Levelek
(1921–1926)

1.

Kedves Klára!

Bocsásson meg, hogy nem jöhetek el vacsora után. A dolog úgy alakult, hogy Babitsékkal közösen kell vacsoráznom, Komjáthyval együtt; épp ezért jöttem hamarább, de sajnos hiába.

A múlt pénteki terv megvalósult, megcsináltuk dr. Varróval a szerződést a Babits-könyvre vonatkozólag. Egész kis előleget kértem, majd még kérek valahogy, az a pénz meg csak hadd maradjon ott; karácsonykor jobban fog esni. Ennek a munkácskának különösmód örülök. –

Engedje meg, hogy csütörtökön de. 10 körül felkeressem a könyvtárban.

Kezét csókolja

Sz. Lőrinc

2.

K. Lőrinc!

Miután magánál alakulhat úgy, hogy „kell” velem megbeszélt programján változtatnia – én nem várom többé. Természetesen meg vagyok győződve arról, hogy a mai vacsora magára nézve életbevágóan fontos volt. Kell is, ha az ember mindig a rá nézve fontosabbat tudja csinálni. Örülök, ha Varróval sikerült egy szerződést megkötnie. Annak pedig különösképpen örülök, ha olyan munkán dolgozhat, amit kedvvel csinál. Csak látnám most már, hogy teljes erővel, jókedvvel, sokat dolgozik.

Klára

3.

Kedves Klárika,

a Táltos adott 1350 K-t, hogy kifizessem a két könyvespolcot. Szóval egyelőre nem siránkozok. Ennek örömére visszahoztam a könyveket és még valamit.

Viszontlátásig üdvözli (holnapig)

Lőrinc

4.

Király és Manci voltak itt ½ 7-kor. Én a kávéházba mentem Gyurival, Manci haza. Semmi újság nincs. K. cs.

Lőrinc

5.

Kedves Kája néni!

Itt fekszem szépen az ágyikóban, és mindjárt véglegesen le fogok tentikélni. Csak még olvasok egy kicsit. Úgy, mint régen. Jaj, milyen jó pihenni! Különösen ez után a hosszú-hosszú utazás után.

Úgy volt, hogy nagyon jó ülőhelyet fogtam magamnak, és már Ebesnél elaludtam: a kalauz költött fel, hogy hát aszondja, hol a jegy. Odaadtam, kifúrta, visszaadta, s azzal én tovább aludtam egész Szolnokig. Cegléden jutott a kezembe az április 27-i jelzésű Magyarország és Est, onnan értesültem a szomorú eseményről. Borzasztóan lesújtott. Most is egészen elkomorít, hogy eszembe jött újra. Útközben négyszer is elsírtam magamat, és hangosan bőgtem az üres kocsifolyosón és később a szerkesztőségben. Egész nap szegényke vett körül, annyi sok minden jutott lassanként az eszembe, hogy nincs annak se vége, se hossza.

Jaj, Klárika, mit is írjak? Sírni kéne. Holnap temetjük szegény Gyurit du. 3-kor. Természetesen kimegyek én is. Babits és Benedek fognak a sírnál beszélni (Babits nem akarta vállalni, mert ő is beteg, meghűlt). Az édesapjára meg Tóthra dühös vagyok, oly szemtelenül cinikusak. Azt mondták, egyéb hasonlók közt, hogy például: „Minek elmenni a lakására? Hiszen már büdös!” Minden lap nagyon szépen írt róla. (A mi 3 lapunkat ma délben átírattam Debrecenbe.) Szegény jó öreg barátunk! Nem megy ki a fejemből, hogy a múlt csütörtöki elbúcsúzás után még kétszer felvitt hozzá bennünket valami. Kérem, ne felejtsenek el anyukával szellemezni. Hívják a Király György szellemét, és ha hazugság is az egész, nem baj, én beszélni akarok vele. Kényszerítem magamat elhinni, hogy ő az, aki mozgatja az asztalt. A Manci is nagyon levert volt. Rendesen, tisztességesen viselkedett velem szemben, mintha semmi se történt volna. Mondta, hogy Zoli mód nélkül felháborodott a nagymama és Jolánka komiszságán, és azon, hogy elengedték magát. Na, ha az ő felesége ment volna le, azt biztosan ott tartotta volna az a vén dög. Én és az enyém nem kellünk neki.

Reggel 9-kor mentem a kis kofferrel a szerkesztőségbe. A Jánosi-féle cikk nagyon is kellett. Rendkívül fáradt voltam egész nap. Estefelé Babitsékhoz mentem át. Ott hallottam, hogy tegnap este a Centrálban nagyképűség-megünnepélyesítő gyászkongresszust tartottak Király Gyuri barátai (Osvát és Fenyő stb. is), és voltak vagy 25-en. Ott beszélték meg a temetést és a munkáinak a kiadását.

A papája nagyot nézett azon, hogy végre mégis D.-be ment; de hát nincs mit tenni. Mancinak sincs valami nagy kedve odautazni. Zoltánt szombatra kiírták szigorlatozni (ő a jövő hétre számított), és a még hátralevő napon rettenetes gőzzel tanul. A Knertől megkaptam – mit? A rendes heti levelet. De azt írja benne, hogy ma (április 27.) feladja a példányokat. Szóval hamarosan meglesz a könyv. Mivel május 1. ünnep, és nincs lap, esetleg én megyek a cselédért szombaton este.

Érezze magát jól, kedveském, egyék, igyék stb. Legyen jókedvű, és írjon meg mindent.

Sokszor csókolja

Lőrinc

Alisznak Halmos dr.-ra van szüksége. Vagy más ilyenre. Mikor és honnan tudta meg a halálhírt? Nehogy sírjon! Julcsa néni a rendes.

6.

Kedvesem,

ma ismét reggel írok neked. Ilyenkor, mikor kinyitom a szemem és nem látlak magam mellett, nagyon rosszul érzem magam. Egész furcsa nem, hogy egy idegen emberrel úgy össze tudjunk nőni egypár hónap alatt, hogy ha külön kell lennünk, csak rövid ideig is, ilyen nagyon rosszul érezzük magunk? Miért nem hiányzik nekem ilyen nagyon az apám vagy Manci? Most sokat foglalkozom ezzel, de hiába, nem értem, miért a legerősebb érzés bennem most az, mit veled kapcsolatban érzek. Vagy csak a megszokott életem hiányzik, és nem szerelem ez? Most tudom, mosolyogsz rajtam, és megelégedetten állapítod meg, hogy én csacsi vagyok, és te biztosan tudod, hogy én szeretlek téged. Ugye? Tegnap este itt volt K. Pali. Szegény azt hiszi, hogy neki kötelessége mindennap meglátogatni engem? Itthon senki se szereti őt, úgy vettem észre. Hajnalka különösen nem. Oly féltékeny a kis csacsi, hogy ha megjelenik Pali, H.-t elönti a vér, úgy haragszik. Egész nap feküdtem tegnap, és majdnem egész nap aludtam. Nagyon fájt a fejem és a hátam. Mindkettő fáj ma is, talán nem oly nagyon, mint tegnap. – Írtam pár sort K. Gyurinak, ha ráér, menjen el egyszer-egyszer szegényhez. Nagyon kíváncsi vagyok arra, mit csinál most otthon egész nap az én kis kölköm. Hiányzom egy kicsit, vagy jól érzi magát, hogy nincs, aki mondja, ne olvasson már, hanem jöjjön ide? – Most volt itt a postás, és hozta Az Est-et és a Magyarország-ot. Adorjánházáról küldték ide. Érdekes, ahelyett hogy megtartották volna, ugye? – A levélírást abbahagytam, mert Tóthné jött be hozzám. Elsírta bánatát az ura és kislánya után. Magam is könnyeztem, mikor mesélt, de közbe-közbe folyton rád gondoltam, hogy vajon mesélne-e nekem úgy, ha tudná – hogy én tudom?! Nagyon nyílt eszű, helyes asszony. Most szeretnélek egy kicsit megpofozni téged. Ennyi élmény – és mind a tied. – Nekem semmi, de semmi. No de ami késik, nem múlik, lehet még nekem is, mire megöregszem, ugye? Majd igyekszem. Ma nagyon szép idő van, süt a nap, és jó meleg is. Kimegyek majd az udvarra. Szívecském, nagyon várom leveled már, de még sokkal jobban várlak téged. Nagyon kívánlak megölelni, megcsókolni, hozzád bújni. Te is, ugye? Írj mindenről, mindenkiről. Ma Julcsa néninek is írok. Isten veled

Klára

7.

Kedvesem,

maga még nincs is otthon, s én már írok. Nem azért írok, hogy maga levelet kapjon hamar; hanem azért, mert beszélni vágyom magával. Rémes, hogy egyáltalán nem tudok uralkodni a könnyeimen, és K. Pali előtt elkezdtek folyni könnyeim. Pedig olyan nagyokat nyeltem, és azért nem akartam magára se nézni. Kinevet most ezért Pali engem? Tulajdonképp bánom is én! – Egész könnyen hazataláltam. Pali a Bika előtt leszállt, mert ebédre kellett hazasietnie. Itthon apa és anyuka közt szóváltás volt amiatt, hogy miért szólt anyuka délben apára, hogy egyék stb. Nem is evett apa a húsból egy falatot se. Panaszkodott, hogy összesen 600 kor.-ja marad egész hónapra az evésre. 900 kor. cipőjavítás, tejkifizetés stb. Ezt mind anyuka mesélte el. Rémes rossz élet ez az övék, szegényeké. Milyen borzasztó lenne, ha így szeretném magát, ahogy szeretem, és maga az apja természetét örökölte volna egészen. Azt a kicsit is, ami van benned belőle, szeretném kiirtani gyökerestül, hogy jó légy nagyon, és szeress engem úgy, ahogy én szeretlek. – Még 7 óra előtt lefeküdtem ágyba, mert fáradt vagyok. Most vacsora előtti idő van, ablak nyitva, egyedül vagyok a szobában, és most éppen elkezdett az eső esni. Olyan nagy nyugalom van az ilyen csendes esőben. Azon gondolkoztam most, hogy milyen elégedetlen, hálátlan teremtés is vagyok én. Itt vannak anyukáék, akik szeretnek, dolgoznak nekem, és én mégis olyan teljesen elhagyatottnak, olyan egyedül érzem magam itt. Néha éreztem ezt Pesten is, de ott csak rövid ideig, mikor el-elkeseredtem. – A vacsora és K. Pali megzavartak az írásban. Nem csacsi ez a fiú, hogy mindennap eljön? Miért jön, sajnál? Nem merem mondani neki, hogy nem kívánom, hogy jöjjön rendszeresen, mert akkor esetleg azt hiszi, terhemre van. Szívecském, nemsokára otthon leszel, és bebújsz az ágyacskába – egyedül –, ugye, eszedbe jutok majd, és hiányzom, és ugye, szívesen tennéd le a könyvet, ha hirtelen ott teremhetnék a másik ágyban, és hívnálak? Ma nem írok többet, reggel még egypár sort írok majd. Mára isten veled, kedvesem.

Jó reggelt kívánok; gyönyörű idő van ma, szívem. Én nagyon fáradt vagyok, mert rosszul aludtam. Folyton üldöztek álmomban, most reggel pedig táncoltam. Majd napközben alszom még talán. Tegnap du. is aludtam egy kicsit. Írj majd arról, Julcsa néni mit szólt a cselédhez, hogy fogadott benneteket stb. B. Ilonkának írok ma. – Anyuka mozdulatlanul szeretne fektetni, mert vért köptem. Ma a legtöbbet, mióta itt vagyok. Minden köhögés és minden irritálás nélkül reggel, mikor felültem, feljött szépen. Nem vagyok megijedve, csak nem jó azért mégsem. Hogy pihenek most, eszem, alszom, és mégis. Lehet az is, hogy orrból jött, mert az orromból is szivárog a vér. Azért mégis meg kell gyógyulnom, mert én még boldog akarok lenni veled, kedvesem, sokáig, és mi lesz a gyerekemmel akkor, ha nem leszek egészséges? Ez az egy pedig okvetlenül kell még az élettől nekem. Kell hogy fiam legyen tőled, és lássam, hogy okos-e; van-e olyan, mint az apja? – Zoli nem jön el valamelyik nap? Manci írjon! Próbálj dolgozni valamit, szívecském, nyisd ki az ablakot, ülj le és írj. Folyton úgy látlak most, ahogy vitt el a vonat tőlem. Szomorú volt a te arcod is. Mintha az énem egy részét szakította volna ki belőlem a vonat, és aztán egy félnek hagyott volna itt kegyetlenül az érzéketlen vasszörnyeteg. Micsoda csacsiság is volt tőlem, hogy beleegyeztem abba, hogy külön leszek tőled egy hónapig. Hiszen még ha biztos volna, hogy használ, de hátha csak elpazarlom az időt nélküled? Apával a hivatali szabadságról beszélj. Palitól megkérdeztem az orvost, dr. Gesztit ajánlja, a szani igazgató főorvosa, tüdőspecialista. Megtudja majd, hogy vasárnap lehet-e vele beszélni, s akkor majd veled megyek hozzá. Jó? Megjött Knertől a csomag? Írd majd meg, kiknek adtál. Ha ír valamelyik lap róla, tedd félre, és hozd majd el nekem elolvasni. Palinak küldj minél előbb – hogy itt is hadd írjanak róla, és hadd vegyék. – Anyuka siet el hazulról, ezért hát befejezem levelem. Írj, szívem, minél előbb, légy jó, szeress nagyon. Ölel

Klárád

8.

Kedves Klárika!

Még korán van, és újból az ágyban írok. Ma volt az első nap, hogy olvastam valamit. (Azazhogy tegnap este.) Itt vannak jobbra-balra Lucretius és Juvenalis és Horatius, ma újra szeretem őket. A Debrecenben vett 3 könyv között van egy Claudianus, ez a legutolsó latin költők egyike (annak a hírös-neves Rutilius-nak kortársa), akire már régóta fáj a fogam. De hagyjuk ezt, mert még megharagszik az én kis szófogadó, jókedvű és sokat evő csacsikám.

Hosszú levelét megkaptam. Az orvoshoz majd elmegyünk ketten, ha lehet; ha nem, maga egyedül. Szombaton este ½ 9-kor elindulok a Nyugatiról.

A könyvek, mint tegnap jelentettem, már megjöttek. Összeírtam, kiknek kell adni: 70 embernek! Kihúztam belőle tízet (tudniillik a listából) – így is túl sok, de éppen 60-at küldött Kner. Kérem, kedveském, a maga édesapja egész meg van főzve. A könyvet végig felolvasta otthon, és összevissza a legképtelenebb dicséretekkel halmoz el. Azt mondja, hogy egyenként „nem látta, hogy…” stb., Tóth Árpád is „nagyon szép versek”-nek címezte a kötetet. Különben nekem mindegy, akármit mondanak rá. Kardosnak majd szombaton viszek magammal. Esetleg adja oda maga addig az otthoni példányt, ha máris írni akar róla. De ez nem olyan sürgős. A könyvkereskedőkhöz, a debreceniekhez, még úgy sincsenek szétküldve.

Voltam Kató-éknál, az esernyőt elhoztam. Írja meg, hazavigyem-e. Nem, ezt ne is írja, az világos, hogy el kell vinni. – Babits-nak kihúzták 3 fogát egyszerre. – Czakó tegnap este 11-kor elutazott Londonba egy hónapra vagy hat hétre. Ottani „vallásfilozófus” barátai küldtek neki 20 fontot, abból fedezi a kiadásait. Irigylésemet viszi magával átok gyanánt.

Ma du. lesz Király Gyuri könyvtárának az elárverezése. Lehet, hogy egyben megveszi valami Kálmán Ubul 100 000 koronáért, de lehet, hogy barátai közt szétárverezik; drága, de mégis olcsó áron. Mit gondol, vegyek-e én is valami komolyabb, emléknek is, könyvnek is megfelelő dolgot? Csak az a baj, hogy készpénzben kell fizetni!

Kedves Klárikám, gyógyuljon meg, vagy legalább igyekezzék meggyógyulni! Ilonka várja a levelet, és panaszkodik, hogy nincs senkije, akivel beszélhetne. – Írja meg, hogy jár-e már az újság! És azt is, hogy tudja-e, mi az a: nyakkendőzsír és a: függönyrepesztő és a: kutyaprés? – Megmondom előre, hogy mik: Horvát Henrik legújabb találmányai, bolondságok.

Itt van még egy tegnap de. érkezett levlap is; jobb, ha maga válaszol rá. A cseléd elég jó, Julcsa néni is kedves. – Ezek után csak jókedv! Jó gyomor! Isten vele. Csókolja kezét és száját

Lőrinc

9.

Kedves Kicsikém!

Most már a szerkesztőségben vagyok; sietek, hogy még idejében feladhassam a mai levelet, mert az utcán lent álldogáló piros hasú ládán az a felirat áll, hogy „délelőtt 10 órakor”.

Még mindig a Királlyal kezdem. Tegnap volt az árverés a könyveire. Lantos, az a leütni való gazember, Gyuri kiadója, „barátja” stb. – ígért az egész könyvtárért 50 000 koronát. Mikes azonban sokféle próba után kiárult az ismerősök között már tegnap du. 90 000 korona árú könyvet. Még bejön 10–20 000. – Én félig-meddig ingyen jutottam könyvekhez, de adtam 1000 koronát a fejfájára. Összesen 25 darabot hoztam el, latin, görög, angol, francia és német, kisebb-nagyobb köteteket, becslésem szerint (mert többeknek én állapítottam meg az árat) kitesz ez a 25 könyv (olyan engedményekkel, amilyet ott mindenki kapott) 1600–1800 koronát. Szóval még jól is jártam.

Király mamája átadott a maga számára egy kis vas- vagy bronzszobrot emlékül. Nekem egy fa hamutartót és egy bőr vagy gumi cigarettatárcát adtak.

Ma délután újból folyik a vásár, de már kevés értékes könyv van ott. – Nagyon helyes, hogy írt az édesanyjának, éppen írni akartam erről. A Királyról szóló kis cikket is elkezdtem írni, ma befejezem, szombaton reggel elviszik.

Tegnap du., mikor nem voltam otthon, felkeresett Czellár Ferenc, a Kató férje. (Írjon ide is, leveleznie úgyse kell, mert 8-10 nap múlva Kató hazamegy; Bimbó u. 15. II.) Nem tudom, milyen ügyben. És egy másik ember magát kereste (özv. Rudnaynét), és bevasalt rajtam 50 K adósságot azon a címen, hogy maga tagja a nyelvtudományi vagy valamilyen más társaságnak.

A könyvem, úgy látszik, sikert fog aratni. Épp most telefonált Az Est könyvesboltjának a vezetője, hogy milyen reklámot csapjanak. Semmilyent!

Kedveském, még dukál nekem két levél magától: a tegnap megírt és a ma megírt. Tegnap csak délután kaptam, 4 órakor, a levelét, és már azt hittem, baj van, vagy megunta a firkálást. Leveleinek nagyon örülök, és mindig nagy zavarban vagyok, mikor olvasom őket. – Levélpapírt viszek. – (Petzl Frigyesné, Bp. Podmaniczky u. 31. III. 16.)

Sokszor csókolja „férje”,

Lőrinc

10.

Édes egyetlenem,

leveled csak délután kaptam meg. Aludtam. A postás hangja ébresztett fel. Elolvastam leveled, és újra aludtam boldogabban egyet. Egész nap ágyban voltam; csak ebédhez keltem fel. – Írtam Halminak egy lapot, Zemplényinének szintén, Tóth Mancinak levelet, melyben megkérdeztem, lehetséges volna-e Tatán egy hónapra szobát és kosztot kapni kettőnknek. Olyan jó volna – azt hiszem, legalább – együtt lennünk egy egész hónapig úgy, hogy nem kell mindennap a hivatalra gondolni. Ez volna a mi nászutunk, ugye? Reszketek arra a gondolatra is, hogy ismét együtt lehetünk majd reggeltől estig és estétől reggelig. Jaj, Lőrinc, hogy ez milyen nagyszerű lesz! Kis buksi fejem, hogy én hogy agyon foglak szeretgetni, hogy akarlak szeretni, hogy soha más asszonynál ne találj örömet a szerelemben; hogy mindig engem kívánj. Elhiszed, hogy tudlak úgy szeretni? Úgy befonlak a gondolataimmal, érzéseimmel, karommal, csókommal, szerelmemmel, hogy sohase tudj kiszabadulni, de nem is fogsz akarni. Ugye, nem vagyok rossz asszonyod; ugye, te is nagyon szeretsz? Nem is azért kérdem, hogy felelj rá, hiszen úgyis tudom, de jó mondani, jó kérdezni és olyan nagyon jó hallani is. – Ma Hajnalka ideadta régi dolgozataid, fordításod, holnap ezeket fogom olvasni. – Wedekindtől olvasok ma, nekem nagyon tetszik. Palival beszéltem róla, neki nem tetszett. Hát neked? Ma keveset olvastam, mert nagyon fáradt vagyok. Megtanultam egy versét, a „Félek atyám”-at. Minél többször olvasom őket, annál jobban tetszenek, és annál több szépet találok bennök. Amit Pali mondott a verseiről tegnap, azt én egész laikus kritikának tartom, és azt hiszem, az ismertetése nem lesz jó. Béberéről ezek után azt hiszem, hogy egész rossz lesz. No de ez nem baj. Mindenesetre dicsérni fogják. Kis csacsikám aludt-e ma délután? Vagy Babitséknál volt? Istenem, Lőrinc, még csak hétfő van, mikor lesz már vasárnap reggel 5 óra? Akkor jössz, és hozzám bújsz majd. Az a pillanat ér legtöbbet a mostani életemben. Mikor végre hozzád simulhatok, és érzem a te szereteted is, akkor mindig újra azt érzem, hogy érdemes élnem. Jó éjszakát, Lőrinc, reggel majd írok még. – Postás nem jött még, de anyuka megy már bevásárolni, tehát sietnem kell. Ma különben úgyse várok levelet magától. Szívem, kipihente magát? Oly szép idő van ma is, és mikor maga itt van, akkor esik. Nagyon jó volna pedig kimenni az erdőre már egyszer. Nagyon szép most ott kint. – Királynénak csak ma írtam, bizony. Elég későn, ugye, de ilyen levelet nagyon nehezen tudok megírni. – Szívecském, rendesen, szorgalmasan írj nekem, tudod, mennyire várom a postát.

Szeretettel sokszor csókol

Klárád.

11.

Kedveském!

Megkapta a levelemet? Mikor? Írja meg, nem volt-e jó ötlet – nem jó, hanem hogy is mondjam csak: vigasztaló ötlet még aznap este írni?

Bizony, Klárika, nagyon beteg voltam. A kimerültség bacilusai nagyon elszaporodtak a testemben. Hát már hogyne, hiszen szombat reggeltől hétfő estig csak azt a négy órát pihentem (nem is pihentem), amit maga mellett töltöttem az ágyban. 24+24+12 óra, kivonva belőle 4 óra = 56 óra.

Tegnap délután kint voltam Mancival a Hűvösvölgyben megnézni azt a nyári kis szobát, amelyről írt a levelében magának. Jó volna, de a szezonra huszonötezer K, előre fizetve. – Erre aztán visszaindultunk. Bementünk az édesapjához is. Mind nagyon kérdezgették, hogy néz ki a Klára, hízott-e, és én elmagyaráztam mindenkinek külön, hogy hogyan él maga Debrecenben.

Ugyancsak tegnap du. ismét felkeresett Czellár Ferenc; nem voltam otthon. Névjegyet hagyott ott, és meghívott.

Mikes bácsitól vettem két nagyszerű francia könyvet; már előbb is ismertem (Poètes d’aujourd’hui – „Mai költők”), és mindig fájt rá a fogam.

A Bethlen-féle cikket még a vonaton megírtam, jó destruktív modorban. A vonaton nem volt éppen kitűnő helyem, de talán aludtam is. – Reggel 5-től 8-ig gyönyörű napfényben nyargaltunk virágos réteken, földeken és kerítések között Pest felé, meleg volt, jó meleg, és én végig a folyosón állottam. Jaj de szép, jaj de szép volt az a hajnal. – Csak maga ne sírt volna oly sokat az este; nagyon fáj nekem a maga szomorúsága. Nem szabad sírni, picikém. Legyen jókedvű, s igyekezzék enni, amennyit csak bír. Ne haragudjék, hogy úgy szeretném tömni, nem olyan nagyon rossz és nehéz az. A libát is tömik: nem örül neki, de azért meghízik. Lebegjen maga előtt ez a példa!

A Nyugat-nál is voltam. Osvát először aggodalmaskodott a cikkem miatt („túlságosan intim, talán indiszkrét is”), de jobb meggondolás után nyomdába adta.

– Ezek történtek azóta, hogy eljöttem magától. A leveleimben naplót kap tőlem, ugye? Csak a vasárnapjainkról nem kell nekünk napló!

Kezét és száját csókolom.

Lőrinc

12.

Kedves kis pockom!

Mindenekelőtt hadd mondjak egypár elintéznivalót. Zemplényi dr.-hoz kellene átmenni, kifizetni és íratni vele esetleg egy jó kézkenőcsöt. Ez utóbbi már nem nagyon fontos (újságíró-receptkönyvön persze). Tibi elhozta azt a pár kiló krumplit, ami ott maradt még az iskolában? Apának meg kell adni a 40 kg árát, Tibinek pedig nem kell újra fizetni. Julcsa néni okvetlen süttessen otthon rendes kenyeret, ha elfogy a liszt, majd veszünk, a vett kenyér árán inkább lehet lisztet venni. Semmi esetre se akarom, és nem engedem, hogy azt a lehetetlenül rossz kenyeret egye. Édes kis szívem, arra pedig nagyon kérem, hogy egyék rendesen. Most pedig előállok terveimmel. Vasárnap talán mégis legjobb lesz, ha hazamegyek magával. A jövő héten elvisz szépen Scharlhoz. Ha nagyon komoly a bajom, akkor a hivatalnak fuccs úgyis, és akkor valószínűleg mehetünk 1 hóra Tatára, ha nem nagyon komoly, és nem kapnék még 1 hónap szabadságot, akkor veled akarok legalább egypár napot tölteni. Ha hazamegyek, ugyanígy fogok élni ott is, rengeteget fogok enni, feküdni, nagyon jó leszek. Nem akarok külön lenni magától. Nagyon szenvedek így, és igazán hisztériás leszek, ha soká kell így maradnom. A legkomolyabban mondom, hogy bármi történjék is, soha többé nem megyek el külön magától – hacsak el nem válunk? – Papa stb. dühösek lesznek rám; bolondnak fognak nevezni, de én nem bánok már semmit. Egyedül téged akarlak; ha te nem vagy velem, az majdnem annyi, mint a halál számomra. Minden nappal jobban vágyom utánad, és rosszabb egyedül lennem. Ugye, nevetséges, hogy egy nő ne tudjon meglenni a férje nélkül, ahelyett hogy fordítva volna? Ez nem szemrehányás akar lenni, mert én tudom, hogy szeretsz, és hogy neked is rossz nélkülem, de te okosabb vagy nálam. Nevetséges vagyok már magam előtt is, hogy semmi egyébre nem tudok gondolni egész álló nap, csak rád. – Ma jött Miskolcról levél, melyben megírják anyukának, hogy nénjét nem engedik ide, mert ő most már nem varr idegennek. Azt mondja anyuka, hogy biztosan azt hitték, én akartam vele varratni magamnak. Szegény anyukának nagyon rosszul esik ez az ügy. Szegény örült a segítségnek, persze sok dolga van nagyon. Szégyenlem is, hogy mennyire kiszolgál engem, de mit tegyek? A debreceni tudósítás jól volt megírva, de azt hiszem, még jobban is ki lehetett volna élezni. Apa fejét ma telebeszélte valaki, hogy Lengyel Zoltánra kell szavazni, mert az segíti a szegény embert. Én persze azt mondtam, hogy csakis szocialistára kell szavazni. Ma különben nagyon puskaporos volt a levegő itthon, de robbanásra nem került a sor, mindketten szégyellnék. Én persze mindent látok. Szegények, hogy úgy élnek, ahelyett hogy nagyon szeretnék egymást. Mennyivel jobb szeretetben élni. Képzelje, 8 óra este van, és K. Pali nem jött el. Nagyon örülök ennek. Pali telehíreszteli Debrecent velem, agyondicsér mindenfelé. Anyukának mesélik vissza. Most másképp élek, mint az elmúlt héten. Felkelek délfelé, mosdom, azután kimegyek a napra kicsit járni; ebédelek, ebéd után pedig levetkőzöm, és nem is kelek fel az ágyból. Minden du. alszom egyet. Ezen a héten okvetlenül akarok még 1 kilót hízni. Hiszen oly erősen akarok meggyógyulni, hogy kell hogy sikerüljön. Muszáj meggyógyulnom, mert mi lesz a gyerekünkkel? Kell hogy belőlünk legyen gyerek. Addig meg nem halok, míg ezt el nem érem. Ne ijedj meg, szívem, ez nem jelenti azt, hogy most rögtön akarom elérni. – Holnap kapok már levelet tőled, milyen jó lesz. Istenke áldjon; szeretettel ölel, csókol

Klárád

Kedden írt levelét megkaptam. Igen, „vigasztaló ötlet” volt még vasárnap este írnia. Nagyon örültem neki. – Hajnalka beteg; ágyban maradt. Talán a gyomrát rontotta el tegnap. Ma én se érzem jól magam. Szintén émelyeg a gyomrom, de azért eszem, ne féljen. Ezen a héten még kell híznom. Az volna a legjobb, ha maga megkaphatná a hétfőt most, hogy ne kelljen éjjel utaznunk. Majdnem biztos, hogy én is megyek. – Rosszulesik, hogy magának csak az én fájdalmam fáj, és úgy látszik, egészen jól él nélkülem is? – Miért nem feküdt le hétfőn du., ugye, hogy kértem, hogy pihenje ki magát?

Örülök, hogy Gyuriról írott cikkét közlik. Nagyon meleg, szép írás, kár lett volna, ha nem hozzák. Nem tudom, mi az, ami abban indiszkrét lehetne? A libáról írt példája elsőrangú! Az az egy nagy baj áll elő, mikor követni akarom a példát, hogy nekem van akaratom, és gondolkozom is egy keveset. Neki muszáj elfogadni a tömést, mert tehetetlen, de én még nem vagyok az. Ennek dacára eszem, mert hízni akarok. – Czellárékhoz mikor megy? És ők mikor jönnek ide? Czellárt tisztelem a jó gusztusáért, hogy magával olyan nagyon akar jóba lenni. Igaz, hogy ő volt a győztes; hát nem kell mitől se tartania?! Istenem, hogy milyen buta! Ne higgye, hogy most házasságtörésre vagy hasonló nagyszerű bűnökre gondoltam; ó, nem. Elég annyi, hogy Kató szívébe befészkelődjék az elégedetlenség, és kezdjen összehasonlítgatni. Én nem bánom; se nem féltem magát, se nem sajnálom őket. Engem se Kató, se más nem fog tudni pótolni magánál; ezt már mondtam; ezt így hiszem, így is van és lesz. Persze maga most azt hiszi megint, hogy szegény Klári milyen féltékeny. Pedig ha tudná, hogy milyen messze van az most tőlem. Okvetlen menjen el Czellárékhoz; én is akarom a legkomolyabban. Isten vele, szívem, szeretettel csókolja

Klára

A hűvösvölgyi szobáért kár, de mit tehetünk?

13.

Kedves Klárika!

Nagyon rövid volt legutóbbi levele, mindössze 2 oldal. Nem haragszom, ne féljen; csak éppen megemlítem.

Tegnap délután voltam egy fényképésznél, hogy vasúti igazolványhoz arcképet csináltassak. Nem volt otthon, ezért ma délben még egyszer elmegyek. Biztosan tudja már, mire kell az arckép: a Déli Vasút Az Est munkatársainak II. osztályú gyorsvonatra is érvényes szabadjegyet ad. Állítólag az urak esetleg létező nejei részére is, ami nagyon jó volna, hiszen egy-egy ünnepnapon lerándulhatnánk ketten a Balatonra.

Aztán voltam Rákosi Jenőnél, aki barátságosan fogadott (útravalónak egy szivart akart adni, a bolond!), de a kötetemtől megijedt. „Föld, Erdő, Isten – félelmetes cím!” – mondotta. Nem várok tőle, ha egyáltalán ír a lapjában rólam, valami sok jót, hiszen a „prózai versek” és a „hazafiatlanság” (mindkettő eléggé szerepel a kötetben) sohasem tetszettek neki.

Azután Dienes Katóékhoz mentem. Ott volt az egyik bátyja is, Kálmán. Kimentünk a Hűvösvölgybe, és mindenáron ott fogtak vacsorára maguknál. Rakott krumpli volt, nagyon szegényes és elég rossz. Borzasztó rosszul élnek ezek! Kató csütörtökön reggel indul D.-be, persze kénytelen III. osztályon utazni, mert a különbséget (200 K) nem bírják megfizetni. Mondta, hogy felkeresi magát, talán szombaton.

Most már gyorsan szétküldöm a lapoknak a könyvem recenziós példányait. Nagyon mafla az a Kner; sehol se látom kirakatban a könyvet. Dehogy fog az hamarosan elkelni, mint maga képzelte! – Egyébként elkezdtem írni egy új verset, amiből már egy sor meg is van.

Olvasok. Van egy pompás könyvem a Királytól vettek között: Die griechische und lateinische Sprache und Literatur – abba vagyok nyakig belemerülve.

A mai Szózat dörgő cikket ír a keddi Az Estben megjelent derecskei cikk miatt. Azt mondja, hogy hazugság az egész; Bethlenék látták Az Est tudósítóját ½ órával a gyűlés lezajlása után „arcába húzott kalappal botorkálni a gyűlés színhelye felé”. Oda Túri volt leküldve. Most az a kérdés, ki hazudik: a Szózat vagy Túri? Ez a szerkesztőség belső napi szenzációja.

Sokszor csókolja ma is, mint tegnap

Lőrinc

A papírt csak azért teszem a levélbe, mert a boríték áttetsző.

14.

Kedves Klárika,

megint sorra szedem a tegnapi „eseményeket”, hogy lásson maga előtt járni-kelni.

1. Délben Salusinszky közvetítésével Miklós Andor kiutalt 1000 korona „útiköltség”-et a debreceni útért. Igazán illett, hiszen már istentelenül sokszor hoztam onnan riportot. (Tegnapelőtt az édesapja azt ajánlotta, hogy ne kérjek semmit. Ügyes ember ő; de én is az vagyok – néha!)

2. Délután nálam járt Sárközi György, hozott egy gyűjtőívet a Phoenix-évkönyvre. Nem fogom megerőltetni magam a gyűjtéssel, mert, mint tudja, nem tetszik nekem. […]

3. Elmentem a fényképészhez. 3 db képet csinál, összesen 50 K-ért. Ha jó a kép, még veszek egynéhányat, darabonként 20 K-ért.

4. Voltam a szűcsnél is; a lábzsákot 100 K-ért kitisztította; biztosította is 8000 koronára (kb. annyit ér) 280-ért. Most aztán csak azt kívánom, hogy lopják el tőle.

5. Szerda lévén, bementem a Centrálba. Ott volt Déry Tibor felesége is, aki Bécsből utazott le a férje könyvét elhelyezni. A Déry-kötet (Ló, búza, ember) megjelent; nagyon bolond, félig Ma-ista. 48 oldal, ára 132 K.

6. A Táltos könyvesboltban mondották, hogy az én kötetemből hétfőtől szerdáig 7 megrendelt darabból 6-ot eladtak. Ennek persze módfelett megörültem.

7. Elvittem a recenziós példányt a Világ-hoz, ahol 3 embernek kellett adni: Feleky Gézának, Bálint Lajosnak és Zsolt Bélának. Egye meg a fene mind a hármat. Nagy marhaságokat mondott mind a három. Semmi jó reményem nincs.

8. Az Újság-hoz is felmentem, Elek Artúrhoz. Nem volt ott. Beszéltem egy segédszerkesztővel, így üdvözölt: Á, Szabó Lőrinc, a kitűnő műfordító és pornográf költő?! – képzeli, milyen jól éreztem magam.

9. Az Est-nél Miklós tegnap délben azt mondta, hogy elolvasta (?) a verseket, és nagyon szépek. Szólt Tóthnak is, hogy írjon róla. A Napló-nál és különösen a Magyarország-nál nagyon tetszik a könyv.

10. Este 9-kor vacsoráztam, és az ágyban olvastam. Most Az Est-nél vagyok egy Horatius-kötettel.

Ebből áll a napi pletyka. Elég tarka, ugye? Legyen türelmes és vidám, kicsikém! Sokszor csókolja

Lőrinc

15.

Kedveském,

nagyon sietek, mert mindjárt 10 óra, és lekésem a délelőtti postát.

Holnap reggel bemegyek Zempléni dr.-hoz, és egyéb megbízásait is elintézem.

Ellenben abból maga nem eszik, hogy vasárnap hazajöjjön! Mi az ördög? Hiszen csak két hete, hogy ott van! Legalább a jövő vasárnapig húzza még ki, és akkor megegyezünk. Képzelje, az öreg Mikes is beszélt róla, hogy meglátogatja magát. Aztán lemondott a tervéről (mert ő nem fáraszthatja ki úgy magát hétfőre, mint én) – de azért szép tőle.

Tegnap írtam a Napló-ba egy újságírói szemmel nézve érdekes cikket: Súlyos vádak Lloyd George ellen. Sehol másutt nem jött a reggeli magyar lapokban. Nekem egy félbolond, Téglás Béla, mutatta a francia újságokat, viszont a honorárium felét neki kell adnom. Ő nem tudom, hogyan, hamarabb jut hozzá a külföldi újságokhoz, mert a külügyminisztériumhoz közel van.

Ezenkívül a Napló-nál azt a jó hírt hallottam, hogy el vannak ragadtatva, igazán, a verseimtől. Kárpátinak adtam kötetet, az odaadta Zilahy Lajosnak szombaton, hogy írjon róla már vasárnapra. De Zilahynak annyira megtetszett a kötet, hogy másnap, mikor bejött a szerkesztőségbe, szavalt belőle, agyba-főbe dicsérte (milyen erős, pogány, egyéni), Babitsot lehúzta az én eleven görög hatású verseimmel szemben, és bevitte Miklós Andorhoz és a nagyfejűekhez, és ott is felolvastak belőle. (A bikát is külön emlegették.) Így aztán meglehet, hogy Miklós otthon csakugyan belenézett. Az Est-nél Tóthnak már külön és többször hangsúlyozottan mondták, hogy vasárnapra írjon. – A Napló-ban Zilahy első cikket akar írni a könyvről. –

Így mondta el nekem az ügyet Kárpáti Aurél. Hogy mi igaz belőle, majd meglátjuk. Remélem, örül neki? – A Katóról írt soraiban nem látok féltékenységet és nevetségességet. Ne féltsen maga engem. Majd szóval többet.

Mikor ezt a levelet olvassa, bizonyára szombat de. lesz. Várjon nyugodtan, mert én már nem vagyok nyugodt, mikor közeledik a magához való utazás ideje. És maradjon még egy hetet! Csókolja

Lőrinc

16.

Kedves Klárika,

nagyon szép utat tettem meg Győrig; Komáromban találkoztam az állomáson Zsolt Bélával, aki ott nyaralt. ¾ 12-kor indul innen egy kis vicinális Pannonhalmára, 1 órára ott leszek. Innen pusztán csak köszönteni akartam. Csókolja

Lőrinc

17.

Kedveském,

előírás szerint érkeztem Pannonhalmára. Az út a vasúttól idáig, a hegy tetejéig iszonyatos volt. Ezerszer elátkoztam a felöltőt meg a kézitáskát; arcomról ömlött a verejték, az ingem úgy árnedvesedett, mintha ruhástól ugrottam volna a Dunába. Mikor felértem, a csuhások épp ebédeltek, rengeteg vendégük volt, úgyhogy nem lehetett a házgondnokkal beszélni. A kapus házában vártam tehát, és öt perc alatt tisztában voltam vele, hogy itt fene jó világ van. Különben az a kapus (Nándor bácsi) istentelenül jó alak; sose láttam még ilyet. Rendkívül élveztem, de szörnyű hosszú volna leírni, hogy miért. Három órakor megnéztem a könyvtárt, és felkereshettem a főtisztelendő gondnok urat is. Először nem akart szállást adni, de mikor megemlítettem, hogy Dedek prelátus kanonok levélben kérte, hogy számomra foglaljanak le vendégszobát, rögtön igen szíves és barátságos lett. Be is telepedtem azonnal a kijelölt 13-as szobába. A papnak igaza volt: minden szoba tele van győri és soproni vendégeikkel, de ezt nekem tartották fenn.

Azután szétnéztem a kertben. Nem is kert az, hanem… az ördög tudja, mi… egy óriás park-erdő-gyümölcsös-szőlő keverék. Az apátság jó magas helyen épült, gyönyörű kilátást nyújt minden irányban. Egészen várkastélyszerű, olyan, mint amilyet eddig csak mozivásznon láttam. A bejárat: mint a városligeti Vajda-Hunyad vára; nagy, fehér komondorok, ugatós, de jámbor jószágok, óriás udvar, óriás, fehér falak, mindenütt repkény, az épület közepén egy hatalmas, négyszögletes torony, tetején oszlopok kör alakban, ezekre aztán egy nagy zöld kupola borul. Nagyon vicces az épület, mert ha felmegyek a harmadik emeletre, még mindig a földszinten vagyok, és ha kinézek az ablakon, rengeteg lépcsőjárás után, a pincéből – hát csak úgy tátong alattam az üresség. Persze ezt ne vegye szó szerint; csak azt akarom vele mondani, hogy az építkezés a hegy szeszélyes púpjait követi, és az egész vár különössége folyton becsapja az embert. Már bejártam mindent, de alig tudnám lerajzolni az apátsági épület alaprajzát.

Világosak, napfényesek és mégis hűvösek a folyosók; mindenütt villany és gőzfűtés és tűzszekrény. Rengeteg a kisebb-nagyobb belső udvar. Egész bolondja vagyok már a sok útvesztőnek. Pedig biztosan nagyon egyszerű az egész, csak nincs, aki vezessen.

Legszebb a templom. Ilyet még életemben nem láttam. A pesti bazilikában persze több van, de ez a kis, elnyújtott, fölfelé emelő templom (csupa terméskő és márvány) rendkívül szuggesztív hatást kelt, erősebbet, mint egy nagy templom.

Éppen most szólalt meg az orgona, idehallik. Lemegyek, mert biztosan valami vasárnap esti szertartás folyik. Azután majd folytatom. –

Nem, nem volt semmi, valaki gyakorlatozott. A sok pap épp most ment vacsorázni. Ez a terem, az ebédlő-vacsorázó, itt van ezen a folyosón, óriási térség, igazán óriási és díszes! Olyan sok kép és iparművészeti termék van benne, hogy hat templomnak is elég volna. Több asztalnál esznek, kor, illetőleg rang szerint elosztva. Szerettem volna én is velük étkezni, de annyira vendégnek tekintenek, hogy az inas külön hozza szobámba az ételt. Azt csinálhatok, ami nekem tetszik; de én jobban szeretnék egy kicsit velük lenni. Van itt vagy 100-120 pap és kispap, és 40-50 főnyi cselédség, de eddig senki se szólt hozzám.

Most hozták a vacsorát: hideg borjúhús, párisi, nyári szalámi, félbarna kenyér, négy szelet sütemény (olyan piskótaféle, a tetején valami piros-barna jegeccel) és bor, kitűnő. Alaposan jóllaktam. – Már délután jól megmosdottam, és igen jól érzem magamat. Az ablakon át behallatszik a kutyaugatás és a verkliszó a faluból, meg a tücsökzene. Egész napom jól telt el, kivéve a Győrtől idáig megtett utat: a vicinális – képzelheti – rettenetes volt a bécsi gyors után! És piszkos, fülledt! És még II. osztály se volt rajta. De ott is kárpótoltam magamat, mert sokat beszélgettem a parasztokkal. Roppant gyűlölik ezeket a papokat. Érthető, hiszen errefelé majd minden birtok az övék.

Vettem két kis katolikus füzetet: a Vörös kommunizmus és Komoly szó a munkásokhoz a címük. Öt-öt korona. Rémesek! Eltettem őket, el kell olvasnia. A templom ajtajában árulják őket.

Egész vidám és friss vagyok, de egyúttal fáradt is. Az ágyam már meg van vetve. Friss huzat. Remélem, poloskával nem ismerős. Mikor elalszom, majd magára gondolok. Nagyon élvezte volna az eddigi utat, de biztos, hogy nem bírta volna ki.

Mindjárt lefekszem, és elkezdem teljesen stílszerűtlenül Georg Kaiser-t olvasni e százados és méter vastag falak között. – Nem tudom, az itteni lajhár posta mikorra viszi magához ezt a levelet, ezért jó reggelt is és jó éjszakát is kívánok. Főleg jó kedvet! Ne szomorkodjék, kedvesem. Holnap du. átmegyek Zircre, és meglehet, hogy már kedden éjfélkor vagy szerdán hajnalban otthon leszek. A bakonybéli gyalogútról ugyanis már lemondtam.

Kezét (és még mását is) csókolom.

Lőrinc

Klárika, ne legyen ideges!

Ugye, jó hosszú levél?

Kedves Klárika,

még mindig ezt a levelet folytatom. Hétfő dél van, l óra. Idáig két-három pappal töltöttem a délelőttöt; egy művészettörténeti, egy latin-görög és egy modern irodalmi tanárral. Roppant érdekes emberek, derék, őszinte emberek. Sokat vitatkoztunk politikáról, modern festőkről, vallásról, zsidókérdésről, szocializmusról, irodalomról (Adyról – Babitsról). A két utóbbi sajnos csak későn jött be, ezekkel nem melegedtem úgy össze, de az elsővel nagyon jól megértettük egymást. Az irodalomtanár temperamentumos pap, engem is ismert, és örömmel üdvözölt mint Shakespeare-fordítót. Különben, mint megtudtam, beszélt nekik rólam Thienemann is, az a professzor, akivel elutazásom előtt beszélni akartam. – Az egész délelőtt rém gyorsan elröpült. –

Visszatérek még a tegnap éjjelre. Gyönyörű volt! Nem akarok áradozni, most nem is tudnék. Ablakom keletre nyílik, és e 280 m magasságból 30-40 kilométernyi félkört látok be. Most süt a nap, és ragyogó sárga az egész táj nagy, hosszú, zöld foltokkal. Sajnálom, hogy el kell menni, hogy itt kell hagyni a reggeli madárdalébresztőt. És ezt a zavartalan életet, amelyet ugyan csak egy napig élveztem, de ez alatt a kis idő alatt is teljesen átéreztem. És irigylem azokat, akik itt élhetnek. Mennyit dolgozhatnék én, ha teljesen a magamé lehetnék! Ha nem kellene Az Est-hez járni, és sehová! Ezek a papok itt úgy élnek, hogy közepes számítással egyhavi ilyen egyszerű, de pompásan elkészített kosztra Pesten 20 000 koronát kellene kiadni. A cselédségnek még jobb dolga van, már ami a hasat illeti, mert akár öt ebéd is jut egynek-egynek. És ugyanazt eszik ők is, ugyanazt a bort, nagyszerű bort isszák, de mennyit!

Reggelire kaptam kávét és tejet, mint a kávéházakban szokás, apró kis korsóban, 4 és ½ kockacukrot, két darab kenyeret és egy jó darab szalonnát. Tízórai nincs. Az ebédet most fogyasztottam el: volt gombócleves, tökfőzelék, rengeteg vastag tejföllel és egy jó darab borjúhússal, aztán egy nagy tányér túrós csusza, kb. ½ kiló fehér cseresznye és a rendes másfél deci bor. A cseresznyéből már alig bírtam enni 20 szemet, a többi ott maradt. – Az irodalomtanár épp most bejött, le akar kísérni a vasúthoz, amit nagyon jól tesz. Most még egy félóra, és indulok Zircre. Hat órára ott leszek. Holnap este továbbindulok, és aszerint, hogy lesz-e csatlakozás, kedden éjszaka vagy szerdán hajnalban otthon leszek. Georg Kaiser-t kiolvastam ma hajnalban. Isten vele!

Lőrinc

18.

Üdvözlet és kézcsók, habár kissé elkésve.

Lőrinc

[Hátán Pannonhalma látképe és nyíllal jelölve:] Itt laktam Pannonhalmán.

19.

Kedves Klárika,

abbahagyom e sápadt tintával való írást, és ceruzával folytatom. Tegnap du. értem ide gyönyörű út után. A Bakony egyik legszebb részén át futott a vonat, a Cuha-völgyön keresztül. – Kár, hogy nem volt velem, mert rendkívül élvezte volna ezeket a girbegurba, tölgyes-fenyős hegyeket, alagutakat és keresztvölgyeket. Zirc maga fennsíkon van, körötte nincs ugyan hegy, de a közelben csoda szépnek mondott kirándulóhelyek vannak. El is mennék ide is, oda is, de ma már nincs rá időm; este ugyanis tovább akarok utazni, haza. A papok ugyan rendkívül marasztalnak, de én már otthon akarok lenni. Okultam, és máskor nem halasztok ilyen utazást a szabadság legutolsó napjaira. Idegesít az az átkozott július 7-e.

Tegnap a házgondnok felvitt azonnal a subpriorhoz (az apátot ma délre várják haza, és a prior se volt itthon), aki megölelt, és boldogan mosolygott, kalauzolt, és 62 éves ember létére ő maga mutogatott meg minden látnivalót. Azonnal szobát adott, aztán lementünk a parkba. Ez az óriás park 36 holdat borít; tele van a legkülönösebb botanikai ritkaságokkal. Szinte zúgott a fejem a sok sose hallott névtől. Pusztán fenyő 120-fajta van a kertben. Gyönyörű, művésziesen elrendezett és művésziesen vad ez a park, a közepén tó, sok tisztás, a tóban rákok, átfolyik rajta a Cuha patak, százados tölgyek, ezeknek olyan fajtái, hogy az ember mindennek inkább nézné, mint tölgynek, vérbükkök, tulipánfa és a többi és a többi. (14 páva él itt szabadon, éjszaka a fákon alszanak. Olyan kezesek, hogy ha hívom, rögtön hozzám futnak.) Itt mindenki botanikus. A priorral találkoztunk a kertben, rendkívül szívélyesen fogadott. Aztán együtt voltunk a subpriorral, jártunk, beszélgettünk, politizáltunk, felmentem a szobámba, és megmosakodtam. Vacsora: a közös étkezőbe vittek, és összeismertettek vagy 30 cisztercitával. Ezek sokkal kedélyesebbek, mint a pannonhalmai bencések, de nem olyan komolyak és (az a benyomásom) nem is tudósok. A vacsoránál én és egy másik vendég pap ültünk az asztalfőn. Minket szolgáltak ki először a szolgák. A guta majd megütött, de csakhamar svungba jöttem, és szeretetteljes, közvetlen viselkedésük folytán zavartalanul beszéltünk. Szenzációs volt a közös ima a vacsora megkezdése előtt. Balra ült tőlem a subprior, jobbra a vendég pap, azután a prior, ilyenformán: [rajz] Hosszú, nagy asztal, díszesen terítve. Itt nem élnek a szerzetesek olyan jól, mint Pannonhalmán, de azért kitűnő a koszt. Volt marhasült paradicsommártással, fejes és ugorkasalátával, Kaiserschmarn és bor, badacsonyi és somlói keverék, nagyon jó, erős. Vacsora közben ilyesmik történtek: a prior felállt, és mosolyogva, bókolva felemelte poharát: „Ürítsük poharainkat kedves vendégeink egészségére!” – És ittak mind. Utána a társalgóba mentünk, ott pipáztak, olvastak, beszélgettek és kártyáztak. Este tízkor lefeküdtem. Reggel megborotválkoztam, megnéztem a templomot, a könyvtárt, a képtárt, a múzeumot, japán és egyiptomi gyűjteményt. Egy múmiának (14 éves lány volt, 2300 évvel ezelőtt balzsamozták be) kihúztam pár szál haját. Most lemegyek a parkba, du. megnézem a falut, és talán kimegyek a Tündérmajorba. Este ½ 6-kor indul a vonat Veszprémbe, ott csatlakozás van Alsóörs felé, és ha a vicinális nem kési le a balatoni gyorsat, éjfélkor otthon leszek magánál, szóval megelőzöm ezt a levelet is.

Isten veled, Káji néni! Csókolja

Lőrinc

20.

Kedves Klárika,

a korona 10-re esett. A zsír délutánra, mire Az Est megjelenik, 3000 K lesz. Ezen a 7500 K-án vegyenek azonnal annyi zsírt vagy hájat, amennyit lehet.

Csókolja

Lőrinc

21.

Kedves Klárika,

elfelejtettem megtelefonálni, hogy a nyaksálam megkerült. Kérem, köszönje meg ezt a nevemben Péchy Blankának (akinél maradt, és aki azt felküldte), és egyúttal mondja meg neki, hogy ha majd visszajövök, jelentkezem nála telefonon. Őt felhívhatja József 68-29 alatt, de csak ½ 10–10 között; hétfőn a legjobb.

Vettem 15 deka paprikás szalonnát,

    10 deka száraz kolbászt

    10 deka ementálit

    20 deka császárhúst.

Ez csak elég?

Csókolja Lőrinc

22.

Kedves Klárika!

Szörnyen cifra napokat élek itt át. Az utazás igen kényelmes volt, az útlevéllel se történt semmi baj, mindössze az, hogy elfelejtettem aláírni a nagy sietségben. A határrendőrség figyelmeztetésére aztán szereztem a vasúton egy töltőtollat, és minden rendbe jött.

Holnap este indulok haza. Első éjszakámat az Ullstein-iroda egyik munkatársának szép szobájában töltöttem; vasárnap reggel pedig telefonon felhívtam Hatvanyt, aki mindjárt örömmel fogadott, ismert, és meghívott magához. Erre kimentem a lakására Schönbrunnba. Módfölött örült a jövetelemnek, nemcsak udvariasságból, hanem – úgy látszik – őszintén, hiszen sok jóval ellátott. Nála megfürödtem, tízóraiztam, a borbélya megborotvált, aztán beszélgettünk mindenféle dologról. Délben a Kremer kávéházban találkozóm volt Ruttkayval, a bécsi szerkesztőnkkel; vele ebédeltem az Atlantisban, és délután is együtt voltunk. Később sétálni mentem, majd az utcán találkoztam a báróval, akivel moziba mentünk megnézni Anita Berbert egy szép, de rossz és unalmas darabban. Este a Schöner c. színészvilág látogatta vendéglőben vacsoráztunk, igen jól (120 000 K), aztán hazamentünk. Hatvany a Habsburgok egyik schönbrunni kis kastélyában lakik, gyönyörű helyen, Karl Vollmoeller osztrák költő lakásában; sok pompás terme, telefonja, inasa, szakácsnője van. Reggel 10 óráig aludtam egy kitűnő díványon, akkor megfürödtem, és beautóztuk a Hietzinget. Ebéd otthon. Du. derék házigazdám beautóztatott az Atlantisba, ahol Ruttkay és dr. Boross, a magyar követség sajtófőnöke vártak. Most itt vagyok, és később szét fogok nézni a Ringen. Este hétkor értem jön Hatvany; lehet, hogy kimegyünk (persze az autón, aminek külön örülök) estére Lesznai Annáékhoz, aki valahol Bécs környékén lakik. De megeshetik, hogy ez az út holnapra marad.

Holnap megyek haza, 11 órakor, éjjel. Itt azt mondják az urak, hogy levelemet még kedden du. megkapja. Szerdán reggel ½ 7-kor otthon leszek, és viszek magának narancsot. Semmi baj nincs, nagyon élvezek mindent, és vigyázok magamra.

Sokszor csókolja

Lőrinc

23.

A címért eljöttek hozzám. Feladok a maga címére egy miskolci Reggeli Hírlap-ot, amelyben a vezércikk és a törvényszéki tudósítás érdekelheti. H. A.-ról van benne szó, akit Debrecenből ismer. Na, látja, ugye, mondtam én, hogy ki-mi ez az úr. Kezét csókolja

Lőrinc

24.

Kedvesem!

Mindenféle kérnivalóm van, azért írok. Legyen szíves Biróval felíratni bórvízhez sót és a könyvben lévő ergotinnal együtt megcsináltatni. Ismét vérzésem van, tehát jó lesz, ha kéznél van. Ma nagyon rosszul érzem magam. Amint vérzek, szédülök, fáj a fejem, s nagyon gyenge vagyok. Kis pockunk nagyon jó. Kint van az udvaron, szopott az előbb, most megelégedetten nézeget. Tegnap tényleg féltem hazajönni, pedig egy lélekkel se találkoztam. Vagy talán épp ezért. A vasúti őr utánam kiabált valamit, hogy „kisasszony…”, a többit nem értettem. Biztosan azt hitte, hogy a babám kísértem ki. Azt el se tudják képzelni, hogy az ember a férje után is nézhet még. Ma írtam már anyukának és Júliának is. Júliát biztattam, hogy nézze meg Simon kiállítását. Júliával kapcsolatban jut eszembe, hogy elfelejtette-e a fodrászt. Szívem, ha Manci címét tudja, írja majd meg. Ma nekem való idő van, mert nem esik, de meleg sincs. Ma jó lenne járkálni, de ma nem bírok. Julcsa néninek mondja meg, hogy kezét csókolom. Hogy utazott tegnap; volt helye; vacsorát kapott otthon? Ne koplaljon: követelje a maga részét. Istenem, csak lakásunk lenne már. Hogy irigylek mindenkit, aki a sajátjában lakik. Katóék nem jelentkeztek még? Nekik is kell majd írnom pár sort. – Mikor jön vers magától? Kellett volna már a Magyarország-ban jönni egynek, nem? Miért maradt az el? Zsaluval beszélt már? Kíváncsi volnék, ki beszélt magára neki. Ezt azonban biztosan nem fogja magának elmondani. – A szenet, fát már hazavitték? Fürödjön meg okvetlen. Tisztát pedig vegyen, Lőrinc, kétszer egy héten, most a melegben. Ha mellény nélkül jár, a zefíringeit hordja elsősorban. Kár, hogy nincs több belőle. Utli még mindig nem szállította le a cipőket? A magáét próbálja meg, s ha nem jó, el ne fogadja. Szegénykém, honnan fog pénzt szerezni? Ebben a hónapban igazán nem tudom elképzelni sem, hogy honnan fog potyogni egy-egy kis pénz számunkra! Valahonnan majd csak, ugye? Hiszen eddig még minden hónapban így volt. Csak ne szomorkodjon, mert valahogy csak lesz majd. Ha ráér, írjon, szívem, pár sort addig is, míg eljön. Ha nehezére esik, vagy nincs ideje, nem muszáj. Isten vele, szeretettel gondol magára

Klára

25.

Kedvesem!

