hadd figyelmeztessem arra, amire Klára a tanú, hogy itthon meg magát és magát és magát emlegettem és a maga megmentését, megnyugtatását, emelését. Mit tudom én, nem veszítem-e el mindkettőjüket emiatt? Ha nem segítenek, vagyis, ha nem látom, hogy jó lett az, amit magamnak és azoknak akartam, akik fontosak énnekem, nem tudom, hova jutok. Én a magam szemében nem degradáltam magát azzal, hogy lemondtam magáról, nem igaz tehát az a keserűsége, hogy maga és „az én kis szeretőcskéim” egyszerűen „áldozataim” és hogy puszta „garázdálkodás” volt magához való kapcsolatom. Hogy Klára végeredményben fölényben volt maga mellett, az még nem megbántása magának; s nem megtagadása annak, hogy csakugyan szerettem magát, s nem akadálya annak sem, hogy minden gyöngédségemmel próbáljam körülvenni. Úgyis olyan kevés és kis erejű az én minden gyöngédségem!

Ez volt, ilyesmi volt a célom. Magának, úgy ahogy van, minden gyöngeségével, gyökértelenségével, bizonytalanságával és jóra törekvésével nagyobb szüksége van őreá, mint énrám – állandóbb, komolyabb szüksége! Istenem, csak megértene, csak megértenének! De biztosan megértenek, most rögtön vagy nagyon hamar! Igen, ismétlem, ilyesmi volt a célom. Nem egyszerre, hiszen változott eredeti elképzelésem, de ez a homályosan érzett cél megőrizte fővonalát ebben az irányban, s most már bízom, nagyon bízom hármas jóakaratunk sikerében.

Azt hiszem és várom, hogy most aztán sikerül megmérni házasságunk erejét is, úgy, mint még soha. Most fog eldőlni a mi hármas dolgunkon kívül az is, hogy mennyi az én erőm, ha teljes lelkemmel akarok valamit. Mindenből erőt akarok meríteni, hogy hű maradjak Klárához. A magáról való lemondásból is. Nem hiszi, milyen nagy változás történt bennem. Azt akarom, hogy a rossz vágy csak vágy maradjon bennem, azaz legfeljebb csak vágy, de lehetőleg az se. Fenntartás nélkül jó és igaz akarok lenni és folyton kérem Klárát, legyen olyan, hogy ne idegenedjem tőle. És minden időnkénti idegességem mellett is nagyon nyugodt vagyok.

Böske, mit mondjak még? Nem is magának beszéltem, hanem egyszerre kettőjüknek. Úgy írtam, mintha jelen lett volna s hallotta volna azt, amit Klárának szoktam mondani.

Ne bánkódjék most már a múlt miatt. Most csak jövőnek szabad lennie. Éljünk okosabban, higgadtabban, több szeretettel és teljes bizalommal ebben a szeretettelen életben. Ne érezze magát rútnak vagy nem tudom én, milyennek amiatt, ami történt. Úgy látszik, minderre szükség volt, hogy megváltozhassunk és igazabbak lehessünk. Három felnőtt ember vagyunk, nézzünk tisztességgel és bátor szeretettel egymás szemébe. Nem csinált maga semmit, ami saját magában véve volna bűn vagy szégyen, s amit én csináltam, az sem garázdálkodás. Ne veszítse el, hanem őrizze meg önbizalmát, s ha nem volt, adjon magának erőt és önbizalmat egy kicsit az is, hogy én szerettem és én a barátja vagyok. Sokat szeretkeztem, de azt, hogy csak egy kicsit is szerettem, nagyon kevesen mondhatják el magukról. De legfőképp a mi közös szeretetünk és barátságunk nyugtassa és erősítse magát. Ne sírjon többé. Abban az első levélben azt kértem, hogy örüljön, nevessen, kiabáljon. Most már csak azt, hogy örüljön és mosolyogjon néha egy kicsit, ha miránk gondol.

Legközelebb Ödönről fogok beszámolni. Egyszer már akartam írni róla riportbeszámolót, de nem volt otthon, mikor felkerestem. S akkor majd alaposabban fogom kérni, amit most csak megemlítek: tanulgasson mindennap egy keveset.

Isten vele. Ne felejtse, hogy az életkedvet akartam visszaadni mindhármunknak. Kezét csókolja igaz barátsággal

Lőrinc

84.

Kedves Böske,

tegnap fent jártam Ödönnél, végre hát részletesen beszámolhatok. Mindenekelőtt: ahogy én a magam könnyen megcsalható szemével látom, egész jól néz ki, s ha sok is a gondja, rengeteg, meg a futkosnivalója, biztosan rendbe jönne egyetlenegy nap alatt, ha a pénzügyek rendeződnének. Egészséges ember, akinek még a keserűsége is egészséges. Keveset eszik, mégis bírja magát. S emiatt csöppet sem szomorú.

