Gépek viharában

Azok ott fent most ölni fognak. Az
egész tájat motorok orgona-
zúgása mángorolja. Búvik a
rettegő élet. De nap, gerle, méh,
katica s virág tárgyilagosan
folytatja dolgát, s oly szép, mint ma, még
nem volt ez a nyár. Azok pedig, ott,
bárányfelhők közt, üvegszárnyakon,
meg-megcsillanva, mint megannyi kis
tündéri kék kereszt, gonosz kereszt,
fátyolosan, kisértetiesen
repülnek, dühük magasában (és
ki tudja, máris mily munkák után!)
a Város felé.
a Város felé. Repültem, igen,
sokszor repültem én is azon a
mennyei uton, az elért csodát
látva csak az elért egekben! és
gyermeki hittel várva, hogy az ész
egyszer lent is megszülje a csodát,
robotok végét, a rabszolga gép
áldásait, jólétet, kényelem,
tisztaság és felszabadult idő
uj korszakát… Gépek, ti, nyomorult
szörnyetegek! – Nem, nem, nem, most se ti
vétkeztek ellenünk, s talán nem is
a gyilkos gyilkol…
a gyilkos gyilkol… Óh, dehogynem! Az
acélkorbács lecsapott; böffen és
horkan a környék. Szív s torok szorúl,
és én csak állok a terraszon, és
nézem az égben gyorsan születő
fehér bodrokat. Vad kelepelés
csattan a szomszéd házról. Távoli,
kemény robajok. Az orgonaszót
villámok recsegik át, iszonyú
fütty zuhan alá… Mit akartok itt,
szörnyű madarak? Akármi a vég,
nem ti hozzátok: csak bombáitok
szakadhatnak ránk, s könnyebbé teszik
a gyűlöletet!…
a gyűlöletet!… Már szakadnak is:
sustorog a táj, kő s üveg vacog,
és minden oly megfoghatatlan, és
zengő tornyok épülnek-omlanak,
a tetőről leugrik s kicsiket
nyávogva lapúl lábamhoz Cila,
és Erdélyt látom és a Balatont,
egyszerre mindent, semmit, a zavart,
és nem tudom, hol, itt, ott, mindenütt
csak az tombol, a Nem-Tudom-Mi, az
bőg láthatatlan, a rém: valahol
fent rohan a testtelen óriás
s a földön menydörögnek léptei,
nyomában tűz, dél felől fekete
árviz nő, füst, füst, hangokká vakúl
a tündöklő nyár s képzelt iszonyok
némúlnak a fortisszimóba, vér,
vér, blö, blö, blö, dobpergés, táguló
harangként robban az egész világ
és repül, repül…
és repül, repül… És egyszerre: csönd.
Szinte ébredek… S méhek és virág,
és semmi baj… Mi volt ez? Valahol
biztosan… Óh!… És káromkodom, és
a kertben hármat rikkant a rigó.
Igen, már ujra fütyül a rigó
..........................................
S hogy mi történt, majd holnap megtudom.
 

(Magyar Ünnep, 1944)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]