Alkalmi versek

 

 

 

 

Tauszky Jolán sírfelirata

(Változatok)
 

1.

Muzsikáltál. S ha tovaszáll is,
tovább él bennünk a zene:
rád gondolunk, drága barátnőnk,
és egész lelkünk zeng bele.
 

2.

Az életed muzsika volt.
Ha elszáll is, él a zene.
Tauszky Jolán, rád gondolunk
és egész lelkünk zeng bele.
 

3.

Muzsika volt az életed.
Ha elszáll is, él a zene.
Most az emléked muzsikál
és egész lelkünk zeng bele.
 

4.

Muzsika volt az életed,
s ha elszáll is, él a zene.
Csak neved kell kimondani
és egész lelkünk zeng bele.

 

 

 

Klára:

Szépen megkérem,
szépet meséljen.
Amikor a mese szól,
figyeljetek ide jól:
úgy szállunk egy más világba,
mintha vinne tündér szárnya
vagy mintha egy égi álom
terülne el a világon.
Amikor a mese szól,
figyeljetek ide jól:
szívünk kis piros harang lesz,
nevetése, könnye hang lesz.
És ez a hang mit jelent?
Tudja minden rang és rend:
Kik igy sirnak és kacagnak,
tetszenek az angyaloknak.
Ami igaz, ami kedves,
a mesében, ugye, meglesz?
Mert ami jó és szép nékem,
kétszer oly szép a mesében.

 

 

 

Szilveszteri köszöntő a Nemzetiben

Szabad egy percre, néhány szóra?
Tizenkettőt ütött az óra
s az első perc az uj év szinpadán
engedelmükkel beszélni kiván.
 
A percnek a szája
 
én vagyok
 
és mert mindenki
 
tudja, hogy
 
mily ingatag
 
és csalfa a nő,
 
férfiruhában
 
állok elő:
 
Mindnyájukat
 
köszönteti
 
együtt s külön
 
a Nemzeti;
 
legyen a jövő
 
csupa szerencse
 
a siker csillaga
 
álljon felette,
 
hozzon mindenből
 
jobbat, szebbet,
 
(bántsuk egymást
 
kevesebbet,) –
 
s most, hogy mióta
 
ma összejöttünk,
 
az év megint
 
elszállt felettünk,
 
ne azt érezzük
 
hogy öregedtünk,
 
hanem, hogy mint ő,
 
ujjászülettünk.
 
Mindenkinek azt,
 
ami neki jó,
 
kivánja a színház,
 
az igazgató,
 
s mind-mind a tagok,
 
kicsik és nagyok,
 
s én is, aki köztük
 
a Benjámin vagyok.
Boldog uj évet!
 

(1935. december 31.)

 

 

 

A Wellisch-család síremlékére készített felirat

 

1.

Egy tőnek sarjai, kik itt nyugosznak,
És azok is, kiket a gyülölet
Gonosz hatalma rut halállal ölt meg,
Áldott hamvukat szétszórta a szélbe.
Ötüknek árnya felkiált az égre,
Appellál az Isten itéletére.
S kiket itt lenn szétszórt a gyülölet,
Egyesiti majd fenn a Szeretet.
 

2.

Drága Társak, hol nyugosztok?
Ádáz átok, gyilkoló düh
Merre szórta hamvatok?
Várva vártunk már Reátok
De ha itt nem – Istenünknél,
Kié bosszu és itélet,
Kié áldás, béke, élet,
Édességes örökélet –
Fénybe, napba öltözötten
Egyesülünk,
Együtt leszünk
Mindenkor.
 

(1947)

 

 

 

[Öt rokon emlékét…]

(Változatok)
 

1.

Öt rokon emlékét, aki eltünt nyomtalan, őrzi
 
itt ez a kő s az a szív, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki élve maradt s a családi
 
sírhoz szellemüket, azt köti, kötheti csak,
édes szellemüket, mely áttündöklik az oltó
 
viharok őrületén: „Béke velünk s veletek!”
 

2.

