[Az örök idő erdejében…]

Az örök idő erdejében aludtam mélyen és soká, napfény emelt a fellegekbe, eső mosott a föld alá. Fákban és füvekben keringtem, virágba gyúltam hegyükön, voltam bogár és cinke csőre s nem tudtam, hogy magam ölöm. Egyik porcikám volt a tigris, másik az édes őzike, így játszott unatkozva bennem a gépek roppant közönye. Aludtam és egyszer az erdő sugott titokban valamit; aztán fölébresztett. Azóta a lelkem csak emlékezik. Mint ember ébredtem, s azóta agyam hiába keresi, hogy a titkot emberi szóval hogy lehetne kimondani. Mert hallom, amit senki sem hall, hallom, amit senki se lát: hogyan ölik elszabadulva egymást az emberarcu fák. Ölelve is gyilkot emelnek, hallgatva is üvöltenek; mind azt mondják, hogy béke, béke, mind azt mondják, hogy szeretet. Ha állnak a bestia erdők, akkor se mozdulatlanok, én látom az igazi mozgást és hallom a gondolatot. Mindent lát, mindent hall tovább is bennem a megnémult titok de a névtelen háborúról ős nyelven szólni nem tudok, s feledni se, fülem befogni szemem becsukni se lehet: ember vagyok s irtózva nézem anyámat, a természetet, a szörnyeteg első gonoszt akinek nem bün semmisem akiben ártatlan a tigris ártatlan, mint a szerelem, aki csak testét öli-szűli trágyaevő belein át és aki engem is teremtett hogy fájva megvesse magát.