Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrincnéhez^*
(1920–1928)

1.

Aranyos Klárikám!

Egy zsúpfödeles, mestergerendás szobácskából írom magának ezen levelem, ámbár a levelet egy dicsértessékkel kellene kezdenem, hogy összhangban legyen a szobával.

Még az édesanyámnak sem írtam előbb, mint magának.

Azt kérdezi ugye, hogy hogy kerültem ide, hát én még 5 nappal ezelőtt sem tudtam, hogy ma hol leszek, nagyon szerettem volna, mielőtt elmentem volna, magával beszélni, de olyan szomorú hangulatban voltam, levelet pláne nem tudtam írni, majd kitalálhatja, hogy miért.

Most este van és nagyon álmos vagyok. Az Ödön is velem van, de holnap reggel sajnos már elmegy, csak engem kísért ebbe a kis faluba, két hét múlva ugyan én is megyek haza, azért nem is kérem, hogy válaszoljon reá, mert a levél úgysem biztos, hogy ideér, ha hazamegyek, első utam magához lesz, nagyon szeretném már megköszönni azt a jóságos levelét, nem is hiszi, milyen hatással volt reám a maga édes levele, úgy felüdített, mint az eltikkadt természetet a nyári eső. A legjobbkor jött az a levél. Négyszer-ötször elolvastam, és úgy szerettem volna az íróját megölelni, a könnyek úgy potyogtak a szemeimből örömömben. Egy kis megszégyenülés-félét is éreztem, mert egypár nappal ezelőtt gondoltam, hogy mit is képzelek én, hogy maga még majd fog törődni egy kicsit is ilyen csacsi kisleány gyerekségeivel, gondolatban bocsánatot kértem magától! – Már nagyon sokat írtam, és azt sem tudom, mit írjak, és nincs is semmi összefüggés ebben az olvashatatlan, levélnek nevezett papíron, az utazás is nagyon kimerített, hogy még most sem pihentem ki, pedig már két nap, egy éjjel itt vagyunk.

A legszomorúbb újságot a végén írom, az esküvőnk nem lesz meg, csak augusztus vagy szeptember felé, a lakás és egyéb akadályok vannak, ilyen az élet, nagyon szomorú.

A viszontlátásig csókolja

Bözsi

Ne haragudjon ezért a rossz írásért, de nincs tinta, azaz kidűlt.

A Lacit, Vidort tisztelem és stb.

2.

Édes drága Klárám,

mit is írhattam én összevissza magának múltkori levelemben? Dehogyis akarok, dehogyis tudnék én magától elszakadni, jobban szeretem – s közelebb vagyok most magához –, mint valaha. Csak félek, már terhére van ez az én szeretetem – ha gondoltam is valami elszakadásra, csak ez volt a kiindulópont. Oly boldogan olvastam levelét, nagyon jó volt érezni belőle, hogy gondol rám, törődik velem. Nem bánom, ha nem is ír sokat, de keveset írjon, elég egypár sora, hogy érezzem magát, s tudjam, van valakim, akit szerethetek, s akihez mehetek mindég. Klárám, már szinte szégyellem magam maga előtt, hogy ennyit írok a szeretetemről, de így van ez, higgye el. Nem tudom, miért, nem is akarom tudni, boldog vagyok és örülök, ha magával lehetek. Kedves, kedves Klárikám, aranyhajú Klárikám, jókedvű vagyok most, nem is tudom, hogy jött ki belőlem az a múltkori borongós levél. Tulajdonképpen itt többnyire jókedvem van, mert itt mindenki jókedvű, és ez ragadós. Nem bánom, csak ragadjon rám minden jó, hagyom, hogy rám ragadjon, jókedv, türelem – talán itt tanulok egy kis türelmet, mert az van itt. Jók ezek az emberek minden bigottságuk ellenére is. Csak én volnék ilyen bigott, ilyen boldog, mint ezek itt. Talán ha meghízom kissé, jobb lesz majd egyébként is. Nem is tudom, miért képzeltem, hogy nem tudok itt hízni?!

Tevékenységi köröm is kibővült, horgolok az egyik lánynak – aki menyasszony – egy asztalkaterítőt. Gizi küldött mintát, 5-ös pamutból horgolok. Templomba is sokat járok, ez rém fárasztó és unalmas, de úgy veszem észre, nagyon elvárják, s tetszik nekik. Másfél órás vasárnapi misék vannak, s köznap is egyszer egy héten el kell mennem a „mamával”. Majd ha hazamegyek, mesélek sok mindent, amit nagyon hosszadalmas lenne leírni. Ödön bizony elég ritkán ír, na de tudom, sok gondja van szegény fejének.

Kis Klára nevét itt jól ismerik, nemcsak a családban, hanem az uccán a gyerekek közt is hallottam már kiabálni, még tavalyról tudják. Bandi, különben nagy csirkefogó, betanította a gyerekeket arra a két szóra, hogy: hülye, bolond, s mondogatják egymásnak s nem értik, s ez a haszontalan nevet rajtuk. Első mérésig ő is hízott ½ kilót, szintén 12 nap alatt. Barna, piros, kopasz, ha esik is kinn jár – faklumpában – s egész nap a gyerekekkel csatangol, azt sem tudom sokszor, – hol? Sokat eszik, és rossz. Mert itt agyon szeretgetik. Most is feldöntötte a tintát, de most kikapott tőlem, igaz, hogy a hollandi mama nem engedte, hogy megverjem. Bandi mindent ért hollandul, és beszél is, én is napról napra többet értek, de beszélni nem hiszem, hogy megtanulok.

Kedves Klára, én is örülök, hogy a nyaralásuk jól sikerült, és jól néz ki. Manci ismét maguknál fog lakni? Érdekes, a múltkor is a maga levelével egyszerre kaptam Ödöntől is levelet, s most is úgy történt. Írja, hogy elutazik Szegedre. Lőrinc hogy van, mit csinál? Majd neki is írok, ne haragudjon, hogy olyan lusta vagyok. Még meg sem köszöntem a német levél lefordítását. Lőrincet üdvözlöm, kis Klárát s magát sokszor csókolom.

Bözsi

Biciklizés már kezd jól menni, csak mindig abba kell hagyni a tanulást különböző okok miatt, pá, pá, sok csók

B.

Itt többnyire hideg, esős idő van, téli kabátban járok este, ugyan nagyon keveset járok mostanában.

3.

Drága jó Klárám, sokkal jobban össze vagyok törve ahhoz, hogy most sokat s különösen: mindent meg tudjak írni. – Majd eljön ennek is az ideje. – Klárám, ha szépnek, nagynak, tisztának, egyedülvalónak is hittem magát eddig is, ez mind kevés volt ahhoz képest, amit levele olvasása után éreztem maga iránt. Én most nem tudok mást csinálni, mint: sírva köszönni a maga nagy jóságát. Éppen tegnap délután olvastam a következő sorokat, a P. N.-ban: „Mennyivel többször szólal meg az emberismeret így: Vigyázz, mert ismerlek! – mint így: Ne félj, hisz ismerlek!” Klári, maga az utóbbi kevesek közé tartozik, aki így szól hozzám: Ne félj, hisz ismerlek! – Leveléből legalább ezt olvastam ki. Nem volt rideg ez a levél, Klári – mint ahogy ezt maga gondolta –, méltó volt ez magához: nagy volt és gyönyörű. Mikor olvastam, egyszerre éreztem a felszabadulás örömét és a rettenetes kínlódást azon, hogy magának fájdalmat okoztam. Hisz ezt nem akartam én soha, ettől féltem mindég, ezért hallgattam, ezért hazudtam, ezért vétettem maga ellen annyit. Bűnt követtem el maga ellen, hogy magát kíméljem. Érti ezt, Klári? Biztosan érti! Aztán hogy szólhattam volna én a legelején. Mit tudtam én, hogy már elkezdődött valami! Milyen legyőzhetetlen erőt éreztem én magamban, Lőrinc iránt gyöngédséget, megértést és jóakaratot. Mennyire azon voltam mindég, hogy őt visszavezessem magához, nemcsak tőlem, de mindentől és mindenkitől. Tudom, bűnös vagyok én is, de higgye el, Klári, megszenvedtem érte nagyon, és soha úgy, mint tegnap este, azaz egész éjjel, levele után. Nem akarok az én fájdalmaimról írni, mi lehet az a magáéi mellett!? Most egy rettenetes fájdalmas csend van bennem, olyan temetés utáni csend, pedig egy szörny halt meg – a hazugság –, de belőlem szakadt ki ez a szörny, a testemből, a lelkemből, s most még lassan vérzek.