Ismét kérek magától. T. Mancinak van 10-én a névnapja, szeretném, ha hozna neki valamit. Én azt gondoltam, hogy egy tábla főzőcsokoládét lehetne. Együtt láttunk a múltkor a Kecskeméti utcában 800 K-ért Seitz-félét. Talán ez jó volna? Ha maga tud okosabbat, akkor vegye azt. Itt egész héten születésnap van; 6-án Árpádnak, 7-én Gáborkának, 10-én Mancinak. A mi Mancinknak is 10-én van, és én nem tudok írni neki, mert nem tudom a címét. Arra is kérem, hogy egy lepedőt is hozzon nekem, mert ez véres. Nem érzem jól magam, nem tudok aludni sem. Ha elalszom, olyan rémeseket álmodok, hogy izzadva, félve, fáradtan ébredek fel. Kicsi kis kölköm nagyon jó. Mintha tudná, hogy a mamáját kímélni kell, éjjel is hallom, hogy beszélget, játszik, de nem sír. Mióta maga elment, még nem is sírt úgy igaziból. Ma itt szeles, hideg idő van. Én szeretem ezt az időt; jó, friss. Ma Sárközi napja van; maga biztosan megfeledkezik róla. Ha jön verse valamelyik lapban, azt a lapot hozza el nekem. A Nyugat-ba most sohase ír? Miért? Nem hiszem, hogy okos dolog volna teljesen kimaradni onnan. Kossuth leveleit olvasom most. Nagyon szépek, kedvesek, naivak. A nő azonban nagyon antipatikus. Kossuth többször kérte, égesse el leveleit, hogy más soha ne olvashassa, ő erre azt felelte, hogy elégeti, pedig megtartotta őket. Ezt én nagyon csúnya, közönséges dolognak tartom. Biztos, hogy nem volt olyan ez a nő, amilyennek K. látta őt. Hatvany előszavában úgy állítja be, hogy a nő tudta, hogy ez nemzeti kincs, és kötelessége megmentenie a haza számára. Én csúnyábbnak látom. Szeretném tudni, mit csinál egész nap. Dolgozik valamit? Azt mondta, hogy ha nem leszek otthon, fog tudni dolgozni. Kíváncsi vagyok. Piroska mindennap kérdi tőlem, hogy mikor jön a Lőrinc bácsi, és ha jön, csak úgy jönne, hogy itt aludna, mert akkor ő az úriszobában alhat, és ennek nagyon örül. Én jobb szeretem, ha úgy jön, hogy este elutazik, mert nem akarom, hogy hajnalban kelljen felkelnie. Elég fáradság az utazgatás így is. Ma írok papáéknak is. Ma vesz Vali állkendőre valót a gyereknek, és én majd kicakkozom. Másra még nem költöttem pénzt. Isten vele, szívem, gondol rám egy kicsit néha?

Klára

26.

Látja, Klárika, milyen kedves tud maga lenni, milyen jó és kedves levélíró, csak távol legyen egy kicsit tőlem! Rögtön meglátja, hogy mégse vagyok én olyan nagy gazember, mint amilyen vagyok.

Igen-igen örültem két levelének. Mégis, majdnem válasz nélkül hagytam őket. Tudniillik itt abszolúte semmi olyas nem történik, ami érdekelheti, hacsak napi robotomról nem írok hosszú-hosszú siralmas énekeket. Ez azonban ünneprontás volna hétköznap is.

A siralmas ének helyett tehát azt írom meg, hogy írtam egy újabb verset. Majd megmutatom, ha kimegyek. Nagyon szép, jó, másoknak is nagyon tetszik (Sárközi, Gellért Oszkár). A Nyugat legközelebbi számába épp tegnap kértek valamit, odaadtam ezt a verset. Ez a szám Osvát-szám lesz; mindenki ír, amit akar (nem kell Osvátról írni) – s amit ír, az elé odabiggyeszti, hogy O. E.-nek ajánlja. Én is így tettem. Mást még nem írtam, de hamarosan fogok még többet írni e hetekben.

Más. – Úgy gondolom, ez a levél, ha holnap (csütörtök) reggel feladom, péntek délelőttre még eljuthat magához. Tehát hamarább, mint én, egynéhány órával. Ezért sietek nagybecsű tudomására hozni, hogy megbízásait elintéztem. Biró felírta a bórsót (bórsavat?); az ergotinnal együtt holnap váltom ki a patikusnál. A suszternél még nem voltam, de Zoli úgy mondja, hogy a maga két cipője és az én lakkom már kész van. Holnap elmegyek érte, és a maga cipőit kiviszem Tóvárosba. Julcsa néninek megmondtam, hogy kezét csókolja, Júliának pedig, hogy nézze meg Simon kiállítását. (Nagy siker! Rónai – kérésemre – elment; Vaszary János is; el vannak ragadtatva.) Nem koplalok. Na, mi van még? T. Mancinak elviszem a csokoládét, vagy ha jobbat találok, azt. A mi Mancinkat majd meggratulálom a maga nevében is.

Más. – Vasárnap a Balatonra utazunk, mint már tudja. Zoliék jönnek, Czellárék – talán. És Simon is, talán. Az utóbbiak előbb pénzt akarnak szerezni.

Más. – Julcsa néni nagytakarítással szomorította ma Anna öreg szívét. – Nem talált.

Más. – Magához pénteken megyek. Lehet, hogy a 12.15-kor induló személlyel megyek, lehet, hogy a 17.15-ös gyorssal. Az első esetben még este visszajövök, a másodikban csak hajnalban. Semmi esetre se várjon, különösen hogy bizonytalan a vonat, és maga beteg.

Más. – Manci címét nem tudom, majd megszerzem. Mikesék kimentek Gizella-telepre, minden rendben van. Alisz telefonált, érdeklődött maga iránt. A Katicabogár nagyon gyenge regény. Nézegettem. Mikes holnap bejön egy napra. Salusinszky elragadtatva beszél a kis Ilonkáról.

Más. – Holnap a Vén Diófában baráti vacsorát rendeznek Osvát tiszteletére (kissé sokáig tisztelik derék rabbinerünket, nem?). Én is kaptam meghívót, kettőt, de nem tudom, menjek-e. Illenék, jó is volna, de biztosan 1500-2000 korona kiadást jelent. Ha Mikes eljönne, mennék, így nem biztos.

Más. – Nagyon örülök, hogy az a ronda dög (a kis Klárikáról beszélek, ha nem tudná) jó, és jól érzi magát. Ez nagyon fontos. Legyen ő is olyan, mint én; szeresse, kedvelje a falut, a vidéket. Legyen egészséges, különösen lélekben, de testben is. Nem tudom elképzelni, mitől vérzik maga. Attól a kis ugrástól és lépéstől a tóparton? Vigyázzon magára.

Más. – Hány katonatiszttel kezdett már ki az Eszterházyban?

Más. – Hány csuhással kezdett már ki az Eszterházyban?

Más. – Ne olvassa a Molnár-Tóth-féle gyilkosságot. Már megöregedett az az ügy, azonkívül meg nagyon izgató. Ó, nem olyan izgató!

Más. – A Magyar Írás című folyóiratot, a Tehetségtelen Fiatalok Válogatott Asztaltársasága havi lapját ősztől kezdve rám akarja bízni a lap eddigi szerkesztője, az a rémes hülye Raith Tivadar, mert ő szeptemberben Párizsba megy egy évre. Mondtam, hogy lehetetlen, mert én a lap főembereinek ⅞-át azonnal elejteném.

Más. – Gondoljon rám továbbra is szeretettel; a kölköt csókolja meg helyettem is. Kezét csókolja

Lőrinc

Ártinger és Rózsa Lilian május 29-én házasságot kötöttek.

27.

Édes kedvesem!

Még ki se érhettél az állomásra, és én írok. Most úgy tele van a lelkem, hogy muszáj írnom. Szomorú vagyok, elkeseredett, elégedetlen, tehetetlen. Tele van a szívem szeretettel, és mégis, azok is, akiknek adni akartam, elmentek mellette. Hogy ezt nem érzik meg az emberek! Nem elég, úgy látszik, maga az érzés, adni kell tudni, megmutatni is kell tudni. A szeretet megnyilvánulásai a gyöngédség, figyelem, az úgynevezett önfeláldozás. Mi egymás előtt is szégyelljük az érzéseinket; pedig mennyi keserű érzést spórolhatnánk meg, ha nem így viselkednénk. Miért tudok a gyerekemmel elfogulatlanul meleg lenni; vagy ha értelmes lesz, vele se leszek ilyen? Maga pedig mindig csak vár. Nézi, hogy én hogy adok, mennyit adok, s ehhez méri a magáét. Hogy én sokat kaphassak magától, nekem mérhetetlenül sokat kell adnom. Én adom is, szívesen is adom szívem egész szeretetét, de nem tudom eléggé mutatni is. Ha írok, még csak könnyebb, mert nem látom az arcát. Érezze, próbálja legalább meg-megérezni a ki nem mondottakat, sokszor az elkeseredett szavak mögé rejtetteket. Látja, most már közben is az jutott eszembe, hogy ki fog nevetni, amikor olvassa a levelem. Szentimentálisnak fog gondolni. Pedig nem vagyok az, csak nagyon vágyom melegség, szeretet után. Ahogy oda tudok simulni magához az egész testemmel és megölelni, úgy szeretnék a lelkemmel is. Olyan jó adni, adni, örömöt okozni, gyönyörűséget. Milyen nagyszerű volna magába olvadni úgy, hogy érezzen, megértsen, hogy gyönyörűsége teljék bennem. Ne nevessen, Lőrinc! Olyan halálos komolyan írom és gondolom is mindezt. Nagyon szomorú volt nekem ma az elmenése. Úgy éreztem, hogy ami egész héten felgyülemlett bennem elmondásra, annak még csak egy kis részét se tudtam elmondani, s maga máris kiment az ajtón, és nem jön vissza. Nagyon szomorú az élet. Úgy látszik, mindent magunkban kell kiélnünk. Osztozkodni nem lehet. Fázom! A testem is, a lelkem is. Mennyi, mennyi melegségre volna most szükségem! Nincs. Egyedül vagyok. A párnába fúrhatom a fejem, s ha kedvem van hozzá, fekhetem nyugodtan, s akkor lassan a saját melegem megmelegíti a testem. A lelkemet így melegíteni már nehezebb. A lelkem elégedjék meg azzal, hogy írhat levelet. Olyan furcsa, most ½ 6 óra lehet, a katonáéknak fújják a Zapfenstreichot, Juli súrol, Manci tör valamit a konyhában, és egy kutya ugat. Ezek mind elégedettek, mind jól érzik magukat, tudják a kötelességüket vígan teljesíteni? Vagy ez mind csak kényszerűség vagy álarc, s nem csak én vagyok lázadó? De be is fejeztem már. – Ezután elaludtam még, és most már nappal van, és én is józanabb vagyok. Elküldöm azért ezt a levelet, mert most, józanul is igaznak látom. – Szívem, legyen olyan jó, vegyen majd nekem és küldje is el – egy nagy motring 20-as D. M. C. pamutot, fehéret. Ez körülbelül 5 dkg lehet, talán 5-800 K-ba fog kerülni. Minél előbb küldje el, mert nem tudok dolgozni. Kicsikém itt a kocsiban borzasztó mód erőlködik, ülni akar a szegénykém, és nem tud. Egy szál mintát küldök a pamutból, hogy fogalma legyen róla, mi az, de a minta nagyon vékony. Isten vele, szívem, versét egypárszor elolvastam már, nagyon tetszik. Szeretettel öleli

Klára

28.

Beteg vagyok, Klárika, beteg és embergyűlölő. Ne ijedjen meg, nem komoly a baj. De azért éppen elég kellemetlen. Meghűltem a múlt hét valamelyik napján (sőt meglehet, hogy a hűlés régebbi keletű) – valószínűleg akkor, amikor Tatáról hazajöttem. Nagyon hideg volt az éjszaka, illetőleg a reggel, az út hosszú, éreztem, hogy fáj, fázik a mellem sietés közben. És még maga is ki akart jönni az állomásra!

Szóval beteg vagyok. Vasárnap tört ki, aznap, amikor a Balatonra rándultunk. Szép volt az az út, hogyne; reggel ¼ 8-kor indultunk (véletlenül a maga aranyos Horváth Lacija is azon a vonaton utazott), 11 előtt pedig már Füredre értünk. Zoltán az utolsó pillanatban otthon maradt, mert halaszthatatlan dolga volt. Czellár, Kató meg Manci még sose látták ezt a gyönyörű vizet (most maga is beleszeretett volna ezen a parton!), teljesen átengedték magukat a látvány élvezésének, és mi, Laci meg én, úgy élveztük a meghatott lelkesedésüket, mint ahogy két öreg roué élvezheti a kislányok első tilos borzongásait.

Délben találkoztunk Nagy Zoltánnal; sőt Kőnig Györgyöt is láttam, de nem szólítottam meg, mert társaságban volt szegény vak ember… Nagy Zoltán szombaton érkezett oda az apjával, akinek szüksége van a füredi fürdőre, és nem maradhat egyedül. Maga iránt részletesen érdeklődött, kezeit csókolja. Megebédeltünk egy szép cukrászda kerthelyiségében, amely szép és elegáns tejcsarnokot is „képez”, azután megint találkoztunk Nagy Z.-nal, kimentünk a partra sétálni, hajóra szálltunk ½ 4-kor, ½ 5-re átmentünk Siófokra. A hajókázás leírhatatlanul szép volt; a színeit percek alatt változtatgató víz, a füred-almádi hegyes, erdős, villákkal teleszórt part. Tihany mellett Keszthely irányában a parttalan tengerszerű kilátás, az elnyúló, hosszú, barázdás, tarajos hullámok… és hozzá ez a három naiv derék emberke! Manci (a költő) élvezte legjobban az utat, de azért a hajón elaludt. Nagyon kimerült… De nem sokáig, mert felcibáltuk, és vitatkozni kezdtem vele afölött, hogy ott lent az alsó födélzeten nagy-e vagy kicsi a lába annak az elegáns dámának… Két perc alatt kiment az álom a szeméből, és oly mozgékony ördögmotolla lett belőle, hogy majdnem felpofozott.

Siófokon megnéztük a híres strandot. […] ½ 6-kor indult vissza a Déli Vasút gyorsvonata. Álltunk mindvégig, persze. Ez a vonal rövidebb, a vonat is gyorsabb: ½ 8-ra beértünk Pestre. És mire beértünk, teljesen berekedtem.

Másnap itthon maradtam, és ma is itthon vagyok. Holnap, csütörtökön, már valószínűleg bemegyek a redakcióba. Gégehurutom volt, de már tegnapra megenyhült, és mára elmúlt, úgyhogy tudok beszélni. Inhaláltam sokszor, izzadtam, mindent megtettem, amit Julcsa néni tanácsolt. (Priznic.) Most még csak a meghűlés van hátra. Fáj a mellem, kicsit köhögök, a mandulám is viszket, a bal oldali, igaz, hogy már csak keveset, mert gargarizálok sós-ecetes vízzel. Zúg a fejem, türelmetlen vagyok, nem tudok semmivel sem foglalkozni, törődni. Holnap jön Mikes. Egye meg a fene, ő is a vénekkel tart. Nem csoda, ő is vén. Nincs nekem senkim. Most volt itt Kálmán Debrecenből. Feljött egy napra, bement Az Est-hez, hallotta, hogy beteg vagyok, erre benézett hozzám. A Manci boája meglett: D.-ben hagyta anyukáéknál, Kálmán magával hozta. Van most öröm Izráelben!

Elsírtam sok bajomat. Mire megkapja a levelet, már valószínűleg alig marad belőle valami. Holnap újra munkába állok. Minthogy fáradtságom miatt nincs kedvem vasárnap valahová utazni, természetesen átteszem a hétköznapi kirándulást vasárnapra. Tehát nem pénteken megyek magához, hanem vasárnap reggel (¾ 9-kor ér oda a gyors). Azért nem megyek szombaton este, hogy megspóroljuk Manciéknak a kellemetlenséget. Isten vele, kedvesem. Csókolja Lőrinc. Ne aggódjon.

29.

Édes szívem!

Egész héten azt mondom Mancinak, hogy érzem, valami baj ér. Az, hogy folyton magát vártam, mutatja, hogy folyton magával foglalkoztam. Nagyon aggódom, és haragszom is magára. Túlzásba visz mindent. Sok ez az utazás így: péntek, szombat, vasárnap. Persze azt nem írta meg, ugye, hogy Maglódon milyen versenyfutást rendezett. Istenem, Lőrinc, milyen nagy gyerek is maga! Szeretném, ha megnézetné magát orvossal. Tudom, ezt hiába is kérem magától. Lázát persze nem tudta megmérni, mert nálam van a hőmérő? Julcsa néni ugyan kölcsönadhatja, vagy vehet egyet maga is! Legszívesebben utaznék magához, hogy lássam a saját szememmel, hogy hogy van. Így is tegnap majdnem elutaztam. Kedden a kis csöpp kölök egész nap sírt; folyt a nyála nagyon; sápadt volt. Megijedtem, azt hittem, ővele lesz valami baj. Szerdán azonban már jó volt egész nap, csak sokat nyálaz. Fogzáskor szoktak a gyerekek nyálazni, de persze egy kicsit korán jönne most a foga. Nekem ugyan három hónapos koromban anyám szerint már hat fogam volt. Szóval majdnem Pestre kerültem tegnap. Bár mentem volna! Nem tudom elképzelni se, miért van úgy elkeseredte az emberekkel szemben. A papa egész biztosan szereti magát nagyon. Ezt merem állítani. Én is vagyok valaki, ha nem is számítok sokat. De az egész elkeseredése biztosan csak múló hangulat, mert beteg. Az én hetem is ilyen volt. Kis kölköm, úgy látszik, ma megint sírós lesz. Most, hogy magának írok, kénytelen vagyok egyik lábammal a kocsiját huzigálni, hogy hallgasson. Ma hideg van, és ő minden ilyen napon rossz kislány. Nem tudom, micsoda csacsiság az magától, hogy nem akar szombat este jönni. Tóthék szívesen látják, és az egész kellemetlenség, amit okoz, annyi, hogy egy díványt kell egyik szobából a másikba vinni. Én szombaton este várni fogom kint az állomáson. Ha azonban valami terve van szombat estére, s ezért nem akar jönni; akkor csak jöjjön nyugodtan vasárnap reggel, én majd visszasétálok. Ez nem lesz baj. Vasárnapig igyekezzék meggyógyulni. Lőrinc, maga még abban a korban van, amikor a tüdőre vigyázni kell. A meghűléseket komolyan kell venni. Látja, ezért nem szeretek én külön lenni. Így folyton csak aggódnom kell. – Mancitól ma kaptam végre levelet. Más eddig még nem írt, pedig én nagyon sok embernek írtam. Még papáéktól se kaptam egy sort se. Manci nem írt arról semmit, hogy hogy érzi magát Maglódon, hogy Bözsi ott van-e, jól vannak-e együtt stb. Kis picim végre elaludt, ideje, mert a lábam már megfájdult. Ha vasárnap itt lesz, megnézzük az angolkertet. Persze ha szép idő lesz. Nem hiszem, hogy itt útközben hűlt meg, hiszen volt felöltője. Persze többször nem szabad majd reggel mennie, menjen majd csak szépen mindig este haza. Maga hamar hűl meg. Befejezem a levelem, mert Juli megy el, hogy feladhassa. Isten vele, szívem, legyen okos, hogy egészséges legyen mielőbb.

Szeretettel csókolja

Klára és a kisleánya

30.

Édes szívem!

Ma elolvastam az utolsó kötet Jean Christophe-ot is. Nagyon szép volt. Majdnem sírtam. Tele van szeretettel, s ezt oly jó volt olvasni. A többi nem jelent még meg? – Írtam Júliának még hétfőn, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Nem tudtam. Nagyon nehéz lesz nekem elmenni még Bajára is, mert már ezt is alig bírom. Nagyon bolondos vagyok én. Vasárnap úgy sírtam visszafelé, hogy az emberek mind csodálkozva bámultak meg. De mit törődtem én valaha is velük? Manciék kinevettek vörös arcom látva. Hiszen szamárság is, és én magam se értem, miért vagyok ilyen. Hiszen meg se tudnám mondani mi az, ami szomorít. Mert az csak nem, hogy maga kétórányira van tőlem? Nagyon rossz volt látnom magán, hogy sajnált engem. Nagyon szégyenlem magam. Sohase volna szabad úgy elhagynom magam, hogy maga sajnálhasson. Ilyenkor a sajnálatot látni meg az arcán nagyon fáj. De hagyjuk ezt. – Egész borzasztó, hogy mi van velem, amint elalszom. Olyan rémeseket, undorítóakat álmodom mindig. Ez nagyon kifáraszt, s persze, ha felébredek, fáj a fejem, s fáradt, álmos vagyok. Szinte félek már elaludni. Csak nem valami komoly idegbaj lesz ebből? A gyerekem is itt sír mellettem a kocsiban. Zöld a széke már második napja. Istenem, csak bélhurutot ne kapjon. Pici gyereknél ez a legveszedelmesebb betegség. Azt hiszem, meghűlt, szegénykém. Igazán nem volna csoda, hiszen oly hideg, csúnya idő van nap nap után. Ez a júniusi nyaralás bizony eléggé elromlott. Ma is alig volt kint a gyerekem levegőn, mert hol esik, hol eláll az eső. Utálatos már. Ott is így van? – Szeretném látni az Orléans-i szűz-et. Kár, hogy nem voltam Pesten, elmehettem volna a főpróbára. Maga nem látta? A Világ nagyon dicséri. – Anyukáéknak is írtam tegnap. – A Nyugat-ot hozza el majd magával, nagyon kíváncsi vagyok erre a számra. – Kató írt egy lapot semmiségekről. Azt is írja, hogy megy Debrecenbe Ágáért. Biztosan felkeresik előbb magát. – Most Árpádnak fogok cigarettát tölteni, holnap Pestre megy. Milyen jó neki. Bár nekem is volna valamilyen kedvezményes jegyem, hogy utazhatnék. Jaj, Lőrinc, olyan nagyon egyedül érzem magam. Mennyivel jobb is férfinak lenni. Vagy legalább a Manci (mienk) természete lenne az enyém, vagy valami belőle. A télen sokat akarok szórakozni, hogy ne legyek mindig szomorú. Muszáj felráznom magam, és egy kicsit felületesebbnek lennem. Ezt a levelet folytonos megszakítások között írom. Szegény gyerekem folyton sír, a kis szeme héja már egész vörös. Az arca sápadt. Borzasztó nézni, hogy valami baja van, és én nem tudok segíteni rajta. Istenem, csak ne legyen beteg. Mit csinálok akkor vele? A mai éjszakától félek, úgy villámlik, dörög máris, és esik az eső. Ha ehhez még rosszat fogok álmodni, a gyerekem pedig sírni fog, az rémes lesz. Máris félek. Mit csinálhat most maga? Biztosan nincs otthon, és vidámabban tölti ezt a szomorú időt, mint én. Remélem, nem ártott meg magának a vasárnapi eső és sár? Vigyázzon, szívem, magára, mert nagyon leromlott az utóbbi időben. Vegyen fel hosszú alsónadrágot, ha nem is fázik, és vegye a másik ruháját. Ha tud venni a kicsinek fülkötőt, hozza magával, Lőrinc, hátha javít a fülén. Ha ugyan fogja tűrni. Isten vele, holnap írok még pár sort ehhez, s csak azután adom fel. Szeretem nagyon, ölelem

Klára

Az éjszaka jó volt, a gyerek is. Levelet ma is hiába vártam. Isten vele.

31.

Signorina,

maga a legkedvesebb nő a világon. Szeretem és sajnálom magát, hogy így kínlódik a magányban. Ennyi szenvedéssel más egészen jó lírai költő lehetne, jobb, legalábbis érzelmesebb (kedves apjának inkább tetsző), mint a maga férje, aki, ugyebár, hideg és elvont? Ki tudja, nem ír-e maga ott Tóvároson nagy titokban!

Az idő, ez a csepegős június, remélhetőleg szépen végződik. Tegnap meg ma nálunk jó erősen sütött a nap. Jó vagy jobb kedvem van, mint vasárnap volt. De nem azért, mert nem vagyok magával. Azért, mert javul a betegségem. Már alig van valami belőle.

Tegnap voltak itt Czellárék. Soha még ily tehetetlennek nem éreztem őket. Lehet, hogy megveszek tőlük 12 dollárt. Júlia ma telefonált: nem lehet Bajára menni. Pontosabb, részletesebb híradást majd később kapok tőle. Marad a Maglód.

Julcsa nénink (üdvözli és csókolja mindkettőjüket) ma befőzött 1 ½ kg cseresznyét és talán 2-3 kiló ribizlit lekvárnak. Cseresznye 4 üveg lett csak. Négy üveg! Rettenetes drágaság, drágulás van minden téren. Végső romlás. Pénz nincs.

Azazhogy van valami, de azt másból vonom el. Az Athenaeummal végre megegyeztem; ők is sírtak-nyögtek, én is. Kaptam most 300 000 koronát (tegnap), s a honorárium második részét a könyvek első 1000 példányának elfogyásakor kapom. Ez még 2 ½ percentet fog kitenni a teljes példányszám után (1-2000?). Az egy héttel ezelőtti ajánlattal szemben tehát ez lényeges javulás, mert egyrészt 50 000-rel több a készpénz, másrészt a 2 ½ percent akkor majd igen-igen jelentős összeg lesz. Ma, én úgy számítom, kb. 60-80 000 K-t jelent kötetenként. És az sem utolsó dolog, hogy a mai rettenetesen rossz üzleti világban két verseskönyvet megvettek, holott nekem még nem volt közönségsikerem. – Majd elfelejtem megírni, hogy nem is 300 000 a tulajdonképpeni honorárium, hanem 380 000, mert sok sírásra, veszekedésre Miklós Andor a maga számlájára adott még 80 000-ret. Képzelheti, hogy örültem neki. Miklóssal azért veszekedtem, mert épp tegnap, a pénz megkapása napján jelent meg a Devizaközpontnak egy új rendelete, amely a külföldre utazók számára 25% „luxusadót”csatol a hivatalos árjegyzéshez. Rettenetesen buta rendelet, és épp azon a napon, amikor én!… Erre adta ő az „útiköltséget”, aminek fejében majd írok egy-két cikket.

Most igyekszem dollárokat szerezni, de nagyon nehéz; mindenki ül a pénzén, vagy zugbörzei árakat kér. Tudja meg, nem adhatnának-e szokolt, ha keveset is, Tóthék? Most már kell utaznom. Csak nem tudom, mikor. Szmrecsányi Anna már csinálja az olasz vízumot. El kell mennem, ha egy hétre is, muszáj.

H.-nak még nem írtam Bécsbe. Esetleg azt írom neki, jöjjön ő is Itáliába. Manciék jól vannak, Mikesék is. Az öreg ma bejött, este náluk vacsorázom. Akkor majd beszélek vele. Nem hagyja magát „presszionálni”, hogy annyit adjon nekem, mind Pádinak. Ez az ember most már igazán rémeseket ír. A Nyugat-ot elviszem. Vasárnap megyek, azazhogy szombat este 7-kor leszek Tóvároson. A gyerekért aggódom én is. Nagyon kellemetlen érzés. Nincs pénz. Sok kell. Nagy fizetésemelés lesz. Ne sírjon, ne féljen, ne szomorkodjon. Szeressen. És legyen okos, józan. Több Jean Christophe még nem jelent meg. Mást viszek. Sokszor csókolja

Lőrinc

Holnap is írok.

Vettem egy nagyon szép és jó új inget 10 000 K-ért. Alkalmi vétel, nem lehetett elszalasztani.

32.

Kedves Klára!

Emlékszem, hogy tegnap megígértem ezt a mai levelet. De nincs semmi írnivalóm sem. Nagyon fáradt vagyok. Este Mikeséknél aludtam. Ma egész nap dollár után jártam, az a nyomorult Pajzs nem adott, se Seress, pedig mindegyiknek van elég! Pajzsnak sok száz, mert Amerikába dolgozik. Azt mondta, hogy nem adhatja ide, mert ma, ugye, 12 000 (!), de holnap több lesz, s ő nem fizethet rá. A hivatalos kurzus 8300. Mindössze Czellárék adták el a magukét, 9100 körül. Most tehát van 12 dollárom. Ezzel ugyan nem megyek messzire!

Ma írtam Hatvanynak. Mondtam, jöjjön ő is Olaszországba.

Mikes a jövő kedden bejön végleg. Irmáék és Babitsék csak szombat este. Képzelje, Babits Gizella-telepen is őrjöngött nyilvánosan. Szegény ember. Mikes nem tudta mire vélni.

Várjon türelemmel. Bajára nem megyünk, mert a Júlia anyja férjhez megy.

Fáradt vagyok, s csak azért írtam ennyit is, hogy beszélgessünk egy kicsikét.

Szombat este tehát látom. Csókolja

L.

Szmrecsányi Anna ma csinálja az olasz vízumot. Elkérte a vasúti bérletet is, mert ilyenfajta komoly igazolvány esetén esetleg ingyenes lesz a vízum. (9000 K.)

33.

Kedvesem,

csak pár sort. Tegnapelőtt este fájni kezdett a rossz fogam. Egész éjjel. Tegnap délelőtt elmentem dr. Császárhoz, az egyik újságíró fogorvoshoz, aki váratott egy napig (mert gennyesedett a gyökér), s ma ½ 11-kor kétszerre könnyen kivette azt a nyavalyás, hároméves, rossz zápfogat.

Egész délután majd megőrültem. Vettem be 6 aszpirint és 3 trigemint, amitől tíz ló is meggyógyulna – nem használt. Éjjel az egész állkapocsra kiterjedt a gyulladás, a fog a torkomtól halántékomig lüktetett. Most aztán kint van. Nagyszerű orvos ez a Császár!

A fogam között most egy nagy darab spirituszos vatta van, ez állítgatja úgy-ahogy a vérzést. Még sajog az egész fejem, de oly jólesik megint élni! A fájás egyre csökken. El fogok aludni. Az orvostól visszajövet nem mentem haza, hanem ide a szerkesztőségbe, hogy írjak magának.

A 3000-et Debrecenbe feladtam. Maglódból anyukáék számára valószínűleg semmi se lesz szobahiány és drágaság miatt. Holnap megyek. Simon minden valószínűség szerint szintén jön; ha a 7 órai gyorssal nem érkezünk, várjon meg, mert takarékosságból esetleg az innen ½ 5-kor induló s oda 7 óra 38-kor érkező személyvonattal megyünk. Hozzon magával könyvet, és olvasson. Tudniillik ez a félórás várakozás 1500 K-t jelent. Nincs kedvem és erőm többet írni. Sokszor csókolja

Lőrinc

(Még eszembe jutott:

Nem kell külön főzni úri módra Simon miatt. Hisz talán nem is jön. Ha rossz idő lesz, akkor nem. Egyébként is egyszerű, diákos ember. Szegény. Ellenben suba alatt tájékoztassa Tóthékat, hogy egy kis művészi rajz ma 15-30 000 K-ba, egy festmény pedig 100 000-ekbe kerül. Csak úgy, mellékesen

[a zárójeles bekezdés áthúzva és aláírva:] tárgytalan)

Legújabb: Simon most telefonált, hogy nem jön. Ez a végleges. Én a gyorssal megyek.

Mikes ma bejött végleg. Még nem láttam, mert a Paizs szobájában fekszem a díványon, de hallom a hangját.

34.

Lőrinc,

amit maga velem most megint hetek óta művel, az kibírhatatlan. Igazságtalan, kegyetlen, kíméletlen, gyöngédtelen. Nem beszélve arról, hogy mikor feküdnöm kellett volna állandóan, maga nyugodtan ment el hazulról minden délután, és engedte, hogy egyedül legyek, és ugráljak. Nemcsak éjjel és hajnalban a borogatott lábammal, hanem nappal is. Sőt képes volt veszekedni cipőzsinórért akkor, mikor az ember elvárná, hogy kíméljék egy kicsit. Nem tudom elképzelni se, hogy mi baja van. Maga valószínűleg tudja. Lehet, hogy ismét érdekli valaki, s ezért haragszik rám, lehet, hogy más oka van ingerlékenységének. Arra semmi esetre sincs oka, hogy rám dühösködjön. Nem nagyon nemes dolog a mérgét kitölteni valakin, aki nem oka a méregnek, csak egyszerűen ki van szolgáltatva magának. Én nem akarom a maga életét tönkretenni, de én a magamét se akarom hagyni. Igaz, hogy az enyém csak olyan kis vacak élet, de nekem nincs másom, tehát úgy is fontos és drága. Maga az okosabb, az erősebb, próbáljon valami megoldást találni. Gondoljon elsősorban saját magára, de egy kicsit gondoljon a gyerekre és rám is. Az nem helyes áldozat, ha velünk marad, mert, úgy látszik, így a saját életét elprédálja, s az enyémet tönkreteszi. Valahogy csak meg lehetne oldani? Elviselhetetlen látvány, ahogy undorodó arcával jár itthon, haragosdit játszik, s úgy néz ki, mintha keresztre feszítették volna. Most már ott tartunk, hogy ha hazajön, nem is köszön, nem beszélve arról, hogy kézcsók vagy csók úgyse volt. Addig, míg itt vagyok, mégiscsak én vagyok az asszony ebben a házban, és megillet valami tisztelet. Sok tiszteletben úgysem volt részem maga mellett. Megaláztatásban azután annál többen. Nem akarok fenyegetőzni, úgyis nevetne csak rajtam, de kérem magát nagyon, hogy vegyen komolyan. Vagy váljunk el, vagy próbáljuk valahogy rendezni az életünket másképp, de ne hagyjuk így. Olyan természettel, mint az enyém, ennek így csak nagyon rossz vége lehetne. – Különben itt volt Ascher. Hozta a jegyet, amit tegyen el. Jövő héten fog telefonálni magának, és eljön. – A szén újabb 174 000 korona, a bundámnál szemtelenkedtek, s csak a jövő héten csinálják meg. Mihályfiné volt itt. – Pénzt tegyen ki, mert nekem nincs már. Mindezt azért írtam fel, mert beszélni nem nagyon hajlandó, így megkímélem legalább. No meg valószínűleg alszom is már, mire hazajön.

Ne hagyja ezt kint!

35.

Kedvesem,

el fogok menni egyszer, hogy egészen szabad lehessen újra. Nem kívánom még azt se, hogy emlékezzen rám. Úgy látszik, nem tudjuk kiismerni egymást, és itt van a mi bajunk oka. Hányszor tettem olyat, ami ellen minden női eszem tiltakozott, hányszor éreztem magam teljesen megalázva, és mentem magához mégis, és próbáltam elkezdeni mindent újra és újra csak azért, hogy egypár óra múlva még jobban szégyelljem magam magam előtt, amiért engedtem magam ily sokszor megalázni. Senki velem soha olyan kegyetlen, olyan nyers nem volt, mint maga. Sokszor sajnálom is magát – mert nem tudom megérteni, hogy egészséges lelkű ember létére ellenségének érezzen engem, aki igazán, őszintén mindig maga mellett állok, aki azt szeretném, ha minden cselekedetemmel a maga előrejutását segíthetném. Hányszor bánt velem úgy, ahogy csak azzal bánhat az ember, akinél meg van győződve arról, hogy ellensége, hogy rosszat akar. Lőrinc, nem tudja, mit cselekszik, mikor bánt engem. Nem tudja, hogy van út, amit az életben csak egyszer járhat meg az ember. Ha lök el magától, az nálam végleges távolodást jelent. Soha ugyanolyan közel, mint voltam magához, már nem lehetek. Milyen jó volna, ha ezt komolyan venné – hiszen mondtam ezt már sokszor –, ma, amikor még tudom szeretni, amikor még itt vagyok. – Az, hogy én nem haragszom soká, és intézem tovább a dolgaimat, nem jelenti azt, hogy rendbe jött minden. Lehet, hogy nagyon fiatal maga még ahhoz, hogy házasember legyen, lehet, hogy mindig nyűgnek fogja érezni a családját – nem tudom. Én nem bírom már sokáig hallani újra és újra, hogy teher vagyok gyerekemmel együtt, hogy magának milyen jó dolga lehetne, ha mi nem volnánk, hogy nem tud dolgozni miattunk. Nem tudja elképzelni, hogy megalázás ez az én számomra? Nem érez maga, nem látja, hogy én is adok, nemcsak maga? Igaz, hogy amit én adok, azt nem lehet beírni a háztartási könyvbe – tehát nem is számít, úgy látszik. Hogy magának én mennyit érek, mennyire vagyok fontos, azt nem én és a cselekedeteim döntik el, hanem maga. Én úgy látom, vagyis nem is csak látom, hiszen nyíltan mondja, hogy csak malomkötő vagyok az életén. Hiszen így is jól van. Én még próbálok egy kis ideig élni magával. Én tudniillik azt hiszem, hogy ha elmegyek majd, nem lesz boldog nélkülünk, és akkor rájön arra, hogy nem ártottam – ha ugyan nem használtam – magának. Az is lehet, hogy nem szeret már, és nem is igaz, hogy nem akar elválni, csak azt hiszi, hogy én szenvednék. Nem, Lőrinc, így élni együtt sokkal nagyobb kín, mint egyedül lenni. Az is lehet, hogy mielőtt elmennék, meghalok. Ahogy én érzem, sok erőm nincs. Nehogy most mosolyogjon, és szentimentálisnak higgyen. Nem akarok meghalni, hanem egyszerűen csak azt hiszem, hogy betegebb vagyok, mint ahogy maguk hiszik. Szegény kis gyerekem, vele mi lenne? Nem elég nagy baja az még, hogy lánynak született, még anya nélkül is nőjön fel? Sok volna. Talán ha elmegyek, majd több erőm lesz, mert akkor már nem fogok búsulni, hanem megpróbálok majd élni azért a kis pocokért, akinek a születéséért egyedül én vagyok felelős. Talán sikerül. Magára nem fogok haragudni, ettől megóvja az, hogy hiszek a tehetségében. Hiszen ha ez nem volna, én már rég nem volnék itt. A tehetsége az egyetlen mentsége. Tehetsége ha nem volna, akkor egyformák volnánk, s nekem ugyanannyi jogom volna az élethez, mint magának, és nem követelhetne a maga számára semmivel se többet az élettől. Így én is azt hiszem, hogy többhöz van joga, mint nekem, habár azon már sokat gondolkoztam, hogy nem ér-e többet, ha tehetségtelen valaki, de tud élni. Maga nem tud, mert hiszen sokszor, mikor engem búsít, maga is kínlódik. –

36.

Kedvesem,

látja, végre ki merte maga is mondani a válást. Nem gondolja, hogy ezt már előbb kellett volna? Nem volt kár élni egymás mellett így? Megérdemeltem én azt a sok-sok szidást, amit magából csakis a szeretetlensége irántam váltott ki? Erről pedig én igazán nem tehetek. Az én lelkiismeretem teljesen nyugodt. Ami az én kevés kis erőmtől tellett, azt én becsületesen megtettem. Lehet, hogy ez kevés volt magának, hiszen az, hogy én gyenge vagyok, nem teszi a cselekedeteimet hasznosabbá vagy nagyobbá. Nem vádolom magát, gyermekének se fogom. Inkább azt szeretném, ha a válásunk papa, a család és az emberek előtt nem lenne csúnya. Higgye el, ezt se magam miatt akarom. Próbálja belátni – talán majd ha külön leszünk, belátja végre –, hogy nem vagyok az ellensége, és javát akarom. A gyerektartásért magának kell pénzt felajánlania. Ezt én el is fogom fogadni addig, míg tudok annyit keresni, hogy magam tarthassam el. Higgye el, ez lesz életem egyik legnagyobb öröme, hogy ezt elérem. Énrám az első perctől kezdve egy krajcárt se kérek. A Tátrába elmegyek még a maga pénzén, de ezt már igyekezni fogok magának megtéríteni. Mától kezdve, amit költ rám, nagyon-nagyon igyekszem majd visszajuttatni. Maga tudja, hogy nekem mindig nagyon rémes volt, hogy eltartott. Azt már nem tudom, hogy valaha is vissza tudnám adni magának, de hogy nagyon szeretném, azt elhiheti. Különben ez mind nem fontos most, és részletkérdés. Azt kérem, hogy beszéljünk erről együtt nagyon komolyan, hogy én az életem be tudjam mielőbb rendezni. Remélem, nem veszi játéknak ezt a dolgot. A gyerek miatt ne aggódjon, mert egészen rendesen fogom tudni nevelni. Egész este és már nagyon hosszú idő óta gondolkozom a váláson, hisz tudja, de nem mertem maga miatt egyedül elhatározni magam. Legyen erős, Lőrinc, ne engedje magát a pillanat hatásától befolyásolni, és tartson ki amellett, hogy válni akar, hisz magára nézve károsnak érzi az együttélésünk. Lekötni én sohase akartam magát, sőt azt képzeltem, hogy mint oly sok más művészember felesége tette előttem, én is tudom segíteni az uram a munkájában. Magának a megkötöttség nem való, én pedig nem bírom el, hogy ne tudjak használni, hogy ne nélkülözhetetlen valakije legyek annak, akivel együtt élek, hanem tehernek érezzen. Ugye, mindkettőnkről van szó mindig? Megpróbálja majd újra valakivel, vagy él egyedül, talán jobb lesz. Én is igyekszem majd lehetőleg jól élni. Mi pedig jó barátok leszünk, sőt talán még jobbak, mint így, ugye?

Klára

37.

Kedvesem. A mai nap eltelt valahogy. Mikor maga elutazott, felmentem a szobámba, és kifeküdtem. Tizenkettőre a rendelőbe mentem és onnan vissza. Ebédre Vágék áthívattak magukhoz. Vágot ágyba küldték ma az orvosok. Amikor majd felkel, fogok az ebédlőben étkezni, addig náluk. Ebéd után rögtön átjöttem és feküdtem, sőt aludtam is. Ez az álom nagyon nem volt jótékony, mert bár majdnem egész du. szundikáltam, nagyon fáradt vagyok. A szívem is rossz, szemem körül mély karikákkal. Majdnem rosszabbul érzem ma magam, mint otthon. Lehet, hogy ehhez ma a maga elutazása juttatott, mert mégis izgatott egy kicsit az, hogy itt maradok egyedül. Hiszen tudja? Oly kíváncsian várom már, mit ír a gyerekről. Remélem, hogy őszintén fog írni, hogy elhihetek mindent, amit ír. Mi újság otthon? Milyen jó is volna azt a kis kölköt látni. Holnap már megy maga a szerkesztőségbe. Istenem, én pedig itt fogyasztom a pénzt. Higgye el, ha meg tudnék tényleg gyógyulni, igazán megérné. Itt olyan rémesnek látom a betegségem. Hatkor bejött két orvos (az új cseh bemutatkozott). Kérdezték, hogy vagyok, mondtam nekik, hogy jól. Erre megkérdezték a lázam, és csodálkoztak, hogy még van pár tized. Utálom magam. Igazán pontosan meg akarok mindent tartani, amit mond az orvos, hogy egészséges lehessek. Ma este megmosom a hajam, nem maradok vacsora után odaát. Nem akarom zavarni őket most, hogy fekszik a diri. Különben legszívesebben máris ágyba bújnék. Ugye, szívem, ír hamar, hogy tudjak minél előbb a gyerekemről. Holnap majd írok még ehhez a levélhez, s csak azután adom fel. Elég aprón írtam; bírja olvasni? Isten vele

924. ápr. 3. du. ½ 7

Klára

Tegnap este bizony 10 óra után jöttem haza Vágéktól. (4 du.)

Nem tudtam írni tegnap, ezért csak ma folytatom. Anica nagyon kedves hozzám, sokszor jön át értem sétálni vinni. Bizalmasan elmondott sok mindent az életéből. Tegnap még náluk ettem. Lehet, hogy ma már az ebédlőben fogok. Attól függ, felkel-e Vág ma. Tegnap délben és este is zene volt az ebédlőben. Pontosan betartok mindent, és megeszek mindent, amit hoznak. Napközben még tudnék is néha enni. Olyan kíváncsi vagyok az első mérésre. Nemsokára hordják szét a leveleket, kíváncsi vagyok, jön-e már hír Pestről. Majdnem egy egész hét elmúlt már anélkül, hogy tudnék valamit a gyerekemről. Cipőt ne felejtsen el venni neki, szívem. Nyolcadikán már egyéves, és én nem vagyok ott az első születésnapján. Ma viszik ki a Mancihoz? Manci írjon nekem nagyon gyakran. A naplót is vezesse ő rendszeresen, hogy minden új dolog benne legyen. Ha nem lett meg a görcs elleni orvosság receptje, akkor a csukamájolajat kell neki rögtön megcsináltatni és 3 hónapon keresztül naponta háromszor kávéskanálnyit beadni. Tegnap szép idő volt, különösen délelőtt. Erősen sütött a nap. Ma be van borulva, nem esik, de barátságtalan az idő. Ennek dacára egész szépen látszanak a hegyek. Még ugyanabban a szobában lakom. Anica adott egy kötött kabátot, és most két kötött kabátban fekszem kint, mert a bundáért kár bizony. Kellett volna valami plédet is hoznom magammal. Most az ágy pokrócát használom, amit nem volna szabad tulajdonképp. Most is kint fekszem már, délelőtt 10 óra van, és itt írok. A maga által választott könyvek közül már kettőt kiolvastam, most a harmadikat olvasom. Abbahagyom az írást, mert meg akarom nézni a postát, azután folytatom. Julcsa néni levelét megkaptam ma. Köszönöm neki, hogy írt, kezét csókolom. Nem is tudom elhinni, hogy hívott engem az a kis kölök. De nagyon szeretném látni. Ugye, nagyon édes; örült magának, mikor meglátta? Írjanak róla sokat, mindent, amit csinál. – Ma megmondtam az orvosnak, hogy a szívem nagyon ver folyton. Azt mondta, hogy ez azért van, mert nagyon magasan vagyunk. Meg kell szoknom az éghajlatot. Ma nagyon fázom. Olyan nedvesen hideg az idő. Írja majd meg, mikor kapta meg ezt a levelem, most délben adom fel, hogy tudjuk, mennyi idő alatt ér oda. (5-e van ma.) Mit csinál egész nap? Tud valamit dolgozni? Milyen volt a főpróba? Ma van a bemutató, kíváncsi vagyok, milyen siker lesz, mit írnak a lapok. Mindenről pontosan be kell számolnia. Nagyon sajnálom, hogy a kis Gyurit nem hoztam magammal. Ha az orvosa megfelelőnek tartaná az ő számára ezt a levegőt, s én a májust is itt töltöm, maga húsvétkor felhozhatná magával. Gyurival már nincs sok baj, idegen helyen ő különben is jó, és papának se kerülne ez nagyon sokba itt velem. Beszéljék meg. Én örülnék neki, s nagyon szívesen vigyáznék rá. Két nap óta egészen simán fésülködöm. Fénykép nincs még? Most már Isten vele, megyek a rendelőbe, feladom a levelet, és aztán ebédelünk is már. Juj de hideg van itt. Ott milyen idők járnak mostanában? Kicsi gyerekem csókolja meg helyettem sokszor. Simon nincs még Pesten?

Szervusz, Lőrinc

Klára

924. ápr. 5. délben

[Szabó Lőrinc kézírásával:] érk. 7-én du.

38.

Kedves Klára,

– nincs tisztességes levélpapír. Nem baj!

*

Este, mikor megjöttem, aludtak. Julcsa néni kinézett: maga az, Lőrinc? – Igen. – És: maga így meg úgy. – És: a kislány nagyszerűen viselkedett, csak ma (azazhogy tegnap, csütörtökön) fázott meg egy kicsit. Tüsszög. Nem komoly. (– Nem is lett komoly, mára elmúlt; reggel volt 37,9 láza, délutánra semmi, úgyhogy kimehetett sétálni.)

Ez a gyerek nem ismert meg! Meghíztam talán? (Mindenki azt mondja, hogy ez a két nap is nagyon jót tett.) A villanyfényre felébredt az ágyában, beszélgetett, motyorékolt, de nem ismert rám. Csak reggel, amikor a konyhában a székében ült, odakötözve egy összesodort pelenkával. Hű, hogy kurjongatott, rúgkapált! Fel kellett venni és lovagoltatni. Mostanában az lett a szokása, hogy hússzor is elkiabálja: ná, ná, ná, ná, ná! – ha ölbe kéredzkedik. Jól bántak vele, és nagyon szép, víg. Úgy aludt a nagy csöndes éjszakában, mint a bunda.

Júlia, mint megtudtam, volt itt egyszer; a gyerek már aludt. Manciékat holnapra várom, de a kicsit nem adom ki nekik, talán – csak kedden. Julcsa néni úgyis csak a jövő csütörtökön indul Bécsbe. Ha nagyon akarják, elviszik, de én jobb szeretném, ha várnánk néhány napot. Most ugyanis kicsit hűvösebb az idő, mint eddig volt. Nappal 8-10 fok. Ma délután (a kislány meghűlése miatt) a kályhának is megmutattuk a szenet meg a fát. Ez, mint kiderült, később feleslegesnek mutatkozott, mert még sétálni is elmehetett a pötty.

Egyébként levágtam a haját is neki. Csak elöl, mert folyton a szemébe lógott, és a füle táján. Most nagyon jól néz ki, épp emiatt. Gömbölyű! És hogy örült, mikor meghopphoppoltattam!

*

Tegnap ötnegyed órát kellett Poprádon várni a prága-kassai gyorsra. Kellemetlen volt, képzelheti. De most nem késtük le Kassán a csatlakozást; azonnal átszálltam (másképp ott kellett volna leácsorogni az ötnegyed órát) és – haza! Jól, kényelmesen utaztunk. III. osztály: nagyszerű, tiszta!

Miskolctól kezdve aludtam. Egy csomó ember szállt fel, egy fiatal házaspár meg egy öreg bácsi rokonuk. Az öregúr folyton az üdítő álomról beszélt, hogy ő milyen jól fog mindjárt horkolni, és… és végül én is elaludtam. Akkor ébredtem fel, mikor a Keletin megállt a vonat; álmosan cihelődtem fel, fáradtan, s úgy imbolyogtam a lármás pesti fényben, mint a cserebogár a lámpák körül. És aztán jól aludtam. Ennivaló volt bőven: egész biztos, hogy a konyhában dupla útravalót készíttetett a lány tévedésből. Nem haragszom érte. Két narancsomat (az is volt a csomagban) a határon megtalálták, és megétették velem.

*

Ma nem voltam még a szerkesztőségben. Holnap se megyek fel dolgozni, sőt lehet, hogy elvakációzom a hátralévő időt egészen. Még nem döntöttem, hétfőig gondolkozom. Ha szép idő volna – már nem kellene gondolkozni.

De azért benéztem a kiadóba. Ott épp elkészítették az Ambrus–Szabó L.–Zilahy-díszkirakatot, és fényképet kértek tőlem is. Nincs. Végre szereztek egyet, jót és szépet, a Hármaskönyv fényképészétől. Előfizettem Hajnalkának (és Dienesnének, aki megkért rá) a Pesti Napló-ra. Három hónap, 20% engedménnyel 72-72 000 K! Sok!

A Kaiser-bemutatót egy héttel elhalasztották. Erről már útközben értesültem az újságból. (Meghalt Bayros, az a híres illusztrátor, aki az Erato rajzait készítette, 55 éves korában.)

Találkoztam délben Az Est-nél, ahová épp fel akartam nézni, Tóthtal és Mikessel. Röviden elmondtam mindent. (A sál itt van.) Sárközinek is megadtam a maga címét, de az azt mondja, hogy nem tud egy sornál hosszabb levelet írni.

Itthon várt egy hosszabb levél Kardos Palitól, aki névnapunkra írt. Ma meg Simontól érkezett írás, szintén névnapi alkalomból. A maga levelét feladtam neki. Simon címe: Jean Georges Simon – artiste peintre – Paris XI. – 97. rue St. Maur. Nem jön, nem jöhet az a fiú most haza, nem is szabad hívni. Nincs pénze és ideje rá, pedig nagyon szeretne.

Az újságban már régóta folyik egy szenzációs gyilkosság nyomozásának napi riportja. Hármat elküldök, abból mindent megtud. – És máskor is küldök híradót, ilyesmit is, különösen ha érdemesebb valami akad.

*

A nagytakarítással készen vannak. Anna kapott 10 000 K-t.

*

Írja meg néhányszor, mikori keletű levelemet mikor kapja meg. Én is…

*

Olvasson, feküdjön, egyen és hízzon szorgalmasan és kitartóan. Vágéknak üdvözlet, pár nap múlva oda is írok.

Ne sírjon!! Hopphopp! Nevetni, mint a kislány!…

Sokszor csókolja

Lőrinc

39.

Hát, Klárika, elment a gyerek. Becsomagoltuk őt is, a holmiját is, sok zajjal-bajjal, és elvitte a Manci néni. Az Anna néni pedig megsiratta. Egész vörös volt szegénynek az orra meg a szeme a sírástól.

Manci délben bejött (szombaton), és előszedtük a takarókat, fehérneműt, mindent. Még a Jancsit is. Én átmentem a Zsoldos Jánosért, az hozott egy kéziszekeret, és ¾ 4-kor elindultunk. Késő! Nagyon kellett sietni, mert hiszen az ágyat, a kocsit és a gyerekszéket fel kellett adni gyorsárunak. Hozzá még Zoli nem jöhetett valami udvari próba (?) miatt, s egyedül voltunk.

A kislányt becsomagoltuk a barna plédbe, ráadtuk a fehér kabátot, a sapkát, és konflisba ültünk. Közben Mancinek eszébe jutott, hogy ½ 5-kor megy a vonat, nem 5-kor, mint előbb mondotta. Már azt hittem, külön megy ki a feladott csomag meg a gyerek Ligetre; Zsoldos is nehezen bírta a kocsit (beteg az az ember, a teher nem volt nagy) – és 10 perc volt már csak hátra az indulásig, mire ő is kiért.

Most aztán a feladás. A címező. A mázsáló! A vényező!! A pénztáros!!! Sorba kellett borravalózni mindet, hogy még feladják a 3 darabot a ½ 5-ös vonatra. Végre elment minden, én pedig rohantam vissza a pályaudvar másik végébe a váróterembe, ahol a kézicsomagokkal Manci várakozott. Négy perc.

Épp hogy beülhetett. Én nem mehettem ki Ligetre, mert találkozóm van 7-kor Az Est-nél, s délután még azt hittem, hogy Zoli is segít a nagy hurcolkodásban. Manci félt, hogy az I. osztályból leszállítják, mert nincs jegye csak II. osztályra szóló, és nem akarta elhinni, hogy dupla pénzért fenn maradhat (6400! K). Egy néni, aki ugyanoda való, rögtön minden segítséget megígért a leszállásnál. Mancinak adtam 100 000 koronát, fogadjon hordárt vagy egy fiút, és vitesse haza a kézipoggyászt. A többit, a kiváltást bízza Zolira. (Zolival persze csak ½ 6-kor találkoztam otthon. Ő ½ 7-kor megy ki, már el is ment.) Zsoldosnak pedig adtam 25 000 K-t, amitől majd hanyatt esett.

Hát ez volt a váz, a történések kerete.

A gyereket azonban nem lehet leírni. Hogy tud ez örülni, visongani! A kocsiban hogy bámult, a Tisza Kálmán téren hogy integetett az ott futballozó csibésznövendékeknek! A váróteremben is rendesen viselkedett, a vagonban azonban már álmosnak látszott. De a nyílt pályán biztosan újra meresztgette a szemét a sok forgó, szaladó, furcsa csodára.

Mikor hazajöttem, Anna még mindig szipogott. A kis Ilonka, aki délután segédkezett, már elment. – Jaj, még elfelejtem megírni a legfontosabbat: végleges távozása előtt a kis Klári a Julcsa nénitől áldást, puszit, keresztvetést és szenteltvizet is kapott! Az ám! És: „Jézus nevében járj szerencsével!” – Ezek után a legjobb remények tölthetik el keresztény katolikus keblünket.

– Rém fáradt vagyok. A sok szaladgálásba és csomagcipelésbe belezsibbadt a kezem-lábam.

– És magával mi van? Én a legjobb híreket terjesztem a maga kedélyállapotáról, s szeretném, ha a valóság nem cáfolna rám. Mit evett tegnapelőtt és tegnap és ma? Igen, egész jó gondolat: írja meg a menüt, délben és este. Nem foglal sok helyet a papíron, s engem igazán érdekel. Vágékkal van együtt? Voltak valahol? Ne nagyon menjen, ha lehetne is. Mit olvasott? A hőmérő?

Látja, igazán szorgalmas vagyok. Tegnap írtam, mert megérkeztem, és ma is írok. Pedig ezt nem ígértem meg. De hát nem akartam halogatni a kislány utazásáról szóló tudósítást.

Hétfőn valószínűleg bemegyek Az Est-hez. Valószínűleg, mert az idő is valószínűleg ronda marad. Igaz, hogy ma nem esett. (Klárikát is ezért engedtük el ma; hétfőn, kedden ki tudja, nem ázott volna-e agyon a matrac?)

Most már maga is írhat. Ha keveset ír, vegyen levlapot (nem képeset, hanem olyat, mint amilyet békében lehetett kapni 5 fillérért). Most azt hiszem, 50 f az ára.

Szeretettel csókolja, és jókedvet kíván

Lőrinc

40.

Kedves Klárika!

Itt vagyok a Gellért-szállóban; a szabónak fizettem 500 000 K-t (565-öt), és feljöttem ide az első emeletre, ahol a foyer fölött körben és jobbra néhány nagy nyílt teremben – hiszen tudja – afféle five o’ clock tea (vagy kávé) van. – Zene szól, ronda – és emberek, nők, sok kokott, rondák, pedig szépek (tudom, mit gondol az én „szép”-eimről!) –, aztán fény és füst. De nem törődök semmivel, egy sarokban ülök, olvasok; az aktatáskába még otthon beraktam néhány könyvet, és a készlet még tart. ½ 4-kor jöttem ide, és most 7 óra van. E levél után megyek a Centrálba, hogy Pádinak átadjam az Annus által már nagyon sürgetett sált. –

Tegnap kint voltam a gyereknél. Manci mesélte:

– Tudja, ez a gyerek!… Nagyon félt a lakástól, nem akart az ágyra ülni az istennek sem, meg a díványra se tehettem le, mikor szombat este megjöttünk. Egyúttal azonban szörnyen érdeklődött minden iránt; különösen a lámpa üvegdísze tetszett neki, amely ragyogott a villanykörte fényében, megmarkolta, majdhogy le nem tépte. Amikor aztán egy negyedóra múlva megjött az ágya, azt megismerte és beleült. Máshova nem! Zolit papának szólította, és egyáltalán nagyon hangos volt. Irtóztató sokat rikkantgatott, fáj tőle szinte a fejem. Elaludt, rendesen, de reggel korán ébredt, ½ 6-kor, amikor mi felkeltünk. Először nagyon félt az ablakon át behangzó madárcsicsergéstől. Ilyet még sose hallott.

