Szabó Lőrinc: Erzsike
(1955)

Volt már szó Erzsikéhez írt versekről. Mindenekelőtt az adatok: Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, szül. 1902. június 25-én. Egészen fiatalon ismerkedtem meg vele, azt hiszem, 1921 tavaszán vagy kora nyarán, és nem sejtettem, hogy milyen rendkívüli erejű kapcsolat lesz köztünk. Ő akkor fiatal asszony volt, fiatal anya; gyermekét, az egy éven aluli Bandit hozta, pólyában vagy kocsiban. Későbbi feleségemnek, Klárának a Horánszky utca 2. sz. alatti lakásán ismerkedtünk meg. Tudniillik Erzsike Klárának a hivatalnoktársa volt, valahol dolgoztak, amit mindig, mint „Népjóléti”-t emlegettek, valamilyen gyermekjótékonysági intézmény lehetett. Erzsike mint nála hét évvel idősebb, sokkal tapasztaltabb és erősebb és műveltebb, és társadalmilag is mindenképp fölötte álló barátnőhöz ragaszkodott Klárához, és egyszerűen „imádta”. Úgy imádta, ahogy talán én B. M.-t.

Az első találkozón és még sok továbbin nekem egyáltalán nem tetszett a törékeny, hajlékony, finoman mosolygó, elég közvetlen modorú és kedves asszony. Valószínűleg több kultúrát igényeltem még a partnereimben, de mintha a túlságos cingársága is kevéssé tette volna vonzóvá. Legalább egy vagy másfél év kellett hozzá, amíg mint nőt észrevettem. Semmi támadó vagy kihívó viselkedésre nem emlékszem az ő részéről.

A szomszédunkban laktak; mi akkor az Üllői út 31. sz. alatt a földszinten, a Kinizsi utca sarkán, ahol házasságkötésünk után két bútorozott szobát és közös mellékhelyiségeket béreltünk egy Julcsa néni nevű, tulajdonképpen kedves öreg néninél. Vékesék a szomszéd Mária utcában laktak, már nem tudom, hány szám alatt, de rögtön a József+Mária utca sarkán álló rk. templom után következő házban, a III. emeleten. Három-négy ablakuk az utcára nézett; velük voltak az asszony szülei is, apja férfiszabó volt. A férj – nehéz hadifogságot átélt – kereskedő volt, üzletvezető egy férfi-női divatáruházban a Kálvin téren, egyszerű, józanul ravasz, szellemileg nemigen művelt, de érdeklődő férfi. Sokat keresett, valószínű, hogy privát akciói is voltak.

A hivatali barátság a két nő közt lassankint nem közönséges szeretetet termelt ki. Klára mint kis naivát, mint jobb sorsra érdemes egyszerű lányt, mint nála jóval érzékibb és veszélyeztetett gyermeket nevelte és védte és tanította Erzsikét, akit akkoriban, általában mindenki Bözsinek szólított. Bözsinek nagyon tetszett az a felsőbb kör, újságírók, költők, színészek és festők világa, amellyel általunk hamarosan bensőségesebben is megismerkedett; pénze alighanem jóval több lehetett, mint Klárának és nekem, könnyű volt lépést tartania velünk, a Fészek klub táncestélyein éppúgy, mint az Operában, kirándulásokon vagy tátrai utazásokon. De érzéke is volt mindenhez, és nagyon ügyes volt minden női dologban, ruházkodásban. Gyorsan tanult, mint minden egészséges ösztönű nő. Legkevésbé talán a háztartási rend érdekelte, ebben elütött Klárától. Szerelmileg már érinthették hősugarak innen-onnan, erről nyilván sokat beszéltek is Klárával, aki őt visszatartani igyekezett, nem tudva, hogy mit készít elő ezzel az én javamra és a saját kárára.

Egy-két évet konkrétumok nélkül kell átugornom, s ott folytatom, hogy egyszerre csak észrevettem és megkívántam, ahogy akkoriban majdnem mindenkit. Erzsikének az arca nagyon tetszett, gyöngéd és finom vonásai, puha, friss bőre, természetesen göndör, sötétszőke haja, de nagyon karcsú dereka, ujjainak röpködő könnyedsége, lebegő járása is. Mondtam, hogy eleinte túl vékony „deszkakerítés”-nek láttam. Hát ez a látás hamarosan megváltozott, és én – tudtomon kívül – hevesen beleszerettem, bár még legalább 2 ½–3 év kellett hozzá, míg megtudtam, hogy mi történt valójában. Szinte nap nap után együtt voltunk, vagy náluk, vagy nálunk vagy vendéglőben, magunkkal vittük őket (de leginkább csak őt, a másfelé elfoglalt férj nélkül) táncolni, Wagner-hangversenyekre, tárlatokra, Babitsékhoz, mindenüvé. Mindenütt szívesen látták, nagyon csinos volt. Emlékszem kirándulásokra; ilyen címmel egy versem is szól róla. Azzal a Ferenc körúti barátnőnkkel együtt, akinek közben eszembe jutott akkori diktátumom óta a neve: dr. Bartosné Alice, sokszor kirándultunk a budai hegyek közé, a Hármashatár-hegyre, a pálvölgyi cseppkőbarlangba, az Ördög-oromra és az azon túli hegyi tájakra […]. És néha egészen nagy társaságban is, Szegi Pálék barátaira emlékszem sommásan és Komlós Aladárékra. A Tátrában Tóth Árpádékkal volt Klára, Erzsikével együtt. Egy ilyen kiránduláson kellett végleg tudomásul vennem, hogy ez a törékeny kis asszony nagyon fontos nekem. Már nem tudtam megállni, hogy pl. az Ördög-orom csárda teraszán, mikor mindenki táncra perdült a társaságból, én is ne próbáljak legalább imitálni vele néhány fordulót, olyan könnyű volt, mint egy lepke. Féltékenység is ekkor figyelmeztetett rá, hogy már beleszerettem. Egy más alkalommal Visegrádon voltunk az újságírók üdülőházában. Előzetesen az Ördög-orom jelenet előtt valami hegytetői játék során (bakugrás) éreztem valami erős szédületet, amikor sok más közömbös nő között időnkint Erzsike röpült át a hátam fölött, széttárt combokkal és nyilván igen lengén […].

Visegrádon pedig valami nyári, karikahajigáló játékban vettünk részt, én meg ő, és akkor is folytattuk, amikor a többiek ráuntak és a szemelni kezdő eső elől a lakószobákba húzódtak. Itt nem volt fölöttem a két repülő comb képzete, de előttem volt a leggracilisabb termetek egyike a világon és a legédesebb nevetés. Más nőknek ezen a napon, utólag megtudtam, már föltűnt a viháncolásunk.

Egyszer aztán a Tóth Lőrinc utcában, az „Isten szeme” című nyári vendéglőben vacsoráztunk, a Ráth György utca és az Istenhegyi út között. A zöldvendéglőben sokan gyűltünk össze, bohémek és Vékesék. Nyár eleje lehetett, 1923- vagy 24-ben. A szabad ég alatti asztaloknál jól becsíptünk már, még én is, a többiek táncoltak. Én egyszer csak azt mondtam: Bözsi, maga jöjjön velem, mondok valamit. – Semmit nem akartam mondani, csak kettesben lenni vele. Ő velem jött, ki a kapu elé, a zöld tájba, ahol egy nagy mély füves árok volt. Ahol nem láttak, ott leültünk. És én csókolózni kezdtem vele. Talán egyéb is történt volna, de két perc múlva feltűnt a férje és mások. Nagyon heves érzéseket kellett már visszafojtanom. Ekkor, azt hiszem, már teljesen szerettük volna egymást, ha az alkalom nem romlik el. Sokáig együtt maradtunk. Erzsike bájos volt, amikor spicces, Klára ilyenkor sokat dorgálta, a szemtelen újságíró-társaság fiataljai (az Est-lapok) pedig visszaélni próbáltak a könnyedségével. Emlékszem rá, hogy másnap egy szerkesztőtársam másoknak dicsekedett, hogy hazamenet az autóban minduntalan a térdéhez nyúlkálhatott. Erre nagyon mérges lettem, és később se felejtettem el a dolgot, még akkor sem, amikor sok-sok idő múltán az illetőt egy Amerikába tartó tengeri hajón a háború elején német tengeralattjárók megtorpedózták: az illető a hajóval együtt pusztult.

Ezután a mi számunkra tagadhatatlanul nyílttá váltak az érzéseink, csak Bözsi vergődött a Klára-kötelmek miatt. Mindjobban egymás felé hajolt az utunk, csak éppen komolytalanul: én nem hittem volna, hogy egy átlagosnál nagyobb erotikus vonzáson kívül más is hajt, végzetesebb vágy, ő pedig azt gondolta – mint számtalanszor elmondta –, hogy majd „egy áldozat lesz a sok közül”. Majdnemhogy fejét lehajtó alázattal várta a sorsát, remegett és szenvedett. Azt is elmondta, hogy Klára feleségi panaszai az én kapcsolataim miatt és egy-egy női közlése énrólam nagyon hajtotta, tolta őt az én karomba. Sok évvel később, amikor már keserűen szakítottunk, egyenesen – és számomra érthetetlenül – olyasmivel is vádolta barátnőjét, hogy ő hozott össze bennünket a rettenetes puritánságával! Nem tudnék részleteket rögtönözve konkrétan összeállítani, csak annyit mondok, hogy elkövetkezett az az idő, amely ilyenkor természetes: az önmagát növelő sóvárgásé, a hullás szédületéé, és mindaz, ami az ilyesmi cselekedetekben áll. Erzsike már gyakran eljárt hozzám Klára távollétében. Julcsa néni gyakran gyanakodva nézett bennünket. Mi csakhamar bent a hálószobánkban […] csókolóztunk […]. Én nagyon féltem a végsőkhöz jutni; attól tartottam, hogy ez a kis nő csak ugrat, de teljes bizonyosságot akar tudni, és nem fogja tudni megőrizni a titkunkat rajongott-imádott barátnője előtt. De a „könnyelmű” Erzsike hatalmasan ellent is állt, ami persze csak fokozta a kívánkozásomat. Azt hiszem, mégis már inkább 1924-nek a nyarán értünk meg idáig, nem 23-ban. Erzsike menekült lassankint, és rettenetesen szerelmes volt. Hazudnia kellett, nem könnyen tette. Én igen, hiszen ekkor már több olyan kedvesem volt, akit érzelemmel szereztem meg, nem pénzért. […] Hűségre pedig egyszerűen nem gondoltam: csak az élet […] örömére volt szükségem és változatosságára.