Azzal fogadott, hogy albérlőjük van. Csakugyan, a maguk szobáját átrendezték, a jobb ablaksarokból srégen a szoba közepe felé állítva van a dívány, helyet cserélve a fotelekkel és a kis asztallal, melyek az ellenkező sarokba kerültek. Pár kosár, egy kis zöld bőrönd az új holmi; és női ruhák lógnak itt-ott; hitványabb fajta piperecikkek.

– Titviczky Mária lakik itt, – magyarázta Ödön – a kerületi elöljáró titkárnője, Bözsi ismeri. Lehet vagy 36-40 éves, kiaszalt, vén szilva. Rengeteg népség jár hozzá, a barátnői, nagy keresztény banda. Az anyósom hozta ide. Negyven pengőt fizet. Mikor a pénzt ideadták, az anyósom rögtön levont belőle tíz pengőt, az apósom nyolcat, persze! Apró adósságokért. De elsején elmegy, okvetlen felmondok neki. Nem való Bözsi mellé, bár az anyósom azt mondta, hogy talán megszeretik egymást. De nekem se jó, hogy itt van. A vőlegénye, egyetemi hallgató, nálam alszik 15-éig.

A szoba különben rendben volt. Kérdeztem, ki takarít.

– Én. Nagymama reggel hétkor elmegy, s mikor ez a kisasszony is meglépett, portvissel meg ronggyal végigtörlöm a padlót, leporolok, szellőztetek. Nem nagy eset. Három napja csináltunk nagytakarítást, most majd odaát kerül sor nagytakarításra. Mert magamnál nem takarítok mindennap. Egy héten egyszer untig elég, hiszen semmit se szemetelek.

– Ki főz? Hogy eszik maga?

– Én főzök, és ha van mit, eszem, ha nincs, nem. Például volt idő egy hétig, mikor reggel tejet ittam, délben paprikás krumplit ettem, este meg sült krumplit. De hát ez egyáltalán nem izgat. Most az anyósom mondta, hogy küld ebédet, vagy én járjak ki hozzájuk, pár napja. Egy időben, eleinte, eljártam a Vass-konyhára is, de attól az isten mentsen meg. Amilyen moslékot ott az ember elé löknek! Tegnap este nagyszerű vacsorám volt: 15 deka felvágott, negyedkiló kenyér, másfél kiló dinnye. Kitűnően jóllaktam. Nem törődöm az étellel, s ha van pénzem, rögtön kifizetem valamire, hogy el ne csábítson valamelyik kirakatban a sok szép barack meg szőlő. Belefásultam mindenbe, ami eddig volt, moziban nem voltam millió éve. Most mindent az állásomtól várok, mert nem bírom ezt a pénztelen önállóságot.

Ezután elmondta Ödön, hogy júliusban még normálisan rossz volt az inkasszója – úgy emlékszem, valami 300 pengő, amit persze csak bevételnek, s nem nyereségnek kell venni –, de augusztusban 610 pengő helyett a kintlevőségekből csak 96 pengőt bírt beszedni hét embertől. Egész havi új rendelés kettő volt. Aki most még hitelt kér, nem kap. Tejre, elmaradt munkabérre, házbérre stb. többet kellett kiadni. Nem is maradt neki magának több egy-egy napra 1,50 pengőnél, reggelit és cigarettát beleszámítva. Annyira holt szezon volt ez a hónap különben az egész városban, hogy a saját hitelezői is respektálták a helyzetet: Árvai két hónapja nem jelentkezett az elmaradt törlesztésért s valószínűleg vár még egy hónapot, s egy másik helyen, Falus és Fodornál, szintén fizetés nélkül intézte el Ödön a tételét.

– 260 pengővel tartoztam. Bementem hozzájuk: „Uraim, nézzék, képtelen vagyok inkasszálni, itt van egy száz- meg egy háromszázpengős számla, ezt önökre cedálom, ha megelégednek vele…”

Készségesen átvették, adósaim elismerték mind a két számlát, havonta 50-50 pengőt fizetnek, s két-három részlettel kiegyenlítődik a tartozásom. Azóta voltam többször a cégnél, s egy árva szóval sem sürgettek. Mindenki számol azzal, hogy a helyzet halálosan rossz.

Kérdeztem, miből áll ki egy napja.