Engem, mikor bementem, még nagykabátban, megismert, és rögtön hozzám nyújtózott. Hogy örült! (De Mancinál is szívesen van.)

Elmentünk sétálni. Először a kertbe. Ott tyúkok voltak. Mondtuk neki: Nézd, Klárika, pipi! – És ő visszamondta: pipi, és folytatta, gesztikulálva, kipirulva, kihajolva a kocsiból: pipi, pipi, dádá, hobloga bogya bogya! Sétáltunk vagy másfél órát, a jó erős levegőn hamar elaludt, s csak akkor ébredt fel, mikor már mennem kellett a vasútra. Siettem, készültem, hogy ne lásson meg, és ne sírjon… De mindezt ám nem azért írom meg, hogy maga kezdjen pityeregni, hanem azért, hogy informálva legyen a gyerekről, és jobban el tudja képzelni onnan a hegyek aljából a kislány mostani élete sorát!

*

Spenglert olvastam most rendszeresen, és végig fogom olvasni az egészet. Kísértetiesen hasonlít igen sok helyen az én érzéseimhez és gondolataimhoz. Különösen mikor a városról és a földről ír – lásd az „Átkozd meg a várost és menekülj!” című cikkelyt. Most már jobban értem, és még többre értékelem ezeket a verseimet.

*

E levélhez teszek két képet. Czellár hozta; rendeltem még ötöt-ötöt mindegyikből. Más kettőt legközelebb adok postára; nem akarom, hogy esetleg mind a négy elvesszen egyszerre.

Elküldtem egy külön levélben az Oreskovicsné-féle gyilkosságról szóló riportokat. Hármat eddig. Még egy van. Érdekelheti. Írjon!

Sokszor csókolja

Lőrinc

Este ma, 7-én du. megjött 5-én délben feladott levele. Hamar!

Emy itt volt, nem találkoztunk. Piskótát hozott a kislánynak. Holnapután jön.

41.

Igen tisztelt Lőrinc úr! (Kedves Klára!)

Örömmel tudatom önnel, hogy ezen a héten rekordot értem el hízás terén. Két és fél kilót híztam. Az orvos is megdicsért, Vágék is nagyon örülnek, én pedig a bőrömből majdhogy ki nem bújok. Anica egész héten mondogatta, hogy nem lesz két kiló se. Én pedig azt váltig, hogy nagyon akarom, nagyon akarom. És lám, csak akarni kell! Jobban is nézek ki, hanem azért még mindig zsokésúlyom van. 50 és ½ kg. No, mire maga jön, már egészen szép asszony lesz belőlem. No, akkor azután jaj a maga szegény fejének. Ma du. érkezik meg a sokat emlegetett Steinfest dr. Az is velünk lesz most, azt hiszem. Anicát ma nagy zavarba hoztam az ura előtt. Tudniillik Anicának én egyszer megmondtam, hogy maga írt hozzá egy verset (ezt ő sejtette különben), ma ebéd közben céloztam rá, nem gondolva arra, hogy Vág nem tudja. Anicának még a nyaka is vörös lett, de nem árulta el az urának, hogy melyik az a vers. Vág persze nevetett. Látja, „csak egy férj tud ilyen marha lenni”. A feleség (én), ugye, rögtön kitaláltam, hogy van itt valami bibi a vers és a nő körül? Vigyázni, vigyázni! Egészséges leszek! Különben ha majd itt lesz, mesélek sok mindent, ami fogja érdekelni, azt hiszem. – Ma egyéves a gyerekünk. Remélem, nem felejtette el? Szívem, csókolja-e helyettem is ma? Úgy vágyom egy csókja után annak a drága kis pocoknak. Itt ha nézem a Hekszit, mikor fiait nyalogatja, eteti, majd meghasad a szívem. Milyen jó is neki, gondolom. Anica most küldött fel 2 db krémes lepényt az uzsonnámhoz. Délben Vág mondta neki. Most költöztem át az Európába, I. em. 215. Délre néző szoba, szép balkonnal, de sokkal kevesebb kényelemmel a szobában. Például nincs fésülködőasztal, tehát tükör csak a falon van egy darabka. Persze én nem hoztam magammal. Azért nem baj, egészen jól van így. Viszont van vízvezeték a szobában, ami odaát nem volt. Sándor bácsinak – egy nagy melák szolga –, aki naponta ötször legalább bejött hozzám betakargatni, és nagyon kedves volt, adtam 10 K-t. Vágék Mancijának is hétfőn adtam ugyanennyit. Ma vettem harisnyakötő gumit és csokoládét, 11 K. Szóval körülbelül a felét költöttem el annak, amit nálam hagyott. – Reinitz címét írja meg. Különben egyáltalán írjon, mert nagyon unalmas itt. Ha ír Anicának, nehogy írjon azokról, amiket én elmondogatok magának. Képzelje, még nem manikűröztettem eddig, hogy spóroljak, de most már muszáj lesz. Van-e mérgelődés azért, hogy Az Est-kirakatban maga mindjárt az első héten van kitéve? Hall erről valamit? Minden pletykát meg kell írni, Lőrinc. A Fészekbe is el kellene magának menni és befizetni, ugye? Julcsa néninek mondja meg, hogy híztam, és meséljen egy kicsit neki rólam. Mondja, hogy azért nem írok neki külön, mert nagyon drága a bélyeg. Tegnap tanultam egy kicsit németül. Egyedül rossz. Különben mindenféleképp rossz. A gyerekem után vágyom, öleli

Klára

42.

Kedves Klári,

nem tudom, írtam-e már, hogy első, szombaton délben feladott levelét hétfőn du. megkaptam. Azóta nem jött másik.

Mint látja, szereztem Az Est-től újra levélpapírt.

Egyebet most úgyse lehet szerezni, csinálni. Az egész üzem stillgelegt, sztrájk van, az egész városban hétfő dél óta nincs lap. A sztrájkot bérmozgalom idézte elő, épp nálunk, déli 12-kor. Gondolhatja, milyen izgalom! Rögtön tárgyalások a többi lappal, mert a munkaadók kartellban vannak, s szerződésszegés címén minden lap kizárta összes munkásait. A szakszervezet a munkások ellen foglalt állást (kedden a Népszava se jelent meg), mert a „harcmodort” a vezetőség helytelenítette, erre a vezetőséget leszavazták háromszor is, és most nagyon elmérgesedett, még jobban kiterjedt az ügy. Mára a Népszava is a sztrájkolók mellé állt, a tárgyalások teljesen befagytak – azt se lehet tudni, akár egy hét múlva lesz-e lap. Viszont húsvét előtt lévén – óriási veszteségek (hirdetés) kényszerével állnak szemben a kiadók, az éhséggel a nyomdászok, úgyhogy talán holnaputánra összebékülhetnek… Fene tudja, fene bánja… Milyen jó, hogy hétfőn bementem a laphoz: most nem kell a magam vakációját vakációznom!

Tegnapelőtt itt volt Júlia és Emy. Együtt jöttek gratulálni a kicsinek. Én nem voltam itthon, s csak pár sor írásból és ajándékokból láttam ittjártukat. Emy piskótát hozott, Júlia pedig egy olyan fura babát, amelynek a szerkezete a régi Jancsiét utánozza, de selyemmel van tarkabarkán bebugyolálva, és csak úgy csörög-zörög a sok csörgettyűtől. Nagyon szép baba.

Kedden kivittem Rákosligetre az ajándékokat. Sárközinek is szóltam, csatlakozott a kiránduláshoz. Ott kint minden rendben van, a gyerek nagyon jól néz ki, sokat eszik, és – ami legjobban mutatja új helyzete megfelelő voltát – rengeteget alszik. A babának roppantul megörült, a piskótából engem is, a bácsit is visszakínálta. Nagyon rossz és lármás egyébként, és Mancit, aki különben sem olyan egészen ügyes gyerekdolgokban, mint maga – szegénykét nagyon kifárasztja, épp ügyetlensége miatt.

Julcsa néni holnap reggel megy Bécsbe, onnan máshová – 24-én lesz itthon, vagy tán kevéssel előbb. Most vett tőlem érzékeny búcsút, és csókolja magát. Megy feladni egy levelet, mert holnapután itt újra drágul a posta. (Vidékre 1500, magához 3000 K lesz.) – A gyereknek megcsináltattam új recept alapján, a görcsellenit; csukamájolajat majd akkor szed, ha ezt az üveget beszedegette.

Ma este Gráffal fogok vacsorázni. Hozzájuk megyek fel ½ 8-ra, de remélem, továbbmegyünk, mert az öreggel szeretnék egy afféle agglegényes vacsorát és estét eltölteni. Nővére a jövő hét elején indul B. Földvárra, ő pedig holnapután Olaszországba két hétre pihenni.

Az Asszonyáldozat bemutatóját pénteken este tartják. Főpróba – nem tudom, lesz-e. Nincs újság, úgyse írnak róla. (Elég rosszkor jött e tekintetben a sztrájk.) Utólag bizonyosan lesz valami rekapituláció, de valószínűleg egész kurtán. Baj, baj. Kaiser nem jön, táviratozott.

Két fényképet már elküldtem. Most elküldöm a másik kettőt. Homályosak, de többet érnek a semminél.

A kis Gyuri felvitelét elmondtam Mikesnek. Először hallani sem akart róla. Ma aztán, magától, beszélni kezdett róla, hogy jó volna, csak pontosan szeretné tudni a költségeket is… 1000 szokolt rászánhatna még. – Ezért kérem, amikor az első számlát megkapja az első hét végén (vagy szombaton?), írja fel a tételeket. És tudakolja meg, mibe kerülne a gyerek panziója. Szoba, azt hiszem, ugyanannyi lenne, azazhogy egy ágyneművel több, mert a kiskölök elalhatna a díványon. Írjon arról is, hogy milyen ruhát célszerű beszerezni vagy vinni neki. És okvetlen tegye szóvá a dolgot az orvos előtt – hátha neki még nem jó az az éles levegő? (Az idő erre állandóan borús, esős, hideg.)

Vettem hitelbe egy hatkötetes magyar Shakespeare-t. Szörnyű volt, hogy eddig hiányzott. Ha hazajön, megint lesz mit olvasni. Megjelent a Jean Christophe III. és IX–X. kötete; ezeket holnap átviszem Bözsiéknek.

Lehet, hogy holnap vagy holnapután de. lesz mégis főpróba. Azt hiszem, ott lehetek, hiszen nincs újság és rabság. Emyékhez is fel akarok szaladni beszámolni.

No, mi van még?

Az Anna rettenetesen reklamálja a gyereket! Látja!! Jó öregasszony ez. Azt, ugye, megírtam, hogy sírt, mikor elvitték?

Nincs pénzem, persze hogy nincs. És nem tudok szerezni. Az irodalmi rovat is szünetel. Mikes beszüntette három nap óta a fogadásokat és a vásárlást. Különben sem írtam semmit, csak tervezgetek.

Tegnap még beteg is voltam. Az influenza maradványaként az arc-, helyesebben pofacsontom (a jobb) rémesen fájt, sajgott; zúgott tőle a fejem, fülem, a két fél fogsorom. Este aztán jött a meleg bor, a lefekvés, a gőzölés és az aszpirin, és sokat segített. Nem múlt el, de nem fáj. Csak az volt a rossz, hogy 9 órakor bejött, betolakodott az a mulya dr. Molnár, és azzal kellett beszélgetnem. Én az ágyban, izzadva, ő a széken. De ő is izzadott a kíntól, hogy mit mondjon.

Várom már újabb levelét.

Ma elküldöm az utolsó Oreskovicsnét is egy külön levélben.

Annus megkapta a sált, nagyon örül neki.

Voltam Budán, ott is beszámoltam magáról. Isten vele. Csókolja

Lőrinc

43.

Kedvesem, örülök, hogy a gyerek útjáról értesített mindjárt – köszönöm. Remélem, nem lesz baja Mancinál. Ma nagyon-nagyon rossz kedvem van. Borzasztó szentimentális hangulatban vagyok. Egész délelőtt lógott az eső, ebéd alatt jól esett, most sár van, de különben tűrhető. Fekszem kint, mint rendesen. Olvastam mostanáig, négy óra van most. Aludni nem tudok, az olvasás is elég már, fáj a fejem – tehát írok. Köszönöm, hogy témát adott az íráshoz. Tényleg, mi beszélnivalónk is volna azon kívül, hogy mit eszem délben, mit este? Egészen jó gondolat. Tegnap este volt: karfiol vajjal, disznóhús borsóval, narancs, fekete. Ma délben: krumplipüréleves, savanyú tojás, marhasült, spenót, krumpli, túrós lepény, narancs, fekete. Próbálok karikát fújni, de nem tudok. Rettenetesen undorodom, állandóan mosdom és kölnivizezem magam. Sehol se érzem jól magam, csak Vágék lakásában. Most nagyon szeretnék veszekedni magával. Annyi minden jut az eszembe. Ha ilyen ideges maradok, nem megy majd a hízás jól. Babits nem dühös azért a kis hírért, hogy megint mint fordítót emelték ki? Nagyon örültem az újságlapnak. Odaadtam Anikáéknak, most ők élvezik. Mindig küldhetne egy-egy oldalt. Sárközi gyerekverse még nem jött? Ha Mancihoz kimegy, kérje meg nevemben, hogy ültesse sokat a kiskölköt. Manci fogadja segítségül a Szeredynét, mert nem fogja győzni a munkát. Kicsit izgulok, hogy hogy ment ki Manci a gyerekkel egyedül. Hogy is merte kiengedni? Manci gyakorlatlan is még, de meg különben is. Ma írtam a papának és az Emminek is. – Mit csinál egész nap? A levelei nagyon furcsák. Van benne minden: jó híradás, szórakoztató – maga meg is lehet elégedve velük –, csak egy nincs bennük!… – Megint szamárság, hogy erről írok, de nem tudok nem őszinte lenni. Ha elhallgatom, az is hazugság. Hogy utálom azt az igazi hideg férfi mivoltát! Úgy látom, ahogy lerázza, összecsapja a levélírást. Nem lehet nem írni, mert az nem illene, és tudja, hogy idegesítene vele, ez pedig árt a hízásnak, a hízás pedig pénzbe kerül – a maga pénzébe. Ó, Lőrinc, milyen rossz látni, hogy más férj hogy bánik az asszonyával. Rossznak kell lennem igazán? Így unalmas maguknak a nő. Ez egy állandó biztonság, ami nem izgat. Csakhogy nekem is unalmas ám, én is vágyom valamire, amit nem kaptam még meg. Sohase tudja egy férfi se, maga se (de sokszor még a nő maga se), hogy mi van bennünk szelíd(?), jó(?) nőkben, akik tudunk hallgatni soká, évekig. Én érzem magamban, hogy valami lesz velem, mert már telítve vagyok elkeseredéssel. Nekem is jár az élettől valami. Lehet, hogy őrültséget fogok elkövetni egy meggondolatlan percben, mit tudom én ma? Így valahogy nincs jól. Sok mindenen gondolkoztam most, hogy egyedül vagyok. Túlságosan sokszor alázott már meg maga engem. Nem is tudja. Én tudom, ezt egy asszony se tudja elfelejteni. A szerelemtől a gyűlöletig tényleg csak egy kis lépés a távolság. Tudom, ha majd elolvassa a levelem, ki fog nevetni, és viszi a tűzre megint, ismételve, hogy marhaság. Ez a tragédiám. Ami nekem egy élet kínja, magának csak marhaság. De mindegy, semmit se kell csinálni, minden megoldódik, mert a dolgok mindig magukban hordják a kifejlést is. Most mást nem is akarok, mint hízni, gyógyulni. Ehhez legyen erőm. Ha egészséges leszek? Akkor – akkor majd meglátjuk. Most biztosan azt gondolta: „Kinek köszönheti, ha meggyógyul?” Igen, igaza van, magának. Nekem mindent maga ad, de én magának? – semmit. Isten vele

Klára

44.

Kedves Klárika,

pár nap óta nem írtam, hogy egyszerre számoljak be a főpróbáról és a premierről. Tegnap megvolt mindkettő. Újságtalan időben (még ma, szombaton sincs kilátás megegyezésre), a szokásos tolakodó reklámok és hírecskék nélkül, de jó hangulatban. Szó volt arról is, hogy elhalasztják a bemutatót, ahogy a Főv. Operettszínház is elhalasztotta az Apukám premierjét, de ettől Bárdos elállt. És jól tette.

Délelőtt ¼ 11-kor zárt a főpróba. Nagy fejű, nagyképű, buta kritikusok, újságírók. 50-60 ember. A darab nem tetszett. Nem tetszik ezeknek semmi grandiózus, nagyszerű, emberfölötti szenvedély. Oly kicsiny lelkek, mint a sarki kofa vagy a grájzleros – értelmetlenül állnak szemben a naggyal. És azt mondják rá, hogy lehetetlen, hogy buta az, akit elvakít egy szenvedély, egy ilyen Lavalette-féle szenvedély. Aztán a slágvortok: nem színszerű! Nem dráma, hanem epika! Színfalhasogatás! – Holott mindennek az ellenkezője igaz.

Az előadás nagyon jó volt, és érdekes is. Simonyi Mária igen szép, erős, igazi – ó, nagyon igazi színésznő. Hol marad ekkora szenvedés mögött Gombaszögi! Táray is kitűnő, egzaltált. Makláryt ismeri.

Szóval igen gyenge auspiciumok mellett jött el az este. Szerencsére véletlenül aznap megjelent a Magyar Színpad és benne egy kis cikk az Asszonyáldozat-ról. Ezt látta, de elküldöm. Délben még sok jegy volt eladatlan (az emberek nem tudtak a bemutatóról), estére azonban zsúfolt ház lett. (Ugyanakkor a Vígben Lengyel Menyhért Antónia című nagyszabású cigányzenés kabarédarabjának nyilvános esti főpróbája.) Nekem volt egy páholyom (jobb erkély 6. sz.) – kívülem még csak Júlia és Erdélyi József voltak ott, mert nem tudtam értesíteni másokat, Czellárékat például, írókat pedig nem akartam hívni. A földszinten sok ismerős.

Az első felvonás nagyon tetszett, sok kihívás és vastaps. A második, a nagyjelenettel, még jobban – új vastaps. Szóval nagy siker – így mondták a színházi rókák, Marton és mások. Persze ilyen darabnál még így is legfeljebb 15 előadásra lehet számítani, mint a Csodaszarvas-nál.

(Az előbb a Magyar Színpad-nál elfelejtettem megírni a másik szerencsét: az utolsó Színházi Élet korábban készült el a kelleténél, és ezért az is részletesen hozott mindenféle szöveget és képet a darabról. Ha ez nem lett volna!…)

A mai reggeli lapok? A Népszava nagyon megdicsérte a darabot, (sz. á. = Szakasits Árpád). A Szózat (ez is megjelenik, meg A Nép is két nap óta, mert kilépett a főnökegyesületből) – szintén, még jobban. Ellenben a többi lap közös orgánumaként ma megjelentetett Magyar Sajtó tisztességesen levágta, szennynek, blöffnek, vacaknak nevezte az egészet. Ezt a kritikát Marjay Ödön írta, úgy hallottam. Mások szerint Milotay. Úgy látszik, a szélsőségek – a Népszava és a Szózat – megértették a drámát, és kezet fogtak, míg a polgári középutas szellem nem bírta bevenni. Egész biztos, hogy ha lett volna több polgári lap is – mind levágta volna. A kritikákat nem vágtam ki, azazhogy nem vettem meg az újságokat, csak elolvastam a szerkesztőségben – mert nem érdemes elküldeni se a jót, se a rosszat. Hiszen úgyis csak hírek a mai pár oldalas világban!

Ellenben elküldöm a Színházi Élet képeit. A szöveg csupa szamárság, de a képek mutatnak valamit a színészekről. És lerajzolom a színpadot is. [rajz] Bárdosnak épp egy héttel ezelőtt jött egy különös reflektora Berlinből, mellyel egész különleges, éles, sétáló fényköröket és sugarakat lehet vetíteni. Ezzel a géppel nagyon jól operáltak. Rendesen csak „szóró fény” világította meg a színpadot, úgyhogy amit az előbb lerajzoltam, az nem látszott így, tisztán – csak elmosódva, derengve, egyszerre az egész. A függönyök nagyon jól hatottak, fönt belevesztek az állandó árnyékba. És a dialógusoknál, ahol ki kellett emelni a férfit és a nőt (sokszor), „körfénybe” vették őket. Akkor ilyenforma volt a látvány: [rajz és mellette:] Csak annyit lehetett látni a könyvtárszobából, amennyit a fény visszaverődése itt-ott megcsillogtatott. De míg a visszaverődő fényt is nagyrészt elnyelték a sötét függönyök, és pompás élességben állt, mozgott a két figura, akit én semmi módon nem tudok jól iderajzolni. A fényszóró aztán kísérgette is őket.

Ez a fényszóró olyan precízen működik, hogy egy arcot, sőt egy szemet is külön lehet vele ragyogtatni a teljes sötétben. A II. felvonás végén Simonyi lejön a lépcsőn fehér selyemingben, kis piros selyemkendővel, és jobbra megy, ahol zárva találja a férje ajtaját. Mikor fent megjelenik az ajtóban, szórófény fogadja; ahogy jön lassan, a fény egyre erősebben körbefogja, kíséri jobbra; ott benne áll, aztán kissé hátrál, leül (azt suttogja, hogy: várlak!), és mozdulatlan elragadtatásban néz felfelé; a fény egyre szűkül körötte, már csak az alakját önti el, aztán a fél testét, a fejét, aztán csak az arcát – minden sötét –, csak az az arc világít, ragyog – és az a kis sugár is meghal. Függöny. Ehhez mozi kéne, nem tudom lerajzolni. Mindenki el volt ragadtatva ettől a másfél perces fényjátéktól.

*

Mit írhatok még? Lesz-e siker, vagy csak három előadásra van közönség, nem lehet tudni. A premiernek, a leghatározottabban állítják, igen nagy sikere volt. De a zárt főpróba megbukott.

Simonyi és Táray sose voltak még ilyen jók.

*

Most egyebet.

Emyéknél voltam kétszer. Először csak Aladár volt otthon egy csomó idegennel és gyerekkel: mozielőadást tartottak. Aladár vett egy igazi (kisebbfajta) mozigépet (alkalmi vétel: 2 000 000 K), és aznap este volt a „premier”. Az ebédlőből az ajtó mellől vetítenek a hálószoba falán kifeszített lepedőre. Mindent játszhatnak; aznapra éppen Zigotó- vagy Ő-filmet kölcsönöztek ki a kölcsönzőből. (Azt mondja Aladár, hogy mostanában potom pénzért lehet kéz alatt venni nagyszerű dolgokat tönkrement tőzsdésektől. Autót, szőnyeget, bundát stb.)

Nincs semmi baj náluk. A férfi fáradt, apatikus. Emy pedig jár a Júlia orvosához. Tegnapra találkozót beszéltünk meg, hogy „elbeszélgessünk mindenféléről”. Voltam is náluk, ott vacsoráztam, hideget, aztán mentem a Renaissance-ba. Ők ma nézik meg az Asszonyáldozat-ot.

Artingerék rendesen, jól vannak. A báró itthon, rengeteg munka. Hétfőn újra elutazik, akkor lógás. Húsvétra Bajára mennek.

*

Rémes hideg van errefelé. Mindenütt fűtenek. Tegnap veszett zápor volt, én is megáztam. Nem lehet itthon lenni, ülni, olvasni. Csak aludni. Vagy kávéházakban lógni.

A Fészekbe befizettem a belépési díjat (100 000) és a tagsági díj felét (150 000).

A kis Klári Ligeten pompásan érzi magát. Holnap megint kimegyek hozzá. Tegnap Zoli volt itt, mosnivalót hozott; ma a szerkesztőségben (ahová minden de. be kell nézni) Telekes Bélával találkoztam. Mondta, hogy a kislány tegnap náluk volt vizitben, s mindenkit elbűvölt-bájolt barátságos magaviseletével. Nagyon sokat alszik, Zolit papának, Mancit mamának hívja, a „papán” mászkál és stb. stb.

Húsvétkor egy napra kiviszem hozzá az Annát. Nem hiszem, hogy ebben a hónapban elmehetnék magához.

*

A képeket nem merem ehhez a levélhez csatolni, mert hátha elvész, épp vastagsága miatt. Külön levélben adom fel, ezzel egyidejűleg, s kérem, hogy a mellékelt kollektív verset adja át tiszteletem jeléül Anicának. Egy Centrál-este szülötte ő.

*

Mindent visszafelé csinálok, s majd elfelejtem, amit legelőbb akartam szóvá tenni: nagyon örülök mind a 2 ½ kilónak. Ezután minden héten valószínűleg kevesebb lesz, de látja – érdemes a Tátrában szenvedni, ha ilyesmi a jutalom.

Szervusz!

Lőrinc

45.

Kedves Klári,

gyorsan írok még, mert azt hiszem, hogy ez lesz húsvétig az utolsó levelem, és ezt még meg kell kapnia. Ha megyek, ha nem, még írok természetesen.

Az elmenetel nem biztos. Attól függ, lesz-e idő, és lesz-e pénz. Egyik se biztos. Az azonban körülbelül biztos, hogy semmit sem vásárolhatunk.

Az újságok ma reggel (kedd) óta ismét megjelennek. De nagyon nehéz pénzt szerezni.

Gyuri hogy jön-e, még nincs végleg eldöntve. Útlevelembe már bevezették. Négyéves fiam van, mit szól hozzá?

Örülök, hogy jól érzi magát. Szeretném is már látni. Nem szabad haragudnia vagy szomorkodnia, ha nem mehetek, hisz még két hete sincs, hogy elváltunk.

A kisgyerek jól érzi magát; csak szegény Mancinak sok terhet és gondot okoz. Nincs kizárva, hogy esetleg haza is kell hozni valamivel hamarabb, mint eredetileg terveztük. Eddig is nagyon jót tett neki a vidéki levegő. Annyit alszik és eszik, mint még soha. Már meg is barnult.

Egyelőre tehát ne reménykedjék, de tartsa számon, hogy talán látni fog. Ha megyek, vasárnap indulok reggel, esetleg szombaton. Előbb megtáviratozom, akár megyek, akár nem. Most nagyon nehéz a helyzet mindenképpen; szabadságot is nehéz kapni, hiszen igen keményen dolgozunk az elmulasztott nyolc nap pótlására.

Gyurit úgy viszem, ha viszem, hogy esetleg csak kirándulás lesz az utazása, és már velem visszajön. De csak abban az esetben, ha túl nagy terhet jelentene, és hátrányos volna ottléte a maga gyógyulására.

A darab gyengén megy. Lelkes publikuma volt és van, de – kevés. Hiába, hiába… A Hárem azonban változatlanul vonzza a népet.

Levelét – mert Gyuriról, ruhákról stb. szólt – odaadtam Irmának. Mindent úgy intézek, mintha mennék, hogy mehessek, ha lehet.

Utolsó nap távirat. Vágéknak is üdvözlet. Most pár napig nem írok, maga se írjon. Aztán vagy találkozunk, vagy újrakezdjük. Ebben az utóbbi esetben megint szerzek Az Est-től rendes levélpapírt.

Csókolja

Lőrinc

Elküldöm Babits Ilonka mai tárcáját. Hallatlanul buta, rossz. Minek ezt megírni? Így van szó szerint a Bibliában is. Nagyon rossz. És a Magyarország mai számának ismertetését a Kaiser-darabról. Csak visszatért a 4 bemutatóra. Ebből láthatja a kritikusokat! Azt hiszem, Földi Mihály írta.

46.

TÁVIRAT

Semmi aggodalom, vasárnap este Gyurival érkezem, cipőt kislánynak vettem, örült neki, régit földhöz vágta

Lőrinc

47.

Kedves Klárika,

szerencsésen megjöttem. Útközbeni és pozsonyi viselt dolgainkról és a kalucsniesetről Vág doktor biztosan beszámolt már. Remélem, kiadták neki az elveszett fekete csónakokat.

Itthon épp Júlia volt nálunk, mikor megjöttem. Két napot Pápán töltött, jól van, üdvözli magát. A Tátrába nem akar felmenni azon az alapon, ahogy maga írta az ajánlatot, mert nem fizeti ki neki magát.

A kislány ragyogó. Szép, egészséges, piros-barna, jókedvű. Tegnap lenyírtuk a haját, és vettem neki új guminadrágot, felkapcsolósat és egy jambósapkát, hogy meg ne fázzon kopasz fejecskéje. A sapka zöld, selyemféle anyag, az alján fehér keresztcsíkkal, tetején fehér bojttal. Ára 42 000 korona. [Lerajzolva.] Rengeteget járkál, ugrál, táncol, persze mindig tartani kell a karjánál fogva.

Tegnap délelőtt itt volt az apám. Valami vasúti ügyben utazott Pestre, ¾ 12-kor kiment Zoliékhoz (velük még nem találkoztam), addig nálunk üldögélt. Találkoztunk csöndesen, rezerváltan. Régi nehéz ügyeket hallgatással mellőztünk.

Este Mikeséknél vacsoráztam, akik mindenről kivallattak. Meséltem, meséltem – kint meg iszonyúan zuhogott az eső, órákon át – már kedvem se volt hazamenni… De kellett, és én bőrig áztam.

Errefelé igazi áprilisi tavasz van: néha egész nyáriasan meleg, néha hűvös. Mindenütt friss zöld a fákon, és virág, mint már Pozsonyban is: barackfák, cseresznye, mandula… Orgonát még nem láttam; még három-négy meleg nap, és lesz az is. De ez a három-négy nap sem nagyon jön egyfolytában: ma reggel esett. De gyönyörű meleg fény, most (2 óra) ismét sötét beborulás… szeszély…

Az Est-nél írok most. Még mindig tart a sztrájk, és ki tudja, meddig tart ezután is. A B-listáról elterjedt híreket hivatalosan megcáfolták (Mikes mondta, tehát a cáfolat is megbízhatatlan) és ma kiadták a havi fizetést. Őrült izgalommal várja mindenki a lakásrendeletet, aminek ma du. kell a hivatalos lap rendkívüli kiadásában megjelennie, s amelyről én még egy mákszemnyit se tudok.

Délelőtt elkezdtem nézegetni Shakespeare-t, a nézegetésnek aztán az lett a vége, hogy egyfolytában elolvastam a VI. Henrik I–II–III. részt és a III. Richárd-ot, négy drámát. Délben még otthon voltam, megebédeltem, s csak 1-tájban jöttem be a redakcióba. Mikes még itt van, várja Sebestyént, aki a mai tárgyalásokról beszámol, és helyzetjelentést ad ki a nagyfejűek számára. Mindennap így van ez, és ellentmondó hírek özöne, bizonytalanság és kimondhatatlan nyomorúság, pénztelenség, Miklós Andor jön, Miklós Andor nem jön, ne is jöjjön, Salusinszky ma elébe utazott Bécsbe, hogy ne jöjjön haza, míg a sztrájk tart, mert itt most nagyon szidják… és ilyesmi. Nem lehet felhasználni a sok szabad időt semmire, ezt panaszolja Laczkó is, Kárpáti is, Földi is, mindenki.

Itthon találtam egy kártyát Gráftól Brioniból. Azt írja, hogy irtozatos unalmát az én Spenglerem enyhítette csak, akinek a műve őt hallatlanul lebilincselte. Ugyanis nemrég ajánlottam neki az Untergang des Abendlandes-t, s ő, úgy látszik, megvette. Egyébként Vágnak is ajánlottam figyelmébe ezt az óriási könyvet, de ő elfelejtett Pozsonyban utánanézni. Gráffal majd a napokban együtt leszek.

Azonkívül írt a Simon bátyja is. Délután telefonon beszéltem vele, estére pedig eljött, és elhozott vagy 30 párizsi rajzot az öccsétől. Nagyjában olyanok, mint a legjobb régiek; nagyobb részük csak vázlat. Egy csomó azonban igazán nagyszerű kép! – Ez a Simon (Mihály Pál) azóta, hogy láttuk, megnősült. Néhai Rákosi Viktornak (a Jenő öccsének) a lányát, Katát vette el, és albérletben lakik. „Tiszteletteljes kézcsókomat légy kegyes átadni kedves feleséged őnagyságának!” – Ezennel átadom írásban, letagadhatatlanul.

Mi újság még? Semmi, Emyékhez ma már le akarok szaladni, hogy egészen meg ne vénüljön zsebemben a maga levele. Kardos Palinak e levéllel egyidejűleg írok, Simonnak hasonlóképp.

A Hermus 1200 koronáját és levelét tegnap átadtam Orosznak. –

Megint visszatérek a gyerekre: nagyon szép. Már egy új szót is tud, azt, hogy tűz. Ezt akkor mondja, ha az utcán felgyúl vagy ha a szobában felgyújtjuk a villanyt. Úgy mondja, hogy: tsz, t-sz (és közben hallik az ü). A víz (v-sz) helyett mostanában biz-et mond. Anna szerint egy újabb foga van jövőfélben.

A cipőnek még mindig nagyon örül. Azt már írtam, hogy mennyire szeret benne járkálni. Táncol is, vagyis ugrál benne, egyszerre két lábbal. Mindennap elviszik sétálni, elég sokat. Irma se tud betelni a dicséretével, sőt – mint a Bors utcában mondták – még Mikes is ragyogott az elragadtatástól, mikor tegnapelőtt, hétfőn, tőlünk hazament, és a kislányról beszélt.

Gyurkára vigyázzon. Úgy értem, hogy ne engedje nagyra nőni a szarvait. Pihenjen, hízzon, egyék. Kérdje meg Vágékat, nem lehetne-e az Anica útlevelébe bevezettetni Gyurit, hogy nekem két hét múlva ne kelljen egész a Tátráig maguk elé menni. Ez nagyon jó volna. Úgy bevezettetni, mint négyéves Mikes Györgyöt, akinek az apja nem mehet, ezért ismerősökkel jön. A magáéba biztosan nem lehet, mert útlevelekbe adatszerű pótlást csak az államhatóság vezethet be a maga által kiadott útlevelekbe. – Most hallom, hogy a helyzet ma megint szörnyen kiélesedett; talán feloszlatják a nyomdászszakszervezetet; az összes munkaadók, más téren is, összefogtak, mert ha ezek megkapják, a többi munkásság is aranyparitást követel. Ma este és holnap délelőtt krízis.

Még egyszer kérem, igyekezzék jól fölhasználni hátralevő kevés idejét. Vágéknak kézcsók és üdvözlet. Csókolja

Lőrinc

48.

Kedves Klárika,

még mindig nincs újság, és nincs pénz, és egyre újabb meg újabb bajok születnek a világra. Most nem ránk gondolok; mi csak ne beszéljünk, de mások, a többiek! Szegény Kodolányi van most itt, annak a rettenetes nyomorúsága jár az eszemben. Elköltözött Vajszlóról (– elüldözték –) Püspökladányba, az ország másik végébe, és – nem tudja kiváltani a bútorait a MÁV-tól. Ott fekszik a vagonja az állomáson, mindennap kell fizetnie fekbért, és egy vasa sincs. A letelepedési engedélyével is baj van, huzavona – most szállodában lakik két gyerekével és feleségével. És feljött Pestre, hogy 3 000 000-t kaparjon össze.

Mindenki csak nevet rajta. Nincs segítség. –

Ártingernével beszéltem ma telefonon; betegeskedik a gyomra miatt. Náluk is egymást éri a baj. A legnagyobb: betörtek hozzájuk a földszinten éjszaka, míg aludtak, és elvitték minden ezüstjüket meg néhány kabátot. Imre most tavaszi kabát nélkül jár-kél a városban, a hegyen; pedig igen csepergős az idő, és néha még hűvös is. Holnap, vasárnap délutánra megígértem, hogy kimegyek.

Emynek átadtam a levelét. Ott személyi baj nincs, de a pénz, a pénz! Aladár már vissza akarja adni a tőzsdeigazolványát: annyi adót kell fizetnie mint ügynöknek, hogy külön veszteség nélkül is ráfizet. Állást keres, rendeset, vissza akar menni a Vegyészekhez. A balatoni tartózkodásról is beszélgettünk: Emy mindenesetre lefoglaltat két kétágyas szobát (illetőleg nem mindenesetre, csak ha megfelelőt kap, ő tavalyról ismeri a helyiségeket), és az egyikről hajlandó lemondani úgy négy hétre a maga javára. Oda aztán természetesen jön, jöhet Anica is.

Mikeséknél semmi változás. Nálunk? A kislánynak tegnapelőtt vettem egy szép nagy piros léggömböt. Őrülten tetszett neki. Tegnap aztán a Múzeumkertben elszakította a zsineget, és a csecse labda elszállt. Más: a kislánynak kijött a hetedik foga [rajz] (az ábra mutatja melyik), sőt a vénasszonyok úgy vélik, hogy a nyolcadik is kidugta a fejét a másik oldalon. A felső két középső fog közti hézag már egész kicsi. A gyerek a fogzás miatt nyugtalanabbul aludt az utóbbi két éjszaka, de csak épp nyöszörgött, oldalt fordult, és újra rendben volt minden.

Én nagyon sokat olvastam, Chamberlain Kant-jából és Goethe Dichtung und Wahrheit-jából. Ma majdnem írtam is valamit reggel az ágyban.

Manci tegnap bent volt Zolival. El van ragadtatva a r. ligeti tavasz szépségeitől, de szomorkodik, hogy nem telt a pénze „malacokat és fajtyúkokat venni.” – Mi lesz a Gyuri hazahozatalával? Beírható a kölök az Anica útlevelébe? Erről írjon, hogy szükség esetén még idejében igyekezzem megszerezni a cseh vízumot.

Markovits hajlandó volt részletfizetésre csinálni egy szép, könnyű, egészen világos börberi nyári ruhát. Persze megrendeltem. Szegény feje, mikor jut a pénzéhez, hiszen még hónapokig eltart a régebbi adósság.

Szeretném már látni. És nagyon irigylem magát. Érdekes, ez az érzés, még legenyhébb formájában is, eddig sose ébredt föl bennem. Most azonban határozottan szeretnék ott lenni, pihenni. Azt hiszem, dolgozni is tudnék. Csak egyék, egyék, hízzék, Klárika! Gyurit csókolom, ha jó – ha rossz, táviratilag ütleget küldök neki. Vágéknak üdvözlet. Csókolja

Lőrinc

Megvan a kalucsni?

49.

Kedves Klárika,

búcsúzni kell, búcsúzni írok: búcsúzom a sztrájk adta szabadságtól. Ma este mondták a Centrálban, két úr is, hogy megtörtént végre a megegyezés, és holnap már megjelenik a lap. És azt is tudta, tudni vélte, mindkettő más-más társaságból-forrásból, hogy Miklós Andor megvette a Magyarság-ot, Légrádyék az Esti Kurír-t.

Persze nem tudom, igazak-e ezek a hírek. Az első, a megegyezés, lehetséges (holnap tehát korán be kell menni); a másodikat nem bírom elhinni. A Magyarság! Minek az Miklósnak? Mindenki paff lett az asztalnál. Hisz arról szólongott mostanában az ének, hogy Miklósék így meg úgy nyögnek, és – ez a válasz? Még egy lap? Méghozzá kemény keresztény? Talán belebukott az az újság a sztrájk veszteségeibe? Fényes, szerencsés, ügyes, zseniális ember az a Miklós – ha ugyan igaz a hír.

Holnap majd megtudom. Ma már késő van telefonálgatni. (Miklós egyébként ma érkezett haza Párizsból, illetőleg a Semmeringről.)

*

A Centrálba vacsorázni mentem. Kodolányival ugyanis ma délután Ártingeréknél voltunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Imréék tolvajai nincsenek még meg, de a detektív, mind az öt, hiány nélkül megvan. Lakásukat már meglehetősen rendbe hozták, de anyagilag ők is gyengécskén állanak. Lilien megint betegeskedik, ágyban fekszik; kikérdezett maga felől, és általában igen kedves volt. Miskolczy is megjelent később, meg Rózsáné, meg még két soron kívüli látogató Bajáról, és Lajoska, az elmaradhatatlan hűségű hallgató. Üdvözletek.

Mi, férfiak, nagyobbrészt lent töltöttük a délutánt az alsó szobában; ittunk, uzsonnáztunk, könyveket nézdegéltünk. Kodolányi előzőleg nálunk ebédelt váratlanul, de megelégedett az én ebédem felével. Ő nem tud felbicegni a hegyre, ezért egy taxit fogadtunk közösen, de nem hagytam, hogy ő fizessen most, mikor olyan bajban van. (Holnap, ha van újság és nyomda, talán rendbe jöhet a dolga.)

Ártingeréktől későn jöttünk el, mert jókora vihar kerekedett. Fél kilenckor indultunk el gyalog, mert autót csak a Gizella térről lehetett volna felhívatni telefonon (vasárnap du. van, sok kiránduló, a Gellértnél képtelenség kocsit kapni) – az meg nagyon drága, mert a feljövetelt is fizetni kell; szóval gyalog indultunk, félig más, rövidebb úton, a villamoshoz, és egy darabig a lépcsőkön a karomba kellett emelni szegény fiút, mert nem bírtam nézni a kínlódását.

Aztán a Centrálban vacsoráztam, mint mondtam, és ott hallottam az örvendetes rémhírt.

*

Tegnap a színházban voltam, a Renaissance-ban, amely A zöld lift címmel most mutatta be egy vacak amerikai bohózatíró szörnyszülöttjét. Rettenetes alkotás. Leírhatatlanul groteszk. Persze minden irodalmi vagy erkölcsi cél nélkül írt szórakoztató mű; és az is szörnyű, hogy az amerikai bohózatszellem, a burleszk mennyire kezd tért hódítani. Nem nagyon hiszem, hogy ennek nagy sikere lenne, de még egy fél év, egy év, és csakis ilyesmit játszanak. (A második felvonás arról szól, hogy egy ártatlan, mamlasz férfi, akinek a felesége egyik veszélyes udvarlójával az operába ment, hogyan rúg be akarata ellenére egy ismerős ártatlan, mamlasz asszonnyal együtt, akinek meg a férje ment ugyanakkor „ülésezni”. Az egész felvonás részeg támolygás, italok, keverés, kurjongatás, lerészegedés; a nő pizsamába búvik, a férfi elalszik a díványon, a nő a szőnyeg alatt: úgy találnak rájuk, s azt hiszik, hogy ők is…) Jaj, erről a darabról még írni is kell holnapra! Vacak volt, de másfél felvonáson át érdekes.

Az Ernst-múzeumban szép kiállítás nyílt meg ma; Rippl és Vaszary vezetésével fiatal festők. Ezt még maga és Anica is valószínűleg látni fogja.

*

Tegnap du. kaptam a kártyát és a 70 dekát. Kevés, de az igazat megvallva, még ezt se vártam a sok mozgás és kirándulás miatt attól a héttől. Mikes nagyon örült a Gyuri javulásának. Én is örülök neki, de most is kérem: elsősorban magával törődjék!

*

Nem tudom, írtam-e, hogy Simon küldött 30 vázlatot Párizsból. Írt, és Imrének is írta, hogy hazajön május végén.

*

Azt pedig már előző levelemből kifelejtettem, hogy a narancsízt sértetlen állapotban átadtam Szerénnek.

Szeretnék kérdéseket tenni, de ezeket már feltettem, s maga már valószínűleg válaszolt is; ez harmadik levelem azóta, hogy hazajöttem, s magától még csak egy lapot kaptam. (Nem szemrehányás!) A fő kérdés a Gyuri hazahozatala: kell-e mennem? Nagyon jó volna, ha nem.

Hogy érzi magát Anica? Nagyon hálás vagyok nekik a sok szívességükért, és nagyon bántana, ha még mindig betegeskedne a kedvünkért megtett csorbai kirándulás miatt. És Vágnak is nagyon hálás vagyok, hogy lecsalt Pozsonyba.

*

Még a gyerekről írok. Tegnap kicsit meghűlhetett, tüsszög, és nyűgös még mindig a fogzás miatt – de nem komolyan. Már két órája, hogy itt fekszem az ágyban (ágyban írok), ég a villany, és még csak meg se moccan, oly szépen alszik. Jókedvű, szemtelen, és, tudja, egészen igaz, amit a Julcsa néni írt: csakugyan „hívja” magát. Persze ez a „hívás” csak azt jelenti, hogy időnkint el-elkiáltja magát: mámám! mamám!, és, ha mondjuk, hozzáteszi: gyegye! (Gyere!) Csakhogy nem tudja, miről van szó. Mostanában új módszert találtunk ki, hogyan lehet tőlem eltávolítani: nálam van, hívják, nem megy, búvik, ölel; erre elkezdem ütni az Anna fejét, Anna sír hangosan, a szemeit eltakarja, zokog; a kislány néz rá, rám, aztán kinyújtja a két kezét, átmegy hozzá, megöleli a nyakát, és simogatja, vigasztalja; én pedig meglépek a közeléből.

Kodolányi azt mondta, hogy írni fog magának.

És ezek után nincs más hátra, mint hogy jókedvet és jó étvágyat kívánjak, magamnak pedig jó éccakát.

Csókolja szeretettel

Lőrinc

50.

Fű, de pocsék meleg van!…

A világosszürke ruha rajtam, a régi apró kockás, de az ingem, azt hiszem, csupa víz. Hogy tapad! És egészen elálmosít, eltunyít ez a meleg. A meteorológiai vacak azt ígérte, hogy nyugatról eső jön, hősüllyedés; délután még dühös voltam ezért, most meg epekedve várok egy alapos záport. Az ablakot se merem kinyitni, az utca kész pokol.

Látja, Klári, ezt kell írnom, ezeket, erről, forróságról, nyárról… Rémes! Aztán meg nem is nagyon merek belekezdeni a tulajdonképpeni válaszba. Ma kaptam ugyanis levelét, melyben arról ír, hogy Anicával megszakította az asztalközösséget. Nem tudok, nem merek beleszólni ebbe a dologba. Magának az ilyesmiben jó érzéke van, biztosan úgy volt a legjobb. Nekem is eszembe jutott már korábban is; de csak eszembe jutott. A gondolat már nem jutott ki onnan. Viszont intem: ne képzelődjön. Bizonyára terhére voltak Vágéknak, legalább terhére is, és fordított esetben ők is terhünkre lettek volna. Ezzel ismét nem akarom azt mondani, hogy én nem viseltem volna szívesen ezt a terhet. Az utóbbi hetekben, míg én ott voltam: hárman, később maga és Gyuri ketten: ez sok. Nem kell hozzá semmi rosszakarat, ellenségesség, még csak idegenkedés se; a testvér is terhes ilyen soká. Ennek magában még nem szabad haragot jelentenie.

Mindenesetre mindent el kell követnünk a jövőben, hogy szívességeiket valahogyan viszonozhassuk. Egyelőre nem bírok ugyan sokat elképzelni, de – bízzunk. Leszünk mi még valakik! Csak jókedv és semmi csüggedés!

(Le kellett vetnem a kabátot meg a gallért, úgy fűt ez a május…)

Gyurira – írjam, hogy vigyázzon? Úgyis vigyáz. És kérdés és tanács elkésik, míg odaér és visszajő… Inkább visszatérek egy régebbi témájára: hogy Anica szerint nem elég jók a maga ruhái. Szerintem Anica téved. Hiba mindenütt akad, de Júlia kitűnően dolgozik. Nekem tetszenek a ruhái. Ő – más ízlés. Láttunk mi a télen elég elegáns ruhát, százszor drágábbat, díszesebbet, de nem nagyon lehet mondani, hogy… És nagyobb baj ennél, hogy most szűk lett minden ruha. Ki lehet ezeket engedni?

Júlia ma itt járt. Irma is, aki Operába ment (Salome, Strauss R.), és bejött a jegyért. Irma szörnyen hízik, Gyuriról annyit mondtam neki, hogy kicsit meghűlt. Anicának is írtam már, épp ma délután, egy száz évvel ezelőtti levelet. Elmondtam benne, kikkel voltam tegnap este vacsorán: egy Rosen nevű osztrák billionärrel és másokkal. Egye meg a fene, ahány van belőle!

Kodolányi megkapta nagyon-nagyon nehezen a 3 milliót Miklóséktól. Az irodalmi rovatot megszűkítik, de ez engem nem érint, se barátainkat. Ártingeréknél voltam vasárnap. Emyhez is el kell nézni még egyszer. A könyvkötő járt itt, elvitte 12 könyvemet, majd a jövő elsején fizetek neki. Simon csaknem biztosan megjön még májusban. Kardos Pali írt; 23-án feljön.

Most már nagyon ideje megírnia, miben állapodnak meg az utazást illetően. Természetesen felmegyek magáért, de nem lehet ott töltenem egyetlenegy napot sem. Tehát ne is marasztaljon. Állapítsák meg a végleges napot; előtte való este érkezem, és másnap vissza. Nem lehet másként. Erről mielőbb írjon (előbb pontos megbeszélés!), szükség esetén táviratozzon. Anica számára a tartozás kiegyenlítése biztosítva van. Tudja, hogy a szokol megint emelkedett? Ma 2495–2565 a hivatalos kulcs.

Elkésve, most, mikor már nem is adják, jelent meg Ambrus Zoltántól a P. N.-ben egy cikk Lavalette grófról és az Asszonyáldozat-ról. Egész nagy tárca. Érdekes, de abszolút téves következtetések és megállapítások. Például a végén: ma ilyen kell a közönségnek. – A közönségnek, bebizonyult, nem ilyen kell. A közönségnek Antónia kell, és Zöld lift és Hárem. A cikket elküldöm.

Miklóssal elég jóban vagyok. Mint régen. De nagyon letört a veszteségek és a tőzsde miatt. Nem hiszem, hogy adna valamit. A hír, hogy a Magyarság-ot megvette, abszolút nem igaz.

Ma 7-e van. 8-án elindul ez a levél, csütörtökön, s úgy hiszem, szombat du. megkaphatja. Legkésőbb hétfőn délelőtt. Az május 12. Már talán nem is válaszolhat rendes levélben. Átlagban negyedik napra jöttek meg a levelei. Az utazásuk napját, mondom, táviratilag közölje, ha már nem lenne idő, s ha eddig meg nem tette volna.

Töltse jól az utolsó pár napot. Engem nemsoká már izgatni kezd az új változás, pedig épp most szoktam bele – elég sokára – az elsőbe. Isten vele. Szeretettel csókolja

Lőrinc

Ma a Révai Lexikon kérte írásban pár soros „életrajzomat”.

51.

Kedves Klára,

nagyon-nagyon örülök neki, hogy olyan jót hízott az elmúlt héten. Már hét kiló – ez valami. Gyurit sajnálom; vajon mi lehet az oka, hogy beteg. Én Irmának mindössze annyit mondtam, hogy Gyuri meghűlt egy kicsit. Másnap kérdezősködött, akkor maga nem írt – hát azt mondtam, hogy bizonyára elmúlt a baj. Most aztán maga részletesen beszámolt; így is kell.

A mi gyerekünk nagyon szép, kövér, erős, néha tüsszög, mert nagyon változó az időjárás, és könnyű náthát fogni; de beteg vagy sovány? – mért álmodik ilyet? És szörnyen kedves a kis gazember; sok új szót tud. Ha mondjuk: csücsülj le, leül. Érti, mert mindig megteszi. A hoppá-ra meg feláll. Az egyik ujját a kocsiban megkarcolta, s ha kérdezzük: hol a bibi? – mindig megmutatja, És fúj rá, hogy meggyógyuljon. Engem reggel nem akar elengedni, délben meg már a szobából kiáltozza a papát-t, ha a nyitott ajtón át meglát az előszobában. Egy hét múlva már maga is látni fogja!

Tegnap este felmentem Szerénhez vacsora után, s meglehetős soká ott voltam, mert közben olyan felhőszakadás támadt, hogy!… Egész éjszaka eltartott; esőben mentem haza. Mára aztán lehűlt a levegő. Szerén levelet kér, vár Anicától; én elmondtam, amit tudtam, de az nem sok. Természetesen mondtam azt is, hogy 17-én jönnek, hozzátéve, hogy ha változás történnék, értesítem.

Ma este a Tannhäuser-be megyek, melyben Elisabethet Németh Mária énekli, először! Irtózatos kapkodás a jegyek után. Két héttel ezelőtt elfogyott minden darab. Én Az Est jegyével megyek, amelyet – minthogy három-négy hete egyszer se vettem igénybe – sikerült megszereznem.

Ma délben Kormos Aladár bent volt Az Est-nél. Emy hazament a szüleihez egy-két hétre, ameddig jólesik neki. Egyébként érdekes, fontos hírt hozott Aladár Miklósnak: a vámtörvényjavaslat, melyet most támadnak és védenek botrányos dühvel a lapok, nagyon jó a gyárosoknak, s (A. szerint, aki fültanútól hallotta) a gyáriparosok egy igazgatósági ülésén egy vezérember kijelentette, hogy Az Est lapjainak támogatását több száz millióért megígérte nekik a lap egyik főközgazdásza, s a három lap most azért támadja a tarifajavaslatot, mert a pénzt az illető munkatárs nem kapta meg. Ez valószínűleg hazugság, de akár igaz, akár nem, Miklósnak igen kellemetlen, s fontos, hogy utánajárhasson a valóságnak. Mikes azt mondta, ne ártsuk bele magunkat ilyesmibe; én azonban azt hiszem, az ilyesmit – hogy legalább a hazugságról tudjon és védekezhessen – nekem tudomására kell hoznom Miklósnak. Hiszen olyan sokat köszönhetek neki. Aladár el is mondta finoman és óvatosan a dolgot, nevek nélkül, s most meglátjuk, mi lesz. – Különben, ez nem nagyon érdekelhet bennünket; csak azért írom meg, mert most történt frissiben…

A ruhákat Markovits jól rendbe hozta. És képzelje: hajlandó volt egy új nyári-tavaszi raglánt készíteni. Én eredetileg a régit akartam kiigazíttatni, amit érdemes is lett volna, de így – Zoltánnak csináltattam át. Nekem most van új, szép, kitűnő, egész világos, Zoli pedig, azt hiszem, nagyon jól jár. Tegnap itt voltak, ő és Manci, és vasárnap Mikeséknél ebédelnek.

Az utóbbi napokban dolgoztam valamit, írtam egy verset, és lefordítottam hármat Verlaine-től. De nem megy a munka igazán; sok a gondom. A gyerekkabátot most nem tudom megcsináltatni, és jobb ezt akkorra halasztani, ha már maga itthon lesz. Akkor aztán a lakásban is lehet hozzákezdeni egy és más csinosítgatáshoz, ahogy lehet.

A jövő hét elején megszerzem a vízumot. Az eddigiek szerint 16-án megyek. Nem tölthetek ott egyetlenegy napot sem. Holnap még írok, aztán már nem, mert úgyse kapná meg. Gondolom, maga is így tesz. A hazatérése időpontját illetően remélhetőleg nem lesz már változás. Persze jobb volna, ha tovább maradhatna; de napok már úgyse használnak. És szeretném is, ha itthon lenne. Amennyiben a jövő héten olyan levelet kapok magától, amelyben más időpont szerepel, természetesen aszerint indulok.

Mit írjak még?

Tatára vasárnap elmehetek. Ha szép idő lesz, szívesen és csaknem biztosan; ha rossz, akkor nem.

*

Rettenetes, hogy ez a Julcsa néni örökké a nyakamon van. Ő vagy a gyerekkel. Kedveskedni akar!

Nagyon rosszkedvű vagyok, s már megint izgat a változás; jó volna, ha már túl lennénk rajta.

Mi van Anicával? Még mindig beteg? És komoly? Az utazását csak nem kell elhalasztani? Mind kérdés, kérdés, amelyre már persze nem válaszolhat.

Hű de mérges lettem az utolsó két perc alatt! És olyan rosszkedvű, hogy nevetne, ha látná a grimaszaimat.

Elküldöm, ma jelent meg, Babits versét a bazilikához. (A „hoc erat in votis” latin idézet azt jelenti, hogy: „Erre vágyódtam.”) – Vágéknak kézcsók, illetőleg üdvözlet. Még mindig hízhat egy kilót! Siessen!

Öleli

Lőrinc

52.

Kedves Klárika,

még ezt az utolsó levelet. Tegnap nem írtam, mert későn jöttem haza Tatáról – talán még megkapja. Különben nincs is sok írnivaló; csak a régieket ismétlem.

Tatán egy szép kis táskája volt magának és két kép. A képek – mit tegyünk velük? – ott maradtak. Majd egyszer, később, ha el lehet helyezni, elhozzuk őket. A bőrtáskát azonban elhoztam. Ott volt a Manci mamája is; jól vannak, gyerekeik nőnek, mint a gomba, nagy a drágaság; az utolsó kislány, Flóra, most hét hónapos. Mind nagy szeretettel fogadtak, és csókolják és üdvözlik magát. A nyáron, minél előbb, ránduljunk ki hozzájuk. Majd egy vasárnap.

Itthon semmi újság. A kislány változatlanul jókedvű és egészséges. Nagyot néz majd, ha meglátja! Engem már ajtón keresztül megismer. E percben kicsit sétál Annával, mert háromnapi szakadatlan eső után kisütött a nap. (Tegnap is esett az eső, alaposan megáztam.)

Amit írt Hermus ruhájára vonatkozólag, majd elintézem. Most már itthon kell lennie. Türelmetlen vagyok. Holnap kezdek vízum után futkosni.

A csipkéről ma írt. Jól van, jól. De magának sejtelme sincs az itteni helyzetről.

Simontól levelet kaptam; ő is tele van keserűséggel; most azt mondja, hogy esetleg kint marad, mert nincs pénze hazajönni se. Nagyon nyomorog, s olyan tervei vannak, várakozásai, mintha megbolondult volna: azt hiszi, akad valaki, mecénás, aki eltartja őt őszi kiállításáig ennyi meg ennyi képért! Magyarországon ma nincs ilyen ember. Senkinek sincs egy vasa sem.

Pénteken megyek, s ha kapok valakitől kölcsön, viszek egy koffert, hogy kevés legyen a csomagunk, hisz a holmi erősen megszaporodott Gyurival. Gyuri maradásáról szó sem lehet. A B. H. tegnap szép, nagy kritikát írt a Kalibán-ról. Egy megjelent verset és egy cikket elküldök.

Csókolja a viszontlátásig

Lőrinc

[Szabó Lőrincné kézírása:] Nem küldte el, itthon vettem át.

53.

TÁVIRAT

Csak szombat estére érkezem, vasárnap vissza

Lőrinc

54.

Kedvesem,

a vonaton írok, mert nem hiszem, hogy a félperces fonyódi álldogálás alatt mondhatnék valamit.

Utazom Velencébe. Hogy onnan hová és mikor, nem is sejtem. Minden stációmról lapot küldök.

