[Várj még, arany nap! Megszelidült a táj…]

Várj még, arany nap! Megszelidült a táj, ezüst füzekkel fodros a Dunapart,   ez már magyar föld, lent a mélyben   megszaporodtak a búzatáblák. Egedben szállok, szép, szomorú hazám, de mintha most is itthoni gondolat   emelne és nem a hideg gép,   érzem a porodat, és nagyon fáj, egészen máskép fáj a te életed, a népedé, a kis, nyomorúlt tanyák   világa, mint ahogy odakint fájt   az örök emberi nyomorúság. Ott vendég voltam, tetszeni kincs s erő kifogyhatatlan, ünnepe várt,   ami rossz volt, nem tartozott rám   és cselekedni nem állt módomban. Milyen más vagy te! Ahogy a hús tapad az élő csonthoz, sorsod a sorsomat   úgy öleli, táplálja… – Óh, van   háboru s ünnep, az is van, itt is, de más öröm, más háboru az, amely itthon igazgat tömeget és egyént:   ez kényszer, nem vendégszereplés,   végzet ez, sors, kikerülhetetlen! Itt kell dolgoznom. Itt vagyok itthon! Ez a föld, ez a nép és a Ma a hazám,   egy nap tüze alatt sok nép él,   sok a szép és aki csak magának akar valamit, örülhet, ahogy én is örülhettem, de milyen üres az   ilyen öröm s mily másképp dobban meg   itthon a sziv, a szivem, mikor lenézek és egy nyirfaerdőben látom a nyájat s a kondást   látom a szépet bennük   és a nyomort, mely a szegényt kínozza. Itt kell dolgozni, itt vagyok itthon, itt van elsősorban a harcterem:   a többi csak vendégszereplés   csak itt van reményem s jogom cselekedni. Várj még, arany nap! mindjárt elérjük Budapestet, már látszik a Jánoshegy,   egy házban ott vannak a gyerekeim,   egy sir ott várja a csontjaimat. (1942)