– Miből? Munkából, gondból, szaladgálásból. Ma például kilenckor ébredtem, elkésve, tízkor végeztem Kovacsevics Milenkónál (ez az a cég, ahová kedden belépek, szerb cég, Wigh elöljáró adott hozzá ajánló sorokat a névjegyén), s azután estig talpaltam. Hét helyen jártam és csak 15 pengőt bírtam bevasalni. Elsején! Holnap, vasárnap, elmegyek néhány helyre, ezek biztos fizetők. A többi mind gyalázatos. Igaz, hogy a legtöbbnél csak estére jött haza az elsejei fizetés és én már napközben ott jártam… Az ajánlás miért kell Kovacsevics Milenkóhoz? Nem is ajánlás kell, inkább ismerőseim körét szeretné látni ilyen névjegyekből, mert, gondolja, ha ezek mintegy őhozzá fordulnak az érdekemben, biztosan rekompenzálják azzal, hogy majd nála fognak vásárolni az én révemen.

– Milyen feltételek mellett áll be?

– Félig-meddig állapodtunk csak meg, hiszen minden a próbahónap után dől el. Most 5%-ot kapok, s ha megfelelek, 200 pengő fixet és 2 százalékot kapok. Nekem az fontos, hogy fixem legyen, akármennyi. Ez az egyetlen mentség, véglegesen beláttam. A két százalék jelent majd száz-kétszáz, talán háromszáz pengőt is havonta. A fix összeggel voltak csak bajok. Mert öt százalék, amit ő szeretne, igaz, szép, szép, de nekem biztos kell. Na, most majd eldől egy hónap alatt, lesz-e a dologból énekes halott. Azt hiszem, lesz. S közben máshol is nézek állás után, több helyre küldtem ajánlatot. Ennél a Kovacsevics Milenkónál estefelé két-két és fél órát kell csak bent töltenem a boltban, számolni, meg a berendelt vevőimmel törődni, esetleg másnak is kiszolgálni; a napot magát úgy osztom be, ahogy a legjobban megfelel… Olyan furcsa érzésem volt ma, mikor bementem megállapodni: istenem, két évig a magam ura voltam, a magam koldusa, most megint a más kutyája legyek? Szinte jólesett, mikor azt mondta a főnök, hogy kérem szépen, hát kedden megkezdheti a munkáját. Kell most ez a pár szabad nap, harmadikáig még számíthatok arra, hogy az emberek fizetnek, rengeteg dolgom van házbérrel, a saját vevőimmel, egyebekkel.

A legelső tennivaló most az volna, hogy kivegye Ödön (s aztán újra betegye) a tüdőbeteg-gondozóból – ahogyan nevetve mondta – a maguk-szőtte nagy szőnyeget, amelynek ápolási idejét már nem lehet meghosszabbítani. Valami száz pengő kell hozzá. És tárgyal most a terézvárosi plébánossal is, hogy beszerzési megbízatást kapjon egy oltárszőnyegre, ami 3-4000 pengős üzlet volna. Komolyan és igazán azonban csak az állás kérdése érdekli. Minduntalan visszatér rá:

– Jó lesz a fix, ha sikerül ez a história. Keresek négyszáz pengőt és mégsem dirigál senki és rizikóm sincs. Én csak eladok, a behajtás a céget illeti. Persze törekedni kell arra, hogy fizessen a vevő, ez az én érdekem is, hiszen mindig a befizetések szerint kapom a százalékot. Ez az állás folyton nőhet: mindig jobban megismernek, tágul a vevőköröm, ezzel együtt nő a keresetem, és fél év alatt egészen fellendülhetek. Közben lassan csak fizetnek az én adósaim is. Most kb. 2400 pengő az összes adósságom, a zálogokkal együtt, kintlevőségem pedig 1800. Nem számítom a külön 600 pengőnyi dubiózát, bár épp mostanában ért e tekintetben egy kis kellemes meglepetés… Az új állásom, ha beválik, visszaadom az iparengedélyt… És az lesz a jó, hogy ezentúl majd nem kell folyton csak Árvaira hivatkozni, ha érdeklődnek irántam. Mondhatom, hogy itt meg ott voltam alkalmazásban. Egész más szemmel nézik az embert, ha állásban van, mint ha állástalan. Azt akarom, hogy pár tétel álljon a hátam mögött, és egész megfeledkezzem már arról, ami Árvainál történt. Mert sokáig ez az Árvai-dolog tartott vissza engem igazi álláskereséstől.

Szóval mindig csak az állás. Igaza van, úgy látszik, nem szegény embernek való az önállóság és szabadság.

