A Tücsökzenéből kihagyott versek
Ellenfelek
| Mért gyűlöli? Mert ha nincs rá joga, |
| nincs semmire. Mert könnyelműbb soha |
| nem volt, mint mikor úgy hitt, oly vakon, |
| oly végzetesen. Mert az irgalom |
| őt itélné el. Mert önérzete |
| az első perc rabja és részege, |
| a bosszúé. Mert más nyelven beszélt |
| s máson hallott: s nem tudta! Amiért |
| oly önző volt (és maradt), hogy neki |
| minden igazság csak taktikai |
| mozdulat, helyzet, érdekvédelem. |
| Mert hídra emeli a félelem. |
| Mert amit tett, amire esküdött, |
| annál, érzi, csak az lehetne több, |
| csak a meglátás rémületesebb, |
| hogy ártatlan, akit megfeszitett. |
| Gyűlöli, mert bűne vigasztalan… |
| S mert, egy kicsit, mégis, – igaza van! |
|
Halott barát
| „Csak azt sajnálom,” – árny-üzenetet |
| rezzentenek az özvegy szavai – |
| „csak azt, mondta, hogy én már nem leszek, |
| mikor majd Lőrincet kell védeni.” |
| Ő tehát –! A halott barát –!… Ez az, |
| ami ugy megcsavarja az igaz |
| szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád, |
| ha ezer pletyka nyilazta is át, |
| ő nem hagyott el?! Minden gyász felett |
| ez kezd ragyogni, ez az üzenet, |
| s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól), |
| nemességére önvád válaszol, |
| nemes kételyé s fájó (amilyet |
| tüzes bélyegzők nem ébresztenek): |
| „Hát te? Hát te?”… Azután csöndesen |
| a halott felé nyujtom a kezem, |
| s én mondom, én, hogy legyen hitele: |
| „Van szentség, mit együtt őrzök Vele!” |
|
Átmenet, Miskolc
| Gyúlnak, húnynak életem tájai, |
| géphangot s tücsköt együtt hallani, |
| mintha folyton indulna, zajlana, |
| ami csoda vagy vágy volt valaha |
| előbb elérhetetlen messzeség, |
| aztán kétségbeejtő veszteség. |
| Képek, sorra! Látom az Ipolyon |
| papircsónakom, deszkatutajom. |
| Tiszapart, komp; Balaton, gőzhajó: |
| sohse állt meg, ami szép, ami jó! |
| Mint földreszállt ég, várt az Adria: |
| kóstoló lett csak percnyi mámora! |
| Kairó felé, Földközi Tengeren – |
| s mögötte nyilt volna a végtelen! |
| Szárnyas motor felhőkön túlemelt; – |
| de a Csillagot sohsem értem el! |
| Sóvárgásom előre kirabolt… |
| Most mégis zeng, ami Nincs, ami Volt. |
|
[Eltüntetek. Én is. Végtelen ég…]
| Eltüntetek. Én is. Végtelen ég |
| s gyönyör vett körül. Idő s messzeség |
| egymásba zuhant s ujra szétcsapott, |
| anyag és sugár. A gondolatok |
| s a nemzés kéje – emlékeztem a |
| Földre – csak az volt, csak az, rokona, |
| testvére, társa, talán, valahogy, |
| a boldog fénynek, mely ugy kimosott- |
| oldott magamból, s mintha tizezer |
| uj érzékem nyitotta volna fel, |
| mindenhatóvá tett, s azt sugta, hogy |
| egy leszek vele, – nem, már egy vagyok, |
| hisz uj hazám, a mindenség maga, |
| az is egy költő szerelmes agya… |
| S ekkor egy Hang: „Lepke, bujj vissza a |
| lárvádba!” – Mért? Ki volt az? – Tizenöt |
| másodperc, s ujra éj lett, és tücsök… |
| – Mért nem haltam meg a szived fölött?! |
|
[Végre pihenő! Mint cirógató…]
| Végre pihenő! Mint cirógató |
| köpeny borul rám ez a drága, jó |
| meleg zuhany! És ahogy lefolyik, |
| szinte a bőröm is velefolyik, |
| külső bőröm, melyből most kibuvok, |
| a háromhetes katonamocsok. |
| Fellélegezve nyujtom két karom |
| rózsád felé, te, tiszta hatalom, |
| szolgálatkész, csőlakó, tiszta Viz: |
| sok hideg szenny és sok idegen iz |
| pácában főttem! S te most kicserélsz, |
| száz kezed van s mind egyszerre becéz, |
| minden porcikám külön csókolod, |
| szinteszinte a csontomat is átmosod: |
| benned az eső és benned a nap |
| s én hunyt szemmel és némán áldalak, |
| mint az édes záport a keserü |
| porból kivedlő, tikkadt, nyári fü. |
|
[Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?…]
| Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok? |
| Ringyókként rójátok a piacot, |
| mindenki háza már a tietek, |
| vad szájakon kopik a nevetek, |
| nem találtok vissza az ég felé, |
| mindenkié vagytok és senkié. |
| Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők? |
| Szerelmetekkel olyan szeretők |
| dicsekszenek, akiket valaha |
| nem vonzott semmi szentség mámora, |
| szeretők, rutak, szennyesek, gazok, |
| akiktől tegnap még irtóztatok. |
| Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy? |
| Utcán árulod tündér titkodat? |
| Olyan kapós lettél egyszerre, hogy |
| már száz tanyád van, ezer otthonod, |
| egyszerre százé lehetsz, ezreké? |
| Mindenkié lettél? Vagy senkié? |
|
[S folytattam… – Lányok, mi van veletek?…]
| S folytattam… – Lányok, mi van veletek? |
| Mi történt velem? Milyen büvölet |
| játszik itt és hazudik? A mocsok |
| csak rágalmazza tisztaságotok? |
| Vagy örülnöm kéne és tévedek, |
| és angyalok lettek az emberek? |
| Bár tévednék!… De már-már azt hiszem, |
| ember nem volt oly kaján sohasem, |
| amilyenek ti vagytok s voltatok, |
| eszmék, ringyók, akik becsaptatok, – |
| becsaptok mindenkit az ég alatt, |
| be igazakat és hamisakat: |
| nem is léteztek, ködök s fényjelek, |
| csak szemünk lát az égre titeket, |
| s mig itt fáj, forr s álmodik a világ, |
| ti mulattok rajtunk, szép Ideák, |
| szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti, |
| gaz csillagok, vakság tündérei! |
|
[Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek…]
| Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek, |
| hol van, akinél megpihenhetek? |
| Azt szeretem, aki engedi, hogy |
| legyek nyugodtan az, aki vagyok: |
| hogy legyek költő, magyar és szabad, |
| kit nem küldenek és nem tiltanak, |
| költő, aki disz és kincs és haszon, |
| ahogy kincs a Mátra s a Balaton, |
| s a hegy aranya, Dunánk halai, |
| földünk zsirja, fáink gyümölcsei. |
| Az igazat keresem: azt, aki |
| nem kényszerit, hogy hazudjam neki. |
| Mérd meg te is: birod-e türni, hogy |
| legyek egészen az, aki vagyok. |
| Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb, |
| igaz vagyok, mindig félelmesebb, |
| félelmes a fegyverem, emberek: |
| mindenre elszánt lelkiismeret. |
|
|