Lázadók és megbékélők
|
|
És ez az 1932-ben írott verse mottója lehetne ennek a kötetnek is. Egy, a kornak kiszolgáltatott család vergődéséről is hírt ad ez a könyv, de arról is, hogy ebben a családban egy önálló, szabad szellem él: aki a költészet világában olyan hatalmasság, hogy ezért mindent feláldoz maga körül. Környezetét is, de legelsőként önmagát; hisz élete, ha nem is oly látványosan, mint mondjuk az Adyé volt, de önpusztítás. A világban kiszolgáltatott, alakoskodásra, megalázkodásra, a hatalmakkal barátkozásra kényszerülő; önmaga világában elvárja mindenkitől, hogy „a világnak ellentéte” legyen. Mint feleségének írja már 1926-ban, sok évvel a Semmiért Egészen előtt: „Annyi küszködés van, annyifelé kell verekedni (magammal is), hogy nagyon rám fér egy oldalról békét tudni. Szeressen engem, és igyekezzék építeni az életemet azon az oldalon, amelyen maga áll.”
Milyen lehet egy ilyen ember házassága? Kötetünk – ha szelektált is a levelekben, de – a feleség minden érzelmi rezdüléséről hírt ad. A férfi szinte érzelemmentesen tartja élete végéig a kapcsolatot egyik „alkatrészével”, feleségével. A feleség találkozásuk pillanatában hat évvel idősebb, érett, sorsüldözött ember, de még tapasztalatlan nő. A férfi már tapasztalt szerető, de – huszonegy éves! – éretlen ember. Az asszony reménytelenül szeretné csak magához kötni férjét szolgálattal, érzékiséggel, szeretettel; a férfi mindezt elfogadja, de kapcsolatait tovább építi, „nőkből, lányokból még egy tízezer” kell neki még élete végén is, önmagát korlátok nélkül megosztja mindenkivel. Otthonához ragaszkodik, de ő maga otthontalan. Az asszony a kényszerű osztozásba bele is szokna, ha nem robbantja fel otthona kompromisszumos békéjét védence és barátnője „partizánakciója”: Bözsi és férje „kikezdenek egymással”, majd végzetesen, pusztítóan egymásba szeretnek. Ezt már nem bírja elviselni, épp vele már nem akar osztozni.
A férj nem a ma divatos „nyitott házasságot” kívánja. Ezt még vállalná a feleség. De olyan hármast, amelyben egyenlő érzelmi és szexuális esélye legyen a két nőnek. Ha sikerült volna, talán a feleség önmagának is jobban megtarthatta volna férjét. Nem sikerült, így maradt házasságuk: csak nyitott. Persze felerészben. A feleség az otthon őre, akihez elsősorban nem érzelmi, de élettársi kapcsolat fűzi. Ő az otthon adminisztrátora, végzi kijelölt teendőit, és csak legfeljebb időnként lázad, hamu alól a szikra, hogy azután ezt is elfojtsa magában. Aki korábban a „Kedves Klára!” megszólítást is rossz néven vette, csakis becézést várva, utóbb maga is rátér a „Kedves Lőrinc!”-re, sőt: a „Lőrinc!”-re. Már csak legfeljebb azt nehezményezi, hogy ha férje gépírónőnek diktálja a lapnál a neki szóló levelét. A férj pedig éli – kegyetlenül – a maga életét.
A csoda lehetősége ugyan adva lett volna 1928-ban. A feleség naplója végigvezet az elvesztett lehetőségeken. Mindazt, amit a költő utóbb verseiben, a Semmiért Egészen-ben, A Huszonhatodik év-ben a nagy költészet szintjén tudatosít, azt ekkor az életben is meg szerette volna valósítani. Csak hát más egy férfi tudata, és megint más a kizárólagos szerelemre és szolgálatra kész asszonyi szeretet. Az életben három ember pokolszenvedése következett feloldatlanul.
Aki a drámát keresi a levelekben – ahogy azt a nagy költészet szintjén megismerte a versekben –, megtalálhatja: de csak rezdüléseiben. A versek: az esélyek drámai exponálása, a levelek: az elszalasztott lehetőségek regisztrálása.