Klára, szeretném folyton azt írni, hogy maga milyen csodálatos, nagyszerű, tiszta, szent és sérthetetlen. Az a sok szenny, mocsok nem érte a maga ruháját sem. Ezután másként lesz minden, meglássa! Lőrincnek is be kell látnia, hogy nem szabad magának több szomorú percet szereznie. S ha ezt látom, örülök minden fájdalmamnak.

Most még egyszer átolvastam levelét, s megakadt a szemem azon a során, ahol figyelmeztet, hogy Ödönnek sem szabad semmit megtudnia. Miért jutott mindjárt ez az eszébe? Ugye, azért, mert arra gondolt, hogy az ártatlan ne szenvedjen. Lássa, erre gondoltam én is sokszor magával szemben. S ha a legkevesebbet is magához fordulok, vádolnom kellett volna Lőrincet, s tudtam, ez a vád is fájt volna magának.

Klára, én most nem tudok többet írni, majd ha nyugodtabb leszek, még csak azt: egy percig sem hittem el Lőrincnek, hogy szerelmes belém, én se voltam az. Nem szerelem volt ez – hisz sokszor mondtam én ezt neki –, mert nem tudott erősebbé válni a maga iránti szeretetemnél.

Lőrincnek csak azt üzenem: Isteni operáció volt, iszonyú fájdalmas, de sikeres. Jól tette, hogy elvégezte, bármennyire is féltem tőle, így legalább elvégeztetett örökre.

Isten vele, Klára, nem próbálom megköszönni magának ezt a fájdalmas jóságot, nem tudnék erre szavakat találni, a leggyönyörűbb is kevés lenne és szegényes.

Engedje meg, hogy így búcsúzzam (ámbár nem vagyok méltó rá): csókolom sokszor

Bözsi

4.

Klára,

százszorosak a kínjaim, látva a maga határtalan nagy jóságát. Mióta ismerem, s mégsem ismertem eléggé! Minden levele után tisztább leszek, s mindég jobban látom szerencsétlen tévedésem nagyságát, miért is nem fordultam azonnal magához. Erről ugyan nagyon sokat tudnék beszélni, de most nem akarok, nem akarom enyhíteni bűnömet. Ha akar, beszéljen erről Lőrinc, ugyan mindent ő sem tud.

Nem tudok írni, ma még nagyon beteg vagyok. Minden sor után leteszem a ceruzát, s csak sírni tudok. Egyedül vagyok itt, nagyon egyedül. S minden pillanatban úgy érzem, nincs jogom éppen magának írni az én szenvedésemről. Jobb lenne otthon lenni most, beszélni magával, de minden pillanatban mást érzek, hátha mégis az a jobb, hogy nem vagyok ott. Nem tudom, nem tudok most semmit, alig tudok írni, szeretnék meghalni.

A túloldalon írottakat délelőtt írtam, akkor nagyon is fel voltam zaklatva, nem tudtam folytatni. Most délután kissé lecsendesedve újra megpróbálok írni. Klári, végeredményben örülök, hogy maga mindent megtudott. Mindhármunknak jobb így. Nem tudom, hogy lett volna erőm valaha mindent magamtól elmondani magának. Azt azonban szilárdan elhatároztam magamban, hogy minden másként lesz, ha hazamegyek, de akkor sem magához akartam fordulni, hanem Ödönhöz. Most már százszor jobban féltettem magát, mint a dolog elején. S be kell vallanom, hogy a legelkeseredettebben tiltakoztam az ellen, hogy maga mindent megtudjon. Most már belátom, ez volt a legjobb.

Klára, emlékszik rá, én sokszor mondtam magának: úgy érzem magam, mintha még nem nőttem volna fel, mintha még mindég gyerek lennék. Nem láttam az élet komolyságát. Már nem vagyok „gyerek” többé: „felnőtt” lett belőlem, megkomolyodtam. Persze nagyon szomorú, hogy ilyen áron. Klári, ma még iszonyú a szégyen is bennem, azért is megy nehezen az írás. Remélem, majd ez is elmúlik, minden rossz el fog múlni, Klára, s olyan boldogok leszünk, mint még soha. Most persze ez még magam előtt is olyan nehéznek, messzinek látszik, de így kell, hogy legyen.

Hogy Lőrinc engem nem szeretett – legalábbis szerelemmel nem –, azt én mindég éreztem. Hisz azt mondta, azért tetszem neki, mert sok minden van bennem magából – ezt ugyan nem értem. Hogy én szerettem-e? Szerettem, szeretem most is, de ez nem hiszem, hogy szerelem, bár voltak pillanataim, mikor azt hittem, hogy az. Egy olyan életbe pedig – amit Lőrinc képzelt el hármunk számára – sohasem tudtam volna beleegyezni, ezt én mindég mondtam, hogy: merő képtelenség.

És most engedje meg, Klári, megírnom azt, hogy: vigasztalás számomra az a tudat, hogy ezentúl a maguk kettőjük élete sokkal-sokkal jobb lesz, hisz maga is emleget ledőlt „korlátokat” a levelében, s ha erre gondolok, talán nem bánok semmit, ami történt. Mindég a válaszúton dől el, melyik az igaz érzés: én nagyon szeretem magát, Klári, s bármit tettem is maga ellen, akkor is szerettem, sohasem szűntem meg szeretni, sőt annál jobban szerettem. Elhiszi ezt, Klári? Kell, hogy ezt igaznak érezze. Lőrinc is csak magát szereti, ezt én nagyon jól tudom, talán jobban, mint maga.

Most ismét átolvastam a maga leveleit, csak sírni tudok rajtuk, de ezek örömkönnyek is, hisz maga vigasztal engem, maga bátorít engem, maga megengedi nekem, hogy maga mellett lehessek még valaha. Én ezerszeresen vétettem maga ellen, mert kételkedtem magában, kételkedtem a jóságában, a megbocsájtásában. Borzasztó arra gondolni, mit veszthettem volna el magában. Én tudtam, már el kell jönnie az időnek hamar, mikor újra pirulás nélkül lehetek maga mellett, csak nem láttam a módját, itt akartam kitalálni, mert már elviselhetetlen kín volt magával lennem, én a gyávaságom, a gyengeségem, a hitetlenségem áldozata vagyok. Magában nem hittem eléggé, nem hittem, hogy megbocsájt. S félelmemben még nagyobb hibákat követtem el. Még Lőrinc első levele után is – mikor már tudtam, maga is tud mindent – akkor is tiltakoztam ellene, nem mertem írni magának, meg akartam halni inkább, mint ezt – mily ostoba is voltam.

Klárikám, édes jó Klárikám, írja meg nekem, ha már megnyugszik ez után a rettenetes dolog után, hogy már nem szenved, már nem fáj úgy. Mert én megbolondulok, ha erre gondolok, itt már nem tudják elképzelni, mi van velem, hogy folyton sírok. Nem érdemlem meg magát, nem vagyok méltó arra, hogy rám nézzen, s mégis, ha arra gondolok, hogy talán mégis elvesztem magát, elveszthetem magát, nem szerethet már maga engem soha! Klára, ha most egy kicsit belém láthatna, ha látná, mi van bennem, micsoda kétségbeesés, mégis megpróbálna egyszer ismét szeretni engem egy kicsit, most csak sajnáljon, azt megérdemlem. Mit csináljak én itt messze idegenben, hiába jajgatok és sírok itt egyedül, és mit tudom én, hogy nem-e csak könyörületből akar megnyugtatni, ha nyugtat. (Már megint kételkedem, jaj, de gyarló vagyok és gyenge.)

Most már nem írok többet, most csak várom a levelét, szívszorongva, reménykedve, gyötrődve – hisz azóta is vétkeztem már maga ellen, mióta mindent tud.

Klára, én jó akarok lenni, én tisztán akarom magát szeretni, én erős akarok lenni minden rosszal szemben, és azt hiszem, ez sikerül is, ha maga mellettem marad, de ha nem, akkor nem tudom, mi lesz velem. Borzadva nézek vissza előbbi lényemre, utálom a testemet, szeretném azt is átformálni, mint ahogy belül változom most át, hogy semmi ne emlékeztessen a régi énemre.

Klárikám, szenved, nagyon szenvedett? Írja meg. Mit tudnék tenni, hogy megszűnjön a szenvedése! Írja meg, tehetek valamit, aminek kicsit örül?

Bözsi

(hogy merjem ideírni, hogy csókolom?)

5.

