Szabó Lőrinc naplójegyzetei
(1926–1927)

A debreceni Nagyerdőben sétáltam, hasonlított egy kicsit a Hűvösvölgyhöz is, nagy népmulatság zsibongott köröttem. A mulatság már egészen kisvárosi jellegű volt: az úton mentem előre, az erdő félig parkos részén át, sok fa, tavaszi gyér zöldben, az utat derékszögben a nagy, félkörben futó kocsi – és autósétány metszi – ez teljesen a debreceni helynek felel meg – és a metszéspont körül tisztás, azon pedig vurstli. Rezesbanda, hajóhinta, csőcselék. Én diák vagyok, barátaimmal őgyelgünk, nagy darazsakat fogunk, egész gyűjteményre valót… Itt homályosodik a kép, régi jegyzeteim slágvortjait nem merem értelmezni, csak közlöm, úgy, ahogy akkor leírtam: … anyukáék vonaton haza, Zoltán bátyám előkerül, vonatlekésés, hazamegyek. Kávéház.

Azt már világosan tudom, hogy otthonunkat hatalmas, modern szállodának láttam, melynek földszintjén elegáns kávéház volt. Én később érkeztem haza, anyám és húgom már lefekvőben volt. Szobájuk egy folyosóra nyílt, amelynek berendezése és festése a debreceni református főgimnázium folyosóit juttatta eszembe. Anyám és húgom vetkőznek, én kimegyek a folyosóra, ott azonban nagyon érdekes dolgok történnek: a lakás-szálloda-gimnázium egyúttal nyilvánosház is, mindjárt a szomszéd szoba nyitva áll, az ajtón át látom, hogy mamák, akiknek fiai és lányai itt tanulnak, rendezgetik a díványokat. A rendezgetés eleinte olyanféle céllal történik, mintha konviktus készülne, mintha a szülők – csupa mama – berendeznék bentlakó gyermekeik számára a szobákat, szóval szülői gondosságból; később azonban kiderül, anélkül hogy bárki mondaná, hogy itt nyilvánosházat avatnak föl. Rengeteg fiú és lány mindenfelé, a bútortologatás lassan véget ér, de az izgalom változatlanul nagy, s csak akkor kezd enyhülni, amikor a nyitott ajtós szobákban összecsókolóznak a fiúk meg a lányok. Az ajtókat valaki parancsára kellett nyitva hagyni, mint az amerikai szállodákban, ha egy-egy szobában férfi és nő van együtt: az ajtónyitvahagyás kimondottan az erkölcsmegóvás érdekében történt. Az egész üzem parancsnokának, akit nem láttunk, elég volt önigazolásul ez a rendelkezés, azzal azonban, hogy micsoda tivornya folyik a diákok közt, senki nem törődött. A mamák sem, akik nyugodtan beszélgettek egymással annak a díványnak a szélén, amelyen lányuk és fiuk heverészett. Sőt szinte megkönnyebbülten mondták, hogy: – Hála istennek, ezzel már nekünk nem kell fáradnunk, ezt elvégzik a fiatalok. Szemérmetlenségérzés sehol sem mutatkozott, mindenki természetesnek érezte a történteket, én is, aki különben nagyon szerettem volna, de nem vettem részt a mulatságban. Jegyzetem azt mondja még, hogy veszekedés is történt, amelyben a Baltazár-fiú, a püspök fia, is részt vett. Erre részletesebben nem emlékszem.

Világosan emlékszem azonban arra, hogy e bordélyfolyosókon egyszerre csak megszólaltak a csengők, a szerelem abbahagyódott, a mamák eltűntek, s mindenki sietett a nagy, szép, világos tantermekbe. A tantermek egymás mellett voltak a folyosó jobb oldalán, szemben, a bal oldalon sorban vonuló lakószoba-sorral. A tanítás nem volt normális, és valahogyan a Károlyi-forradalom hangulata ülte meg a tanárokat és diákokat.

Jegyzetem szerint valami történt óra előtt velem a tanári szobában. Hogy mi, azt már nem tudom.

Kezdődik az óra. Az első: vallástan. Régi tanárom, S. Szabó József jön be. Azt mondja:

– Kedves fiaim, ezen az órán Kodolányi János forradalmi írásaival fogunk foglalkozni.