1924 őszén, novemberben ott tartottunk, hogy rendeznünk kellett ezt a kibírhatatlan és suta viszonyt. A Modern kávéházban (az Erzsébet híd pesti hídfőjénél) adtunk randevút egymásnak Erzsikével. Majdnem lemondtunk egymásról. De a kávéházból estefelé kijövet ugyanannak a háznak a lépcsőházába bementünk, és ott zegzugokban megbújva úgy ölelkeztünk, ahogy soha addig. Egy szomszéd utcában pedig, a pincelejáró körül, lehetetlen körülmények közt már olyasmit is megéreztettünk egymással, ami majdnem visszavonhatatlan volt. Semmi csalódást, megvetést nem éreztem a partnerem iránt akkor sem, amit számos más esetben nem mondhattam volna el. Rendkívüli […] élvezet ígéretének gondoltam, de többnek nem. Még akkor sem, amikor megtörtént az első teljes együttlétünk. Hozzá kell tennem, hogy én akkor valami – immorális? – felelőtlenségnek voltam a rabja és áldozata. Egy pénzzel honorált nőismerősömmel állapodtam meg abban, hogy időnkint átadja a lakását. Nála találkoztunk a ? utcában. Erzsike azt hitte, hogy egyszer leszek vele vagy kétszer, és akkor elhagyom. De […] szinte kimondhatatlan boldogságot éreztem. Ő rengeteget sírt és félt. Az urával szemben szinte semmi lelkifurdalást nem érzett. Ez év karácsonya előtt volt egy kellemesebb környezetben találkozónk, mindig emlékeztünk rá. A Fogason a Svábhegyre mentünk fel, a Nagyszállóban vettem ki szobát, ozsonnát hozattam és akkor voltunk először igazán boldogok. Persze nehéz volt szegénykének kibírni a bejutást, a portási szemeket, bár mindenki mást csak a borravaló érdekelt a dologból. Emlékszem, gyalog mentünk le az Új Szent János kórházig […]. Ezután talán egy-másfél év hozta meg részemről a biztos, igazi, nagy szerelem érzését. Vékesék ekkor ugyanis anyagilag teljesen összeomlottak a férj könnyelmű üzleti vállalkozásai miatt, sőt néhány napig a férfit őrizetben is tartották, míg kiegyezett a hitelezőivel. Ekkor szorult el a szívem először Erzsike sorsáért és nem az én gyönyöröm reményéért. Egyedül voltam otthon egy éjszaka (még az Üllői úton), Klára alighanem vidéken, amikor éjjel 11 körül kintről felkopogtak: Erzsike volt, kérte, hogy bejöhessen. Egyrészt örültem az alkalomnak, hogy ilyen éjszakai órában az ágyamban egyedül lehetünk, másrészt végtelen szánalom fogott el, mikor a gyöngéd, remegő teremtés előttem állt és közölte, hogy az urát elvitték, és a Főkapitányságra kellene menni fehérneművel, ennivalóval és érdeklődési céllal a továbbiak iránt. Hogy nekem biztosan lesznek összeköttetéseim. Csak épp megcsókoltuk egymást, együttlétre ilyen pillanatban nem vitt rá mégsem a lélek. A MOT-nál voltak újságíró-kollégáim, a szerkesztőt is ismertem. Elkísértem Erzsikét, két-két és fél órát időztünk ott és feketéztünk, és beüzenhettünk az őrizetesnek, és megnyugtató híreket kaptunk. Mindamellett teljes nyugtalanságban voltunk. A Szentkirályi utcán mentünk vissza éjjel két óra tájban, s egy kapuboltozatban még nagyon összebújtunk, de csupa fájdalom voltam síró kedvesem iránt. Teljesen bizonyos, hogy ekkor szerettem meg igazán, a részvét váltotta ki a „krisztallizációt”. Bőséges alkalom nyílt aztán további krisztallizációkra is. Láttam közelről, belülről egy család teljes anyagi összeomlásának fokozatait. Előbb házárusítással és fehérnemű tömegvarratással próbálkoztak, aztán nem is tudom, mikkel… Elég az hozzá, hogy teljesen koldusbotra jutottak.

Ez idő tájt (1928 tavasz vége, nyár eleje) Böskét meghívták Hollandiába, Enschedébe, olyan jómódú holland munkás-félék, akiknél a kis Bandi már előbb vendég volt, valamilyen háború utáni nemzetközi gyermekakció keretében. Most a gyermekkel együtt privátim meghívták az édesanyát is. Én készítettem elő nagy részben az utat, útlevelet stb.; térképeket rajzoltam, menetrendet egész Németországon át, útitervet írtam kiadós magyarázatokkal, hogy hol időzik néhány órát, vagy egy fél napot (Ulm, Frankfurt, Köln), és útikalauzt csináltam, és lehet, hogy egyebet is kivonatoltam számára, mert egész lelkem máris vele utazott. Minden órában tudtam, hogy hol kell lennie. Klára mindebből csak a barátságot látta. Külön levelezést is megbeszéltünk: a szerkesztőségbe, Az Est-hez.

És megindult az első igazi, fájdalmas és sóvárgó levelezésem. Ekkor újra és százszor és százszor éreztem azt, amit az anyagi összeomlásuk éjszakáján. Hogy énnekem milyen fontos ez a nő, ez a szerelem.

Sűrűn leveleztünk, Erzsike külön is Klárával. Persze már rég csupa elhallgatás volt a kapcsolat őszintesége. Erzsike „menekült” tőlem, ezt sokszor mondta, nyíltan és képletesen. Egyetlen lázas remegés voltam iránta, ekkor tudtam meg, mi az, szerelmes levelet írni és várni. Minden érdekelt, az elhelyezése, a házigazdái, az ország, és máris igyekeztem meglátogatni: ilyen irányba forgattam nyaralási útiterveinket. Azt hiszem, hónapokig, vagy talán egy félévig is oda volt. Még a férjével érintkeznem is jólesett. Szóval, előírásosan szerelmes lettem. (Ezalatt másokkal kialakult szerelmi kapcsolataim tovább folytak […], e tekintetben nem kötött ígéret, s valószínűleg nem is tudtam volna megtartani.)

És közben Klárával mind bizalmasabbak lettünk. Erzsike távolléte rászorított, sok mindent együtt kellett megbeszélnünk, s az is lehet, hogy már gyanakodott (hiszen „jóakaratúan” figyelmeztették itt is, ott is). Mindenesetre jóban voltunk. Akkortájt jelenhetett meg tőlem a Naplóban az a versem, amelynek címe: Melletted mindig jó vagyok. És a kis Szeretlek, melyet Debrecenbe utaztamban az étkezőkocsiban írtam néhány perc alatt, Erzsikére gondolva. Hetek múltán Klárával olyan intimitásba kerültem, hogy úgy látszott: semmi szükség titkolózásra, ő mindent megért és engedélyez. Nekem nagyon jólesett Erzsikéről beszélni, a többiek miatt pedig sok tekintetben utáltam magamat, bár itt esetről-esetre kéne disztingválni. Nem is tudom már, mi váltotta ki végül a dolgot, de egy éjszaka, szerelmi hangulatban átcsúsztam a megengedhetetlen fokú őszinteségbe. Ez a gyónási készség éjszakák sora alatt alakult ki, Klára teljesen nyugodt, erős, kedves és komoly volt. Fel akart menteni minden lelkifurdalásom alól. Ugyanakkor az édesapja, Mikes Lajos felé is éreztem hasonló vágyat és reményt. Elhittem magamnak és Klárának, hogy élhetnénk hármasban. Erzsike nevét mindamellett még nem mondtam ki. A dolgok látszólag a legjobban álltak. Hogy összefoglaljak mindent: egy éjjel konkretizálni kezdtem. Sorra vettem az úgynevezett „keresztény bűneimet”. Nagyon jólesett a tisztálkodás. Csodáltam Klárát, hogy milyen önzetlen, erős és okos. Semmi sem háborította fel. Senki sem. Szinte elmondtam neki addigi életemet. Közben egyre hálásabban és boldogabban csókolóztunk. Elméletileg azt is kipróbáltam, hogy hogyan hatna ennek az ügynek a feltárása. Minden a legjobbat ígérte. S végre kiböktem a dolgot. Rettentő fájdalmas feljajdulás és zokogás fogadta a kimondott nevét. Mindenkit el tudott viselni, csak ezt nem. Úgy látszik, ettől félt, erre készült, ezért hazudta nekem és magának az erejét és akaratát. Egyszerre: mintha meggyilkoltam volna! Ezt nem hitte, nem várta. Erzsikét a „lányá”-nak tekintette. Tíz másodperc alatt látnom kellett, hogy tévedtem, és hogy ő is tévedett. Nem bírta el a valóságot. Csak sírt. Órákig vigasztaltam. Magyarázkodtam, visszavontam, összekevertem a dolgokat; sok tekintetben sikerült utólagos ködöt teremtenem. Rettenetes árulásnak éreztem a tettemet és a Bözsiét. Hajnalra mégis kikönyörögtem vagy kiterrorizáltam belőle az új fogadalmat, hogy minden legyen úgy, ahogy este akartuk: hármasban! Tehát nem mondtam le Erzsikéről. Egész éjjel nem aludtunk. Másnap a szerkesztőségből ujjongó nagy levelet írtam Enschedébe, közölve a „bűnös” nővel, hogy kivívtam az ártatlanságát. De már magam is aligha hittem a dolog állandóságában. Soha oly izgalommal nem vártam választ. Leveleink megvannak. Erzsike Klárának adta az enyéimet (később), de én elvettem és eldugtam. Azazhogy – Erzsike halála után – megkaptam a halott örökségeként (és M. őrizetére, majd másvalakire bíztam).

Összefoglalóan csak annyit mondhatok, hogy bejelentésem Hollandiában a lehető legnagyobb és legtermészetesebb pánikot keltette. Cselekedetem érthetetlennek hatott. Együttes és külön levelek váltották egymást, végül Erzsike nem tehetett mást, mint hogy mindent beismert. Természetesen énnélkülem képzelte a jövőjét – bármi áron. Hogy lelkileg és szinte óránként, az összeomlásból mesterségesen megszilárdított akarattal erőszakolta vissza a nyugalmát, itt alighanem a levélanyag beszélheti el a való tényállást, melyet különben tapasztaltabb emberek nagyon könnyen elképzelhetnek. Én verseket akartam írni az eset megvilágítására, írtam is egyet-mást, azok 1943 tavaszán jelentek csak meg, az Összes versek vége felé, az igazi megmagyarázásra azonban nem került sor.

Képzelhető, milyen izgalommal vártam Erzsikét. Sőt nem is vártam, – elébe utaztunk Klárával együtt. Erzsike nélkül néztem hát végig azokat a városokat, melyeket neki a figyelmébe ajánlottam. Talán Münchenben, mindenesetre Nürnbergben, Frankfurtban és Wiesbadenben voltunk, és Mainzban. A Rajnán hajón mentünk Kölnig. Lelkiállapotomat mutatja az a vers, amelyet a Rajna vizét nézve a fedélzeten gondoltam ki, a címe: Tenger, tartalma pedig a szüntelen szeretkezése a hullámoknak. Ekkor már nagyon óvatos voltam Klárával az őszinteségben. Ő pedig nyilván abban bizakodott, hogy majd elhal az érzés, és hogy Erzsike, akivel Kölnben kellett volna találkoznunk, végeredményben mégiscsak őmellé fog állni. Köln azonban nem hozta meg a döntést: a kitűzött dátumkor hollandiai távirat várt, hogy Erzsike meghűlt, és hogy majd egyedül utazik haza. (Ebből a tényből, melyre biztosan emlékszem, gondolom, hogy nyilván együtt, hármasban akartunk visszautazni Pestre… mert nekem mellesleg az is fontos volt, hogy Erzsike az én kalauzolásommal lássa Németországot.) Iszonyúan le voltam sújtva. Klára nyilván örült. Nem volt mit tenni.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy nem nagyon sok idő múlva mi és Vékes Ödön kimentünk a Keletire és taxin hazavittük Erzsikét. Látszólag lelkileg már összeszedte magát, de nagyon rezignált hangulatban volt. Azt hiszem, aznap éjjel talán mindent elmondott Ödönnek. Újabb szerencsétlenség.

