A Holló meg a Róka

Tél volt, havas és csikorgó.
Sajtdarabot csent a Holló.
Röpűlt vele egy nagy ágra:
„Ebéd, végre-valahára!”
Ravasz Róka, noha messze
járt a fák közt, észrevette:
nyála csordúlt, gyomra kordúlt,
sóvár szeme majd kifordúlt.
De a Holló óvatos volt,
lenti lombból máris iszkolt
s mire Ravasz odabillent,
ő még fentibb ágra libbent,
fel, a havas, büszke fára,
deli fenyő derekára.
Róka koma rém dühös lett;
tudta, itt csak ész segíthet.
Egyebe nincs úgyse semmi,
elkezdett hát hízelegni.
És a Holló, gyanakodván,
felfigyelt rá, bár mogorván,
de lassankint, mint varázslánc,
befonta a szó s a csábtánc:
hiúságát egyre jobban
kábitotta, mind mohóbban
tömte a sok édes méreg,
hódolat, bók és dicséret.
„Röptöd, ah, be könnyed, ingó,”
– szólt a hang – „be sima, ringó!”
„Jól hallom?!” – a Holló döbbent
ámulatban lejjebb röppent.
Róka mester erre szárnya
s farka díszét fuvolázta.
Nem volt többé képtelenség:
hitte a rút, hogy milyen szép!
Két hökkent kis, drága mókus
nézte a nagy hókuszpókuszt.
A Holló meg illegetni
kezdte magát, billegetni,
s mikor az elszánt hizelgő
ráfogta, hogy tündér s delnő,
már tipegve és topogva
és libegve és lobogva
pípeskedett, szédelegve –
de a sajtját nem eresztve.
Mohón leste a madárnép,
hogy Ravaszdi mit csinál még.
Mit? Jégcsapot penditett meg:
„Szebb a tiéd, égi zengzet!”
És a Holló megbüvölten
csőrét tárta… Persze rögtön
pottyant a sajt; s mint kereplő:
recsegett az énekesnő:
„Kár, kár!” – későn kapva észbe,
hogy oda a jó ebédje.
Ravasz koma eloldalgott:
„Edd a nótát, – én a sajtot!”
Vígan vitte csemegéjét,
bámúlta a csacska népség.
Holló búsúl: „Kár, kár, kár…”
Aki hiú, pórul jár!
 

(Kisdobos, 1956. október)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]