Hétfőn délután kaptam meg hosszú levelüket, tudom, hogy egy csepp reményem sem lehet, hogy maga még valaha higgyen nekem. De most tudok írni – a kínlódás legnagyobb fásultságában –, azért írok. Klári, én belátom, helytelen volt, hogy Lőrincnek külön írtam, mikor írtam, és mikor bedobtam a postaládába, akkor is tudtam ezt. De akkor oly határtalan szégyenérzés volt bennem, hogy nem tudtam, mit csináljak, mikor már a levél benn volt a ládában, szerettem volna kikaparni onnan, hogy beletegyem a magának címzett levél mellé. Nem ment nálam egyszerre, egy csapásra a tisztulás, még mindég sok piszkot érzek magamon.

De minek is írok én! Nem részletezem, mit éreztem első levele olvasásakor, azt sem, hogy az utána következőknél. Kitalálhatja. De azt meg kell írnom, Klári, hogy most úgy érzem, én már soha az életben boldog nem fogok lenni. Én már magáról is, Lőrincről is lemondtam, habár egyformán és nagyon-nagyon szeretem mindkettőjüket. Nem fogok öngyilkos lenni – mint ahogy akartam, most jobban, mint valaha –, megérdemlem, hogy éljek, nagyon is jó lenne számomra az előbbi megoldás. Ne szeressen engem, Klári, hagyjon el, Lőrinc se törődjön velem. Nem tudom még, mi lesz, hogy lesz, nem is érdekel. Nem is tudok írni, Klári, csak azt, hogy: boldogtalan vagyok, elvesztettnek látok mindent, nincsenek vágyaim, reményeim, szeretem magát és szeretem Lőrincet. Én most már mindent feleslegesnek tartok megírni. Mikor legutolsó levelemet írtam, még egész másként hittem. Most már látom, maga sohasem hihet nekem többé – nem is kívánhatok ilyet magától. Lőrinc se írjon nekem, nem kell, hogy magyarázkodjon, és ezt most minden keserűség nélkül írom le: megmutatta, bizonyítékát adta annak, hogy engem nem szeret. Mit lehet itt még beszélni? Én el akartam mindent mondani magának, meg akartam magyarázni az én lelkiállapotomat, reményem is volt rá, hogy megérti, és megbocsájt és elfelejt mindent. De most már hiába, utolsó leveléből úgy érzem, mindent elvesztettem. Maga pedig csak szeresse Lőrincet, szüksége van arra neki nagyon, gyenge ember ő nagyon, és végeredményben mégiscsak magát szereti ő legjobban. Ez biztos! Klári, hát nem lát maga! Ő csak szerencsétlen, gyenge. Maga kell neki, én és a többi kis szeretőcskéi csak áldozatai voltunk neki. Ne keressen, Klári, ebben keserűséget, hogy ezt leírtam.

Lőrinc, ne írjon meg maga részleteket, és ne is írjon semmit, nem akarok már semmit sem megtudni, nem írok én sem magának, ezt ugyan nem is akartam, nem éreztem, hogy nekünk még van egymás számára mondanivalónk. Látja, én sem tagadom meg magát, egyetlen szerelmes szavamat nem szégyellek. De ilyen nagy árat, Lőrinc, még senki sem fizetett a maga szerelméért.

Isten vele, ne írjon, és ne aggódjon miattam.

Bözsi

Klári, itt küldök még egy utolsó hazugságot, ugyan nem tudom, Lőrinc talán nem olyan „megrögzött”, mint én, s talán maga is tud erről a levélről, ő küldte nekem, az én „külön” levelemre.

Most már nem megbocsájtást, szeretetet kérek magától, hanem egy kis irgalmat, én úgy össze vagyok törve, Klári, hogy talán jobb lenne, ha nem is írna, fáj nekem minden jó szava is. Majd megpróbálok valahogy élni. Úgy írom ezt a levelet, mint egy őrült, nem tudom, mit írok, egész mást akartam írni.

Isten vele, Klára,

Bözsi

Repülőpostán küldött levelet együtt kaptam a nagy kettős levéllel.

B.

6.

Kedves Klára,

nem tudok írni, s csak azért veszem kezembe a ceruzát, mert leveleiből azt látom, maga vár tőlem levelet.

Minden összefolyik előttem, értelmetlenné lesz, nem értek semmit, egészen meg vagyok zavarodva, csak bámulok magam elé, járok-kelek gépiesen, sírni már nem tudok, egész éjjel beszélek magához, megfogadom, hogy megírok mindent, megmagyarázok, s rendben lesz megint minden.

De reggel kábultan ébredek, nem hiszem, hogy itt lehet még valamit magyarázni, elfelejteni, megbocsájtani és magát visszakapnom. Minden erőm elhagy ilyenkor, és csak a rettenetes reménytelenséget, a maga elvesztését látom magam előtt. Néha örömet is érzek pillanatokig, például: tegnap este, mikor 13-án írt levelét olvastam, majdnem azt képzeltem, még talán nincs veszve minden. De nem sokáig tartott ez az érzésem.

Nem értem, Klári, mi az, amit mindent el kell mondanom? Mit mondjak el? Hogy hogy lettem Lőrinc szeretőjévé?! Hát istenem, biztosan úgy, mint a többi, a régi recept szerint, miért lettem volna én különb! Ha erről akarok írni, mindég valami büszkeségféle visszatart, nem, nem tudom védeni magam, ezt sohase is tudtam. Maga, Klári, az lesz a legokosabb, ha „Sz. P. ügyként” kezeli ezt a dolgot is. Most se szenvedjen többet, mint akkor, a „Piroskákat” mind rázza le magáról, Lőrinc pedig meg tud magyarázni mindent. Nekem is olyan gyönyörűen megmagyarázta, hogy akkor teszek maga ellen, ha megtagadom tőle a szerelmemet. Ámbár azon sem csodálkoznék, ha ő esetleg erre már nem is emlékezne, mint ahogy nem csodálkoztam azon sem, hogy egy héttel előbb a legszenvedélyesebb szerelmes leveleket küldte, s egy hétre rá „egyszerre nem érti, ott messze, hogy mi lett”. Ezt én mind meg tudom érteni. – Elég baj ez neki magának, hogy ilyen. – Ezért pedig ne érezze rosszul magát Lőrinc, mert én sohasem hittem el, hogy ő szeret engem. Itt, Hollandiában, levelei után majdnem elhittem. Azonban nem hallgathatom el azt, hogy mégis fáj, ma még fáj, első nap nagyon fájt. Ez el fog múlni biztosan.

Én vétkeztem maga ellen, Lőrinc is, de ő ellenem is vétkezett, ő nagyon jól tudta, mit jelent maga nekem, látta az én ellenállásomat, menekülésemet, én könyörögtem neki, hagyjon, még nem késő, mikor még nem szerettem őt, nem használt semmi.

Most megint összevissza írtam, ez Lőrincnek is szól, de valahogy nehogy azt higgye, én feleletet, magyarázatot kívánok tőle! Vigasztaló szó sem kell tőle – milyen szép okosan, józanon tud most írni –, mit adhat ő, mikor magát elvette! Haragot sem érzek iránta, ne gondolja ezt sem.

Ödönnek írtam, neki, Klári, úgy érzem, el kell majd mondanom mindent, csak úgy tudok majd mellette megmaradni, majd ha hazamegyek, így levélben nem akarom, azt hiszem, ez így fájdalmasabb lenne neki.

Bandi nagyon jól érzi magát, hízni ugyan nemigen hízik. Én a második két hét alatt híztam 1 ¾ kilogrammot, tehát: négy hét alatt 3 ¾-et, már jól néztem ki. Az ötödik héten nem híztam, ez érthető is.

Utolsó előtti levelemben írt „legújabb vétek” Lőrincnek küldött külön levelem volt.

Köszönöm, Klári, ezt a legutolsó, jóindulatú levelét, de nekem most már minden mindegy, rossz, ha jó hozzám a levelében, rossz, ha szid (ugyan ezt még nem is tette), reszketek, ha posta jön maguktól, s odavagyok, ha nem jön. Minden pillanatom más. Csak össze tudjam még foltozni valahogy ezt az összevissza szakadt életemet.

Isten velük:

Bözsi

7.

Kedves Klári,

délelőtt 11 óra van, ágyban fekszem, most jöttem az orvostól, egy heti ágyban fekvést rendelt, akkor kijön, megnéz. Lehet, hogy öt-hat hétig ágyban kell feküdnöm.

Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, s különösen tudok akarni nyugodt lenni. Ezt a tegnap esti nagyon kedves levelének köszönhetem – csak ne térne vissza ismét és ismét az a gondolatom: hátha nagylelkűségből ír így, hogy én itt tudjak hízni. Pénzem van postára elég, Lőrinc küldött az elmúlt hetekben.