A Ligába hamarosan felmegy Ödön, megtudja, amit kell, a címeket stb., és megírja. Szegedre még nem írt, mert dühös és utálja a famíliáját, és sajnálja azt a harminc-negyven pengőt, amit vonatra s egyebekre kiadott. Mikor megjött a Nyugatira, volt a zsebében 36 fillér és két cigaretta. Jobb lett volna – mondja – ha azon a pénzen kiváltja két ruháját. Mert újabban, amikor egyszer 13 napon át egy fillért se hajtott be, fehérneműt és cipőt is kellett a zálogba adnia. Néha nagyon ideges:

– Még jó – folytatja –, hogy ezekben a rettenetes hónapokban nem voltak itthon. Senki sem zaklatott, senki nem növelte aggodalmaimat, kevesebbet kellett költeni és végül gondolkozni is jobban ráértem. Az öregek nincsenek itthon, ez a legfőbb, mert nincs, aki mondja, hogy itt volt a nemtudomki, pénzt kért, nagyon kéne ám neki a pénz! Ha jött valaki, s akart valamit, vagy itthon talált, vagy nem. S ha tudtam, fizettem, ha nem, elküldtem. A harmadik száj mindig hozzátesz valamit. Így minden egyszerűbb volt, s könnyebb volt elviselni a rosszat is. Nem elég gond nekem, hogy nem tudtam adni, amikor nem tudtam? Kellett, hogy még külön is vagdossák a fejemhez?

– Zavarta magát Bözsi is itthon? – kérdeztem, s Ödön nevetett. Magát idézte, utánozta: „hát ezzel mi lesz, hát annak mikor fizetünk, mi egyáltalán a terved?!” És így folytatta:

– Nézze, hát nem elég, hogy én törődöm a nyomorúsággal? Nem elég, ha én rágom magamat miatta? Minek rág még ő is?

– Azért, mert őt is rágta a baj, ő is részt akart venni a rendezésben, tisztán akart látni, segíteni próbált.

– Igaz, igaz. Őtőle az ilyesmi nem is volt helytelen, elismerem. De az én természetem miatt mégis rossz volt. És a helyzet miatt is. Ha jól megy a dolog, és akkor érdeklődik, akkor nem bánom, de ha baj van, elég az nekem is. Akkor sürgetésnek meg piszkálásnak hat minden. Még ha jóakaratból történik is. Akaratlanul beleérez az ember ilyenkor egy kis csipkelődést vagy gúnyt a szavakba.

És itt megint elnevette magát:

– Szeretném tudni, Lőrinc, micsoda zagyvaságokat beszéltem én itt össze.

– Én meg azt szeretném tudni, nem ijed-e meg majd Bözsi, ha mindezt megírom neki?

– Ne is írja meg, csak a jót. Vagy ahogy gondolja…

– Én azt hiszem, nem lesz helytelen, ha egy kicsit hazalát. Onnan messziről úgysem képzelt össze eddig sem túlságos jókat, s csakugyan olyannak látszik a helyzet, a maga elhatározása, hogy ezentúl lassan-lassan konszolidálódnak az új állással meg a fix fizetéssel. Ha ezt nem érezném, s nem látnám a maga bizakodását, elhallgatnék egyet-mást.

– Hát igen, én nagyon bízom. Ha nem bíznék, már nem is volnék itthon. Elmennék. Látni itt Pesten sok világjárót, elmennék én is csavarogni. Azzal az úttal, amit én összeszaladgálok, két esztendő alatt körüljártam volna a világot, s levelezőlapokat árulva biztosan megkerestem volna, ami adósságom van… Jó, jó, nem mondom én ezt komolyan, de csak elnéztem tegnapelőtt is az egyetem előtt azt az evezősbiciklis németet: jött, úszónadrágban a négykerekűjén, megállt, felállította a rádióját, ami csak a cécóhoz kellett, óbégatott egy kicsit és öt perc alatt összeszedett vagy hat pengőt…

És megint:

– Azt hiszem, mire Bözsi hazajön, egészen más helyzet lesz… Ma még rossz minden. Van negyven fillérem. Amit napközben szereztem, rögtön kiadtam a varrónőnek. De van cigarettám, hülzni is elég. Sokat dohányzom…

Csengettek. Ödön fél órát tárgyalt valakivel, aztán bejött:

– Jött hat pengő. Javítás. Nincs kész, de előre kifizette. Azért voltam vele ilyen sokáig, mert barátságosnak kell lenni. A Corvinnál segéd. Oda is adtam be ajánlatot. Fenyveshez is. Nem állok meg az első embernél. Csak a magam vevői tűnjenek már el. Belefáradtam. Szervezetileg se bírom úgy, mint eddig. Ezért hagyok fel vele. A másik jobb lesz. Nem lesz rizikóm, de lesz kereseti lehetőségem. Valami. Később több. Jobb lett volna, ha ezt már előbb ilyen világosan és végérvényesen belátom. De talán kellett hozzá ez az augusztus és a szegedi elutasítás.

– Mit csinál este? Ma este?