Az én tervezett hármas kapcsolatomból, amelyet valahogy minden irányban házasságnak fogtam föl, semmi nem lett. (Klárától mindenesetre rossz néven vettem, hogy „becsapott”, vagyis hogy nem tartotta meg ígéretét. Csak abban tartotta meg, hogy a döntő éjszakán általam feltárt titkok személyi részével soha nem élt vissza igazán, vagyis hogy egyszer-máskor, rászólásomra ugyan, de moderálta tudása keserűségét.)

A következő napokban (de lehet, hogy már az utolsó hollandiai levelek ilyen döntést hoztak, vagy jeleztek előre) kiderült, hogy Erzsike Klárához tér vissza, nem énhozzám. Lehet, hogy csak reálisabb női ösztöne fordította el tőlem. Vagy – mint később mintha mondta volna – engem tekintett árulónak, cserbenhagyónak. A bűntudat és a kereszténység is hatalmasan kínozta. Nem voltunk együtt szerelemben többé, kettesben nem is beszéltünk a dologról, csak hármasban, hogy ne legyen még alkalom sem az elcsábulásra… mert most jut eszembe: még levélben lemondtunk egymásról, és én valami nagyon nagy szentség-fogadalmat tettem magamban és előttük (Isten nélkülit) arra, hogy csak barátságban leszünk. Egy ideig élveztem is ezt a szentséges kéjt, az önkínzásét. Azt hiszem, ekkortájt lehetett, hogy egy este a József körúton Vékesnek is mindent elmondtam, és felajánlottam minden elégtételt, amit csak kíván. Bámultam, milyen kitűnő finom érzékkel és milyen reálisan nézte ezt a fájdalmas dolgot az az egyszerű üzletember.

Erzsikével tehát szakítottunk, ő és Klára teljesen visszaforradtak, barátságuk friss lángot vetett, vagy legalábbis azt hitték. Énnekem ebben az ügyben ekkor régi egyetemkori barátnőm és mindnyájunk barátnője, Lázár Júlia volt a bizalmasom, hiszen amúgy is sejtette – gondoltam – a dolgot. De kiderült, hogy még ő sem tudta! Mindenkire tippelt, entellektüel, jómódú dámákra, akiket szívesen szánt volna nekem, és egészen elképedt, mikor egy többórás beszélgetés végén azt hallotta tőlem, hogy Korzáti Böskét szeretem. „Mi van különleges azon a nőn?!” Ezt csak jellemzésül említem. Rettenetesen egyedül voltam.

Hetekkel később, nyár végén vagy ősz elején, talán közepén találkoztam csak kettesben Erzsikével. Véletlenül, éspedig az Apponyi téren. Én nem akartam feldúlni fájdalmasan megszerzett lelki nyugalmát, és nem erőszakoltam, hogy valami kávéházba menjünk. Attól is tartottam, hogy Klárának mindent elmond, sőt kéjjel mond el mindent, ami rám megszégyenítő lehetne, ha megpróbálnám őt visszahúzni magamhoz. Csak vagy tíz percet beszélgettünk az Apponyi tér egyik padján, utána nagyon fájdalmas és kietlen hangulatban maradtam. Az ő anyagi romlásuk különben tovább tartott. A rózsadombi Eszter utca tetejére költöztek szüleiktől, egy villa alagsori lakásába, ahol rendes kert is volt. Hetekre, hónapokra elszakadtunk. A lakás kivételében, felkutatásában Klárának is volt valami szerepe. Ödön ekkor nem tudott másképp pénzt keresni, csak úgy, hogy igen súlyos vasrakodási munkát vállalt, talán Csepelen. Hajnalban ment el, késő este ment haza. Erzsikével külön érintkezésem most sem volt, hacsak Klárával közösben nem.

De vissza kell nyúlnom az eseményekben. Ekkor már a Németvölgyi út 6. (majd 16.) szám alatt laktunk, a félemeleten, abban a lakásban, amelynek erkélyéről Lóci később „ledobta a mozsarat”. Ennek az volt az előzménye, hogy Erzsike elüldözését tőlem és visszahódítását Klárától (ami különben is kissé kelletlen dolog volt már, csak eleinte nem tudták ők sem) én megállapodás elleni dolognak tekintettem. Úgy éreztem, hogy a két nő most más-más okból ellenem dolgozik és összetart. Mint később kiderült, igazam is volt. Emiatt Klárától lassan elvadultam, bár szemrehányást nem tettem. A dolog vége az lett, hogy válni akartunk. Ez napok, hetek alatt tisztázódott így. Engem különlegesen bántott, hogy Klára két ízben is öngyilkossági kísérletet követett el, amit az összes közelmúltbeli esemény váltott ki s az az érzése, hogy engem csak nem tudott valóban visszaszerezni. (Az öngyilkossági kísérletet nagy adag altatóval végezte.) Mikor megmentése után erről értesültem, rendkívül ellene fordultam. Teljesen ridegen megmondtam, hogy válni akarok. Ekkor költözött (csak pár napra) az apjához, aki a Ráth György utcában levő Siesta szanatóriumba vitette. Családi barátjuk, dr. Biró Gyula, Az Est-ék orvosa kezelte többek közt. Én nem akartam tudni róla, éspedig a második öngyilkossági kísérlete miatt.

De éppen mert olyan egyedül voltam és mert Erzsike felé most felszabadultnak éreztem magamat, elmentem hozzájuk a Mária utcába. Akkor még ott laktak. Dél volt. A Magyarországnál dolgoztam, s ezen a napon atyai öreg barátomnak, Magyar Eleknek (a későbbi Ínyesmesternek) valahogy elmondtam az egész bonyodalmat és tanácsot kértem öreg, tapasztalt lelkétől. Hogy én – mondtam – most igazán el akarom venni a kedvesemet, mert feleségem öngyilkosságát ellenem irányuló bosszútettnek tartom. Magyar Elek megrendülten tanácsolta, hogy tegyek a szívem szerint. Elengedett, noha segédszerkesztő voltam, és én felsiettem Vékesékhez. Csak Erzsike volt otthon. Nagyon régen (hetek, két hónap? óta) nem láttam, nagyon komoran indult a beszélgetés, és alig tértem rá a lényegre, váratlanul hazaérkezett a férje. Nagyon megütközött, hogy ott lát, rámtámadt, azt hiszem, ki is utasított az előszobából, ahol voltunk. De aztán megtudta, hogy miért jöttem. Előtte kértem Erzsikét, hogy döntsön: válasszon közülünk, Klára most már nem számít. Erzsike azonban Klára mellett döntött, és ezzel a férje mellett. Ami Ödönnek is jólesett, és ettől kezdve többet (mindmáig) nem volt köztünk összezördülés. Én nagyon lehűlve, csalódva, kijózanodva mentem vissza a szerkesztőségbe, és még aznap elmentem a Siestába, és előadván Klárának, hogy most, amikor Erzsike visszautasított, nincs értelme a válásnak, és ha ő velem akar élni, maradjunk együtt. Úgy rémlik, negyedórák alatt létrejött az egyezség. Erzsike is, Mikesék is mintha megjöttek volna a szanatóriumba, mi pedig taxin eltávoztunk. Már nem tudom, mi sikerítette ki a dolgot, de egy csepeli baráti házaspár meghívását fogadtuk el: hozzájuk menekültünk. Az illető Rosenberg Henrik, a csepeli Őrangyal patika akkori gazdája és felesége, Sági Márta (nem tehetségtelen költőnő, a Pandorában leadtam néhány erősen pszichologizáló próza-versét). Az ő házukban voltunk vagy két hétig, csöndben, halkan, rezignáltan, de aránylag mindketten megnyugodtan. Ehhez a házhoz tartozott az a Heki nevű kutya (borjú-nagy állat volt), amelyről a Kutyák című versem név szerint említést tesz. Rosenbergék igen jó barátaink voltak, 44-ben öngyilkosok lettek. Ottlétünk alatt Mikes dr. bízván benne, hogy ezek az őrültek talán mégis túl vannak már a legkomiszabb forgatagon, új lakást vett ki számunkra, ez a Németvölgyi út 6. (16.) sz. alatti ház, amelyről az imént már szóltam. Lóci, aki később a mozsarat innen ledobta, nyilván a kibékülés származéka.

Folytatom Erzsike rózsadombi új, nyomorúságos életét. Még eljárt hozzánk, külsőleg jóban is voltunk, én titokban fájdalmasan néztem rá; ő ragaszkodott a fikcióhoz, hogy Klárát szereti, Klára kevésbé ahhoz, hogy megint szereti őt, én semmi efféléről egyik nővel sem beszéltem. De nagyon vágytam Erzsikére. Akkor hosszú hónapokon át sok csillapítószert szedtem. Úgy rémlik, nyolc hónap múltán aztán felkerestem Erzsikét. Akarattal a házuk felé sétáltam és kihívtam, amikor megláttam a kertben. (Közben ő jó barátságba keveredett a ház tulajdonosnőjének a lányával, Babával, aki később dr. Luka István orvos-barátunk felesége lett és elég hamar meghalt.) Erzsikével már ekkor, az első találkozáskor kibékültünk, a szomszéd réten, ahol nem voltak házak. Nekem feltétlenül segítenem kellett rajta. Hiszen nyilvánvaló dac és önáltatás volt, hogy visszamaradt a férjénél. Most a fián át segíthettem, anélkül, hogy sértettem volna. Tankönyveket szereztem be, nekik arra sem futotta, és valami nagyobbfajta petróleumfőzőt vásároltam, hogy ne kelljen fát vágnia a spórhoz. Eleinte nagyon kínos volt olyan fölösleges dolgokat adni neki, amiket elfogadhatott, például kölnit, szappant, pipereszereket, de a józan ész mindkettőnket rákényszerített arra, hogy ennivalót vigyek, csomagot, illetve, hogy végül odaadjam a pénzt, amit tudtam, és rábízzam a felhasználását. Sok könny kellett ennek a megszokásához is. Az természetesen nem igaz, amit később a családom híresztelt, hogy én jövedelmemnek egyharmad részét az „idegen” nőre költöttem.

Szorosabbra kell azonban fognom a dolgokat (hiszen nincs időm, és lehet, hogy rám is közeli halál vár). Csak kiemelkedőbb eseményeket fogok érinteni, részleteket itt-ott csak elárul a sok levél, amelyet majd megőriztetünk valahogy.