Előadására nem emlékszem. A tanár aztán feleltetett. Éreztem, hogy engem szólít fel, drukkoltam, de egész másképp, mint a valóságban: éreztem, hogy forradalmiasan lehet felelni, akármit, s hogy ezután minden könnyű lesz a gimnáziumban, tehát inkább csak az új feleltetési rendszer ismeretlenségének izgalmáról beszélhetek. A tanár lassan, szótagolva szólít:

– Sza… ból… – mondja, én félig fölemelkedem a padból, hiszen nyilván az én nevemet fogja kiejteni. De váratlanul másképp folytatja:

– …cska Mihály!

Csodálkozom, hogy Szabolcska közöttünk tanul, az öreg ember, de a különösséget, mint eddig is mindenben, a forradalmas viszonyokkal magyarázom.

A tanár azt kérdezi, hogy kis vagy nagy i-vel kell-e írni az isten szót.

Szabolcska: Nagy i-vel.

Tanár: Nem, fiam. Ezentúl kis i-vel fogjuk írni. Mégpedig azért, mert az isten újabban elveszítette tekintélye legnagyobb részét, s minthogy ő a végtelen igazság, saját igazságossága követeli meg, hogy ezentúl kevésbé becsüljük meg. Az isten egyenlő mértékkel mér mindenki felé, önmaga felé is: éppen az isteniségének egyik bizonyítéka. Különben is, sok változás történt az égben, olyasmi, ami eddig sose fordult elő: az úristen éhes, enni kell adnunk neki. Az isten betegsége az egész világ gyöngülését jelenti, az isten-probléma a legaktuálisabb politikai és társadalmi probléma, az isten halála vagy meggyógyulása beláthatatlan következményekkel járhat. Nekünk, akik hiszünk őbenne, nem szabad elhagynunk őt rossz megpróbáltatásai idején sem. Nagyon izgatott vagyok, menjünk le mindnyájan a kávéházba, a pesti lapokban megkapjuk a legfrissebb távirati híreket az isten hogylétéről.

Én világosan azt éreztem, hogy ezentúl az istent a reformátusok úgy fogják kezelni, mint egy főpápát, akit választani lehet és kell, aki nagyrészt emberjellegű, és aki éppúgy meghal, mint az emberek. A világ pápája az isten, rettenetes nagy úr, de halandó, csakhogy egy-egy isten így is százezer évig él. Az emberiség eddig tökéletlenül fogta fel, mert csak most, épp a mi időnkben, következett be az első isten-haldoklás. Ezentúl az isten tulajdonképpen közelebb lesz az emberi megértéshez, egyszerre érthető lesz minden eddigi érthetetlen teológiai kérdés, a vallások egyesülnek, megmarad a római pápa, de a világ fölött a reformátusok évezredekig élő világ-pápája fog uralkodni. Ez a gondolat nagy megelégedéssel töltött el, úgy éreztem, tanúja vagyok a világ- és szellemtörténet legnagyobb eseményének, az isten-krízisnek, és izgatottan siettem le a kávéházba. Többi diáktársamat nem érdekelte a vallástanár bejelentése, szétszóródtak, csak én és S. Szabó József mentünk az újságokért. Tényleg: úgy aggódtam az istenért, mintha testi apám volna beteg, s tanakodtam magamban, tudok-e vinni valami táplálékot neki, én, aki eddig istentagadó voltam, valami táplálékot, amitől erőre kapjon.

A kávéház vigécekkel volt tele, tökéletes mása volt a pozsonyi Carlton-nak. Egy sötétes sarokban kaptunk csak asztalt. Jelen volt egy újságíró ismerősöm, Béber Laci, ő mondta el, hogy a reggeli lapok bő tudósításokban számolnak be az isten orvosainak óránkint kiadott jelentéseiről. A lapok csakugyan sokat írtak, kolumnákon méltatták annak az eseménynek a jelentőségét, hogy az emberiségnek végre, annyi évszázad és évezred költői találgatásai után, sikerült érintkezésbe lépni a Legnagyobb Úrral. Pont azt fejtették ki, amit én sejtettem és mondogattam magamnak, de valahogyan nem hittem őszinteségüknek, és bosszantott az ügy szenzációs kezelése. Tudniillik – zsörtöltem –, nem volna szabad ekkora lármát csapni, ez tiszteletlenség és kíméletlenség, hiszen a beteg jelenlétében csöndesen kell viselkedni. Valahogy az egész világ az isten klinikája lett számomra. A kávéházi vigécek egyáltalán nem törődtek az esettel, a világ végét rebesgették, s ezért még vadabbul kötötték üzleteiket, félvén, nem lesz már idejük eleget összenyerni, a legnagyobb rész azonban kacsának minősítette az eseményt. Undorodva néztem őket, forgattam a lapokat, egy képeslapban óriási illusztrációt láttam meg: a lap fotóriporterének sikerült lefényképeznie a Sátánt, amint szikár toronylábaival a Föld fölött áll, és őrültséget vet szanaszét. Ez az illusztráció nagyon hasonlított egy Félicien Rops-képhez, de nagyon hatott rám; jól sikerült, impozáns hatású természetfölvételnek tekintettem, s természetesnek találtam, hogy ezentúl nemcsak alkonyatot, vihart, jégesőpusztítást lehet lefotografálni, hanem ilyesmit is, hiszen az emberiség előtt megnyílt, realizálódott a jó és a rossz túlvilág egyformán.

