A másik emberhez
| s töprengve és aggódva, hogy |
| nem mondtam volna sohasem, |
| mint most olyan egyszerűen: |
|
| De egyszerű lettem (sokat |
| (mert újra fogalmazni únom) |
| egykedvűen a fülébe súgom: |
|
|
| Mit legyek olyan bonyolult?! |
| úgyis kész már az elején! |
| Ismerjük egymást te meg én, |
| ismer már mindent a szivem, |
| s ha döntött, végzek röviden: |
|
| Ez nem dac, nem kín, nem a düh |
| s védem, ami még hátra van: |
|
|
| és tudom, hogy öreg leszek |
| s akkor majd, mint únt szemetet, |
| a halál és szól: – No, fiam, |
|
|
|
|