Hétfőn este Mikeséknél vacsoráltam. Vasárnap (hacsak valami nagyobb baj nem támad) az öreg és Irma lejönnek magához Siófokról. Valószínűleg az első gyorssal.

Miklós magától adott egymilliót. Ebből 200 000 K-t Julcsa néni kap (ennyi volt a fa és szén), a többi Mikesnél marad. Nálam van elég pénz, az utalványt a néni adja át Mikesnek.

Csomagom kettő van: a kis táska és az az irattáska, amit maga vásárolt karácsonyra. – Otthon minden rendben.

Drechslernével alkalmilag beszéljen, és mondja meg, hogy drágáljuk a penziót. Másutt – az újságokból láthatja – olcsóbb. Igyekezzék ezen a réven több kényelmet szerezni. De természetesen itt marad maga Fonyódon.

Sok mindent szeretnék kérdezni, szomorú-e, mi van a gyerekkel, a maga fogával stb. – de úgyse kaphatok választ, hát elhagyom.

Jó hír: Rómából Vészi Margit (Montica bárónő) írt nekem levelet, és bejelenti, hogy a Kodolányi-cikk nagyon megrázta, s egy csomó honoráriumot (Mikes szerint 2 000 000 vagy több) cipőre, vagy írógépre, vagy más szükségletre felajánl. Ez szép, reális eredmény.

Összeszedtem néhány könyvet, lehetőleg többfélét. Kosárynétól is kettőt – hadd ismerje meg, mit tud. Én nem olvastam. A Benedek irod. tört. most jelent meg.

Aspirint és gyertyát is tettem abba a csomagba, amit majd leadok magának Fonyódon.

Ha visszajövök, két hét múlva, azonnal meglátogatom. Igen szeretném látni a kis pockot. Zsadányi, úgy látszik, himnuszokat zengett róla.

Legyen türelemmel, és legyen jókedvű: ha egyedül van is, hasznos az ottléte a kicsinek, és talán magánál is ellensúlyozza a fáradozást a szabad levegő.

– Most Székesfehérváron vagyunk. Persze majd lekéstem. Viszek magammal ⅓ kg szalámit és 40 deka csokoládét. Meg 10 deka savanyú cukrot, habár – azt hiszem – egyéb okom is lesz elsavanyodni. Azazhogy nem is… 500 lírám van és 10 dollár, nálam a Gráf 400 000 o. koronája, meg a mi 110 szokolunk: egész vagyon! Szinte magam sem akarom elhinni. Csak az út lesz éjszaka rémes. A harmadik osztályba átmegyek a határon, de zsúfolva van trieszti utasokkal, nemigen lesz hely.

Reggel ½ 10: Trieszt, onnan hajón megyek tovább, habár Braun Róbert szerint biztosra vehetem a tengeribetegséget. Az út hajón, úgy hiszem, eltart 5 óráig.

Most jut eszembe, hogy az órát is megcsináltattam, és elhoztam magának. Az üvegje betört egy sarokban: vigyázzon rá. Lehetőleg tartsa a szekrényben. Napközben úgyis tájékoztatja, ha kint van, a gyorsvonatok járása.

Mikes megígérte, hogy bármi adódik, elintézi távollétemben. Zoli, hallottam, már „egész rendben van”. Ha az újság nem jár rendesen, írjon az apjának.

Most már kezdem készíteni a csomagot. Isten vele, Klárika.

Sokszor csókolja a kicsivel együtt

Lőrinc

Egy ruhát viszek, felöltőt, sapkát. Vékesnél ing nem volt kész, Anna eleget mosott.

Simonnak írtam, s a levélben elküldtem neki a dr. Biró-féle 3 dollárt.

A Városi Könyvtárt elintéztem. Anyukának 200 000 elment. A Napló-t is előfizettem nekik.

[Mellékelve egy névjegy:] Szabó Lőrincné úrnőnek, Fonyód, Drechsler-szálló. Hordárnak tízezer koronát. Lőrinc.

55.

Kedves Klárika,

most indul a hajó Triesztből Velencébe, reggel 9 órakor. Tegnap érkeztem nagy késéssel, s vonaton nem akartam továbbmenni. Vártam így egy napot, lejártam a lábaimat, megnéztem Miramarét, és amit csak lehetett. – Ezt a kártyát a hajón írom, s már csak Velencében adhatom fel. Ha megkapja, azt is tudhatja tehát, hogy nem süllyedtünk el. A tenger egészen nyugodt, nem lesz baj. Nagyon jól érzem magamat, csak rettenetesen fáraszt ez a csavargóélet. Sokszor gondolok magukra. Szeretettel csókolja a kis Klárival együtt

Lőrinc

56.

Pont huszonnégy órája, hogy áthozott a hajó. Trieszt csodaszép volt, de most már azt mondom, hogy kár egy órát is vesztegetni ott, ha Velencébe jön az ember. Ez itt a kikötő s a dózsepalota. Egész napon és a fél éjszakán át mászkáltam. Jó volna, ha maga is itt lenne. Nem is olyan nagy vicc, csak nem tudja az ember, ha még nem járt errefelé. Délután megfürdöm a Lidón. Sejtelmem sincs róla, hogy innen hová megyek. A kislány, remélem, meggyógyult. Még egyetlenegy ismerőssel, sőt magyarral sem találkoztam. Isten vele, Klárika. Sokszor csókolja

Lőrinc

57.

Kedves Klárika,

most itt vagyok az Alpok között. Holnap felmegyek a szemközt emelkedni kezdő hegyre (nem látszik a képen, csak a lába), és egy alpesi legelőn, fenyvesek és szakadékok közt épült albergóban töltök néhány napot. Oda drótkötélpálya visz fel, Merán városától 1150 m magasságban, 6 perc alatt. Őrült élvezet két ívben fölrepülni ilyen magasba. Mintha repülne gépen, jobban mondva, léghajón az ember! Ne szomorkodjék, elhozom magát is ide egyszer nemsokára! – Ez még Olaszország. Bolzanóba is elmegyek (Bozen), s ha lehet, ott is próbálok éldegélni egy kicsit. Rettenetesen szép errefelé minden. Csókolja sokszor

Lőrinc

58.

Kedves Klárika,

most tudtam meg, hogy eddig rosszul frankíroztam a lapjaimat. Ne haragudjék. Avelengóban két napot töltöttem a hegyen. Nagyon jó és szép volt. Tegnap egész éjjel egy égiháborúzó fellegben lapultunk. Mikes címére küldtem egy verset. Már kezdek véglegesen kifáradni. Sokat gondolok magukra. Jövőre már elég nagy lesz a kislány ahhoz, hogy mindhárman errefelé járkáljunk. Megpróbálok innen átmenni a dolomithegyek közepébe a x/-gal jelzett irányba. Csókolom mindkettőjüket.

Lőrinc

59.

Ez a nagy hegy a Marmoláta, de természetben jelentősen nagyobb. Most jöttem ide autón a Dolomit úton, melynek pont a közepén fekszik Canazei. Holnap reggel 9-kor továbbmegyek Cortina felé. Az egész út (Bolzano-Cortina) 111 kilométer, és képzelheti, milyen nagyszerű, ha folyton Magas-Tátrák derekán nyargal a gép. Egész kirándulásom alatt ennek örültem a legjobban. Kiszámítom, futja-e még, és ha lehet, egy napot Cortinában töltök. Onnan még írok… Most jó éjszakát, vagy jó reggelt, vagy jó napot kívánok. Csókolja

Lőrinc

60.

Kedves Klárika,

a cortinai levelezőlap elmaradt, hazulról írok. Kedd éjszaka érkeztem Pestre, szerdán Mikessel ebédeltem, és délután kimentem Rákosligetre anyukáékhoz, ahol ½ 11-ig kint voltam. Mondták, milyen fárasztó volt magának a gyerekkel lenni eleinte, és hogy a foga és az árak, és Manci és Ilu – szóval mindenről tájékoztatva vagyok.

Én nem tudtam, mit tegyek. Először úgy volt, úgy terveztem még a vonaton, hogy lemegyek magáért azonnal – mondjuk, ma, csütörtökön –, és hazajövünk. Mikor aztán megtudtam, hogy a jövő hét elejére tervezték a hazajövetelt, úgy határoztam, hogy nem indulok azonnal, csak vasárnap. Mert szeretném ugyan magukat már látni, de csütörtök oda, péntek vissza – aztán hétfőn megint le és kedden végleg vissza: ugye, ez felesleges idő- és pénzpazarlás volna. Lent ugyanis nem akartam maradni. Mikes is azt mondta, hogy jól vannak, menjek tehát egy-két nappal közvetlen a visszaindulás előtt.

Most tehát úgy áll a helyzet, hogy vasárnap délelőtt Fonyódon leszek. Nagyon-nagyon vágyom már a kisgyerek után. Folyton rossz sejtelmeim voltak az utolsó napokban, míg aztán Mikesék megnyugtattak. Zoltánnal úgy egyeztem meg, hogy ő is jön velem együtt. Mármost kérdés: lesz-e szoba? Ha én lent maradok, nem férünk el öten egy szobában, tehát Mancinak külön kell költöznie. Ha külön megy, Zoltán is ott maradhat vasárnap éjszakára (feltéve, hogy megkapja a hétfői szabadságot). Ha azonban sehol sem lehet aludni, esetleg vasárnap hazajön mindenki. Én ezt nem szeretném. Legalább hétfőn még ott kéne lennünk. Gondoltunk arra is Zolival, hogy végső szükségben éjszaka beülünk egy vonatba, és – ingyen – átnyargaljuk, átalusszuk az éjszakát oly módon, hogy hétfőn reggelre megint Fonyódon legyünk. Ez is megoldás.

Mint látja, nagyon nehéz így itt tervezni, a körülmények ismerete nélkül. De majd megleszünk valahogy. És épp ezért maga ne is csináljon semmit. Kivéve, hogy a szoba után néz. Nem gondolja, hogy egy éjszakára Kosáryék?… Ne kérje, de említse meg a nehéz helyzetet, hátha maguktól felajánlhatnak egy szobát.

Ha a Drechslerben akad hely, mi kedden reggel vagy du. indulunk vissza, Zoli hétfőn du. ½ 5-kor.

Én holnap bemegyek a szerkesztőségbe, mert Salu elutazik, s Mikesnek nincs embere. Kért, hogy a pénteket, szombatot, szerdát és csütörtököt már töltsem munkában (vasárnap, hétfő, kedd a magáé), s ennek ellenében majd később vegyek ki öt nap szabadságot. Ebbe az ajánlatba szívesen belementem: jó lesz az az öt nap karácsonykor.

*

Én összesen két hétig voltam távol. Triesztben töltöttem egy napot, ott láttam meg a tengert. Motorcsónakon bejártam az egész roppant kikötőt, elhajóztam Grignanóba és Miramaréba, a szomszédságba, ahol fürödtem is.

Másnap hajón Velencébe. Ezeket tudja, a stációkat, a lapjaimból. Gyönyörű volt az út, még gyönyörűbb a megérkezés. Erről nem lehet írni… Velencében három és fél napig voltam, és igyekeztem tízet csinálni a három és félből. Mindenütt voltam, örökké mászkáltam, a legfényesebb és legnyomorúságosabb helyeken, gyalog, hajón, gondolán. Kimentem a Lidóra, fürödtem kétszer a tengerben, néztem és néztem és néztem, és úgy megteltem, hogy „csurog” belőlem az emlékezés. A Merceriáról, Velence legragyogóbb kereskedőutcájából hoztam magának valamit. Egy echt velencei bőrtárcát, amilyen épp magának kell. De aztán megbecsülje ajándékomat! Két, párnának való díszesfajta ottani hímzést is vásároltam. Meg egy kis márvány bonbonnière-t. Szörnyű elgondolnom, mily zsúfoltak voltak a napjaim Velencében. Nem is próbálok meg beszélni a…

Velencéből hazaindultam a Brenneren át. Bolzanóban (Bozen) azonban leszálltam, oly gyönyörű volt az a város. És átmentem a szomszéd Meránba. Ez mind olyan hely, amelyről órákig lehetne mesélni. Meránban egy napig voltam, a legfejedelmibb szállodában szálltam meg, a Meranerhofban (csak a szoba 46 líra előszezonban, egyemegafene!); onnan Haflingba repültem föl (most Avelengo) a Schwebebahnon, egy kis, gyönyörű olasz faluba, ahol rengeteget ettem, literszám ittam az alpesi tejet, összebarátkoztam egy angol globetrotterral, és két és fél napért összesen 42 lírát fizettem, koszt, lakás, kiszolgálás stb. alles eingerechnet. Erről az Avelengóról is mesélek majd.

Aztán le Meránba, ezer méterrel lejjebb a völgybe, onnan Bozenba. Egy nap. Aztán autóra ültem, és nekivágtam a világhíres Dolomitenwegnek. Ez a táj a legszebb, legbizarrabb az egész Alpesek közt. Leírhatatlan. 115 kilométert futottunk be két napig. Az első éjszakát Canazeiban töltöttem. (Minden helyről képeim vannak, ezer és ezer prospektus). Reggel tovább Cortinába, onnan vasúton Toblachba, Innicheuba és a határon át egyenest Bécsbe. A Dolomit úton három hágón rohantunk át rettentő magasan. Fáztam! – Ez volt a legnekemvalóbb részlete egész utamnak, s ide okvetlen elviszem magát is.

– Jaj de rossz rágondolni az elmúlt szép napokra… Pedig ez csak silány vázlata, kerete az útnak: a tartalom nem érezhető meg benne! Ó, azok a rettentő, vad hegyek!… Avelengóban írtam egy verset, elküldtem Mikesnek, aki nagyon szépnek találta. Bécsben, ahová most vasárnap érkeztem, s ahonnan kedden este jöttem el, Hatvanynál írtam egy másikat, a vonaton egy harmadikat. És még sokat fogok írni, úgy hiszem.

Itthon semmi érdemleges nem történt. Mikes azt mondja, hogy Miklósnál nagyon erősen és állandóan folyik a rohamozás énellenem. A múlt vasárnapi verssel is baj volt: ilyen szörnyűség! A Lőrinc nagyon tehetséges ember, de ne adjon le tőle mindent! – Mikes Osvát–Heltaira gyanakszik. A Szózat is megeresztett egynéhány újabb cikket az irodalmi rovatról: nem veszélyesek. Érdekes különben, hogy az öreg Mikes, mióta látja az igazi helyzetet, mintha mellettem állna. Jobban, mint eddig. A beszédéből és a „tetszéséből” ilyesmit veszek ki.

Pesten még senkivel se találkoztam. Tegnap is, ma is délig aludtam, mert nagyon kellett a pihenés. Egyébként teljesen frissnek és erősnek érzem magamat.

Anyukáéknak – illetve Zoltánnak – adtam 200 000 koronát. Ugyanennyit indulásom előtt postán küldtem Hajnalkának.

Ők igen jól élnek Ligeten; Zoltán mondotta, hogy teljesen felébresztik benne a régi otthoni hangulatot.

Levél, érdemes levél, nem várt itthon. Julcsa néniék megcsinálták a nagytakarítást. Anna hat napig az unokáinál volt, vasárnap is odamegy, mert a nénit meghívták a fiai. Péntek du. megy ki Budafokra, és hétfőn este jön meg.

Most majd igyekszem összeszedni a pénzt, amivel kiválthatom magát és a kislányt. Ne aggódjék a pénz miatt.

*

Vasárnap tehát az első gyorssal Fonyódra érkezünk, s a többit ott beszéljük meg.

Isten vele.

Sokszor csókolja szeretettel

Lőrinc

61.

G. Szabó Lőrincnének

Drága Anyukám! A te és apa névnapjára mindkettőtöknek a legjobbakat kívánom. Éljetek boldogul, egymást szeretve még nagyon sokáig. Nemsokára otthon leszünk, addig mindnyájatokat csókolunk szeretettel.

Klára

Szörnyű nagy hegyeket megmásztunk, 2758 m magasban is jártunk, a Stilfser-hágón, aztán a tengerhez jöttünk le. Itt azonban rémes a meleg, a pénzünk is elfogyott, hát megyünk haza. Csókol mindnyájatokat

L.

62.

Szegénykém,

sajnáltam magát ma reggel nagyon, mikor elment. Remélem, Poprádon reggelizett? Most fél hét van, még ágyban fekszem (délután). Délelőtt voltam az orvosnál. Angyalossy vizsgált meg. Mikor kérdeztem, milyen állapotban van a tüdőm, azt felelte nagyképűen, hogy az utolsó percben jöttem el Pestről. „Kapuzárás” előtt, mondta ő. Ezt én nem hiszem, maga se higgye, és ne aggódjon. Arzéninjekciót fogok kapni, reggelenként hideg lemosást, és feküdnöm kell délelőtt tizenkét óráig, délután pedig hatig. Ma Vágéknál feketéztünk, azután hazajöttünk, felbontottuk az ágyat, és nyitott ablaknál kúráztunk. Most fogunk csak felkelni. A szolga a patikából egy csomó vacakot hozott is már. A lemosáshoz valami spirituszt, arzént, étert, alkoholt, vattát. Ez is kiadás megint. Nagyon jó leszek, nagyon igyekszem hízni, enni és gyógyulni. Ötven kiló vagyok ruhában. Ruha nélkül voltam decemberben ötvenegy és fél, a paratífusz tehát körülbelül két kilót vitt le rólam hirtelen. Azért is nézek olyan rosszul ki. Bözsi negyvenhat kiló. Ma ő is jobban evett már. Én sokat! Nagyon várom a levelet, hogy halljak már valamit a kiskölkömről. Megfeledkezett-e már anyuról teljesen? Szegénykém, milyen fáradt lehet most már maga? Három óra múlva Pesten van. Papáék, Manci hogy vannak? Vigyázzon magára és a gyerekre, egyen rendesen!

Isten vele

Klára

63.

Kedves Klára,

már itthon vagyok. Minden a legjobban sikerült. A gyerek kifogástalanul egészséges. Én az ágyban fekszem, és írok, hogy reggel feladhassam; ő meg alszik zavartalanul és zavarhatatlanul.

Fel se ébredt, mikor megjöttem. Előzőleg pipilt. Azóta a bal keze a mellén, a jobb előre kinyújtva. Mellette az Évi baba. Julcsa néni megvárt, és vacsora közben referáltunk egymásnak. Amit én mondtam, tudja. Amit ő, itt következik:

– Pénteken, ahogy elmentünk, a kislány arról kezdett mesélni, hogy a mama elment a Tátrába, de a papa visszajön. Délelőtt jókedvű volt, sokat evett; délben, amikor az Ödön jött, épp ugrált a díványon. (– A távirat véletlenül az én zsebemben maradt!) Este jól vacsorázott, Anna bent aludt, de éjféltájt a gyerek kikéredzkedett hozzá a díványra. Julcsa néni meg Anna haditanácsot tartottak. De nem bírtak vele. Reggel persze ½ 5-kor vissza kellett fektetni. Ez nehezen ment, de az a jelszó, hogy a mama csak akkor gyógyul meg, ha ő jól viselkedik, meg egy kis verés segített, és ő – minden átmenet nélkül – engedelmesen elaludt. (Délután itt járt Mikes is.)

– A szombat ugyanígy folyt le. Pénteken vagy szombaton beöntést kapott és aszalt szilvát is főzve, ami igen jót tett neki, s ettől kezdve folyton evett. Éhes vagyok, éhes vagyok – ez volt minden második szava. Külön és korán kért már tízórait. A konyhában leültették a zsámolyra, és adtak neki egy almát. – Rendkívül sokat emlegette, hogy én hozok neki egy sparherdot, a főzőedényeket már összerakta egy csomóba. És folyton Tátrát játszott a babáival: „Jók legyetek, mert én beteg vagyok, és ha sírtok, nem jövök vissza” – azzal elutazik a szoba másik sarkába, a Tátrába. Ezen az estén már nyugodtan egyedül maradt, sőt mikor Julcsa néni benézett hozzá, azzal fogadta félénken, gyanakodva, hogy: Te mért vagy itt? Mit akarsz? – Az előző éjszakai kis verésre gondolt. És nyugodtan aludt egész éjjel.

– Ma is vidám volt. Látom, milyen jól néz ki. Délután nála volt az Irma. És a Bözsi mamája is átjött Bandival, hogy elvigye valami gyerekszínházba vagy babakiállításra. Nem engedték, mert nagyon nagy volt a hideg. Majd ha én itthon leszek! És azt már írtam, milyen csöndben alszik most a maga dunyhájának melegében.

Ezt a gyerekről. Holnap reggel megveszem neki a játékát. – Mikes bácsit azonban nem hagyja el a balszerencse: Gyuri már felgyógyult, a kis Klára meg sem betegedett, ellenben Manci igen. Irma referált Julcsa néninek, s úgy veszem ki a szavaiból, hogy pihenésre, üdülésre, kúrára van szükség. Be is ment már 3 hétre a Fasor Szanatóriumba. (Ha írna neki, csak címezze haza; én beviszem.) Nem operációról vagy ilyesmiről van szó, hanem „kezelésre”. Képzelhetjük, szegény Mikes milyen hősnek érzi magát! Ő erőszakolta, hogy Manci menjen a szaniba. Zoltán is nagyon le van sújtva.

Az Est-éktől most már igazán kell kapni valami pénzt. Utóvégre ennyit egyszerre nem viselhet el senki. Manci esetleg jogcím lesz arra is, hogy magához is „hozzájáruljanak” valamicske előleghez.

Magát várta egy levél, Ritoók Emmáé. Hogy vasárnap (ma) menjünk már el, különben hétfőn bejön veszekedni. És hogy hogy áll a betegség. Majd nagyot néz.

Anna kétségbe van esve, mert elvesztett 50 000 koronát. Julcsa néni nagyon ügyesen és okosan behajtja rajta. Kérjen vissza a lányától ennyi pénzt, hiszen egész keresetét nekik adja a bolond! Én nem tudok és lehetőleg nem fogok tudni az esetről. Már bosszantó, mennyire elpotyogtat mindent ez a vén nő. Ezentúl biztosan jobban fog vigyázni.

Az én utam? Bizony rossz volt elválni. A hegyi villamos fele útját kint töltöttem a hátsó peronon, nézegetve a nagy, óriás csúcsokat. Egész elfelejtettem, milyen sok csúcs van ott, és hogy Poprád tájáról már 7-8 olyan föld- és hóhullám látszik, mint amilyen Füreden csak három. – Aztán elzsibbadtam, eltompultam, belefáradtam a rám váró 14 óra elgondolásába, és Igló és Margitfalva közt még láttam a maguk tanyáját (értem ezalatt a Tátrát, nem a Palace-t). III. osztály nem dohányzóban utaztam. Kassán ődöngtem 3 órát, ¼ 12–½ 3, néztem a korzót és a színház karzatáról a kiplakátozott Lenin-ünnepély második felét. Épp akkor „játszották”. Nagy színház, tele elvtársakkal. Jegy nem volt, de egy kis csibész, aki, úgy látszik, megunta a komédiát, 3 koronáért átadta a bejárónál a magáét. Megérte, noha iszonyú primitív és buta lelkesedés fűtötte az embereket. Inkább elszomorító volt, olyanféle, mint az iskolák március 15-i ünnepélye nálunk. Ebéd után az Európa kávéházban olvastam ki 25 újságot. Pocsék hely. A Szlávia, ahol mi voltunk, gyönyörű helyiség, tiszta igazán. Itt, Pesten, nézegettem, vár-e Ödön. Nem volt ott. Lehet, hogy megkésett, mert hiszen mi azt mondtuk, hogy ¾ 10-re fut be a gyors, pedig 9.20 az érkezési idő. Ellenben ott volt az az úr, aki előzőleg segített mindhármunknak az elutazásnál, s akit azelőtt sose láttam. A Gönczi ismerőse. Várt valakit. Azután hazajöttem, s folytatódik a dolog ott, ahol a levelem kezdődik.

…Reggel írom még ezt hozzá. A gyerek ¾ 9-kor ébredt; hangomat hallva tudakozódott, hogy ki van itt, aztán: mért nincs az ágyban a mama? Hja úgy, a Tátrában! És kivitték, én meg megyek feladni a levelet és dolgozni.

Kedves Klára, ne haragudjon, ha megismétlem – anélkül hogy leírnám – összes jó tanácsaimat és kéréseimet. Legyen okos minden irányban, és nyugodt. Itthon igazán minden olyan szépen rendben van, hogy szebben nem is lehetne. Bözsit is kérem még egyszer mindarra, amit elválásunkkor kértem.

Érdekes, hogy tegnap sokat gondoltam magukra, de mindig tévesen. Csak Gödöllő táján este ½ 9-kor vettem észre ezt a tévedést. Ugyanis a maguk helyzete úgy rögződött meg előttem, ahogy utoljára láttam magukat a folyosón a villamosról. Délben is, délután is azt láttam. Csak este jutott eszembe, hogy most az étteremben vannak, tehát változott óráról órára a kép.

Kíváncsi vagyok a vizsgálat megállapításaira. És félek, nem tud majd elég takarót szerezni. Jó mulatást! Gyarapodjanak, de ne szaporodjanak! Szerdán megint feladok egy levelet a magáé megvárása nélkül. Csókolja

Lőrinc

Ödönt telefonon felhívom, hogy délben jöjjön át.

64.

Kedves Klára,

kíváncsi vagyok már nagyon, mit mondott az orvos. Gondolom, mára jöhetne is levél; igaz, hogy a maga állapotában még nem történhetett változás, javulás, és az is igaz, hogy a tény a fontos, nem az, hogy idejében tudok-e róla vagy nem.

Itthon csöndesen folyik az élet, bár a kislány néha alaposan zajong. Még nem tudtam visszadöccenni a régi kerékvágásba, vagyis beledöccenni az újba; Julcsa nénit annyira igénybe veszi a gyerek, hogy illik őt úgy-ahogy tehermentesítenem, amikor csak tehetem.

Találja ki, szeretnék-e én is a Palace-ban lenni! Hát bizony szeretnék. Úgy képzelem, az ötödik-hatodik naptól kezdve lehet hasznos, megnyugtató szanatóriumban élni. Ennyi idő kell ahhoz, hogy normálisra tompuljanak a változás, túlélés szenzációi. Csak már beállana maguknál is az az áldott jó renyheség! Különben aggaszt, hogy megoldhatták-e a takarók kérdését.

– Képzelje, Kassán tövig kivágták azt a bizonyos fát…

Most sorra veszem az embereket.

Manci nem a Fasor, hanem a Park Szanatóriumban fekszik, csendes kúrának örvend. Címe: VI. Aréna út 84/b. II. emelet 115. Azt hiszem, jobb, ha nem írnak most egymásnak; a helyzetről úgyis referálunk. Bevitte a maga kék ruháját – nem tudom, mit jelent ez a mondat; maga biztosan érti. Egy slafrokra is volt szüksége; Mikestől kapott. Az állapotáról mi, laikusok, nem tudunk komolyat; idő kell hozzá, hogy az orvos tisztán lássa: eloszlatható-e az epekő vagy nem. Valaki ismerős, Basch(?) orvos, és egy másik is, van a Park Sz.ban. Zoli korcsmában kosztol, nagyon meg van ijedve, Mikestől kapott pénzt. Sajnos vele nem bírtam még találkozni. Meg akarom mondani neki, hogy akármikor aludhat és kosztolhat nálunk, legfeljebb hozzájárul az étkezéshez. De aligha fogja igénybe venni a pesti lakást, mert sok a fúrni-faragnivalója az üres lakásban.

A Mikes családnál nincs újabb rossz. Gyuri oltás után 11 nappal szokás szerint tele van vörös foltokkal.

Mikor még nem voltam itthon, Júlia járt nálunk érdeklődni a gyerek után. Ma du. voltam nála. Új lakása (Váci u. 20. III. 3.) lépcsőházában találkoztunk. Most érkeztek Bajáról a bútorai. A lakásban csak kb. egy hét múlva alhat, de hétfőtől kezdve előreláthatóan ott dolgozik. A tüllt, ajánlott levélben, megígérte, hogy holnap, csütörtökön feladja. És a ruhát is megcsinálja hamarosan. Csak akadjon, aki elvigye.

Károly Ervinnek referáltam telefonon. Zavarba hozott, mert én tagadtam, ő meg a felesége leveléből tudta már, hogy az asszony találkozásunk napján ágyban feküdt.

Az újpesti délelőttöt rendezési ügyetlenségek miatt egy héttel kérték, hogy halasszuk el. Ascher miatt aztán két hétre halasztottuk. Ő február első vasárnapján Szolnokon van. Magának kezét csókolja.

Ödön ma este átjön. Ártingerrel még telefonon sem beszélhettem.

Tegnap estére Bartos Alisz meghívott, hogy referáljak neki. Vacsorára, de én csak teára mentem. Minden jót kíván stb. Felháborodva beszélt a Világ-ról, holott… én nem is háborodtam fel, holott… megtehettem volna. Erről még később. – Mondta, hogy karácsonykor és azóta 63 000 000-t keresett a boltban, s kifizetett 59 000 000-t az adósságából. A kutyafáját! Egyébként akaratom ellenére megsértettem talán. Ugyanis egyszer láttam, hogy a falra néz. Én is odanéztem. És egy fél percig dermedten, kővé-jéggé dermedve néztük a falat. A falon valamit. Ő ezalatt visszanyerte hidegvérét, s a vörös vendéget máglyára küldte, a kályhába. „Istenem, nem tehetek róla, egy se volt…” – De a másik vendég, én, nem tudtam titkolni kényelmetlen érzéseimet, sokat feszengtem, aztán elköszöntem. Pedig biztos, hogy csak véletlen volt.

Holnap estére jegyem van a Tannhäuser-be. Szeretnék elmenni, s bármennyire lusta vagyok is, elmegyek. Ha most itt volna, maga is hallaná. Kicsit jobb, mint a maguk vacsorai, ötkoronás zenészei.

Egyáltalán, az estéim tele vannak: pedig nem akarok messze lenni a kicsitől, mikor alszik. Péntekre is meghívtak: Antonio Vidmar Mikessel beszélt telefonon, úgy akadtunk össze. Üdvözletek stb. Na jó, de akkor nem jutott eszembe, hogy ugyancsak péntekre bemondta magát Ascher Oszkár is. Hát majd felviszem őt is hozzájuk vacsora utánra.

Ki van még? Julcsa néni – kifogástalan. Anna is jó lélek. Holnapra a kislányt át kell vinni a kis Bandihoz egész napra, mert Julcsa néni délelőtt kimegy Budafokra. Ezt most beszéltem meg Ödönnel. – A koszt jó, és csodálatosképpen nem is kerül sokba. A néni sokat megtesz a dicsőségért. Villanyszámla 310 000 volt; a szén két-három nap múlva elfogy.

(Mondja, nem vagyok lelkiismeretes krónikás?)

Magamról. Utálom nagyon a redakciót. A frank-ügy örökké hullámzik; ha a rendőrségen elalszik, felébred az ügyészségen, a külpolitikában. Most kormányválság van Rakovszky miatt – szóval élénk munka, „izgalmas”, várakozásteljes. Mikor vasárnap este megérkeztem, negyedóra kellett hozzá, hogy újból megszokjam Pestet: milyen nagy, szép, impozáns. De a negyedóra elég volt a kiábránduláshoz is. A levegőről beszéltünk odafent a Tátrában. Hát a téli Pest levegője a Tátráéhoz képest olyan, mint amilyen förtelmes a nyári génuai kikötőé a téli Pestéhez képest. Meleg van, kisebbfajta sár, 6-7 °C.

Tegnap este írtam két verset, kétszer-kétszer öt-öt sort. Borzalmasan ronda nyelven és istentelenül keserűen. Ha ilyeneket fogok írni, várnom kell, míg összegyűl egy tucat, hogy megítélhessem, mit érnek, s lehet-e menni ebben az irányban. Nem is küldöm el őket, gondolni se szeretek rájuk. És tervezgetek, olvasgatok. A Franklinhoz megérkezett egy angol antológiám (1920–1922 közti, szóval friss dolgok), de úgy látom: keveset ér.

Itt írok a Világ közleményéről is. Nem tudom, ez-e az, amiről előre beszéltek. Nem hittem volna, hogy ennyire nem értenek meg, s nem látnak. Mindössze „bizonyos megbecsülés” jele az egész. És mintha már a Kalibán-nál is ez lett volna a többségi vélemény, pedig azóta igen nagy utat tettem meg, és új formát teremtettem magamnak. (Látta különben azt az írást? Kedden reggel jelent meg.) Balassa József úr kissé megkésett. Ő volt az is, aki a Kodolányiról írt cikket elsikkasztotta, hogy leadja a maga lekicsinylő művét. Buta, piszok banda, annyira buta, hogy nem érdekelhet; pedig árt a könyv kelendőségének. Ebből a kritikából az olvasó igazán nem is sejtheti, milyen tárgyról, milyen szellemben, milyen formában stb. stb. szól az a könyv. Az Est-nél persze nem ez volt a vélemény; Mikes is azt mondta: „Mit akar? Hát nem tudja, hogy ez az öregek véleménye magáról? Tulajdonképpen Laczkó is ilyesmit írt.” Földi a Napló megemlékezését azonban még ma is visszatartja. Nem bánom.

Délben mondták, hogy adjak két fényképet Láng titkárnak az új vasúti szabadjegyhez. Emiatt meg a Mikes fényképei miatt (ő is vett magának 1000 kilométeres jegyet) délután felmentem Balogh Rudolfhoz. Egyúttal megrendeltem a kislány négy fényképéből is 2, 2, 10 és 10 nagyított darabot. A jövő hét vége felé már magánál is lesz; mert, úgy emlékszem, azokat a próbalevonatokat, amelyeket elvitt, nem szereti maga. Pedig nem hiszem, hogy ezek szebbek lehetnének. Most aztán az a fontos, hogy a levél befejezése után el ne felejtsem összeállítani a magam és Mikes számára az ezer kilométeres vonaltervezetet, amit holnap délelőtt szintén be kell adni.

Persze sokszor gondolok magára; nyugodt aggódással, hiszen tudom, hogy nem eshetik baja. Szeretném megnyugtatni, hogy… (most volt itt Ödön, ¼ 11-kor ment el egy kávéházba, engem is hívott, de fáradt vagyok; inkább folytatom a levelet)… szóval szeretném megnyugtatni, hogy itthon egyáltalán semmiféle baj nem lehet, s körülbelül túl vagyunk a rossz meglepetéseken is. Elsejéig bőven van pénz, akkor majd bedugom egy-egy falattal sokféle hitelezőink száját, s fogunk úgy élni, mint általában éltünk. Azalatt pedig jöhet szerencse, s lehet még a szanatóriumpénzre is gyűjteni egy kis előleget. És még Miklós Andorral se beszéltem.

Írjon anyukáéknak (lapot), a napokban én is felelek a Hajnalka levelére. (Veres u. 22.)

Ritoók Emma címe: Baross u. 75. Vasárnap, ha Kodolányi ki nem csal magához, elmegyek hozzájuk; Illés Endre útján is kérdezősködtek utánunk, hogy miért maradtunk el az irodalmi szalonból. (Erről a szóról jut eszembe, hogy találtam – éppen ma – jó szót Júlia számára a divatszalon helyett. Ez a szó: női divat-atelier, magyarul: női divatműterem. Az atelier-ben dolgoznak is, kiállítanak is; az atelier a festő műhelye és művészeti „szalonja”. Mindez illik a szabóművészre is. Júlia elfogadta a szót, a franciát. Különben ő is talált megoldást: „Salon des modes.”

Most a kis Kláráról írok, gondolva, hogy érdekelni fogja, habár jól emlékszik rá, a mozgására, kifejezéseire. De „újakat is mondott”. Ezeket gondosan feljegyeztem.

Tegnap reggel valamit csinált, ami Julcsa néninek nem tetszett. Összevesztek.

– Haragszom rád – mondta a kislány, komoran.

– Én is haragszom rád…

– Akkor egyformák vagyunk – felelt Klára, Julcsa néni meg elfordult, hogy nyugodtan nevethessen. Ő mondta el nekem a történetet, s azt állítja, hogy nagyszerű volt a jelenet. Elhiszem. Csakugyan jól hangozhatott a szájából: – Akkoj edfojmák vadunk!

Megvettem neki a tátrai sparherdet, amit ő kályhának hív; szörnyen boldog, jobban szereti a babáinál. Kérdeztem, tudja-e, minek van rajta kürtő.

– Azért, hogy kürtöljön.

Sokat mulattunk egy eredeti szaván. Mondtuk, ne rosszalkodjék, mert akkor a mama sír a Tátrában. Erre így szólt:

– Hát amikor jólkalkodom?

Arról is szó volt, hogy ki öregebb, Julcsa néni vagy Anna. Én mondtam, hogy az Anna öregebb. Ő is megjegyzi:

– Geb.

– Mi az a geb?

– Geb.

– Mi?

– Az Anna öjegebb!

Azt hitte, lehet spórolni a melléknévfokozásnál.

Ma délután játszás közben így szólt:

– Most panyókára vetem a kabátomat.

És csakugyan úgy hordta a piros-fekete kiskabátot egy darabig.

Sokat énekel, de csak ha más is énekel. Én akarattal tévedek a szövegben, meg el is felejtem. Mindig kiigazít. Legszívesebben az Októbej hó elsején-t fújja – és a végén integet.

Elutazásunk napján Julcsa néni meg akarta nézni a torkát. Nem hagyta. Sok könyörgés után megígérte, hogy ha engedi, ő is megnézheti a néniét. Erre egész nap mondogatta a néninek:

– Hadd nézzem meg a torkodat, mondd: ááá… Nincs semmi bajod, mehetsz sétálni.

És hússzor megvizitálta a beteget. –

Egy délelőtti séta közben megáll egy kirakat előtt, amelyben gyönyörű, selyemruhás nagy divatbaba áll. És:

– Nézz ide, ez egy színésznő… Ha nagy leszek, én is színésznő leszek, és ideállok a kirakatba.

Természetesen a maga emlékezőtehetségére bízom, hogy ezeket a haszontalanságokat hússal-vérrel kitömje. Ha nincs gramofon, amely megőrizze és reprodukálja a hangot, maga a szöveg édeskeveset ér. De az anyuka biztosan képes annyira, mint egy gramofonlemez.

A kislány nagyon jókedvű, sokat emlegeti és utánozza magát. Félek, egészen agyongyötri a nénit. Annának nincs előtte semmi tekintélye. Azt is kegynek érezteti, ha hozzám jön. Csak akkor játszik velem, ha a néni nincs itthon.

Ebéd után ma olvasom az újságot, az ajtó nyitva, ő ott játszik a néni szobájában Évi babával meg a tevével.

– Huuuuu – hallom, hogy kiáltja, ijedezve –, kihűlt a palacsinta! Huuu! – És maszatol. Felállok, nézem. Julcsa néni a dívány sarkán ül; mellette a kis zöld szék, azon a „kályha”, fő rajta vagy hatféle étel.

Aztán törölget. Egymás után adja fel az edényeket – az újakat még jobban szereti – a néni ölébe.

– Ez még nem fényes. Ezt is töröld meg.

Megtörli. De kár volt a felszólítás, mert számtalanszor megkérdi:

– Hát ez? Hát ez? Hát ez?… – és sorba az orrunk alá dugja minden fazekát és fedőjét.

Közben a babakocsit is tologatja. Én kimegyek. Julcsa néni küldi:

– Menj apukához.

– Nem megyek. – Csönd. Aztán: – Kimegyek, de mindjárt visszajöhetek hozzád?…

És nem jön ki. Hanem két kézzel kavarja a néni ölében az edényeket. Zörögnek veszettül. Nevet hozzá. A néni megcsókolja. Erre kuncog, liheg, pukkadozik a boldogságtól, skálázik minden elképzelhető és utánozhatatlan hangon. Elszalad a szoba másik sarkába. A lila csíkos ruha van rajta, fehér szalag a fején. Bal „mellényzsebében” a Bözsi néni piros kis táskája. Benne pénz.

Aztán hallom, hogy megint felrakja az edényeket a „kályhára”.

– Jönnek a vendégek. Ez nem kell. A tányért add ide.

Közben folyton topog, mászkál:

– Te is fogsz enni, ne sírj!

Julcsa néni elneveti magát:

– Ki sír? A babád?

– Te! Máskor is fogunk ebédet főzni. Nincs itt már apuka?

– Nézd meg, én nem tudom.

A kislány erre kinéz, de rögtön visszamegy.

– De itt van.

– Szomorú az apuka – mondja a néni –, hogy nem mégy hozzá.

Hallgatás. Ez a téma nem tetszik neki. Aztán felkapja a tevét:

– Ninini, ez meg akarja enni a mamát! – (Ő a mama.)

– Vigyázz, te púpos teve – fenyegetőzik a néni –, majd adok én neked!

– Na, adjál neki!

Nevetnek, és verik közösen az ártatlan tevét. Istállót rendeznek be neki az ágy mellett.

– Így, ni, itt van az istálló. Most kap zabot-szénát. Mindjárt hozok neki egy szép kis edénykével.

A néni kijön, mondja nekem, hogy tegnap az utcán láttak egy szénásszekeret, s a kis Klára roppant jót nevetett azon, hogy ilyen sok széna is van a világon. Meg hogy a bácsi fent ült a széna legtetején. Ő ezalatt a tevéhez vitte az üres kis fazekat, és lelkendezve beszél:

– Itt van, ni. Az istállóban itt van a szép lovacska, ide nézz. Zabot-szénát is adjunk neki. Milyen szép lábai vannak!

A néni a vízről beszél, hogy a teve már szomjas is, meg a sivatagról, az arab bácsikról. Ő csöndben figyel, aztán megszólal:

– Itt van a zabot-széna.

Szóval most derült ki, hogy nincs tisztában a szóval. Erre a néninek eszébe jut, hogy tegnap, mikor azt a szénásszekeret látták, megkérdezte, mi az, s arra a válaszra, hogy széna, rögtön tovább kérdezett, hogy: hát a zab hol van?… – Klára már a tevénél áll:

– Nesze, kis vizecske is, ad neked az anyuka.

Megitatják a tevét. A néni szól:

– De azért nem kell ficánkolni, fel ne rúgd a tányért, te teve!

Azzal felborítja a tányért. Rettentő riadalom, mint mindig, ha örvendetes rendetlenség történik:

– Huu, hu, hu!! – és rikkant, vigyorog, nevet, kezeit dobálja, örül a kislány, körsétára indul a tevével. Egyszerre eszébe jut, hogy ha a tányér felborult, kiömlött a víz.

– Gyere – mondja –, töröljük fel a vizet, piszkos lett az istálló.

Törölget. Aztán a Julcsa nénit akarja megitatni:

– Nesze, igyál.

– Én már ittam.

– Én még nem. – Csönd. És átmenet nélkül: – Úgy fáj a mamának a térde!

– Mi baja?

– Benyomta a gyerek.

Erre megverik az Évi babát. Utána hozzám jön, elkéri a villanyzseblámpát, bevilágít a gyereke torkába.

– Mondd: ááá… Semmi baj van – és enni kezd levegőt. – Egyél te is… – Körbejárja az asztalt. – Mennyi dolga van ennek a kis anyunak. Gyere, Lenci, most kapsz ebédet, anyuka csinált pogácsát. Szépen egyél.

Aztán szanatóriumot játszik: – Most ligézek – mondja, és lefekszik a díványra, és betakarja magát párnákkal. Anna a szobalány. Ki kell szolgálni, mert beteg. Tegnap meséltem neki a mamáról, hogy hogyan kell ligézni, mi az stb. És ma már csak ligézve, betegen hajlandó a szobalánytól elfogadni az uzsonnatejet. Magának sok puszit küld.

*

A gyereknapló helyett magának jegyeztem le ezt a négy oldalt. Máskor is megteszem majd. Azt hiszem, örül neki. Vigyázzon, legyen jókedvű, okos, egészséges. Csókolja Lőrinc. Vasárnap este írok újra. Pá!

Bözsike, vigyázzon Klárára! Kezét csókolja

Lőrinc

Üdvözlet a Vág és Tóth családnak!

65.

Kedves Klárika,

már két levelet kaptam magától. Az elsőt csütörtökön, a másodikat szombaton. Én is szörnyen csodálkozom, hogy hétfőn reggel kilenckor az Üllői út sarkon bedobott levelemet kedden délután megkapta. Utazni se lehet gyorsabban. Legalább hamarabb tudott mindenről valamit. A szerda éjjel írt levelemet reggel kivittem a vasútra, s elment a 9.20-as személyvonattal. Gondolom, szombaton megkapta, esetleg pénteken délután.

Megint sorra veszem a dolgokat:

Pénteken jött öt mázsa porosz szén. A Lloyd Bank-tartozásra megállapodás szerint csak félmilliót vontak le.

A kislány csütörtökön Bandiéknál volt. Délután Annával nem akart hazajönni, olyan jól játszottak; este ½ 7-kor hozta vissza Ödön. Én akkor mentem a Tannhäuser-be. Ez volt a legförtelmesebb előadás, amelyet az operában láttam. Nem a zenekar persze, hanem a szereplők (Medek és Kálmán kivételével). Pilinszky sovány gézengúzt játszott; nem tud énekelni nagy szerepet; ripacs. Az első szünetben megfogott egy nő. Az az öreg, nagyon csúnya, nagyon kedves, lelkes és fürge asszony, akit a Fészekből ismerünk, de csak annyit tudunk róla, hogy bíró a férje. Máskor is szokott „rajongani” és beszélgetni, de most!… Azt mondja: olvasott valamelyik lapban a könyvemről, és rögtön rohant megvenni. Irtózatosan el van ragadtatva. Olyan patáliát csapott köröttem, hogy a lépcsőn, dohányzóban, mindenütt minket néztek. A második szünetben is. Éppannyira örültem, amennyire rosszul éreztem magamat. Igazán: ilyen „hódolat” még sose övezett. Csak az a kár, hogy nem egy szép és fiatal nő ujjongott ott a világ szeme láttára. – A ruhatárban meg egy férfi csíp el; nem tudom, hogy hívják, de ismer, és két éve nem látott. Bemutatott a nővérének meg egy másik lánynak. Ezek is ájuldoztak. Két normális zsidó lány, entellektüel. Akárhogy tiltakoztam, csak „mester” maradt a címem. A férfi egész hazáig elkísért, és nem tudtam – pedig ravaszkodtam – kivenni belőle a nevét.

Pénteken Sárközi beszélt a könyvemről szerkesztőségi munka után. – Nagyon érdekes, kitűnő könyv – mondta –, ilyen gazdagsággal, erővel és ilyen biztonsággal senki sem tudja kifejezni magát a fiatalok közül. De egyhangúvá teszi, hogy csak a követelő vágy variációit tartalmazza. – Aztán kifejtette, hogy előző köteteim témaköre tágabb volt. Bizonyos érzéseket nem használok most fel. Szégyellem a nyugodtabb, finomabb és kedvesebb lelkiállapotokat.

Ebben van igazság. Nem a szégyenlésben, hanem a „variáció”-ban. Én azonban örültem neki, mert félreérthetetlen elismerése volt annak, hogy én vagyok az első. Egyáltalán sokat használt nekem ez a könyv, ezt minden oldalról látom. Bejött ekkor Kárpáti Aurél a szobába; ő meg a finomabb és kedvesebb hangulatokat emelte ki, a Parsifál-t meg a H-MAC A-t és még egypárat. Még nem írta meg a kritikáját, ellentétben a Földi terhére elterjesztett hírekkel. – Most már látják, vagy látni kezdik az emberek, hogy jogos volt bennem az az „erőszakosság”, „prepotencia” stb., amellyel én már évekkel ezelőtt oly sok régi jó írónál különbnek tekintettem magamat. No, legfeljebb előlegeztem magamnak egy kis önbecsülést. Én tudtam már akkor, hogy többet érek, mint azok, akik ténylegesen többet értek nálam. Tudtam, hogy ha bírom az iramot, és „kihozom magamat”, olyan jót produkálok, mint senki. Sokat kellett gondolnom régebbi viszonyokra és helyzetekre, kínlódásokra, mellőzésekre, mert ezek a beszélgetések rákényszerítettek, hogy emlékezzem egészen kezdő korombeli fájdalmaimra. Milyen rosszul esett nekem, hogy nem akartak meglátni, pedig (mondjuk, 1920-ban) nem láthatott volna meg senki; csak Babits. Ő – maga tudja – látott és sejtett is, és ez volt a baj. Most nevetek magamon, ha elgondolom, hogy én 1920–1921-ben azt mondtam neki: ugye, én különb vagyok, mint Kosztolányi vagy X. vagy Y… Milyen jogon? Ő azt mondta, hogy nem, még nem – ez volt a legjobb eset. Milyen jogon fájt nekem a lekicsinylés? Hol volt ebben lekicsinylés?… Csak bennem, mert éreztem, hogy én mélyebben, komolyabban örülök és szenvedek, mint ők; és tudtam, hogy ezerszer becsületesebb vagyok magamhoz és a magam módján az egész világhoz.

Pénteken délután Mancinál voltunk: Irma, Szirmainé a telepről, Kató, Julcsa néni meg a kis Klára és én. Sokkal jobban néz ki; injekciót kap. Újabb roham, mint kiderült, nem kínozta azóta, hogy nálunk rosszul lett, s Biró még a csütörtöki, illetőleg a pénteki, de a csütörtökivel azonos eredményű vizsgálat alapján ajánlotta az étkúrát. Szóval nem kell aggódnia új rémlátások miatt; igaz, hogy a régi is éppen elég, mert nem tudni, mikor jön új görcs. Minthogy a szanatórium nagyon drága, s a koszt másutt is elkészíthető – náluk nem –, Manci, így határoztak Zolival és Mikessel együtt, anyukáéknál lesz Debrecenben. Birónak van ott ismerőse az egyetemi doktorok közt, az majd kezeli. Anyukáéknak meg adnak – egymilliót. Én azt mondtam, hogy másfelet. Már írtak; kaptak választ. Holnap, hétfőn este, Mikes idehozza hozzánk az asszonykát, kedden reggel Zoli vagy apa elviszi a gyorssal Debrecenbe. Valószínűleg ott marad az egész hátralevő időn át.

A szanatóriumból Ascherékhoz mentem. A fiú meghűlt, s délelőtt telefonáltatott, hogy nem mozdulhat, menjek én. Katót elkísértem a Lipót körútig, ő orkesztikára ment (vasárnap tartják, ma, azt a bizonyos nyilvános előadást), a kolozsvári dolgokról beszélt, és meghívott vasárnapra ebédre. Nem fogadtam el, hanem majd szerda este megyek át hozzájuk, vacsora után. Czellár most se dolgozik, az anyjuk pénzén élnek. Igazán rémes, hogy valakinek költség legyen a 3000 koronás villamosjegy! Ascherék ott tartottak vacsorára; sokat beszéltünk, jól. Készül Bajára – jaj, oda is írni kell már! –; elmondotta, hogy nő már körötte is az irigység: színész előadók nem hajlandók vele egy pódiumon szerepelni. Legutóbb egy konkrét esetben testületileg foglaltak ellene állást! Nem baj, ez az erő és érték jele! Panaszkodott, hogy Karinthy ostoba feledékenysége elveszíttetett vele 20 játékosan megszerezhető milliót. A Nyugati mellett ugyanis megnyílt most egy új mozi: UFA-színház. Roppant nagy és elegáns. Szinte országos ünnepség volt a megnyitása, Horthyval. A megnyitó beszédet Karinthy írta 5 millióért. Írás közben folyton Ascher számára, szájába formálta a mondatait. És mikor kérdik tőle, kit ajánl az elmondásra – elmegy az esze. Nem tudja, kit ajánljon. – A színház egy ismeretlen, közepes színészt kért föl a szavalásra esti 2 millióért. Tíz estén át. Karinthy – meg a híres, gondos titkár – a haját tépte, és le van sújtva. Állítólag. Mindenesetre jele ez is annak, hogy mennyire nem lehet számítani rá, akkor se, amikor a legjobb akarat vezeti. Mert Aschert igazán roppantul szereti, becsüli. – A vacsora megkésett, s mire – ezt már írtam – Vidmárékhoz értem, ½ 9 helyett ¾ 10 volt. Öt perccel előbb mentek el hazulról. Valószínűleg mérgesen. Mit csináljak, névjegyet hagytam ott, s majd telefonálok. (Ascher címe: Lipót körút 20. III. 3.)

Ezen az éjszakán a gyerek 12 tájban felébredt. Én még olvastam. Nyöszörgött… nem, ez még csütörtökön volt… Szóval felébredt, nyafogott, sírt, ha meséltem, hallgatott, ha nem, ő beszélt, s már féltem, hogy felizgatja magát, és nem alszik el újra. Mondom neki a varázsigét, hogy anyuka a Tátrában sír, ha te rossz vagy – nem használ semmit. Pedig máskor használ. Mentő ötletem támad:

– Ma kaptam levelet anyukától. Sok puszit küld neked. Itt a levélben.

Erre elhallgat meghatottan. Egy perc. Már azt hittem, alszik, De megszólal kedves bizalmatlansággal:

– Mutasd meg azt a levelet.

Ki kell ugrani az ágyból. Előszedem a levelet a Palace rajzával a borítékon, odaviszem, itt van.

– Ez a Tátja! – mondja. Ráismert, mert sokszor mutogattam neki a hirdetésképet Az Est-ben. A maga levelét addig nem látta. És megnyugodott; a kép bizonyíték volt, hogy csakugyan maga írt. És tudja, mit csinált? Megpuszilta a levelet, oldalt fordult, és elaludt.

Hát nem aranyos, okos kisgyerek? Még most is érzem a szívem mozgását, ahogy leírtam ezt a jelenetet.

Tovább írom pesti vándorlásaimat. Mert, igazán, annyifelé hívnak, mint soha. Sajnálják a szegény szalmaözvegyet. Szombaton délben Móricz Zsigmond érdeklődik telefonon, elutazott-e, és hogy van maga, mit csinálok este. Menjek el vacsorára. Mikesék lesznek ott. Ott is voltak, és volt még vagy húsz vendég. Nagyon komoly vendéglátás volt, Virág és Gyöngyi kész háziasszony. Tea, sonka, pástétom, tojás, pulyka, bor, sör, likőr, sütemény, krém, gyümölcs – rengeteg. A vendégkoszorú jó polgári elemekből állítódott össze egy gráci asszony tiszteletére, akinél a gyerekek kosztban voltak tavaly nyáron vagy az idén. És nem is volt rossz a hangulat. […] Egyesek naivan és szörnyen dicsérték Herczeg Ferenc A híd-ját. „Három nap lemondanék a délutáni kávémról – idézték egy távol lévő, egyébként a jelenlevőkhöz hasonló néni mondását –, ha még egyszer láthatnám!” De ne gondolja, hogy dühöngött a butaság. Nem! Csak egészen más emberek, gondolatok, stílus, érdeklődés, mint a miénk. Irma siránkozott, hogy barna selyemruhához kénytelen volt magas barna cipőt felvenni, mert két éve nem jut pénz új cipőre. Kár volt panaszkodnia – senki ezt a hibát észre nem vette! Zsiga bácsi megkapta a könyvemet, amelyet előzőleg már reklamált Mikesnél, azt mondta, rögtön ágyba viszi magával; tüntetően gondos és kedves volt hozzám, rögtön per tu szólított – minek a számlájára írjam mindezt a barátságot, mikor eddig olyan óvatos volt velem szemben, hogy mindig feszélyezett a jelenléte?! Éjfél után két órakor még kötéllel akarták visszatartani az elkészülő társaságot.

…Most maga azt hiszi, hogy milyen jól mulatok én itt Pesten maga nélkül. Ne gondolja. Inkább érdekesnek, mint jónak találom ezt a velem szemben minden oldalról megnyilvánuló, még teljesen föl nem derített hangulatváltozást. Örülnék, ha a munkámnak szólna. – Dolgozni kell, ez az egyetlen remény és út és erő… Úgyis rém sokan gyűlölnek. Sárközi barátilag beszélt róla, mennyire gyűlölnek engem felületes ismerősök, sőt olyanok is, akik sose láttak. Az ő körében is. Türelmetlenségemet és erőszakosságomat – szellemileg érti, tette hozzá – okolja emiatt. Hogy én nem értem meg a másikat. Például Bókay (tudja, ki ez) az Athenaeumnál a verseimen át nagyon veszedelmesnek gondolt, és gyűlölt, látatlanban. Mióta párszor találkoztunk – beszélni talán sose beszéltünk –, jelentősen kevésbé gyűlöl. Érti maga ezt? Azt mondja Sárközi, hogy én éppen olyan barátságtalannak hatok, mint amilyen „barátságtalanok”, kényelmetlenek és kellemetlenek a verseim témái, stílusa stb. – Emlékeztettem rá, hogy Shaw a színdarabjai egy részét barátságtalan színdarabok címmel illette… Nekem nagyon fáj, hogy nem szeretnek; mert én sok embert szeretek, azokat száz percentig védem és segítem; de az igazságomért jogosnak érzem a legnagyobb elfogultságot is. Ez az erőm; befelé úgyis túl sokat töprengek és aggódok és mérlegelek.

Nagyon érzem, mennyire hozzám tartozik maga. Most csak férfiak vannak körülöttem, pedig a férfiérintkezés mindig üzleti vagy eszmei, elméleti dolog. Hivatal, elintéznivaló; vagy barátság, beszélgetés, vita. Csak nővel lenni: élet, tapasztalás. Sokszor kell az, hogy az ember egyesülhessen valakivel, s elaltassa, egybeolvassza a „vita” – házasságban esetleg veszekedés – ellentéteit. Férfival nem lehet egyesülni, ésszel kiegyenlítődni…

Este megyek Ritoók Emmához.

…A kislány a néninél van. Julcsa néni úgy bánik vele, mintha a nagyanyja volna, vagy még jobban. Most pótolhatatlan és megfizethetetlen. A gyerek is jobban szereti, vagy legalább kevésbé zsenírozza magát előtte, mint előttem. Most, vasárnap du. tündért játszik, szaval, énekel, fecseg, lebegve jár-kel, szaladgál az asztal körül; megveri a babát, mert rossz; görbén jár, mert ő a Manci néni, akinek „kövei” vannak a hasában, itt; emlékszik rá, hogy Szirmai néni vitt jácintot Manci néninek; emlegeti az antennát; ötéves kisfia van; annak kurjongat, dalol; mindent dicsér. – Átszellemült arccal mondja, hogy most leültették a legszebb színésznőt, azzal leül, összeteszi a karjait: Allah, segíts! – és meghal. Főzéssel folytatja, a sparherdben egy száraz kenyérdarab van, nem szabad kivenni, mert az a sütemény, és még nem sült meg; nézegeti a Napló képes mellékletét: ennek a néninek pizsamája van, mondja egy moziszínésznőre, mindent észrevesz; az asztal mellé áll, és állát felteszi az asztal szélére, úgy néz rám, és szép világoskék a szeme fehérje; egy másik képen – apácaszobor – a Jézuskát, az Istenkét látja, mert olyan, mint a mi kis réz- vagy bronz-Jézuskánk; a harmadik nőnél az érdekli, hogy kinek a mamája; és nem fogy ki a szuszból, szóból, erőből, mozgásból; a hatos-on utazik (villamoson); összevissza beszél: ez az akta, ez a szakta, ez a pukta – és énekelve folytatja –: kaja, bója, szentely, tiszti piszti bimbó – ilyesformát; egyszerre tízfélét játszik, most – hallom –: „Ide tessék nézni, mit főzök az anyukámnak meg a Manci néninek!” – Este meg úgy kezdi a vetkőzést, hogy behunyatja Julcsa néni szemeit, aztán számol: egy, kettő, három, négy, – négyre a díványra fut, szemeket ki szabad nyitni, s már nyújtogatja is a cipőit. A néninek meg csodálkoznia kell, hogy ő olyan hirtelen a díványon termett, holott az előbb még a kályhánál álldogált.

