Halott barát

„Csak azt sajnálom,” – árny-üzenetet rezzentenek az özvegy szavai – „csak azt, mondta, hogy én már nem leszek, mikor majd Lőrincet kell védeni.” Ő tehát –! A halott barát –!… Ez az, ami ugy megcsavarja az igaz szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád, ha ezer pletyka nyilazta is át, ő nem hagyott el?! Minden gyász felett ez kezd ragyogni, ez az üzenet, s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól), nemességére önvád válaszol, nemes kételyé s fájó (amilyet tüzes bélyegzők nem ébresztenek): „Hát te? Hát te?”… Azután csöndesen a halott felé nyujtom a kezem, s én mondom, én, hogy legyen hitele: „Van szentség, mit együtt őrzök Vele!”