Nekem nagyon nehéz írni, Klári, nem is tudom, mit írjak. Kérdezzen, talán úgy könnyebb lesz. A fájdalmam fő oka: hogy magának keserűséget, kínlódást okoztam, s hogy magát elvesztem. Azt nem akarom, hogy Lőrinc kedvéért vegyen vissza. S ha maga egyszer talán el is felejtene mindent, félek, én nem felejteném el magamnak soha. Meg kell írnom: nagyon kevés olyan percem van, mikor úgy érzem, valamikor rendbe jön minden, legalábbis bennem. De most igyekszem nem erre gondolni!

Írja, hogy sok mondanivalója van. Írjon, Klári, talán akkor én is jobban meg tudok szólalni, én nagyon is érzem szükségét annak, hogy beszéljek magához, de nem merek, többféle okból nem merek. Két utolsó levelemet rettenetes hangulatban írtam, ma már azon túl vagyok, csak még sűrűn visszaesem. Az egész életem, Klári, magában gyökeredzett, lehet, hogy túlzás is volt benne, de én úgy éreztem.

Most eszembe jutott Lőrinc – szegény –, talán két utolsó levelemben olyanokat is írtam, ami neki rosszulesett. Nem akarom bántani őt, én az ő „szerelmét” betegségnek láttam inkább mindég, mint bűnnek vagy éppen szerelemnek. S nem is olyan régen szerettem meg őt – azt semmi esetre sem akarom letagadni, hogy megszerettem –, mentem én vele, szerelem, sőt érzékiség nélkül is, csak elolvastam a De a nő, jaj, megszomorít című versét. Aztán mondott ő súlyos dolgokat is, amiért nem tudtam szabadulni. De mindég úgy érzem, ezekről már kár beszélni, megtörtént, elmúlt, maga vagy megért mindent magyarázat nélkül, magától, vagy nem. Én nagyon hiszem, hogy maga máris mindent jól lát, s talán engem sem lát rosszabbnak, mint amilyen vagyok.

Miért írta utolsó levelének végére: hogy „talán el sem kellene küldenem ezt a levelet, mert nem olyan, amilyennek szántam.”? Ez többféle gondolatot kelt bennem: kedvesebben írt, mint ahogy érez, vagy még megnyugtatóbban akart írni, s nem bírt, mert nincsenek ilyenféle szavai számomra!?

Most nem írok többet, elküldöm ezt a levelet, még a délutáni vonat elviszi. Különben csak hétfőn menne el, holnap vasárnap lévén.

Bözsi

Levelet mindig nagyon várok magától, még ha nem is olyan, mint szeretném, akkor is érzem, hogy még vannak szálak, amik magához kötnek.

B.

Nem vagyok beteg, csak éppen ideges, nem tudok enni, s azt hiszem, a tüdőm is rosszul áll egy kicsit. De hízni akarok, meg kell erősödnöm, ha el akarom bírni, viselni ezt az életet.

Még egyszer Isten vele, s mindnyájunknak gyors gyógyulást kívánok – bár mindég legalább így tudnék a jövő elé nézni, mint ebben a percben.

Bözsi

8.

Klára, ezeket én körülbelül hét-nyolc hónapja írtam le, akkor öngyilkos akartam lenni, s mindent meg akartam írni Ödönnek. Most elküldöm magának. Akkor folytatni, bevégezni nem tudtam.

Ezt olvassa el utoljára!

Bözsi

Egy délután – olyan hangon, mint mikor valakinek nagy szomorúsága van – Lőrinc így szólt hozzám: „Böske, okvetlen beszélnem kell magával, valami mondanivalóm van. Hol beszélhetnénk?” Nagyon meglepett a dolog, s mielőtt válaszolhattam volna, ő már folytatta: „Holnap du. 4 órakor várom a Ferenciek terén.” Megfogta a karomat, s azt mondta: „Szeretem magát, beszélnem kell magával, nagyon kérem, legyen ott.” Oly szenvedőnek látszott, hogy megsajnáltam, s megígértem, hogy ott leszek.

Ma is, két év után oly tisztán emlékszem rá, mily elhatározásokkal indultam én el erre a randevúra. Tudtam, hogy Klárival sok, nagy összezördülések közt élnek, tudtam, hogy Lőrinc Klárit megcsalja, s Klári hogy szenved. Nagyon-nagyon szerettem Klárit, s bármit megtettem volna, hogy szenvedésein enyhítsek. Lőrincet is szerettem, elsősorban mint annak a lénynek, kit a legjobban szeretek, a férjét. Versei tetszettek, s általában gondolkozása, nézetei szimpatikusak voltak.

A találkára tehát elmentem, hittel és bizakodón, hogy majd lebeszélem szándékáról, hogy engem is szeretői közé iktasson. S inkább arra kérem, legyen jó Klárihoz, ne bántsa őt. Mily jó volt akkor a jóság melegét éreznem magamban, szentül hittem, ez sikerülni fog, s nem fog akarni egy olyan nőt szeretőnek, aki ellenkezni fog. Annyira lehetetlennek tartottam egy ilyenféle viszony létrejövését köztünk, hogy a legnagyobb lelki nyugalmat éreztem. – Oh, mennyire nem ismertem én még akkor Lőrincet!

A Ferenciek terén találkoztunk, a Modern kávéházba ültünk be, mert hideg volt. S aztán beszélni kezdtünk, azazhogy inkább ő beszélt, én alig tudtam, megzavarodtam, nem értettem, hogy mit akarok, szégyelltem magam, hogy egyáltalán eljöttem. Ha beszélni kezdtem, belesültem, csak makogtam, mert folyton azt éreztem, hogy Lőrinc egyáltalán nem hallja, amit mondok, nem törődik vele, s hiába mondok akármit, mintha falra borsót hánynék. Hozzá kell itt még írnom utólag, hogy abban a percben rémülten láttam elkerülhetetlen vesztemet. Megzavart a viselkedése. Hazafelé menet a Duna-parton megcsókolt.

Itt aztán nem tudom, mennyi idő telt el, egy vagy több hét.

9.

Kedves jó Klárám,

– azt hiszem, már szabad így szólnom magához újra –, bizony, én éreztem, hogy igazságtalanul írtam, mikor már elküldtem azt a keserű levelem, sőt egy másik hasonlót is utána. De azóta egy harmadikat is írtam, amiből, azt hiszem, ki lehet olvasni, hogy beláttam igazságtalanságomat és elkeseredésem túlzását. Akkor, Klári, mikor az első levelem írtam – amibe Lőrincét mellékeltem – valami szörnyű hangulatban voltam napokig. Nem tudtam én mérlegelni, tisztán látom, minden elsüllyedt előttem, s csak azt láttam: maga valami szörnyen kínlódhat ott, s nem hihet nekem többé, vége mindennek, hiába minden! Ha szidott volna, azt írta volna: úgy undorodik tőlem, hogy látni sem bírna, nem lett volna olyan hatással rám, mint volt ez a levele, ez sokkal mélyebbre belém vágott, mint minden, ami eddig történt. Nem is tudom, nem-e voltak pillanataim, mikor talán az eszemnél sem voltam. Most már túl vagyok a rettenetesen, nyugodtabban, s ezért tisztábban is tudok látni, nézni mindent. Most már erősen hiszem, hogy maga meg fog érteni, látni mindent, rendet csinál magában, Lőrincben és bennem is. Én is már sokszor éreztem: de jó is lenne ott lenni a maga kedves kis szobájában és beszélni és elmondani mindent. Így írni nem tudok úgy, mint ahogy beszélni tudnék, meg aztán rossz nagyon a várakozás is a levelekre; nem tudom, nem-e írok valamit túlzón; nem értik-e másként a szavaimat, nehéz ez így nagyon, azért igazán majd csak akkor lehet mindenről kimerítően beszélni, ha hazamegyek – ez persze engem kissé türelmetlenné tesz, s kissé elviselhetetlennek az itt-tartózkodásomat, mert most már én is nagyon szeretném, ha minél előbb rendbe jönne minden. – Máris örülök, Klári, hogy az, ami most történt, megtörtént. Mert higgye el, rettenetes idő volt számomra ez az elmúlt 2 ½ év – ezt Lőrinc is jól tudhatja. – Klári, maga írta, hogy gondolkozik „ezekről a szerelmekről”. Én most is és mindég is így láttam, így hittem, ahogyan most maga megírta, nem ismétlem, amit maga írt, biztos anélkül is érti, hogy gondolom.