Isten magával. Vigyázzon, egyék, legyen nyugodt. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Ezt a levelet vasárnap este 6 órakor dobom levélszekrénybe.

66.

Kedvesem,

ma jó jelenet játszódott le az Anicáéknál. Ott voltak: Offner, egy francia, kiküldött direktor, revizor, a Tóth Árpádék és mi. Arról beszéltem, hogy jó volna, ha maga legalább pár napra megint jöhetne, s ezzel kapcsolatban azt mondtam, hogy ezentúl úgy fogom beosztani kúrázásaim, hogy maga akkor veszi ki a szabadságát, mikor nekem el kell mennem, s együtt jövünk. Erre Annus: „Nem jó mindig jelen lenni a feleségnek annál, amit a férj csinál”. Nem emlékszem már pontosan az apropóra, amire ezt mondta, én azt feleltem, hogy én szeretnék mindennél jelen lenni. A jó most következik. A Pádi az én hátam mögött ült Bözsivel szemben. Annusnak ez előbbi mondására elkezdett integetni neki a fejével, hogy ne folytassa. Ezt Bözsi utólag mesélte el nekem. Persze későn integetett, a célozgatás már akkor megtörtént. Annus ilyesmit jól tud elhelyezni, jó társaságbeli nő. Ezek után tovább beszélgettünk nagy vígan. Úgy veszem észre, Pádi írt cikket valahová a Tátráról s a tátraiakról. Maga nem csinálhatna valamit ezeknek a mi lapjainknál? Nem fontos, de ha lehetne, talán jó volna. Ugyan, nem is volna jó! Mit fontos az nekünk, hogy nekik maga ennyivel is jobban imponáljon? Írjon a Pádi olyan verseket, mint maga! Ezt próbálja megcsinálni. Igaz? Holnap reggel utazik haza Annus, ma búcsúzóul Vágéknál leszünk este. –

Baskircsev Mária naplóját fogom olvasni. Erre már régen fájt a fogam. Könyv nélkül lehetetlen volna itt eltölteni a napot. Így is rettenetes hosszú.

– Itt tegnap abbahagytam az írást. Júliának írtam tegnap, Miklós Andornak küldtem egy lapot. Anicáéknál tegnap jól mulattunk. Offner nagyon udvarol a Bözsinek (Ödönnek semmit se kell elmondani soha, amit én Bözsiről esetleg írok). Azt hiszem, szeretne célt érni nála. Bözsi, kis ügyetlen, nem tudja távol tartani magától a férfiakat. Nekem persze nem udvarolnak. Dr. Hellerrel, az ó-füredi orvossal beszélgetek legszívesebben. Ott volt a Grande-ban ő is. – Nagyon örülök, hogy olyan magabízóan beszélt a munkájáról. Lassan az emberek is megismerik magát, az értékét. Idő kell mindenhez! Lehet sietni, de bizonyos dolgoknak meg kell érni. Maga is, én is nagyon mohón akarjuk az életet. Mindent akarunk, és rögtön is akarjuk. Nem tudom, mi az, mintha valaki varázslatot követett volna el körülöttünk. Sokkal jobban közelednek hozzánk az emberek, jobban dörgölődznek, mint eddig. – Bajára írjon, mégpedig hamarosan. Nem kell elhanyagolni ezt az ügyet. Különben Baján, úgy hiszem, ott leszek én is. Erről még ráérünk beszélni. Móricz közeledésének nagyon örülök. Hogy miért, nem is tudom. – Baskircsev Mária naplója is nagyon tetszik. Szinte nem is jó olvasni. A bennem elnyomott, agyonfegyelmezett kívánságokat akarja felszínre hozni ez a könyv. Talán nem volna baj, ha felszabadulnék, de lehet, hogy nagy bajokat okoznék magam körül. Sokat gondolkozom magamról itt, és furcsa dolgokat kezdek felfedezni magamban. Nem tudom elmondani őket. Sokkal bizalmasabbaknak kellene lennünk egymáshoz nekünk kettőnknek, azt hiszem. Lehet azonban, hogy maga nem bírna mindent megérteni – vagy nem is tudom! – Tudom, hogy összetartozunk nagyon, de valami korlát van még mindig közöttünk. Ennek a korlátnak a lehullását se tudjuk siettetni, pedig olyan kínzó a jelenléte. Ma úgy félek, minden ok nélkül, attól, hogy maga elveszít engem. Ez is egy furcsa érzés, mert én szoktam félni attól, hogy magát vesztem el. Legyen jó hozzám, Lőrinc, és erős, ne engedjen el.

Elolvastam a levelem, és most szégyenlem magam, ne nevessen ki, de talán ne is vegyen komolyan. Nem tudom, mi van velem ma. Talán a könyv az oka, vagy az, hogy Hellerrel analízisről beszélgettem tegnap? Elmúlik majd. – Verseit nem küldi el? Nagyon szeretném olvasni. Nem mutatom itt meg senkinek.

Klára levelének nagyon örültem. Nagyon jó az is, ahogy maga el tudja mondani a kiskölök viselt dolgait. Olyan boldoggá tesz az, ahogy maga szereti a gyereket. Ezt az egy embert egész biztosan nagyon szereti. Most már nyugodtabban halnék meg, ha kellene, mint két évvel ezelőtt. – Nagyon sajnálom magát a gondjai miatt, Lőrinc. Ennek mikor lesz már egyszer vége? Egypár dolog eszembe jutott. Triznyának az utolsó részlet jár most. Ez nem tesz ki egész félmilliót. Ödönnek okvetlen kell pár százezer koronát fizetni, ugye? Mi lett az adóüggyel? Lloyd Banknak mennyit kell összesen fizetnie? A szén gyorsan fogyott el? Elfelejtettem már, mikor kaptuk. Hideg van Pesten? Szegény Mancit nagyon sajnálom. A gyereket kihordhatja? Az egész kilenc hónapot Debrecenben fogja tölteni? Mi lesz a Zolival? Anyuka megvarrta a kis Klára fehérneműjét? Jók? Ha nem varrta volna meg, legalább 1-2 kis mellényt kell venni annak a kis pocinak.

Nekem is kell küldenie pénzt, Lőrinc, mert most már pár koronám van csak. Ne haragudjon. Ha Júlia a tüllt nem vette meg, ne is vegye már meg. Félek, hogy elvész útközben. Ma Offner akart egy szánpartit rendezni, ő Bözsivel egy szánban, én valakivel és Békeffyné valakivel. Hágiba mennénk vacsora után. Ott meleg bort innánk, és vissza. Nagyon szép volna, de ez is legalább 30 K. Nem hiszem, hogy lesz belőle valami. Ma fürödtem először. Nagyon jó volt. Mosásba is ma adtam először. Harisnyát, ilyesmit, amit vasalás nélkül fel lehet venni, én mostam ki. Papáék jól vannak? Simon és a Nagyék címét kérem. Több címet kértem már. Julcsa néni kezét csókolom. Kicsimnek mondja meg, hogy anyuja nagyon sokat gondol rá, sok puszit küld neki, és nagyon szereti őt. A nagy óriás apunak is küldök, és őt is szeretem

Klára

67.

Kedves Klára,

már talán harmadszor kapok levelet magától úgy, hogy közben én nem írok. Gondolhatja, hogy örülök neki, de egyúttal szégyenkezem is. Pedig a dolog úgy áll, hogy maga ott egyedül jobban ráér, hiszen nem veszi igénybe az élet, azonkívül nem is egy emberre gondol, hanem többre, tehát variálható az írnivalója.

Én csak azt mondhatom, amit fent mondtam s már írtam is: ne aggódjék a pénz miatt, ne legyen felesleges igénye, fontos az evés, hízás, erősödés, a társadalmi érintkezés ötödrangú; örüljön neki, hogy nem kell konyhával és itthoni szeméttel foglalkoznia néhány hétig, tehát emiatt legyen, mert lehet, jókedvű.

Ezt ismételgethetném újra meg újra, és kérhetném, alkalmazkodjék ezekhez olyan mértékben, ahogy az az eredményre legelőnyösebb. De hát maga ezt megteszi úgyis, látom az első heti 2,20 kiló hízásból. Nagyon meg lehet elégedve. A számla sem olyan horribilis. Egyedüli törölhető tétele az én egyik 80 koronás tételem volna. Én tudniillik csak egy nap ettem, előzőleg teát adtak vacsorára, vasárnap pedig reggelit sem kaptam már. No jó, de hát „kedvezmény, úgyis két szobánk volt, két éjszaka, így szokás” stb. – Ha a 970 K-ból levonom az én 2x80=160 koronámat és a csak első héten lévő orvosi 100 koronát, vagyis összesen 260-at, marad a maga 7 napjára 700 korona. Elég sok, de igazán nem ijesztő!

A portást ki kell fizetni. Nekem azt mondta két ember is a porta körül, hogy az a szanatórium számlájára megy! Különben nem hagytam volna kifizetetlenül a villamost, és az a nyurga szőke fiú az „előlegezett” összeg 10%-át is megkapta volna borravalónak.

Júlia a tüllt feladta ajánlott levélben, de ráírta, hogy minta érték nélkül. Belül pár sor, hogy „itt küldöm itthon maradt holmidat…” Tóthnétól, aki ma, szerdán vette fel az ura fizetését, hallom, hogy hétfőn még nem kapta meg. Nem tudom, mi az oka; talán felbontották, s most hosszadalmas vámügyi eljárás következik?

Mikes is megkapta a kártyáját, és örült a hízásnak. Gyuri jól van, Ilu ma kapott mandulagyulladást. A mi kislányunk csodálatosan jó egészségnek örvend, aminek viszont mi örvendünk. Mindennap sétál; most itt áll mellettem, menyasszonyt játszik a nagy fátyolkendővel, és kalácsot morzsolgat. Tegnap Julcsa néninél ugyanis kávé-néni-zsúr volt, s a maradékból a kislány is kapott. Én is; jó csokoládétortát.

A rózsaszín ruhát Júlia el fogja készíteni, s majd csak eljuttatjuk magához. Írni is fog; Irma is írt már, csak nem adta föl a levelét.

Mancit tegnap du. vitte Debrecenbe Zoli. Egy hónapra. Érdeklődött az állapota felől. – Hát ne aggódjék egy csöppet sem. Az én egészen objektív véleményem az, hogy a Park Szanatórium-komédia teljesen felesleges volt. Mikesnek, mint mindig, most is tetszett az, hogy „egyik baj a másik után éri”: ezért terhelte meg magát ezzel a költséggel. Már „benne volt a szanatóriumozásban”; kéjelgett abban az érzésben, hogy „ő mennyit elbír” stb. Maga ismeri az ő furcsa lelkét, s messziről is sejti, hogy igazam van. Mindegy. Mancinak mindenesetre jót tett a pihenés; a jó kosztot rossz étvágya miatt ugyan nem élvezhette ki, de rendbe jött. Persze ilyen roham – utóvégre – jöhet bármikor. Egyszóval ne aggódjék maga őmiatta, csak maga miatt.

Vasárnap este voltam Ritoókéknál. Kedves, jelentéktelen este volt. Hétfőn jött Manci; hétfőn találkoztam Ártingerrel, megadtam a 2 milliót; jól beszélgettünk. Kedden ment Manci, délután; én meg az estét Kodolányival töltöttem a Centrálban. Kodolányi két napra jött be (békességben a feleségével) azért, hogy felfrissüljön. Már ő se bírja a falut meg a négy falat.

Előzőleg az Otthonban voltam borotválkozni. Ott találkoztam Kárpáti Auréllal, akinek a kritikája reggel jelent meg a Napló-ban. Rendkívül közvetlenül, barátságosan s egyáltalán nem sértő hangon, de „durva formában” mondtam meg neki, hogy csupa tévedés, szamárság, lényegtelenség, amit írt, s aminek így is nagyon örülök. Ő beismerte, hogy nem értette a könyvet, s elégedetlen magával és az írásával. Ennek az új költészetnek – mondotta – nincs még meg az esztétikája; ő teljesen bizonytalan, s hiába, már öregszik, 42 éves. Igen becsületesen, természetesen fogadta szavaimat, s kitűnő barátságban maradtunk, amin még ma is csodálkozom. Igaz ugyan, hogy őt én sose tartottam gazembernek, csak éppen – néptanítónak. A cikk – kéthasábos címmel – okvetlenül hasznos abból a szempontból, hogy nyilvánosságot, nyilvánosság előtti megtárgyalást jelent, tekintet nélkül a fecsegő tartalomra. Mondtam azt is, hogy mért nem vágott le bátran; azt felelte, hogy esze ágában sem volt, csak nem tudott hozzáférkőzni a könyvemhez, azért olyan rossz az ismertetése. Ezt is négy és fél óra hosszat írta! (A kritikát mellékelem.)

Fiatalemberek (Illés) nevetve bosszankodtak a kritika üressége fölött. – Kérem, ne gondolja, hogy szomorú vagyok emiatt vagy a Világ miatt. Ó, dehogy!

Ellenben rosszul érzem magamat, mert meghűltem. Hol, mikor, nem tudom. Ágyban kellett volna feküdnöm, de erre csak végső szükségben vetemedem. Tegnap délután gyalázatosan rosszul voltam; ekkor mentem az Otthonba, s az a másfél órás szenvedélyes vita Kárpátival nagyon jólesett, felfrissített; éjszaka és reggel is jól voltam. Már napok óta inhalálok kora délutánonként. Lázam nincs, keveset köhögök, de mélyről. Azazhogy köhögtem, mert, úgy látszik, tegnap volt a kritikus nap; ma már zavartalanul cigarettázhatok, és nem vagyok morózusabb, mint általában lenni szoktam.

Pestről tud valamit? Magyar dolgokról? Olvassa a Világ-ot? Engem nagyon érdekelne. Átlapozhatná az olvasóban, legalább a címek tudomásulvétele erejéig. A Belvárosi és a Renaissance bukásáról biztosan szó esett. A Rivierá-ba bukott bele Bárdos, hál’istennek, éppen ebbe. Most a színészeké a színház, mint az Unió volt, de ez csak maszlag, amit a hitelezők nem fognak bevenni.

Miklós Andor a minap délben hazagördített az autóján, azonban biztosra veszem, hogy csak azért volt barátságos hozzám, mert előre kijelentettem neki a nap folyamán – félpercnyi dolgom volt vele, s ő „érdeklődött” –, szóval előre jeleztem, hogy nem kell félnie, nem kérek pénzt. – De most majd, a napokban majd kell félnie. Istenem, hogy neki nem jut eszébe, hogy magától adjon valamit. Hiszen rettentő szenvedés elébe állni és kérni, ha ezerszer muszáj is. Igazán szenvedek őmiatta is, akit csak nyúznak, nyúznak az emberek, körüludvarolnak hazugságaikkal és elragadtatott mosolyukkal… ej, nem is gondolok rá. Elég lesz majd akkor megcsinálni.

Orosznál megsürgettem a verseskönyv elküldését. Újra küld, mert az első szállítmány könyv sorsa bizonytalan.

Most látom, hogy megint túlmegyek az előírt terjedelmen. Arra gondoltam ugyanis, hogy csak négy oldalt írok ezentúl, de minden második nap.

Még eszembe jutottak a következők: a bajai kirándulásra ne is gondoljon. Tiszta őrültség volna hazajönnie. Ne is beszéljen róla, ne is gondoljon rá. Különösen azért, mert azt hiszem, elmarad az egész. Ártinger mondta, hogy Kollár Kálmán megválik a várostól, s egy barátjával egyesülve március elsején könyvkereskedést nyit Pécsett. Többet nem tud. És megismételte, amit a derék fiú megbízhatatlan tervezgetéseiről egyszer már elmondott. Sehol nem bírja tovább egy-másfél esztendőnél. Baján pedig januárban letelt a másfél év. – Este, ahogy hazajövök a Centrálból, itt találom a névjegyét. Hát írok neki még ma, értesítsen idejében, nehogy még nagyobb meglepetést okozzon zsenírozottsága. Most Bécsbe ment 3 napra. Szegény Ascher meg már bevágott vagy nyolc verset, és tanul még négyet!

No, látja! Orkesztika! Emberek – jaj, micsoda hülye, aki beugrik! Üsse fejbe magát, Klára, ébredjen fel, és nevessen nagyot, egészségeset, nevesse ki magamagát!

Takarót, ha csak napidíj ellenében kapna kölcsön, vásárolni kell. Így, mikor hazajövünk, „ingyen” lesz takarónk. Hermustól nyugodtan kérjen pénzt. A hat hét leteltekor megkapnak mindent.

Tóthné referált délben Az Est-nél. Éppúgy referált, ahogyan én őróluk. „Barátságosan.” Mondta, hogy maga milyen kitűnően mulat, és hogy Bözsi, a kis könnyelmű asszony, hogy udvaroltat magának. És hogy milyen jó volna mindig ott élni – förtelmes egy perszóna! Valósággal vonzalmat érzek hozzá, hogy megfőzzem, kifürkésszem és leleplezzem.

Egyáltalán, hogy vannak Bözsivel? Sose ír róla; csak nincsenek terhére egymásnak? Ő is írhatna! Legközelebb én is írok neki, igaz, hogy ezt már egyszer megígértem. Ödön egy hete már nem nézett felénk. Azt mondotta, l 700–1 800 000 koronára rúg az én tartozásom vele szemben az Árvai-féle 700 000 nélkül. Az ing és a többi. Nem sok. Vagy sok?

Kedves Klára, holnap küldök – azt már ajánlva – pár száz koronát, ezt a levelet azonban már ma feladom. Ne higgye tehát, hogy ez a 60 Kč az egész; mindössze nem lehetett most, délután, vásárolni, ennyi pedig a zsebemben van készen. – A levelei se aggasszák. És nem értem, mit nélkülöz az én leveleimben. Istenem, hát nem történik velem semmi fontos. Ami meg történik, azt mind vázolom. S hogy miképpen gondolkozhatok és érezhetek, élhetek, viselkedhetek közben, azt maga tán csak el tudja képzelni. Nem rejtegetek én semmit, és azt is megírtam, hogy meghűltem. Mindez nem fontos. A két versemet azonban nem küldöm el; nem kész vagy kész, de problematikus dolgok, esetleg értéktelenek… Várok, mint már oly régóta, tovább. Legközelebb, megígérem, a fentiek ellenére behatóan fogok írni céltalan, értelmetlen, érdektelen, reménytelen, alvó napjaimról, életemről, lelkiállapotomról. – Eddig is azt tettem, ha más emberekről vagy dolgokról volt is szó. Azt akartam érinteni, ami foglalkoztatott, komolyan vagy komolytalanul… Most majd legalább kénytelen leszek megerőltetni magamat a kifejezésig. Anicának is küldök alkalmas társaságból majd egy lapot. Maga meg igyekezzék, hogy a második héthez is gratulálhassunk! Csókolja az Emberevő.

Lőrinc

A kislány, látva, hogy írok (tudva, hogy magának írok), mellém állt, firkálni kezdett, s azt akarja, hogy küldjem el a levelét. Állítása szerint ez a sok firka azt jelenti, hogy „Kedves Anyuka”. – De egyes töredékei magukban véve is ugyanazt jelentik.

68.

Kedves Klárika!

Tegnap este feladtam magának egy közönséges levélben 60 koronát. Most délután kapok a bankból 400-at (Mikestől kaptam rá pénzt), ezt beleteszem ebbe a levélbe, és feladom ajánlva. Délben későn akartam venni, azért nincs a zsebemben.

Tegnap óta persze semmi se történt, s adós maradok az ígért „lelki beszámolóval” is, mert most nincs rá időm. Fél háromkor jöttem haza, fél négy-fél öt közt kell a bankba mennem.

Sokkal jobban érzem magamat mindenképpen. Már nem is köhögök. A pici Klára is kitűnően van, ma pláne ünnepi hangulatban érzi magát, mert reggel bejött hozzá Évike, és estig együtt játszanak. Olyan szörnyű elmélyedéssel, hogy lehetetlen kicsalni a néni szobájából. Köszönni se dugta ki az orrát, mert mint tündér rendkívül fáradt volt az előadásai után, s a díványon kellett pihennie, betakarózva, kényeskedve. Csak nagy nehezen vehettük rá, hogy bemutassa legújabb kompozícióját, a tündértáncot. Így se lett sok haszon belőle, mert zsenírozza magát, megrövidíti, egyszerűsíti és merevíti a produkciót.

De a néni nagyszerűen mulat ezeken az új táncokon. És kedden délután a többi öreg néni is jól mulatott rajtuk. Julcsa néni előadásából ismerem csak, miket játszhat újabban, mert férfi előtt az istennek sem hajlandó szerepelni. Azt mondják, hogy lépkedve és lábujjhegyen szökdécselve körüllebegi az asztalt, karjaival – szárnyak! – csapdossa a levegőt, forog, megáll és énekel hosszú percekig. Teljesen értelmetlen szöveget, amelybe verseket sző bele. Igen gyakran az esti fény-lámpafény-t. Vagy csak egyes szavakat a monológ végére. Ének közben elragadtatva néz a magasba, teljesen komoly, látszik, hogy „szívéből” érzi a szerepét. Rendesen meghal a végén. Ilyenkor kezd hulladozni, hanyatlani szárnyaival és egész testével, visszatántorog a szoba közepétől egészen a kályháig, és ott összerogy ezekkel a szavakkal: Így halt meg a szép kis tündér; Allah, segíts! – Egy kétségbeesett, utolsó felszökés, karvisszaejtés – és megdördül a taps, a hogy volt! Előadás után mindig, kivétel nélkül, visszavonul a díványra, betakarózik, és ápoltatja magát. És nyilatkozik is magáról, szóval primadonnaösztöneit teljesen szabadjára hagyja.

Amikor nekem is mutatott valamit, a szekrény mellől lebegett elő, és széttárt karokkal énekelt, jó ideig értelmetlenül:

– Mondi hojsza rábla hajja, ojszi bojszi, angyalom – aztán jött a nóta: – Légy enyém, ó, lámpafény, csillogó, villogó tündéri fény.

Hát ez kevés, semmi. Csalódás. A néni szól:

– Ez nem volt olyan szép, mint mikor olyan mélyen belemerülsz. Még egyszer kérjük! Hogy volt! (Taps.)

– Neeem – vontatottan.

– Nem fogsz többet énekelni?

– Neeem…

– Akkor nem fizetjük meg a tündérnek a pénzt, a belépődíjat.

– Nem is kaptam pénzt.

Azzal lefekszik a díványra, feszeng, helyezkedik, nyög:

– Hozzál röntgengépet.

Én beviszem a zsebvillanylámpát:

– Hol fáj valamije a tündérnek?

– A derekam, itt.

Odavilágítok, aztán a nyakához tartom az égő lámpát, bevilágítok a torkába: „semmi baj” – végül a kezét világítom át. Maga ismeri ezt a látványt: a kis rózsaszín ujjak parazsló narancsszínét, az éles sárga fényt az ujjak között és az erek fekete vonalát. Szinte ijesztő látvány ez az „izzásig hevített”, mégis langyos gyerekhús. Mintha igazán tüzelne! Olyan, mint a tátrai nap kora reggel a maga balkonjának üveg spanyolfalán!

…Most a gyerekek rajzolnak, és barátilag veszekednek rajta, hogy kié legyen a kék meg a piros ceruza.

Csöngetnek. Zoli jött meg. Délben már találkoztunk. Mancit rendben leszállította; otthon nagyon kedvesen, örömmel és – így mondta – diszkréten fogadták. Az Est-től Júliához ment, közben két nagy könyvet vettünk neki a könyvesboltban. De Júliánál nem végzett semmit. A villanybevezetést vállalta, illetve csak a felszerelést, de még előzőleg sok egyéb munkára van szükség, amit ő nem végezhet el. Júliával nem is beszélt.

Most kijött a gyerek, és játék után kotorászott. Ahogy elmegy mellettem, rám néz, hozzám lép, és szó nélkül kezet csókol. És szalad az Évihez. Valószínűleg eszébe jutott, hogy dél óta adósom a köszönéssel. Ezen nagyon jót nevettünk.

Hopp! Azt mondtam, semmi se történt. Pedig tegnap este Triznyánál vettem két pár nagyszerű félcipőt, feketét és barnát, készen. 850 helyett 700-ért. A másik kilyukadt két helyen is. Triznyának maga már csak 250 000-rel tartozott, ennyit adtam neki elsején. Márciustól kezdve megint 500-as részletek. És képzelje: a derék ember verseskönyvet kért tőlem, véleményemet kérdezte Adyról, Az ember tragédiájá-ról. Megvan neki a Világ végén és a Börtön! Micsoda meglepetés! Azt mondja, hogy ő csak olvasni szeret és színházba járni jó darabokba. Irodalmi suszter. Ha megöregszik, Hans Sachs lehet még belőle! Nagyon tetszett nekem mindaz, amit józan eszével és szívével mondott.

Holnap szeretném Zolit elvinni az operába, első sorba. Megint a Tannhäuser-t adják. Ifjúsági előadás: du. 5–½ 9-ig. De jegy nincs, mert az iskoláknak osztják ki 10–20 000 koronás áron. Ha a Német Mária öccse szerez Radnaitól ingyen vagy pénzért, megyünk. Vajon hogy reagál a mérnök úr? Épp itt ül, narancsot eszik, nem tudja, hogy róla írok, és kezét csókolja magának. Én is. Bözsinek adja meg a 100 koronát. Isten vele, minden jót!

Lőrinc

69.

Kedves Klárika,

csütörtökön du. adtam fel legutolsó levelemet 400 koronával, ajánlva; gondolom, szombaton du. már talán meg is kaphatta. Legkésőbb hétfőn. Hát azóta mi történt? Influenzám, melytől – mint írtam – már szabadnak éreztem magamat, átment a mellemből az arcomba. Az egész jobb pofacsont, a fél képem úgy fájt, mint egy óriási fogfájás. Egy napig. Most már nyoma sincs. Nem is sejtem, hogy tűnhetett el ilyen hamar, hiszen az én téli torok- és csontfájdalmaim igen makacsok szoktak lenni.

A kislány változatlanul jól érzi magát; nyugodtan alszik, és kitűnő az étvágya. Folyton Julcsa nénit nyúzza.

Pénteken de. 10-kor Mikes telefonértesítést kap hazulról, hogy a kis Ilu, akinek mandulagyulladása volt, s már egész láztalannak, gyógyultnak látszott, difteritiszbeteg. A bakteriológiai intézet pozitívnak találta a beküldött váladékot. Pedig ekkor már egész rózsaszínű volt a torka. Úgy látszik, egészen könnyű difteritisze lehetett, s az „anyagot” is csak „túlzott lelkiismeretességből”, szinte utólag küldték be megvizsgálni, s akkor értesültek a bajról, amikor úgyszólván túl voltak rajta. Mikest azonnal elkergette Salusinszky a redakcióból; most be se jár. Szombaton különben elköltözött hazulról a Metropole-ba, de legfeljebb hétfőtől, holnaptól kezdve tekintheti magát dezinficiáltnak és redakcióképesnek. Csak levélben és telefonon érintkeztünk. Így kaptam életem első levelét Mikestől… Ne aggódjék tehát; veszély egyáltalán nincs. De ez az eset is keservesen igazolja, hogy a baj nem jár egyedül. Szegény Mikes!

Pénteken Zolival a Tannhäuser-t mégis sikerült megnézni. Igen tetszett neki; azt mondta, sose látott ilyet, ebben a zenében van logika, az egész „igen szimpatikus”. Délután 5-től ¾ 9-ig tartott az előadás. Akkor felmentünk Bartos Aliszékhoz, de senki se volt otthon. Erre Zoltán nálunk üldögélt másfél órát, és hazament rádióműhelyébe.

Mostanában nem járok sehová; nem úgy, mint az „első időkben”. Látja, nem is igaz, amit mondok. Hiszen tegnap Ödönnel voltam együtt náluk; hallgattuk a Tájfun bemutatóját a rádión, és pénzről stb. beszélgettünk. Ödön érdeklődött egy irodalmi lap kereskedelmi kilátásai iránt. Tényleg, ha adódik lehetőség, rá is lehetne gondolni mint kiadóra, gazdasági elintézőre. Ő, amilyen ügyes, egy hét alatt tisztán láthatja a nyomdai és egyéb anyagi kérdéseket. Persze ez csak a jövő zenéje.

Sárközi könyvét végre már szedik.

Az elmúlt szerdán este Czelláréknál voltam. Érdektelen panaszok; érdekesebb beszélgetés Kárpáti cikke fölött; ők kezdték szidni; végül maguknak a legérdekesebb: azt mondja Kató, hogy az „előadás”, igen, hát egész jó volt, mindenki sajnálta, hogy maga nem vett benne részt. És minden órán melegen érdeklődnek mindkettőjük iránt.

Délután, tegnap, megnyírattuk a kis Klárát. Aztán sétáltam vele, elmentünk egy mozi előcsarnokába és az Iparművészeti Múzeum folyosóira. Ott szobrokat látott. Ma aztán megkezdte a szoborjátékot: mereven megáll, nem beszél, fél percig tartja a fölvett pózt, és ha nem figyelünk rá, figyelmeztet, hogy: – Nézzétek, milyen szép szobor áll itt. Kőből van a hasa is meg a gyomra is!

Nálunk járt a napokban Ritoók Évi. A kisgyerekhez jött játszani, mamát pótolni. Erre ma, vasárnap, ½ 12-kor séta közben felkanyarodtam hozzájuk (Baross u. 75.) a kis Klárával. Meglehetős komoly, de barátságos volt a gyerek, játszott a két nénivel, meg eltáncolta és elénekelte a Gyere pajtás-t és az Egy, kettő, három, négy-et is. Háromnegyed egykor alig lehetett hazahozni. Hazajövet mandarint kapott. Nagyon félt egy fehér kutyától, amely egy autóban ült az utcán, és szörnyen ugatott. Természetesen az itthoni játékok közé rögtön beillesztette a kutyaugatást. Az előbb még a néninél volt. Szörnyű zajongás hallatszott ki a zárt szobából. Klára dirigált.

– A két kutya most veszekedjen!

És ugat vékony madárhangon. A néni mélyen, vastagon kontrázik. Nemsokára hallom Klára hangját.

– Most én leszek a nagy kutya.

És ő hörög, vonít rémesen, erőltetett hurutos hangon: – U-u-u-ú! – Julcsa néni meg cérnavékonyan vinnyog. Gyönyörű játék, a kutyafáját. De a kicsi nagyon boldog. És egyszer csak felkiált:

– Ide nézz, te kis kutya, most bekaplak!

Hamm. A kis kutya eltűnt; nem lehet tovább játszani. Erre főznek, szobrot játszanak, tátráznak, tündéreznek, szavalnak a kályhának nagy-nagy lelkesedéssel, Manci néniznek, szőke néniznek (a szanatóriumban az egyik idegen beteg), Oli bácsiznak. És utaznak: Klára összetol három-négy széket az ebédlőben, és utazik. Mindig mondja, hol jár, melyik állomáson, kiszáll, érdeklődik, összes ismerőseinket végiglátogatja, s mindenki megtalálható Julcsa néniben, minden lakás, utca, város a Julcsa néni karosszékében. Az egész lakás egyetlenegy, tökéletes, csodálatos forgószínpad; s fantáziája a szereplők egész légióját helyettesíti.

Magának azt üzeni, hogy puszit küld, és hogy jöjjön haza.

Julcsa néni mesélte, hogy tegnap séta közben egy férfidivat-kereskedés kirakatában láttak egy műfejet, amely boton állt; kalap volt rajta, gallér és divatos nyakkendő. Hát a Klára ötször visszament a kirakathoz, és folyton kérdezte, hogy: – Hol van ennek a bácsinak a teste? – A konyhában délben kifutott a húsleves. A fazék szélén nagy hab duzzad föl, emelgeti a fedőt, és körös-körül lecsurog. Klára éppen a bilin ült. Ekkor feláll, és így szól:

– Mondd csak, hogy került ki a fazékból az a leves a sparherdra?

A néni azt mondja, hogy halálra nevette magát a kislány arcán, csodálkozó hangján és azon, hogy megfeledkezett a biliről.

Ebben a percben beteget játszik a gyerek. Manci után így érdeklődik (mint vendég):

– Mondd csak, hova ment az Oli nagysága?

Egyébként az Oli nagysága epeköveit ő állandóan a piros kabátja zsebeiben hordja. Most azt mondja:

– Injekciót kell nekem adni.

És ad is: a fésű nyelét „beleszúrja” a jobb oldalába.

*

Ma már, másodszor, nem megyek el Ritoókékhoz. Nem tudom, mit csináljak délután és este. Nincs igazi kedvem semmihez. Sok minden hiányzik.

Nem tudom, nem haragszik-e meg, mégis írok arról az alaptalan gyanúmról, hogy maga kissé könnyelműen viselkedik a Tátrában. Nem tudok semmit; leveleiből látom, hogy sokat gondol ránk; a 2 kiló 20 deka is „komolyságot” mutat – mégis azt hiszem, hogy nem fontos dolgoknak is fontosságot tulajdonít. Ruha – istenem: az csak természetes, hogy Anicával elsősorban a Tátrában nem versenyezhet, hiszen neki az az otthona, a raktára! Nem örülhet maga se ennek, hogy ilyesmik miatt időnként rossz lehet, rosszá válhat a kedélyállapota. Nem szabad így érezni. – Júlia a piros degradét elkészítette, és ha lehet, eljuttatjuk. Egyelőre nincs rá kilátás. A tüllt megkapta már? És írjon a pénzről is. Természetesen nagyon érdekel a második heti eredmény. Az első heti jelentésre mindenki összecsapta a kezét.

Tóthról már írtam, hogy cikket írt a Palace-ról Az Est-be. Én ilyet nem tehetek, bár szeretnék. Ezt is Mikes járta ki Miklósnál, s mondhatom magának, hogy sok harcba került az elhelyezése. Napokig mászkált a kézirat Miklós és Salu közt, míg kiforszírozta Mikes a nyomdát. (Tudniillik hiába volt szép cikk, ha kimondottan reklámcélú.) Tóth egy hónapi ellátást kap érte – úgy tudom. 7–8 000 000-t. Miklós azt mondta, hogy 800 millióért se adná le. Ez ugyan nem igaz, de… No jó! – Erről talán jobb, ha csak meggondoltan vagy sehogy se beszél.

Sokszor csókolom, Klára. Vigyázzon és gyógyuljon.

Lőrinc

70.

Kedves Klára,

most csak azért írok, mert szeretném, hogy eggyel több levelet kapjon. Tegnaptól máig mi az ördög is történhetnék, ami megérdemli a beszámoló nevet?

Ma délután írtam egy verset. Ez már jó, el is küldöm mellékletül.

Este Júliához mentem el. Nem volt otthon. Az utcán aztán mégis találkoztunk; visszamentünk. Még igen rendetlen és üres a lakása (nem is akart beengedni), de jó tágas, és mindenképpen sokkal jobb, mint hittük. A tüll, úgy látszik, elveszett, vagy „adminisztrációba” került. Jugoszláviába is küldött valakinek minta érték nélkül című küldeményt, de ma visszakapta, és 42 000 koronára megbüntették, mert levelet írt bele. A magáéba is írt pár sort, tehát esetleg már a magyar hatóság visszahozza. A maga ruhájára, a piros degradéra Júlia hímzést csináltatott (1 millió); csütörtökre-péntekre készen lesz. Vagy elviszi valaki, vagy a postán érdeklődöm, és elküldöm. Kissé majd bepúderezzük a hátát, egy kis kölni – mintha használt volna; és talán varr is bele Júlia valami régi, felesleges, kiveendő darabot. Szóval tervezzük a maga ilyen irányú boldogítását is.

Júliától a Metropole-ba jöttem, most is itt vagyok Mikessel, aki itt lakik, unatkozik. A redakcióba bejár, a kislánya is egészen jól van, csak a tisztiorvos okvetetlenkedik – helyesen – a piros és sárga cédulával és következményeivel.

A kis Klára ma olyan fürge és aranyos volt, mint még soha. Nem kezdhetek apróságokba, azok különben is mind hasonlítanak egymáshoz; tehát – képzelődjék, álmodozzék. Úgyse tud róla olyan szépet összeálmodozni, mint a valóság! Meg lehet eresztenie a fantáziája fékeit!

Fodor Lászlónak a Dr. Szabó Juci-val leírhatatlan sikere van. Mindenki egymilliárdra becsüli. No jó, legalább ez legyen meg; olyan kedves fiú.

Baskircsev Máriát egye meg a fene. Különben őt – részben – én is a Tátrában olvastam először.

Mikes már megy aludni. Én is. Várom a mai mérés eredményét. Minden jót kívánok mindkettőjüknek. Csókolom.

Lőrinc

Anicáéknak üdvözlet.

[Mikes Lajos írása:]

Kedves Klárikám!

Nagyon örülök, hogy jól érzed magad és szépen súlyosodol. Csókollak. Papád. Mondd meg Tóth Pádinak, hogy arra kérem, küldjön verset, és egyébként minden jót kívánok neki is. Bözsi őnagyságának kezét csókolom. Vágékat is melegen üdvözlöm. Köszönöm, hogy barátságosan vigyáznak rád.

71.

Kedvesem,

maga nagyon jó most hozzám, talán meg sem érdemlem. Ma vasárnap van, holnap reggel mérés. Azért írok most, hogy reggel csak hozzá kelljen írnom az eredményt, és mehessen is rögtön a levél. Ezen a héten már nem olyan észrevehető rajtam a hízás, mint a múlt héten volt. Ez természetes is, mindig az első hét eredménye a legszemmelláthatóbb. Tegnap este voltunk a Grandban. Nem mulattam jól. Annak dacára, hogy volt elég táncos. Nagyon ideges, nyugtalan vagyok. Valami változáson megyek át, úgy érzem. Anita nem vitt el szívesen, de én épp ezért akartam elmenni, s ezt ki is forszíroztam. Bözsi nem tetszik A.-nak, de én is útban vagyok néha-néha. Nem akarok ezzel törődni! Minden este átmegyek, hol egyedül, hol Bözsivel együtt. Nekem nagy szükségem van itt egy kis szórakozásra, nem bírnám ki a mostani idegességemmel egész nap a négy falat. A betegeket utálom, először azért, mert betegek, másodszor mert nincs is köztük Pádin kívül, azt hiszem, egy értelmes ember se. Bözsinek udvarolnak nagyban. Persze olyan hangon folyik ez az udvarlás, hogy én sokszor szidom Bözsit. Persze ezt kár csinálni, mert a természetén nem tudok változtatni. Anica is, Bözsi is adhatnának a könnyű fajsúlyukból nekem legalább egy kicsikét. Én sokszor úgy megmerevedem társaságban, hogy a szájam se tudom kinyitni. Ez különösen akkor történik meg, ha éppen jókedvű akarok lenni, és szeretnék tetszeni. Úgy bámulom az embereket, és olyan rosszul érzem magam azért, hogy nem tudok hasonlítani sokkal jobban hozzájuk. Az a kis érték, amit én jelentek, úgyse számít, és úgyse kell senkinek; én pedig biztosan boldogabb lehetnék. Úgyse ért meg, ugye, Lőrinc? Hiszen ki se tudom fejezni magam. Én se értem, mi bajom van, hogy érthetné meg maga? Most nagyon kellene, hogy segítsen valaki. Hogy miben, nem tudom. Nem lehet senkivel komolyan beszélgetni itt. Ez is hiányzik már nagyon. Rettenetes nekem ez a tónus. Ilyenkor hirtelen eszembe jut, hiszen Lőrincnek is tetszik vagy tetszett az Anica is, Bözsi is, hogyne tetszene akkor azoknak a férfiaknak, akikben semmi érték nincs. Olyan természetes ilyenkor az is, hogy én nem tetszem. Pedig egész biztos, hogy a három nő közt én vagyok a legkülönb ember. De mi hasznom van ebből? Ez rettenetes szomorú ám! Ne higgye, hogy könnyelműség az, amit beszélek, vagy amire vágyom. Majd otthon sok apróságot fogok elmesélni magának, amiket levélben nem akarok. – Anica adott a kis Klára részére egy méter selymet, meg is csináltatom majd itt (olcsó lesz), hogy örüljön a kis pocok neki. Júlia úgyse varrja meg, még azt se, ami nála van. Bözsi valószínűleg szintén vesz anyagot itt, és meg is csináltatja. Már én is gondolkoztam ezen, de sajnálom magát. Nem kerülne sokba, mert nagyon olcsón megvarrják. A barna ruhám mellbe szétfoszlott, úgyhogy azt hamarosan használaton kívül helyezhetem. De nem bánom már ezt se. Nem is igaz! Nem tudok semmit, egész bolond vagyok. Legyen szíves, Lőrinc, papának nehogy megmutassa ezt a levelem, se ne beszéljen az idegességemről. Egész biztosan meg fogok nyugodni előbb-utóbb. Magának elmondtam ennyit, mert maga egész közel áll hozzám. – Mi van Bajával? Újpest? Jövő vasárnap lesz, ugye? Mit csinál ott? – Lázam, mióta itt vagyok, nincs semmi. Bözsinek majdnem mindig magasabb a hője. Jó szó, mi? Julcsa néni kezét csókolom, levelét megkaptam, majd írok. Babitsné írt egy lapot. Irma lapját is megkaptam. Most Isten vele, reggel még hozzáírom az eredményt. Kiskölköm és magát csókolom

926. II. 7.

Klára

Ma megint megvizsgált az Angyalossy, a fő [egy szó olvashatatlan]. „Jól van, nagyságos asszonyom, csak így tovább, a folyamat most áll, de nem szabad többé így legyöngülnie, mert abból baj lehet” stb. Szószolás! A fontos az, hogy ezen a héten egy és fél kilót híztam megint, illetve 1,60-at. Most 53,80 vagyok. Az orvos nagyon meg van elégedve velem. Én is igen boldog vagyok. A tegnap írt levelem hangulata majdnem elpárolgott már. Igyekszem is legyőzni magamban a kesergéseket. Tegnap megint sok hó esett, talán lehet szánkózni menni. Azt hiszem, én még sohase ültem szánon életemben. Édes szívem, írjon hamarosan megint. Kisgyerekemre vigyázzon. Öleli szeretettel magukat

926. II. 8. reggel.

Klára

72.

Kedves Klára,

végtelenül örültem a második heti 160 dekának, s szeretnék mindent elkövetni, hogy ezután is jó eredményt érjen el. De nem tudok ehhez mivel hozzájárulni, mert – bár itthon mindent szinte isteni szerencse intéz, s ezt állandóan meg is írom – maga aggódik és idegeskedik. Úgy veszem észre, nemcsak a tőlem és a gyerektől való elszakadása idegesíti, hanem valami határozatlan más is, aminek erejét és tartalmát maga se látja tisztán. Máskor meg azt írja, hogy már el is múlt. Kényelmetlen érzéseinek egy részét még meg lehetne magyarázni azzal, hogy toalettjét a legnagyobb jóindulattal sem ítéli teljesen megfelelőnek – ezen iparkodtunk segíteni, előre, még itthon, igazán nem örvendetes, újabb adósságcsinálás árán is, és azt is tudja, hogy ha lehet és mihelyt lehet, elküldjük az olaszországi selyemruhát is; de hát itt nem magyarázat, hanem segítség kellene. Ez pedig nehéz lesz.

Azt hiszem, mégis segíthetne maga saját magán: gondolkozzék egy kicsit komolyan és főleg összefoglalóbban, általánosabban, mint eddig tette. Most van ideje rá, egész kis rendszert kiépíthet magának, s megállapíthatja, mi nem fontos, mi fontos, fontosabb, legfontosabb; s ha nagyon erősen elgondolja a gondolatait, kapni fog valami érzelmi támaszt is a megnyugvásra. Érezve gondolkozó embernek nehezebb rendbe jönni magával, mint annak, aki csak úgy könnyelműen „érez”, s ez már kimeríti felelősségérzetét, vagy annak, aki elvont világban csak gondolatgombolyítással foglalkozik.

Jaj, Klára, de bolond zűrzavar ez az élet! Mennyit beszéltünk róla! Gondoljon csak rá megint, hogy van-e Igazság, Méltányosság, Jog? Kell vagy kellene-e hogy legyen, ha nincs? Egyenlőség vagy csak egyenlő indulás? Milyen lehetne a legjobb világ? Igazán agyunkban, szívünkben, vérünkben, ösztöneinkben van etikus alapja annak az igazságérzetnek, amely jobb világot követel általunk? Ha van – szerintem van –, akkor van-e értelme annak, és van-e remény arra, hogy ha így vagy úgy gondolkozunk és cselekszünk, közelebb hozzuk ezt a jobb világot? Szerintem nincs, mert magunkat is nagyon nehéz féken tartanunk, s más fölött igazán nem rendelkezünk. Még az állami erők is csak valamilyen külső rend szabályozására alkalmasak; az ember természetét azonban nem változtathatja meg semmi fordulat, hiszen a nagyobb kevés számú különb ember nem ültetheti be zsandárnak mindenki lelkébe a maga lelkiismeretét.

(Nagyon érzem, hogy elmélkedem, de mindegy; vegye úgy, hogy beszélgetünk, s én meg akarom nyugtatni magát.)

Az igazságos világot tehát, világos, csak magunk számára készíthetjük, gyárthatjuk meg; legalábbis először. És még ez a világ se lesz sose zavartalan, mindig igazságos és tiszta, itt is folyton jelentkeznek a kívülről belénk törő hiányok, új tapasztalatok, elkeseredés a hitványság jó sorsa fölött, elkedvetlenedés szándékaink visszhangtalansága miatt; de érzéseink és ítéleteink többnyire mégis megmaradnak egységesnek, nézőpontjaink szilárdaknak, s lesz a lelkünkben valami határozott, nyugodt erő, olyan valami, mint ami a testben az egészség, az egészséges közérzet.

Klára, magának végre már tisztába kell jönnie azzal, hogy a maga testi-lelki-szellemi összetétele folytán milyen belső világban kell élnie (hiszen élete legnagyobb részét, az egészet, a maga társaságában tölti, tehát magának is a magával való harmónia a legfontosabb). Aki ilyet nem tesz és nem is próbál, az – hacsak nem paraszt, ősember, állat –, ugye, az ilyen ember a pillanatoknak él, nincs semmi gerince. Julcsa néninek van; ő Istennek hívja az igazságát. Nekem és magának az Isten nem elég reális, és különben is nagyon rossz kezek irányításában van a keresztény Isten. Ha maga valamilyen igazságisten nélkül él, akkor „impresszionista” teljesen. Persze én is az vagyok, és mindenki részben; de úgyszólván csak fizikailag és nem szellemileg. Ismeri ennek a szónak az esztétikában uralkodó jelentését. Én most jellemre vonatkoztatom. Az impresszionista törvénye a perc, s egyénisége valahol magán kívül van. Azt is lehetne mondani, hogy az impresszionistának az az egyénisége, hogy ő határozottan egyénietlenebb, mint a többi (a legtöbb) ember. Én nem hiszem, hogy maga impresszionista belül és állandóan. Mert az impresszionista szót egész nyugodtan lehetne helyettesíteni ilyenfajta szavakkal: csélcsap, bizonytalan, gyenge (de nem a kereső, küzdő ember módján), jellemtelen (de nem gonosz!), léha (de nem vidám) stb. Maga pedig igen határozott amellett, hogy igen bizonytalan. – Hogy az impresszionistasággal rendesen együtt jár az érzékenység, finomság stb., az nem elsőrangú jellemző, mert ezek a tulajdonságok mindenki más, nem mindig impresszionista jellemben is megvannak. Ha az impresszionista művész, akkor még rendben van a dolog; de mire tartsuk azt az örök impresszionizmust, amely az életben mint vivőrség nyilvánul meg, s amelynek erkölcsi eredménye legfeljebb a szkeptikusság lehet? – Pedig ilyen a legtöbb ember, ha nem vallásos, és nem szeret gondolkozni. Talán boldogok az ilyenek; de nem hiszem mégsem, hogy azok volnának. Az bizonyos, hogy építeni, gondolkozni, jót akarni és cselekedni helyettük is a többinek kell.

Maga tudja, hogy én utálom a vivőrséget, de talán azért, mert nagyon fel tudom fogni az élet örvendetességét, azonban igazságos vagyok, s mindenki számára jogosnak tartom az örömöt. Mindenki számára: vagyis egy szót se szólnék földi paradicsomok tejjel-mézzel folyó, pompázó, dologtalan, gondtalan élete ellen. De ha csak egyesek, nagyon kevesek juthatnak hozzá? S még csak nem is szükségképpen a legérdemesebbek, hanem sokkal könnyebben a csalók, rablók, gazemberek? S ezek is a többi süllyedése, kifosztása árán? Természetes, hogy gonoszaknak, kártékonyaknak, becstelennek, fekélynek tartom őket vagy a rendszert, amely kitermeli őket, vagy talán az életet, amely csak ilyen rendszert engedélyez. Őket, de nem az egészséges örömet, amely az élet egyetlen érdemes értelme volna. Őket, akik dúskálásukkal a létezhető összes élvezet óriási részét lekötik és biztosítják a maguk számára, s ezenkívül még csábító, romboló példát mutatnak a többi embernek, és elterelik a figyelmet a dolgok lényegéről. Ha nagyon elkeseredek, akkor – tudja – azt szeretném, hogy ezzel a leplezett rablóerkölccsel szemben erőszakkal lehessen fellépni, és hogy rablóerkölcsre nevelje mindenki a gyerekét. (Utóvégre ekkor is csak az egyenlőség híve vagyok.)

De én se hiszem, maga se hiszi, hogy azért jöttem a földre, hogy másokat üdvözítsek. Untig elég bajom van magammal. Untig elég kínba kerül a magam üdvözítése, ami sohase sikerül. Mert ha én örülök, aki nem vagyok ellensége az örömnek, sohase örülök, se társaságban, se kettesben, sem egyedül. Legalábbis nem úgy, hogy közben ne lássam-tudjam az egész életet, magamét, másokét, régit és újat, azt az egészet, aminek része vagyok csak, s e résznek is csak része az a boldog perc.

Klára, maga sokszor hangoztatta, hogy szocialista. Ez a szó azonban csak szó marad magában mindaddig, amíg minden pillanatban, még teljesen elvonult, embergyűlölő magányában is, nem érzi az összetartozást mindenkivel. Ez nem részvét, keresztényi szeretet, hanem olyasmi, mint az esőcsepp rokonsága a tengerrel. Élhetjük egyéni életünket – nem, egyelőre még visszatérek az egyes számhoz –, élhetem teljesen egyéni életemet, küldhetek pénzt magának (és nem egy idegennek, aki még jobban rászorul), és a gyakorlatban fontosabb lehet számomra a kis Klára, mint minden más gyerek – ez a természetes! –: mégis körülvesz a közösség érzése, valami közös életöröm és életfájdalom egyetemes érzése, valami felelősségérzet mindenért, ami a világban van, történik, és ez az érzés, legalább elvileg, szellemileg, még azokban a bizonyos impresszionista pillanatokban sem hagy el. Nem akarom azonban túlbecsülni ennek az érzésnek az igazi értékét: ez az érzés nem ellensége az egyéninek. Az élet, ha teljes egységet akart volna, nem teremtett volna emberegyedeket, hanem egyetlen óriás húsmasszává gyúrta volna az összes élő embert, elkente volna lepénynek a földön, s adott volna neki valami számunkra őrülten groteszk, gombaszerű életlehetőséget. De nem tette ezt, ezért természetes az egyéni élet. De a természet törvénye az is, hogy az egyik vízcsöpp ugyanabból az anyagból van, mint a másik. Mi is el vagyunk különülve, de egyenlők vagyunk. Ma már mindenki szükségét érzi, hogy hangoztassa szociális érzékét (annál jobban, minél kevesebb van benne) – de csaknem mindenki a lehető legaljasabban hazudik és csalja magát is, mikor erről beszél. Ezzel szemben elismerem, hogy a valóságban közvetlenül nálam többet használhat az igazságnak még egy hazug szocialista pártember, képviselő vagy katona is, aki esetleg kevesebb vagy helytelenebb meggyőződéssel, sőt esetleg piszkos érdekből beszél és cselekszik a közösségért.

Várjon csak, van értelme annak, hogy mindezt előadom!

Ez az én meggyőződésem annyira valóság bennem, mint ahogy én vagyok. Egyszerre élem a magam életét és mindenkiét, az egész világ benne van abban a kíséretben, amelyet minden tettemnél és gondolatomnál magam körül érzek; az életem szinte párhuzamosan fut az egész élettel, s a magam kis életének rám nézve oly nagy egyéni fontosságából (ez az, amit, akik csak felületesen tudnak megismerni, önzésnek látnak) látom a végtelen sok hasonló egyéni fontosság óriási végösszegét. Ez nemcsak költészet; ez állandó erkölcsi magatartás a világgal szemben, s következménye annak, hogy egyáltalán van bennem igazságérzet.

Klára! Magamról beszélek, de nem magamnak. Igazán azért teszem ezt, hogy segítsek magán, s ha esetleg így érzett, és nem tudta kifejezni magát, esetleg ezzel is hozzásegítsem a tisztázódáshoz. Folytatom.

Ez a kis összegezés, vagy kiindulási alap, vagy mi – nem fed, biztos, egyetlen szocialista rendszert sem. Nemigen tudnám elgondolni, kigondolni, hogyan lehetne mindezt szemmel tartva igazságos változtatásokat teremteni praktikusan. Ezt mások se tudták, de majd megjön mindennek az ideje. Egyelőre csak rám vonatkozik, s külön-külön mindenkire, aki valami hasonló alapból kiindulva hasonló érzésbeli általános eredményre jutott. Az azonban biztos, hogy nagy, emberi, természetes érzés, és bizonyos az is, hogy van benne valami Istent helyettesítő. Sőt még az is biztos, hogy minden keserűségem, mérgem, reménytelenségem, ziláltságom és rabságom fájdalmát enyhíteni is tudja ez a nagy, közösségre gondolás! Én valahogy egy óriási elvont személyhez apellálok a panaszaimmal, ahhoz az emberiséghez, amelyiknek szintén csak fájdalma van. Szeretem a világot és a világ örömlehetőségeit, és megvetem a rablót, a silányat – s erre ez a fenti érzéscsoport ad jogot. Nem hiszem, hogy tévedek: ha én a verseimben olyan megalomániás kitételeket használtam, mint például isten fia vagyok, akkor, egész biztos, tudat alatt ez a komplexum dolgozott bennem.

Nézze, Klára, maga most ott van a Tátrában, előkelő szanatóriumban, úri kényelemben, gazdag emberek között – és idegeskedik, boldogtalan, deprimált. Ennek egyik fő oka kétségtelenül az, hogy maga szegény; erre az okra mutat, a ruhakérdésről nem is szólva, sok minden. Én ismerem magát, s tudom, hogy ez a zavartság, idegesség, elégedetlenség – ez az egyéni fájdalom – nem csak egyéni fájdalom; és nagyon komplikált! Végső fölfejtésére csak maga képes és jogosult, mégis beszélek róla. Azt mondom róla, hogy ez nagyon üdvös, megkomolyító szocialista fájdalom az egyéni köntösben. Érezhette ezt itthon is, érezte is; de itt lekötötték az apróbb tennivalók. Ott ráér fájni tompán, zavarosan; ott a „jólétben”, a szegénység mellett azt is érzi, hogy miért maga van fent, miért nem más, például én, aki most magához képest kétségtelenül pokoli életet élek. Most maga kétfelé érez, s lehetetlen, hogy öntudatlanul ne zajlás és érés történjék magában, komoly tisztázódás, még akkor is, ha nem gondolja el; látja és kívánja a fényűző életet, fáj, hogy nem lehet a magáé, és emlékszik az itthoni, sokkal rosszabb életre, ami szintén fáj. Hogy mi váltja ki ezt a folyamatot, gondolkozás-e vagy az a feszélyezettség, hogy nincs kimondott estélyi ruhája, majdnem mindegy. Egészen biztosra veszem, hogy – noha a hiányérzés okozta fájdalom később is épp ily élesen megmarad – előbb-utóbb kifejlődik magában ott az idegen környezetben, csupa ráérő időben valami új vagy eddig gyengének ismert erkölcsi erő, amiben enyhülést, hűvösséget talál. Sőt azt gondolom, hogy ha jól meggondolja, máris megtalálja ezt az érzést. Rokona ez az érzés annak, ami, tudom, régen is megvolt magában: emlékeztetem arra az éjszakára, amikor Rózsa Miklóssal voltunk együtt. A pénzzel szemben is lehet undort érezni ugyanakkor, amikor tudjuk a fontosságát.

Változnia, módosulnia, tisztázódnia kell, Klára. Vizsgálódnia csöndben, nem is forszírozottan, keresni a fontosat és megmérni a könnyűt. Legyen nyugodt, magában is vannak tulajdonságok, amelyek érnek annyit, mint bárki más hasonló tulajdonságai, és ezek között a tulajdonságok között is vannak, amelyek abszolúte véve többet érnek, mint a többi. Egész életén át tapasztalta, most igyekezzék eldönteni, hogy a nemesebb és jobb érzései a fontosabbak, ennélfogva azokat kell megerősíteni. Más érzések fájdalma másodrangú ezekéhez képest. Magának – minduntalan tudomására adódik – van komolysága, súlya (nem kilóban sajnos) és tekintélye. Vesse a hangsúlyt ezekre, s mindjárt nagyobb békében él önmagával. S azt hiszi, hogy ha magának fáj egy ruha hiánya, azoknak a nőknek, akikből a maga legértékesebb tulajdonságai hiányoznak, nem fájhat az ezekre való hasztalan irigykedés? Maga nagyon könnyen eljuthat ahhoz, aminek a maga apja a nagymestere, s amit én is jó ideje gyakorlok: túltenni magunkat bizonyos dolgokon. Meg kell látnia, hogy ez nem lemondás – ez erő!

