Nehéz napon

Rosszkedvembe vakulva-süketülve indultam… Zeng a hegy, a nap ragyog… De folyton elakad, elakad a szivem s a lábam, és hallva vig dalotokat szinte elsírom magamat: Vagytok még ti is? Megvagytok? – A dal zeng. – Megvagytok? – kérdem ujra, meg ujra, mintha a szivemet biztatnám hinni: – Vagytok ugye? Mégis! – S elönt, mint jó könny a szemet, a melegitő szeretet, hogy maradt még, hogy van még valahol a harcon kivül, van egyéb is. Van, van, sugom, (vagy talán gondolom csak), és mintha túlcsapna szegény testemen az édes remény, hogy a jónak sincs soha vége, a külső öröm már az én dalomként visszhangzik felém s elhiteti, hogy odabent nem is oly nagy a sziv keserüsége. És felsóhajtok, sohsincs veszve minden, hisz ahogy a siró panaszt, magam teremtem a vigaszt: azt, hogy észreveszem a szépet, azt, hogy látom és hallom azt, hogy még utánzom a tavaszt s beszélek, mint ti, tücskök, madarak, ági-füvi kis hős zenészek!