Beláttam azt is, hogy Lőrinc iránt érzett szerelmemet nagyobbnak láttam – most utólag –, mint volt, illetve: úgy látszott, hogy nagyobbnak látom. Talán több szerelem bevallását vállaltam magamra – mint amennyit éreztem –, attól való félelmemben – s ez a félelem tudatalatti volt –, hogy tagadónak látszom. Lehet, hogy össze is kevertem a baráti érzést, a szeretetet a szerelemmel. Mindegy! Most már én is csak azt mondom: az a fő, minél előbb, s minél jobban meggyógyuljunk – természetes: még érzem a betegséget magamban –, igyekszem, nagyon igyekszem. S boldog lennék, Klárikám, ha tudnám, hogy ezután magának is jobb lesz. Én most már értem magát, s most én kérdezem: maga ért-e már engem? – ezt szinte szégyellem is leírni; biztos, hogy ért.

Múltkori levelemben írtam, hogy ágyban kell maradnom egy hétig, akkor rosszul értettem: hat hétig kell feküdnöm, s egy hét múlva eljön az orvos megnézni. Nem érzem éppen rosszul magam, csak a fejem fáj sokat és nagyon. Nem is bánom, hogy ágyban kell lennem, egész jó itt egyedül – persze nem: Isteni –, jobb mint lenn velük a szobában állandóan, csak nagyon unalmas, de az se mindég. Most nagyon jó, hogy vannak azok a könyvek, miket Lőrinc küldött. Legszívesebben a földrajzkönyvet a térképpel veszem elő: mennyi szép és csodálatos dolog van a világon, ilyenkor az én „nagy bajaim” is úgy eltörpülnek. Mi az az egész világ nagyszerűségéhez, s emberi sorsok – nem egyénekre gondolok – tragédiájához képest; éppen semmi, de semmi.

Isten vele, Klárikám, édes visszakapott Klárikám, nagyon kell maga nekem, nem veszíthetem el, és nem is fogom.

(Most átolvastam, amit írtam, s látom: nem is tudom megközelíteni írásban azt, amit mondani akarok.)

Nagyon sokszor csókolom, sokkal több szeretettel – ha ugyan ez lehet – mint valaha,

Bözsi

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy olyan igazságtalan voltam magával is, na de erről eleget írtam Klárinknak. Most csak egypár sort írok, hogy ne érezzen miattam lelkiismeret-furdalást. Nem is látom én magát olyan hibásnak, mint az elkeseredett perceimben látszott, hiszem, hogy mi még barátsággal szoríthatunk kezet. Én most már mindent megértek magával kapcsolatban, és én is azt mondom: majd rendbe jön minden szépen, lassan.

Isten vele, üdvözli:

Bözsi

10.

Klárikám, ma megint rossz napom van, talán azért, mert biztosra vettem, hogy ma reggel jön levél magától, és nem jött. Nyugtalan vagyok, minden kétségem újból előjött, félek a jövőtől, sikerül-e mindent rendbe hozni, jóvá tenni. Lőrincre is gondolok. Jaj, de rossz kedvem van most! Odabújok gondolatban magához és panaszkodom. Klári, annyi erőtlenséget érzek magamban, gyengeséget, talajtalanságot. Annyi hibát látok magamban. Hát mit csináljak, mibe kapaszkodjak? Jaj, de nehéz így kínlódni, s nem is tudom, miért. Azt mondják itt, hogy egész éjjel beszéltem álmomban. Sokat álmodok magukról. Szeretnék otthon lenni, sokszor rém türelmetlenné tesz, hogy itt fekszem egyedül. Klárikám, csak azt az egyet tudom biztosan, hogy maga kell nekem, magát szeretem, mást nem tudok, semmit, semmit nem tudok. Magát semmi esetre sem akarom elveszíteni.

Klári, mondja, rossz vagyok én? Maga ismer, én nem tudom, néha úgy érzem, hogy nagyon rossz vagyok. Egész elrémülök ilyenkor magamtól, s szabadulni szeretnék önmagamtól. Úgy el van már csépelve az a kettősségi hasonlat, de kénytelen vagyok én is ilyesmiket mondani, sőt tízszerességet, százszorosságot érzek néha magamban.

Oly unalmas itt és mindenhol, kellene valamit csinálni. De mit? Buta vagyok, tudatlan vagyok, fizikai munkára sem vagyok való. Semmire sem vagyok való, kiderült: még szeretőnek sem.

11.

Kedves Klárikám, dehogyisnem akarok én hinni, bízni magában – hiszek is – hanem eddig úgy elgyengített, hogy mindig csak azt olvastam ki a leveléből, hogy Lőrinc kedvéért és Lőrinc kedvéért akar szeretni és hinni nekem. Ettől féltem, most már nem. Klárikám, most már talán látja ezt az egész ügyet tisztán, látja azt is: mily rettenetes idő volt számomra, mikor nem közeledhettem magához, hogy miért, arról már írtam, s amit nem írtam ki, azt biztosan megértette már anélkül is. Az, hogy én maga előtt a jövőben tisztán, álarc nélkül állhatok: nagyon nagy öröm számomra. Borzasztó volt, Klári, annyit hazugul szólnom magához, és tényleg igazán örülök, hogy Lőrinc szóvá tette maga előtt ezt a dolgot, legalább így szépen megoldódott. De azért ne higgye, hogy csupa örömből áll az életem. Más is van, közte az is, hogy még érzem az elszakadást Lőrinctől. – Jaj, csak most nehogy félreértsen, hogy visszakívánom azt az időt, ami megdőlt. – Nézze, Klári, én nem tudom, mi fűzött engem Lőrinchez, lehet, hogy tényleg csak érzékiség, mondom, nem tudom, de mikor ezek az érzések a legerősebbek voltak bennem, akkor is csak azt kívántam, azt akartam: múlna már el, szűnne már meg ez a viszony. Gyötrődtem, kínlódtam, de nem bírtam szólni magának. Egyszerre éreztem: vonz valami Lőrinchez, nem akarom ezt a vonzalmat, ezt a viszonyt, s ugyanakkor tudtam, bárhogy kívánom is a szakadást, mégis meg fogom érezni azt. Klárikám, én nem mondom, hogy rettenetesen és halálosan szerelmes voltam Lőrincbe, de nézze, ami volt, nem múlhat el máról holnapra. Mégis jó, hogy most messze vagyok, még itt is maradok egy jó ideig, s ha hazamegyek, megerősödve testben, lélekben, jóra fordul minden, elmúlik minden rossz. Én is így látom nyugodt perceimben, így is akarom, hogy legyen. Így is lesz! Csak hát ugye, most még friss minden. Higgye el, Klárikám, megvan bennem a jóakarat. Ödönre is gondoltam, magamtól is rájöttem, hogy most nem szabad neki beszélnem, miatta. Azt is tudtam, hogy nekem lenne megkönnyebbülés a beszéd.

Na de most egy kicsit másról is írok – jó? Bandi nemigen hízik, ¾ kilót vagy egy kilót hízott összesen, nem tudom biztosan, de nagyon jól néz ki, az orvos azt mondta, nem is olyan sovány (21,20 kg). Annak örülök, hogy nem jár trikóban, itt az összes gyerekek, sőt a nagyok is vastag alsó trikót hordanak, ő nem fázik anélkül sem. Talán most kicsit edzettebb lesz. Én változatlanul fekszem az ágyban, várom az orvost, mit mond.

Nagyon megmosolyogtam, úgy befelé, Kis Klára mondását. Drága egy kis gyerek, én egyenesen imádom, nem hiszem, hogy Bandit jobban szeretném, mint őt. Írjon róla néha.

Klárikám, most már nem írok többet, még csak azt, hogy a római kettőssel jelzett levelem azokban a napokban írtam, mikor nem jött magától levél. Elküldöm, benne van két napom majdnem minden órája.

Csókolom sokszor, bízok magában, szeretettel

Bözsi

Kis Klárát csókolom, Lőrincet sokszor üdvözlöm, legyen jókedvű

B.

12.

