Utókor
| De rég meghalt, de nagyon! Borzadály |
| vert át, jég s villám. Évek óta a |
| nevét se mondtam, és a fekete |
| utcán egyszerre és köröskörűl |
| rámnyilt a semmi, és megállitott. |
| De rég meghalt a nagyúr, de örök |
| egy perc halál is! Eltünt. Jaj, hova, |
| hova lett? – És a szeretője? A |
| titkárkisasszony? Dobbant a szivem: |
| az, az, a szép lány! Óh, csak pillanat |
| minden jelen, csak az agyunkban él |
| tartam és mult és öröklét. Hova |
| lett a nagyúr? S hova a másik, az, |
| aki, hat éve, vagy hét, annyiszor |
| bevitte a névjegyem? Óh, de szép, |
| de gyönyörű volt, mikor azt a nagy, |
| zöldpárnás ajtót, a hatalmas ajtót |
| nyitotta: „Tessék”… Karcsú volt, nemes, |
| mint egy őzike, s fenséges, akár |
| egy királynő; mint vasport a delej, |
| húzta a tekintetet; bűnei |
| kialudtak a fényében, csak a |
| szépségét láttuk; térdét, derekát, |
| keblét és nyakát mint eszeveszett |
| tűz lobogta körűl a férfi-vágy, |
| de rögtön hátrált a tiltó szemek |
| mosolya előtt. Hova lettek? A |
| felejtés az igazi temető, |
| és háború van. Hova lettek? A |
| sarkon nem ül a koldus; a trafik |
| anyókáját kitették; tegnap egy |
| bogarat láttam felfordulva a |
| kapunk előtt, hat lába égnek, úgy |
| tapostak rá, ma már szemete sincs. |
| Hova lettek? Szétrobbant a világ |
| s még mindig röpködnek darabjai, |
| hegyek, morzsák. Pompa temette a |
| hatalmas embert, hangya és veréb |
| a bogarat, senki a nénikét: |
| egyforma messze került kicsi, nagy, |
| és a hatalmas glóriát bizony |
| túlragyogja egy őzike. Hova |
| lett a nagyúr? Mind aljasok vagyunk: |
| egy-egy frázist darál még róla a |
| szemforgató utókor: ő maga |
| eltünt. Érted ezt? Érted? El, el, el! |
| Oly nyomtalan, mint… S én is csak azért |
| siratom, mert… Dehogy siratom, íme |
| jobban emlékszem a titkárkisasszony |
| mozgására, mint… Óh, de buta, de |
| szörnyű leckéket adsz, halál! Hova |
| futhattak az őzike-lábak?… Élünk, |
| suttogtam az esti tömegben, és |
| megint kigyúlt a régi kép, az a |
| lány az ajtóban… az emlékek is |
| öldösik egymást… jött és szemei |
| már nem tiltottak, és karonfogott |
| s hozzám hajolt. Az ember bűneit |
| éreztem ajkán: a felhők fölött |
| mentünk… Mint végső magyarázatot |
| suttogtam: élünk… A világ fölött |
| mentünk, háborúk a halottak fölött |
| az őszi utcán. – Óh, rablók, kutyák! |
| Boldog voltam és szégyeltem magam. |
(Magyarország, 1943 karácsony) |
|
|