Salamon és Azráel

Egy reggel, amikor, ahogy naponta szokta,

Salamon, a Dicső, nagyjai közt fogadta

arany trónján a Föld s a Menny követeit,

akik

hódolni jöttek hozzá, meglepetve

látta, milyen hosszan és zordan néz Abu Bekr-re

(a bölcs vezérre, ki addig nem félt soha)

Azráel, a Halál fekete Angyala.

A hős megborzongott, s alig

maradtak egyedül: – Láttad a szemeit? –

suttogta, – óh, Uram, biztosan ellenem tör!

Rejts el, Egek Fia! Szólj a Szélnek, vegyen föl

s röpitsen titkon a legmesszibb Indiába!

Ugy lett… És másnap a Király, hogy ujra látta

a tisztelgő Halált: – Végzet Angyala, – szólt, –

mért tapadt a szemed tegnap oly fenyegetve

hivemre s barátomra, Abu Bekr-re,

ki eszével seregeket tiport

s mindkettőnknek csupán szolgálatára volt?

– Nagy királyom, – bókolt Azráel, és

előlépett, – az nem fenyegetés

lehetett, amit láttál a szememben,

inkább csodálkozás. Mert mikor tegnap engem

munkámra küldött a Mindenható

Allah, meghagyta, hogy a Földgolyó

körül, mielőtt hazatérek,

estére még okvetlen utba ejtsem

Indiát s vigyem a színe elé vezéred.

Joggal ámultam hát reggel, mikor

itt, a trónod előtt találtam,

s nem ott, ahol

a parancsra gondolva vártam.

Fogadásod előtt már épp szólni akartam

s nagy utam megspórolni, de

eltünt, s bár palotád s országod átkutattam,

nem találtam többé semerre se.

Bosszankodva, hogy ugy kijátszott, s szégyenülten,

mint még soha, – hogy este lett,

uj s nagyobb csoda várt, mert mire átrepültem

a két óceánt, embered

ott volt, ahol az Ur szerint lennie kellett.

Csak tudnám: bármi hős, hogyan jutott oda?

S ha bölcsek bölcse is, honnan kapta a rejtett

tudást, hogy kijelölt sirja épp India?!

Salamon nem felelt; leborult, s koronázott

fejét hamuval szórta be.

Allah és a Korán igazának nem árt, hogy

amit mond, csak mese.