Tanárom eltűnt mellőlem, s én az ablakon át láttam, hogy az utca képe teljesen megváltozott, a föld tömör felhőszerű anyagból van, fehér és világoskék a színe, s mindenki megy és csomagokat cipel, végtelen karaván, egy cél felé, s az út vége ismeretlen magasságba hajlik föl. Kitaláltam, hogy ezek mind az istenhez mennek, mind ennivalót visznek neki, s egyszerre nagy megvilágosodást éreztem magamban: cinket kell szállítanom az istennek, attól fog jóllakni és meggyógyulni!

És már mentem is, a kávéház üveggé változott előttem, aztán levegővé, áthatoltam lengő-átlátszó falain, kezem egy targonca két nyelét tolta, s a targonca tele volt cinkkel. Nehéz volt, ezüstös, törmelékes, helyenkint piszkos ez a sok cink, s én hamarabb ott szerettem volna lenni, mint a többiek. Ösztönösen éreztem, hogy hol van az isten lakása. Messze fönt az égben. Hogy gyorsan odaérjek, s megspóroljam a kanyargós földi utat, fogtam egy szál deszkát, amely ott hevert az út szélén, és egyik végét a földhöz támasztottam, a másikat egy csillaghoz. A deszka nőni kezdett, elérte a csillagot, megtámaszkodott, s én elindultam.

A csillag akkora test lehetett, mint egy kunyhó, kör, illetve gömb alakú, a felszíne olyan, mint amilyennek holdtérképek alapján a holdat képzeljük. Alattam volt a Föld, kis csillag, irtózatos mélységben, lengett és pislogott, mint egy kis lámpa. A deszkát ekkor fölhúztam és átfektettem, most már vízszintesen, a legközelebbi csillagra. Megindultam a nehéz cinkes-furikkal a vékony deszkaszálon, nem szédültem, pedig rendesen könnyen szédülök. A deszka hajlott, ringott, körös-körül rettenetes éjszaka, alattam a fekete világűr: éreztem, hogy fenséges helyen járok, ahol ember még sose járt. Valami sürgetett, hogy siessek, mert késő lesz. Izzadtam a fáradtságtól, éreztem a világűr hidegét, féltem, hogy tüdőgyulladást kapok. Az út sokáig tartott. Igen: a deszka foszforeszkált mindig előttem, s foszforeszkáltak a csillagok is, úgyhogy néha kivehettem a sötét környezetből valamit, egy-egy falat, megvillanó gyöngyházragyogásban, vagy inkább csak síkot, köd- és levegőbástyákat. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy a világ zsinórpadlásán járok, mint kötéltáncos. Lezuhanástól sose féltem. Egyszer egy hang szólt hozzám: azt kérdezte, hogy kell-e az istennek ólom. Nem kell, feleltem, csak sörét, azt pedig én is viszek.

Az utolsó csillag óriási test lehetett, messziről láttam tüzei fehér derengését, és csak nagyon kevés vöröset. Olyan volt az egész, mint egy éj szakai gyártelep. Betonépületek, nem is túl magasak a szélességükhöz képest, szürke csillogás mindenfelé, s az utakon szürke, meleg hamu és barna salak. Deszkám balra elgörbült, kiszélesedett, s mint holdfehér fény-országút kanyarodott az isten-üzemek kapuja elé.

Most már közelről láttam a betonépületeket. Ahová nekem mennem kellett, ott a kapu fölé nagy vasbetűkkel föl volt írva, hogy: ISTEN! S egyszerre testi erővel rettenetesen megragadott egy érzés: az istenség közelének érzése. Valaki mondta is ezt a frázist: istenség közele; s én még csodálkoztam: hogy lehet ilyen igaz és erős érzés a frázis? vagy nem frázis ez a megjelölés? vagy nem számít a gyönge kifejezés a valósággal szemben? Ezen tanakodtam egy pillanatig, közben rohantam targoncámmal, s bekanyarodtam a kapun.

