Rossz pillanat

Hang üt át, üvölt, nem a hangom, halántékomba kés szalad, vessz, bolond! – de már vissza is ránt a következő pillanat, s most, mikor döngve ujraindul, érzem, hogy szivem eddig állt: ébredve, mint máskor az álmot, nézem az elszálló halált. Vessz, bolond? Ugyan! idegesség! Kár félni, oly fáradt vagyok, hogy csak belül mozditanak meg az ilyen buta rohamok, s akármilyen rossz, ami most jön, azt már kibírom, ismerem. Csak az a perc ne volna többé, az a vágy, az a félelem! Pedig ezentul mindig igy lesz. Aludni kéne most, tudom. Még firkálok, fejem lecsuklik, minden érzékem behunyom, behunyom egész testem: élek, világban és világtalan. S a vers? A vers nincs befejezve? Nekem be van.