Öt lelket, rokont, testvért, gyermeket
idéz e sírkő azokhoz, akik
alatta nyugszanak: Klárit, Lilit,
Móricot, Pált, Egont, – csak lelkeket,
mert dúlt porukat isten tudja hol
keveri a mindenségben a szél,
mialatt az egyetlen, aki él
övéi közűl és valamikor
maga is itt pihen majd, e követ
állitva úgy érzi, hogy a család
mégis vele van s hogy Krisztus szavát
együtt mondják: „Békesség, emberek!”
 

3.

Sirni ha tudna a kő, vele sirnál, idegen, oly bus
 
az emlék, melyet e felirat őriz, idéz:
öt rokonét, akiről nem tud más senki a földön,
 
csak ez a jel s az a sziv, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki élve maradt s e sorokkal
 
édes szellemüket kötheti csak a család
poraihoz, mert az mint isteni csillag örökké
 
ragyog a viharon át: „Béke velünk s veletek!”
 

4.

Sírni ha tudna a kő, vele sírnál, idegen, oly bús
 
az emlék, melyet e felirat őriz, idéz:
öt rokonét, akinek nincs más nyoma sehol a földön,
 
csak ez a jel meg a szív, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki e sorokat idevésve
 
fénylő szellemüket kötheti csak a család
hamvaihoz, mert az nem aludt ki a szörnyü viharban,
 
de mosolyogva ragyog: „Béke velünk s veletek!”
 

5.

Sírni ha tudna a kő, vele sírnál, idegen, oly bús
 
történet, amit e felirat őriz, idéz:
öt rokon emlékét, aki eltűnt nyomtalan, és a
 
hű, testvéri szivet, mely maga is idetér
egykor, a hatodiké, aki élve maradt s a családi
 
sírhoz szellemüket, azt köti, kötheti csak,
édes szellemüket, mely áttündöklik az oltó
 
viharok őrületén: „Béke velünk s veletek!”

 

 

 

Az uj Lánchidra

(1849–1949)
Hid és példa vagyok, Keletet és Nyugatot kötöm össze.
 
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt.
Munka, tudás, érc s kő versengve emelt a magasba:
 
hirdetem a hitet, az összefogást s a jövőt.
Száz év utja vagyok, Keletet s Nyugatot kötöm össze.
 
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt.
Munka, tudás, érc s kő versengve emelt a magasba:
 
Századok utja leszek, drága jövőnk, tefeléd!
Százada, hogy Pesthez kapcsoltam a budai partot.
 
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt.
Munka, tudás, érc és kő kiemelt: most hid vagyok ujra:
 
mult s jelen utja hazánk drága jövője felé.
ut és példa hazánk drága jövője felé.
ut és példa a nép drága jövője felé.
Ut és példa vagyok stb.

 

 

 

Prológus egy Shakespeare-előadáshoz

Tisztelt közönség, én, a Bolond,
okos és jókedvű vagyok;
eszem akkor szülte a Költő,
amikor ezt a darabot:
háromszázötven éve nézem,
hogy kacag és sír a világ,
gúnyolom a tragédiákat
s tapsolom a komédiát.
De rám e perc uj szerepet ró,
mert azt kell bejelentenem,
hogy Alkotóm szava először
zendűl meg ezen a szinen:
ifjú szinházunk most idézi
először Shakespeare szellemét,
napfényes zivatarba gyűjtve
ami benne mély, drága, szép.
Mindazt, ami ábránd s valóság
s ibolyaillatként sodor,
szív titka, szivárványmagas vágy
és pokolzengető humor,
odaadás a szerelemben
s bölcsesség s emberszeretet
s boldog veszély s baráti hűség
s életerő, talpraesett,
mindazt édes játékba fogja
a Költő nagy művészete,
rá-rásujtva a puritán gőg
öntelt szamárfüleire –
a sárgalábú vaskalaposság
megkapja, ami neki jár:
becsületnek cinkosa itt még
az is, aki csak jómadár.
„Vizkereszt”, vagy „Amit akartok”,
igéri a komédiánk;
s ha játékunk csak félig ég úgy,
mint a szivünk Shakespeare iránt,
akkor ne fussatok a végén
– sőt közben sem! – de dördülő
tenyeretekről zúgjon a taps,
mint a nyári záporeső!
 

(1955. május 8.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]