Óriási raktárba értem. Olyan volt, mintha a Keleti pályaudvar csarnoka volna, üresen, és sokkal nagyobb kiadásban. Ablakai gyárablakok. Lámpa sehol, de a betonfalak szürkén világítanak, maguktól, belülről. Nagyon józan, kiábrándító helyiség. Néhány ember járt-kelt előttem, köztük két ismerős nő meg egy ismerős férfi. Integettek, hogy siessek. De én nem tudtam továbbmenni. Erre a férfi elém lépett és vezetett, mindig a fal mentén, a csarnok közepéig, derékszögben kanyarogva. És észrevettem, hogy a nagy csarnok földje tele van megolvadt, izzó, ezüstszürkén világító cinkkel, körülbelül métermagasan. Nem volt semmiféle edényben vagy formában ez a forró öntvény, és eleinte nagyon féltem, hogy szétfolyik és agyonéget. Mert csak méternyi széles, derékszögben vágott utak futottak az izzó anyagban, a fal mentén, s itt-ott keresztben és hosszában, mint a római légiók táboraiban. Az utak mellett, mintha késsel vágták volna le, puhán, lüktetve, és nagyon élesen ragyogott az olvadt, sűrű cink. Értelmetlennek találtam az egészet. De követtem a vezetőt, aki bevitt a csarnok közepére, s megmondta, hova fordítsam furikom rakományát. Nagyon fáradt voltam már, szerettem volna érdeklődni az istenről, hogy hol van és hogy van, de éreztem, hogy jó helyen járok, majd megtudom magától a többit. A szürkeség egyre nyomasztóbb és homályosabb lett, talán elájultam, vagy elaludtam, állva, s a kép lassan szétfoszlott és nyugodt, színtelen, üres álommal folytatódott.

Hanyatt feküdtem, aludtam, álmomban nem voltam jelen az álmodott tájon, inkább valahogy láthatatlanul észleltem eleinte a körülöttem szürkén ringó vidéket s a lassankint előmerülő embereket. Az első ismerős, akit megismertem, A úr, már határozott tájban foglalt helyet: az újtátrafüredi Palace-szanatórium északi frontjának keleti sarkán állt, balra a nagy, havas csúcsok, jobbra a szélesen ereszkedő poprádi völgy. Minden szín szürke, a töredékes képeket azonban még összetartja valami ködszerű gomolygás,

majd

A úr a sarkon, jobbra, verset ír, rögtönöz, hangosan s kissé énekelve mondja a már megírt sorokat

hallom, a témát magyarázza: öcsém lakodalmára írok ódát, s a gazdag hozományt dicsőítem ó-görög karénekek metrumában,

egyszerre új alak lép elő, B úr, szürke ruhában, idősebb ember, akinek A magyarázza a jonicus a minore nevű verslábat, ujjával a szürke levegőbe írja: két rövid – két hosszú így hangzik például:

dúdolás:

taratamtam, taratamtam… szeretettel, szeretettel…

valahogyan, anélkül, hogy bármit is tennék, e pillanatban láthatóvá válok, a szanatórium portáléja előtt állok,

keresztben

balról jobb felé,

elmegy előttem A úr felesége,

visszanéz rám, nevet, int, én nagyon piszkosnak találom, idegesít, kellemetlenül, a szoknyája ringása, hátulról befelé csapó-faroló ringás, a nő lábain halina, és ez az asszony azt mondja:

– Nézd csak, Lőrinc, a szerelmedet!

és kinyújtja és félkörben jobbra vezeti a karját. A kar szinte lekaszálja a szanatórium óriási épületét, zajtalanul összeomlik a nagy palota, én szemmel követem az iránt, amit mutat,

körben,

előttem

almafa

áll

 

egy

kertben.

nagyon lassú másodpercek telnek el, a levegő s az egész táj ezüst- és almazöldszínű, balra tőlem tornácos vidéki ház, olyan, mint papnagybátyám tiszabecsi parókiája volt az udvar felől nézve, az almafa is ugyanott áll, ugyanúgy görbül, teljesen azonos fa a tiszabecsivel,

félig a hátam mögött,

még balrább,

pirosterítős

asztalnál

emberek

csodálkozva meglátom azt a nőt, akit A úr felesége a szeretőmnek jelölt meg:

– Nem ismerem! – mondom,

felhajtja a szoknyáját kezét le-lenyújtja mindig egy-egy piros tulipánbimbót szakít le láthatatlan tulipánbokrok tetejéről és

a bimbókat

alul

magába

minden mozdulatától jobban és jobban fáradok, pedig semmi nemi élvezetem nincs.