A nagy érzelmi kitörések az asszony naplóiban, majd egy-egy levelében, naplószösszenetében észlelhetők. A férfi ezekre alig válaszol. Ritka kivétel az 1926. február 10-én a Tátrába küldött hosszú levele. Levélben különben nem válaszol. Ha ő naplót ír, nyitott szexuális álmot fogalmaz, mint a Pandora idején szépirodalomnak is készülő írásaiban, versben pedig „törvényszéke” elé idézi „alkatrészeit”.
Persze tudja – ő ne tudná? – mit jelent megalázottnak lenni. Akkor ő miért aláz meg másokat? Klárát is, megint másképp Bözsit is. Egyiket konok hallgatásával, lekezelésével, a másikat titkolt, leplezett érzéki szerelmével. Mert tehetetlen. A szerepekre szakadt modern ember poklát éli át maga is. Nemcsak kifelé, ahol nem tud boldogulni, pedig öntudatosan ismeri önmaga értékeit – hanem befelé is, ahol sajátos háremét nem tudja megvalósítani. Mert szolgálni tud ugyan asszonya, de szívvel osztozni nem.
Kérdés: más asszony képes lett volna erre is? És ebben megnyugvást találhatott volna a férfi? Vajon a költő milyen élményanyagot találhatott volna, ha valóra válik elképzelt együttese?
A találgatások helyett fogadjuk a valóságot. A kapcsolat külsőségeit tekintve szerelmi házasságnak indult, ha nem is lány-, de asszonyszöktetéssel, de már születése pillanatától osztozkodással folytatódott: viszonyokkal, majd egyetlen, huszonhat évig tartó másik kapcsolattal. „Polgári” házasság lett belőle. A levelekben: a feleség panaszkodik, a versekben: a költő bocsánatkérően és elhárítóan megírja a Rossz férj panaszá-t is, és rejtve vagy nyíltan küldi másfelé – sokfelé – szerelmi vallomásait.
Vigasztalásuk? Mindkettő tudatában volt a költő egyedüli nagyságának. Az asszony, ahogy reagál a versekre, látszik, hogy nem érti igazán azokat, de hisz bennük, és ez is valami, elfogadtatja vele áldozatát. A férfi pedig ezért, ennek nevében hallgathat, elfogadhatja az áldozatot. „Hogy rettenetes, elhiszem,” – tudja ő is. Ezt az életet csak úgy vállalhatták, mindnyájan „alkatrészek”, ha tudták, hitték, remélték – ki-ki így-úgy – hogy ennyi szenvedés átélése, megírása végül is értelmet ad magának a szenvedésnek is. Amit az életben szenvedtek – sírva vagy hallgatva vagy szeretőként félreállítva – az életműben feloldozásért kiált. Így érthető a legembertelenebbnek kikiáltott szerelmes vers zárása:
|
Az én már nem a zsarnok férfi, hanem a költő, aki versében mindnyájuk fájdalmát „kidalolja”. A levelekben a férfi hallgat, de tartóoszlopa egy veszendő családnak, beszámol örök alakoskodásáról, hogy fenntartsa családját és költő-önmagát társadalmi megbecsüléshez juttassa, legjobb perceiben pedig elgyönyörködik a világ csodáin (gyermek, utazás, alkotó munka, olvasmányok) – a költő mindezt feldolgozza, átgondolja és szabadon megválaszolja. A levelek: a család kötöttségei; a versek: a kötöttségeket átrendező szabadság vágya, szenvedés, eksztázis. A levelekben hallgat a férfi, de az őt körülvevő és érzékelhető pokolra költészetében válaszol a költő.
Aki ismeri Szabó Lőrinc költészetét, megtalálja a levelekben a vonatkozási pontokat. A kötet arról a világról ad hírt, ami ellenében épült Szabó Lőrinc költészete. Egy nagyon tudatos művész mint szükséges érvrendszert gyűjtötte versei köré leveleit.
Kabdebó Lóránt
Kötetünk a költő és felesége hagyatékában összegyűjtve maradt levelezésük 1921 és 1944 közötti részének, valamint Szabó Lőrincnének a húszas években megszakításokkal vezetett naplója rövidített szövegének publikálása. A gyűjteményből Szabó Lőrinc minden eddig ismert levelét közöljük, felesége levelei közül csak azokat, amelyek a házaspár kapcsolatának jellemző dokumentumai, vagy lényeges, új információkat tartalmaznak. A teljes anyag G. Szabó Lőrinc tulajdonában van, a válogatás során kihagyott levelek gépiratát a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában bocsátjuk az érdeklődők rendelkezésére.