Amikor Vékesék nyomora a legteljesebb lett és Erzsike mihozzánk már nem járt, egyrészt mert félt engem látni, másrészt mert már nyilván nem érezte azt az extrém rajongást Klára iránt, amely visszaadatott engem őneki, akkor Ödönnek mint hajnalban kelő nehéz testi munkásnak jobb volt visszaköltözni az anyósáékhoz a Mária utcába, amely közelebb volt a munkahelyéhez. A lakbért nem tudta fizetni, ennivalót magának is alig tudott már szerezni. Ez a harmincas évek előtt vagy táján lehetett. Erzsike ekkor önállósította magát. Máday István dr. individuálpszichológus vezetőnél tanfolyamot végezni jutott eszébe, s engem is magával vitt. A tanfolyamot már körülbelül egyesztendei odajárása előzte meg, ottan mindjobban becsülni kezdték a kitűnő érzékéért. Hogy ne tárjuk fel kapcsolatunkat mások előtt, Mádayval abban egyeztünk meg, hogy ő kettőnk számára külön (fizetett) órákat ad. Így is lett. Nekem erre, azt hiszem, kevés szükségem volt, de Erzsike kérte és én magam is szerettem volna tudni, hogy milyen elvekkel telítődik. Nem tudom, meddig tartott ez a képzés. Olvasmányok és az én külön tanításaim egészítették ki. Ekkor vagy később Máday számára még egy individuálpszichológiai könyvet is lefordítottam, egy körülbelül százoldalas gyakorlati tankönyvet a szülők számára a nehezen nevelhető gyermekekről. Azt hiszem, hogy Erzsike nevén futott volna, de nem tudom, mi lett belőle. Mádayt sokan lenézték, voltak azonban mellette nagyon rendes és művelt nők is. Az individuálpszichológus egyesületben Erzsike négy-öt év múlva komoly tekintélyre tett szert, adminisztratív központi szerepet is szántak neki, és a többiek, tanárnők és doktornők nagyon szívesen hallgatták, valahányszor a maga nagyszerű ösztönével egy-egy nehéz esetet elemzett és megoldást tanácsolt. Ezt ő is többször szerény és megható dicsekvéssel felemlegette előttem, de más individuálpszichológus vezetőnőktől is hallottam. Különösen a gyakorlati munkáját dicsérték. 1940 után azonban már az (addig ellenségesnek vélt) hivatalos gyermek-lélektanászok is küldtek Erzsikéhez egyénileg az intézetébe nevelendő gyermekeket. (Ez azonban még messze van.)

Emlékszem Erzsikének egy nagy betegségére. Csont-tbc-t kapott, a jobb vállperecében. A seb nőtt, csúcsosodott, már majdnem kibuggyant. Magas hegyvidékre, Svájcba kellett volna mennie. De betevő falatja is alig volt. Hiszen én csak nyomorúságosan segíthettem, ő pedig egyelőre individuálpszichológiai nevelőnőnek ment el zsidó, polgári családok gyenge tehetségű gyermekei mellé. Először, ha jól emlékszem, valahol a Damjanich utcában kapott alkalmazást, sőt azt megelőzően valahol a Horthy körtér környékén, a nevekre már nem emlékszem. Mindenütt nagy akadály volt az én ismeretségem, mert az emberek roppant kíváncsiak lettek egyszerre őrá is, ennek megfelelően pletykásak. Igazi jó barátságban dr. Luka Istvánnal és Baba nevű korán elhunyt feleségével voltunk: ők valóságos kis külön társaságot szerveztek, és abba bennünket is bevontak intimusaik közé. Hogy a jelzett nagy betegség mikor történt, már nem tudom, de a harmincas évekre gondolok. Úgy ezt, mint minden mást, nagyon könnyű volna rekonstruálni már régebben említett leveleinkből (melyeket Marianne-tól még mindig nem hoztam el). Minden orvos, akihez titokban vihettem, a legpesszimistábban nyilatkozott és a legköltségesebb kezelést tartotta szükségesnek. Ekkor a kényszer megnyitotta számat egy idegen, öreg és jó orvos előtt, aki az Újságíró Egyesület szakorvosa volt, dr. Lévai. Előbb a Köröndön, később a Fillér utca közepén lakott. Engem is operált a lábamon egy flegmonéval (légycsípésből eredő fertőzés). Feltártam előtte szerelmünk régi szomorú és nagy hátterét, egész jó magánviszonyba kerültünk lassan az öreggel. Neki is az volt a véleménye, hogy az igaz szerelemért mindent radikálisan érdemes újjárendezni, ha kell. (Ennek a 80 éves orvosnak a halálakor hálából szerény, nagyon bensőséges búcsúztatót írtam versben a Pesti Naplóban; felesége, aki nem tudott rólunk, kitalálta, hogy csak az ő uráról szólhat, és melegen megköszönte az utolsó üdvözletet.) Ez a Lévai dr. kísérletképpen egy redukált anyagi és orvosi szerekből-eszközökből összeállított kúrát írt elő. De nehéz volt, hiszen Erzsikének gyermeket kellett sétáltatnia, esetleg a karján is vinnie mindennap, s egyébként is rengeteg dolga volt. Bandit ezalatt néha ő, néha a nagyanyja nevelte. A férjétől, mint mondtam, már régen, talán 1929-től kezdve különváltan élt; hivatalosan sose váltak el, de nincs kétségem aziránt, hogy réges-rég teljesen elszakadtak egymástól érzelmileg és minden tekintetben. Lévai dr. tanácsára az Alpok helyett a részünkről megfizethető Bakony hegyeibe ment egy nyár elején Erzsike, és szobát vett ki Bakonybél községben. Én vittem oda, s a hat hét alatt egyszer meg is látogattam. Sűrűn leveleztünk. Többször meglátogatni otthoni helyzetem miatt nem volt módom; azonkívül alapjában véve ügyetlen és gyáva voltam. Tudniillik fontos volt, Erzsikének személy szerint is, hogy Klára kíméltessék és hogy semmit meg ne tudjon. (Teltek az évek, és Klára csakugyan nem is értesült semmiről, legfeljebb a rokonok és pletykás barátnők kalandos és majdnem mindig súlyosan téves pletykáiról.)

Bakonybél csodát tett, főleg a pihenés. Utána a seb begyógyult, majd eltűnt.

Nem tudom már, mit említsek, mit nem. Egy-egy közbeszóló kisebb betegség itt-ott kórházba juttatta szegényt, ott is csak hetenkint egyszer látogathattam meg, hiszen rokonság is járt hozzá, és én mindenütt rögtön nagy feltűnést keltettem a költői hajammal. Sokat leveleztünk, néha csak cédulákkal. És könyveket vittem neki. Amit természetesen előzetesen is bőségesen megtettem, tanítva az ő nem nagyon elméleti fejét humanista dolgokra, az ógörög filozófiára, egy-egy modern és nekem kedves bölcselőnek a világára, irodalomtörténetre, versekre és regényekre, és aránylag sokat utaztunk együtt. Azt hiszem, neki eredetileg négy polgárija volt, onnan ment hivatalba. Minden elképzelhető úton-módon képezte magát, színházban, költészetben éppúgy, mint zenében. Az Est-lapok jegyeit is, amihez csak hozzájuthattam, azt mindig megosztottam vele (és a családommal). Hol az egyik, hol a másik járt rosszul, én mindenesetre mind a kettőt igazi feleségemnek tekintettem.

Amíg alkalmazásban volt, roppant nehezen ment a találkozók megszervezése, ha Lukáék nem tudtak segíteni. Ezért szinte városon kívüli lakók voltunk, zöldtájak vendégei, örök kirándulók és utazók. Nincs Pest környékén falu, ahol ne jártunk volna, nincs hegyoldal és csúcs, ahol nem ebédeltünk, és ahol – boldogan mondom – nem szerelmeskedtünk volna. Itt jut eszembe, hogy a Normafa felé menet a hegy déli lejtőjén, az erdőben, egy kis tisztáson egyszer teljesen meztelenül táncolt és ugrált nekem, napfényben, teljesen védett magányban, gyönyörű volt, és ma is üdvözítő érzés rágondolnom a délelőttre. (Egyszer később este ugyanígy a cseh Óriáshegységben; ottani boldogságunkról szerény és leleplező sorok beszélnek egyik versemben.) Mohácsra utaztunk, hajón, sokfelé a Balatonon, Esztergom mellé egy turistaházba, ahol napokig laktunk (a megfelelő versben nem látszik, de ott van az ő jelenléte). Egyáltalán mindenütt voltunk és minden évszakban. Egy héten rendszerint csak egyszer, legfeljebb kétszer volt kimenője, és mint mondtam, majdnem mindig a természetre szorultunk. Még a tél havát is megjártuk, a Rózsadombon, ő a szilszkinbundájában, és a sors védelmét láttuk abban, hogy nem hűltünk meg.

Óriási utazást tettünk egyszer Csehországon keresztül-kasul, és még Németországba is benéztünk, Drezdába. Ennek az előzménye az volt, hogy Straka Anton csehszlovák itteni kultúrattasé, kassai fiú, nagyon jó barátságba keveredett velem; részben azért, mert noha családos és gyermekes ember volt, a feleségével ő is körülbelül olyan kapcsolatban élt, amilyenben én a magaméval. Ez a Straka kultúrpolitikailag is rengeteget együttműködött velem, közösen terveltük ki és intéztük a magyar–cseh antológia dolgát, folyton kapcsolatokat teremtett köztem és cseh írók és költők közt. Ha a prágai Nemzeti Színház színésznő jelessége Pesten átutazott, akkor az én otthonomban mutatta be neki a magyar kultúrvilágot. Josef Hora látogatásakor én viszont elmentem a cseh kolóniába stb. Támadtak is emiatt, de nem igaz, hogy a cseh követség „prágai sonkái” megvesztegettek volna (Új Magyarság). Éhenkórász irodalmi jelentéktelenségek talán csábulhattak volna, én nem ilyen viszonyban voltam Strakával és a követtel, hanem szívbeliben. Amikor pedig a Felvidék visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele őszintén beszélni, másképp pedig nem akarok. Ettől kezdve kizárólag kulturális és magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes.

De még nem tartunk időben ott. Ez a Straka nekem és Erzsikének, mintha ő is a Pesti Hírlap munkatársa lett volna, egy-egy hónapra II. osztályú gyorsvonati szabadjegyet adott, 33 vagy 34 táján, egész Csehszlovákia területére. Trencsénteplicbe mentünk akkor, még a nyaraló Strakával is akartunk találkozni, aztán Rózsahegyre, a Tátrába, Kassára, Pozsonyba, Morava-Osztravába, megint a Tátrába, aztán Brünnbe, Prágába, Königgrätzbe, az Óriáshegység különféle helyeire, ahol napokig tanyáztunk „baudik”-ban (hegyi szállodák), és végre nem kellett rettegnünk a szüntelen leleplezéstől. Megint Prága következett, aztán Pilsen, Cheb (a Schiller-házzal), Marienbad és Karlsbad, a Goethe-emlékekkel. (Erzsike Marienbadban elvesztette egy frissen kapott esernyőjét.) És nagy élmény volt a drótkötélpálya Krokonoson (Janské Lázněról), és hogy 1400 méteren felül nem volt madárdal…

De nem lehet mindent elmondani, sem innen, sem másholról, hazai helyekről. Csak annyit, hogy Bodenbachon át, ahol szintén megszálltunk, keresztülmentünk az úgynevezett „Cseh–Szász–Svájc-on, Drezdába. Ott három napig bámultunk százféle dolgot, az Observatoriumot, az utcai életet, az Elbe teraszait és a Weissenhirscht. (Drezdában láttunk először egyenruhás nemzeti szocialistákat.) Azután vissza Prágába, ott Straka külügyminisztériumi barátja kalauzolt és adott autót a környék megtekintésére. Már előre megmondtam, hogy mindez csak magánszívesség lehet, és én még csak egyetlen cikket sem írok róla. Álláspontjuk azt volt, hogy nekik megéri, ha Sz. L. ismeri az országukat. Megemlítem utólag, hogy Brünn mellett csodaszép volt a földalatti zegzugos és óriási Macoha-cseppkőbarlang, amely a barlangok Velencéje, és amelyben csónakon és gyalog kell közlekedni, és fantasztikusak a mélyen a vízbe rejtett villanylámpák fényhatásai. Mindenkinek ajánlom, hogy ezt a világszerte nem ismert, páratlan cseh nevezetességet tekintse meg, ha Brünnbe megy. Végül haza, két hét után, mert a szabadjegy mellett nem volt elég pénz. Én Pozsonyban kiszálltam és Bernáth Aurél festő barátomék meghívására Pöstyénbe mentem el néhány napra. (Ott más női intimitás kezdődött, hiszen mondtam, hogy Erzsikével szemben én nem voltam hű, ellenben csupa elhallgatás, akármennyire szerettem őt. Ez az intimitás nem volt […] szerelem, de erős és komoly barátság, amely a negyvenes évek alatti átmeneti törés után újra felfrissült és máig él, azazhogy a legutóbbi évek óta csak szellemi.)