A baloldali piros asztal mellől

a fa alá, és

így szól hozzám: – Én megmentelek!… Szavára az ismeretlen szerető eltűnik, helyén a fán C úr ül, egyszerre mellékerülök én is, ölembe veszem, szembefordítva magammal, ő elöl kigombol, simogat, erősödő nemi izgalmat érzek, magát is kigombolja, magábahúz,

– Én nem vagyok homoszexuális hajlamú,

súgom neki, a többiek néznek, természetesnek találják, amit csinálunk, érzem a férfi csupasz testét, mozgok, de nem tudok belehatolni, nem undorodom, mintha csak próbának, tudományos kísérletnek tekinteném tettünket, érzem, hogy az agyam és lelkem jéghideg, testem azonban nem tudja kizárni magából a gyönyört, de mégsem sikerül, ő is próbál belém jönni, hiába,          és szétválunk,

– Nekünk nem lehet – mondjuk egyszerre egymásnak,

az egész kép lassan hullámzani kezd, a szürkeség elolvad, valahonnan hullámtestű, hullámpuhaságú lánytestek úsznak elő, alig lehet egyiket megkülönböztetni a másiktól összevissza rózsaszínű a világ: most veszem észre, hogy eddig reggeli szürkület volt          piros és- arany tűz izzik át valami tengerfenékszerű táj légnemű, légszerű víztömegein, nagyon jól érzem magamat,

édes melegség

a fény folyton erősödik

egész testemet csókolják a nők

nagyon jól érzem magamat még mindig, de komoly vagyok, csaknem szomorú, teljesen csöndes, szótlan, nem mozdulok csak a víz ringat egy rettenetes-forró csók vesz a szájába némán dübörgő vörösség kimondhatatlanul élesen izzani kezd, szemem megsiketül, fülem megvakul, mégis látok és hallok, csókolnak a fehértestű hullámok, egyszerre a nők is lángpirosakká válnak, még látom, hogy EGYSZERRE MINDEN OLDALRÓL VAKÍTÓ TŰZBEN FÖLKÉL A NAP, s a legforróbb, legizzóbb lángolás egy pillanat alatt nyomtalanul, a testi kielégülés megadása nélkül eltűnik. Nyugodtan, tisztán, hűvösen alszom tovább. Érzem a hűvösséget, és érzem, hogy alszom.

Olyan hihetetlenül el vagyok keseredve, s annyira nem tudok segíteni magamon, hogy hazajöttem a kávéházból, s leültem az írógép elé beszélgetni egy kicsit. Talán ez segít. De miért segítene?

Én teljesen tönkrementem. Már nem is restellem megvallani. Nem érdekel semmi, ami érdekelne, azt meg soha el nem érem. Nem bírom kivárni. Pedig mohóság sincs bennem – inkább csak azért nem bírok bízni és várni, mert már minden reményem föloldódott valami mocskos és szégyenteljes tehetetlenségben. Én nem való vagyok semmire, nem kellek senkinek, magam ellen való erőszak minden nap, amit leélek.

Tulajdonképpen végrendeletet kéne írnom, de nincs miről. Állandó bennem a halálfélelem és a halálvágy. Pihenni szeretnék. Azt se tudom, mit kipihenni. A testi és szellemi semmittevést, ami legfájdalmasabb. Rettentően züllöttnek érzem magamat. Hazugság minden percem és tettem.

Hazugság, mert nem tudom szívvel csinálni. Mondtam már, hogy semmi sem érdekel. Hétfőn elkezdtem írni valamit, egy verset, csöndes kétségbeesésemet: mert ennek kifejezése is visszaadná erőmet egy időre. Ma szombat van, és eddig nem jutottam hozzá, hogy folytassam. Akkor azt hittem, megvan a vers. Csak a fele volt tényleg készen, s ma este kiderült, hogy nem tudom folytatni. Így van ez mindig mostanában velem. Talán azért nem bírok dolgozni, mert fáradt vagyok. Igen, ezért. De mi lehet ez az egészen különleges ernyedtség? Akárhogyan van, nem ott jár az eszem a munkán, hanem a reménytelenségemen. Vagy csak az eszem jár ott kényszeredetten, s minduntalan elszórakozik. Ismerem már magamat, sokszor úgy félek előre a sikertelen munka elkezdésétől, hogy az már maga kész vereség. Eljár az eszem mindenfelé, de ez a csavargása egyáltalán nem termékeny érdeklődés vagy kíváncsiság. Mintha megőrültem volna, és tudnám! Rettenetes így élni.