A kötetben a szövegeket az érvényes akadémiai helyesírás szerint adjuk közre. Az egyébként pontosságra törekvő Szabó Lőrinc a nevek és műcímek írásában rendkívül pontatlan: a neveket kiigazítottuk, a műcímeket töredékesként meghagytuk; Szabó Lőrincné legtöbbször kiejtés szerint írta a neveket, ezt is kiigazítottuk. Néhány helyen egyes félreérthető, személyekre vagy csoportokra esetleg sértő megjegyzéseket […]-jellel jelölve kihagytunk.
Hasonlóképpen jelöltük Szabó Lőrincné naplójának terjedelmi okokból következő rövidítéseit. A jegyzetekben csak a magyarázandót kurziváljuk, a műcímeket a ragoktól elválasztó kötőjellel emeljük ki, a hosszabb újságcikkcímeket idézőjelbe tesszük. A neveket első szereplésüknél jegyzeteljük meg. A levelek dátumozását egységesítettük, filológiai problémáit – a levelek utólagos azonosítása miatt – a jegyzetben közöljük.
A családhoz és szűkebb baráti körhöz tartozó neveket esetenként külön nem jegyzeteljük: papa, Mikes: dr. Mikes Lajos (1872–1930), Szabó Lőrincné (Mikes Klára 1896–1978) édesapja, az Est-lapok irodalmi rovatának szerkesztője. – Irma: Havas Irma, dr. Mikes Lajos harmadik felesége. – Ilu, Gyuri: gyermekeik, Szabó Lőrincné féltestvérei. – Manci: Mikes Margit (1897–1976) költőnő, Szabó Lőrincné édestestvére, első férje Szabó Lőrinc bátyja – G. Szabó Zoltán (Zoli néven szerepel) MÁV-mérnök –, második férje Kemény László (Laci néven szerepel) festőművész, gyermekük Zsuzsi. A baráti kör tagjai közül: János: Kodolányi János – Fekete Klára, a Fekete, a fekete Klára: Rudas Klára, Rudas Gyulának, az Angol–Magyar Bank ügyvezető igazgatójának leánya, első férje Simon György János festőművész (Simon néven szerepel), a második férje Frey András külügyi újságíró; Szabó Lőrincné, a „szőke” mellett ő a „fekete” Klára. A baráti kör többi tagját esetenként külön kellett megjegyzetelni, mert több azonos keresztnevű szerepel a levelekben (pl.: Pali: Kardos, Rudas, Simon, Schiller, Szegi; vagy Alisz: Bartos, Bernáthné, Gaál – bár a húszas években csak Bartos szerepel, akkor külön nem jelöljük azonosságát a jegyzetekben.)
A korabeli utalások megfejtésében és a szereplő személyek azonosításában – a kézirat sajtó alá rendezése idején elhunyt Szabó Lőrincné, valamint fia, G. Szabó Lőrinc állandó és segítőkész tanácsai mellett – köszönettel tartozom Bajomi Lázár Endrének, Bárczy Jánosnak, Békés Istvánnak, Czellár Ferencnek, Dienes Katónak, Frey Andrásnénak, dr. Gaál Andrásnénak, dr. Gál Istvánnak, G. Szabó Kálmánnénak, Halápyné Bojár Lilinek, Heszke Bélának, Hárs Ernőnek, Horváth Ferencné Mariskának, Illés Endrének, Kiss Józsefnek, Komlós Aladárnak, Kozma Miklósnénak, Kardos Lászlónak, Keresztury Dezsőnek, Kodolányi Júliának, Komjáthy Aladárnénak, Laták Józsefnek, Magyar Pálnak, Máté Ivánnak, dr. Mikes Lajosnénak, Pesthy Endréné Tóth Piroskának, Réz Pálnak, Rudas Pálnénak, Sándor Juditnak, Szűcs Erzsébetnek, Thury Leventénének, Tóth Eszternek, Vajda Miklósnak, Vas Istvánnak. A kéziratos szöveg gépelése Bernáth Istvánné munkája.
Kabdebó Lóránt