Valamikor ezidőtájt jártam én Egyiptomban, ami különleges tarka élmény, a legnagyobbszerű, ami a maga nemében életemben, de nem szerelmi lévén, mellőzöm. Csak annyit, hogy Kairóban a kurtizánok városrészében egy szudáni néger nővel voltam (pénzért) együtt; nagyon szép, karcsú nő volt, sötét palaszürke bőrű, rugalmas. […] Beszélgetni semmit nem tudtunk. A városrészről magáról többet és érdekesebbet tudnék mondani, mint a nőről. De térjünk vissza Erzsikéhez.

Erzsike gyermekkorában járt Abbáziában és Svájcban. És láttam egy képeslap kitépett oldalán egyszer egy képet a Nemzeti színpadáról, amely a Szentivánéj tündérjelenetét ábrázolta: Babszem vagy Pókháló ő volt.

Sejtelmem sincs, hogy hogyan folytassam. Ahogy ő lélekben önállósodott, úgy foglalkozott egyre inkább azzal a gondolattal, hogy ne legyen nevelőnő, hanem saját otthont szerezzen. Addig tulajdonképpen a természet volt az otthonunk. Senki más szerelmem nem kapcsolódott össze annyira a természettel, mint ő.

Sokszor veszekedtünk is. A természetes az lett volna, hogy ő is házasságon belül éljen. Sose kívánta, hogy elvegyem, ha egyszer már elmulasztotta a kínált alkalmat. De egyre bizonyosabbra veszem, hogy vágyott rá. És 10-15-20 év múltán Klárát mint konkurensét kikerülhetetlenül meg is gyűlölte. Klára őt sokkal hamarabb és hevesebben, csalódottabban. A két nő végül az utolsó két évtizedben nem is látta egymást. Azazhogy egyízben én Erzsikével együtt a Délivasútnál felszálltam egy villamosra, amely közvetlenül a János kórház felé vitt és váratlanul Klárával találkoztunk. Ez volt az a perc, amelynek elkerülésére húsz éven át igyekeztünk. Addig hallgatólagosan nem vette tudomásul Klára azt, amit tudott vagy sejtett, elkeseredéseinek és idegességeinek legrosszabb óráiban. Mindhárman megrettentünk, de nem szóltunk. Erzsike is uralkodott magán, és a következő megállónál egyszerűen leszállt. Ekkor én két karomat kissé széttárva és leejtve (1942–43?) a mozdulattal olyasmit jeleztem, hogy én mindent megtettem a nyílt botrány elkerülésére, de most a véletlen közbeszólt. Megállókon át nem szóltunk egyetlen szót sem. A Szilágyi Erzsébet fasor közepén aztán ajánlottam, hogy szálljunk le, és egy padon beszéljünk a dologról. Addig ő csak barátnői pletykákat hallott és természetesen nem mondhatom, hogy nem volt igaz minden gyanúja, az anyagiak mértékének kivételével. Leszállva egy-két órát aránylag nyugodtan beszéltünk, és én, most megrövidítve a dolgot, körülbelül azt mondtam neki, hogy: én kerülni akartam az összeütközést, most a valóság mintegy kimondta magát, én ezen változtatni nem tudok és nem akarok, ő a dolgot vagy el tudja viselni, vagy válnunk kell (amire ő sohasem adott okot), a dologról soha beszélnünk nem szabad. Ő vállalta a dolgot, és nagyjából, mint addig is, megtartotta, nem mulasztva el persze, hogy ne pletykáljon, és hogy hitelemet ne rontsa szűkebb barátnői körben.

Akkor azonban Erzsike már régesrég önálló volt és a Ráth György utcában lakott a Csaba utca sarkán, egy emeletes villa alagsorában, amely a másik oldalról földszint volt. Ott vett ki két szoba-konyha-előszobás lakást. Dátumokat nem tudok, az előszedendő levelek majd tisztázzák. Ezt megelőzően is volt már azonban két önálló lakása, az egyik a Kissvábhegyi úton, a másik a Városmajor utcában. E két helyen már gyermekeket tartott, s Bandi is nála lakott. (Most jut eszembe egy harmadik, átmeneti, nyári lakása, a Svábhegy legalján, ahova ostrom után is vissza-visszajártunk még, mert megbarátkoztunk az öreg tulajdonos bácsi felnőtt lányával.) Vissza tehát a Ráth György utcába. Akkor nagyon megkönnyedett az életünk, a találkozásunk módja. Változatlanul szerettem, […] sohasem hagyott cserben a vonzereje, szépnek, kedvesnek találtam és mindig enyhén bánatosnak. Hiába veszekedtünk és terveztük az elszakadásokat (hogy ő férjhez mehessen), mindig csak együtt maradtunk. Min veszekedtünk? Egy-egy ügyetlenségen, néha politikai dolgokon, amennyiben ő nálam baloldalibb volt (már csak mint „szerető” is), legtöbbnyire azonban féltékenységből. Néha ő is kifogásolt ezt-azt (így például B. Gizit), én pedig sokszor féltettem, tudva, hogy mennyire könnyen reagál, milyen édesen és őszintén örül sikereinek. És hogy mennyire ki volt szolgáltatva hevüléseknek, melyeket hideg nők sohasem éreznek. Erzsike csodálatos nő volt. Azt hiszem, végeredményben mindig teljesen őszinte volt hozzám, még fájdalmas vallomás árán is, és bánom azt, hogy én nem voltam eléggé megértő a helyzete iránt. Egy-másfél hónapnál hosszabb haragos szakításra talán nem is emlékszem huszonöt évünk során. Annál több kis összezörrenésre. S itt megemlítem, hogy egyízben a Svábhegyen, a János kilátó alatti sűrűben összevesztünk, mert ő gyanús szabadságjogokat kívánt elméletileg a nők részére, aminek én ellentmondtam. Végül oly dühbe hozott, hogy egy vesszővel, amelyet játékból már órákkal előbb lemetszettem, szinte magamon kívül végigsuhintottam jobbról-balról a két lábszárán és ordítva elkergettem. Közben majd megszakadt a szívem. Ilyesmi életünkben kétszer fordult elő; a másik eset részleteire már nem emlékszem. És a furcsa az volt, hogy mikor én ott az erdőben kétségbeesve elszaladtam, a megbántott Erzsike utánam szaladt és nem haragudott meg az ütésekért. A másik esetben sem. Hanem milyen nagyon-nagyon jó volt a Kilátó alatt a nyári erdőben egy padon kibékülni!

Rengeteget kirándultunk. Solymárra emlékszem, és egész Pest környékére. Mióta lakása volt, ez persze megváltozott. Utólag csodálkozom, hogy őnála hetenként miért csak egyszer-kétszer találkoztunk? Sokszor moziban, színházban, operában voltunk. […]

Száz meg ezer apró emléket említhetnék.

Nála kanyaró, zárlat, három hétig nem érinthetjük egymást. Mégis bemásztam hozzá az ablakon […]. Máskor ő kísért el a réten át, ami rendes szokása volt, de a tilalom ellenére együtt voltunk. Szabadtéri svábhegyi üres légópincében szerelmeskedtünk. Hévízen a tóban. A Bakonyban. Vonaton. Mindenütt. Hajón. (Pest–Mohács, ott háltunk kabinban.) És már mondtam, hogy végig az egész hosszú Csehszlovákián! És Drezdában! Ennek ellenére utólag mindent keveslek, és gyávának és ügyetlennek látom az akkori szervezőképességemet… Mindig egyeztettem közte és a család közt… Katonaságaim nagy bajt okoztak. Akkor levelezésre szorulva nagyon megfeszült bennem minden erotizmus. Szatmár megyéből, már nem tudom, honnan szabadságra hazajövet, először az ő Ráth György utcai lakásán szálltam meg, és csak egy nappal később „érkeztem” haza. Csodálatos asszony volt, finom, érzékeny, kedves, hízelgő, kötekedő, gunyoros és alapjában véve szomorú.

Semmit sem említettem arról, hogy Bandi közben elvégezte a nyolc gimnáziumot. Persze, hogy én is segítettem mindenben. A gyerek nem is tudta, vagy alig. A két utolsó gimnáziumot már teljesen én erőszakoltam ki. A fiúnak véletlenül én szerezhettem első állását.

Erzsike rendszeresen lejárt a Balatonra egy csomó gyengetehetségű gyerekkel és megfelelő személyzettel. Legtöbbnyire Szárszóra ment. Ott többször meglátogattam, egyszer a J. A. rokonai-féle panzióban is. (J. A. akkor már nem élt.) Ez 1940-ben lehetett, mert akkor rendeztem sajtó alá és fordítottam újra a Baudelaire-eimet. Azután Földvárt is rettenetesen szerettük, a Zrínyibe egyszer ő mászott be hozzám éjszaka. A szárszói zárt strandon ismerkedtem meg egy barátnőjével, akinek lányát Bandi majdnem elvette, és akinek az egyik villasoron nagy háza volt és van: az a ház nemegyszer látott vendégül bennünket, többnyire a tulajdonosnő (Gálné Aranka) jóvoltából, aki nemegyszer Pesten is segített rajtunk.

Földváron a parti sűrűben sokszor nyári félnapokat töltöttünk, az egész partvidéknek majdnem minden százmétere szerelemre emlékeztet. Szárszón egy gyönyörű kis parti ligetet sajátítottunk ki magunknak a „németvillán” túl. Ez különlegesen szentséges hely maradt számomra mindvégig. És a szárszói Petőfi úton is többször laktunk, a háború alatt és után a 20 vagy 22-es számban, és messzebb, baloldalt, a „pékné”-nél. Mindamellett csupa vád vagyok magam iránt, hogy milyen gyáván bujdokoltam vele. De hát ő is így akarta, főleg Klára miatt.