Ehhez az szükséges azonban, hogy az ember minden ízében magában hordozza az emelkedettebb, szélesebb, alaposabb, szociálisabb látást. Nem azt prédikálom én, amit szülők szoktak mondani elégedetlenkedő gyerekeiknek, hogy tudniillik „másnak még annyi sincs”. Elég disznóság, hogy még annyi sincs! – ezt nem felejtem el. De tudom – s magának is tudnia kell –, hogy vannak abszolút értékek, hasznosságok, fontosságok, vannak önmagukban káros, romlott dolgok és lelkek. Nem minden relatív. Maga érezheti magát rosszul amiatt, mert nincs teljesen kifogástalanul felöltözve, de ha szociális szemlélete van, akkor e mellett az egyéni fájdalom mellett (nem is érdemli meg ezt a szót ez az eset) éreznie kell még erősebben, hogy az ember abszolúte véve mégiscsak fontosabb és értékesebb. (Bár vannak nők, akik nem érik meg a rajtuk lévő ruhát – de ez ismét más eset.)

Emlékeztetem arra a közösségérzésre, amelyről jóval előbb szóltam, s amely nekem oly nagy erőforrásom. Nem tréfálok, Klára, de valóban azt hiszem, hogy az ember tisztul, nemesedik, ha hegyek között jár. Messzebb látunk, s jobban érezzük a magunk arányait. Így van ez a gondolattal is. Ha maga szocialista – akármilyen –, akkor gondolkozása nem állhat meg az orra hegyénél, s ítéletei szélesebb alapokon nyugszanak, mint az egyéni érdek. Nem feledkezik meg magáról, de egyszerre többet lát, s egyszerre mér. Ezért mondtam, hogy a maga fájdalma nemcsak egyéni fájdalom; nem olyan, amely kimerül magán belül. Gondolkozzék csak egyszerűen, komolyan, kétségbeesés, hevülés és keserűség nélkül. Tisztázza érzései gyökerét, ahogy tudja, de ne úgy, hogy folyton benne ragadjon magában. Lássa és hallja a maga panaszait úgy, mint mondjuk, egy okos, tapasztalt és nemes szívű anya látná. Emelkedjék egy kicsit feljebb gondolatban a nagyszalóki csúcs fölé, úgy, hogy – mintegy térkép fölé hajolva – lássa maga alatt a vidéket egyre tágabban, még, még, egész Budapestig dél felé, lásson túl néhány határon, elég közel vannak, keletre Kassáig, aztán másfelé, mindenfelé. Képzelje, hogy látja millióit és millióit az embereknek, országokat, bonyolult, nehézkes és finom szervezettségükben, ezeket a nagy, élő földdarabokat, városokat és azt a rengeteg falut, tele gazemberekkel és igazakkal, ügyesekkel és ügyetlenekkel, szenvedőkkel, csalókkal, dorbézolókkal, pénzharácsolókkal és pénzszórókkal, lássa a sok-sok apró életet, amelyet száma tesz fontossá, és azt a néhány nagyobb kilengésű életet is, amely véletlenné zsugorodik a magasságból, gondolja, hogy maga az isten, magának kell igazságot tennie, magának kell kielégíteni az igényeket és meghallgatni a panaszokat – aztán nézzen vissza képzeletben a Tátrára, keresse ki Újfüredet, a Palace fehér kis pontját a hegyoldalon, nézzen be az ablakon a III. emelet egyik szobájába, és nézze meg magát, és mérje meg a bánatát!…

Klára, én nem mondom, nincs oka panaszkodni.

Csak azt mondom, hogy látni kell a világot, lélekben kilépve egyéni kereteinkből, hogy megérthessük, hogy megérthessük magunkat is, és hogy megmérhessük az értékét egy flitteres ruhának, és hogy igazán túl tudjuk tenni magunkat azon, ami fáj. Fájni fog azután is, de az már büszke fájás lesz.

És ha közelebbről nézem a dolgokat? Látom, hogy igazságtalanságok vannak, bennem pedig az igazság vágya él. Ezzel kezdtem. Nem megyek extrém összehasonlításokba. Elég a Tátra is. Látom, hogy Vág, ha kidolgozza a lelkét, sokkal többet keres, mint én, ha kidolgozom a lelkemet. Van asszony, akinek sokkal jobb dolga van, mint magának, pedig a jobb dolgot egyformán megérdemlik, vagy egyformán nem érdemlik meg. Van szegény, magunkfajta helyzetű asszony, aki öt hétig a Palace-ban habzsolja az üdülést egészségesen, idegen pénzből. Elég.

Nem érzi, hogy ezek más emberek? Érzi biztosan. Írta is. Pedig a legjobbakat idéztem; a többi már becsületsértésért pörölhetné be, ha véleményt mondanék róla. Nem érzi, hogy az a „démoni” élet, az a mondén hangulat- és gondolatkör, amely például a Grand Hotelben uralkodik, milyen sterilis, amorális, üres és beteg? Azt hiszi, hogy ezeken az embereken átfut még valaha egy egészséges érzés öröme? Nem vette észre, milyen borzalmasan unott minden kokott arca és nézése, milyen halálra vált és vámpírszerű? És hogy az amatőr kokottok egyetlen lelke-vágya, hogy ők is olyanok lehessenek? Azt hiszi, hogy ha maga úgy élne, mint ők, mint a többi nő, visszavonult elgondolkozásai idején magába nézve több harmóniát találna magában, mint most? Tudna egyáltalán úgy élni, mint ezek a dekadens, kártékony, kárhozott lelkek? Tudna úgy érezni, viselkedni, gondolkozni? Nem érzi, hogy a szellem, amely az ilyen társaságokban uralkodik, az a szellem, amely ellen mint ösztönös szocialista küzd; tehát hogy ennek a társaságnak igazi tagja akkor se lehetne, ha volna hozzá elég pénze és ruhája?

Ugye, hogy idegen, feszélyezett maradna köztük?

Én megértem, hogy az ember gyönge és kíváncsi, és vonzza a mások viháncoló öröme; talán gyötrelmeinket reméljük – hasztalan! – ezzel elaltatni. De ha megértem is, nem helyeslem. Vegye tudomásul, hogy az olyan emberek, mint mi, nem azért születtek, hogy örüljenek, s különösen nem azért, hogy ilyesmiben örömüket lelhessék. Mert bennünk él igazság-, kötelesség- és felelősségérzet.

Ebből az következnék, hogy nagyon rossz, ha valakiben megvan ez az igazság. Én nem tudom. Lehet, hogy istentelenül rossz, mégse cserélnék mással. Valószínű, hogy nem gondolkozni s azt természetes állapotnak érezni, becstelennek, könnyűnek és könnyelműnek lenni jó és kellemes – annak, aki erre született. Meglehet, hogy az ilyen is szeretne a másik, kis táborba tartozni. És vannak keveredések is, elkorcsosulások és színeződések – hagyjuk. A fontos az, hogy maga nem ilyennek született, s ezt a végzetes hibát végre meg kell állapítania visszavonhatatlanul! Magába az apja beleoltotta az igazságérzetet. Hiába, maga értékes és becsületes ember. És ha ennek úgy tudatára ébred, mint még soha – vagyis szociálisan –, akkor tapasztalni fogja, hogy ez az igazságérzet, amely az egyéni fájdalmakat nagyon megerősíti és kiszélesíti, jogot ad magának arra, hogy ítéletet mondjon olyanok fölött, akiknek nem bírája. Ez az érzés szuverén hatalmat ad, felemel, megszentel, úrrá tesz és fölmagasztal. Nélküle az ember szemtelenségnek érezné a szavait; nem – ki se mondaná őket. Érthetetlen erő ez az igazságérzet; tudja, mire képesíti az anarchistákat. És valahol van itt egy pont, ahol a szociálistában az igazságérzet a fájdalmat, a legnagyobbat is, optimizmussal kezdi fölcserélni, reménnyel. (Ez felel meg annak, hogy Julcsa néni hisz a túlvilágban, a feltámadásban.) Bennem versírás közben sokszor olyan rettentő volt az elkeseredés, hogy egy rejtett optimizmus álarcában jelent meg: mert hát nem optimizmus remélni, hogy én vagy azok, akiknek a nevében beszélek, egyszer olyan hatalmasak lesznek, hogy – ha változtatni nem is tudnak a világon – feltámadnak ellene, szemben állnak vele és összetörik?! (A vallásban ez az utolsó ítélet.)

Ehhez az optimizmushoz forduljon, és nyelje le fájdalmait. Minél nagyobb a szenvedés, annál nagyobb büszkeség és biztosság lép a helyébe. (A gyakorlatban jelentkező kis bizonytalanságokat pedig át kell lépni.) Gondoljon az igazságra – amelyet mindeddig nem neveztem néven, mint istenüket a zsidók –, gondolkozzék magasból; ha nem jut el az igazsághoz, nem baj, hiszen az igazságkeresés éppoly szükségérzés kielégítése, mint a felismert igazság megtartása. Az keresi, aki fontosnak érzi, hogy egyszer meglegyen.

Ha végiggondolja mindazt, amit mondtam, s el is fogadja – biztos, hogy ugyanakkor, amikor hiányérzete jelentkezik valami miatt, nagy ellensúlyozó erőt fog találni szocialista szemléletében. Ezen az úton érhet el önmaga helyes megítéléséig, egyéni volta általánosabb, komolyabb szemléletéhez. És ne higgye, hogy ezek az érzések és gondolatok csak pótlék és helyettesítés, pótléka a „gazdag élet” örömeinek; hiszen, ismétlem, magát nem elégítené ki az, amit a léhűtő, csillogó viháncolás adhat. Tehetségtelen rá, mert különb.

Kíváncsi vagyok rá, mit szól mindehhez. Sőt én is kíváncsi vagyok rá, mit szólok hozzá, ha majd borítékba zárás előtt elolvasom. Most már éjfél van, nem adhatom fel a levelet, csak reggel; ha korán ébredek, kiviszem a gyorshoz; ha nem, akkor csak szombaton kapja meg. Én is két nap alatt kapom a maga leveleit…

Ami kedvetlenségét más oldalról illetheti: az isten szerelméért, ne legyen olyan csacsi, hogy a szanatóriumi költségek miatt gyötörje magát! Efelől nyugodtan táncra perdülhet – no, arra mégse. Inkább gyújtson dalra, vagy fütyüljön! Ha egészségesebb lesz, ha hízik annyit, amennyit csak lehet, akkor nagyon könnyen „visszafizetheti” észrevétlenül azt a pénzt, amit majd csak megszerzünk Mikessel. És hogy jut eszébe, hogy nekem kellene a Tátrában élnem, magának meg itthon? Mert én vagyok a fontos, a vonatban én vagyok a mozdony? Hát kérem: a mozdony hibátlanul dolgozik, a kocsi azonban megsérült, s az egész vonat érdeke, hogy az újtátrafüredi főműhelyben kijavíttassék. (Látszik, hogy ma beszéltem Zolival.)

Rettentő sokat írtam, de nem bánom. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ezzel a hosszú beszélgetéssel megtalálom a maga deprimáltsága okait. De az egyik okhoz legalább hozzászóltam. És úgyis megígértem, hogy küldök egy hosszú beszámolót magamról. Többet azonban már nem írok ilyen levelet, csak négyoldalasokat és lapot, mert ez a levél 6 óra hosszat íródott egyfolytában, s rettentően kimerített.

Azt is írja maga, hogy biztosan nem értem a levelét, és haragszom egyes részletekért. Amit nem lehet érteni, azt nem értem; kombinálni meg nem érdemes. De egyáltalán nem haragszom, hogy panaszkodik. A tánc – istenem, jól van. Én is szeretnék már magával lenni; rendkívül rosszul érzem magamat, hogy egyedül alszom. Rémes, hogy milyen anyás természet vagyok.

Nem látom helyesnek innen, hogy forszíroz olyasmit, mint például a vasárnapi Grandba menés volt. Szórakozzék mérsékelten, csöndben, este Anicáéknál; ez elég. Hogy a tónus rettenetes… Képzelem! Tudom! Más emberek azok; elhiszem, hogy rosszul érzi magát köztük. De ők is rosszul érzik magukat olyan légkörben, ahol mi vagyunk otthon.

Ami keveset és határozatlant Bözsiről írt, meglepett. Szeretnék tisztán látni. A dolog rendkívül bosszant. Az is, hogy Anicának „nem tetszik” (ki tetszik neki? Tóthné?); és az is, hogy nem tud alkalmazkodni – nem a társasághoz, hanem magához. Neki úgy kell viselkednie, diszkréten, ahogy magáról képzelem, hogy viselkedik. Egyáltalán nem haragszom rá, de kérem, írja meg, okoz-e magának – bármily kis mértékben is – kifejezett kényelmetlenséget. Fogok neki írni nagyon komolyan és barátságosan. Anicának is írok a napokban levelet. Még nem tudom, mit.

Mozit, szánkózást csak engedélyezzen magának egyszer-egyszer. Üdvözlöm Vágékat. És Tóth Pádit is. Biztos, hogy ő az egyetlen boci a két telepen, aki ér valamit. A többi kész ökör.

Újpesten vasárnap tartunk felolvasást, én verseket, Kodolányi novellát. Ascher szaval. Bajára írtam, a választ – lemondást – várom.

A kislányról megismételhetem mindazt, amit írtam, s megtoldhatom a tudósítást mégannyi jóval. Táncol, ugrál, szaval, játszik, énekel, ölembe mászik, sétál, és rengeteget eszik, Többet, mint én. Délben, ma, evett egy jó nagy tányér gulyást és két nagy darab… jaj, hogy is hívják… olyan kelt-tészta-süteményt, lekvárosat, nagyot. Én egy kicsit ettem. Délután a tejhez megint bevágott kettőt. Kezd már tündérkedni énelőttem is. A néni mondja, hogy tegnap panaszkodott a gyereknek, hogy: – Látod, fáj a szám, a doktor bácsi kivette a fogaimat. – Klára erre: – Adok én neked, nekem sok van! Egy, kettő! – és „átrakta” két fogát a néni szájába.

Egy verset küldtem magának. Vasárnap jön a P. N.-ban. Babits lefordította Poe Edgár A holló-ját; szép, nagyobb munka, szörnyű nehéz; az is akkor jelenik meg. Majd elküldöm. A holló-t pár évvel ezelőtt Tóth is lefordította.

Most isten vele. Csókolja

Lőrinc

Mikeséknél jól áll a helyzet, de az öreg még szállodában lakik. Esténként együtt szoktunk lenni.

Ez a levél olyan sűrűn van írva, hogy a 12 oldal 24-nek felel meg.

73.

Édes szívem!

Tegnap este kaptam meg azt a nagyszerű, hosszú levelét. Bizonyos fokig félreértett engem, ennek azonban biztosan az én rosszul megírt levelem az oka, és nem maga – de azért jót tett velem így is az a levél. Elszégyelltem legalább magam. Én azon panaszkodtam inkább a múltkor, hogy nem tudok a többi emberhez hasonlóan viselkedni, nem tudok érvényesülni az emberek között, nem tudok tetszeni. Ennek nem a ruhahiány az oka, nem is az, hogy nem vagyok elég szép, hanem az egyéniségem. Nem vagyok könnyed, ami a legfőbb jó tulajdonság társaságban. Az pedig, ami bennem esetleg különb a többinél, az oly kevés, olyan csekélység, hogy ezzel nem lehet használni senkinek, ez még nekem se tud használni. Tudja, hogy én hiú vagyok, nő vagyok, velem született az a vágy, hogy tessem. Ezt pedig, mióta a maga felesége lettem, nem látom a férfiak szemében. Ennek az okát kutatgattam már, és mindig arra jövök rá, hogy bennem van a hiba, nem is a külsőmben pedig. Ha én tényleg különb ember volnék, nem hiányzana ilyesmi nekem, hanem boldog volnék, hogy maga a férjem, s hogy van egy olyan drága gyerekem. Lehet, hogy boldog is lennék így, ha biztos volnék abban, hogy magának én vagyok a legfontosabb minden nők között. Annyira nem értem a férfiakat sem. Olyan csúnya, vacak nők tetszenek nekik. Csak nézem itt is, a Fészekben is már sokszor. Emellett látom még azt is, hogy mindent érdek vezet, még azt is, hogy tetszik-e valaki nekik. No de ebből talán elég is ennyi. Sokkal nyugodtabb vagyok már, nem akarok törődni az emberekkel. Ne higgye, Lőrinc, hogy a ruhahiány olyan lényegesen fáj nekem. Az ember mindig momentán érzi rosszul tőle magát, sőt esetleg egy-egy estére meg is bénítja, de ez nem fájdalom. Fájni a magam kicsisége, jelentéktelensége szokott. Mert lehetne az is, hogy én a legrosszabbul legyek felöltözve, s mégis velem foglalkozzék mindenki. Ezt persze sohase fogom elérni. Ami az én szocializmusomat illeti, nem hiszem, hogy szocialista vagyok, inkább csak szociálisan gondolkozom. Kívánom, hogy minden embernek jó dolga legyen, de nem szégyellném magam, ha nekem külön lenne jó dolgom. Ellenben felháborít az szörnyen, mikor értéktelen, tehetségtelen, vacak embereknek van elsősorban minden földi jóban részük. Nem is merek beszélni azokról, mikről maga írt, hiszen úgysem tudom kifejezni magam rendesen. Gondolkozom majd inkább, ezt megígérem. Bözsivel nincs semmi baj. Most különben is sokszor itthon marad, s én csak egyedül megyek át. Ami az ő viselkedésében kifogásolnivaló, azt én megmondtam neki, de nem tehet róla, csacsiságból teszi azt, amit tesz, s ami nekem nem tetszik. Ilyesmit maga ne érintsen levelében, ha ír neki. Így is megsérthettem már egypárszor. Az, hogy ő Anicának nem tetszik, nem fontos és nem komoly dolog. Primitívnek tartja, s úgy ő, mint itt a legtöbben nem akarták elhinni, hogy a legtöbb kétértelműséget naivságból mondja. Ehhez én hozzáteszem magának, hogy viszont ösztönösen mondja, vagyis a nemiség körül forog minden gondolata. Erről ő nem tehet. És neki van igaza, mert hiszen magának is nagyon tetszik ő, és nem látja, és nem is tartja fontosnak az embert. Látja, ilyesmi váltja azután ki belőlem azt a vágyat, hogy hasonlítsak ehhez a fajtához, hiszen az én értékes, komoly emberemnek is ez tetszik. Anica, Bözsi stb. stb.! Ugye, elhiszi, Lőrinc, hogy minden féltékenykedés nélkül beszélek erről. Érteni szeretném ezeket a dolgokat. Azt hiszem azonban, legokosabb volna, ha nem törődném vele. Majd az öregség meghozza a közönyt is. Mikor megyek haza? Pádi elsején utazik el innen. Ezt talán ne mondja bent, mert márciusban még szabadsága van, s nem akar bemenni. A hat hét ötödikén jár le. Kihúzzuk egész odáig? Én szeretnék már otthon lenni, de ha muszáj, maradok. Kint fekszem az erkélyen most is, nagyszerűen süt a nap. Bizony mostanában rettenetes csúnya idők jártak. Locs-pocs, sár. Hó nincs is semmi itt lent. Azt mondják, fent a Tarajkán van friss hó. Huszadika után sporthét lesz, arra ismét összegyűl egypár ember a Grandba. Most kevesen vannak, azt mondják. E heti számla 701 K, ez megint sok. A tüllről kaptam egy hivatalos írást Kassáról, hogy küldjem le a számlát, meg akarják vámolni. Hermus vállalta, hogy elintézi a vámhivatalnál, de azért is felszámítottak 15 K-t. Mennyibe került ez a tüll? Dühös vagyok magamra, hogy minek is kértem. Remélem, a ruhákat nem adják fel mégse postán. Azzal is csak bajok lennének. Nagyné vagy más majd csak elhozza, vagy ha nem, hát nem. Maga egészen meggyógyult már? Itt a szaniban is influenzajárvány van, én is náthás vagyok, s köhögök is egy kicsit. Ez a jó napos idő s egypár piramidon majd meggyógyít. Különben se komoly baj ez. Egy kis nátha nem a világ. Gyerek egészséges, ugye? Vigyáznak rá? Meg fog engem ismerni? Mióta Klára a világon van, még nem volt vágyam másik gyerek után. Tegnap reggel egyszerre rám jött. Nem bánnám, ha volna még egy kisfiam is. Klárának jó lenne. Persze azért ma még nem mernék vállalkozni erre a nagy műveletre. Egyszer, majd. Különben ez csak egy hangulat volt. Látja, nem jó nekem egyedül lennem. Őrült sok bolondság szaladgál keresztül a fejemen. Holnap Újpesten lesznek! Írjon majd róla. Ritoók Emma írt egy négyoldalas nagyon kedves levelet, melyben mindenről beszámol. Én még nem feleltem. Talán ma. Júlia most nem ír, a nyomorult? Anicáéknál van most próbán egy négylámpás rádió. Fogtak már vele különféle állomást, de tisztán nem sikerül. Én szeretnék egy nyolclámpást, és szeretnék egy jó gramofont is. Hallottam Moissitól A szel-et szavalni. Nagyon szépen csinálta ő is. Sugáréknál volt már? Vigyen oda könyvet is. Én írtam Micinek. Őrült meleg van most. Írjon, szívem! Szeretettel csókolom magát és Klárát

Klára

Károlynétól kaptam egy cserép szép virágot. Nagyon örültem neki. Ezt azért küldte biztosan, mert a ruháját elhoztam. Most, hogy itt ilyen pokoli meleg van, eszembe jut, hogy a gyereknek is melege lehet már télikabátban. Az én régi tavaszi kabátomat nézze meg Júlia (előszobaszekrényben van). Julcsa néni, ha megkérjük, ügyel a kimosására, s csináljon Júlia a kiskölöknek belőle rendes kiskabátot és egy kis puhakalapot is. A télikabát most már Pesten biztosan sok. Nem? Kivasaltatta a barna ruháját? Melyikben olvas fel vasárnap? Megint ruha, ugye?

Isten vele, édes szívem. Emynek is írtam egy lapot, de nem felelt. – Bizony jó volna, ha ide tudna repülni, legalább egy kis időre. Olyan rossz már egyedül lennem.

Klára

Hamar befejeztem, nehogy túl sokat mondjak.

74.

Kedves Klárika,

ma tartjuk Mikes bácsi estjét. Ne gondoljon züllésre: összesen 2-2 deci vörös bor az egész mennyországunk. Megérkezett Nagy Gy-né? Írjon, hogy tetszik a dolog! Csókolja

Lőrinc

Csókol apád. Bözsit üdvözlöm.

Ha soká ott marad: meglátogatja

kézcsók

Móricz Zs.

[képeslap hátán a Metropole Szálloda címe (Budapest, Rákóczi út 58.) és Szabó Lőrinc jelölése:] Itt vacsoráztunk. Itt lakik (lakott) Mikes.

75.

Kedves Klárika,

most nem tud érdekelni a levélírás, mert két levelet várok magától; egyiket a szerda esti istentelenül hosszú elmélkedésre, a másikat a ruhára válaszul. Amíg ezeket meg nem kapom, kicsit biztosan idegeskedni fogok a várakozás miatt. A ruhához hogy mit szól, és hogy jó-e azon kívül, hogy szép, természetesen ez a legaktuálisabb téma kedd délig, amikor már itt lehet a levele.

Most a Spolaritsban vagyok Ártinger Imrével, akivel Ritoókéknál voltunk. Imre remekelt minden tekintetben; nagyon szeretem őt. Itt a coffeeban a cigánybanda Tannhäuser-potpourrit játszik, aminek, bár sok helyütt groteszkül komisz, nagyon örülök.

Délelőtt voltunk Újpesten. Igen szép és lelkes kis matiné volt; Ascher öt versemet szavalta, én is ötöt olvastam fel az új könyvből. Azt hiszem, igen jól olvastam őket, jobban, mint bármikor. Erről most nem tudok írni, de majd még beszélünk. Magának még sose olvastam fel így. – A matiné után a szociálpolitikai intézetet néztük meg, igen érdekes volt; és ott ebédeltünk. Előző éjszaka Kodolányi nálunk aludt; a felesége reggel jött be, és nagyon boldog volt. – Bajáról még mindig nem kaptam választ.

Péntek este Mikessel és Móriczcal voltam együtt; egy kártyát küldtünk magának. Móricz kijelentette, hogy nem érti a könyvemet, idegenkedik tőle, nem ezt várta és várja; egyenként „nagy és mély hatást” tett rá sok vers, de így, összegyűjtve, túlzásnak, színészkedésnek érzi. Ő különben – folytatta – nem érti és nem szereti Ady verseit sem; csak a Vér és arany-at ismeri, a többi könyvét egyáltalán nem. Csak Ady személye volt rá óriási hatással; évenként kétszer, mert többször csömörlött volna vele találkozni. Sokat beszélt Ady „kurva”-ságáról minden irányban.

Én mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy nem sikerült őt megnyernem, de én biztos vagyok a dolgomban; én őt megérthetem, de ő engem nem. Ezt is elismerte. Hozzátette, hogy nem is tudja, milyen volna az a vers, ami neki tetszik, mert például Erdélyit sem szereti. De még ma este újraolvassa a fél kötetet; s tovább is olvassa, mert a könyv felénél megállt. – Az egész beszélgetés igen nyugodtan és kedvesen folyt le; egy csepp bántódást sem éreztem; legfeljebb egy kis meglepetést. Móricz lekötelezően kedves újabban irántam. Persze a maga módján; hiszen neki senki és semmi sem fontos saját magán kívül. Olvastam (és megszereztem nagy kínnal az Athenaeumtól) néhány kötetét, és nagy örömömet találtam bennük.

Ez az este sok minden leírhatatlant is hozott, amikről, apróságokról, nem fontos, de érdekes apróságokról, még beszélünk szóval.

Szombaton fertőtlenítettek Mikeséknél, simán, fél óra alatt; az öregúr már otthon lakik.

Véletlenül megmozgalmasodtak a legutolsó napok; legalábbis a találkozások tekintetében. Pár régi emberrel, ritka ismerőssel jöttem össze utcán, kávéházban; ez jólesett, bár semmit se hozott.

Ma Júlia volt nálunk ebéden. Délután elmentünk a Teréz körúti Színpad gyermekelőadására a kislánnyal, de nagyon drága jegyek voltak már csak, ezért beültünk 10 percre az üdvhadsereg termébe; aztán, mert Klára nagyon követelte, elmentünk egy moziba. Kíváncsi vagyok, megmarad-e a fejében valami belőle úgy, mint a színházból.

A gyerek most engem is sokat nyúz; minden du. kell játszanom színházat. Négy „színdarabom” van, amit végig kell mindig játszanom. Rendőr vagyok a Körút sarkán, és beviszek a börtönbe egy medvét, aki a hegyekből a városba tévedt. Aztán „zongorás tündér”, s ilyenkor énekelnem kell vadul és pocsékan, zongorakísérettel. Harmadszor: madár ül a fán (széken), énekel, jön egy kisfiú, hallja az éneket, csalogatja, s erőszakkal meg akarja fogni a madarat, de az repülni kezd az asztal körül, fogságba esik, s egy új énekkel kiszabadítja magát. A negyedik: Ahmed királyfi Szulamittal a Jégországban, ahogy a színházban láttuk. Ezt ketten játsszuk; a többit hol én, hol ő. Aki nem szerepel, körberakott székekből álló nézőterünkön ül, csenget, tapsol stb.

Babits A holló-fordítása ma megjelent, ezt el fogom küldeni; és talán egyéb apróságokat is. Könyvemről tudomásom szerint sehol sem írtak újabban.

Van néhány új könyv, aminek örülni fog. Anicának és Bözsinek írni fogok most már hamarosan. Maga csak hízzék szorgalmasan, legyen jókedvű és nyugodt. Sokszor csókolja

Lőrinc

A kávéházban Imre is írt ezalatt egy kis mellékletet. Csatolom a Júliáéhoz és a kislányéhoz.

76.

Kedves Klárika,

nagy meglepetés – elmúlt rossz – ért ma bennünket. A gyereket Szántóék magukkal vitték, este én mentem érte, s mikor hazajövünk, Zoli pár soros levele vár az asztalon. Manci – írja benne Zoltán – vasárnap hazajött, és már túl van a – méhkaparáson, és jól érzi magát. Debrecenben abortusza volt, úgy látszik, még a hét végén; csak nem írtak róla, nem akarván riadalmat csinálni utólag, fölöslegesen. Zoltán szombat du. ment hozzá a gyorssal látogatóba; ha vasárnap Manci vele együtt jöhetett vissza, az abortusznak pár nappal előbb kellett történnie. Ez az én kombinációm. Még az áll itt a levélben, hogy most már elég jól érzi magát, délután is csak 37° láza volt. Holnap majd telefonon fogok érdeklődni pontosabb részletek iránt.

Egyúttal elhozta Zoltán a debreceni nagymama karácsonyi ajándékát, három nagyon szép, hímzett, monogramos, csipkés kis inget és három mellénykét a kislánynak.

Szántóéknál a gyerek nagyszerűen érezte magát. Délelőtt itthon a konyhában folyton izgult, hogy jaj, már nem is jön el a Stefi néni. De eljött, és hozott egy uborkásüvegben két szép piros aranyhalat. A kis Klára egész nap boldogan hancúrozott az idegen lakásban, csak az előszobába kizárt kutyától félt egy kicsit, amikor ugatott vagy vinnyogott a hidegben szegény „Giulio”. Én öt óra tájban mentem érte. Első szava az volt hozzám, hogy ugye, még nem megyünk haza? Ruhákat varrtak még egy babának, sok gyöngyös holmit, az egész szoba tele volt selyemrongyokkal, gyöngyfüzérrel, aztán ettünk narancsot, mogyorót, Klára kapott két kis gyöngy karkötőt és gyöngyös nyakláncot, és nagy nehezen fél hétkor hajlandó volt hazaindulni. Rudi bácsi már nem volt otthon. A gyereket máskor is el akarják vinni, s őrülten szeretik. Legalábbis az asszony, azt láttam. A jövő héten gyerekzsúr lesz náluk, majd akkor megint kölcsönadjuk. (Márvány u. 50. III. 2.)

Úgy látszik, lehet szeretni a gyereket. S a Manci esetéből azt is gondolhatná az ember, hogy nem is olyan nagyon könnyű gyerekhez jutni. Az istennek néha van esze, és nem engedi, hogy megszülessék. Persze én azért sajnálom Mancit, szegényt, hiszen már mégis beleringatta magát a vágyba, ha kissé erőltetve is.

Énvelem mi történt?

Hát semmi. Nagyon sokat olvasok; olyasmit is, amit muszáj. Írnom kell mostanában néhány könyvről, Curtius-éról (Az új Franciaország irodalmi úttörői), Pintér irodalomtörténetéről, egy olasz regényről, s ördög tudja még, mi egyébről. Nem nagy ügyek. A Curtius-könyvről, melyet évek óta németül ismerek, sokat beszéltem már; maga sok haszonnal fogja forgatni.

Elolvastam tegnap este Móricz Fáklyá-ját, s utána, késő éjjel, az újonnan megjelent, átdolgozott Kivilágos kivirradtig-ot. Nem bírtam letenni, olyan jók; a második különösen remekmű, olyan, mint a Mesterdalnokok-é, az íze, humora, bölcsessége, ezt fogom megírni; annyira tetszett, hogy önként vállalkoztam a recenzióírásra. Mindez észrevétlenül sok apró időt ellop tőlem; meg a gyerek is, hiszen Julcsa nénit – bármennyire képtelen vagyok is rá – illik úgy-ahogy tehermentesíteni délutánonként. Vegye hozzá állandó nyugtalanságomat, változó szeszélyeimet és annak a szükségérzetét, hogy emberek közt kell lennem – így aztán nem sok időm marad a magam számára. Azonban annak ellenére, hogy alig írtam valamit, úgy érzem, hogy visszazökkentem a régi, dolgozós kerékvágásba. A versem vasárnap megjelent. Mikes szerint a felsőbbség egyhangú és kellemetlen megrökönyödéssel fogadta („őrült, nagyzási hóbort, meg kell vizsgáltatni, örüljön, hogy 26 éves korában ilyen szép állása van, anarchista”). Ezt természetesen kellő kétkedéssel kell tudomásul venni. Nekem senki sem szólt; illetve csak nagyon jót mondtak rá többen. Mikes mostanában azt ismételgeti rólam, amit Móricz összezagyvált azon a „búcsúestén”, én azonban sose voltam olyan nyugodt és biztos, mint most, tennivalóm és módszereim tekintetében.

Kérdezte, hát megírom, hogy a barna ruhámat, igenis, kivasaltattam, hajamat megnyírattam, sőt távolléte alatt már több ízben borotválkoztam is…

A politikai förtelmek is zavarnak. Ennek a frankügynek nincs vége, feneke; örök botrányforrás, vitaanyag. Ma Vázsonyi ellen követtek el merényletet. Képzelheti, hogy ez a redakcióban fokozottabb és idegesebb munkát jelent. Utálatos minden, ami itt történik, és gondolataim, bármennyire anyagiasak és reálisak, a mostani helyzetben szörnyű utópiát jelentenek.

Útlevelembe három hét alatt sem sikerült megszerezni az állandó vízumot. Megígérték ugyan, de nem adták ki. Még lehet nyugodtan várni; az egyszeri vízum gyerekjáték. Esetleg más közvetítéssel is megpróbálkozom, mert szeretnék ebben az esztendőben néhány várost, amelyik közel esik a határhoz, meglátogatni és megismerni.

Könyvem felől hiába kérdezősködik; nem írnak róla sehol az istennek sem. A Nyugat-ba sem.

Szerénhez, mikor megjöttem, fel akartam nézni. És a csomagot csak hat nap múltán vittem fel; ő akkor se volt otthon. Nem tudom, hogyan, de azóta úgy megfeledkeztem róla, hogy már három hét is elmúlt, s szegény még mindig várhatja referálásomat. Most jutott csak eszembe este, mikor a Baross–Szentkirályi utcasarkon leszálltam a villamosról. Talán panaszkodott is Anicáéknak. Most felnéznék hozzá, de levelet írok, s utána Sugárékhoz ígérkeztem. Így halasztódik nap nap után a kelletlen kötelesség teljesítése.

Amit Bözsiről újabban írt, kissé megnyugtatott. Most már talán nem is írok neki. Tartsanak össze, s maga tartsa őt féken, tartsa vissza. És nehogy esztelen és fölösleges hátrányos helyzetekbe juttassa magát amiatt, mert őt magával vitte! Ezekből a hátrányokból untig elég annyi, amennyit baráti szóval és megértéssel sem lehet kiküszöböltetni.

– Julcsa néni épp most jött ki a szobájából. Február 1-től 17-ig 800 000 koronát adott ki tisztán háztartásra; nagyon büszke rá. Én is örülök a spórolásának. S amellett egész rendesen élünk. Ha a néni egyedül élne, talán 100 000-ből megélt volna a két és fél héten át. De nem akarok most semmit sem írni a terhére; nagyon derék nő. Szántóné is lelkendező, csodálkozó meglepetéssel magyarázta el, milyen körültekintő, hasznos, komoly és világos tanácsokkal és utasításokkal látta őt el délelőtt, mikor a gyerekért nálunk járt. Nincs olyan rokon vagy másfél milliós fizetéses schwester, aki megközelítően is ilyen jól bánna a kislánnyal.

Bógyi néni a jövő szerdán viszi ki a kis Évikéhez Klárát egész napra.

Gondolom, holnap kaphatok olyan levelet, amelyben a harmadik heti hízás eredményéről értesít. Valószínűleg jóval felül lesz, egybefogva a három hetet, a négy kilón. Igyekezzék csak hízni kitartással és türelemmel. Tetszeni meg ne akarjon olyan nagyon a férfiaknak. Istenem, istenem! Hiszen annak ára van! S ahhoz olyan lelki adottság kell, amilyen magának nincs! És azért, mert a mai nők – gazdagok – nagy része átvette a k.-któl azokat a sajátságokat, amelyeket a férfi a k.-tól kíván meg, ne higgye, hogy értékét vesztette a többi asszonyi tulajdonság. A k. nagyszerűen érthet a nemiséghez, ebben a tekintetben kap is elismerést, többet, mint a „privát nő”, mégis boldogtalan és sivár az élete, és mégse rajtuk épül fel a társadalom lényege. Aki k., az nem lehet igazi anya. És az amatőr k.-król pedig csak beszéljünk úgy, mint az elkorcsosult, tökéletlen egyedekről szokás beszélni: egy kis bosszúsággal, egy kis lenézéssel, egy kis sajnálkozással, egy kis mosollyal és sok megértéssel. Mint az amatőr művészekről. Igaz, hogy ezek kevésbé károsak. Amazok viszont szükségesebbek, mert sok feszültséget lecsapolnak a férfiakból. Ej, mindegy, összezavartam a dolgokat, abbahagyom. A lényeg az, hogy tessék meglátni a boldogságot a tisztességben is. Maga nincs olyan helyzetben, hogy igazi panaszra oka lehetne. Igazán nincs, Klárika.

Mindennél lényegesebb azonban, hogy jó és felvehető-e a ruha. Erről még semmit se tudok. Talán holnap.

Sokszor csókolom

Lőrinc

77.

Kedves Klára,

nagy kár volt meghűlnie. Hogy nem tudott vigyázni! És milyen mértékű az a „kis” nátha? A hetvendekás harmadik heti hízásnak van köze hozzá, vagy meghűlés nélkül is le akar maradni Bözsivel szemben a verseny végére?

Én nem vagyok beteg már régóta. Kodolányi csak visszagondolt jó néhány nappal, talán egy héttel is betegségem legkomiszabb estéjére, mikor levelében rólam is megemlékezett. Kifogástalanul vagyok én is, a gyerek is, Mikesék is, sőt Manci is.

Tegnap voltam náluk. Hát a kombináció rossz volt, mert nem Debrecenben történt az abortusz, hanem Pestre jövet vasárnap, a gyorsvonaton kezdődtek, és egy bölcs bábaasszony közbeléptével hétfőn este zajlott le sok kínnal, de – már biztos – minden utólagos zavar nélkül. Hazulról azért jöttek el hamarább, mint tervezték, mert Manci fizikailag kitűnően érezte magát, és lelkileg nem bírta az otthoni levegőt. Képzelheti, az apámnak semmi dolga a világon! Ráér kínozni a többieket! És nélküle is kétségbeejtően szűk a világ arrafelé.

Debrecenben lett különben az az őrült nő úgynevezett bicsérdysta. Bicsérdy, az egy professzor (mondaná vagy fogja mondani Lakatos László), az egy tehén, aki füvet eszik, és szószékről biztatja az emberiséget a fűevésre. Hogy könyve komoly-e (csak elfogult, túlzó-e) vagy félművelt hülyeség, nem tudom, semmit se hallottam róla szakértő szájból. De van az országban pár száz vagy pár ezer híve. És ezek beszélnek olyan csodákról, mint amilyeneket a spiritiszták is tudnak és hisznek. Mármost gondolhatja, hogy egy ilyen fokozott vegetáriánus, aszkéta, krisztusi elv a Manci lelkében milyen vad, torz valósággá válhat. Rémes egyszerűen. Nem főz egyáltalán semmit (most nem is főzhetne), és nem is melegít semmit. Hagymát esznek mézzel, főtt krumplit (a zsír állati szenny!), vajat, túrót, tejet, sajtot, gyümölcsöt, csírájától megfosztott tojást, néha kenyeret. Mindent hidegen. Szegény Zolinak mindegy, ő fütyül az evésre. A nő meg örül, hogy nem kell dolgoznia, mosogatni, olcsóbban is élnek, és irgalmatlanul tetszik neki ez a koszt. Most tisztulási folyamatban van, „kicserélődik” a szervezete, soha meg nem fog hűlni, ragály nem fogja, 200 évig él, kifekhet meztelenül a Duna jegére két óra hosszat, és semmi baja se lesz stb. Nem értem, hogy lehet így beugrani. Utóvégre találkozott ő már életében máskor is – álmoskönyvekkel! Úgy nézett rám, mint kicsapongó, elveszett, érzéki bűnös emberre, mert azt mondtam, hogy nekem nem olyan fontos az étel, mint neki, mert én nem törődöm azzal, hogy mit eszem. Mindenáron vitát folytatott egyoldalúan; és olyan heves hittérítő szónoklatot tartott az ágya mélyéről, hogy már féltem: láza lesz a fölhevüléstől. De azért kegyelemben elbocsátott.

Most rossz következik. Várom én, várom, hogy írjon már a ruháról, és sose jön levél, és ami jön, abban nincs szó róla. Pedig úgy kiterveltem, hogy mikor vette, vehette föl először stb. Hát kérem, ma délelőtt felhív egy nő, nem tudom, ki, Nagy Gyuláné megbízásából: a méltóságos asszony nem utazhatott, és egyelőre nem is utazhatik el, mert bronchitisze van, majd a jövő hét végén, tehát a ruhát vitessük el. Kértem, hogy ha egyéb tekintetben nem változott a helyzet, hadd maradjon minden nála, mert egyelőre semmi más módot az eljuttatáshoz nem tudunk; ha közben menne valaki, elkérjük stb. Rendben van.

Pedig nagyon is nincs rendben a dolog. Most már, ha egyáltalán megkapják, alig vehetik hasznát a szép új ruhájuknak. Amilyen szépen indult, olyan csúnyán végződött ez a buta ügy. Ödön még nem is tudja. Ma hozzá akartam átmenni este, de a levélírás után nem nagyon jut már rá időm, mert Szerénhez is föl kell néznem; ezt a látogatást pedig nem akarom tovább halogatni.

Bajáról levelet kaptam: Kollár Pécsre megy, elnézést kér, ott majd sokkal jobb kilátások közt megcsinálja a matinét. Szörnyen sajnálom Ascher Oszkárt, aki különben holnap, pénteken jön hozzám, de már tud az elmaradásról. Az újpesti délelőttről ma kaptam egy recenziót az Újpesti Hírek-től; elküldöm. Kicsit kevesebb többet ért volna a rajongásból.

Írtam megint egy verset, el fogom küldeni. Mikes nem adja, nem adhatja le; és nagyon rossznak tartja, míg én, gondolhatja, az ellenkezőt hiszem. Minthogy lehet várni vele, még változtatok rajta valami apróságot. Múlt vasárnapi versemet azonban most küldöm.

A redakciós munka, mint már írtam, igen komisz és idegtépő mostanában. Semmi se történik, és nem is lesz változás, de úgy fortyog a boszorkányüst, mint még soha. Ma Gyárfást és Csánk Endrét (akivel a tengerparton táncolt, s akit talán Bözsi és Anica is ismer) őrizetbe vették, s talán le is tartóztatták. Két interjú miatt, amelyet Vázsonyi támadóinak a hozzátartozóival csináltak. „Tanúk vannak rá”, hogy detektívnek adták ki magukat, s így jutottak a lakásba. Ők visszautasították a vádat. Semmi esetre sem lehetett volna őket a rendőrségen tartani, még ha meg is indul ellenük az eljárás. De ez az ügy nem egyszerű ügy, hanem az ébredőhatalom jele, és nem is írok róla többet. Nézze át mindennap a Világ-ot, akkor fölösleges ilyesmiről írnom.

Mikesnek tegnap délben és este igen nehéz harcai voltak a vállalatnál az igazgatóval, Miklóssal és Földivel. De győzött, s az irodalmi rovat egyelőre marad a régiben. Azt hiszem, igen jó viszonyban vagyok most az öregúrral. Nagyon konok, de nagyon bizonytalan ember ő.

Ne vegye nagyon szívére a ruha elkésését vagy elmaradását. Persze most kétszeresen fájhat a veszteség, hiszen készen van, az eljuttatás is beígértetett; mégis azt ajánlom, hogy számoljon a ténnyel, és gondoljon a lényegre.

Anicának holnap, ha törik, ha szakad, írni fogok. Ebéd után mielőtt Ascher megjönne. Írni fogok! De azért ne jelentse be neki; hátha elmarad.

Kézcsókokat küldök, és mindenkit köszöntök. Isten áldja magát!

Csókolja

Lőrinc

Julcsa néni már harmadszor mondja most, hogy csókolja magát, és hogy a gyereknek milyen isteni jókedve volt ma.

Itt hideg van, és nyirkos a levegő. Ez a mai az első nap, elutazásunk napját nem számítva, hogy a gyerek nem ment ki sétálni: a néni fél, hogy meghűlhet. Másnak sem akarja odaadni, míg meg nem enyhül az idő. Pedig kérik. Legutóbb Sugárné, akiknél fent voltam egyik este. Igen kedvesek voltak, panaszkodnak, hogy egyáltalán semmi pénzük nincs. Higgye el, ha akarja. Érdemes, hiszen a hit állítólag üdvözít. Sugárné megkérte a maga címét.

Holnap van egy hónapja, hogy elutaztunk Pestről. Borzasztó gyorsan lepergett ez a négy hét.

Laczkó Gézának kisregénye folyik a Napló-ban. Először el akartam küldeni, néhány folytatás az egész, de aztán elhomokosodott az érdekes írásmű (egy sikkasztó útja Felső-Olaszországon át Párizsba: szóval ismerős vidékekről is szól). – Még két hét, Klára! Használja ki jól. A gyerek most már sokat emlegeti, intenzívebb emlékezéssel, mint eddig. Kezét csókolom

L.

78.

Kedves Klárika,

a változatosság kedvéért most a Fészekből írok. Ide vetődtem be. Este ugyanis Ártingeréknél voltam 6-tól 9-ig, jobban mondva Rózsa Miklós (Andrássy út 102. II.) nagyon érdekes lakásán. Imre volt csak otthon, az öregek ½ 9-kor jöttek haza. S minthogy levélírás esedékes, útközben feljöttem a Fészekbe. Ami már a levélpapíron is meglátszik: trafik.

Nagyszerű volt ez a mai nap. Reggel, redakcióba menés előtt mondom a kis Klárának, hogy ma ebéd után színházba megyünk. Homályosan, dátumtalanul, úgyis régóta kap efféle ígéreteket. Szegényke mintha nem is hinné el, fuldokolva kérdezősködött, de sietnem kellett, s csak annyit tettem még hozzá, hogy Babszem Jankó-t fogjuk látni. Egész délelőtt a Jankóval nyúzta aztán a nénit. Délben siettem haza; ő készen van, fésülve, mosdatva, tiszta ruhája a varrógépre kikészítve. És mikor meghallja a hangomat, majd felborul, úgy zuhan ki a néni ajtaján: „Apukám, ugye, most megyünk színházba?” Leírhatatlan izgalom rázta, remegett, nevetett, görcsösen ölelte a lábamat, ameddig csak fölért, kérdezősködött, és főként rettenetesen sürgetett. Míg kezet mosni átmentem a hálóba, utánam jött, hogy el ne késsünk, és talán hogy ellenőrizze, nem szököm-e meg valahogyan.

Útközben is! Valósággal hipnotizálva ült a karomon a villamosban. Nem szólt, nem látott. A Városi Színházba mentünk. Mennyi gyerek gyűlt össze, leírhatatlan! Előző este Ödönnel voltunk egy kávéházban, ott megbeszéltük, hogy színházat kapnak a gyerekek, de mi késtünk, úgyhogy Bandi nagymamája már vett magának meg a kicsinek jegyet, mire odaértünk. Mi különben is Láng Jánoséknak egy ingyenpáholyában kaptunk, középerkély, váratlanul helyet, ami nagyon jól jött, 60-70 000 korona és a ruhatár. Öt éve nem láttam ezt a színházat belülről; emlékemben pedig igazán sokkal de sokkal pocsékabb volt, mint amilyen. De lett volna bármilyen – Klárának csodaszép volt. A nézőtér háromnegyed része tele. Sok-sok szék, páholyok, színes lámpák, jó meleg, zenekar, függöny, minden új és óriási. A gyereknép persze feszélyezetlenebb, mint a felnőtt, és zajosabb, a zaj mégis egész kedves susogás volt, ezer kis csilingeléstöredék zenéje; és a taps – olyan viharos, lelkes taps, mint a jerikói kürtök – úgy hangzott, mintha óriási selyempapírokat zizegtettek, gyűrtek volna. Persze a sok gyenge kis kéz, egyik se csattog öblösen; azt hiszem, minden felnőtt kísérő külön-külön izgult az összes gyerekért, és szinte felelősséget érzett, hogy itt most mindennek sikerülnie kell: ez a délután fontosabb, mint a legkomolyabb bemutatók. Soha ilyen meleg érzés színházban nem fogott el; minden más nézőteret felrobbantani szeretnék. Vagy a legtöbbet.

Az előadás igen tisztességes volt, nem is hasonlítható a városligeti tündérjátékhoz. Viszont tánc, ének, tündérmese itt is nagyon jó lett volna. Babszem Jankót adták elő, aki Argirus királyfi csatlósa, és megszerzi ura számára Gyémántország királylányának, Gyöngyikének a kezét. A drámai feszültség és a fantasztikum tetőpontja a medvejelenet: egy komoly, fürge mackó meg akarja enni őket, de Jankó hegedűjével táncra perdíti az öreg dörmögőt, sőt mikor az meg akar tanulni hegedülni, a mancsait hozzászegezi egy asztalhoz, úgyhogy ők nyugodtan aludhatnak a szalmazsákon másnap reggelig, amikor aztán jön a menyasszonyság és a lakodalom.

Nézett, nézett a gyerek. Nem bírt szólni félóráig egy szót se. A páholy messze van a színpadtól, hát nem is értette jól a szavakat. Mindegy volt ez különben neki! Közben folyton szólt az orkeszter. Szünet közben előrementünk, később ő ott maradt a néni ölében, sőt a végén én is odamentem. A páholyban igen komisz gyerekek voltak, nem annyira a Lángé, mint egy harmadik. Nem érdekelte őket a darab, álmos is lett az az idegen kisfiú, cukorért sírt. De Klára egészen piros és forró volt. Egy szó nem jött ki a száján. Tapsolt őrülten; majd megvakult, úgy nézett, nézett. Később, mikor előrement az 5. sorba, megjött a szava, kurjongatott, magyarázott, lelkesedett, félt, nekibátorodott. A karmestert is iszonyúan megbámulta, a zenészeket is, furcsa szerszámaikat. Nagyon komolyan vette az egészet. A második kép után – ötből állt a darab – kivittem dolgát végezni. Azonnal megvolt. A büfében és a folyosókon is, képzelheti, hogy örült mindennek, a nagy zsibongásnak, a sok kortársnak.

Mikor a páholyban előadás után öltözködtünk, sírva fakadt. Nem megyek, maradjunk itt. Lángné csitítgatta, én is; ígértünk neki fűt-fát, nem használt. Nem öltözik. Vagy menjünk más színházba. Nem haza. Öt percig tartott a megnyugtatási küzdelem; végül arra csöndesedett le, hogy Bandi várja a bejárónál, majd együtt játszanak. Ezt persze nem akartam, mert kellett az a másfél óra lefekvésig az izgalom levezetésére; ezért konflisba ültünk, és a Mária utcában letettük a nénit meg a Bandit. Klára, hogy még egy kicsit a kocsiban maradhasson, szívesen lemondott a vizitelésről.

Otthon első szava az volt, hogy a medve meg akarta enni a Babszem Jankót, és hogy látta a menyasszonyt.

Én rögtön elmentem hazulról, mert Ártinger ½ 5-től várt. Így is jól elkéstem. A gramofonját hallgattam meg. Igazán nagyszerű dolog. Sok kitűnő, drága lemeze van, főleg klasszikusok. Így aztán lehet zenét tanulni, megismerni, élvezni. Kezdtük – hogy a gépet és a reprodukciót jobban ellenőrizhessem – Wagnerral. A Tannhäuser nyitánya az ismétlések kivételével, teljesen. Második a Mesterdalnokok nyitánya, teljes darab. Aztán a Siegfried-gyászinduló. Ez már úgy megfogott, ahogy kell. Utána Berlioztól (Faust) egy kis manótánc; Richard Strauss: Don Juan, teljesen, Beethovennek egy zongora-hangversenye, egy szonátája – aztán, mert már nagyon futott az idő – a 9. szimfónia befejező kórusa. A szép nagy gépben csalódtam is meg nem is: helyesebbé vált az elképzelésem. Mindenesetre óriási dolog házunkban bármikor lejátszani halványan is ezeket a csodálatos és úgyszólván elzárt nagyszerűségeket. Ötször, ha kell; és nem estélyi ruhában, székbe szorítva, feszengve hallgatni. Hanem úgy, ahogy könyvet olvasunk. Imrének nagyon sok lemeze van, talán 200; még a pénzes időkből. Kellene egy ilyen nekünk is, hiszen magunkfajta ember csak így tehet szert komoly zenei kultúrára. A koncert nagyon ünnepélyes alkalom, és csak ötletszerűen adja hol ezt, hol azt a zeneirodalomból. Az opera pedig, ahova mi járunk, csak részlet. Olyan, mint az irodalomban a drámaírás. Koncertre járni nekem nincs igazi kedvem, mert (egyebektől, mint pénztelenség, fáradság, eltekintve) nincs belőle komoly hasznom. Wagnert megismertem ugyan alaposan, de ez speciális eset: ő, mint olyan, és én, mint ilyen, az oka, hogy összekerültünk. Beethoven például biztosan sokkal többet jelenthetne számomra, mégse fogom tisztességesen megismerni, hacsak egyszer gramofonom nem lesz.

Mikor Rózsa hazajött, érdeklődött a Móricz-regény után, amelyről ma írtam a Mg.-ba. Azt is mondta, hogy egy festőnél volt (nem ismerem), és az egész délután az új könyvemről és könyvemből szavalt neki üvöltő rajongással. Na, lássa. Akadnak még váratlan meglepetések. Csak olyan meglepetés nem ér, hogy írna róla valamelyik lap. – A „KÚT” tervezi, hogy 2 hét múlva megjelenteti művészeti folyóiratát.

Délben Bányai Kornél tárgyalt velem. Antológiát akar csinálni, együttes dokumentáció, fiatalság, bekapcsolódás. Zagyva ember ez nagyon; és milyen tapasztalatlan, éretlen. Komolytalan, műveletlen mindenki köröttem. (Kivéve Sárközit és Kodolányit, aki, mintha zsidó esze volna, rögtön megszagol és megérez sok mindent, amivel nem is foglalkozik.) Sereg nevet mondott. A cél nagyon helyes, módszere teljesen hibás. Sok sikert kívántam neki, de nem veszek részt az akcióban. Úgyis megfeneklik az egész. Nagyon kényelmetlen látni, hogy a mai fiatalság nevében milyen zöldségek és milyen rossz művészek (Bányai nem az, ő csak…) akarnak hetvenkedni. De így volt ez mindig.

A Móricz-cikket mellékelem; tegnap firkáltam le. Rengeteg benne a sajtóhiba, jobban mondva a gépírókisasszony félrehallása, amit nem vettem észre én se, a korrektor se. Az a regény olyan nagyszerű, hogy tegnap este a Spolaritsban két óra hosszat olvastam fel belőle Ödönnek. Rögtön megvette; azt mondta, tíz példányt megvétet belőle az ismerőseivel. Szeretném, ha már maga is olvasná. Én ilyen világban éltem – mikor nem otthon voltam, hanem vendégségben, Mihály bácsinál nyaralásban vagy legációban. És most is megírom, hogy reformátusnak kell lennie!

Kezét csókolom Anicának, Bözsinek. A levélírás persze megint elmaradt. De holnap okvetlen! Szerénnél fent jártam csütörtök este. Manci felgyógyult, Mikeséknél sincs semmi baj. Mikesnek valamelyik antikváriussal együtt óriási könyvárverése van ódon dolgokból. 200 kötettel szerepel a katalógusban; az első nap után ítélve, nagyon valószínűtlen, hogy ne gyűlne be valami komoly pénz. A ruha miatt most már ne szomorkodjék; vigyázzon jobban az egészségére. Ez az ízületi csúz nagyon kellemetlen. Írjon részletesen a betegségéről; ne féljen, nem ijedünk meg, és csak jobb, ha tisztán látunk. Még két hét. Sokszor csókolom szeretettel

Lőrinc

Pestet nem hallják a rádión?

Két kollégám szerencsésen kiszabadult; eljárás folyik ellenük. Kis Klárának küldött levelét a gyerek igen komolyan, meghatottan fogadta, nagyon örült neki.

79.

Kedves Klárika,

nagyon komiszul fáj a fejem, nem tudom, miért; meghűlve nem vagyok. Ne haragudjék hát, hogy csak futólag írok pár sort; inkább tekintse gyakori magára gondolásom jelének: nem akarom ma sem egyedül hagyni.

Röviden beszámolok tegnapról és máról:

Vasárnap délelőtt a Zeneakadémián voltam; Imre kényszerített, s utólag persze én is nagyon örültem a muzsikának (egy Haydn-, egy Beethoven-szimfónia; 6 Mozart-táncdarab). Délután a kis Klárát kivittem Zoliékhoz. Manci már fent jár; egészen jól van, csak gyenge még. Nagyon kellemetlenek a szomszédasszonyai, akik versenyt ülnek a nyakán, hogy bizonygassák egymásnak, hogy milyen kedvesek és jóságosak a beteggel szemben. Manci bicsérdyzmusa (elvben) csökkent, hál’ istennek.

Az ötórai vonattal jöttünk haza; a kupéban Klára egy perc alatt meghódított, és kezes báránnyá tett két mogorva bácsit. Én este elmentem megint Ritoókékhoz – úgyse megyek hozzájuk a következő vasárnapon (Siegfried-et adják az Operában) és az azután következőn se, mert valószínűleg akkor leszünk már útban hazafelé közösen. Sok nép volt, Ritoókék estéi igen sikerültek; Babits szellemeket idézett, de az asztal nem mozdult; Ilonkának etonfrizurája van; Ascher szavalt.

Ma Móricz Zsigmond szörnyen el volt ragadtatva a szombati cikktől. Külön telefonált Miklóstól (aki szintén „nagyon büszke” volt rá) Mikesnek. Nem értem, mit látnak benne. Én csak úgy írtam, mellékesen. Nem is nagy ügy, vacakság. De Móricz sokat beszélt róla. Délután, ma, nála voltam, a kislányt is elvittem Virágnak és Gyöngyinek, akik Klárát Fonyódon látták utoljára tavalyelőtt. Énekeltek, táncoltak, főzőcskéltek, hancúroztak – olyan jól érezte magát a kicsi, hogy tíz percig kellett csöndesíteni eljövetelkor. Sírt, sírt, hogy ne menjünk. „Akkor megyek csak haza, hogyha anyuka megjön a Tátrából.” Zsiga bácsitól kapott az utcán egy kis rézmozsarat és mozsártörőt. Most kettő van.

Estefelé Zoli járt itt, mondta, hogy Manci végleg rendbe jött.

Aztán Ascher jött. Nekem nagyon fájt már a fejem, a díványon feküdtem, ő meg a fotelban ült, s a gyerek kettőnk közt szaladgált folyton. Hej, de sokat emlegeti már magát! És tudja, hogy a mamának „tüdő-csucsu-ruttya van”. Énekeltünk szép nótákat, Klára is; aztán a népköltési gyűjteményt élveztük, és népballadákat. Ascher próbál válogatni erről a területről.

