[Eltüntetek. Én is. Végtelen ég…]

Eltüntetek. Én is. Végtelen ég s gyönyör vett körül. Idő s messzeség egymásba zuhant s ujra szétcsapott, anyag és sugár. A gondolatok s a nemzés kéje – emlékeztem a Földre – csak az volt, csak az, rokona, testvére, társa, talán, valahogy, a boldog fénynek, mely ugy kimosott- oldott magamból, s mintha tizezer uj érzékem nyitotta volna fel, mindenhatóvá tett, s azt sugta, hogy egy leszek vele, – nem, már egy vagyok, hisz uj hazám, a mindenség maga, az is egy költő szerelmes agya… S ekkor egy Hang: „Lepke, bujj vissza a lárvádba!” – Mért? Ki volt az? – Tizenöt másodperc, s ujra éj lett, és tücsök… – Mért nem haltam meg a szived fölött?!