Egyszer elmesélte, hogy öreg édesanyámmal találkozott a budai villamoson. Anyám fiatal korában jól ismerte Erzsikét, és akkor a villamoson – Erzsike érzése szerint – ráismert és „titokban mosolyogva és hunyorogva többször bólintott feléje, a családban gyűlölt nő felé, aki az ő fiának olyan kedves tudott lenni…”

A második világháború alatt az individuálpszichológiai egyesület, az ő egyéni alkalmassága és az általános helyzet mind erősen szolgálta azt, hogy rengeteg gyermek gyűljön össze nála (15-20) a Ráth György utcában. Én próbáltam irányítani a viselkedését a hatóságokkal szemben, hiszen tartani kellett a bejelentési bajoktól, lévén a legtöbb gyermek akkor üldözött. (Nagyon tehetséges gyerekként emlegette Péter Andrásnak, a Franklin fiatal vezérigazgatójának a fiát.) De hát arra már nincs semmiképpen idő, hogy itt részletezzek. Fantasztikus zűrzavarban váltotta egymást jó, rossz, csodálatos és borzalmas tapasztalat. Különösen, ahogy sötétedtek az idők és súlyosodtak a légitámadások. Ekkor már valamivel több írói jövedelmem volt, jobban segíthettem rajta, bár épp ekkor már ő is kevésbé szorult rá. Emlékszem, egyszer egy vég vásznat vettem neki. Végül már inkább a biztonság és az élelmiszer kérdése volt fontosabb, mint a pénz. Engem a katonaság elvitt Dunántúlra, de november vége felé szerencsére leszerelhettem és itt maradhattam. Ekkor már sokkal sűrűbben kellett találkoznunk, hiszen minden légitámadás az életveszély izgalmával járt. Mulatságos, hogy az ostrom kezdetét hozó napon éppen őtőle kaptam családom számára (titokban) valamiféle kocsonyahúst. Egy baráti házaspár (zsidó kesztyűműhely-tulajdonosok) nagyon jó embereink közé tartoztak. Rettenetes, groteszk, borzalmas felfordulások tömege zajlott mindenfelé az egyetemes összevisszaságban.

Az ostrom teljesen váratlanul szakított el bennünket. Mondtam már, hogy akkoriban mind sűrűbben találkoztunk, amennyiben rengeteg elfoglaltságom és katonáskodásom engedte. Az a kocsonyahús ajándékküldés 1944. december 24-én reggel történt, utána többet 1945. február közepéig nem láttuk egymást. Karácsony este minálunk már rettenetes volt a helyzet, és másnap átfutott rajtunk az első hullám, majd a ház 24 órán belül háromszor cserélt gazdát a két fél közt. Feltételeztem, hogy olyasféle helyzetet kellett megoldania Erzsikének is. Pedig február 9-10-e körül cserélhetett csak gazdát a Ráth György utcának az a része. Természetes, hogy a mi pincénk minden gondját és rémségét áttételben is folyton végigéltem: hiszen Erzsikét én a feleségemnek tekintettem. Teljesen szörnyűre fordult a helyzet egy hét múlva, majd szilveszterkor, amikor Budakeszire kerültem. Szerencsésen megúsztam bár a dolgokat, ettől kezdve valahogy nagyobb valóságnak éreztem az „Isten kezében vagy a Sors kezében” és hasonló kifejezéseket, mint addig bármikor. Erzsikét tehát erre a kézre bíztam és nem tudtam róla semmit.

1945. február 18-20-a táján lehetett alighanem, hogy a mi pincénkbe beállított Bandi. Kihívott az udvarra, azt hiszem, Klára nem látta. Az utca közepén várt Erzsike meg egy csomó gyerek. Megtudtam, hogy a Ráth György utcai házat bomba szétverte, telitalálattal. Akkor a Hieronymi út egyik villájába, az övétől vagy tíz házzal arrébb költözött a sok gyerekkel (később megtudtam, hogy Lőrinczy Szabolcs lakott ott). Nem részletezem a szenvedéseket és nélkülözéseket. Azt mondhatnám, hogy a sok gyerek még segített is a nyomorúságokon. A lakástalanság miatt azonban, és hogy ennivalójuk legyen, a zajló vagy befagyott Dunán át haza akart menni, most a Baross utcába, az anyjához, ahol különben a férje is lakott. (Ez a ház szemközt van majdnem a Természettudományi Múzeum igazgatóságával.)

Egyelőre azonban a Volkmann utcában volt. Első találkozásunkkor egy elhagyott, szép lakásba húzódtunk be, szemek veszélye elől. Talán a Házmán utca 8. vagy 10. lehetett. Az ablakon át mentünk be. Irtózatos gúnyákban voltunk mind a ketten, ő valami lovaglónadrágban. Egy nagy bőrfotelben beszélgettünk és öleltük meg egymást, ruhában, dermesztő hidegben, tört ablakok mellett. Akkor még nem indultak meg a gyors új lakásfoglalások. Röviden elmondtuk az elmúlt hét hét történetét, veszélyeit, én az újabbkeletű nehézségeimet. Aztán az ismeretlen helyre (Temesvár) került Szegi Pál barátom lakásába vittem Erzsikét és a gyerekeket. Ott is sivár világ volt, de Szegi Lili befogadta őket pár napra. Nem volt nagy dolog, helyettük más állított volna be. Még mindig rettenetes napok következtek. Ott néhányszor találkoztunk. Erzsike Újpest felé szándékozott menni, hogy ott átkeljen a Dunán. Mindent ott kellett hagyniok a lakásban (a Ráth György utcában). Tanácsomra a II. ker. Elöljáróság konyháján kaptak naponta meleg levest. Három nap múlva megint elszakadtunk, de most már legalább tudtuk egymásról, hogy élünk, és hogy őt majd a Baross utcában keressem, mihelyt tudom. Közben azonban engem tévedésből őrizetbe vettek stb. úgyhogy, noha szinte rögtön szabadlábra kerültem, nem volt szabad mozgásom. Először a második átmeneti fogdám után kerültem át Pestre, hivatalos rendőrségi autó szállított az Andrássy út 60. alá, ott azonban csaknem rögtön szabadon engedtek: azonnal odajött ügyemben autón Illyés Gyula, és odahozta magát a belügyminisztert, Erdei Ferencet.

Aznap délután Zilahy Lajos lakásán írói összejövetel volt az Athenaeum épületében, én is jelen voltam, onnan Illyés Gyulával a Baross utcai házba mentem el, és őt küldtem fel Erzsikéhez. (Azelőtt soha nem beszéltem neki erről a szerelemről.) Nem akartam ugyanis váratlanul a családba betoppanva esetleg nagyon kényelmetlen helyzetet teremteni. Illyés Gyula tehát egy papírdarabra rótt soraimat vitte Erzsikének. Erzsike azonban nem volt otthon, úgyhogy az üzenet csak másnapra hozott létre köztünk új randevút a Király utca 100. sz. környékén, ahol dr. Baranyai Zoltánnénál szállást kaptam. (Ez a Baranyainé egy diplomata felesége volt. Kövesligethy Radó lánya, és jelenleg Ausztráliában él.)

Gyula barátom szokása szerint gúnyosan tréfálkozott afölött, hogy milyen bajaim vannak és mégis a „nő”-vel törődöm. Az esetről különben és azoknak a napoknak hangulatáról verset is írtam, a halotti verseket előző darabok egyikét. Most már nem emlékszem, hogyan is történt a dolog. Tudomásom szerint Gyula nem találta otthon Erzsikét, csak a cédulámat adta le az anyjánál. Mégis olyan emlékem is van, hogy Gyula egyszer személyesen látta Erzsikét, sőt nyilatkozott is róla, olyképpen, hogy egyszerű énje rokonszenves volt neki. Ezután nagyon vészes hónapok jöttek, egy darabig megint nem találkozhattunk, majd Erzsike az anyjától (akinél egyízben én is háltam) visszaköltözött Budára. Ekkor a Ráth György utca 54. számú ház első emeletét vette ki, az egész emeletet, mert tudta, hogy sok gyermeket el tud látni. Ehhez azonban az kellett, hogy a légnyomás-elsodorta háztetőt rendbehozassa: ez volt a háztulajdonos feltétele. Ekkor én már majdnem teljesen megbénult erő voltam, mindamellett sokfelé akadtak, akik szerettek, így egy építésügyi főember is, akitől tetőcserép-kiutalást kaptam. Persze fel kellett tárnom a dolog hátterét, hogy titokban és jól menjen az ügy. Erzsike körülbelül tízezer cserepet kapott hivatalos áron. A ház első emeletén három szoba, fürdőszoba és konyha volt. A kisebbik szobát magának rendezte be, a nagyobbakba ágyak kerültek, minden lassan és nehezen ment, például majdnem lehetetlen volt ablakkeretet meg üveget kapni. Kedves emlékünk maradt az ablaktalan időkből egy erős napsütéses tavaszi dél, amikor egy szúnyoghálóval takaróztunk csak az erősen tűző napban egy díványon, amely egyetlen bútora volt csak a szobának. Ez a lakás sokkal jobb volt, mint az előző ugyanebben az utcában, a túloldali, és könnyen találkozhattunk. Meg is sűrűsödött az érintkezésünk, hiszen már nem volt szerkesztőségi kötelezettségem. Most már háromszor-négyszer is találkozhattunk. Többször a Délivasút kávéházban. Meg kirándultunk néha a Svábhegyre. A lakása melletti fűszeresboltban telefonhoz lehetett hívni. Pénze akkor már elég sok volt, mindenesetre jóval több, mint nekem, aki teljes nyomorba kerültem. A 44-es év gyermekmentésének volt ez részben a következménye: mindenféle demokratikus intézmények egyénileg megháláltak neki egyet-mást az emberséges tetteiért. Meg kell azonban jegyeznem, hogy itt is hiányos az emlékezetem, mert egy darabig egy svábhegyi villában egy barátnőjének ilyenféle gyermeknevelő intézetében olyan directrice-féle is volt, hónapokon át. A barátnő családjával engem is megismertetett, úgyhogy ott is sokszor találkoztunk, az ő szobájában. Később, Erzsike halála után, az emlékverseket idegenek közül elsőnek (aki nem tartozott a szoros baráti körhöz) ez az asszony és öreg, irodalmilag nagyon művelt édesanyja hallotta.

Most már nem kellett segítenem Erzsikét, nem is tudtam volna. Egy-egy utazásunk most már közösben ment. Közös barátaink megszaporodtak, de azért tovább is titkolózni kellett. Odahaza hallgatólag tudomásul vehették a dolgokat, nyelnem természetesen nekem is kellett. Bandi megnősült, nem a szárszói Aranka húgát vette el, hanem egy újpesti lányt. Hosszú évekig megmaradt a rendőrségi állásban, és talán csak 54-ben bocsátották el mint főhadnagyot. Most az Egyesült Izzó tisztviselője és két gyermeke van, egy lány, akit a nagyanyja (Erzsike) imádott, a másodikat, a fiút már nem látta meg.

Közben meghalt Korzáti szabómester, Erzsike apja, meghalt öccse, aki tüdőbajos volt, és az édesanyja is. Az anyja nagyon régóta tisztában volt a kapcsolatunkkal, és irántam nem volt ellenséges.