Ugyanígy vagyok egyéb tetteimmel. Ha lakásról vagy akármi másról van szó, ha tenni kell valamit – úgy érzem, hogy azt nem én teszem, fölösleges bármit mozdulni, hiúság és szamárság minden kezdeményezés és akarat. Mert nem azt kéne tenni, amit teszünk, nem azon kéne segíteni, amin segíteni próbálunk, hanem valami egészen máson, gyökeresebben. A lakás nekem nem ügyem, semmi sem az én ügyem: egész komolyan és nagyon szégyenkezve írom ezt. Mindamellett tudom, hogy az én ügyemnek is kell tekintenem mindezeket, s ez a tudat állandó szemrehányással gyötör. A szemrehányásnak meg megint csak újabb rossz az eredménye, újabb keserűség, mert igazat adok mindenkinek magamon kívül. Mindenki rendesebb és komolyabb ember, mint én, s én nem érzem jól magamat rendetlenségeimben: ez a baj. Az a baj, hogy én nagyon is vágyom tisztességes, erkölcsös ember lenni, de sem az nem vagyok, sem bohém (ha úgy tetszik: gazember), hanem szenvedő, magakínzó, szerencsétlen s minden tiltakozásom ellenére nagyon is keresztényi ösztönű bűnös. Újabban már a lelkifurdalásaimban is különleges élvezetet találok, s nem tudom, mire, de valahogy vezeklésnek érzem lézengő életemet. De ez már nem tartozik ide.

A lényeg az, hogy teljesen kimerített az utolsó esztendő. Minden dacom meghajolt, minden reményem elment, minden keserűségem elvesztette az erejét. Ez volt az utolsó, az aktivitás végső csődje nálam, s ezzel lehet kapcsolatban az, amit az imént keresztényiesnek mondottam. És ebben az állandó kétségbeesésben, amely már nem is tud harsány és impozáns lenni, mégis tettem és teszek sok mindent. Egy keveset – mindig csak véletlenül, isten csudájára! – dolgoztam is, csináltam a lapot, pénzt szereztem, de olyan hit nélkül, ahogyan még soha semmit se tettem. Minek nekem az a Pandora? Minek nekem az a rengeteg pénz? Minek most a lakás? Én már rég meghaltam, üveg alatt van számomra az élet, senkivel és semmivel nincs lelkes kapcsolatom, úgy lézengek tények és eszmék között, mint a kísértet, aki nem tud holta után sem elszakadni attól a helytől, ahol élt.

Ez is lelkiismeretlenség, ugye, hiszen feleségem és kislányom van. Hát lelkiismeretlenség, jól van, de mit tegyek? Letagadjam? Úgyse tudnám. S különben is én teljesen tisztában vagyok ezzel a lelkiismeretlenséggel: én szenvedek miatta. Ki más? Hiszen megcsinálok gépiesen akármit, nem haltunk éhen, a lakás is épül… De, mondom, nincs ott a lelkem semmi tettemben. Valahol valami nagy megalázottság legfenekén élek én, s mindig mélyebbre kerülök.

Legállandóbb érzésem az – írtam már –, hogy nem élek. Csak testileg vagyok itt, tévedésből. Minden napom búcsú. Nem akarok én öngyilkos lenni, azonban félek valami rohamtól. Mindig félek. Mert szeretnék élni. Nem nagy életre gondolok, ó, kiábrándultam én már régen a gyors és tüneményes életmeghódítás romantikájából!, hanem egyszerűen egy kis nyugalomra, rendezettségre. Ha megvolna, még dolgoznék nagyon sokat. Bízom magamban, képességeimben, jobban, mint valaha. De nem erről van szó, hanem a tehetség pénzzé tevéséről. A hajszát nem bírom. Egészen rövid időkre sikerült csak kitartónak lennem, régen is így volt ez nálam: egy rohamra vagy sehogy. A vereség elveszi minden energiámat, s már nagyon régen csak vereség és megalázás ér. Nem ismerek magamra. Nem hittem volna soha, hogy ennyit elbírok, ennyi gyötrődést. Csodálkozom, hogy milyen makacs a legnyomorultabb életakarat is. Bennem igazán a nyomorúságos élet akar valamit, mert én ugyan képtelen vagyok rá. Fáradt vagyok én mindenre, alkalmatlan az életre, és mégis élni kell. Még a hadsereg is kegyelmesebb az életnél: akit untauglichnak talál, azt szélnek engedi, az élet pedig robotoltatja az alkalmatlanokat is.