– Este olvasok. Most látom igazán, mennyire kell a könyv. Előszedem sorra a régi könyveket, ami van… De őszintén megvallom, legjobban ezek a kis vacakok érdekelnek, ezek a könnyű olvasmányok. Ami az embernek elveszi valahogy a búját-baját. És utána kitűnően alszom. Azt az egyet mondhatom, hogy aludni ma is úgy tudok, mint a bunda, ezt nálam meg nem rontja semmi idegesség… Ma este meg kimegyek az öregekhez, ott vacsorázom. Reggel veszek egy Pesti Naplót és indulok a körutamra. Öt-hat helyen várnak.

…Hát körülbelül ilyesmit beszélgettünk. Ödön közben kivasalt hat gallért hat inghez. Mutatott egy írást: felszólítják, hogy Bandi beíratásáról gondoskodjék. De hiszen már be van íratva! Majd felel rá. Az asztalon ott hevert az albérlők bejelentőlapja. A hölgy saját vallomása szerint 1900-ban született, tehát nem lehet 36-40 éves. Vagy mégis? A fiúnak (1904) nagyon furcsa a neve: Brumm József. Meglett a csomagolás is, a hat ing, indultunk elfele. Az öreg nagymama ekkor bújt elő a konyhából. Valamikor közben hazajöhetett és nem mert vagy nem akart villanyt gyújtani.

– Vetheti az ágyat, nagymama! – ezzel lementünk és elváltunk.

…Nem tudom, nem volt-e helytelen mégis, hogy mindent megírtam, illetőleg nem tudom, mennyire szokott Ödön beszámolni magának az otthoni dolgokról. Igazán azt hiszem, hogy most lábra állnak. Ödönt nem mondhatom optimistának a jövőt illetőleg, úgy értem, hogy nem mondhatom levegősnek és fölfuvottnak a várakozásait, az egész ember azonban mégis, minden időnkénti idegesség és állandó nyomorúság ellenére annyira lehiggadt és józan, hogy ez már magában véve eredmény és jó kilátás. Mást mondanék, ha elfelejtette volna a bajokat, s most, a változás küszöbén egyszerre csillogna és rózsák mosolyognának a képzeletében. Nagyon reálisan gondolkozik, s egy csapásra rendbe jöhet minden már az első hónap után.

Kedves Böske, teljesen kimerültem ebben a hosszú riportban. Az erkélyünkön gépeltem, vasárnap délben és kora délután. Szép szeptemberi nap van, de már szeptember. Már megkezdtem szabadságomat, sajnos. Nem megyek sehová, úgy látszik.

Örömmel hallottam, hogy már elég jól beszél németül. Ez fontosabb, mint a holland. Írjon, legyen nyugodt maga is, bízzék a jövőben és magában és bennünk.

Kezét csókolom. Üdvözlöm házigazdáit. Igaz barátsággal:

Lőrinc

Vigyázzon magára, Kedves Böske, vigyázzon nagyon az egészségére. Kezét csókolom.

L.

85.

[Levélfordítás és kommentár:]

***

Szó szerint fordítottam, mint a múltkor is. Még azt az üzleti ridegségű, komikus mondatot is, hogy Ein Gefühl der Liebe… A szerelem érzése…

Nem gyalázatos az a Finom lesz, mi?

És két felkiáltójel. És persze most is: csókolja…

***

Látja, ilyen belülről egy olyan férfi, akit a maga naiv szeme szerénynek, finomnak, illedelmesnek, kisdiáknak lát. Milyen lehet az, akire gyanakszik?!

***

86.

Bözsikém,

nem írok hosszú levelet ma, mert beteg vagyok. Csak megnyugtatni akarom. Jöjjön nyugodtan haza és hozzám, ha maga szeretettel jön felém, én is szeretni akarom és fogom is. Minden rendben lesz. Lőrinc folytatja ezt a levelet, az utazási dolgokat megkérdezte már. Isten vele, írjon még és hízzon, minden jót kívánok, Bözsikém, csókolja

Klára

Kedves Böske,

úgy alakult a helyzet, hogy pár nap múlva Ausztriában és Németországban kis körutat teszünk Klárával. Addigra Klára rendbe jön. Hogy mikor, még nem tudjuk pontosan; gondolom, 18–19-én indulunk. És azt gondoltuk, hogy Kölnben vagy valamelyik másik olyan városban, amely a maga visszautazásának vonalába esik, fölvennénk magát, s együtt jönnénk haza. Közben még jutna idő megnézni egyet-mást. Mindez biztosnak tekinthető, de a részletek még oly homályosak, hogy nem írhatok pontosabbat. De erre a levélre még válaszoljon (azonnal, akkor megkapjuk) a lakásunkra. Ha válasza már nem érkeznék meg idejében, akkor is kontaktusban maradhatunk, hiszen lényegében itt csak arról van szó, hogy tudjuk, melyik városban mikor vagyunk. S ott majd kimegyünk az állomásra a maga vonata elé. Minderről a véglegeset még talán itthonról megírjuk; s útközben is írunk még. Ugyanakkor megjelöljük azt is, hogy poste restante maga hová írhat minekünk idegenbe. – – Ebben a találkozás-esetben, úgy hiszem, lemondhat Amszterdam vagy Hága megtekintéséről; de azért az odautazást is megírom majd holnap, s az Arnheimból való hazaindulás idejét, a menetrendet. A maga német és osztrák vízuma vissza is érvényes, ez mindig így van. Németországban 3, Ausztriában 1 napig lehet vele tartózkodni.