Visszamenőleg: tíz vagy tizenkét évvel még előbb történhetett, hogy Erzsike néha rettentően elkeseredett, embergyűlölő lett, ami nála visszavonultságban és hallgatásban jelentkezett. Utólag azt hiszem, hogy ilyenkor közel állt öngyilkossági gondolatokhoz, tervekhez. Úgy rémlik, két ízben is elutazott vidékre, a Balaton mellé, parasztházban megszállt, és talán öt-hat nap múlva mégis visszajött. Ilyenkor írt távirati stílusú és tömörségű homályos naplóját csak jóval később (félév-másfél év múlva) mutatta meg nekem. Kietlen komorságon kívül aligha lehet egyebet megállapítani belőlük. A már említett és most Marianne-tól elhozandó levelek közt kell lenniök ilyen öngyilkosság-hangulat-alatti feljegyzéseknek. Egészen bizonyosra veszem, hogy legalább két ízben majdnem átlépte a szakadékot, amely alája nyílt. Utólag és elméletileg sokat beszéltünk is ezekről a dolgokról. Bandi házassága után az unokája nagyon nagy köteléket jelentett számára az élethez. Azért oly érthetetlen, hogy egy-két hónappal a második unoka születése előtt összeroppant.

Ezekben az 1945–50 közti években tehát anyagilag, mint mondtam, nem voltak nehézségei, sőt gondot inkább az adott neki, hogy amit munkával megszerzett, hogyan őrizze meg. E célból, és az ő kérésére, össze is hoztam olyan ismerőssel, akiben bíztam és aki gazdasági szakembernek tekinthető. Ez az ember talán húszezer forintját helyezte el valamilyen vállalkozásban, de a dolog semmi eredménnyel, sőt ráfizetéssel végződött. A pénz egy része elveszett. Erzsike egy kicsit rossznéven is vette tőlem, hogy miért voltam olyan tartózkodó a gazdasági dolgaiban és hogy viszont a társát néhány esetben miért mentegettem előtte ezeknek a földrengéses magángazdasági időknek egyes balsikerei miatt, amelyeket ő előírásszerű női logikátlansággal ítélt meg. (Eszpresszóba társult bele.)

Ezekben az években is úgy folyt a magánéletünk, ahogy már húsz éve. Együtt olvastunk, mindenfélére tanítani próbáltam, ami érdekelte, színházba is elvihettem néha, az Operával azonban már nem volt kapcsolatom.

Egyszer Tompa Kálmán dr. orvos barátom Hévízen nyaralván meghívott magával oda. A Keresztes nővérek panziójában szálltam meg az Erzsébet utcában és Erzsébetet is csakhamar lehívtam. A szomszéd szobában lakott, az apácákat nagyon könnyű volt rászedni, igen boldogok voltunk. Egy más alkalommal Radnai Béla, a „gyorsírókirály” keresett fel ugyanott, s ugyanakkor, amikor Erzsike. Meg kellett őket ismertetnem egymással. Akkoriban több verset írtam, a Válaszban megjelentek, egy pedig A huszonhatodik év első részének a harmadik darabja lett. Utólag azonban rendkívül elégedetlen vagyok magammal, a bátorságommal és az önzetlenségemmel.

Igen szerencsés néhány napunk volt Szárszón, Szemesen és Balatonőszödön, az utóbbi helyen a későbbi nagy pártüdülőben. Itt igazán kezünkre járt a szerencse a gondnok képében, akit azonban épp az ottlétünk alatt mozdítottak el az állásából. Őszödről távozva mentünk Szemesen özv. Szikláné Ilushoz, aki festőművész volt és villatulajdonos, és később egy gyenge, de egyetlen, így mégis becsülnivaló pasztellt készített Erzsikéről. Sziklánénak akkor Pesten is volt lakása, a budai hegyekben, szép villában, és nagy öröm volt, ha hozzá meghívást kaptunk, olyankor, amikor saját maga távol volt. Az otthoni lakása mégiscsak kényelmetlen volt egy kicsit Erzsikének, a sok gyerek gondozása és az ellenőrzés meg a zsivaj miatt.

Nem tudom, mennyit ugrok most át: egyenesen rátérek a végre. Amit már mondtam s most még mondok, azt a halál utáni valamelyik napon még azon frissiben leírtam, ennél a beszámolónál sokkal rövidebben Bandi számára, az utolsó délutánon, amelyet a Ráth György utcai lakásban Erzsike fiával s menyével töltöttem. S egy alkalommal, úgy rémlik, összeállítottam valami címsort azokról a versekről, amelyek köteteimben Erzsikéről szóltak, vagy ha kevéssé is, hozzá kapcsolódtak.

Tehát a vég: körülbelül két és fél hónappal a tragédia előtt kezdem. Erzsike ebben az időben rendkívül nyugtalan volt, valami kevés csillapítót is szedett, erős fejfájásai voltak és lelkileg nagyon zaklatottan viselkedett. Mindig ígérte, hogy majd nyugodtabb lesz. De állapota csak romlott. Mindenki előbb is csak kihasználta (alkalmazottak), most még jobban. Rengetegszer súlyosan meglopták, de ilyen alkalmazottat nem volt szíve egyszerűen kitenni. Utólag visszagondolva tizenöt-húsz apró jelet láttam a viselkedésében, ami mind egy célba mutatott, csak akkor még nem látszott a dolog rendszeressége. Még hagyatkozott is, de nem érthető módon. A Sziklánénál elkezdett ülést november végén váratlanul folytatni akarta, tudhatta, hogy én nagyon örültem neki. Eljártunk tehát Ilushoz, majd ő egyedül. A kép karácsony előtt készült el, négyszáz forintot fizetett érte, de nem tetszett neki; azt mondta, hogy nagyon könnyed és jókedvű az a jellem, idegen tőle. Engem „elméletileg” vallatni kezdett, hogy ebben az időben feleségül venném-e. Ez úgy hatott csak, mint valami játék. Egy angol írónő világsikerű regényét olvasta, címe az volt, hogy: Amber, borzongva mondott olyasmit, hogy lélekben rokonságot érez saját maga és a rettenetes szerelmi sorsú és karrierű főhősnő között. Én bizony hazulról hozott gúnyos vádakat említettem előtte: kétségbeesetten tiltakozott ellenük. „A gazember!…” mondta valakire, aki pletykázott, régi dolgokat, és megrendítő volt hallani hangjának reménytelen kétségbeesését, amikor azt mondta, hogy: „De hiszen mindent tudsz rólam, mindent elmondtam!” Én nem mondtam ellent neki, de utólag azt hiszem, hogy talán erősebben bátoríthattam volna annak elhívésére, hogy hiszek neki.

A Bandinak írt feljegyzés bizonyára jó sorát elmondja az utólag gyanússá vált jeleknek Erzsike magatartásában. (Talán beérkezett már a „változás” korába. Máday dr. is úgy vélte, hogy ez szintén közrejátszott a tragédiában.) Mi magunk az említett apróságok ellenére ekkoriban különlegesen jó és őszinte viszonyban voltunk. Igen gyakran eljártunk a Budavár kávéházba. […] Karácsony előtt is itt voltunk, s akkor egy volt nyomdatulajdonos barátomnak, aki meg volt szorulva tüzelőben, itt engedett át két köbméter hasábfát; az illető egészen elbűvöltnek látszott egyszerű szívélyességétől és közvetlenségétől. Máskor régi individuálpszichológus barátnővel együtt hívott meg ebédre a Budavárba, s utána fölmentünk őhozzá. (Itt jut eszembe, hogy főleg eleinte erős kapcsolatban állt a Jointtal, ami természetbeni élelmiszerjuttatásokat is jelentett.)

Én utoljára egy pénteki napon voltam nála. Nem találtam otthon, noha megbeszélt napon és órában mentem, igaz, hogy némi késéssel (negyven percessel), mert éppen akkor durva támadás ért egy kiadó akkori vezérigazgatójától (Franklin Kiadó). Feldúltan érkeztem hozzá, de csak a nevelőkisasszony vagy a cselédlány eresztett be, szokás szerint az ő szobájába. A szoba fűtetlen volt. S egyúttal arról értesültem, hogy az egyik nevelt gyerekkel baj történt: a nyilvános iskolából hazajövet a Délivasútnál az egyik fiú – ha jól emlékszem – kiesett a villamosból. Utólag kiderült, hogy csak kis karcolás érte, az első hír azonban agyrázkódásról tudott. Erzsike, aki az utolsó hónapokban az említetteken kívül azért is idegeskedett, mert a nevelési díjakat mind lejjebb szállították (noha még a Joint ővele nem szakított, pedig már minden magánintézettel), a hírre a kórházba rohant, ahova, mint hallotta, a fiút bevitték. Ezért nem találtam otthon. A hideg szoba ablakából a Ráth György utcára néztem le, rettentő izgalomban, saját magam miatt és az őt ért baleset miatt. Sehogy se jött azonban haza. Négy óra tájban fia, Bandi érkezett, akinek svábhegyi lakására az elmúlt napokban szerelték fel a telefont. Az a hír hozta le, hogy anyja öreg barátunknál, Máday tanárnál van már (a Petőfi Sándor utcában); idegösszeroppanást kapott, egyelőre nem fog hazajönni, Máday szanatóriumban helyezi el. Erre nem vártam rá tovább, hanem megegyeztem Bandival, hogy este fél kilenckor majd én is találkozom vele ott, ahol – a Fény eszpresszó környékén – ő beszélt meg randevút a remélt szanatóriumi elhelyezés utánra Mádayval, de már most igyekszem elcsípni még Erzsikét a tanárnál. A Petőfi Sándor utcából azonban ők már eltávoztak, Mádayné informált a külső jelekről, amelyek rosszra mutattak és a hallott tervekről. Délután öttől nyolcig Bernáth Auréléknál voltam fönn, de nem mondtam az ügyről semmit. Én ijedt voltam, rossz várakozások töltöttek el. Erzsike két hónapi előzetes idegessége íme most fenyegetővé vált. De nem tudhattam, hol van, hol lesz, fél kilenc volt az első terminus, amely tájékoztatót nyújthatott.

A randevú időpontjában a jelzett környék minden eszpresszóját és cukrászdáját, hármat vagy négyet, bejártam: Bandi és Máday sehol sem volt! Kilenc körül eszembe jutott az új telefon. A Gülbabából felhívtam a svábhegyi lakást és Bandi feleségétől, Icától megtudtam, hogy a beteg kissé megnyugodott, talán otthon is kezelhető egyelőre, mindenesetre nagy pihenő kell neki: jelenleg már a lakásán van. Erre taxin a Ráth György utcába siettem. Egynegyed tíz volt. A taxit nem küldtem el, tudván, hogy különlegesen megkéstem máris hazulról.

Erzsikénél ott volt Bandi. Tudniillik kissé korábban találkozott Mádayval a megbeszéltnél. Az éjszakát is az anyjánál töltötte. Bejelentett engem. Erzsike csak nehezen szánta rá magát, hogy fogadjon. Nem csókolt meg. Szörnyű volt a külseje: sápadt, üveges szemű, rögtön rendkívül megsoványodott az arca, nem beszélt, nem mozdult, csak nézett mereven maga elé. Vigaszul megjátszott könnyedséggel jósoltam javulást stb. Rendkívül izgatott voltam magam is, de azért a régebbi vidéki öngyilkossági menekülések lefolyása reményt adott, és pozitív elszántság nem fordult meg a fejemben. Erzsike csak annyit kért, hogy most két-három napig ne keressem fel, mert minden rendkívül idegesíti: amúgy is a legrosszabb idegállapotban volt és a déli villamosbaleset eltúlzott híre összeroppantotta. Az is fájt neki, hogy mit fognak majd a nevelői gondosságáról hinni a megbízói, hogy ilyesmi előfordult nála. Természetesen kérleltem (a helyzethez illő kímélettel) arra is, amire mindig, de mindent halkan és szomorúan elhárított, és én nem erőltettem. Elmondta, hogy Máday külön individuálpszichológus nevelőnőt szerződtetett holnaptól kezdve az intézet vezetésére, és hogy sohasem hagyják majd egyedül. Megint csak homlokcsók volt, amit elköszönésemkor megengedett, de emlékszem, milyen hosszan nézett utánam, dermedt szemeit meg se moccantva, az emeleti korlát mellől, ahova a szobájából kikísért. A belső folyosó aljáról még intettem neki, ő mozdulatlanul és száraz kétségbeeséssel nézett, már nem volt ezen a földön, de nem sejtettem.