Gondoltam már, hogy ez a rettenetes kánikula az oka tespedtségemnek. Biztosan hozzájárul ez is munkaképtelenségemhez, de szó sincs róla, hogy csak a nyár volna, a városi nyár, e fáradtság oka. Mindig éreztem én ezt az életből kikapcsolódást és elfáradást, csak épp soha ilyen erősen.

Mi segítene rajtam? Átmenetileg pénz, véglegesen valami biztonság érzése. Kis lélegzetvétel is jó, de talán még jobb lett volna, ha nem segített volna rajtam barátság és előleg. A segítség úgyis semmi volt a szükséghez képest. Viszont már körülbelül nem élnék. Ez hiányzik a meghaláshoz, ez a kis lökés, amire nekem nincs erőm, de van minden elsejének: háromnapi eredménytelen pénz utáni nyargalás. Vagy még annyi se kellene hozzá. Egyszer már töltöttem egy estét eredménytelen kölcsönkereséssel: azt hiszem, ártott az idegeimnek egyesztendőnyit. Annyira kell nekem már a nyugalom, hogy ha más választás nincs, szívesen veszem a halálét is. Hónapok óta az a kényszerképzetem, hogy meg fogom ölni a kis Klárát és magamat. Csak épp nem sietős az ügy. Még bírom valahogy gyötrődésemet mások tönkretevése nélkül. S talán még én se mentem egészen tönkre, hiszen észlelem világos öntudattal a tüneteket. Nem, még nem vagyok csak az utolsó előtti állomásnak, az apátiának a küszöbén. Csak a küszöbén. S szégyenkezésem is zárt körben mer még csak jelentkezni: ez is jó jel. Még teszek egyet-mást a látszatért, a jövőért. De nagyon nehezen megy már ez is, nagyon hideg már bennem a büszkeség, nagyon élettelen.

Azt, hogy „mivel tartozom a családomnak”, nem sikerült tisztáznom magammal. Sajnálom Klárát is meg a gyereket is. A gyerekkel mindenesetre rendelkezem. Klára talán megélhet. A kicsit nem bíznám senkire, nem tudom még a gondolatát sem elviselni annak, hogy nem láthatom önállóvá való fejlődését. Nagyon szeretném, ha élne, de biztosabb érzésem az, hogy sok rossztól szabadítom meg, ha esetleg magammal viszem. E pillanatban nem is olyan idegen tőlem az öngyilkosság gondolata, mint eddig hittem. Valószínűleg nincs igazuk azoknak, akik pillanatnyi elmezavart emlegetnek az öngyilkosoknál. Ellenkezőleg: hűvösen és józanul lehet csak meglátni a teljes reménytelenséget. Aki megőrül, az már boldogabb nálam, az már nyugodtan életben maradhat. Aki megőrült, nem tud magáról: miért tudná tehát, hogy jobb nem élnie?

Egyébként változatlanul azt hiszem, hogy élni kell, és élni nagyszerű és csodálatos, és a halál valami buta semmiség. Élni, istenem! De nem így!

Nem tartozom én semmivel a családomnak. Tudom, hogy e miatt a felfogásom miatt majdnem mindenki elítélne, mégis így áll a dolog. Én eltartottam őket, amíg tudtam. A feleségem nem szeretheti jobban a kicsit nálam, noha ő szülte. Mondjuk: teste-lelke kettőnké felesben. De csak volt! Hol van már az a test, amit a gyerek az anyja testéből kapott! Rég kicserélődött már, átalakult, megsemmisült. Ami ma az a gyerek, az olyan hús és tudás, ami az én keresetemből épült ki, az én életemen alapul. Az anyja gondossága is. A puszta szeretet és érzés nem tart életben senkit, nem növel négy és fél évesre senkit. Az a gyerek jobban enyém, mint az anyjáé. Egy bogarat sem tudnék halálra éheztetni, de már sokat eltapostam anélkül, hogy érzelegtem volna mellé. Egy pillanat alatt meghalni megváltás bizonyos esetekben. Én tartozom neki azzal, igen, azzal tartozom, hogy nem hagyom egyedül.