Hogy Pesten miből mennyi van, kiírták nekem egy szakkönyvből. Néhány adat nekünk is meglepetés.

Bank: 21; nagy fürdő (Bäder): 19; börtön (Gefängnisz): 5; gyár (Fabrik): 60; malom (Mühle): 10; híd (Brücke): 8; kórház (Spital): 46; szanatórium: 8; zagy mozi (Kino): 20; múzeum: 20; vasúti állomás (Eisenbahnstation): 19; nagy szálló (Hotel): 30; panzió: 26; sporttér (Sportplatz): 30; színház (Theater): 19; éjszakai mulató (Nachtlokal): 11; szobor, emlékmű (Statue, Denkmal): 50; temető (Kirchhof): 10; róm. kath. templom (Kirche): 50; evangélikus: 7; zsidó: 7; református: 6; baptista: 2; unitárius: 1; elemi iskola (Elementarschule): 140; polgári (Bürgerschule): 70; gimnázium: 31; kereskedelmi (Handelschule): 14; lakosság: 1 millió; a házak száma: 22.000.

Azt hiszem, maga is örülne, ha találkoznánk. A lényeget megírtam, a többit holnap és később.

Kezét csókolja igaz barátsággal

Lőrinc

Két holland világutazó lány járt Az Estnél, tőlük kaptam a mellékelt cédulát. Mutassa meg házigazdáinak. Isten vele!

Lőrinc

P. S.: Estefelé feljött ma hozzánk Ödön egy kollekcióval. Mutatta a fényképeket, mondtuk neki tervünket, aminek nagyon örült. A maga jegyeit kedden veszi meg, szerdán küldi, úgyhogy pénteken megkapja. Magának nem muszáj Bandi elutazása napján indulnia. Majd írunk egy azzal a nappal kb. összeeső dátumot, reggel indul, s délben vagy este együtt leszünk már. Esetleg jegyet és részben pénzt küld Ödön, hogy találkozó-városunkon túl szabadon lehessen választani az irányt. Erről is később. Kezét csókolom.

Lőrinc

87.

Kedves Böske,

Ödön megvette s itt küldi a jegyet Arnheimtól Kölnig. Arnheimig maga váltson Enschedében. Kölntől a gyors III. osztály Pestig (Frankfurton, Nürnbergen, Regensburgon, Passaun, Wienen, vagyis a maga régi vonalán, amely a legrövidebb) 90 pengőbe kerül (kb. 65-66 márka; 1 márka = 1,37-1,38 pengő). Ezt a pénzt vagy én viszem magammal, vagy még ma este, legkésőbb holnap délelőtt expressz ajánlott levélben feladja Ödön magának.

De mindkét esetben találkoznunk kell Kölnben, szept. 24-én hétfőn délben. Talán Bandi is aznap jön. Magának valószínűleg egész korán kell Enschedéből indulnia. Arnheimból a kölni gyors, mint írtam, 9 óra után indul. De jön később is, egész nap, sok.

Ne aggassza, hogy a további pénz nálam lesz. Lehetetlen eltévesztenünk egymást, ha maga pontosan azt teszi, amire kérem. – De előbb mást írok, arra az esetre, ha maga nem jöhetne valami okból elénk és velünk. Szóval: mit tegyen, ha egymaga jön s a pénz magánál van?

Ne szálljon ki, csak Kölnben és Nürnbergben. Kölnben menjen be az első utazási irodába, kérjen kölni prospektusokat, s váltsa meg azonnal egész hazáig a jegyét, Passaun, múltkori vonalán át. Németországban nem spórol a személyvonattal, mert a gyorsvonat csak bizonyos Zuschlaggal drágább (150 km-en felül, tekintet nélkül a távolságra, 1,50 M). Ha a jegy megvan, s mondjuk, hogy van útravalója, ossza maradék pénzét két részre. Az egyiket szánja Kölnre, a másikat Nürnbergre. Annyija nem lehet, hogy megszálljon valahol. A prospektusok alapján járja be Köln közepét, menjen át a hídon Köln-Deutz (Dajc)-ba, s esetleg nézze meg a Presse-Ausstellungot („Pressa”). A prospektusból meg fog érteni annyit, hogy tudja, melyik épület micsoda. A jegyváltásnál vegyen (pár pfennig) a kölni irodában helyjegyet (Platzkartét), különben esetleg állnia kell. Van magánál, még innen vitte, egy kölni rajzos prospektus, címlapján a Dómmal: ennek belső első lapján van egy városi térkép, belerajzolva alak szerint a főbb érdekességek, s piros vonallal megjelölve egy körséta útvonala. Tegye meg azt a sétát. (A Pressa elmaradhat, ha muszáj.) Előre tudja meg egy jó későn induló vonat idejét, s kávéházban vagy sörözőben és váróteremben és sétával töltött este után üljön vonatra, hogy reggel vagy hajnalban érjen Nürnbergbe.