Bizonyosra kell vennem, hogy ekkor már megrendezte környezetének félrevezetését és lassú eltávolítását. Már napokkal előbb úgy távozott el Bandiéktól, hogy minden szokásával ellentétben unokáját nem csókolta meg. Az én szelíd közeledésemet is ugyanezért hárította el. (Ugyanazokban a napokban engem elkísért az Árverési Csarnokba, a Lónyai utcába: Lócinak vettem egy karórát; ekkor hazamenet sajnos nem kísértem el a villamoson, amelyre a hídnál felült, pedig hívott! De hát fix időpontra vendégségbe kellett mennem…) Pontosan nem emlékszem utolsó, szintén pár nappal előbbi […] együttlétünkre, de azt tudom, hogy Erzsike rendkívül odaadó és felszabadult volt, még a szokottnál is jobban.

A többit már akkor is, amikor a tragédia történt, csak rekonstruálni lehetett. Erzsike sorba eltávolította további őreit is. Máday után és énutánam rávette Bandit, hogy másnap költözzék haza. Az individuálpszichológus-ápolónőt rávette, hogy ne háljon ott. A szakácsnőnek kimenőt adott éjszakára. Hogy ezeket az embereket mind megnyugtassa, megjátszotta az egészségeset, sőt a jókedvűt. Napközben mosolygott, egy keveset énekelt is a gyerekeknek, egyiket-másikat a térdén meglovagoltatta. Púderezkedett, kirúzsozta az ajkát, haját bodorította. Ilyen fogásokkal tévesztette meg a környezetét. Így ment ez szombaton egész nap, s estére elérte az eredményt: őreinek teljes megnyugtatását. Szombaton éjjel már egyedül maradt. Az utolsó éjszakán fölbonthatta a leveleinket és emlékeinket őrző kis koffert. De a levelek elolvasása, ha ugyan olvasta őket, már nem tartotta vissza a földön. A levelek közé beletette a későbbi A huszonhatodik év két első szonettjének a kéziratát, amelyet szépen lemásolva utolsó látogatásomkor, pénteken este adtam át neki; a két verset már ismerte, és különlegesen örült neki.

Ezen a szombatról vasárnapra virradó éjszakán a közelben vendégségben voltam, Németh Lászlóéknál házibálon, a Szilágyi Erzsébet fasorban. Feleségem csak 12 körül érkezett oda. Kevéssel előbb dr. Tompa. Utóbbi személyesen ismerte, nem titkoltam tehát az idegösszeroppanást és véleményét kértem. Lényegében jó megoldást várt. Én órákon át folyton át akartam szólni a Ráth György utcába, amit észrevétlenül megtehettem volna, de távolmaradási ígéretem visszatartott. Fél kettőkor mehettünk haza. Erzsike ebben az időben hurcolkodhatott ki a konyhába a gázcsap alá. Előzetesen luminált vett be, egy csésze alján másnap megtalálták a maradékát.

Másnap, vasárnap délelőtt (1950. február 12.) fél tizenegykor megszólalt a telefonunk, amely nálunk is újdonság volt. Lóci és a háztartási alkalmazott volt tanúja a bekövetkezett egyoldalú, de tulajdonképpen néma beszélgetésnek. Ica hívott fel, de sokáig csak zokogni tudott. Bejelentette a halált, és hogy a férje ott van. A dolgot senki sem értette. Ha igaz, hogy kővé lehet válni, hát azzá váltam; annál is inkább, mert lepleznem kellett az eseményt és érzelmeimet. Hiszen Lóci ágyban fekve reggelizett és úgy nézte érthetetlen viselkedésemet. A lány nem tette le kezéből a seprőt és a szemétlapátot. A szomszéd szobában volt a két Klára. Nekem Illyés Gyula barátommal volt megbeszélt találkozóm a Fényben. Visszamentem a fürdőszobába, borotválkozni kezdtem, ott már hangtalanul, de megállíthatatlanul dőlt szememből a könny. Fél perc múlva Lóci bejött hozzám: „Apu, történt valami?” – „Meghalt az az asszony, akivel a múltkor láttál, s akit huszonöt éven át szerettem.” – „Segíthetek bármiben?” – „Még nem tudom. Lehet, hogy helyettem kell majd intézned egyet-mást ott, ahova én talán nem mehetek. Anyádéknak egy szót se szólj.” Lóci kitűnően viselkedett, és jó érzéke, mellyel a néma telefonbeszélgetés mögött súlyos eseményt sejtett, kitűnőt ígért. Ebben a tekintetben nem is csalódtam benne.

Hazulról köszönés nélkül távoztam. Taxin a Ráth György utcába mentem. Kisebb házmesternői csődület a ház előtt már jelezte, hogy az eset publikus. Az idegen szemekből is látszott, hogy tudják, ki vagyok. Fent rendőr fogadott, de mint a család barátja, ott maradhattam a bizottság kiszállásáig. A gyerekek szobájának ajtaján ott volt egy kiakasztott tábla: „A gyerekeket ne költsék fel.” Bandi elmondta a körvonalakat. A házmesterné a csöndre és a nagy gázszagra figyelmes lett, rendőrrel betörették a konyhaajtót. Bandi nem akarta még egyszer látni a halottat, de én megnéztem. A gázcsap alatt két matracon feküdt, hálóingben, soványan, jobb kezét mintha a gázcsaphoz nyúlva érte volna a megmerevedés. A rendőr nem engedett egyedül a halottal. Amennyire az illem az idegen előtt megengedte, megnéztem szegénykének a testét és megsimogattam a homlokát. Aztán jött a halottkémi vizsgálat. Bandi rendőrhadnagyi állása elérte, hogy a boncolás elmaradt.

Innen siettem eredeti randevúmra, a Fénybe, barátomhoz, akinek telefonon már az utcáról elmondtam a halálesetet. Illyés Gyula most megkapta epikus folytatását és lezárását annak a történetnek, amelyről 1945 kora tavaszán a Baross utcai látogatással kapcsolatban beszéltem először neki. A huszonöt évről egy közeli kis cukrászdában mondtam el neki a beszámolómat.

Otthon nem szóltam. De heteken át szinte önkívületben voltam és folyton sírva fakadtam. Már az első ebéd alatt is. A többiek tehát észrevették, hogy valami komoly baj van. Szerencsére ráfoghattam különleges idegességemet a pár nappal azelőtti jelenetre a Franklin előszobájában. Úgy emlékszem, körülbelül nyolc nap múlva értesült a halálról Klára Mikesné és barátnők révén, akik észrevették a gyászhírt a Magyar Nemzetben és a Népszavában, amit a férj tétetett az újságba. Klára nagyon nemesen, nagyon emberien viselkedett, ahogyan tőle várható volt.

Akkorára már lezajlott a temetés. (Megemlítem, hogy az az idő nagyon dúlt volt: Farkas Ferenc barátunk nemrég próbált öngyilkos lenni, röviddel azután pedig sógorom, Mikes György vegyészmérnök halt meg hirtelenül.) A temetésre meghívtam Illyés Gyulát és Németh Lászlót. Nem tudtam ugyanis, hogyan fog viselkedni a szélesebb rokonság a gyászoló szeretővel szemben: sem egyedül állani, sem a gyászmenetbe vegyülni nem akartam. Taxin mentem a Farkasréti temetőbe. Virágomat a ravatalon Erzsike szívére tettem. Természetesen mindenki engem nézett. Voltak ott vagy hatvanan, nyolcvanan. Semmi zavaró körülmény nem történt. Vékes Ödön egy kanyarnál hátranézve intett és a rokonok közé hívott két barátom mellől. Sáros, esős, homályos délelőtt volt. A XIX/1. parcellában temették el.

A sírbatételről egy gazdasági barátunk fia csinált néhány felvételt, nem jókat, de mégis azok őrizték csak Erzsike földi tartózkodásának utolsó pillanatait. Ha nem adtam őket Bandinak, akkor úgy elrejtettem, hogy elveszettnek tekinthetők. Két barátom kissé lentebb és oldaltabb állt, a gyászszertartás után hozzájuk csatlakoztam.

Erzsike lakását rögtön kiigényelték. Bandiék néhány gyereket az anyjuk presztízse alapján még megtartottak évekig. A második unoka csakhamar megszületett. Bandi a levelezésünket Erzsikével nekem adta, én Marianne-hoz tettem őket letétbe, akihez néhányszor elmentem még rendezni a dolgokat, sőt Icának gépbe is próbáltam diktálni; de ez az utóbbi terv abbamaradt. Főképp azért maradt abba, mert amit huszonöt év alatt nem írtam meg, kerülni akarván a botrányos dolgokat, most fájdalmasan és viharosan kikívánkozott belőlem, vagyis siratóverseket kezdtem írni, egy-két hét múlva már mintegy véletlenül, utána pedig tudatosan. Rengeteg szonettet írtam, egy speciális rímelhelyezést választva, amelyet egyrészt konokul súlyosnak, másrészt ünnepélyesnek éreztem; a tercinák rímképe: a a a b b b. Ezek a versek lettek hónapokon át szinte a vigaszom és vezeklésem, noha szinte válogatás nélkül beszéltem és panaszkodtam majdnem mindenkinek, a gyerekeim kivételével. Már említettem, hogy Klára irántam nagyon nagy szeretettel, a halott iránt pedig elég igazságosan és néha majdnem szeretettel viselkedett. A versekről azt hittem, hogy több száz is lesz belőlük. De egy év múltán szinte erőszakosan abbahagytam őket. Száznál többet írtam, különféle helyzetekre visszagondolva és meglehetősen félretéve a szégyenkezést. Barátaim elég hamar látták ezeket a műveket, Tompa dr., Németh László és Illyés Gyula, akit azért hagytam most utolsónak, mert hozzá akartam fűzni a nevéhez, hogy ő másfél-két hónapon át 1950 nyárutóján és őszén napról-napra tanúja volt a sorozat frissen készülő új darabjainak.

***

Közben az óriási izgalmak 1951 őszén Tihanyban szívtrombózist idéztek elő (Illyés Gyulánál laktam ekkor), melyet lábon húztam ki, és csak két hónap múlva vittem dr. Haynal Imre elé. 1950 tavaszán (májusban vagy június elején) két ízben vért hánytam, s emiatt és egyéb körülmények furcsa találkozása folytán széles körökben elterjedt a halálhírem. (Ekkor jöttek fel Tihanyból „temetésemre” Illyés Gyuláék is.)

Egy-egy verset még évek múlva is írtam Erzsikéről, a sorozatot Klárának csak a Galyatetőn mutattam meg (1952-ben), a lányomnak és a fiamnak pedig csak az idén, amikor első darabjai nyilvánosságra kerültek, 1955-ben.