[Eltüntetek. Én is. Végtelen ég…]

Eltüntetek. Én is. Végtelen ég
s gyönyör vett körül. Idő s messzeség
egymásba zuhant s ujra szétcsapott,
anyag és sugár. A gondolatok
s a nemzés kéje – emlékeztem a
Földre – csak az volt, csak az, rokona,
testvére, társa, talán, valahogy,
a boldog fénynek, mely ugy kimosott-
oldott magamból, s mintha tizezer
uj érzékem nyitotta volna fel,
mindenhatóvá tett, s azt sugta, hogy
egy leszek vele, – nem, már egy vagyok,
hisz uj hazám, a mindenség maga,
az is egy költő szerelmes agya…
S ekkor egy Hang: „Lepke, bujj vissza a
lárvádba!” – Mért? Ki volt az? – Tizenöt
másodperc, s ujra éj lett, és tücsök…
– Mért nem haltam meg a szived fölött?!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]