Találkozás

Nyugodj bele, hogy nem lehet, aminek vége, vége. Viharban jártál, – odalett sok rügy s bimbó reménye. Fájt, persze, és tán jobban is mint ami szerelem volt, fájt, hogy sok minden elveszett amihez köze sem volt. A húsztól a harminc felé ahogy vittek az évek növő fájdalmad mérlegén úgy nőtt a veszteséged, – de most már hagyd, ne mérj, ne várj, hisz aki gyűlöl, asszony! Remény? Ha tíz év nem segitett, egy pillanat mit adjon! Mit a mult barátság és az ész? Mit adjon, késve, a bánat? Eh, káromkodj – – – – – – – átkot szór úgyis utánad. Vesszen hát, ami elveszett. Kár siránkozni érte. Bírd ki, hogy gyülöl a sirodig, s bírd ki, hogy vége, vége.