Két héttel egy telefonbeszélgetés után

Káromkodtam: gazemberek! Mi van itt a hátam megett? Ki mondta? ki hazudta? Ki? – „Nem ismered…” – Mint egy bolond csaptam le – pfuj! – a telefont: – Ebbe bele kell dögleni! Bele kell dögleni, – dühöngtem; fulánk és méreg lett köröttem, méreg és mocsok a világ. Fogam csikorgott… – Belehalni, – sirtam föl – hisz se visszamarni, se tűrni nem bírok tovább! A szeretet dühöngött bennem, barátságunk, mit ujra kezdtem nemrég is (mint már annyiszor!), tizenöt év keserüsége, megszégyenült, buta hűsége, mely, ime, újra meglakol. Elhallgattam s kitörtem ujra: – Legszörnyübb az, hogy hinni tudtad, hogy hitted!… – sírtam hangosan. – Bemocskoltál! Míly gaz lehettem szeretetemmel a szemedben! – Szégyeltem miattad magam. Szégyeltem, hogy hallgatva tűrtél, tűrted a gyanut… Tán örültél, tán még örültél is neki!… Őrült vagy! S őrült én is, állat, az hát, hogy még ennyire fáj, vagy fájhatott tőled valami! Őrűlt!… – S ekkor valami történt, szivem megértette a törvényt: csöndes lett, néma és hideg, – s mint álmát vedli aki ébred, éreztem, hogy szakad le végleg életemről az életed. Éreztem, hogy szakadsz le rólam s a következő pillanatban minthogyha már évezredek takarnának, oly messze voltál: egy örök törvényt igazoltál, hogy csak az fáj, aki szeret. Hülő szívvel néztem utánad… Az undor?… Elszállt… Az utálat? az a kin az imént? a düh?… Már nem értettem… Vállat vontam… Beledögleni?… Mosolyogtam: – Hisz az egész oly egyszerü! Oly egyszerü: igy kellett lenni… Két hete… S nem fáj ma se semmi… Két hete már, hogy béke lett… Két hétig csodálkoztam… S végül magyarázatul és emlékül megirtam ezt a versemet.