Prológus egy Shakespeare-előadáshoz

Tisztelt közönség, én, a Bolond, okos és jókedvű vagyok; eszem akkor szülte a Költő, amikor ezt a darabot: háromszázötven éve nézem, hogy kacag és sír a világ, gúnyolom a tragédiákat s tapsolom a komédiát. De rám e perc uj szerepet ró, mert azt kell bejelentenem, hogy Alkotóm szava először zendűl meg ezen a szinen: ifjú szinházunk most idézi először Shakespeare szellemét, napfényes zivatarba gyűjtve ami benne mély, drága, szép. Mindazt, ami ábránd s valóság s ibolyaillatként sodor, szív titka, szivárványmagas vágy és pokolzengető humor, odaadás a szerelemben s bölcsesség s emberszeretet s boldog veszély s baráti hűség s életerő, talpraesett, mindazt édes játékba fogja a Költő nagy művészete, rá-rásujtva a puritán gőg öntelt szamárfüleire – a sárgalábú vaskalaposság megkapja, ami neki jár: becsületnek cinkosa itt még az is, aki csak jómadár. „Vizkereszt”, vagy „Amit akartok”, igéri a komédiánk; s ha játékunk csak félig ég úgy, mint a szivünk Shakespeare iránt, akkor ne fussatok a végén – sőt közben sem! – de dördülő tenyeretekről zúgjon a taps, mint a nyári záporeső! (1955. május 8.)