Persze az első az, hogy életben maradjunk mindnyájan, amíg csak bírom. Ezzel is tartozom nekik, de ezt semminek tekintem. Általában kívánatos élni, speciálisan nem. Mit számít az én halálom meg a gyereké, ha az életem senkinek sem volt fontos? Szemtelenség megítéléseket fűzni öngyilkosok halálához. Kinek mi köze hozzá? Sokkal kevésbé privát ügyeknél tisztelik az egyéni akaratot, s ebben a dologban mernek ítélkezni? Ki tudja mindazt, ami valakit halálba kerget? Hisz én se tudom-látom tisztán magamat!

Tulajdonképpen nagyon mulatságosnak találhatnám, hogy hányféle emberrel hányféle ügyben beszélek én nap nap után, milyen helyekre járok, milyen idegen problémákkal törődöm, amikor mindehhez semmi közöm nincs. Semmi közöm! Úgy látszik talán, mintha érdekelne ez is meg az is, pedig érdekli a fenét! Részt veszek tervezgetésekben, cselekedetekben, diszponálok hónapokra előre, s végzek haszontalanságokat mindennap: s közben bennem lakik valósággal a halál. Titokban remélem ugyan, hogy kifüstölöm még magamból, de nem zárkózhatom el a tény tudomásulvétele elől: nekem senki és semmi nem fontos igazán, hazugság minden részvételem mindenben, és szinte nevetni szeretnék néha az emberek szemébe, hogy ti szerencsétlenek, ti nem is tudjátok, mennyire becsaplak benneteket! Nem is tudjátok, nem is sejtitek, hogy én már a túlvilágon vagyok, csak játszom az élőt és érdeklődő barátot! – Máskor meg végtelenül rosszul esik, hogy mindezt egyik sem veszi észre. S akár így van, akár amúgy, minden körülmények között nagyon megvisel ez a szörnyű játék.

De hogy is várhatnék megértést valakitől?! Mit tudhatom én, nem játszik-e más is, és milyen mértékben, éppoly keservesen a halállal, mint én? Hátha a többieknél is mesterségesen kierőszakolt gesztus az élet? És miért megértést várjak? Mit ér a megértés? Én például teljesen megértem és jogosultnak találom unott kétségbeesésemet, mégsem érek vele semmit. Ha más megért vagy nem ért meg, egyre megy: marad minden a régiben.

Megbántam a házasságomat? Meg, rettenetesen. Ilyen szamárságot csak tapasztalatlan fiatalságában szabad elkövetnie az embernek. Akinek van rá pénze, annak nem szamárság. Legalábbis nem az abból a szempontból, amiből én nézem most a dolgokat. Én a felelősséget érzem, s rettenetesnek tartom, hogy nem tudok eleget tenni kötelezettségeimnek. S ezen nem változtatnék azzal, hogy ha megszöknék tőlük, vagy elválnék. (Ehhez is pénz kellene, mellékesen mondva.) Megbánásom, úgy hiszem, nem személyi természetű, nem Klára miatt való. Inkább onnan ered, hogy szégyellem magamat: szóval megint csak a felelősség kérdésénél tartunk. Különben ez a megbánás éppoly kevéssé fontos nekem, mint az előbb tárgyalt megértés.

Fontosnak egyedül az én kimerültségem és idegességem fontos. Fáradt vagyok, tehetetlen vagyok, meghaltam. Nincs pénz. Munka nem kell. Ha kéne, akkor se tudnék dolgozni. Ha kéne, és tudnék, akkor se fizetnének érte eleget. Nem bírok rendszerességet teremteni pénzügyi zűrzavaromban. Nem tudok másra gondolni, mint a cifra nyomorúságra. Micsoda cifra nyomorúság nekem a házasélet! Micsoda fölösleges dísz a büszkeség és becsület! Micsoda akadály tudás és tehetség! És mindezt megelőzve: mily szerencsétlen ez az én kimondhatatlan érzékenységem, amely állandóan megbénít! Hogy megbénít egyetlen szó, s mily kiszámíthatatlan e bénulás sok és sokféle törvénye!

Valami feledtető kellene. S legjobb az volna, amitől leginkább irtózom, mindent elfelejteni, elintézni, meghalni. Mily régóta vágyom már erre, s mily hosszú az út a halálig! Sajnálok mindent, sajnálok mindenkit.

Mit ér mindez?

Szeretnék és tudnék írni nagyon sokat, de nem érek rá a pénztelenségtől, ha meg ráérek, akkor szétmállaszt minden témát kezemben a fásultság.

Megyek aludni.