Aki elvesztette a feleségét

A szeptemberi táj, a viz, a domb s a rajta pöfögő vonat, mely kerete volt annak, aki már a végtelen időbe távozott, előtte áll ma is. Csak néz a levegőbe meredve, mint aki még nem hiszi el, hogy nincs, amit keres, s a képet, mely végleg darabokra tört, a mindenség elemeiből igyekszik eszelős vággyal ujrateremteni. A vizbe gázol szikrázó verőben, s a kedves arc elszórt cserepeit gyüjtögeti a ringó viztükörről. Az alkony tűzsugarából hálót csomóz magának, s a parti fák horgonyába fogózva az emlék tarajos páráiba meríti. Amit kifog belőlük, csak a hold, mely most rugaszkodott a dombgerincről el, s oly másmosolyu, mint a keresett. Sürüsödik az est. Az osonó árnyakból lassan összeáll a hiány, előbbre lép és fojtogatóra válik. Az álom zsibbadtságát felcseréli a húsbavágó kiszolgáltatottság, mely tudja, hogy a kedves annyi már csak, mint a harmat a déli rét füszálán, s ismerős hangja atlantiszalatti vizmélyekből jön, ha még hallható. Talpa megborzong a hideg kövön. Belép a házba, hol a szoba sötétjéből, mint fehérszirmú nagy seb, ásít felé a bevetetlen ágy.