Kár, hogy nincs aszpirin nálam. Most mennem kell a patikába, pedig semmi kedvem kimozdulni. – Hogy van maga? Az istenit annak a csúznak! Csak újra meg ne hűljön! Ma méredzkedett negyedszer. Vigyázzon, Klárika! Ugye, érzi, hogy már kifelé áll a szekere rúdja?

Sokszor csókolom.

Lőrinc

80.

Kedves Klára,

ma, szerdán, a kislány Bógyi néniéknél volt, nagyon jól érezte magát. Sírt, amikor hazaindultak. És már előbb is szomorúan leült egy sarokba egy zsámolyra, és azt mondta, hogy: Jaj, már sötét lesz, de azért, ugye, nem megyünk haza? – Táncoltak, bálban voltak, ő volt a kis Babszem Jankó. Kimeríthetetlen leleményessége és fantáziája van a gyereknek; tele apró reális, okos megfigyelésekkel. Ének közben benéztek hozzájuk a nagyok. „Te, Bógyi néni – kiáltott rájuk Klára –, menj stoppolni, Gyula bácsi, te meg fordulj el!”– Most jöttek haza, a kislány vacsorázik. Útközben hazajövet azt mondotta, hogy „az anyuka talán már otthon is van”. „Jaj de örülnék neki!”

Tegnap Sugárné volt nálunk csütörtökre elkérni a gyereket. Klára éppen uzsonnázott, én meg levelet írtam Anicának. Észrevette, hogy kotyognak a kortyok a torkában, és így szólt: Hallod, hogy nyög ez a kávé?

Stefi néni megint elviszi a kicsit szombaton. Ő mondta, hogy Klára félt a nagy farkaskutyától. „Tudod, ha ilyen pici fehér kutyus volna – mondta, és két ujjával jelzett vagy egy araszt –, akkor talán bejöhetne a sarokba, de most nagy meg fekete, nem jöhet be a szobába.”

Sokat nőtt a gyerek, kitűnően néz ki. Szörnyű meglepetésünkre a minap – kinyitotta kilinccsel a Julcsa néni szobájának ajtaját! Eléri! De nem mindig, csak ha egy kicsit „fityeg” a kilincs.

Magáról most elég kiadósan írt. Kell is, mert aggódtam a betegségei miatt. Teljesen fölösleges, hogy emberundora legyen. És már csak kibírja türelemmel is. Én úgy gondolom, hogy március 5-én, pénteken megyek föl magáért. Vasárnap vissza, remélem, megkapom megint a két napot. Többről nem lehet szó. Arról sem, hogy én szmokingot vigyek magammal. Nem volna rossz, de a strapát, hurcolást tekintve teljesen őrültség.

Pénzt e pillanatban nem tudok küldeni, de a napokban kap valamit. Írja meg majd a jövő hét elején, úgyhogy csütörtökön megkaphassam, mennyi lesz kb. a tartozásunk. Nagy részét kifizetem, a többit a következő elsején.

(A gyereket most vitték ágyba; minden lefekvéskor puszit küld a maga képének az ágya fölött. Ma nagyon kifáradt, nyűgös volt. De máris alszik.)

Irma bent járt ma a redakcióban, együtt ebédeltünk hárman; itthon ugyanis ma nem volt főzés, Anna vasalt egész nap. Du. ment Várkonyihoz, megkéri a Klára utalványát is, holnap Mikes átadja. Náluk e percben nincs betegség, csak a kislánynak van valami bőridegessége, a difteritisz maradványa.

Anicának zenei dolgokról írtam, olyanfélét, mint „színházi” levelemben magának, csak rendszeresebben, és elmondtam Ártinger ügyes, praktikus megoldásait is. Egész zenetanulás-módszeri értekezés volt a levelem, a kis Klára is írt bele magának egy blokklapot. Megkapta?

Írtam egy új verset is. Azt, amelyről régebben már beszéltem, még nem javítottam ki végleg, ezért nem is küldöm el; az újat, amely vasárnapra jelenik meg Az Est-ben, mellékelem. Ilyesmit én még, úgy érzem, nem írtam. A Móricz-barátkozást ne vegye túl komolyan; az effajta dolog leírva többnek látszik a valóságnál.

Újpesti kis szereplésünknek lett eredménye, ami igen kellemesen érintett: valami dr. Kiss nevű (?) ottani ügyvéd, akit nem ismerek, de aki (hír szerint) igen érdeklődik régóta a munkáim iránt, összes ismerőseivel megvétette a Fény-t; beszedte a pénzt, s megbízott egy fiatalembert, hogy vegyen a Franklinnál összesen 27 verseskönyvet egyszerre. Az a fiú Berda volt, ő maga mesélte el. Biztosan ez a legnagyobb tétel, ami eddig elkelt. Adná Isten, hogy vegyék; legalább lenne egy kis becsületem a kiadónál.

Ellenben az a kellemetlenség ért, hogy nem lesz többé vasúti szabadjegyem. Sebestyén és Miklós mindenkiét lefújta. Csak négy riporter kap 1000 kilométereset. Vagy aki készpénzben leszúrja ma az árát. Viszont egyes utazásokra kapunk most már a MÁV-tól szabadjegyet (feleség semmilyen kedvezményt sem); már kértem is egyet Hidasnémetiig, hogy ezzel is spóroljak egy félmilliót.

Mikes tegnap Babitsékkal volt a Centrálban. Ilonka nagy bosszúsággal, sőt felháborodással beszélt bizonyos ismerősünkről, asszonyról, aki kétszer is járt a Tátrában, költekezik, mulat, aranyórát és ruhákat szerez a barátai rovására; pedig a barátokat nagyon megterhelik, mint ők maguk mondták, a férj költségei is. Ahá! Ahá! Ezt szigorúan bizalmas jelzéssel látták el Babitsék és Mikes is. – A gyalázatosak! Lassan mindenki meglátja, mégis-mégis, csúszó-mászó kedveskedésük erkölcstelenségét!

Mit írjak még. Hát hiszen ilyen írnivaló van elég, attól függ, milyen részletesen akarok beszélni róluk. Egyáltalán, nem gondolja, hogy nagyon részletes voltam, nagyon sok levelet írtam? Szívesen tettem. Írni fogok még szombaton, azt megkapja hétfőn; írok hétfőn, az odaér szerdán; és amit végleges tervnek szerdán megírok, arról pénteken de. értesül. És este már élőszóval folytathatom. Nem hiszem, hogy az időpontban változás történnék. Csak maga vigyázzon, és legyen egészséges, hogy lehessen utazni.

Vágékról pár napja hallgat. Ne nézze őket hamis szemüvegen át! Meg kell érteni őket, jót tesznek velünk; az sem csoda, ha néha-néha terhesnek érzi is az asszony a maga jelenlétét. Ezt el kell viselni nekünk is, neki is.

Én is borzasztó mód örülök a negyedik heti 1,20 kilónak. De nem értem a dolgot: összesen 5,20 az eredmény? Hiszen tudtommal a hetek így sorakoznak föl tételeikkel:

első . . . . . . . . . . . . 2,20 kg

második . . . . . . . . .1,60 kg

harmadik  . . . . . . . .0,70 kg

negyedik  . . . . . . . . 1,20 kg

    összesen  . . . . . . 5,70 kg

Ez a számla 5,70-et mutat, maga pedig kétszer is 5,20-ról ír, bár szintén kétszer említi a legutolsó 1,20-as eredményt. Azt hiszem, az én számításom a helyes. – Nagyon szép eredmény ez; szerencse, hogy nem fogyott legutóbb! Én is megmérettem magamat: kalap és télikabát nélkül 75,90 kiló vagyok. Több, mint hittem. A kislány mérését elhalasztom akkorra, mikor maga itthon lesz; de szinte szemmel lehet mérni rajta nap nap után a millimétereket és dekákat. Azt már írtam, hogy a maga külön sorait teljesen megértette, s mennyire örült neki, hogy ő is kapott levelet. Reklamálta, hogy a Bözsi néni mért nem üzent neki azon a papíron.

A ruha sorsa már teljesen a Nagyné utazásához kötődött. Nem tehetünk semmit. Ha egyszer fölveheti, örüljön. Ha nem, ne sajnálja.

Ma Ascherral moziban voltam (Chaplin és Tempó, Biberó! – butaság). Szombaton este, vacsora után – ejnye, hogy is hívják őket… nem jut eszembe, pedig már két perce töröm a fejemet… a Csanády utcába megyek vele és Komlós Aladárral, oda, ahol szilveszterkor voltunk. Polgárékhoz! Az ördögbe, szégyellem, hogy így megakad néha a fejem. Pénteken esetleg Ártinger. Írjon neki egy kártyát (Andrássy út 102. II. Rózsa Miklós úr címén). Telefonált, hogy óriási a Móricz-regény. Az is. Bartos Aliszt meg Kodolányi (egyik gyereke rosszul volt a minap) Börtön-e verte a falhoz, egészen kétségbe ejtette, megkínozta. Hej, a kutyafáját, de sok szépet, jót, nagyot kell még írni! – Júliáról nem tudok újabbat; holnap felkeresem. Most már legyen nyugodt – egy hét a világ!

Sokszor csókolja

Lőrinc

Azt hiszem, 200–250 Kč-t fogok küldeni.

A villanyszámla: 162 000 volt.

Maga kedden de. adja föl utolsó levelét! Azt rendes körülmények közt csütörtökre meg kell kapnom.

81.

Kedves Klára,

nagyon nehezen telnek biztosan az utolsó napjai. Csak baj ne legyen belőle, ti. az, hogy az előzetes utazási láz izgalmában elfelejtkezik tovább hízni. Mindenki érthető tisztelettel beszél az első hónapi eredményről, és én szeretném, ha az 5,70-et fel lehetne tornázni, mondjuk, 7 kilóra, mire hazajövünk.

Most már biztosan jól néz ki; sokkal jobban, mint karácsony előtt, pedig már akkor kezdett valamit javulni a kondíciója. Nyugodt lehet, megvizitálom, mikor találkozunk.

Békeffyvel küldött levelét pénteken reggel kaptam meg, egy riporter hozta be attól az úrtól. Ismerte maga régebben? Én nem is tudom, hol kezdődött az ismeretségünk – talán Miklós előszobájában. Derék ember, a felesége is kedves asszony. Legutóbb – van vagy két éve – a Parisien Grill egyik páholyában voltam vele, amikor Anicáékkal a mulatóba is elvetődtünk; azóta nem is voltam a Grill-ben. (Fodor László új regénye, a P. N.-ban, ott játszódik le, vagy legalább ott kezdődik.)

Ma fizetést kaptunk. Tóthné is bent járt. Mondja, hogy Pádi a hét elején jön, s vagy két hetet még itthon pihen. Mindenképpen le akarta szögezni, hogy mulatságból megyek föl magáért, s kissé mintha elszontyolodott volna, mikor a maga rosszullétéről, szombati elintéznivalókról stb. beszéltem; ugyanis a saját maga igazolására kellett volna neki, önmaga előtt, az a tudat, hogy más is fölmegy a Tátrába, csak úgy bolondjába, élvezni, mint ő. Nagyon kedves volt különben. És említette, hogy milyen jóba van maga Pádival, mennyit beszélgetnek.

Ma egyáltalán elég sokat tudtam meg magáról itt Pesten. Tóthné beszélt, aztán Kodolányi mondta, hogy milyen odaadóan referál magának, kétszer is írt nagy levelet. Biztosan örült neki. Itthon meg, mikor ebédeltem, jön a Bözsi mamája a kisfiúval, hogy ma kaptak levelet: maguk nagyszerűen mulatnak, ródliznak! Ezt az utóbbit nem is tudom elhinni; rá mert ülni, igazán, a kis szánkóra? Még akkor is nehéz elképzelni, ha elmúlt vagy megenyhült a csúz a csontjaiban. De semmi kifogásom ellene, sőt! Csak ki ne törje a nyakát!

Ma elég cifra nap ez az itthoni is. Reggel a gyereket elvitte Stefi néni; este hazahozza. De lehet, hogy érte megyek, s akkor benézek Katóékhoz is, aki valamelyik de. itt járt, de a gyereket nem találta itthon. Kató valamelyik iskolában tanít most, vagy tanulja a tanítást. Őrült rumli lehetett nálunk ma délelőtt, mert Julcsa néni örömmel kihasználta a kislány távollétét, és nagytakarítást rendezett. Én nem akartam itthon ebédelni, aztán mégis hazajöttem. Vettem a bankban (elkéstem, de ismerős lévén, az udvar felől is beeresztettek az olasz-magyar bank Rákóczi út sarki fiókjába) 250 cseh koronát, ezt beleteszem a levélbe megjelent versemmel és Kodolányi novellájával együtt. Hétfőn kapja meg, úgy hiszem. Nem lehetett hamarabb pénzhez jutni. Ez persze csak a zsebpénz. Még egyszer kérem, írja meg – legkésőbb kedden de. feladva az utolsó levelét –, hogy mennyit tesznek ki az eddigi számlák, s körülbelül mi kell még. Visszafelé maga 60%-os vasúti kedvezményt kaphat, ezt különben majd megkérdezem én Hermustól szombaton.

Most már szóltam az egyszeri vízumért, talán kész is van. Ha nincs vasúti jegyem, úgyse kell állandó vízum. Nagyon sajnálom, hogy ettől is megfosztanak, noha tudom, hogy az én ilyen útikedvteléseimet nem respektálhatja egy vállalat!

Este, mint írtam már, Ascherral Polgárékhoz megyek föl. Jó is meg rossz is, hogy éppen ma, mert ez a házi mulatság összeesik azzal a zárt körű Est-vacsorával, amelyet Salusinszky 25 éves újságíróskodása örömére (?) rendeznek a „fiúk” (Falus persze) a New Yorkban. (Reggel nagy riadalom volt ott, ártatlan kéménytűz okozta.) És mikor mondtam, hogy én csak 12 tájban mehetek el, olyan megértéssel vették tudomásul bejelentésemet, hogy annak némasága… á, szamárság! Természetes, hogy szerették volna, ha mindenki kezdettől fogva jelen van; de úgyis csak éjfélre szokott összemelegedni az ilyen heterogén társaság. Ne féljen, nem fogok inni. Különben is mire ezt olvassa, már túl vagyok mindenen, sőt a vasárnap esti Siegfried-en is, ami magán kívül e percben a legfontosabb.

Manci, Zoltántól tudom, egészen fölgyógyult, s már csak ¼ részben bicsérdysta. Mikeséknél nincs baj, az öregúr meg a felesége tegnap megnézték a Szabó Juci-t, s igen jól mulattak. Még Molnár Ferenc területén is különbek a fiatalok, mint az öregek. – Hallom ma, hogy Kodolányi Fodorral (László) beszél a folyosón baráti kedvességgel, gesztikulálva:

– Kérem, én őszintén respektálom és nagyra becsülöm az ön biztosságát életben és színpadon, az ön kultúráját, a regényéről is azt hiszem, hogy komolyabb lesz, de meg kell mondanom azt is, hogy… na… hogy politikusan fejezzem ki magamat, hogy… hogy bizonyos vonatkozásokban én önt megvetem. Azt, hogy annyira nem érzi az embertársai fájdalmát. Azt az irodalmat, amely…

– Hát igen, igen – mondta zavartan a kitűnő szerző, és igazat adott Kodolányinak. Szívében bizonyára azzal a vággyal, hogy mégiscsak jó volna a másik táborba tartozhatni…

Ahogy idáig értem a levélírásban, jön Ritoók Évi, hogy a gyereket elvigye. Majd kedden délután. Egy sereg könyvet vitt vissza Sassy Attilához, ahhoz a festőhöz, akinek annyira tetszett a könyvem (Rózsa M. mondta). Ki tudja, igaz-e.

Már elég késő van, ¾ 4, aztán meg hideg is, mert ma nem fűttettünk be, a gyerek lefekvés előtt a néninél lesz; átöltözöm a kék ruhába; talán; mert mindkét helyre utcai a kötelező, aztán fogok gondolkozni azon, hogy megborotválkozzam-e, vagy elég mára is a tegnap esti szőrtelenítés, és elmegyek a postára, onnan… hová menjek? Mikeshez beszélgetni? A gyerekért? Hisz hazahozzák, s onnan talán már el is indul Szántóné, mire kiérek. Kávéházba, egy üres szerkesztőségi szobába, írni valami cikket, mert hisz két könyvről is tartozom recenzióval? Menjek ide-oda, fizetni részletet? Tudja, eleinte azt hittem, hogy sok szabad időm lesz; és kiderült, hogy sokkal több az elfoglaltságom, mint amikor maga itthon van. Mert maga mégis elintézte a teendők egy részét. – Isten vele, Klárika. Gráfnak majd közösen küldünk egy kártyát; ne felejtse el! Használja ki jól a hátralévő kis időt; praxisból tudhatja, hogy egyszer a legunalmasabb napok is csak eltelnek. Csókolja

Lőrinc

82.

Kedves Klárika,

tegnap Polgáréknál voltunk, igen kellemesen telt el az idő, Komlós Aladár is ott volt. Mondták, hogy a március 1-i Nyugat írt a könyvemről. Mikor elmentünk Polgáréktól, megvettük a lapot, s most azért írok, hogy a cikket eljuttassam magához az én megjegyzéseimmel együtt.

A cikk íróját, Ignotus Pált, Ignotusnak, az öregnek a fiát, maga nem ismeri. Én találkoztam vele néhányszor. Nagyon meglepett, hogy ilyen komolyan és biztosan tud nehéz kérdéseket boncolgatni. Biztosan értékes ember, hogy úgy mondjam: hézagpótló. De a szelleme persze nem a miénk, vagy még nem az.

Érdekes – meglepetés! –, hogy a Nyugat vele íratott kritikát. Szeretném tudni, van-e valami mögötte. Lehet, hogy van óvatosság, s kihasználása annak, hogy Ignotus Pali – nemcsak az apja révén – respektussal van irántuk. Ő független név, véleménye a Nyugat-ot nem kötelezi, noha szerencsére olyan lett ez a vélemény, hogy a Nyugat is aláírhatja, s még tüntethet is elfogulatlanságával. Úgy érzem, jó, hogy megjelent ez a cikk, mert érdekes, érdeklődéskeltő, s annak ellenére, hogy méltó pendant-ja Babits régi, Nyugat-beli kritikájának, a fönntartásokban, tisztességes hangú. Közönség és kiadó úgysem igen érti a tartalmat, inkább a csillogó csomagolást látja.

Ignotus Palival és Komlóssal a héten találkoznom kell egy (másik, komoly) almanach ügyében. (Ez titok egyelőre.) De addig is levelet írok neki. Ezt már megírtam, s kivonatolom most a maga számára. Természetesen a közönség-kritika most csak ebből a szempontból érdekel, annyira nem tudnak az emberek a lényeghez hozzáférni – nem látja, ismétlem, azokat a dolgokat, amelyekre reflektálok, olyan tisztán, mint én.

Ezt írom neki:

Örülök a cikknek, mert az analízis elsőrangú eszközeinek birtokában látom az íróját, de a cikk hibás. Pali valami szuggesztió hatása alatt áll: Nyugat-ék emlegették mindig, hogy én tudatosan írok így meg úgy. Pedig én nem tudom, mit írok; homályos érzéskavargásokat akarok objektiválni a legjelentéktelenebb prózában is. Alapösztöneim „attitűdválasztás” és „orientálódás” nélkül fejlődtek a F[öld], E[rdő], I[sten]-től a Fény, fény, fény-ig. Ott is széles, önünneplő és „lármás” voltam. A Nyugat-nál akarták rám erőszakolni az idillek attitűdjét. Természetes fejlődés aszerint, hogy mennyire kerültem kapcsolatba az élettel. (Torzonborz fekete állat – Az erdő birkózik velem.)

Az erő, amit én „kimondok”: a kötet özönével mutatja az erő konkrét bizonyítékait. Az irodalmi „erő” persze nem tényleges bokszbajnok, hanem szó: kifejezés. Ignotus Pál nyelvtani finomságok borotvaélén jár bravúrtáncot. Ha a kifejezés mély és erős, akkor erős a költő. (Nem az ember.) Gyengeség, finomság, tétovaság és összetörtség számtalan példája van a könyvben (Az erdő birkózik, Ízenkint porlok el, Tízezer éhes nyíl stb.). De itt megtéveszti őt az új kifejezésmód; amikor legfájdalmasabb képeit adom a rezignáltságnak és tehetetlenségnek, akkor összetéveszti a programszerű erőfilozofálást az újfajta költői kifejező erő sajátosságaival. Különben is számtalanszor a föld, az isten, a világ vagy a proletariátus beszél, nem én, ezeknek pedig joguk van közönségesen túli arányokra.

A gondolatjel- és felkiáltójel-kérdés: egyik lélegzetvételt, szünetet, a másik rövid, esetleg egyszavas mondatok önállóságát jelzi; mindkettő a képzelt előadást irányítja. Mellékes dolgot nem kell így vesézni.

Élni! – szeretnék. Ez tény. Szociális együttérzés mindazokkal, akik börtönbe vannak zárva. Neki más a vére filozófiája, mert úri módon élt gyerekkorában.

Az Újsághírben-t másfél éve írtam.

Az egész kritika nem meríti ki a témát, csak az írója jegyzeteit. Az új lélekről egy szó sincs benne. Az egész vélt vagy igazi hibák bizonyítgatása, amely nagyra becsülő, megvédő nohá-k és ámbár-ok hangoztatásával leplezi, hogy nem beszél a lényegről, a benne mégiscsak meglévő pozitív értékekről. Ha nem volnának, miért ennyit írni a könyvről? Még tisztán esztétikailag sincs komoly szó a versekről, szépségekről; szociális oldalról nézve a hiány 100%. Az élő irodalmi fejlődésvonal nincs megrajzolva; Ady után 10 évig nem volt új forma az öregek sajnálkozó örömére, most itt az enyém, fejlődés eredménye, és nem rombolás: ennek ilyen érintőleges letárgyalása legalábbis felületes és elnagyolt. A cikk tehát csak gombostűkkel foglalkozik, és sok oldalról kiegészítést kíván.

Hát ezt írtam kb. ugyanezekkel a szavakkal, de részletesebben. Ignotus Pál derék fiú, jó emberem, s lehet vele úgy beszélni, mintha nem is irodalmi kritikáját hiperkritizálnám, hanem valamely cselekedetemről elmondott véleményével szemben mondanám el a magam felfogását. Végül arra kértem, hogy találkozzunk, ami úgyis esedékes, és „cseréljünk eszmét” a fiatalok helyzetéről.

Maga erre a levelemre már nem válaszol. Majd szóval elmondja, hogy helyesen látom-e a dolgot. Nem hinném, hogy hiúság vezet; sokkal inkább valami korrigálási hajlam, főleg az, hogy egy értékes embert megnyerjek magunknak.

Tegnap küldtem ajánlva 250 Kč-t, biztosan megkapta. Mi lett a ruhával?

Az Est-bankettre elkésve értem, Komlós elkísért. ½ 1 volt. Miklós és Sebestyén már távozott; a többiek, Mikes is, szokás szerint átmentek a Tabarinba. Leírhatatlan, mennyire unatkoztam. Ittam egy fél pohár pezsgőt, egy pohár szódát, a tombolán nem nyertünk semmit. ½ 3-ig kellett ott lenni, akkor eljöttem én is Mikessel.

Ártingerrel nem voltunk együtt az elmúlt héten, csak telefonált, hogy meghűlt, és sok dolga van, és – bizonytalan időpontban – utaznia kell Párizsba.

Vajon mi lesz a hétfői hízás? Fölmegyünk 7 kilóra?

Kis Klára, látva, hogy írok, jelentkezik a maga levelével. „Ide – mondja – azt írtam, hogy puszit küldök, ide meg azt, hogy jöjjön haza az anyuka.” Kicsit egyhangúak a kislányka levelei, ugye? De egyformán kedves, ahogy írja és mondja őket.

Én ma délig aludtam; sajnálom a napomat. Semmi kedvem ilyen mulatságokra járni. De most már nemsokára megyek el hazulról, 6 órakor kezdődik a Siegfried. Érdekes, egész világos van, eddig nem kellett villanyt se gyújtani. Szegény rádiónk régóta hallgat. Egyedül nem nagyon van kedvem fülembe húzatni a távoli cigánymuzsikát. Ha kedden reggel nem jön el Újfüredről a levele, az utolsó, akkor már nem kapom meg! Nagyon szeretnék már magával lenni, hát hogyne! Csókolom sokszor.

Lőrinc

Még kedden este és szerdán este adok fel valami levelet magának.

83.

Kedves Klára,

csak futtában, a peronon állva, egy könyvön írok. Én is kijöttem Bözsi és Pádi elé. Tőlük biztosan megtudok részleteket.

Otthon semmi rossz. Pénteken megyek, már nagyon akarok. A kép rossz, de maga jól néz ki rajta – látszik a 6 kiló. A kislány megismerte, de folyton összecserélgette kettőjüket.

Kb. 2500–3000 Kč-t fogok most fizetni, a hátralévőt elsején.

Két levelét kaptam ma, örültem neki. De ne sokat bolondozzon szerelmes levelekkel.

Már nem kérdezgetek, úgyse jön válasz. Esemény meg nincs.

Júliánál voltam ma, mondtam a ruhát. Bécsben járt a Messén. Nagyon nagy forgalma, pompás műhelye van, mégis ráfizet. Társult egy nővel.

Mikes csókolja. Manci is, aki ma bent járt nálunk. Ignotus Pálnak nem küldtem el a levelet. Egye meg a fene, nem érdemli meg. Már jön a vonat, Isten vele, ezt még itt be akarom dobni. Csókolom.

Lőrinc

Bözsivel talán ideíratok még egy szót. Hoz levelet?

Kézcsók

Ödön

Klárikám, megérkeztem, rendben. Ödön, Lőrinc vártak. Csókolja

Bözsi

84.

Kedves Klára,

no, most már mindent tudok a maguk életéről. Sajnáltam, hogy nem küldött Bözsivel levelet, de utóbb, mikor hallottam a sok elbeszélést, természetesnek találtam, hogy most nem írt. – Elég alapos meglepetés volt, hogy Tóth nem jött. A redakcióban is várták. Erről persze ne szóljon neki.

Ödönnel én is kimentem az állomásra, s ott egy targoncán sietve firkantottam magának néhány sort; s csak a vonat befutása után dobtuk be a postaládába. Biztosan megkapta, s abból tudja, hogy mégse írtam privát választ Ignotus Palinak. Még azt is módosítanám, amit magának írtam; ti. később pontosabban elolvastam a kritikát, s valami tévedést vettem észre. Én tévedtem egy helyen, ott, ahol a fejlődésről beszél ő is, a 2. oldal elején. Ezt először valahogy átugrottam. Majd ha magával beszéltem, még lehet esetleg írni vagy nyilvánosan felelni. Mikes, úgy gondolom, örül a cikknek; nevetségesnek tartja, hogy attitűdnek – függetlenül attól, hogy a jelen esetben van-e, nincs-e, és milyen mértékben – ilyen fontosságot tulajdonítsanak.

A Tóthtalan találkozás után tegnap este együtt voltam Ödönékkel, míg a családnak kipakolt eggyel-mással a kis-asszony; ma aztán részletesen kikérdeztem. Elsősorban persze azok felől a dolgok felől, amelyek a maga levelében szándékosan, bizonytalan formában szerepeltek (érintkezés, barátkozás, kedvesség, háziasszony) – tudja, mire gondolok –; aztán általában az élet, hangulat és eredmények felől is, amelyeket, mint „régi” Tátra-járónak, jólesett újra hallanom ilyen lelkes szájból. Anicáékkal kb. tisztában vagyok. Megemlítem még, hogy Bözsi úgy látja, hogy rosszul nézek ki. Isten tudja… De ne higgye, hogy ez a kritika a „soványságomról” vagy „rossz színemről” jelent valami komolyat, mert hiszen Bözsi éppúgy szörnyülködött a férje, testvére, gyereke színén és kinézésén. Hogy micsoda emberek élnek itt, és hogy fulladozik az ember a kiszellőztetett lakásban! Szinte látom, mit fog mondani és csinálni maga, ha hazajön. Persze ott hozzászoktak a jó barna-piros, Herkules-képű emberekhez, elfelejtik, hogy azok legnagyobb része mégis beteg, s az itthoni nyavalyások egészségesek. Nyavalyások helyett anyuka tetűszínűt mondana.

De ne féljen, egész rendesen éltünk egész hónapban.

Hanem az a baj meglesz, hogy maga – nem fogja megismerni a gyerekét. A gyerek még csak ráismer magára, de maga nem. Valószínű, hogy sokat változott, ezt én itt kevésbé látom. Hogy nőtt, azt annál inkább. Bizonyítja a kilincs. De Bözsi se akarta elhinni, hogy olyan az ő gyereke, amilyen, tehát, úgy látszik, ez a természetes. Olaszország után énbennem is csak valami homályos, szinte elvont kép élt már a kis Kláráról.

Vasárnap a Siegfried-ben voltam, ez az este fenekestől felforgatott. Kicsit féltem tőle minden Wagner-tiszteletem és szeretetem ellenére, mint valami monstrumtól. Vártam, hogy megint találok unalmas részleteket benne, mint régebben a Walkür I. felvonásában is találtam. Szó sincs róla! Az első percben már boldog voltam, mindenről elfelejtkező: a zenekar örült és szenvedett helyettem, különbül, mint ember tud. Finomságaiban és viharaiban egyaránt, olyan ez a zene – a zene –, mint a szerelem. És éppen olyan testi, ez a furcsa! Legelöl ültem, megsemmisülve, belevágva a zsöllyébe, mint egy rongybaba, oly erőtlenül s mégis úgy föllelkesülve, hogy égett az arcom, s fájt a mellem. Átéltem a meghalás gyönyörűségét: néha úgy éreztem, hogy egy csapat láthatatlanul rohamozó huszár kaszabol össze láthatatlan karjaival, s én élek és látom ezt, s a kardok csak átsuhannak a testemen, mint ablakon a fény. Sírtam, úgy örültem.

De nem részletezek itt tovább – bocsásson meg ezért a kitérőért. A fontos az, hogy mikor majd tavasszal az egész Ring-et adják, veszünk 4x2 jó jegyet, ha nem lesz is mit enni.

Siegfried után Tóth Aladárral, Jemnitz Sándorral és Péterfi Pistával együtt maradtunk ½ 2-ig az Erdélyi Borozóban. Ez is egész jó volt.

Ma délben aszongya Sárközi, hogy aszongya: a Napkelet (Tormay Cecil keresztény nemzeti Nyugat-ja vagy inkább Kelet-je) írt a könyvemről; tud róla, de ő még nem látta a cikket. Hát itt küldöm, talán már át is futotta a levelem előtt. (– Itt közbevetem: mi „illik”? Az íróurától távol levő feleség az ura munkásságáról, lényegéről írt kritikát olvassa el először, vagy az ura privát levelét? Mikor jobb élettárs? De valahogy meg ne bolonduljon ezen a haszontalan problémán! –)

Ez a kritika – ugye, mennyivel egyszerűbb, mint a Nyugat-é? A Nyugat-é egy baloldali, rosszakaratú, megbecsülésre kényszerült kulturírás. Ez egy jobboldali, jóindulatú, megbecsülésre törekvő cikk […] Természetesen egyik sem érint komolyan, nem törődöm velük. Én sokkal jobban értek ezekhez a dolgokhoz, mint akár Rédey, akár I. P. Az én szavam a poézis terén szentírás, diktatúra. Irtózatos, milyen hitem van az ítéletemben. Úgy elgondolkoztam a szavaimon, ahogy leírtam meggondolatlanul, hogy: diktatúra – és mégse vonom vissza, mikor már mérlegeltem. Igazam van nekem mindenben, csak nincs hatalmam, hogy az egész vonalon valóságot, tényt csináljak az igazamból.

Klárika, mindannak ellenére, amivel itt igazoltam vagy körülírtam diktatorikus jogérzésemet, megengedem, hogy egy kicsit nevessen. Híve vagyok a parlamentarizmusnak is; csupán nem mindenfajta ellenzéket becsülök meg.

Szeressen engem, és igyekezzék építeni az életemet azon az oldalon, amelyen maga áll. Annyi küszködés van, annyifelé kell verekedni (magammal is), hogy nagyon rám fér egy oldalról békét tudni…

Nagyon örültem, hogy a ruha olyan szép, s annak még inkább, hogy valamennyire már maga is rendbe hozhatta. A másik, a kék, Bözsi szerint istenien áll magán. Igaz? Jó volna megtartani – ezt megbeszéljük.

Csak pénteken utazhatom. Sok a munka. Szóltam még egy napért, csütörtökért vagy hétfőért, de ezt minden komoly súly nélkül tettem, annyira érzem, hogy disznóság a többieket terhelni a munkával. Ez teljesen elég. Fő, hogy az idő szép, tiszta legyen. Itt Pesten pár napja komoly hideg van; biztosan csak átmeneti, hiszen március már tavaszt jelent. Isten vele. Már csak kibírjuk péntekig. Csókolom.

Lőrinc

Pletyka (Anicának, ha akarja): Kiss Feri elveszi Papp Jolit. Ki ez? Nem tudom. Itt mindenki ismeri. „Volt felesége Neumann lány, okos, kedves, csinos asszony. Régóta válnak. Az asszony, ha a férje kidobta, mindig küldetett neki 2-3 öltözet ruhát. Akkor a férj visszavette. Derék egy strici.”

Bajor Gizinek szerelmes levelet küldött egy diák névtelenül; a levelet diszkréten kezeli a rendőrség, ahová továbbították, mert az áll benne, hogy ha nem…, akkor borotvával összekaszabolja a fiú az imádott nő mennyei -ját és -jét. Negyvenszer van benne kiírva a valami. Szadista kéjelgés az elképzelésben. Egy riporter ellopta a rendőrségen az aktát; onnan tudják az ügyet. Sokat nevetnek rajta.

Még többet Móricz Zsigmondon, aki egészen elképedt, mikor meghallotta, hogy már a veréb is csiripeli, hogy ő kétmilliót adott egy kávéházban egy közönséges k.-nak. A dolog igaz. Nevetni csak azon nevetnek, hogy 100 000 helyett kétmilliót. –

Ugye, tudnék én érdekes levelet is írni Anicának, amiben „van valami”?!

85.

Kedves Klára,

ez az utolsó levél. Mély megilletődéssel gondolok szorgalmamra. „Partra szállottam, bevonom vitorlám.” Tízszer tíz az száz. Vége. Befejeztetett.

Mire e sorokat olvassa, én már – hát, kérem, attól függ, hány órakor kapja meg pénteken délelőtt. Ha kilenckor: Gödöllőn járok. Ha tízkor, Hatvanon túl; ha tizenegykor, Füzesabony előtt; ha ebéd közben: Miskolcon. Ha késik a levél, és csak délután látja meg a Tátrát, akkor a határon vagy Kassán – ezt már tudja.

Nem írok, mint látja, semmit, csak tréfálgatok a papírral.

Anna most tette asztalomra a vacsorát, egy jó tányér rakott krumplit. Zoltán az imént ment haza. Visz egy paplant. Tegnapelőtt vették; meg két párnát, de a boltos kicserélte hazaszállításnál a csomagot, szóval a párnákkal még nincsenek rendben.

Meséli Zoltán, hogy mikor bediktálták az én címemet a kereskedőnek, az nyájas, mosolygós érdeklődéssel fordult hozzá:

– Az író úrnak tetszik lenni?

– Nem… Az író az öcsém.

Képzelem, mit képzel most rólam az a tollas zsidó. Az öcsök ti. gyatrábbak szoktak lenni – mert később kezdik az életet – a bátyoknál. Ellenben, más oldalról nézve, nem nagyszerű bizonyítéka az, hogy a tollas zsidó tud rólam, és ismeri – mondta – a verseimet, annak, hogy ez a fajta magasabb rendű?! Az istenfáját, hát tudna Vékes Ödön Sárköziről vagy Kodolányiról, ha nem volna ismerősünk? Ezek az emberek, a zsidók, rögtön figyelnek, fölfognak, érdeklődnek, számon tartanak; tudnak dolgokról – dolgok létezéséről –, amelyhez éppoly kevés igazi közük van, mint hasonló átlagkeresztényeknek. Nem akarok ebből általános következtetéseket levonni – de egy kicsit elgondolkoztam, talán meg is döbbentem. Biztos, hogy a zsidó tisztábban lát, mint a szűk fejű keresztény; s tisztában van vele, hogy mi az a parlamenti bizottság meg Smith főbiztos VIII. jelentése, meg frankügy, tudja, ki Briand, s mit akar, mit tehet, tudja, ki Vázsonyi… előtte térkép van, amint megy élete az összesség életében, és ha felületes is nagyon az a térkép, mégis vezet, irányít, jobban, mint a semmi, ebben a szörnyű magyar dzsungelben.

Klárika, legyünk mi is éberek, okosak, egy kicsit zsidók. Ami az a tollas zsidó – nem akarom megbántani – kicsiben, az Miklós Andor nagyban. Le a kalappal! Még akkor is, ha utálatosak.

Miklós pl. nagyon utálatos volt ma. Olyan kísérőzenével adott egy 3 000 000-ról szóló utalványt április elsejei fizetésemre, hogy mikor Mikes neki adott igazat, hirtelen dühömben összetéptem, összegyűrtem, és kályhába dobtam azt a vacak papírt, ami legrosszabb esetben is kamatmentes kölcsönt jelent. Majd elmondom részletesen a dolgot. Nem nagy ügy, nem kell törődni vele.

Hogy a pénznél maradjak: 3000 cseh koronát viszek most magammal. Borravalót, úgy gondolom, senkinek sem adunk, hiszen a 12 %-ot már az iroda levonja erre. Hozni nem lehet senkinek sem semmit. Nem is kell. A kislány majd kap egy konyhát itthon a körútról; azt talán előre megveszem. Úgy hiszem, 200 K elég az útra visszafelé a magyar határig bőven. Tehát 2800-at, az adósság nagyobbik felét kifizetem. Talán még magánál is marad pénz a hétfőn kapott 250-ből.

Ezek az elvek, lehetőleg ne térjünk el tőlük.

A milliós adót (1925) tegnap kifizettem. Magára vonatkozólag úgy állapodtunk meg Mikessel, hogy felezünk; ha nem lesz pénzem, kifizeti elsején a rám eső többi tartozást is, de én ezzel tartozni fogok neki. Az eddigi terheket is kb. felezve viseltük. Egyéb tartozásokat stb. most nem érdemes már részletezni, legtöbbjének rendezésére úgy sincs most reális tervem; pedig hol van a terv a végrehajtástól! De meg fogunk élni, s kilábolunk minden bajból.

Bözsi azt mondta, hogy a kis Klára igen szép, és nagyon jól néz ki, de egészen más, mint messziről képzelte. Tegnap itt volt Ritoók Évi, játszott vele sokat. Ma meg engem meséltetett az üveghegyről és a hétfejű sárkányról. A Babits–Simon Aranygaras képeit is végignéztük; a meséket még nem érti ebből a könyvből. Julcsa néni reggel azt hitte, hogy egy kis náthája van a gyereknek, de délutánra már nyoma sem volt. Én csak a hírről értesültem utólag.

A tátrai ismerősről, Vasadiról Szász Zoltán ma tájékoztatott. Jaj, jaj, jaj, jaj!… De semmi rosszat vagy pláne kompromittálót nem mondott róla; annyira nem is érdeklődik iránta. A fontos az, hogy a fényképek jók legyenek. – Útlevelem rendben van, a jegyet holnapra ígérték. Mindenesetre megyek pénteken, viszek egy középnagy kölcsönbőröndöt s esetleg a kék ruhát. Károly Ervinnek levelet írtam. Könyvet nem viszek; van eszemben! Most Isten magával, holnapután (vagyis ma) este már együtt leszünk. Sajnálom, hogy kevesebbet hízott, mint számoltuk. Szervusz. Csókolja

Lőrinc

86.

Kedves Klára,

teljes felfordulásban élek, szétrángatva, dologtalanul, pénztelenül, kedvetlenül. Most jött levél Bajáról, Keszthelyről, Pozsonyból (Gergely S.), a Tátrából meg a Munkásbiztosítótól. A Tátra csak egy nyugta; azt nem küldöm el. Gergely szlovák könyve is megjött, a szerdai Est írt róla pár sort. Hogy felbontottam a leveleit – ne haragudjon. A keszthelyit nem tudtam kitalálni, ki küldheti, a másikról pedig tudni illik nekem is, Mikesnek is.

Írjon annak a szegény asszonynak (Bekecs utca). Bajára vonatkozólag: ahogy akar. Minthogy nimolista csirkefogó, én vagy semmit sem írnék, vagy néhány soros hűvösen kedves udvarias fölmentést fáradozásai alól.

Zoltánnak ma végre telefonálhattam: jól van; a műhelyben ebédel, 2 liter tejet járat; nem tudja, bejön-e Pestre és mikor; azt sem, hogy kimegy-e Mancihoz vasárnap; du. 3-tól reggel 8-ig mindig otthon van; a kalaposadósságról úgy tudja, hogy annak kifizetését Manci vállalta. Pénze nincs, vagyis valami nagyon kevés van; majd egyszer megegyezünk.

Júliához még nem mehettem el. A Literatúrá-t küldöm; a piros cseresznyés asztalközepet is.

Ma este Ártingeréknél leszek; a könyveit rendben leszállította a könyvkötő.

Itthon Julcsa néni kierőszakolta a kályhajavítást, valamelyik nap kezdik a nagytakarítással együtt. Fizetés: elsején. Hétfőn és kedden a konyhát meszelik, házon kívül kell enni; Anna a díványon fog aludni. A nagy szőnyeget 15 000-ért kiporolja valami koldus.

Tegnap itt volt Ritoók Emma és Évi. A nők kultúrszövetségének szerdai első előzetes gyűlésének az ügyében kereste magát; itt voltak ½ 11-ig; jó volt. Írjon neki egy lapot – majd egyszer később – a könyvtárba. Kremmer nagybeteg.

…Mikesékkel és Saluékkal visszafelé nagyon unatkoztam vasárnap; végre megdühödtem, s lementem a hajó lenti közös nagytermébe, és ott aludtam Visegrádtól Pestig. Közben gramofonzenére táncoltak és marháskodtak az emberek. Undorodom a hajóúttól; nem megyek ki vasárnap sem. Pénz sincs rá. Most Mikes fizetett. Ő se megy. Vagy – mit tudom én, mi lesz vasárnapig!… A vonat még drágább, mert a koszton kívül az útért is fizetni kell.

Folytassam ezt a kesergést, keserítsem magát is? Vagy ne írjak, s azzal keserítsem? Inkább panaszkodom: annak csak a tartalma rossz, s jó benne, hogy meghallgat valaki.

Mancinak ne mondja meg, de szörnyű kellemetlen a Zoli-féle 250 000 K hiánya. Mikes is elvette előre Az Est 1 200 000-ét, mert nincs pénze, és nagy fizetnivaló fenyegeti, adósságrészlet. Mikes különben kíváncsi lett Georg Kaiserra, s nagy érdeklődéssel olvassa a Von Morgens bis Mitternacht-ot. Maga ismeri részleteit, s a Várban látta az egészet.

Még csak sikkasztani se lehet sehonnan. Ártingernek meg kell adnom 50 000-et ma. Marad 70 000. És a havi részletekből semmi sincs fizetve Mikesnek, Szontaghéknak, a Neue Rundschau-ra, a Fészekbe, otthonra, Júliának, Franklinnak, adóba, munkabiztosítónak; nincs villanyra félretéve a pénz, fa és szén máris újabb hitel, nincs fizetve az orkesztika 155 000-e (a Zoliéból akartam)… itt a kályhásember, és van 70 000 korona.

Csak legalább maguknál volna rendben az élet; nagyon aggódom. Manciért is, Manci miatt is. Vigyázzon a gyerekre, magára.

Dolgozni kéne; akarok, fogok. Kijövünk a vershonoráriumból biztosan. De szusszanni se lehet. 8-áig a néni 600 000-et kapott, 5-öt költött, szóval napi 75 000-re kell számítani. Én még kapok, mint írtam, 1 200 000-et apránként. Ez két hét, nem is egy egész hónap. A konyhafestés félmillió, azt ő fizeti.

Kodolányiék pörét tegnap – minthogy maga, a főszereplő, akire a kalapos minduntalan hivatkozott, nem volt jelen – bizonytalan időre elhalasztották. Távollétét most – betegség – Bakos közbeléptére igazoltnak fogadták el.

Úgy lesem az időt, mintha én nyaralnék, nem maguk. Használják ki ezt az egy hónapot alaposan. Jár már ki az újság?

Ne kívánja, hogy írjak, azt se, hogy kimenjek. Csak ártok vele… Nekem is a legjobb, ha nincs gondom magukra egy hónapig. Kimenni mégis szeretnék; nem is kimenni, hanem időnként ott lenni. Maga nem dolgozhat ellenem.

Most átviszem a holmit Bözsiékhez; remélem, ő indulhat holnap, ahogy tervezte. Aztán lefekszem, s alszom egy órát, hogy jókedvű legyek Ártingeréknél. Ez az ilyen pihenés használni szokott.

Írjon a gyerekről a könyvbe, és tanítgassa mindenféle apróságra, amit itt bent a városban nem lehet neki mutatni.

Nem bírom ezt a Pestet. Hogy sír itt mindenki (én is)! Naponta 12-15 öngyilkosság, sose kevesebb – egész kellemetlen a levegő a hírektől. Genfben rémesen megbukott a magyar ügy. Ma az igazgató prelegált legfőbb gazdasági dolgokról, 1919 óta máig; nagyon érdekes volt, és rettenetes hallgatni.

Szörnyűség, ez a Zoli hogy él.

Hazulról nem tudok semmit. Irmával való összekoccanásomról egy szó sem esett többé.

Kardos Palinak írtam; a másik Kardosnak folyton elfelejtek kondoleálni. De most felírtam nagy betűkkel egy blokklapra, hogy lássam a figyelmeztetést mindig az asztalon.

Klára, tönkre ne tegye magát sok munkával!

Jövőre már másképp lesz, tán még külföldre is mehetünk.

Most Isten magukkal. Sokszor csókolja

Lőrinc

Kis Klárikám, gondolj reám! Légy jó, edd meg, amit anyuka ad, sétálj sokat a kertben a gyerekekkel, este ne sírj, mikor lefektetnek, és ne légy beteg. Vigyázz magadra, hogy a lépcsőn el ne ess. És amikor süt a nap, akkor mindig nevessél. Sok puszit küld

apuka

87.

Kedves Klára,

tudom, hogy maga nem szereti a gépírt levelet, ezért bocsánatkéréssel kezdem, de rögtön hozzáteszem a magyarázatot is: délben diktálom ezt a levelet, Az Est zárlata előtt abban a kis szünetben, amelyben nincs munkám, és a kisasszony is ráér foglalkozni idegen családi ügyekkel. Úgy volt, hogy sok siralmas nap után ma nagyszerűen kiderült az ég, s maga tudja, mennyire örülök én a napnak. Most hát egész nap jókedvű és friss voltam, és persze magukra is többet gondoltam, mint más délelőttökön; hiszen Gizella-telepen is jól jön ez a jó idő. (Szegény Bözsi jól kifogta magának az egyheti jó idő után az első rossz hétfőt!) Szóval csak úgy átszaladtam az egyik szobából a másikba, és sietve lediktálom, hogy mi történt a napokban.

Semmi se történt. A konyhát szerencsésen kifestették; most százszor szebb, mint a szoba. Julcsa néni, képzelheti, mennyit lelkendezett és sopánkodott. Egyszer volt is komoly oka aggódni, hétfőn délután. Én Mikessel ebédeltem a Posch-féle vendéglőben, és kelletlenül mentem haza, dolgozó szándékkal, de kevés reménnyel, a kapunk előtt aztán Zolival találkozom. Ő vasárnap bent aludt Pesten nálunk, és délután a műhelyből behozott egy rádióalkatrészt, nem tudom, mi a neve. Hát szóval együtt megyünk, s az ajtóban Julcsa néni úgy üdvözli, mint a Messiást: – Jé, Zoli, magát az Isten küldte, épp most gondoltam magára, mert elromlott a villany éppen a konyhában, a festő meg mindjárt jön vissza, csak ebédelni ment haza, és sötét van, és nem folytathatja a munkát.

Két óra hosszat keresgéltünk a vezetékben, létrákon, a biztosítótáblánál, a lakás felében nem égtek a lámpák, végre a konyha plafonja közepén fent, ahol a csigatartó fatányér van besrófolva a falba, megtalálta Zoltán a hibát. Elszakadt a vezeték, valószínűleg már régesrégen, és csak Isten nevében működött. Mikor aztán a mázoló felkötötte a lámpa lógó részeit, hogy ne nagyon fröcskölje teli mésszel, szétment egymástól az elszakadt két darab, szörnyű nagyot villant, egész tűzijátékot az áram, és elsötétült minden. Zoli a kapucnis fürdőköpenyt vette föl, és abban dolgozott. Nem volt nehéz a munka, de körülményes.

Ez volt hétfőn, kedd estére aztán újabb riadalom nélkül elkészült a konyhafestés. Gondolhatja, milyen felfordulás volt. Minden bútorzat, edény, az egész felszerelés kirakva az előszobába, spájzba, folyosóra, még a nappali szobába is jutott belőlük. Anna bent aludt a díványon, ágyneműje batyuba kötve éktelenkedett, nagyon kellemetlen volt otthon lenni ez alatt az idő alatt. Még ma is erős szaga van a friss festésnek, de már visszatoltak mindent a helyére.

A szobában még ma sincs minden rendben, mert mikor a nagy szőnyeget kiporolták, nem terítették föl újra, hanem összetekerve végigfektették a parketten, keresztben a tükör előtt. A néni mondta, hogy esetleg papírba csomagolva nem kéne-e félretenni nyárára. Mert egészségtelen, és rengeteg port szív megint fölöslegesen magába. Erről írjon. Tudom, hogy nyáron ez a rend, de nálunk nincs hely, s a szőnyeg akkor foglal legkevesebb helyet, ha simán kiterül a talpunk alatt.

Kedden este, mint vasárnap említettem, az Állatkertbe mentünk sokan. Vékesék, Júlia, akinek külön is írtam meghívó levelezőlapot és magukról beszámolót, aminek nagyon örült, annyira, hogy vasárnap ki akar menni Gizella-telepre, aztán Molnár Ákos, ez az új író, a feleségével; Bartos Alisz és még valaki, akit ő hozott volna, nem jött el, mert megsejtette, hogy a Wagner-est úgyis elmarad. Rettentő pocsék idő volt akkor, bár nem esett, fél kilencig vártunk, aztán autóbuszon bevonultunk a Modern kávéházba az Erzsébet híd mellé a pesti oldalon. Ott rádió van felszerelve, fejhallgató minden szék mellé a páholyokban. Bözsi meg Júlia csáját ittak, attól berúgtak egy kicsit, és mindaddig, amíg ki nem józanodtak, rengeteget nevettek. Tizenegy után mentünk haza.

Zoltán tegnap behozta a négylámpás nagy készüléket, de nem volt vele megelégedve. Én meg voltam, kivéve a megafont, mert az bizony szörnyen recseg; szerettem volna ha már itt hagyja nálunk, de elvitte erőszakkal. Akar még javítani valamit rajta.

Az orkesztika tandíját nemsokára kifizetem, csak nincs kedvem elmenni Budára Czellárékhoz, nagyon messze vannak egyedül. Sárközinek van most pénze, ő adott kölcsön 150 000-et elsejéig, ezzel nem nő az adósságunk, viszont nem kell szégyenkezni a további várakozással. Sárközinek különben, azt hiszem, mindjárt telefonálni fogok, hogy menjünk este együtt valahova. Kodolányiról nincs újabb hír, egész családjával influenzás, Gergely írt Pozsonyból. [kihúzva:] Mellékelem a levelet. [fölé írva:] nem érdekes.

Az aranyhalaknak vettem eledelt. Egy nagyon szép boltba vetődtem, amelynek belső falai éppúgy ki voltak bélelve, mint az én szobám, de nem könyvekkel, hanem kalitkákkal. Ez már szép és kedves, egyszerre száz madár százféle csivogása. Egy kanári semmi. Aztán nyulak, nagy madarak, halmedencék és minden egyéb – a kis Klárát okvetlenül elviszem oda. Azt fogja hinni, hogy a mennyországba került.

Mikes bácsi ma nagy büszkén mutogatta azt a bizonyítványt, jobban mondva pszichogramot, amit Gyuri kapott az első év után az új iskolában. Az van benne, amiről már Irma útján értesült, nagyon érdekes jellemrajz, aminek természetesen sokszorosan megnő az érdekessége, ha valami különös ember lesz a kölyökből.

Járt nálam egy fiatalember, művelt, de zöld gyerek, anarchista, aki Párizsban töltött egy fél esztendőt, megismerkedett ottani fiatalabb írókkal, s fordítani akar. Ő csinálna nyersfordításokat, s francia barátai megcsinálnák a francia verset. Nem hiszem, hogy sikerülne a dolog, hiszen nagyon tapasztalatlan lélek ez a fiú, de közben, míg beszélgettünk, azt is megállapítottam, hogy nem is sikerülhet. Ezek az én verseim, az újabbak különösen, sokkal keményebbek, mint amilyeneket franciául írni lehet. Olyan hangütközésekre van szükség a tartalomhoz, a hatás érvényesítéséhez, olyan kemény levágásokra, hogy ilyeneket finomabb és lágyabb zenéjű nyelven aligha lehet elérni. Olyan lenne a kísérlet, minthogyha durból áttesznek egy dallamot mollba. Sőt nagyobb az eltérés, mert nem általános hangfinomodás és szelídülés itt a veszély, hanem a nálam olyan fontos sorvégek teljes elejtéséről lehet szó. Félek, hogy maga a nyelv elnőiesíti és elnovellizálja a munkát. – Hacsak a francia expresszionisták és dadaisták nem teremtettek ilyenfajta lehetőségeket a nyelvükben. Ez az egy még lehetséges. Mindenesetre megvárom a fordítást. – De, mondom, nem lesz ebből semmi.

Németre és angolra, e két nyelv természeténél fogva, sokkal jobban lehetne áthajlítani az én „tartalmaimat”; oroszra is.

Ezenkívül sok tervem van, részletem újabb munkákhoz, de nem vagyok képes befejezni semmit. Biztosan megint seregestől jönnek… Most már szinte elkezdeni se merem a vereséget, az abbahagyást.

Köszönöm, hogy megértett és biztatott saját maga ellen, hogy ne menjek ki vasárnap. Szeretnék nem menni ki; mindenesetre szabadon fogok választani vasárnap az indulás vagy nem indulás közt. Ez is jó. Zoli megy, úgy látszik, kedve jött. Nagyon tetszett neki a hajó. – Pedig igazán jó volt kint lenni, szeretnék magával lenni akár mindennap – hogy a gyerekről ne is beszéljek.

Isten vele, Klára. Csókolom sokszor, a gyereket is. Kézzel folytattam a levélírást, mert közben elhívtak Saluhoz (reklámcikket kell írni Az Est-ről estére), és mire visszamentem, a Magyarország már hivatalosan bevonult a kisasszonyhoz.

Jó időt és jó egészséget mindnyájuknak. Mancinak és az ismerősöknek. Kézcsók és üdvözlet

Lőrinc

Kedves Klára,

itthon írok még pár sort, mert most kaptam a levelét, s hallom, hogy a kis Klára rossz volt. Üzenem neki, hogy Bandi is nyaral, és mindig jó, szófogadó gyerek, azért szép. Aki jó, az mindig szépül. A jóságot éppúgy meg lehet látni a kislányok arcán és szemén, mint ahogy meglátjuk rajtuk az új selyemruhát. Nem szabad meghűlni és betegeskedni, nem szabad a lépcsőn szaladni, nem szabad sírni sem. – Ugye, milyen szép a jó idő? A napsütés? Ugye, te sem szereted, kis Klára, az esőt? Nem bizony, mert akkor nem lehet sétálni, kertben játszani. Mikor az eső esik, akkor a sötét felhők sírnak, rosszak, és a papájuk, az ég, hangosan kiabál rájuk, dörögve. A rossz felhők sírnak, mi meg haragszunk rájuk. Így haragszunk a rossz és síró gyerekekre is. A jó gyerek olyan, mint a jó idő, azt mindenki szereti. – Anyukánál van nekem tíz puszim a kis Klári számára (én dugtam oda). Amikor jó, akkor adhat anyu egyet-egyet a kislánynak. Szervusz, kislányom.

Magát is csókolom szeretettel.

Lőrinc

Mikesék kimennek vasárnap.

88.

Itt vagyok Esztergomban, megnéztem mindent Ambrozovics néni vezérlete alatt. Kocsmában ülünk, Mihály is itt van. Náluk maradok estig. Jókedvem van, és újra azt mondom, hogy ne jöjjön ki, inkább csináljon valami okosabbat. Isten vele! Klára jól van. Öleli

Klára

[aláírások]

Babits Mihály (fordíts)

Mikor jössz ki Esztergomba? Vár Mihály

89.

Kedves Klára,

látom a lapjáról, hogy Esztergomban járt. Nagyszerű – de milyen volt az idő! Hiszen mostanában minden az időn fordul meg. A gyerek is elment? És hajón mentek, vagy hogy? Nem tudom elképzelni a közlekedést. – Gondolom, egymaga volt.

Manci „óta” elég sikerrel dolgoztam; ma is dolgoznék, de a szőnyeget terítik föl, szét van dobálva minden bútor, Anna foldozza, vagyis varrogatja a szőnyeget; mert a porolásnál nagyon szétmentek a négy hosszú stráf varratai. Julcsa néni ma nincs itthon. Zoli meg itt járt, üzente, hogy mindjárt visszajön. Rá kell várnom. Odaadott Annának két inget, hogy mossa ki. Hát mossa, mossa. Aztán itt van egy csomag Júlia soraival: pamut magának.

Kérem szépen, nagyságos asszony, vasárnap kimegyek Gizella-telepre. Megírom azt is, hogy szép idő esetén – s ha más is lehetővé teszi – esetleg már szombaton délután meglátogatom magukat. Szeretnék menni, igazán, legfeljebb valami biztató munkaérzés fog itthon. Vasárnap azonban biztosan magukkal leszek.

Délben Mikes bácsival ebédeltem a Metropole-ban. Ő meg Irma kedden mennek, ha mennek; szó van arról, hogy ha Walikovszky ma, csütörtökön, úgy találja, hogy júliusra nem kaphatnak maguk még egy szobát, akkor Irmáék csak 15-én foglalják el a földszint 4-et. Szóval a júniusi kvartett marad még két hétig. Vasárnap erről is kb. biztos hírt vihetek.

Gyuri megkapta a bizonyítványát, tiszta kitűnő, de a szorgalma kettes. Igazságos bizonyítvány. Tegnap mutatták; Irma orvosnál volt Mikessel, s az esti szörnyű felhőszakadás beverte őket a redakcióba. Ott rostokoltak (én is oda menekültem) majdnem kilenc óráig.