Kedves Klárikám, most az egyszer tényleg rosszullétem akadályozott meg abban, hogy írhassak. Az utóbbi napokban, teljesen érthetetlenül, nagyon sokszor rosszul voltam. Lehet, hogy a fekvés nem tesz jót, hanem még idegesebbé tesz. Alig várom az orvost, aki még nem jött. Nagyon furcsák ezek a rosszulléteim és nem is tudom pontosan megmagyarázni, mert ha elmúlik, többnyire nem is emlékszem rá. Olyankor nem tudok felkelni sem (felülni), rendesen reggel az ébredésemmel kezdődik, illetve éjjel szörnyű nyomasztó álmom van akkor, rettenetes fejfájással, sírással ébredek. Olyan nyilallós fejfájásaim vannak, hogy jajgatnom kell, felébredésem után órákig nem tudok magamhoz térni, egyszer délután 2 óráig tartott. Ez csak egyszer volt, de nagyon rossz volt, mondom, nem tudom pontosan leírni, milyen volt, csak arra emlékszem, hogy amit közben aludtam, nem tudtam megkülönböztetni az ébrenlétemmel, és alig tudtam megmozdulni az ágyban, sőt beszélni is nehéz volt. Két órakor ettem, de rettenetesen szédültem és gyengének éreztem magam. Délelőttjeim kb. ilyenek voltak napokig – ma nem –, délután teljes közönyösség váltotta fel, estére egész felfrissült az agyam – testem nem –, rettenetes írókedvem jött, de itt este nem lehet, s a fél éjjelt végighánykolódom álmatlanul, folyton írok magának gondolatban. Végre elalszom, rosszul alszom, nyugtalan álmaim vannak, s a reggel kezdődik úgy, ahogy már leírtam, néha erősebben, néha gyengébben, a fejem fáj mindig.

Azt kérdezi, miért mentem orvoshoz!? Már megírtam. Nem? Nem bírtam enni, rosszul éreztem magam, rosszul néztem ki. Az orvos megvizsgált, nem sokat mondott, nekem pláne semmit. Azt hiszem, a tüdőm is gyenge lábon áll, ágyban biztos ezért kell feküdnöm. S fő bajom még a gyomoridegesség, ami nagyon kínoz. Most nem tudok többet írni, nagyon fáj a fejem, Ödönnek írtam, nagyon igyekeztem olyan levelet írni, aminek örül, de nagyon kimerített. Neki annyit írtam, hogy a hízás miatt kell feküdnöm, most nem is tudom, a tüdőmet említettem-e?

Klárikám, majd máskor írok egy rendesebb levelet, most nem megy. A maga leveleinek mindég nagyon örülök. Milyen jó maga! Egyet ugyan kaptam a múlt héten, ami nagyon fájt, de nem értettem félre. Milyen édes a kis Klári, magának érdemes élni, Klári, szereti az urát és a gyerekét.

Isten vele, Klárikám, csókolom sokszor

Bözsi

Ne haragudjon, hogy ilyen nehezen tudok megnyugodni, dacára a maga nagy jóságának, majd eljön az is.

13.

Kedves Klárikám,

„betegségemről” most sem tudok többet írni, mint amennyit már írtam eddig is. Az orvos még nem jött. Különben is nem vagyok beteg, csak biztosan az orvos látta, milyen rossz bőrben vagyok, látta ócska tüdőmet, s minden orvosnak más a meggyőződése, ez talán azt hiszi, nekem a fekvés használni fog. Lehet. Nem tudom, majd elválik. Azok a rosszulléteim, amikről utoljára írtam, azóta nem ismétlődtek. Bizonyára idegességem – remélem utolsó – tünetei voltak. Most tűrhetően érzem magam, csendben vagyok, fejfájásom ugyan még sokat van, de azért szeretném, ha legalább így maradhatnék.

Írni most már én sem fogok olyan sokat, úgy veszem észre, nagyon nyugtalanná tesz, ha arról az ügyről, s vele kapcsolatban magamról írok. Most már maga úgyis tud mindent, esetleg jól lát is. Amit még erről beszélni lehetne, az csak árnyalat, és éppen ezért nehéz is leírni – mert árnyalat –, jobb lesz majd erről akkor beszélni, ha majd egészen elcsendesedik bennem is minden.

Ebben a percben ment el a doktor, közben itt volt, megvizsgált, azt mondta: maradjak csak ágyban. Kérdeztem, rossz-e a tüdőm. Azt mondta: nem, csak egy kicsit gyenge, s általában gyenge szervezetem van. Egyek sokat, s ha pár hétig még ágyban maradok, meg fogok erősödni. Szóval többé-kevésbé ugyanazt mondta, amit a többi orvosok is mondtak már eleget. Írt még valamit, amitől tudok majd aludni s nem fáj a fejem. Hát megpróbálom, ágyban maradok, hátha használni fog.

Klárikám, itt küldök még egy német levelet, az előzményeit biztosan tudja. Ennek a levélnek a lényegét is egész jól megértettem, nagyon szégyellem magam miatta. Magamban már elintéztem, természetesen nem fogok erre válaszolni. Magának csak azért küldöm el, mert semmit sem akarok ezentúl maga előtt elhallgatni, akármilyen lényegtelennek is látszik. Azonkívül kérem Lőrincet, fordítsa le, szeretném biztosan tudni, hogy mindenhol jól értettem-e. S elismerem: igaza volt, mikor figyelmeztetett, ő tudja, mire. Én nem hittem el.

Isten vele, Klárikám, sokszor csókolom

Bözsi

14.

Kedves Klára, azt hiszem, ma már ott tartok, hogy egy rendes levelet tudok írni magának. Nagyon igaza van és jól lát mindent. Én azt nagyon jól tudtam mindég, hogy az az igazi szerelem, ami magát Lőrinchez s Lőrincet magához köti. Azt is tudtam s tudom ma is, hogy ami köztem s Lőrinc közt volt: érzékiség. Bármily erős is volt ez az érzés, mégis soha egy pillanatig sem kívántam ővele élni le egy életet, s most is, ha elképzelem: én maradhatnék Lőrinc mellett, hát a legbiztosabban meg tudom állapítani, hogy: nem kívánnám és nem kívánnám. Tehát: ez nem szerelem! Soha nem is mondtam, hogy az – hisz Lőrinc eleget hallhatta tőlem. – Ennek igazolásául sok mindent fel tudnék hozni, például miért volt az mindég, hogy ha én magánál valami hidegséget, idegenkedést vettem észre velem szemben – ami elég sokszor megtörtént –, rögtön Lőrinc ellen fordultam, szidtam, legyen már vége ennek a viszonynak, hisz a végén már tényleg el fogja venni tőlem magát egészen. Erről megint tudna egyet-mást mondani Lőrinc. S aztán jött felém Lőrinc az érzékiségével – nem tudok kikerülni ilyen szavakat, amiket bizton rossz magának olvasni, s lehet, hogy éppen ezért nem tudok írni úgy, ahogyan maga szeretné, mert mindég erre gondolok. Hiába, nehéz leküzdeni ezt az érzést –, rettenetes erős volt ez az érzékiség, tényleg megzavarodtam tőle. Na, de minek is erről annyit írni. A lényeg az: szerelem egyik félnél sem volt, az érzékiség nagyon erős volt, nálam is. Klári, higgye el, hogy én erőmön felül védekeztem ellene. Most azért én igazán nagyon boldog vagyok, hogy magát visszakaptam, és szívemből kívánom, hogy maguk közt egy teljes harmónia létesüljön, s merem is mondani, hogy mindig is ezt kívántam. A barátság pedig egy tág fogalom, én sem igen hiszek a férfi és nő közti barátságban, illetve vannak nők és férfiak, akik közt tényleg előfordulhat ilyen „barátság” viszony, de nem hiszem, hogy én ezek közé tartozom. Ezzel nem azt mondom, hogy Lőrinc ezentúl idegen lesz számomra és utálni fogom. Dehogy! Nagyon jól meg fogunk férni egymás mellett. Én – hisz tudja azt maga jól – különben sem vagyok olyan barátkozó lény, nagyon megelégszem egyedül magával. E tekintetben nem tudom felosztani magamat. Érdekes, hogy sem Ödönnel, de még Lőrinccel szemben sem tudtam olyan – még megközelítőleg sem – baráti érzést érezni, mint amilyent magával éreztem. – Ezt csak megjegyeztem, mellékesen.

Lőrinc pedig ne higgye, hogy kevés az a szeretet és segítés, amit Klára nyújt ma nekem. Sok és gyönyörű. Azért is estem annyira kétségbe – hogy szinte belebetegedtem –, mert nem tudtam elképzelni ennyi megértést és jóságot, mint amennyit Klárától kaptam. S Klára ne is tiltakozzon, ha jónak tartom, hozzám legalábbis az. Boldog vagyok és büszke, hogy valamikor kislányának hívott.

Kitűnően mulattam – lám, már ezt is tudok! – Lőrinc két utolsó során, hogy: „hosszabban akart írni, de a zongora is nagyon csábította”. A nagyon szót ugyan utólag kihúzta. (Bocsánat, ha tévedtem a „nagyon” szóra vonatkozólag.)