Mint minden nagyobb német állomáson, biztosan ott is van ragyogó tiszta toalettfülke, ahol 30 pfennigért teljesen megmosdhat, felfrissülhet. Fürdőszoba is van az utasoknak. (Júlia így tett Münchenben.) Az első úti irodában kérjen prospektust (vagy már az állomáson(?) levő Fremdenverkehrsbüróban) és estig könyörtelenül talpaljon. Az állomás elől minden városban sűrűn szoktak járni autóbuszok, melyekben egy-egy sereg idegent 4 márkáért körülutaztat hivatalos vezető. Jó volna, ha erre telnék a pénzéből. (Itt fontosabb ez a körút, mint Kölnben.) Ha nem telnék, vagy ha csak alig maradna valami kevés utána, akkor inkább a prospektusok és képek és ingyentérképek alapján maga nézelődjék. Este vonatra és azzal vége. A müncheni kitérésre nincs útiköltsége.

Már Kölnben elmehet az osztrák követségre és válthat átutazóvízumot. Olcsó, emlékszik rá. De lehet, hogy jó a vízuma hazafelé is. Ezt innen nem tudom megállapítani. Az a bejegyzés, hogy az út osztrák területen nem szakítható meg, nem fontos. Az utas akárhol kiszállhat, a rendőrségnél jelentkezik, s kap tartózkodási engedélyt. De maga különben sem akar utat megszakítani vagy éppen egy napnál többet tölteni Ausztriában! – Viszont, s ez a fontos, ha nem akar bajlódni Kölnben a vízumszerzéssel, utazzék nyugodtan, s Passauban, a vonaton is megkapja az átutazóvízumot az osztrákoktól. Ezzel semmi esetre se kell bajlódnia Hollandiában. A múltkor a menetrend mellett igen sok programot mondtam el. De maga e kettőnél több kiszállást ne tervezzen. Hihetetlenül megerőltető, és nincs pénz. Mindenütt igen sok a váratlan, kiszámíthatatlan icipici kiadás.

Már most, mit tegyen, ha találkozunk? Akkor Kölntől kezdve semmit. Addig azonban pontosan alkalmazkodjék az időbeosztáshoz. – Ha valahogyan nem indulhatna 24-én az arnheimi megjelölt vonattal, nem nagy baj: én 24-én minden vonatnál várni fogom Kölnben déltől kezdve, míg csak meg nem jön.

A kölni állomás mellett van a főposta, die Hauptpost. Oda szombaton (legkésőbb vasárnap de.) adjon fel levelet, ily címzéssel: Herrn Lorenz Szabó, Köln, Hauptpost, Poste restante. (Poszt resztant.) Mi vasárnap este érkezünk Kölnbe; hétfőn de. elmegyek a főpostára és mindenesetre megkérdezem, van-e poste restante levelem. Megnyugtatna, ha volna, s azt írná benne, hogy minden rendben van. Ugyanakkor leadok ott a maga nevére (Elisabeth Vékes) egy poste restante levelet, melyben kölni szállodacímünk lesz, esetleg egyéb is. Ezt azért, hogy pl. ha maga megérkeznék 12 helyett du. 2-kor s valahogyan mégis elvétenénk egymást, maga a főpostán megkapja a levelét és címünket. E leveleket a név bemondására adják ki, útlevéllel igazolhatja magát. Úgy tudom, az állomás mellett van egy Viktoria (ezelőtt Bellevue – Belvü –) nevű szálloda; ha lehet, oda szállunk meg, de ez nem biztos. Ha azonban van ilyen szálló, annak a portásánál is feltétlenül hagyok levélértesítést vagy valamit a maga számára. Ugyancsak e két helyre írok, ha velünk történnék valami útközben, s emiatt késnénk. Ez azonban tejesen ki van zárva. – Mint látja, a kölni találkozás úgy ki van építve, hogy lehetetlen el nem boldogulni. Az a biztos, hogy a déli gyorstól kezdve mindegyiknél várom késő estig, mint fentebb írtam. Jöjjön a délivel, a délben érkezővel! Ide írom még, hogyan kérdezősködjék szükség esetén a levél után. – Bitte, wo ist die Hauptpost? – Bitte, wo kann ich die Poste-Restante-Briefe bekommen? (Bekommen = megkapni; übernehmen = átvenni?) – Bitte, ist hier ein Poste-Restante-Brief für mich? Mein Name ist Frau Elisabeth Vékes. – (A nevet mondja tisztán, sőt esetleg írja le!) – A portásnál: Bitte, wohnt hier Herr Lorenz Szabó mit seiner Frau? Ist hier ein Brief für mich? – – – A poste-restante-ot, ami francia kifejezés és postánmaradót jelent, németül néhol postlagernd-del fejezik ki, ami ugyanaz. – – – E beszélgetési tanácsok, azt hiszem, fölöslegesek, hiszen maga ma már biztosan megérteti magát akárhol. Poste restante jelzéssel táviratozni is lehet; lehetséges, hogy ezeket más osztályon vagy egy másik postahivatalnál őrzik ki [sic!] és adják ki a címzettnek, ha jelentkezik értük. Mindez, éppúgy, mint a hotelekbe való levélírás teljesen szokott, egyszerű dolog, ne ijedjen meg tőle.