Mi újság még? Júliához valamelyik este még felnézek. Esetleg holnap délben, és akkor meghívom a szigetre. Beethoven-est lesz, előadják (a kórusrész, 4. tétel) elhagyásával a IX. szimfóniát is. De kár tervezni és meghívni-megbeszélni: ez a nyár elvert még minden előre megbeszélt zenei estét.

Levél azóta nem jött senkitől. Pedig Kardos Pali igazán írhatott volna kimerítő tanácsadó levelemre. Mihályfiék sem írtak Keszthelyről. A redakcióból Kemény Simon megy holnap szabadságra; azt mondja, egy vasa sincs, ellenben Olaszországban akar nyaralni. Még nem látta sose Velencét. Szinte hihetetlen, hogy épp olyan ember, mint ő, elkerülhette a vízi várost. Most fogja megvágni Miklóst meg még valakit.

Tegnap levél jött a szerkesztőségbe – „egy előfizető” – egyszerű, sőt esetlen kézírás: hogy hát, aszongya, sok már az olvasóknak minden héten Szabó Lőrinc szerkesztő futurista verseit olvasni, közöljenek inkább Babits-, Tóth- vagy Kemény Simon-verset. – Általános vélemény, hogy műfelszólalás az egész, persze nem a megnevezetteké. De nem biztos. Most vasárnap nem is közölnek tőlem egyik lapban sem semmit. Nem is akartam – mondja Mikes. – Na jó. De ugyancsak tegnap, délben, Seressel beszélgettünk, mint máskor is, „közgazdaságról”, és egyszer csak bejön Erényi, az a gyomorbajos semmittevő színházi bennfentes úr, a Magyar Színpad tulajdonosa, és hallgat, és azt mondja leleplező-humoros hangon:

– Mit beszélnek itt az urak! Hiszen vasárnap is írt egy nagyon jó verset, igazán, meg lehet érteni, és főként megvan az a házi érdekessége, hogy egyenesen szeretett főnökünknek szól.

Én tudtam, hogy Seresnek szól inkább; mondtam is, hogy tévednek… mindenesetre észrevették, hogy jó lesz vigyázniuk, mert rajtuk a szemem. Most aztán kíváncsi vagyok rá, hogy szeretett főnökünk is érezett-e ennél a versnél meg másiknál is valami hasonlót. Nincs kizárva… Mostantól kezdve alighanem jobban fognak vigyázni rám. Pedig fölösleges, mert mindenre sor kerül – az ő igazukra is, amennyiben van igazuk.

Már megkezdtem írni régóta kívánt új ciklusomat, de csak akkor mutatom meg, ha már lesz belőle 10-15 darab. Addig én magam se látok tisztán. Máris érzem, hogy keveredni fog ez a szerelmi témakör a pénz-érzéscsoporttal. Sőt minduntalan írnivalóim jelentkeznek külön a pénzről is, pedig azt hittem, hogy már lezáródott ez a ciklus. Most még kevés írásom van, rengeteg terv és töredék, sőt kedv is.

Láttam a francia nyersfordításokat; sokkal jobbak, mint reméltem.

Most már elköszönök. Sokszor csókolom. A gyereket is; és üdvözlöm az ismerősöket. Ne aggódjék, nincs semmi baj. Zoli mellékel pár sort Mancinak.

Lőrinc

Kis Klárikának sok puszit küldök, viszek majd ribizlit, ha nem sír és nem beteg. Szervusz, kislányom.

90.

Kedves Klára,

már megint bosszantom, gépen írva levelet, de most az alkalom – remélem – megenyhíti bosszankodását; ezt a pár sort ugyanis csak azért írom, abból az alkalomból, hogy megkaptam végre régóta kívánt írógépemet, és szeretném, hogy maga is lássa, még mielőtt hazajön, legalább a betűformát. Én már tegnap délután óta élvezem, gyakorlom magamat az írásban, s némileg úgy érzem magamat, mintha önként és újból beállottam volna első elemistának. De azt hiszem, elég gyorsan fogok emelkedni az osztályok lépcsőjén, s különösen szorgalomból mindig kitűnő osztályzatot fog adni nekem a YOST istene. Jó gép, persze használt, tisztításra is szorul, de megér így is hárommilliót, esetleg négyet. A direktornak nagyon tetszhetett a kérésem, realitásom egyik bizonyítéka; azért édesítette a búcsút egy írógéppel. Sokszor csókolja

Lőrinc

91.

Kedves Lőrinc, péntek este van, illetve éjjel, úgy tizenkét óra körül. Tizenegyig a Centrálban voltam Babitsékkal. Papa rövid időt töltött velünk, mert Gyula bácsi miatt sietett haza. Mind a két kötete megjelent, egészen szépen néznek ki. A magáét Babitsék útján megpróbáltam magához juttatni; talán meg is kapja, Reggeli Hírlap levelét mellékelem, papa azt üzeni, írjon nekik, éspedig hamarosan. Kemény Simon gyűjtőívet kért tőle, Fészekben és hasonló helyeken akar gyűjteni. Könyvét cenzúra elé terjesztették, s nagyon valószínű, hogy oda is jut magához hamarosan, így hivatalosan is. Pátzayéknál kint voltam délután, egészen jó volt. Igaz, papa a Pandorá-ra tizenegy előfizetőt gyűjtött. A maga könyveiből máris adott el. Zsalu, akinek tiszteletpéldányt szánt, szintén kifizette mindkettőt. Azt mondja még papa, hogy egypár fiatalember vett könyvet, Sátán-t; ezeknek ő olcsóbban adta, mint amennyi az ára, mert szegények. Szombaton délután bemegyek a papához intézni könyvügyeket. Papának, azt hiszem, úgy látom, tetszik a könyv s az érdeklődés. Reméljük mindenben a legjobbakat. Babitsék, ma még úgy van, csütörtökön mennek, maga legyen a Palace előtt, várja őket. Nem kell erőltetni a napi átmenetelt Anicáékhoz. Maga legyen velük, de nem kell mindig Ilonkáékkal lenni. Gyerek ma egész nap a Bandival volt együtt. Szóval jó napja volt. Most alszik. Én meglehetős fáradt vagyok ma egész nap, maga is biztosan az volt. Remélem és kívánom, hogy jól érezze magát. Pihenjen sokat, mérje meg magát, hány kiló most, s mikor hazajön, szintén. Egyen, igyon, pihenjen, hogy frissen, jókedvűen jöjjön vissza hozzánk. Ma nincs más újság, ha valami érdekes adódik, megírom. Anicát csókolom, amint lélegzethez jutok, írok neki is. Jó mulatást mindnyájuknak, Isten vele, Lőrinc. Kicsit még olvasok, azután alszom.

Klára

92.

Kedves Klára,

sietek beszámolni az útról, hogy hétfőn esetleg már tudjon rólam valamit. Persze teljes rendben megérkeztem, úgy, ahogy előre tudtuk. Egyet-mást mégis, inkább azért, hogy Babitsékat tájékoztathassa.

A jegy jó, s akármelyik határállomásig lehet vele utazni, s akármelyikről vissza. Táviratozni kényelmetlen lehet az I. o. váróterem mellől; 10 szavas sürgönyért én 18 000 K-t fizettem. A határon a csehszlovák kalauz feljön a kupéba (gyorsvonatnál), és ő hozza az új jegyet. (Vám- és útlevélvizsgálat: két-két fél perc.) A vasút kissé drágult: a határtól Poprádig III. osztályon 46,80 čK a jegy; II. osztály a kétszerese. A III. osztályú kocsik fele nemdohányzó, ezek tiszták, és mindig van ülőhely bennük. Különben az étkezőkocsi segít 1–½ 1 órára; uzsonna (kávé, vaj, két kenyér, ásványvíz): 6,50 čK; borravaló, kizárólag a fizetőnek, 50 fillér, tekintettel az eleganciára; másutt csak 20 f. Kassára ½ 2-kor ér a gyors; 2.20-kor személyvonat indul és 6.11-kor van Poprádon; a gyors csak 5.35-kor megy és 8.08-ra ér Poprádra. Villamosút félóra, jegy 16 čK, csomag 2 čK. Vágéktól hallom, hogy Pestről most más vonat is indul ide Zsolnán át, egy órával később, mint a kassai, és valamivel korábban ér ide, mert elmarad a négyórás várakozás Kassán. De ez az út kilométerekben hosszabb, tehát drágább; azonkívül ismeretlen minekünk. (Kassán a Malom utcán van Genius-könyvesbolt; benne Kende segéd, derék fiatalember, Anica távoli rokona, régebben Az Est könyvkereskedésében dolgozott. Magyar kávéház: Andrássy és Salkház.)

Ezzel hát megvagyunk.

Tegnap este megvacsoráztam, aztán Vág áttelefonált értem. Egyedül vannak, csöndes élet. Csak a sógornője van náluk, senki mulatós vagy ismerős. Karácsonykor biztosan másképp lesz. Érdeklődtek Babitsék iránt; s én is most látom igazán, hogy milyen kár minden nap, amit késnek.

Az idő gyönyörű volt, csillagos sötétség és fehér föld. Maga emlékszik, hogy ragyog és vibrál Poprád sok fénye, hogy úszik a nagy sötét völgyben az az éjszakai délibáb – elnéztem egy negyedóráig; és elnéztem a jó, jó, világító sötétet éjszaka, mikor hazajöttem, mindent, amit nézni szoktam itt egyedül vagy magával, újra; és örültem, igazán, még talán boldog is voltam, de ugyanakkor éreztem a régi, levethetetlen rosszat is. Egészen tele vagyok megint a Tátrával, és természetesen oldalakon keresztül szeretnék írni ezekről a jó, békés impressziókról, amelyeknek semmi hasznát nem vehetem. De remélem, megnyugtatnak majd mégis.

Pár órát töltöttem csak a Palace-ban, és máris éreztem, akkor éjszaka, azt, amit három évvel ezelőtt és azóta többször újra meg újra, azt, hogy… de nem kezdem el, hiszen akkor és azóta, újra meg újra sokszor megbeszéltük. Nagyszerű itt a sok, jó kényelem és meleg és étel és gondatlanság megkönnyítő, testet ápoló energiáit magunkba szedni, fizikailag percek alatt – én így vagyok vele – meghatalmasodni, aztán kint járkálni! És egészséges lenni! Ami végeredményében az úrnak lenni-t, pénzesnek lenni-t jelenti.

Mindennek nagyon örültem. A III. emeleten lakom, a 319-ben.

Nagyon mélyen aludtam. Nagyon fáradt lehettem, és talán sokat vacsoráztam (sonkát), és először belefájdult a fejem az alvásba; álmodtam is összevissza a napról, Sárköziről, Miklós A.-ról, nyomdákról, pénzről, a Pandora ügyeiről, szóval minden rosszról és elintéznivalóról, közelmúltról és közeljövőről, oly kínosan, hogy fölébredtem rá éjjel 2-kor. Megint elaludtam, s minthogy a nap reggel nem háborgatott az üvegfalon át azzal a szörnyű sárga, nagy-nagy tűzzel, amit együtt is láttunk, és amit szívesen vettem volna ma reggel is, 9 óráig meg se moccantam az ágyban. Egy ápolónő költött fel, aki benézett, s kérdezősködött, hogy betegként vagyok-e itt. Előzőleg, mikor a reggelit hozták, nem ébredtem föl; csak az éjjeliszekrényen talált kávé-vaj-méz jelezte, hogy járt a szobában valaki.

Délelőtt már sétáltam. Gyenge köd mindenfelé. Aztán Poprád felé egyik percről a másikra, itt is, ott is, értelmetlen felhőégések, a köd fölszállt, a nap valahonnan a síkságra sütött, s lehetett nézni azt a bizonyos fényjátékot, amit Tóth Árpád annyira szeret, s amit igazán csak most láttam először. Most, egy órával később, még mindig tarka az ég, a nap hol süt, hol elbújik, de messze-messze ellátni az Alacsony-Tátrán, szélesen; csak épp megszakad a kilátás mindenfelé kavargó felhőktől.

Nagyon szép. Testnek és szemnek öröme teljes lehet itt.

Az idő langyos; kicsit olvad. Hogy a szép, jó, nagy, tiszta, háromnapos hó eltűnik, attól nem kell félni. De a Palace mellett elmenve úgy érezzük, hogy az egész ház muzsikál, úgy pattog a sok-sok csatorna a tetők olvadó hóvizétől. Egész vicces – erről is írhatnék sokat, mert jól megfigyeltem. Olyan zene, mint amilyet akkor hall, ha dolgozó sürgönypóznákhoz tartja a fülét.

Nagy kékségek nyílnak-csukódnak, nem tudok tőlük szabadulni. Hogy elöl a nagyszalóki felé mi van, most nem tudom, mert az olvasóban írom a levelet, és csak dél felé látok ki az ablakon. De biztosan kitisztult az is a jó kezdet után.

Emlékszik rá, hogy itt ilyenek a gondok, hát ne haragudjon, hogy gondjaimat közöltem.

Rossz egyedül lenni, és rossz, hogy csak pihenni jöttem. Sajnálom az időmet és azt, hogy nem volt készenlétben valami tervem, amit itt megcsinálhatnék.

A szanatórium nagyon csöndes.

Legfeljebb pár verset írok. Levelet legközelebb hétfőn.

A vasúton olvastam egy Galsworthy-tragédia – Strife – I. felvonását; jólesően felizgatott és feldühített. Nagyon jó darab.

Küldje Babitsékat. Teljes értelmetlenség várakozni. Ne „mulasson” sokat, hanem igyekezzék pihenni és rendbe szedni magát. Vágék nagy rádióján hallottam, hogy a gyerek egyszer rosszalkodott; azt is hallottam, hogy jó volt és mesélt. Őt és magát sokszor csókolom. Isten vele.

Lőrinc

Szeretném, ha Kodolányi hirtelen itt teremne. Ő is fáradt és kedvetlen, mint én. Szegény fiú. Üdvözlöm.

Estélyi ruhára nekem egyáltalán semmi szükségem nem lett volna. Viszont a kalocsni szükséges és elégséges a hóban.

93.

Kedves Klára,

nagyon-nagyon rossz egyedül lenni, nő nélkül, barát nélkül, egy szó nélkül. Mert egyetlen ismerősök tavalyról az a bizonyos „DUO D’ARTISTES – LOUIS TOMKA SERAFINI – LEO PATAT D’ERDÉLY” – velük pedig nincs mit kezdeni. Vágék nagyon kedvesek, hogyne! A nap legnagyobb részét azonban nem náluk töltöm, sőt aránylag keveset megyek át, mert oly rosszul vagyok hangolva, hogy legszívesebben aludnék folyton. Így történt aztán, hogy én is rávetemedtem a ligézésre kínomban. De nagyon jó volt. A szomszédból, ahol beszélgettek, áthallottam, hogy a déli napon 16° meleg volt. Kabát nélkül feküdtem, egész nyáriasan, és hogy, hogy-nem, elaludtam a fényben meg a Palace üvegtetőin olvadó és csepegő hólé nagyszerű muzsikájában.

De ne higgye, hogy rosszul érzem magamat, vagy eltompultam az élvezetben azok iránt a szépségek iránt, amik itt vannak. Nem! csak egy-egy órára – s akkor aztán nagyon hevesen – fog el a vágy egyvalaki után; akárki jó volna, csak éljen, mozogjon: egy kutya vagy macska. Kezdem megérteni a vénkisasszonyok fájdalmát, az árvaságot.

Vannak persze más gondolataim is, hogy például kár ez az egész tátrázás, költség stb., de ezeket észnek erejével hessegetem magamtól.

Mi lesz a maga jövetelével? Örülnék neki, jobban, mint előre hittem.

És mi van a könyvekkel? Ezt ugyan fölösleges volt kérdezni, hiszen első levelében már bizonyára beszámolhatott egyről-másról. Látja, ha itt volnának a könyvek, egy napra ők is társaság lehetnének számomra. Anicának kéne, mert Orosz mostanában nem küld nekik csomagot, s én úgyse hoztam semmit magammal, ajándékot.

Ilyen egyedüllétben marad a környezet, a táj meg a hó meg a séták szórakozásnak. Élek is a nagy szabadsággal, mindennap tízszer kimegyek hosszabb-rövidebb időre. El fogok látogatni Lomnicra és Széplakra szétnézni villamoson; de ezt a két kirándulást akkorra tartogatom, amikor Ilonkáék itt lesznek. Ha ugyan jönnek. Mert azt olvasom a Magyar Hírlap-ban, hogy a Nyugat 20. születésnapján minden főmunkatárs személyesen szerepel, december 20-án. Mármost Babitsot könnyen leszedik akaratának lábáról abból a táborból, s meglehet, hogy én már vasútra ülök, amikor ők még el sem indultak. Kár volna nekik is, nekem is.

Nagyon szeretnék dolgozni valamit. De jelen állapotomban, úgy érzem, csak a táj hat rám speciálisan tátraian; tájképköltészetet meg mégsem akarok már csinálni. Lehet, hogy mégis lesz valami… A mellékelt két vers még Pestről hozott terv, csak a kidolgozás itteni. Kérem, Klára, gépelje le kétsorosan, s adja oda őket Mikesnek. A kéziratot is vigye be esetleg, ha nem biztos a szövegolvasásban. Ha hamarosan nem küldenék újakat és érdekesebbeket (remélem, küldök), akkor a darázsverset közöljék; a másik csak szükségből van készen. Nem, nem, kész van az is. Apróságokat írtam még, olyasféléket, mint az a radír-vers, amit az Üllői úton mondtam el magának csöngetés és házmester között; de várok velük, s majd egyszerre. Úgyis csak nugae mind.

Írni fogok egypár embernek. Nem kezdek hozzá szívesen, de írás közben kedvem jön hozzá. Ebben is a beszélgetés vágya jelentkezik, amiről fentebb írtam. A vonaton – idejövet, még Magyarországon – hallottam a P. N. egy riporterétől, hogy Laczkó Géza milyen beteg, és hogy a klinikán fekszik az Üllői–Szentkirályi utca sarkán. Kártyát neki is. Kodolányi címe?

…Végeredményben jót tesz ez az ultranyugalom, ez az irtózatos csönd és magány, ez a szélsőségekbe csapó semmi. A Palace most elég üres, kb. 90 vendége van; karácsonyra majdnem fele előre. A Grand Hotel egész üres, de karácsonyra már nincs szoba. Akkor fogok elmenni, amikor kezdődik az élet.

Otthon – tudom, mi van, mi lehet. Ne haragudjon, hogy én itt vagyok, s hogy én vagyok itt! A kislány meg ne hűljön Margareta Mikesovánál! Kardosék esetleges levelére – ha sürgősen kell – feleljen maga. Hova jár? Van étvágya? Egyáltalán, ki mit csinál? Tegyen ki magáért, Klára, és írjon olyan kiadós riportokat, mint én szoktam. Minden érdekelne. S itt még újság se nagyon van; vagy százesztendős. Áldja meg az Isten, minden jót mindenkinek. Üdvözlöm Mikes bácsit. Sokszor csókolom magát is, a gyereket is

Lőrinc

94.

Kedves Klára,

a délelőtti postán feladtam magának egy levelet, abban két versről írtam; a verseket azonban kifelejtettem valahogyan. Bözsinek is írtam ma, s az ő leveléhez mellékeltem a műveket azzal a kéréssel, hogy juttassa magához őket, lehetőleg rögtön.

Mikor fel akarom adni neki az övét, akkor kapom a maga pénteki levelét és a jó híreket. Ezért az utóirathoz megint írok, s a melléklethez újabb mellékletet csatolok.

…Nagyon-nagyon örülök a dolognak, egészen felvillanyozott. Hát mégse csaptak be a nyomdában! És igazán rendes a képük? Csak a továbbiakban ne érjen bennünket csalódás!

Pátzayéknak adjon egy Sátán-t. Más nevek is jutottak eszembe, de most hiába gondolkozom. Intézze ezeket a tiszteletpéldányokat legjobb belátása szerint. Katóéknak – ha eljönnek. Gráf várhat karácsonyig.

A Reggeli Hírlap-nak idejében küldök valamit. Azt majd én intézem el. A Pandora-ügyben is lehet tehát számítani Miskolcon egy lapra!

Ha kell, gépeljen íveket. Elküldte a csütörtök este fölírt 2 darabot? Egyet H. H. címére Újpestre, a másikat? – Vagy csak egyről volt szó?

Kemény Simon a lapra vagy a könyvekre gyűjt?

Salutól jobb lett volna talán el nem fogadni a pénzt a könyvekért. Nem?

Meg fogom méretni magamat. Akartam, de elmaradt. Az is egy kis időtöltés.

Babitsék elé kimegyek a villamoshoz a Palace elé csütörtök este. Mit csináljunk? Sehogy se lehet velük boldogulni. Én biztosra veszem, hogy megint prolongálnak. – Ha jönnek, az én könyvemet akarja velük küldeni? Zsebre vághatják, és akkor rendben van. A Verlaine-t meg egyébként is lehet. Jó volna Vágék miatt. És én is kíváncsi vagyok.

A gyereknek sok puszit küldök! Lesz Jézuska, vagy rosszul viselkedik a kislány? – Írjon többet, mint most írt, sorban, mindenkiről. Írjon egy levelet két napig!

Szeretettel csókolja

Lőrinc

95.

Kedves Klárika,

megint írni kezdek, új levelet, csak a levélírás kedvéért. Nem tudok mit csinálni; a magányosság érzése, melyről tegnap elég kiadósan panaszkodtam, megvan ugyan bennem ma is, de kissé enyhült, és valami nyughatatlansággá változott. Folyton járok-kelek, föl a harmadik emeletre, folyosóra, ki a balkonra, lejövök ide az olvasóba (most is itt írok), újságot olvasok meg mindenféle folyóiratot, ami csak akad, még a Neues Wiener Journal vezércikkét is elolvastam tegnap este… Különben egész jó cikk volt a szovjet diplomáciai nyelvéről-stílusáról, s igen megtetszett benne egy igazi angol mondás, egy mondat, valami miniszteré, amit idézett a cikkíró: „Amíg kétséget kizáróan be nem lehet bizonyítani, hogy Szovjet-oroszországhoz fűződő formális kapcsolataink megváltoztatása határozott előnyt jelent számunkra, addig én – mondja a miniszter – amellett vagyok, hogy a dolgokat hagyjuk mai állapotukban.” – Magát, félek, bosszantja, hogy idézem ezt az idézetet, s hogy egyáltalán ilyesmiről írok, de muszáj. Nincs kivel beszélnem, s az nekem kényelmetlen, hogy az itt lézengő zöld kis fruskákhoz közeledjem, vagy a fiatalemberekhez… Csak egy ember érdekelne, egy kecskeszakállas, pápaszemes, rokonszenves arcú, szőke, középkorú szocialista vezető ember, volt miniszter, a cseh hivatalnokkormányban; úgy hallom, hogy a párt küldte, kényszerítette egy kis pihenésre.

Mint engem. Ugye, engem is a pártom küldött? Maga.

Erről jut eszembe: nem felejtett el szavazni? Szavazójogosultságát szavazólap nélkül is igazolhatta volna a bizottság előtt. Na, ez mindegy…

Ma délelőtt az a rettentő ködtenger, amely Poprád és az egész völgy fölött már másfél napja terpeszkedett, és reggel káprázatosan világított a napban, lassan emelkedni kezdett, és nagy torlaszokban hömpölygött fölfelé. Én kalocsnit húztam, s elébe mentem úttalan utakon, ameddig tudtam, de nem értem el, mert a hó lehet vagy 20–30 cm magas, és a Palace-tól délre a hegyoldalon nyáron nagy, bozontos fű nő: mármost ez a fű kiszáradva is megbírja a havat, de nem bírja meg az embert, s a lábam fél méterre is besüpped, míg földet ér. A gyalogutakat sehol sem látni. Vissza kellett fordulnom, de ekkor a köd üldözőbe vett, és bekergetett a várkastélyba. Én a liften fölébe emelkedtem az emeletemig, de ő lift nélkül is magasabbra hágott, elöntötte a kilátást, jobbról, Ófüred felé ellopta előlem a világot, a templomból csak a torony tetejét hagyta meg, aztán eltakarta a napot, elfújta a déli oldal nagyszerű melegét, továbbmászott a Szalóki-csúcs felé, azt is elfödte alulról; csak az V. emeletről lehetett látni a három csúcsot egész halványan. Most is körülzárja az egész szanatóriumot, és elsötétíti az összes lámpákat.

Délután kimentem, és újból jártam egy nagyot. Borotválkoztam is Sambula mesternél, aki érdeklődött maga iránt, s megkérdezte, hogy milyen fajta bubifrizurát visel jelenleg. (Írja meg nekem, mert a mestert, úgy látszik, nyomósan befolyásolja művészete gyakorlatánál a maga fejmintája és hajmodernségi fokozata.) Erre nem tudtam szakszerű választ adni, mire áttért a művészet kérdéseire, s kijelentette, hogy várja Simonyi Máriát, azaz Móricznét; és hogy ismerem-e? Végtelenül kedves nő stb. Szabó Dezsőről is tudta – olvastam a kassai lapokban –, hogy december 19–20–21-én felolvas Kassán, 22-én Eperjesen.

Aztán tovább sétáltam a füstös és tejes és nagyon hideg (–5 °C) levegőben. Szánkók mindenfelé. Ideállnak a Palace elé, csilingelnek a lovak, trafikálnak a kucsmás parasztok; de vendég nincs. Nem tudom, mit remélnek, mért töltik az idejüket. De talán így, télidőn, nincs semmi dolguk; s ez a Palace előtti stand a kaszinójuk. A portás viszont dühös rájuk, mert a lovak sűrűn hullongatott, párolgó gombócaikkal eléktelenítik az utat. Összesen két nem üres szánkót láttam eddig, az egyikben emberek ültek, a másik teherautó-szolgálatra volt berendezve, és a telep „trágyáját” vitte valahová szemétdombra. – Szóval sok a szán, minduntalan csilingelni kezd az országúton előttem vagy mögöttem a levegő, s egy perc múlva kibontakozik a fehérségben valami szürke folt, alakot ölt, mellém csúszik, és rám köszön tótul vagy németül és roppant barátságosan. Én is roppant barátságosan köszönök vissza, de nem érdeklődöm az ár iránt.

Az újfüredi villamosmegállótól ma a Palace-nak csak a legtetejét lehetett látni, a szögletes-egyenes vonalakat; a többit eltakarta a köd; és ez a tető úgy lebegett halványszürkén az ég és a föld között, és nagyon megnőtt, és láthatólag közelebb került a szemhez. A napot is közel hozta a köd: fényes udvar mutatta, hogy hol lehet; de néha egy-egy láthatatlan ablakon hihetetlenül élesen és hidegfehéren villant meg a fénye. Zúgott a villamos is, a sok visszhangtól nem tudtam, jön-e vagy megy, és ródlik mindenfelé; ródlizott az itteni fizetőpincér is; láttam egy gyönyörű szőke cseh kislányt, akkorát, mint a mi Kláránk. Szánkózott a mamájával, de az igen-igen pocsék volt szegényke, tömpe orrú, piros arcú, szőke, puffadt; a mama egy darabig húzta a kicsit fölfelé is az országúton, de aztán leszállította, s mondott neki valamit csehül. Világosan értettem a helyzetből és a hangsúlyból, hogy azt mondta: Szállj le, baba, nehéz vagy!

Aztán láttam egy sor írást, nagy, álló, fekete betűket, amint a tejüveglevegőben szilárdan lebegtek: „AUTO–10 KM”. Közelebb lépve kiderült, amit sejtettem, hogy ti. fehérre meszelt figyelmeztető tábla áll az úton, de a köddel egyszínű tábláról a betűk feketesége messze világított. És ritmusos s hang ismétlődések a havon-fagyon: már ismerem, hogy ilyenkor kutya jön. Lábai zajában benne van a test himbálózása.

A régi épületek – emlékszik, hogy milyen tarkák! Fehér fal sűrű x-ekben, vízszintesekben és függőlegesekben tarkázva barna-piros gerendákkal, fadíszekkel és erkélyekkel meg a kék ablaktáblákkal. Sokkal szebbek, nézni, mint ez a monstrum Palace. Az Európa és Sambula régi műhelye között, mint mindig, most is megcsinálták azt a megfagyott óriás szökőkút-imitációt. Azt hiszem legalább, az akar lenni. Karvastagságú jégcsapok lógnak le róla, és szépen csengenek, mikor megütöm őket Anicáék kölcsönbotjával. És a tónál is voltam az Európa másik oldalán. A hegyi patak nem fagy be, zúg-zúg szakadatlan, de a tavat erős, kásás jég födi; még a tegnap vágott lék új, sötétzöld jegét sem tudtam betörni.

A nagy köd folyton ingott, ritkult, sűrűsödött; a csúcsokat hol láttam, hol nem. És egyszerre elkezdtek vörösleni: valahol átsütött a fehér homályon a nap, az fénylett rajtuk… Úgy gondolom, a délelőtti rendkívüli nap fölmelegítette a két Tátra közti völgyben a levegőt, a ködöt, az erre fölszállt, túlnőtt rajtunk is, és este, a hideg nőttével, kezdett visszazsugorodni régi tanyájára. Mióta ezt a levelet írom, már le is húzódott megint Poprádra és a vasút völgyére. Egész sötét van kint, látom az ablakból: az Alacsony-Tátra magasságáig fekete-sötét, efölött meg kék-sötét, tiszta, éles homály és kifogástalan csillagok. A hold most délután kél, és beragyogja a fél éjszakát.

*

Ilyenek itt a szórakozások. Azért írtam le ezt, mert ez foglalkoztat legjobban. A Varázshegy megteszi a magáét, és kiemel a társadalomból, az egész valóságból.

Már nem is harcolok ellene. Az első nap nagyon tetszett, mert örültem, hogy viszontlátom, ami itt szép és nekem kedves. Később éreztem, hogy meggyilkol ez a nagy természet, csönd, nyugalom, meghamisít és untat és ijeszt. Ma már, úgy látszik, benne vagyok az itteni élet lendülettelen lendületében.

De dolgozni nem tudok. Erősen hatott rám az egész, és nem tudtam, eddig legalább, kiszedni belőle egy-egy körülzárható részt. Nem törődöm vele, hadd pihenjek. Persze illő volna valamit küldeni Fazekasnak Miskolcra. Ha lesz, küldök. A pénzt csakugyan postára adták a levéllel együtt? Kell küldeni nekik két könyvet Fazekas szerkesztő címére, Sárközi pár sorával, esetleg recenziójával.

Szeretném, ha itt volna. Sőt azt is elképzeltem, mit szólna a kis Klára a Tátrához. Nemigen lehetne, egyetlen gyerek sincs itt. Különben nem tilos. Egy darab papíron gyorsírással mesét találtam, az ő meséjét; nagyon megörültem neki, s jól elteszem, hogy otthon legépelhessük.

Most befejezem a levelet; holnap délben, ha kapok magától írást, még van hely hozzáírni esetleges reáliákat.

Kérem, tájékoztasson az esetleges sajtókritikákról s mindenről. Babitsék? Mire válaszolhat, már vagy itt vannak, vagy túlságosan elkésnek… Van elég pénze? És az ívek és pénzek? Látogatások? Írjon mindenről, és hízzon valamicskét. Köszönöm fáradozásait és szaladgálásokat, Mikes bácsi agilitását, Sárközi szívességét. Gyurinak is írni fogok, eddig már írtam: Ártingernek, Júliának, Bözsinek, Pátzayéknak, Simonnak, Bartos A.-nak és Laczkónak. Kodolányi címét írja meg, a lapját a zsebemben hordom, s nem akarom Az Est-hez küldeni. Kinek kell még írnom; proponáljon neveket. (De nem akárkit.) Most isten vele. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Szervusz, kis Klára, sok puszit küldök neked.

96.

Kedves Lőrinc,

nem is tudom, hol kezdjem a beszámolót. Amint látja, a gép előtt ülök ma is, mert dolgozom maga nélkül is. Próbálok könyvet is eladni, de még eddig nem sikerült. Igaz, hogy csak most kértem egy-egy embert, hogy segítsen ebben nekem. Egy szamárságot is elkövettem, mert tegnap Gergely itt volt, szóba jött a könyv; ő kért előfizetési ívet, s én adtam neki. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy hiszen én voltam az elsősorban, aki nem akartam neki adni. Nagyon izgatott ez, azért ma reggel írtam neki egypár sort, melyben azt hazudtam, hogy magától kaptam levelet, melyben szigorúan megtiltja nekem, hogy eladjak könyvet, s ezért kérem vissza az íveket tőle. Jól van így? Most már különben mindegy, ha nem is jó! Megkapta-e maga már a könyvet? Verlaine-t küldök egyet a Mihállyal magának. Nagyon szép mind a kettő. Tegnap kint voltam Mancival és a gyerekkel Kodolányiéknál. Egy fél évig legalább nem megyek ki megint. Ritoók Emmának vittem vasárnap a Sátán-ból. Évike rögtön kért egyet valaki számára megvételre. El fogja majd vinni tőlem. Most délelőtt küldött át Révai 5 db Föld-et. Eljuttatok majd Palihoz és Mariskához is egyet-egyet. Knertől is kapott 4 könyvet. Naszreddin az egyik, igen szép, és még három kisebb könyvet, oroszokat. Majd megtalálja, ha hazajön. Örülök, hogy élvezi a Tátrát. Ma kapják meg Babitsék papától este a kávéházban a szokolokat, most már tehát nagyon valószínű, hogy csütörtökön utaznak. Anicáék kedvesek magához? Olyan sokan vannak, hogy három emelet nyitva van? Miért lakik maga a harmadik emeleten? A fizetésről beszéltek már? Rendben van? Babitsékat ne erőszakolja semmire, mert mind a ketten nagyon rossz idegállapotban vannak, hogy pihenjenek. Ezt azonban Vágéknak ne mondja. Ők csináljanak mindent ösztönösen, ez sokkal jobb. Ezt én csak magának mondom. Milyen jó, hogy nem vitt el estélyi ruhát, most hogy szidna engem állandóan még ott is. A gyerek nagyon aranyos, tegnap írt magának gépen levelet. Nem küldöm el, mert csak a betűket ütögette összevissza. Ellenben üzeni, hogy csókolja magát, jöjjön haza a karácsonyfán lógva, és hozzon neki sok csokoládét és játékot. Ha rossz, mindig azt mondom neki, hogy maga hallja a rádión, mikor rossz. Ezt néha respektálja is. Lehet, hogy Manci kiviszi magához egypár napra. Nekem jó volna, mert meglehetős sok dolgom van. Mind a két ruhám hazaküldte Júlia, nagyon szép lett. A rojtos már volt is rajtam egyszer. Tetszett másnak is. Itt ma nagyon szomorú, ködös idő van, hónak még nyoma sincs. Hideg, az van meglehetősen. Ma valószínűleg találkozom Ilonkáékkal a Centrálban, ha ugyan elmegyek. Akkor megmutatom nekik a rájuk vonatkozó részt leveléből. Átadom neki a karácsonyi ajándékot, s nem megyek már fel hozzájuk. Ezt még magam sem tudom azonban, hogy fogom elintézni. Gyula bácsi változatlanul nagyon rosszul van, de még él. Valószínű, hogy maga már nem találja életben. Átmenni még mindig nem lehet hozzájuk, mert Ilu bárányhimlős. Ezt különben talán már írtam a múltkor. Hétfőn reggel kaptam meg a maga levelét. Nem kell, Lőrinc, hosszú leveleket írnia magának, pihenjen csak. Ha verset tudna írni, az tiszta haszon volna! Nagyon jó, hogy fordítanivalót nem vitt magával. Úgyis nagyon rövid idő ez a pihenésre. Próbáljon kikapcsolódni mindenből, ne is gondoljon haza. Pihenjen, egyen sokat, élvezzen, hogy mire hazajön, valami eredménye legyen az ottlétnek. Megmérte magát? Nagyon szeretném tudni, hány kilóval ment fel, s hánnyal jön haza. A gyerek újabban, ha leül a géphez, azt szokta mondani: Most mesét írok. Apuka nincs itthon, most én dolgozok, én írom a meséket. Nagyon ügyesen be tudja tenni egyedül a papírt is. Azt mondta, hogy magától tanulta. Egészen ügyesen kezeli a gépet. Édes, de nagyon fárasztó. Most különben angyali jó, egyedül játszik szép csöndesen. Írógépet játszik ő is. Babitsékat meg fogom kérni, adjanak magának két-háromszáz szokolt az övékből, s majd mi megküldjük nekik innen hamarosan. Ha tudunk könyvet eladni, akkor igazán lehet. Ezt pedig remélem. Most már nem írok többet, majd máskor folytatom. Isten vele, szívem, érezze magát nagyon jól. Csókolja

Klára

97.

Klárika,

gondoltam valamit: Miskolcra küldök egy útitárcát vers helyett. A pénzt – hogy kevés – egye meg a fene. Útitárcát, reklám nélkülit. Vág irodájában 12 után legépelem két példányban, s a másodikat beküldöm a Prágai Magyar Hírlap-nak. A Reggeli Hírlap ide úgysem jár. A cikket gyorsírással már megírtam – levelekbe elszórva úgyis készen volt. Ha lehet, három példányban gépelem, s magának is elküldöm: hátha Pesten is lehetne valamit csinálni vele karácsonyra. Ugye, jó gondolat? Most még várom a déli postát; addig nem tudok mit csinálni.

Sétálni mentem Széplak felé, az országúton megszólított és bemutatkozott egy debreceni úr, azt hiszem, Markovits, takarékpénztári helyettes vezető, fiatal ember; látásból ismert. Vele mászkáltunk, ismeri Kardosékat s néhány barátunkat. Egész jó volt. Délután Lomnicra megy szánkón; hívott, de nem tartok vele. – Posta nem jött ma, úgyhogy sietek feladni ezt a hosszú írást, aztán megyek az irodába gépelni. Isten vele, csókolom

Lőrinc

Kis Klárikám, légy jó, hogy örüljek, és hogy a Jézuska elmenjen tehozzád is! Írj egyszer egy kis levelet. Csókol

apuka

98.

99.

Kedves Klára,

tegnap este megjöttek Babitsék; vártam őket a Palace előtt; igen fáradtak voltak; együtt voltunk a szobájukban (II. 218.), míg megvacsoráztak. Megkaptam a Verlaine-t, szép, jó, nagyon hálás vagyok Mikes főintéző úrnak érte. Hallom (levélbeli célzásait nem értettem), mit csináltak a Sátán-nal. Idáig nem érkezett meg, a portás biztat, hogy csak késik.

Természetesen külön leszek tőlük, Ilonkáéktól; és csak akkor megyünk ki együtt sétára, ha ők is éppen mennek. Ma délig akarnak pihenni. – A gyereknek vett túloldali két baba egyszerű jószág, papírmasé anyag, de jól mutat, s megéri az árát; 16 helyett 12 čK-ért adta Bányász. Vettem egy botot is, egy másikat, Anicáék kölcsönbotját félig eltörtem. Új, nagy hó esett, hideg szél jött, de süt a nap.

Köszönöm, hogy az eladásokkal fáradozik; azt hiszem azonban kár volt elkezdeni, mert úgyse viheti sokra. Sárközi – szegény – igazán sajnálom, hogy bosszantották; szemtelenség! Úgy intézték az újságpéldányok szétküldését, ahogy terveztük? Ne is feleljen már ezekre, hiszen otthon leszek hamarosan. Úgy hiszem, csütörtökön reggel indulok legkésőbben. Tehát hétfőn de. adja fel esetleges utolsó üzenetét. Sárközinek most írok egy lapot, Kodolányiét megcímezem és feladom, Manciról sem feledkezem meg. Mikes bácsinak is írok lapot.

Vigyek ilyen babát esetleg Ilunak és Bandinak? Erre még feleljen… Írtam egy szép, reklámmentes hangulatcikket, és elküldtem Miskolcra, sőt elküldtem, mert 3 példányban gépelte le az irodakisasszony, a Prágai Magyar Hírlap-nak is. És végül: elküldtem Miklós Andor címére, a Pesti Napló karácsonyi számának, megfelelő udvarias levél kíséretében. Nem akartam Mikest terhelni tátrai dologgal, s valószínűnek tartom, hogy nem használja föl a P. N. A többi igen. Mindenütt csak karácsonykor. Meglátjuk, mi lesz; ez az első lépés az egy róka – három bőr felé. Tegnap küldtem el mind a három levelet. Üdvözlöm minden barátunkat, magát és a gyereket sokszor csókolom

Lőrinc

100.

Kedves Klára,

most már fáj a szívem, szegény ideges-szívbajos szívem, hogy haza kell menni három nap múlva. Tulajdonképpen legjobban szeretnék rögtön indulni, hogy túl legyek ezen a fájdalmas időszakon. És azért is szeretnék menni, mert nagyon izgat az otthoni helyzet; természetesen a pénzre gondolok.

Az én könyvem még mindig nem jött meg, s már nem is fog. Valószínűleg még feladás előtt áldozatul esett valami vizsgálatnak. Nem baj; majd megmondom Vágéknak (akik nagyon kedvesek), hogy ha jönne ajánlott levélben egy könyv a számomra, vegyék át és tartsák meg. A Verlaine-t itt hagyom nekik.

Babitsék tegnap este voltak először náluk; egész jól telt el az idő. Mihály egyelőre nyugodt, dolgozik is a nagy hallban. Két napig állandó homály, köd és havazás volt; ma, vasárnap reggel kiderült, s úgy süt a nap, mint az én kezdő napjaimban. Ilonka a maga csizmáiban van, felvételeket csinál; és mindjárt megyünk a Tarajkára.

Klárika, hallom, hogy sokat futkos, és hogy Mikes bácsi rosszul áll anyagilag. Nagyon erősen kellett hallgatnom az ész szavára, hogy haza ne menjek… Beszéltem Vággal: maga majd feljön ide egy hónapra 1927 elején. Valahogy sikerülni fog.

Szontagh főorvos is nagyon kedves, többször találkoztunk.

Tegnap Ilonka táncolt is a Tomka–Erdélyi-Patat cigányduó művészi zenéjére. És minden irányban jobb a hangulat. Anica négy napja fekszik, s még három napig feküdni fog valami női bajjal; de nem komoly a betegsége, gondolhatja.

Most már mindenkit ismerek a szanatóriumban, túl sok embert is; de nem terhesek és kellemetlenek. Az asszonyok persze erősen kritizálják B. Ilonkát, amit különben én is megteszek magamban.

Jelentéktelen és olcsó apróságokat viszek még Bányásztól a gyereknek; nem is tudom, mit; ne mondja meg neki. Hallom, hogy Tóth Aladár felesége itt telel valahol a közelben (Tátra-otthon), és várja a napokban a férjét. Salusinszky Gyula ügyvéd karácsony után érkezik.

Kíváncsi vagyok, mi lesz az újságcikkek sorsa. Írtam egy-egy lapot Kodolányinak, Sárközinek és Mancinak. Mikes bácsinak esetleg közösen fogunk, vagy én külön.

Egyszer átmegyünk a Grandba is, még nem tudjuk, mikor.

Lomnic? Széplak? Remélem, nem marad el egyik sem… Ezek már olyan búcsútervek és -érzések. És csak azért írok egyáltalán, hogy kedden (akkor kapja meg, ugye, ezt a levelet) egy kicsit együtt legyünk.

Most az olvasószobában ülök, és írok; Mihály a hallban, a szomszéd asztalnál Patat művész. Az imént fölkelt, s kedvesen megkérdezte, hogy a rögtön-t k-val írják-e vagy g-vel. Aranyos.

Vajon mit csinálnak otthon? Féltem a gyereket, magát, mindnyájunkat.

Dolgozni – verset – itt nem tudok; de otthonra, úgy érzem, lesz elég anyagom, itteni. Csak jegyzeteket tudtam csinálni. Jól megbarnultam, de valószínűleg nem híztam, vagy csak keveset, mert folyton-folyton csavarogtam, szép időben éppúgy, mint a tegnapi szeles-havas-viharos szélben.

Isten vele, kedvesem; örülök, hogy már hamarosan látni fogom. – Ez itt mind természetellenesen jó.

Kedden még írok valamit, akár téma nélkül, ok nélkül is, értelem nélkül is.

Sokszor csókolom, ölelem.

Lőrinc

101.

Kedves Lőrinc!

Most írtam Anicának, az ő levelét feladom még ma, a magáéhoz még írok majd holnap. Azt hiszem, ez körülbelül az utolsó levél is lesz már. Nem tudom ugyan, mikorra tervezi a hazajövetelt. Nem marad ott karácsonyra? Mi van Babitsékkal? Erre különben valószínűleg kapok választ a holnapra várt leveléből. Pénteken este itt volt Gyergyai és Sárközi is. Beszélgettünk a Pandorá-ról sokat. Neki volt egy ideája többek között, hogy a kritikai részt fel kellene osztaniok maguk között – már egypár ember között –, s állandóan ugyanaz az ember írna a regényekről, egy másik a lírai dolgokról stb. … Nem hiszem, hogy ez egészen helyes idea, de ez most nem is fontos. Ő azt látja a legfontosabbnak, hogy a kritikai rész legyen nagyon erős, mert az nincs most sehol se. Sárközi beszélt neki a külföldi levelekről. Azt se helyeselte abban a formájában, ahogy tervezték. Azt mondja, hogy ez a komolyság rovására megy, mert csak riportszerű lehetne. Ő inkább azt ajánlja, hogy egy-egy eseményről mindig teljesen hozzáértő ember írjon, akkor, ha az az esemény tényleg kimagasló valami. Szerinte ma már minden könyvet meg lehet itt is kapni rögtön, az újságok előbb írnak úgyis mindenről, mint egy havi folyóirat írhatna, tehát csak akkor van szükség külföldi tudósításra, ha az nívóban nyújt valamit. Majd szóval jobban el fogom tudni mesélni ezeket, mint így leírogatni. Valamennyire azért talán érti? Sárközi elmondta még azt a tervét is, hogy lenne egy kis tudományos rész is a folyóiratban. Ezt se helyeselte teljes mértékben, azt mondta, hogy tudomány is csak oly mértékben lehet a lapban, amennyiben az irodalom is egyúttal. Tehát száraz emberek nem írhatnak róluk. Olyféleképp képzeli a dolgot, mint amilyen Komjáthy Alinak volt valaha az Einstein-cikke a Nyugat-ban. És csak olyasmiről lehet írni szerinte, ami valamennyire az irodalomra is hatással van ma, vagy lesz valaha előreláthatólag. Ilyesmikről volt szó pénteken. Gyergyai ezen a héten elutazik Jugoszláviába, ott is fog gyűjteni még előfizetőket. Eddig itt öt embert gyűjtött, féléveseket, de még van kilátás többre is. Újévre itthon lesz. Vele is megbeszéltük a keddeket, amik most már visszavonhatatlanul meg fognak kezdődni új év első keddjén. Mikor maga hazajön, megbeszéljük együtt, kiket akar, s írunk nekik rögtön. Nagyon fontos, Lőrinc, hogy magának legyen kontaktusa állandóan most már ezekkel az emberekkel. Sárközivel beszéltem arról a versről. Nagyon rosszul esik neki az ügy, de felfüggeszt mindent a lap miatt. Papa nem közöl a lapban személyes dolgot, a Nyugat közölné, de ő nagyon tisztességesen ezt visszautasította, mondván, hogy a Nyugat-ban Lőrinc ellen nem fog írni. Lehet, hogy majd a Pandorá-ban felel a maga versére egy verssel. Ezt én is helyeseltem. Lehet azonban, hogy addig meg is gondolja a dolgot, vagy elévül az egész. Lehet, hogy okosabb lett volna kihagyni a kötetből is. Minek bántani szegény Gyurit? Ő talán mégis a legtisztességesebbek egyike. Az elvi ellentét pedig nem baj sohasem. Nem fontos, hogy mindenki azt vallja, amit maga. Erről se nagyon beszélgessen ott fenn. Én csak azért írtam meg, hogy tudjon róla, de ne tegyen semmi lépést, még beszédet se, míg haza nem jött, s nem beszéltük meg ketten. Ne haragudjon, szívem, de félek a maga hirtelen természetétől, ami nem mindig tudja, hogy mikor, hol, mit szabad beszélni. Nem olyan nagyon fontos ez az egész dolog. Gyuri nagyon rendesen viselkedett minden irányban. Sokat segített most a könyvek körül. Vidéki lapokhoz nemcsak példányt küldött, hanem recenziót is. A lap körül is biztosan ő lesz az egyetlen, aki a maga segítségére lesz önzetlenül. A többi mind csak beszél, ha rákerül a sor, akkor azonban nem cselekszik. Kodolányinak van egy tízíves regénye, azt adja át a Pandorá-nak közlésre. Ezt le lehet hozni majd, azt hiszem, mert ezt egy év alatt le lehet futtatni. Regényt jó, ha majd közlünk, mert azt várják az emberek. Gyergyai is a regény mellett szavazott. Azért örülök ám már, hogy hazajön lassan. Nem jó egyedül lenni. Hízott-e valamit, kipihente-e magát? Úgy szeretném, ha nagyon frissen jönne vissza, s bírná azt a rengeteg munkát, ami magára vár. Engem rettenetesen izgat a lap, nagyon akarom, hogy kitűnő legyen. Most mesélek egy irodalmi pletykát. Papa mesélte, hogy szakított Pap Károllyal, mert volt neki egy szeretője, akit, mikor megunt, szépen kirabolt a szó szoros értelmében. Feltörte a szekrényét, zálogba tette a ruháit, elvette a pénzét, meg is verte egynéhányszor. A megszerzett pénzeket pedig újabb babájára költötte, vagy annak ajándékozta. Az elhagyott nő felment a papához panaszkodni, sok levélben is megtette ugyanazt. Pap is beismert dolgokat. Végül a papa megunta ezt az ügyet, és megmondta Papnak, hogy vége köztük mindennek, neki elég volt már az ilyen ügyekből. Pap erre kint Kodolányinak azt mondta, hogy megkeresi az elhagyott nőt, s elveri, mert hazudozik a papának levelekben. Valószínűleg a nőnek van igaza, ezt én teszem hozzá. Papa szerint is különben. Kodolányinak megjelent a Grillnél Tavaszi fagy címen egy naplószerű kötete. Tegnap este az ágyban elkezdtem olvasni. Nagyon kitűnő. Meg van írva benne a Fenyő Miksa esete, a grófnő esete, aki úgy segít a fiatal írón, hogy naponta ád két koronát a Szent Antalnak, és imádkozik érte. Ugyanakkor az író és másállapotban lévő felesége éheznek, rongyosok. Benne van a Centrál, szóval mindenki. Én még csak kis részt olvastam belőle, de nagyon élvezem. Nagyon kitűnő író Kodolányi. Bár az érintkezésben nagyon óvatos leszek ezentúl vele szemben. Erről is majd bővebben szóval. Elég sokat tapasztaltam most én ez alatt a rövid egyedüllét alatt. Az önállóság elég keserves dolog, pláne egy nőnek. Az is biztos, Lőrinc, hogy mi ketten nagyon egymásra vagyunk már utalva ebben a világban, s a legokosabb, amit tehetünk, ha az egymás életét igyekszünk egymás mellett tűrhetővé, sőt széppé tenni; mert csak egymásban bízhatunk, csak egymásnak kell segítenünk, csak így lehetünk valamennyire megelégedett emberek. Minél tudatosabban tudjuk ezt csinálni, annál könnyebb lesz keresztülvinni. Hiszen valamennyire szeretjük is egymást, a szeretet pedig rengeteget tud segíteni. A gyerekünk is közös, márpedig az ő sorsa igazán mindkettőnknek nagyon fontos, sőt talán a legfontosabb. Ezt nem merem sajnos egészen biztosan állítani, mert nekem rettenetesen fontos a maga élete. A magamé már nem, azzal már leszámoltam elég régen. Nálam már csak kellemes meglepetés jöhet. Csalódni már nem fogok többé. – Hogy hogy jutottam én ide, ebben a levélben, azt nem értem. Ha leírtam, azért már benne hagyom. Manci most fogja hazahozni Klárát. Alig várom már, hogy lássam. Délután elviszem Jucihoz őt is, hogy örüljön szegény kis pocok. Holnap folytatom még a levelet. Igaz, S. Gyuri elfelejtette annak a könyvnek a címét, amit meg kellene rendelnie, írja meg.

Ma megjelent a Napló-ban az egyik verse, A szerelem lángpiros darazsait. A másikat valószínűleg karácsonyra akarja a papa. Szép mind a kettő.

Hamar firkantok pár sort még a levélhez. Ha csütörtökön jön, még megkaphatja. Ha valami csekélységet tud hozni a gyerekeknek, nem baj, mert nekem úgyse igen van pénzem karácsonyra. Amit vehetek, csak pénteken veszem majd meg, nehogy duplán vegyünk. Ma megyek be papához pénzért, délelőtt sütöm a diós-mákosat. Klára itthon van, örült a levelének és a rajzának is. Nem érek rá most többet írni, Isten vele, szívem, használja ki még jól ezt a pár napot. Sajnálnám, ha elveszett volna a Sátán.

Sokszor csókolja

Klára

102.

Klárika,

itt a búcsú ideje: még egyszer végigcsinálok holnap minden csinálhatót, és csütörtökön reggel indulok haza. Képzelem, mennyi baj vár. Maga ugyan nem írt ezekről, de érzem sorai között a sok kínlódást, s tudom, hogy baj és baj és baj van otthon, akkor is, ha másról beszél.

Levelét vasárnap kaptam meg, s úgy fájt minden – csupa bizonytalanság és megfoghatatlanság ez a minden –, hogy legjobban szerettem volna már hétfőn utazni vissza. Erőszakkal térítgettem észre magamat, sétáltam nagy szélfúvásban, havazásban, messzire (ez még rosszabb volt, mert visszahatott rám); aztán Vágékhoz mentem be, meghallgattam vagy negyven próbagramofonlemezt, és erőszakkal kényszerítettem magamat mással foglalkozni. Valamennyire sikerült is; de általában nagyon félek, komolyan, valami összeroppanástól, egész különlegesen jelentős bajtól, anyagi szörnyűségtől, magam sem tudom, mitől. És magát is féltem; és én jobban szeretném tudni a maga kilóit, mint maga az enyéimet.

A könyvre keresztet vethetünk. A másikat átadtam Anicának.

Vasárnap de. kitűnő időben fölmentünk a Tarajkára, onnan le kb. olyan messzire a Lomnici-völgyben, a Tarpatak-szállón túl, amennyire tavaly mentünk, maga, Bözsi és én. Óriási hó, csupa gyönyörűség. Babitsék is meg voltak hatva. Milyen gyerekek ezek! Szóval majd sok apróságot fogok mesélni, ide nem férne ki… Ilonka fölvételeket csinált; mint utóbb hallottam, mind rossz; túlexponálta őket az itteni nagy villogásban.

Délután rosszkedvem volt nagyon; már írtam. Este Markovitscsal, debreceni új barátommal voltunk együtt, meg két román és egy német lánnyal: kártya és társasjáték.

Az idő hétfőn délelőttre kiderült, és Babitséknak kedvük jött szánkázni. El is indultunk ketten: ketten két szánkóban (én Markovitscsal) Csorbára. De nem jutottunk tovább Felső-Hági-n-túl-nál, olyan nagy volt arra már a hó. Kicsit a kocsisok okvetetlenkedése is szerepet játszott a visszafordulásban, meg hogy nem akartunk nagyon elkésni az ebédről. Széplakon a Tátra-otthonból (csinos, kedves kis panzió) kihúztuk Tóth Aladárnét (a férje ma érkezik oda), és megosztoztunk rajta: menet Babitséknál ült, visszafelé nálunk. Nagyon kedves asszony, de irtózik a látogatásoktól; nem is voltak sehol, mióta megesküdtek (nálunk se). Gazdag, elkényeztetett, de természetes nő. Ma du. bejön Ófüredre és Ilonkához a Palace-ba; aztán felül férjéhez a poprádi villamosra… Felsőhágiban virsliztünk, boroztunk. Jövet is, menet is láttunk őzikéket 30-40 lépésre tőlünk. Nem féltek. A kirándulás nagyszerű volt végeredményében; 10-től ¾ 2-ig; szánkónként 70 čK.

Pénzt nem kellett kölcsönkérnem. Kijövök, de nem fizethetek semmit.

Délután egy újságíró jött át Matlárházáról, Mihállyal csinált interjút, velem meg a Pandorá-ról beszélt. Leírtam neki, amit akartam; másolatban is megvan. Jakobovitsnak hívják, a P. M. H. munkatársa… Este megint Vágék. Gramofon vég nélkül igen érdekes-vicces tánczenékre. Előzőleg megint sokat sétáltam, egész az ófüredi villanytelepig, a hófúvásban. Láttam egy árva, éhes, éjszakai nyuszit is; a konyhakert felől szaladt át előttem az országúton, az Európa felé. Vágéknál nem éreztem magamat jól; Anica ebédhez-vacsorához már felöltözik; az volt a rossz, hogy a maguk barátja [nehezen olvasható szó] egy kézírás-olvasás-fejtésnél – legalább én így éreztem – arrogánsabb volt, mint… nem is, ő egyáltalán nem volt kellemetlen társaság, legalább eddig. Szóval csipkedtük egymást, mint az asszonyok szokták (maga és Ilonka) vita közben; én azonban nem voltam szívvel-lélekkel a játékban, és csak nem akartam hagyni magamat. Nem történt semmi, sőt lehet, hogy túl fáradt voltam a délelőtti szánutazástól, túl ingerlékeny és túl érzékeny, és ez az egész. De elrontotta az estémet.

Az ágyban egy Csehovot olvastam… Ma reggel írtam egy-egy kártyát Kardos Palinak, Gráfnak, Dán Györgynek és Ritoók Emmának. Az interjút is délelőtt írtam le, délben legépeltem, s most feladom Matlárházára. Tegnap egy verset is írtam, otthon biztosan fogok még írni néhányat. – Babits elég rendesen dolgozik.

Most átmegyek Vágékhoz, este meg feketézünk a Grandban. Hadd lássam azt is egyszer. Holnap csomagolás stb.; már napok óta ugyanazt a nyugtalanságot érzem, mint ittlétem elején… Igen, Ártinger írt nagyon kedvesen. Kodolányi tízmilliójáról annyit, hogy igen szívesen megtette, de nem szeretné, ha hólabdarendszer válnék a dologból. Ez teljesen összevág a mi érzéseinkkel és nézetünkkel… Isten vele, Klárám, nagyon jó lesz már együtt lenni. Ha csütörtökön du. megkapja a levelemet, már nem messzi az este. Persze Kassán át megyek, úgy nekem olcsóbb. Negyed tizenegyre, gondolom, otthon leszek. Holnap, szerdán, még valószínűleg kapok levelet magától. Sokszor csókolom

Lőrinc

Kislányomat is csókolom!