Átmenet, Miskolc

Gyúlnak, húnynak életem tájai, géphangot s tücsköt együtt hallani, mintha folyton indulna, zajlana, ami csoda vagy vágy volt valaha előbb elérhetetlen messzeség, aztán kétségbeejtő veszteség. Képek, sorra! Látom az Ipolyon papircsónakom, deszkatutajom. Tiszapart, komp; Balaton, gőzhajó: sohse állt meg, ami szép, ami jó! Mint földreszállt ég, várt az Adria: kóstoló lett csak percnyi mámora! Kairó felé, Földközi Tengeren – s mögötte nyilt volna a végtelen! Szárnyas motor felhőkön túlemelt; – de a Csillagot sohsem értem el! Sóvárgásom előre kirabolt… Most mégis zeng, ami Nincs, ami Volt.