A „betegségemet” ugye már megírtam, most már sokkal jobban vagyok, aludni is tudok. Lehet, hogy az a por jó, amit a doktor írt, talán túlságosan is jó, mert nappal is kissé kábult vagyok tőle – vagy a sok ágyban levéstől –, tegnap is legurultam a csigalépcsőn, félúton ugyan megkapaszkodtam a korlátban, de így is jól „megkékültem”. Na, de ez semmi.

Azt hiszem, most már látja, hogy a javulás útján vagyok, sőt akarok is megjavulni. De van nekem még sok más bajom, Klára, újabb, illetve nem is újabb, hanem most jobban látok itt mindent – ezekre vonatkozólag – egyedüllétemben. Most nem akarok erről bővebben írni, talán máskor. Akkor is csak úgy, ha nem terhelem vele. Egyébként ez nem függ össze Lőrinccel semmit. Most újra átolvastam a levelét, s megakadt a szemem egy-két során, itt nem értek, Klára, magával egyet. Hogyan vállaltam volna én az életet azzal, hogy megszülettem? Igazán semmi közöm hozzá, hogy megszülettem, pláne, ha még egy csomó rossz tulajdonságot is örököltem ugyanakkor, miért érezzem én még kötelességnek is azt elviselni?! A megszületésem nem az én cselekedetem. S éljek esetleg hazug elvekért, és éljek egy olyan férfival, aki semmiféle szükségletemet nem tudja kielégíteni? – nem csak testiekre gondolok. – Na, de úgy látszik, önkéntelenül is rátérek arra, amiről szintén nem akarok most írni. A hangulatomat sem akarom rontani most az ezekre való gondolással, úgy kell őriznem ezt a kis nyugton létemet, mert nem nagyon hiszek a tartósságában. – A német levélről is van egy kis mondanivalóm, nem fontos, csak olyan kis gyónásféle, de most nincs kedvem arról sem írni. Nehogy azt higgye, hogy történt valami, nem, csak volt egypár gondolatom utólag, na, de mondom, jelentéktelen.

Isten vele, Klárikám, sokszor csókolom, és maradjon meg maga nekem, olyan jó, hogy szerethetem, és olyan boldoggá tett, hogy olyan anyai hasonlatokat használt. Írja meg, hogy úgy írtam-e, ahogy maga akarja. Ha valamit ki is hagytam esetleg, az nem szándékosan történt, csak mert nem tudok én olyan értelmesen írni, mint maga. Még egyszer csókolom

Bözsi

Kedves Lőrinc, most magát el fogom árasztani kérdéseimmel. Az alól azonban felmentem, hogy sajátkezűleg válaszoljon is rá, elég, ha elmondja Klárinak, majd ő megírja. Először is nem tudom, hogy állok az osztrák átutazási vízumommal? Annak idején – mint talán tudja is – egyszerit váltottam, elég helytelenül. Itt nem tudom, hogy intézzem el, tehát: mit csináljak? Továbbá: visszautazni is egyedül fogok, ezért úgy szeretném intézni, hogy valamit láthassak is – egy-két várost. Szeretnék Nürnbergben kiszállni. Amíg a vonat áll, az kevés idő erre. Lehet-e úgy csinálni, hogy én egy másik vonattal folytassam az utamat, anélkül, hogy szállodába kellene mennem, ezt semmi esetre sem akarom, mert pénzt ilyesmire nem adhatok. Jó volna, ha maga megtudná, hogy indulnak innen, Arnheimből a vonatok. Én ezt itt nem tudhatom meg, mert Arnheim elég messze van innen, az a fővonal, innen minden félórában indul vonat oda, de sokba kerül. Arra is gondoltam, hogy ha sehol sem szállhatok ki a vonatból 1-2 órára, egy fél, sőt egy egész napot is – persze csak nappal – várnék egy másik vonatra, azt hiszem, megérné. Vagy mit szólna ahhoz, ha innen Amszterdamba mennék, azt nézném meg, akkor a tengert is látnám, s úgy mennék onnan Bpestre. Azt tudja meg, mibe kerül Amszterdamtól Pestig az út. Hogy Enschedetől Amszterdamig mibe kerül, azt én is meg tudom itt kérdezni. Az előbb azt írtam: nem adnék pénzt Nürnbergben szállodára, s most mégis arról ábrándozom, hogy Amszterdamba mennék – de ugye ez jobban meg is érné a pénzt? –, na de az már oly mindegy, hogy 80 pengőt adok ki az útra vagy 90 pengőt. Azt hiszem, úgy is csinálom, Amszterdamba megyek, s onnan haza. – Ha valami tanácsot tudna adni, nagyon örülnék. – Ez persze még mind nagyon korai dolog, de szeretném előre tudni, s magának is hosszabb időt akarok adni, megtudni egyes dolgokat. Szóval, ráér, nem sürgős.

Még van egy-két nevetségesnek látszó kérdésem, de azt hiszem, megértené, ha ismerné ezeket a hollandusokat. Halvány fogalmuk sincs Pestről – dacára a sok képeslapnak –, olyanokat kérdeznek: van-e Pesten is ilyen szép park – itt kettő vagy három van –, ilyen szép templom, és hogy hány templom van? Sokszor nevetnem kell naivságukon. Most arra kérem, ha valahogyan lehetséges, tudja meg körülbelül: hány templom, hány színház, mozi, park van Pesten. Persze nem ragaszkodom pontos statisztikához. Tudja mit!? A Pesti Napló szerk. üzenetek rovatvezetője biztosan meg tudja mondani, hisz az minden csudabogárra felel.

Most már több nem jut eszembe, azt hiszem, elég is ennyi. Isten vele. Már nem fáj a feje a „náthaláztól”?

Üdvözli

Bözsi

15.

Kedves Klárikám, nagyon boldogan olvasom el újra és újra 6-án írt levelét. Dehogy hiszem, hogy szidni akar, s ha szidna is, annak is örülnék – meg is érdemlem sok helyen –, mert akkor is csak azt látnám, hogy törődik velem. De látja, látja milyen nehéz levélileg elintézni valamit, pláne ilyen bonyolult dolgokat. Rémes, hogy maga azt hitte, hogy fölényes hangon akarok beszélni magával, jó, hogy csak most írta meg, mikor már elmúlt ez a hiedelme, különben nagyon kétségbeestem volna újra. Most világosodott meg bennem az is, hogy maga az én sok jajgatásomat innen mind Lőrinc utáni jajgatásnak vette talán. Az istenért, Klárikám, nehogy azt higgye, egész meg vagyok ijedve, ha erre gondolok. Jajgattam, persze hogy jajgattam, mert nem hittem, hogy én mégis visszamehetek magához, s ha egy-két levele nyújtott is valami reményt, hamar elfogott a kétség újból. Aztán vannak nekem otthoni bajaim is, azok is kínoztak, beteg is voltam itt, s valahogy összekeveredett minden. Na, de most már nemsokára otthon leszek, ennek ugyan örülök is, nem is, de most megint nehogy félreértsen, kizárólag anyagi helyzetünk miatt van bennem ez az érzés. Lőrinc miatt pedig ne féltsen engem, egész nyugodtan találkozhatunk, én nem lemondtam róla, hisz sohasem volt az enyém. Erről különben írtam már, azt hiszem, de beszélni mégis majd jobban lehet erről. Meg fogom majd magyarázni, hogy érzek e tekintetben.

Klárikám, azt ne higgye, hogy hamis hangokat használok mostanában magával szemben, megmondanék magának mindent őszintén, még akkor is, ha tudnám, hogy az esetleg fáj magának. Látja, mégis kicsit nehéz nekem elhinni azt, hogy hihet maga nekem újból úgy, mint régen hitt. A német fiú ügy olyan pici és nem fontos, hogy nem is érdemes róla beszélni. Nem is írok most sem róla, majd otthon ezt is elmondom.

Nagyon köszönöm, hogy akar nekem segíteni ahhoz, hogy valami komoly dolgot csinálhassak, bizony jó is volna nekem valamivel foglalkozni, csak az a baj, nem sok bizalmam van önmagamhoz. Tudok-e én valami rendes dolgot elvégezni? Na, de remélem, ezentúl másféle életem lesz, tanultam most, sokat tanultam.

Nagyon akarok rendes ember lenni, Klárikám, higgye ezt el. Most már a viszontlátásig sokszor csókolja

Bözsi

16.

Klárikám, már oly rég nem kaptam magától levelet. Haragszik rám talán valamiért? Úgy félek most már mindég, hogy mégiscsak félreért néha valahol. Folyton töröm a fejem, hogy hol érezhetett valami bántót abban a levelemben, amiben a német levelet elküldtem. Nem tudom megérteni, miért váltott ki magából az a levelem olyan érzéseket, mint amilyenekről írt. Úgy látszik, bennem van a hiba: nem tudom magam úgy kifejezni, nem tudok úgy írni, ahogyan szeretnék. Most már nemsokára hazamegyek, s akkor jobb lesz, ha mindenről beszélhetünk, jobban meg fog érteni. Nem fog csalódni bennem, meglátja.