Sok pénzünk nekünk sincs, ezért nagyon kell spórolni. Böske, a világért se vegyen semmit senkinek. Facipőt se! Holland pénzét váltsa márkára át, ha volna. Schilling tán nem is kell. Vagy néhány márkát, ha maradna, útiirodában, a kalauznál vagy az állomáson, lehetőleg hivatalos helyen. Általában mindig az irodákhoz forduljon, ott mindent tisztességesen megcsinálnak, minden elképzelhető felvilágosítást megadnak és sok mindent elintéznek ingyen is.

A repülőposta innen gyalázatosan működik. Onnan kitűnően jött hétfő esti levele. Rá van írva, hogy az egyik repülőgép indulása után kapták meg, s emiatt késett, ma reggel (szerda) mégis itt volt. Tegnap a távirata déli egykor itt volt.

88.

Kedves Böske! Mit szólna ehhez a megoldáshoz az esetleges újabb személyes látogatás megelőzésére?

Felhívná szombaton délben a telefonszámot, érdeklődve az érdeklődés oka iránt, röviden, udvariasan, sőt szívélyes hangon, de mindenesetre hidegen, tartózkodóan. Magáról semmit nem mondana, vagy csak minimális általánosságot, megemlítve (ha alkalom nyílik rá) az el nem válást s a jelenlegi helyzet ideiglenességét. Valószínűleg helyes volna semmiféle kérésnek nem teljesítése, tehát udvarias elhárítása. Nyíltan, kedvesen, határozottan. Mint aki leépített valamit és más területeken tartózkodik, s a múltat semmi körülmények közt nem akarja feleleveníteni s azt sem engedi, ha a másik fél akarná. Még a „keresztmamaság” révén történő esetleges közeledést is elhárítani volna – szerintem – jó. Az egész viszontjelentkezés, gondolom, a nyugodt idegenséget szuggerálná, a haragtalan, de végleges elválás elhatározását, s bizonyára megölné a gyanú csíráit is. Maga már meglehetősen fölényes, nyugodt, biztos. Beszéljen ilyen hangon. Nem is kell előre készülnie a mondanivalóra, elég, ha jól átgondolja és szem előtt tartja a végső célt, vagyis azt, hogy: 1. maga ilyen keresésre mer jelentkezni, 2. semmi esetre sem akarja felvenni az érintkezést, 3. ezt minden harag nélkül teszi.

Én jónak gondolom a tervet. De halogatni nem lehet. Tulajdonképpen már pénteken meg kellett volna tenni, hiszen csütörtökön történt a keresés.

Különösen akkor jó a terv, ha a maga mamájánál járt volna előzetesen a vendég s onnan tudta volna csak meg a címet.

Ha meglepetésszerűen bizonyos konkrét értesülést vetnének a maga szemére: talán legjobb kitérni a válasz elől, előzetesen persze egy rövid cáfolattal, amit kövessen olyasmi, hogy maga nem hajlandó semmi felelevenítésébe belemenni a múlt dolgoknak és sajnálja, hogy a másik fél nem tud szabadulni.

Ne tévessze meg esetleges meleg hang sem! Anyáskodó érzelmességet szorítson vissza udvarias különállása hangsúlyozásával.

Ha mindezt jól átgondolja és helyesnek tartja, tegye meg az érdeklődést. És rögtön utána telefonálja meg nekem a dolog menetét.

Tragikus hang tűrésébe, esetleges fenyegetés meghallgatásába ne menjen bele: udvarias közbeszólás és figyelmeztetés után tegye le a kagylót.

Ez így még mindig jobb, mint egy új látogatás vagy a látogatás várásának elhúzódó izgalma. Nem?