Tényleg mosolyogtam azon a pár során, hogy meg akarta néha nekem magyarázni, hogy: milyen fontosnak tartja magát a magam számára. Klárikám, hát ezt akarja maga magyarázni nekem, amit én szentül hiszek?! Tudtam én ezt, de talán most jobban, mint valaha. Semmi esetre sem akarom elveszíteni magát, s teljes erőmből azon leszek, hogy elmondjak magának mindent, mindent, hogy megértse egészen, hogyan történt meg ez a szörnyű dolog – hogy én magát megcsaltam, magának hazudtam –, nem akarom, hogy egy homályos pont is maradjon. Biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. És azt higgye el, hogy én nagyon, nagyon szeretem magát, Klári, az nem lehet, hogy ezt ne érezze! Higgyen ebben a furcsaságban, hogy én akkor is jót akartam magának, mikor Lőrinccel mentem. De nem, nem akarok ezekről írni, biztosan tudom, hogy sokkal jobb lesz, ha beszélünk róla.

Most tulajdonképpen beteg vagyok, magam sem tudom, hogy történt, azt hiszem, meg is fáztam, s nagyon felizgatott a hazautazásom dolga is, különböző okok miatt. (Félreértés ne történjen, megjegyzem: kizárólag anyagi okok.) A doktor kinn volt nálam, s azt mondta, hogy tulajdonképpen javultam. Úgy látszik, mégis a tüdőm miatt fektetett le. A mostani rosszullétemről nem mondott semmit, csak annyit, hogy csak feküdjek még. S írt még egy orvosságot.

Most már nagyon nehezen bírok itt lenni, ugyan félek a hazamenéstől is. De itt mégis valamennyire megerősödtem, talán jobban tudom elviselni, ami otthon vár rám. Nagyon rossz nem egyfajta embereknek együtt élni, mások a szokásaik stb. Én ugyan nagyon igyekeztem alkalmazkodni hozzájuk, nem is voltak súrlódások, de mégis nehéz volt. Nagy harcot kellett vívnom például, hogy Bandira ne húzzanak különféle vastag trikókat, aztán a mosakodásról ne is beszéljünk, milyen nehéz volt.

Nagyon türelmetlen vagyok már, hogy mi is lesz a hazautazásommal, Ödön egy újabb dátumot is írt – okt. 6. –, így most nem tudom biztosan, melyik lesz az igazi. Várom Lőrinc levelét is, nem tudom mégsem, az útlevelemet hogy intézhetem el itt. Nem tudom most biztosan, Ödönnek megírtam-e, hogy én is úgy találom jobbnak, ha ő Pesten megveszi a jegyet. Valószínűleg megírtam, de ha esetleg beszélnek vele, említsék meg.

Nagyon lehet, hogy minderre, amiket én most írtam – mire a levelem odaér –, már választ is kapok közben.

Nem írhatok ma már többet, mert be kell mennem vacsorázni és ágyat is húznak. Isten velük, ja, Klárikám, majdnem elfelejtettem: kis Klárinak akarok egy kis facipőt vinni – nem drága, 60-70 cent – írja meg hányas lába van, illetve rajzolja le a lábacskáját, mert itt egész más a cipők számozása.

Sokszor csókolja

Bözsi

Azt is elfelejtettem ideírni, hogy már sokkal jobban vagyok, csak kicsit köhögök. Lehet, hogy ez a nyirkos, hűvös levegő nem jó itt nekem. Alig volt itt meleg, néha reggel fagyott is. Igazán!

B.

17.

Klárikám, hát mégsem sikerült a kölni találkozásunk. Vagy talán jobb is ez így!? Különösen akkor érzek így, ha levelének arra a részére gondolok, ahol azt írja: ennek a találkozásnak örül is, meg nem is. Nem értem ugyan egészen, mi van e mögött a mondata mögött. Így gondol az otthoni találkozásunkra is? Klárikám, nem hiszem, hogy ne lássa most már teljesen, hogy mennyire szeretem magát, ragaszkodom magához és – istenem, nem is tudom hogyan fejezzem ki magam – mennyire akarok rendes lenni ezután.

Még ma is gyengén érzem magam, köhögök és kimerített a sok köhögés. Az orvos kis bronchitist is emlegetett.

Most reggel, kb. két órával ezelőtt igen furcsa dolog történt velem. Először is reggel korán volt egy nagy rohamos köhögésem, ez minden reggel így szokott most lenni, hányással – ma reggel azonban a hányás elmaradt. Mikor jól kiköhögtem magam, kissé jobban lettem, sőt meg tudtam enni az egész reggelimet.

Itt már ég a tűz a kályhában.

18.

Klárikám, csak nagyon röviden írok, késő este is van, és úgyis nemsokára beszélhetünk már – hála isten. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, ha beszélünk, teljesen meg fogjuk érteni egymást. Én magát annyira szerettem és szeretem most is – már szinte szégyellem ezt annyiszor leírni –, hogy behunyt szemmel is hiszek magában, s ha írtam is olyan leveleket, amilyen ez a legutóbbi volt, az csak elkeseredett hangulataim miatt volt. S az is biztos, hogy most majd úgy fel tudom tárni magamat, mint talán még soha, nem kell már hazudnom, ennek minden szomorúságom mellett is nagyon tudok örülni.

Pénteken reggel akarok indulni, az orvos itt azt tanácsolta, ha tehetem, ne utazzam, nagyon gyenge vagyok. Képzelheti, mennyire örültem neki, mikor azt mondta, hogy legalább hat hónapi szanatóriumra van szükségem. Mikor azt hittem, itt rendbe jövök valamennyire.

Most már nincs türelmem tovább itt maradni, azt hiszem, Nürnbergben fogok aludni egy éjjel, de még biztosat nem tudok. Valahogy majd csak hazaérek. Azt hiszem, Klárikám, most már ne írjon ide többet.

Istenem, olyan furcsán érzem magam, minden fájdalmam, félelmem, aggodalmaim dacára is nagyon örülök, hogy újra látom magát, de milyen boldogan néznék ez elé a találkozás elé, ha az a sok minden, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, nem is történt volna meg. De mai levele mégis egy kis reményt csepegtetett belém. Mi is lenne, ha a remény nem lenne a világon.

Evvel a reménységgel a szívemben megyek magához, szeretettel

Bözsi

Most itt ezek a Weustinkék tudják, hogy maguknak írok, kis Klárin keresztül „ismerik” is magukat stb. Azt mondták, írjam bele a levélbe, hogy ők is üdvözlik magukat, Mina itt ül mellettem és varr, ő még egy külön üdvözletet is küld. Különben mindég azt mondják, milyen jó barátnőm van nekem, hogy ily sokat ír.

Bözsi

19.

Kedves Klárikám, úgy látszik, a visszautazásom is olyan nehezen megy, mint az idejövetelem. Mindég közbejött valami, ami miatt elmaradt az indulásom. De most azt hiszem, vasárnap – 14-én – mégiscsak hazamehetek. A jegyem már a kezemben van, az utolsó előtti akadály ez volt, hogy a jegy késett, későn is jött ahhoz, hogy kedvem szerint indulhassak. Most megint egypár napot be kell itt várnom, a hó ezeknek a napjaiban nem akarok utazni, mert mégis azt határoztam, hogy Kölnt és Nürnberget megnézem, de ha ezen a héten mennék, nem bírnám a fáradtságot. Persze, ide maga most már ne írjon, mert vasárnap már biztos, hogy megyek.

Hét kilót híztam kb. Most 51 vagyok, ennyi még nem voltam soha. Arcban azonban mégsem nézek ki jól.

Ültem most itt egy félóráig, ez előtt a levél előtt, és arra gondoltam, minek is írok már, jobb lesz majd beszélni. Az is igaz, hogy csak azt akartam megírni, hogy megint kitolódott a hazautazásom, de egyszerre olyan furcsán éreztem magam, hogy én azt írom magának, hogy: késett a jegyem, meg hogy hét kilót híztam, mikor egész más mondanivalóim vannak, és olyan bátortalanul írom le, hogy „Klárikám.”

De hiába, csak ülök, ülök ez előtt a levél előtt. Abba is hagyom, mert nem akarok már írni, de annál inkább beszélni.

Viszontlátásra

Bözsi

Kb. szerdán este érek haza.